|
|
{623} Az 1919 utáni évtized az átalakulás évtizede volt Szeged irodalmi életében.1 Néhány év alatt szinte minden téren jelentős változások következtek be. Nemcsak Juhász Gyula és Móra Ferenc lett meghatározó jelentőségű, s immár kétségbevonhatatlan tekintélyű alkotó, de irodalmi környezetük, az őket körülvevő kisebb-nagyobb írók s költők rendje is átalakult. A már 1917-ben elhunyt Tömörkény Istvánt 1919 után néhány éven belül követte a szegedi népies novella második és harmadik vonala (Cserzy Mihály, Palotás Fausztin, Újlaki Antal). Az ugyanakkor mögülük, már 1919-cel kezdődően egy új, jórészt még tizenéves nemzedék is előlépett Berezeli Anzelm Károlytól Keck József Gáspárig. S mindeme személyi fejleményeken túl módosult az irodalmi élet intézményrendszere is. A régi, már hagyományba ágyazott intézmények (pl. a Dugonics Társaság, az irodalmat is rendszeresen közlő napilapok) mellett újak is létrejöttek. Jelentőssé váltak a folyóirat-kísérletek (pl. a Magyar Jövendő, amelynek főszerkesztője Juhász Gyula volt), majd közülük egy, a Széphalom tartósan fönn is maradt. Velük párhuzamosan kis, marginális nyomda-kiadók adtak életjelt magukról (Koroknay, Prometheus), s egy új, a „dugonicsoknál" mozgékonyabb csoportosulás (Tömörkény Asztaltársaság) is létrejött. Mindezeken túl pedig a kolozsvári egyetem Szegedre kerülésével (1921) az egyetemi tanárok és hallgatók révén egy magasan képzett, akadémikusán művelt értelmiségi {624} réteg, s egy-egy értelmiségképző intézmény is beépült a város szellemi életébe.
Ám az új fejlemények „kifutását", kiteljesedési lehetőségét a történeti viszonyok eleve korlátozták és deformálták.
EGY „ÁTUTAZCT-KÖLTŐ: JÓZSEF ATTILA
Az évtized — utóbb — legnagyobb hírre jutott, kétségkívül legnagyobb formátumú szegedi alkotója József Attila (1905 — 1937) volt. Ehhez a minősítéshez azonban két megszorítás feltétlenül hozzáértendő. Ekkor, a húszas évek első felében József Attila még pályája legkezdetén lévő, induló költő volt csak. S — ez is hozzá tartozik a képhez — ennek a zseniális költőnek csak az indulása kapcsolódott Szegedhez. Ő is, a szegedi irodalmi élet egyik alaptípusaként, csak átmenetileg élt itt, tranzit-költő volt. Igazi kibontakozása, korszakos alkotóvá válása már nem itt, nem az itteni behatárolt terű irodalmi életben következett be.
Életútjának, pályájának ez a szakasza meglehetősen jól földolgozott.2 Péter László úttörő tanulmánya s több közleménye, Szabolcsi Miklós részmonográfiája s még számos kisebb-nagyobb munka részletesen tárgyalja ezt a rövid időszakot. Itt tehát fölösleges az életrajz részletező bemutatása. Legföljebb azt célszerű hangsúlyozni, hogy ez a különleges sorsú, a ferencvárosi proletárkörnyezetből a pesti közpolgárság életviszonyai közé kerülő, ott azonban mindvégig kicsit „idegen" maradó fiatal költő folyamatosan olyan élethelyzetben mozgott, amelyet a szociológia inkongruenciaként ír le. A fiatal József Attila azonban alkalmi rövidzárlatai (pl. makói öngyilkossági kísérlete) kivételével meglepően jól viselte ezt az „össze nem illést", ezeket a sorsába feszülő feszültségeket. Sőt kimondottan föltalálta magát. (139. fénykép.) Makói (1922—24) és szegedi (1924—25) életszakasza egyaránt mutatja, hogy korán jelentkező költői hajlama s ambíciója igen fölfokozott aktivitással párosult. Makón is, de kivált Szegeden szinte azonnal kapcsolatot talált mindazokhoz, akik irodalmi tájékozódása szempontjából fontosak lehettek. Nemcsak a legnevesebb költőhöz, Juhász Gyulához jutott el gyorsan, de más beérkezett írókhoz (pl. Réti Ödön), szerkesztőkhöz (pl. Sz. Szigethy Vilmos), hasonló korú pályatársaihoz (Keck József Gáspártól Hont Ferencig), a fiatalok különböző {625} fórumaihoz (pl. Csönd, Lírai antológia), irodalmi csoportosuláshoz (Tömörkény Asztaltársaság), s mindezek következtében, részben ezekkel párhuzamosan az őt kötetekhez segítő nyomdászhoz, Koroknay Józsefhez. Nagy, de még kiforratlan tehetsége mellett alighanem ez az irodalomközéleti agilitás, ez a kapcsolatokat építő lendület magyarázza, hogy Szeged meglepően jól fogadta. A tehetségét fölismerő, s annak hangot is adó Juhász Gyula előbb a Színház és Társaság hasábjaira segítette, s „előkészítette" a szerkesztő, Úr György beharangozó „dicsériádáját", majd kötethez is hozzásegítette. József Attila még nem volt egészen 18 éves, amikor 1922 decemberében — Juhász nevezetessé vált fölfedező előszavával — megjelent a Szépség koldusa, s még nem volt egészen húszéves, amikor (1925-i jelzéssel) 1924 karácsonyára már második verseskötete, a Nem én kiáltok is megjelent. A fiatal József Attila ugyan csak rövid ideig élt Szegeden (ha Makóról való alkalmi átlátogatásait nem tekintjük, voltaképpen csak 1924 őszétől 1925 késő tavaszáig), s életében ez az egyetemi év mindenképpen csak epizód. Az indulás azonban minden alkotó életében különlegesen fontos életszakasz, s ennek sikere vagy kudarca sokáig kihat rá. Szeged irodalmi életének belső dinamizmusát mutatja, hogy ezt az indulást József Attila számára meg tudta könnyíteni. Megajándékozta a költői elhivatottság majdnem egy életre szóló nagy élményével, s lehetővé tette számára, hogy ebben az oly fontos életszakaszban megszerezze orientációjának több fontos elemét.
A Szegeden megtapasztalt parasztpolgári tradíciónak, illetve ezen tradíció irodalmi stilizációinak is köszönhető, hogy költői világképébe a szegénység paraszti formája, mint probléma is szervesen beépült, s kialakult benne „az ucca és föld fia vagyok" ismert attitűd. (Gondoljunk csak az ún. szegényember versekre, amelyek jórészt e korszakának termékei voltak, s magasrendű transzformációkon keresztül később is érvényesültek életművében.) Talán nem túlzás azt mondani, Szeged irodalmi élete, s mindazok a szervezeti és intellektuális lehetőségek, amelyek ezt a várost akkor jellemezték, nagyjából-egészéből összhangban voltak József Attila akkori fejlődési stádiumával. Az itteni irodalmi élet természetes — egyben: fölfelé húzó, fejlődést elősegítő — közeget jelentettek számára.
Nagy kérdés persze, mit hasznosított e lehetőségekből a fiatal költő? Mi jellemzi ekkor költészetét? Pályájának ez a szakasza kétségkívül átmeneti jellegű volt, s benne a tanulás, s az igen intenzív fejlődés dominált. Erejét még nagyrészt a mesterek (Ady, Juhász Gyula s a többi nagy „nyugatos") követése, esztétikai eszközeik és hangjuk próbálgatása kötötte le, s ez a kísérletezés csak időnként hozott olyan eredményt, amelyet a költő később is, érett költészete magasából is vállalni tudott. Válogatott verseinek 1934-ben kiadott gyűjteményében, a Medvetáncban csak három ekkori költeményét vette föl (Tiszta {626} szívvel; Isten; Istenem)~s még kettőnek az átdolgozását.3 Egészében: „Jellegzetesen fiatalkori, tapogatózó, kísérletező s vegyes értékű költészet ez — kiemelkedő csúcsokkal, mint a Tiszta szívvel — és gyengébb szövegekkel."4 Nem epigon s nem is szürke átlagköltészet ez mégsem. Igaza van a költő monográfusának, aki úgy vélte, 1923-tól 25-ig, „Makótól Bécsig sokat gazdagodott, színesedett költészete, sok mindent tud már, s van ismét, amit már jobban tud mestereinél és kortársainál. Pedig még ezek is tanulóévek [...]: megismerkedik az expresszionizmus, a népiesség, a groteszk, a konstruktivizmus, európai és magyar mesterek és kortársak műveivel, és mindegyikből azt hasonítja magáévá, ami legbelsőbb költői alkatának megfelel, ami világszemlélete, társadalmi indulatai visszaadására és egyéni helyzete megrajzolására alkalmas. Ennek a folyamatnak még nincs vége, hiszen 1925 őszén is csak a tanulóévek közepén vagyunk. De már egyre világosabban és határozottabban kezd kirajzolódni a saját arc, megcsendülni a saját hang."5 Formái változatossága s az a mód, ahogy ezekkel bánt, már figyelemre méltó. Ez időben — részben Szegeden, részben az itteni irodalmi viszonyokkal összefüggésben — írt versei közül már nem egy olyan van, amelyet jellegzetesen József Attilásnak érzünk; ami már személyisége, helyzete, törekvései félreismerhetetlenül egyedi és „saját" kifejezése. A Medvetánc kötetbe is fölvett költeményei mellett elvitathatatlanul ilyenek pl. a Nem én kiáltok vagy a Szegényember balladája, s szinte minden versében vannak olyan részletek, olyan formai megoldások, amelyeknek esztétikai értéke nyilvánvaló. Amelyek már egyértelműen egy zseniális költő kezenyomára vallanak. József Attila saját pályáján belül azonban e fejlődési szakasznak kétségkívül az a jelentősége, hogy „élesben" (tehát folyamatos publikálás közben, kitéve a nyilvánosságnak) kipróbált és megtanult egy sor költői magatartást, modort, formát. Ezek egy része ugyan egyéni élete esetlegességeire vezethető vissza, egy részüket (pl. a Nyugat-modort) máshol élve is elsajátíthatta volna, egy megközelítési módot, az ún. szegény ember-versek képviselte attitűdöt (s a hozzájuk tartozó, ezt az attitűdöt éltető szociokulturális tapasztalatokat) azonban leginkább csak itt, a makói-szegedi viszonyok között építhette így be világképébe. Márpedig, ha ez kimarad életéből, joggal föltételezhetjük, érett költészete is más karakterű lett volna. Megemlítendő azonban, mert az itteni viszonyokat jellemezte, hogy élete egyik meghatározó jelentőségű nagy konfliktusát, az egyetemről való eltanácsolását is egy ilyen magatartás-kísérletezésnek „köszönhette". A Tiszta szívvel című, ekkori fejlődését leginkább reprezentáló nagy versét6 Szeged konzervatív erői már nem tudták tolerálni: {627}
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom
húsz esztendőm eladom
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.
Ez a hang (amely pedig valamiképpen a kor egyik jellegzetes önkifejezése volt, hét önálló cikket7 írtak róla a kortársak) már túl sok volt Szegeden. Egy nyelvészként érdemes, de irodalmi ízlésben őskonzervatív mentalitásokat érvényesítő professzor, Horger Antal (1872—1946) ugyanis e vers miatt eltanácsolta az egyetemről a költőt. De — s ez nem szokott hangsúlyt kapni — hírhedtté vált döntését Horger nem egymaga hozta meg.8 Ma már tudjuk, ő csupán szócsöve volt a helyi jobboldal egyik szélsőséges alakjának, alighanem Tóth Imrének, aki a Katolikus Kör elnökeként a „keresztény kurzus" egyik helyi vezéralakja volt. Úgy látszik tehát, ahogy Juhász Gyula és Móra Ferenc, úgy a fiatal József Attila sem illett bele abba a konzervatív-ellenforradalmi „közhangulatba", amelynek akkor még erős pozíciói voltak a városban.
1925 júniusában így József Attila elhagyta Szegedet. Ősszel Bécsbe ment, s Szegedre ezután már csak ritkán látogatott el. Személyes kapcsolatai is lassan meglazultak, majd elhaltak; a város irodalmi élete végleg elveszítette.
A HÚSZAS ÉVEK REPREZENTATÍV KÖLTŐJE: JUHÁSZ GYULA
A helyi irodalmi viszonyokat azonban nem a fiatal József Attila reprezentálta. A város meghatározó jelentőségű költője Juhász Gyula (1883—1937)9 (134. fénykép) volt, aki ugyan már jóval 1919 előtt a modern magyar irodalom {628} jellegadó alakjai közé tartozott, de Szeged irodalmi életében igazában csak pár éve (1917-től) vett részt.
Életútja, élethelyzete a húszas években. Élete külső kereteit ekkor már végleg, csaknem kizárólag Szeged jelentette. A forradalmakban játszott szerepe után immár „bélyeges" emberként, tanári pályájával végleg fölhagyva, nyugdíj és biztos jövedelem nélkül élt. Édesanyja Ipar utca 13. szám alatti házában, majd annak lebontása után a Fodor utcában lakott; a legszükségesebbekről is édesanyja gondoskodott. Jövedelmét kizárólag honoráriumai jelentették. Valószínűleg e körülmény is belejátszott abba, hogy régi vágyának engedve ezekben az években — egészen megbetegedéséig (1929) — rendszeres újságírói munkát végzett. Újságíróként írt mindent, amit egy újság megkíván munkatársaitól; vezércikkeket éppúgy, mint hírfejeket vagy „humort", esetleg aforizmákat. Helyét a baloldali lapok szerkesztőségeiben találta meg. Dolgozott a Munkának, amelyet a szociáldemokrata párt adott ki, majd legtovább s legrendszeresebben a különböző neveken megjelenő Délmagyarországnak. De olykor egy-egy periódusban írt a Hétfői Rendkívüli Újságba (amely tulajdonképpen a Délmagyarország hétfői lapja volt), sőt a Friss Hírekbe is.
Élete e szakasza eseményekben már viszonylag szegény volt. Az újságcsinálás, a pihentető eszmét cserélő baráti társaságban töltött darvadozások, a különböző rendezvényeken való gyakori fölolvasások és előadások szinte teljesen betöltötték mindennapjait. Úgy tetszik, meglehetősen zárt körben mozgott, többnyire mindig ugyanazok az újságírók s írók között, ahol a legfőbb téma alighanem a vidéki élet deformáló viszonyai, a kultúra és a politika aktuális dolgai voltak. A szervezett munkásokkal vállalt szolidaritását sem mondta föl; 1919 után még évekig a Munkásotthonnak is gyakori látogatója volt, s hozzájuk tartozását számos gesztusa mutatja. Szórakozásnak a feledtető bor mellett alighanem csak a színház, ez a régi szerelem maradt. Meglehetősen egyhangú, szürke, az ifjúkori vágyaktól és eszményektől messzire eső életforma lehetett ez.
Nagyobb esemény, amely külön is említést érdemel, ekkor már alig történt vele.10 1919 novemberében melléje szegődött önkéntes titkárnőként Kilényi Irma (1891 — 1944), aki utóbb is élete értelmének tekintette az életmű összegyűjtését, megőrzését és gondozását. 1920 márciusában beválasztották a Petőfi Társaságba, amelyből ugyan erősen kilógott, de amelynek elismerő gesztusa erősítette helyzetét. 1921 februárjában formailag is elvesztette tanári állását, a tankerületi főigazgató értesítette, hogy tanári állása „lemondottnak tekinthető". 1922 februárjában, utolsó jelentős irodalomszervezői akciójaként {629} megjelent „lapja", a Magyar Jövendő. 1923. május 20-án barátai és tisztelői írói munkássága negyedszázados jubileumát ünnepelték. Örömét növelte, hogy ez alkalomból Szegedre jöttek s köszöntötték őt régi barátai, Babits Mihály és Kosztolányi Dezső is. 1924 nyarán, Makón vendégeskedve, megírta Orbán lelke című kisregényét. 1925 májusában Dobay Gyula vádja alapján a bíróság elítélte, de utóbb fölmentették. 1926 májusában Bécsbe utazott, ahol többek között József Attilával és Hatvány Lajossal is találkozott, s ahol az egykori császárváros kultúrájával ismerkedett. Második bécsi útja (1926. július 5—7.) viszont már nagyon rövidre sikerült. Közvetlenül betegsége előtt, 1929 januárjában elnyerte a Baumgarten alapítvány 4000 pengős nagydíját. Ez azonban már elkésett elismerés volt, 1929 februárjában kedélye végleg elkomorodott, az író pedig gyakorlatilag elhallgatott benne. Ettől kezdve, kisebb megszakításoktól eltekintve teljesen visszavonultan élt, életét az idegklinika s a Fodor utcai önkéntes magány között osztva meg. Majd, teljesen értelmét vesztvén élete, 1937. április 6-án véget vetett szenvedéseinek; öngyilkos lett.
Kötetei,11 amelyek ekkor írott műveinek csak kis hányadát ölelik fel, többnyire alkalmi s esetleges csoportosításban jelentek meg.12 A Nefelejcs című verseskötete 1920 decemberében, a Testamentum (1925-i évjelzéssel) 1924 decemberében (135. fénykép), a Szögedi színház című karcolatgyűjteménye 1927 októberében látott napvilágot. Már beteg volt, amikor 1929 márciusában egyszerre két kötet is megjelent tőle; a verseit tartalmazó Hárfa, s a prózáit közlő Holmi. (Mindkettő Budapesten.) Utolsó, még életében publikált verseskötete, a Fiatalok, még itt vagyok már tőle függetlenül jelent meg 1935 augusztusában. Ebbe állítólag már bele sem lapozott.
Költészete — elkanyarodás és tematikai gazdagodás. Húszas évekbeli költészetét jellemezni nem könnyű; a költő Juhászról viszonylag kevés érdemi elemzés született, verseiről író nagy kortársai (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Schöpflin, Illyés Gyula) pedig csupán esetlegesen összeálló köteteiről írhattak.13 Az életmű egészét még nem láthatták át. Annyi biztonsággal állítható: ekkori, 1919 utáni költészete is jelentős költészet (ő maga „igazi" költő), de az életmű e korpusza már lényeges pontokon eltért a Nyugat versízlésétől, s annak mérlegén „kevéshúrúnak", egyhangúnak, kevesebbnek ítéltetett. Az életmű nyugatos recepciója jól mutatja ezt a „szétfejlődést", {630} jJuhász „vidéki költővé" válását. Ezt legvilágosabban, bár tapintatosan, de Juhász számára mégis fájón, Illyés Gyula mondta ki 1929-ben: „És Juhász Gyula spleenje! Szinte lépésről lépésre (ehet követni, hogy lesz ez a baudelaire-i spleen búskomorság, hogy hagyja el hajdani magas ideáljait, hogy alakul át magyar fájdalommá, s hogy válik belőle szomorú magyar tűnődés és végül magyar fajszeretet."14 Illyés ugyan nem bántani akart ezzel, ezt a „magyarrá" válást nagyon is becsülte, de félreérthetetlenné tette Juhász másságát. Juhász Gyula ugyanis — írja — „jellegzetes magyarságában is épp oly nyugatos, akár Ady vagy Babits, vagy a Nyugat plejádjának bármelyik tagja."15 Ám ehhez mindjárt hozzá is fűzte: „Az ő nyugatosságában azonban már a kezdet kezdetén preponderens szerephez jut a magyarság, s csakhamar teljesen visszanyomja a nyugati, pontosabban francia befolyást, amely nemcsak befolyás, de éltető, ösztökélő erő is volt, formáival, lendületével hirtelen új magaslatra emelte a századeleji magyar költészetet. Juhász Gyula lírája tért vissza legelébb, nemcsak témájában, de hangjában, hangulatában is a magyar földhöz, bár formája nagyrészt mindvégig nyugatos maradt." S Illyés szerint költészete végül az „egyszerűség felé" hajolt el, „amely a magyar költészet hagyományos formája volt. Itt találta meg az igazi hangját."16 A megbecsülés mellett azonban Illyésnél is, a Nyugat más kritikusainál megpendül egy kimondatlan lebecsülés is: nem tartozik a legnagyobbak közé, második vonalbeli.
Ezt a második vonalba helyezést legvilágosabban Schöpflin Aladár jellemzése sugallja. Már 1921-ben azt írta róla, hogy lírájának medre „nem nagyon széles és nem nagyon mély, nagy ösvények és zugok nem szaggatják fel", b ir a víz, „amely benne csörgedez", tiszta. 1937-ben pedig, már Juhász halála után, még élesebben formulázta meg a Nyugat kör véleményét. „Kevéshúrú költő. Teljesen passzív, szenvedésre teremtett lélek, akinek természetes levegője a halk busongás."17 Majd: „... versei valahogy egyformáknak hatnak, a tárgyak különbözők, de a hangnem és a belső forma mindig ugyanaz. A filozófia földereng kötészetében, de nem zárul világnézetté, hangulattá olvad lényében."18 „Csak hangjai vannak, nincsenek gesztusai."19
{631} S versei hangnemének e redukáltságát mások (volt?) barátai is rendre szóvá tették. A Nyugat 1921. február 1-jei számában Kosztolányi pl így írt: „Hangköre nem tágabb, mint húszéves korában, hogy pályáját elkezdte. Az évek alig hoztak eléje új tárgyat. Visszanézés a múltba, mely szebb a jelennél, ájult félelem az élettől és halálos vágy az élet után, mely egyre távolodik, a vidék, melyet szeret és gyűlöl, megadás, majd lázadás, bibliai kereszténység, aztán emberhívő pogányság, a Tisza közeli szerelme, álmos magyar csendéletével és messziről átsejlő barbár emlékeivel; ennyi az, amit az avatatlan észrevesz Juhász költészetéről. Versei mind rövidek. Igazi tere a dal, a melódia, a görög mélosz édességével. Verselése majdnem pontos (Arany—Reviczky iskola), néha egy kis ingerlő szabadsággal, mely arra szolgál, hogy a szabályt fűszeresebbé tegye."20 Nagyjából ugyanakkor (1921. 4. sz.) a Vasárnapi Újságban Schöpflin is hasonlóképpen jellemezte: „A visszatekintés, az emlékezés, a búcsúzás melankóliája a tulajdonképpeni tartalma verseinek és észrevehetőleg az életének is."21 S ugyané sorba csatlakozik bele Tóth Árpád gyanúsan frappáns, egymondatos jellemzése is (1923): „Ideges, gyorsan bágyadó, könyvek és képzőművészeti remekek ihletésétől kigyúló lélek, a magány és a végtelen vágyódások lírikusa."22 Evekkel később, a pálya tulajdonképpeni lezárulása után is nagyjából ugyanezt hangsúlyozta a náluk fiatalabb Illyés is: „...igaz költői temperamentum, költészetében ez a költői temperamentum az uralkodó elem. Teljesen erre bízza magát."23
Az eddigiekből is nyilvánvaló talán, hogy Juhász „hangköre" a nyugatos versízléshez mérten szűkös volt, Babitsék változatosabb, kísérletezőbb hangnemében, beszédmódjában nagyobb „feszültségeket" összeszikráztató lírát igényeltek, s e metaforákban beszélő nyugatos kritika — minden ebből fakadó jellemzési pontatlansága vagy kétértelműsége ellenére — a maga szemszögéből alighanem jól is ítélt. Az utak szétválása nyilvánvaló, (bár Juhásznak a Nyugattal való lelki összetartozása azért sohasem szűnt meg). A Nyugattól — s önmaga indulásától — való elfejlődését maga Juhász is érezte. Kosztolányi kérdésére válaszolva 1922 novemberében azt írta: „legjellemzőbb, legátfogóbb versemnek azt tartom, amit két olyan hiteles kritikus és költő is, mint Ön és Karinthy is annak tart, az Ó asszonyok... címűt és kezdetűt. »Ó ha még egy olyat énekelni tudnék!« De ma már mást kell énekelni. "24 S ezt a másságot egy rövid, mindössze hárommondatos „önéletrajza" harmadik mondatában aforisztikus {632} tömörséggel meg is fogalmazta: „A magyar bánat és emberi részvét költője vagyok."25 S abban is alighanem igaza van a nyugatos kritikának, hogy Juhász költészetének legfőbb értéke a részletekben keresendő (Babits „gyémántként megcsillanó", s magasba szálló homokszemekről beszél vele kapcsolatban).26
Nagy kérdés viszont, hogy költészetének alaphangja, amelyet kritikusan egyhangúságként értelmeztek, valóban magába nyel-e mindent. Kétségtelen, Babits és Kosztolányi életművének modalitásváltozatai gazdagabbak, az ő költészetük többféle „húron" szólal meg, s a világ változatosabb, gazdagabb értelmezését adja. De Juhász költészete maga is változatos tematikájú, alaphangját ez a tematikai változatosság óhatatlanul színezi, árnyalja. E költészet éppen tematikai gazdagsága révén olyan, ún. életközeli helyzeteket és viszonyokat is meg tudott jeleníteni, amelyeket sem Babits, sem Kosztolányi nem tudott (vagy nem akart). Így költészete két fontos vonatkozásban is érdemeket szerez. Egyrészt megjelenít egy érző-fájó valóságos embert. Ahogy Illyés írta róla: „Juhász Gyula költészete is egyenetlen. De éppen ez az egyenetlenség, ez a szabadság tette lehetővé, hogy temperamentumának legsajátságosabb, legrejtettebb elemei napfényre kerüljenek. Így ismerhettük meg őt olyannak, amilyen valójában. Így ismerhettünk meg minden oldalról egy embert, aki itt él közöttünk remény és reménytelenség között dobálódzva, akinek elhisszük szavát, aki szabadjára engedett szavain túl benső akcentusával megérintette azt, ami ennek a korszaknak a panaszolni valója; aki költő."27
Másrészt pedig ez a költészet igen sokféle — szociológiailag is értelmezhető — élethelyzetet is fölvett magába, s így hozzájárult a magyar társadalom — tehát az itt élők speciálisan emberi — problémáinak közösségi „kihordásához". S ezt soha nem pubhcisztikusan, külsődlegesen, hanem az azonosulás magas fokán mutatta föl; a vidéki lét díszleteiben voltaképpen saját szomorúságának formáit látta meg. Ugyanakkor ennek a világnak a belső összefüggésrendje, szövete sűrű, érdekes; ismétlődő, variálódó motívumai egymásra is hatnak, erősítik egymást, mindenkor belesimulva saját fájdalmas, rezignált életélményébe. Létérzékelése így valamiképpen tárgyiasul, sokféle, egybehangzó dallammá áll össze, miközben az így megjelenített világnak mentalitástörténeti és szociológiai érvénye is megmarad.
E korszakának bokrosodó nagy motívumkörei viszonylag nagy pontosságai számba is vehetők. Ilia Mihály nyomán, aki egy kéziratos írásában a {633} legfontosabb motívumköröket áttekintette, több ilyen nagy motívumcsoportot figyelhetünk meg.28 (Igaz, ezek szétválasztása csak elemzési célú lehet; az életmű valóságos szövetében ezek egymással összekapcsolódva, egymásra átsugározva léteznek.)
Az időben legkorábbi motívumkör a forradalmak veresége fölötti fájdalom, amely költészetében már 1919-től megjelent, s egy-egy félmondatban, versrészletben később, a legváratlanabb témáknál is visszautal rá. Ez nem valamely tételes, logikailag koherens ideológia jegyében történik így (ez idegen volt tőle), hanem a magyar költészetben már ismert forradalmi nosztalgia s a szegénység iránti régi vonzalma hatására. A humanista részvétét figyelhetjük meg az ilyen részletekben. Valamiképpen ide tartozik a Dózsa-téma is, amely egyben nála a szegedi hagyománynak is része volt, ám Juhásznál a forradalmi titoknak a kifejezőjévé válik: Magyar titok, de még beszélni fog (Az alsóvárosi temetőben. 1925).
Erősen ható és sokszor fölbukkanó motívumkör a trianoni béke következtében leszakadó nagy magyar tájak elvesztése. E történeti-politikai trauma személyes élményalapját Juhász szellemi és valóságos tájainak elvesztése jelenti. Érthető tehát, hogy a versekben sokszor bukkan föl Nagyvárad, Léva, Szakolca, Máramarossziget, Arad, Pozsony és más helységek neve. Találóan írja Ilia Mihály erről, hogy: „A magyarság Ady jósolta széthullása és fájdalma hangzik föl ezekben a versekben." Ennek a motívumkörnek legjellegzetesebb, leginkább összegző erejű darabja alighanem az 1927-es születésű Trianon (Délmagyarország, 1927. jún. 4.). Ebben ilyen sorok olvashatók: „Nem kell beszélni róla sohasem. De mindig, mindig gondoljunk reá." Majd:
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt
És holnapot hirdettek magyarok.
Megjelenik, sőt hangsúlyossá válik költészetében magyarságtudata is. Sőt, ez a sok mindennel átszőtt motívum lesz 1919 utáni költészetének legerősebb, leggazdagabb szólama. Enyém egy árva hontalan magyarság és emberség, de ezt {634} már nem hagyom — írta jellegzetes gesztussal A vén cigánynak (1923) című versében. És, ahogy Ilia írja: „Sokszor jelenik meg a nagyvárost, a hangos, durva vásárt figyelő vidéki magyar paraszt képe verseiben, akinek idegen ez a világ, és akit a költő testvérének tekint. (Testvéreim ők s idegenek — Magyarok Pesten, 1925.) Költőszerepét gyakorta minősíti így: A magad cigányát lásd bennem, ó magyar (Április bolondja; 1920). Babonás szavakkal és környezetben idézi meg gyakran a magyarság képét (Magyar tél, 1924), amely lírai párja Szabó Dezső némely írásának. Ez az érzelmi magyarság mindig az emberiséggel való párhuzamban jelenik meg (Magyar vagyok, de nem kiáltom... Ember vagyok, borús, keresztény — Sorsom, 1925). Ez a gesztus kiáltó ellentétben van a húszas évek magyarkodásával, amelyet Juhász publicisztikai írásaiban is erősen elítélt. A Magyar János a bakon című verse (1926) ennek a magyarságszemléletnek Adyra valló példája:
János nyugodtan és hallgatagon
A vásár szélén gubbaszt a bakon,
János csak vár, csak hallgat a bakon.
Az örök élet ő, a nyugalom.
S elnéz közönnyel a világ piarcán
A kis cseléd pesti idegenségét önmagával is azonosítja (Budapest, 1924). De mindvégig úgy érzi, „a magyarság és emberség alkonyán" neki kell mindkét ügyben helytállania. „Itt is használja Ady fogalmait, magyarság, fajtám. Aranyt például ennek a magyar magánynak a képviselőjeként idézi meg, költői elődnek (magyar magány ez, alacsony gerendák. De kinn az éjben véges végtelen). Saját költészetének értelmét is ezekben a magyarságversekben mondja ki gyakran: magyar mezők alkonyi éneke — ó így zengjem emlékem tovább (1923), Jegenyék testvére én, Zokogtam a magyar viharba (Epitáfium, 1923); Én várok, ezredek türelme bennem (Magyar palánta; 1925)." Ebben az évtizedben — Ilia Mihály jellemzése szerint — „néhány nagy, szinte a magyarság jelképévé növesztett vershelyzet, valóságos tárgy" is megjelenik költészetében (a körhintát bámuló gyermeki magyar, a tél, a betlehemes jászol, az ivó stb.). „Ezt a tárgyi világot a költői hang, a költői szándék magasztossá emeli és gyakorta a költő magát is benne látja, része ennek a világnak."
Hangsúlyos motívumkör az önarckép is; Juhász sokszor és sokféle alkalommal rajzolja meg önmagát. S bár ezek az önarcképrajzoló versek többnyire valami mással összeszőve, más motívummal összekapcsolódva jelennek meg az oeuvre-ben, a költői magatartás tudatosulását, ennek kialakulását is mutatják. Van, amikor jellemző módon a magyarságtudattal kapcsolódik ez össze (Magyar {635} szegénység hű költője, én — Mit akartam? 1924). Van, amikor általánosabb érvényű emberi magatartást sugároz: Ez elfáradt fej mélyen meghajol már... De a világi urak és hatalmak Nem látták soha görnyedten e főt (Önarckép, 1924). Vagy: Vidéki napraforgó — csöndesen vár — testvérem. „Ez — Ilia Mihály szerint — egyik legtalálóbb jelképe önmagának." Sajátos s igen mély önarcképvers az Epitáfium is: Az ismeretlen szenvedésnek legyőzött katonája pihen itt, Kevés lesz néki az öröklét, Hogy elfeledje gyötrődését. Erről joggal mondja a költő-utód Tandori Dezső, hogy Juhász költészetét olvasóihoz éppen ennek az „ismeretlen szenvedésnek" a nyomai hozzák oly közel.29 S — legalábbis egyes részleteiben — önarcképfestő vers az írótársat köszöntő Móra Ferencnek, a jubileumára (1929) is. Kivált e két sor erős: Szemük, mint egy kisiklott mozdonynak Szemaforja, néz az éjszakába. Ennek az önképnek a variációja a kifutó, de kikötőt nem találó hajó képe is. Aligha véletlen, hogy egyik legutolsó verse, az Ének Bukosza Tanács Ignácról című (1934) is önportré, s ebben „ezt a szegedi elhíresült bőrdudást úgy idézi meg, mint a költészet, a dal letéteményesét, önmaga ősét": Mint egy Homér, mögötte volt a nép. (Érdekes, s ugyanakkor jellemző is, hogy 1919 utáni költészetének különös kis remekei, a japánosan jelzésű négysorosok végsősoron szintén önarckép versek.)
Költészete egészére rásugárzó motívum a vallás is. De amíg 1919 előtt ez nála is többnyire csak műveltségelem, külsődleges vallásosság volt, 1919 után e motívum elmélyül s kiszélesedik, összekapcsolódik magyarságélményével. Így azután, Ilia Mihályt idézve, „a magyar parasztság naiv néphite" is megjelenik verseiben, gyakorta szociális mozzanatokkal társulva. Ennek a verstípusnak egyik legjellegzetesebb példája alighanem A tápai Krisztus (1923). De e motívum szép változata az is, amikor arról ír, hogy: A legsötétebb ég alatt. Uram téged találtalak. A vallásos élmény pályája e szakaszában már mélyen áthatja Juhászt, s ennek figyelemre méltó poétikai következménye, hogy — ismét Ilia jellemzését kölcsönvéve — „imádságos és liturgikus hangok is találhatók ennek a témának költői megfogalmazásában, használja a litániák frazeológiáját is. Az az ötvözet, amely az intellektuális Istenkeresésből és a népvallásosságból alakult ki ebben a költészetben, sajátos, egyedi hangot jelent a magyar irodalomban."
Figyelemre méltó fejlemény kortársainak-barátainak, mindenekelőtt Adynak gyakori megidézése: védelme és „népszerűsítése". Verseiben sok név fordul elő, s ezekből szinte példátlanul kirajzolódik vonzódásainak és választásainak ábrája. Az itt említhető példák Adytól s Bartóktól — Tömörkényen át {636} — távoli világok képviselőiig (pl. Gandhi) húzódnak. Ez a fölidéző, interpretáló gyakorlat arra is jó, hogy elismert nagy nevek kapcsán mondja ki a fájdalmas aktualitásokat. Madách Sztregován című költeményében (1922) pl. Madách kapcsán ad hangot illúzióvesztésének:
Vörös vagy zöld: rongy lesz a zászló,
Az Igazság bukik vele
És arra jó, hogy számadáskor
Bunkó legyen törött nyele!
Ugyancsak az önértelmezés igényével kapcsolódik össze a szerelem, kivált a már csak emlékként megjelenő Anna-szerelem motívuma. Ez is lényegében a higgadt leszámolás formájává válik nála; a becsapottság, a fájdalom már nem eleven. Hogy Annáról beszél, sokszor nem is nyilvánvaló, csupán egy jelzőben, utalásban, pl. a szőkeség említésében érhető ez tetten. (Mélázgatok egy szőke koszorún — Szőke fény; 1919). S a szerelem kudarca, a nagy tanulság immár szentenciaszerűen is kimondódik: Mese volt, álom, káprázat, lehet. Megszépítette bús életemet. Emlék; 1925). Figyelemre méltó azonban, hogy az 1926-ban keletkezett Anna örök című versében — pedig ezt az Anna-versek egyik kiemelkedő szépségű darabjaként szokás kezelni — „Anna már csak ok az önvallomásra" (Ilia Mihály). A fájdalom és a becsapottság emléke helyére itt már egy privát életfilozófia lép:
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodói örökkön, Anna.
Az Anna-szerelem halkuló szólamával ellentétben, a szülőföld igazában 1919 után válik domináns költészeti tárggyá, immár igen sok mindent magába építve. Nemcsak a Tisza jelenik meg ismételten verseiben, de egy Szeged melletti (ma közigazgatásilag Szegedhez tartozó) kis falu, Tápé is — „amely nem pusztán költészeti tárgy, hanem bizonyos szemléleti változásának nyomát is mutatja." Joggal írja Ilia Mihály: „Ennek a különös, archaikus szokású falunak a képe először a világháború alatt jelenik meg verseiben, hogy azután a húszas években a magyar vidék, a magyar parasztság nyomorát, ájult elhagyatottságát rajzolja meg benne (Tápén, A tápai Krisztus, Tápai lagzi, Falusi lakodalom stb.). Juhásznak ezek a versei — több mással együtt — bizonyos előlegezését jelentik a későbbi ún. népi lírai hangjának és tárgyi világának, de Juhász nem annyira tárgyias, illetve tárgyi világában ennek a {637} falunak a képe a hangulatiságban jelenik meg inkább. Az örök mozdulatlanság, keleti élettempó, mintegy a magyarság jellegzetességévé válik ezekben a versekben, de nem glorifikálódik, bánat lengi be ezeket az írásokat is." Érdekes, hogy Juhász igazi költészeti tárgyat formál Szeged múltjából, kulturális hagyományaiból is, s az árvíz, a boszorkánypörök, Dugonics, Tömörkény stb. egyaránt verstémákká lesznek tollán. Olyannyira, hogy utóbb a szegedi irodalmi hagyományok kutatója, Péter László joggal szögezhette le egyik munkájában: e hagyományokhoz a legjobb kalauz Juhász Gyula költészete.30 Szülővárosa múltja — összhangban publicisztikájával — ekkor lesz saját legbensőbb hagyományává, amely alkalmat ad neki költészete egyik ágának kibontakoztatására.
Mindez a tematikai gazdagodás és áthangolódás mégsem formálta át teljesen költészetét. Az ő alaphangja változatlanul valami megfoghatatlan bánat, valami testetlen fájdalom kiéneklése — minden költői tárgy versbe foglalása végső soron erre szolgált nála. Változatlanul szépségelvű költészet volt az övé. Eszközei azonban változtak, gazdagodtak. Tandori Dezső, aki a Juhász költészetével érdemben foglalkozó kevés tanulmány egyikét írta, számos olyan formai megoldást észrevett nála, ami a magyar költészet későbbi fejleményeit is előlegezte, s önmagában is erős sugallatú szöveghely.31 Igaz, Juhász költészetében, ebben a „többnyire lomposnak látszó"32 költészetben vannak olyan vonások, amelyek megtévesztőek, s amelyek látszólag igazolják lebecsülését. Az elégikusság, egy sajátos elbeszélő hang, amely „az alkalminak látszó versek sorára" teszi alkalmassá,33 a páros rímű kétsoros tizenkettesek gyakorisága, az esetenkénti túlírás (ahogy Tandori mondja: a kibontó, túlbontó verskezelés), vagy a megformálás föllazulása, konvencionálisabb bonyolítása. De igaza van Tandori Dezsőnek, valójában „a viszonylag töredékesebbnek megmaradó költemények is tartalmaznak számtalanszor olyan sugárzó részleteket, amelyek a mű több szakaszos egészét is eredendően jelölik magasabb rangúnak, mint az esetleg közvetlen szomszédságukban lelhető erőtlenebb részletektől várnók."34 Eszközei rendre modernek, nem annyira Babitshoz, Kosztolányihoz vagy Szép Ernőhöz kapcsolják, hanem részben vissza a századvég költőihez, részben előre a negyvenes-ötvenes évek bizonyos vonulataihoz, pl. Pilinszky Jánoshoz. Hatását, mint minden jelentős költészet, gyakorta azzal éri el, hogy egy-egy merész rímmel, váratlan fordulattal az eszközkörnyezet {638} hirtelen megváltozását, váltását hozza létre.35 Rímelése, amelynek legfontosabb darabjaiból Tandori nagy adattárat állított össze, „már mindenképpen a zaklatottságot képes kifejezni."36 De eszközeiről szólva szólni kell a kulturális utalások bőségéről (635), a hang kitartott hibátlanságáról (635), a téma hosszú, várakoztató kitartásáról (amely Szabó Lőrinc, József Attila, Pilinszky szenvedésverseinek lesz utóbb gyakori eleme) (639.), a szavak (ritkábban: szerkezetek és összefüggések) új funkciójú megismétléséről stb. Rendszerint „bonyolult stílusösszetevők adják a hatást": ismétlés, áthallásos („majdnem"-) ismétlés, hangalakrokonság, akaratlan szójáték stb. (639.). Eszközhasználat-értékei persze többnyire nem tolakodó, rejtett értékek (641.). Ezért, ahogy Tandori szemléletesen írja, „érdemes a verseit úgy olvasni, mint emberi közléseket, mint emberi-költői tartalmakat, s egy-egy sorpár, rím, fordulat, fellobbanás váratlanul, majd szinte vártan a legnagyobb rangú költészet élményét adja, visszasugárzólag a közepesebb anyag emlékének is."37
Érdekes, hogy 1929 után, amikor betegsége elhatalmasodása gyakorlatilag elszigetelte az irodalmi élettől, a betegsége „szüneteiben" írott verseiben szinte fölszabadult minden külső konvenció alól. A legvégső kérdésekkel nézett szembe, letisztult, hibátlan formában. Furcsa paradoxona pályájának, de tény, az emberlét e fájdalmas mélypontján, betegen, „rím és remény fogytán", költészete legmagasabb szintjén mozgó remekműveket alkotott (Élőhalottak, 1929; Baudelaire halála, 1929; Szimpozion, 1929; A bukott angyalok, 1930; Melankólia, 1930; Önarckép, 1933; Egy hangszer voltam..., 1934; Nietzsche, 1934; Zene, 1934; Ének Bukosza Tanács Ignácról, 1934; Élet, 1934). A betegség, a reménytelenség, a léttel való végső, de mégis higgadt szembenézés egyaránt kirajzolódik e verseiből. Ezekben már fölmerül a végső elhallgatás réme is: A dolgok tőlem rendre elköszönnek És nem tudok felelni semmivel (Hamu, 1932). Vagy ugyanez Baudelaire „jelmezében": Még élt. A nyelv tökéletes művésze Már dadogott csupán és hebegett, Ki igéit örök márványba véste, Nem lelte a szót, az értelmeset. (Baudelaire halála, 1929). S nagy önarcképverse, a Vincent van Gogh levele testvéréhez alcímű Önarckép (1933), azt is kimondja: Elszenvedtem az életet. Csak azt mind Sajnálom, amit megfesthettem volna: A képeket. Egy egész végtelent! Kései önjellemzéseinek legtalálóbb formulázása mégis egy halála előtti években írott, végső eltökéltséget transzcendenciával egyesítő versében található: {639}
Valahol lennie kell egy orgonának,
Melyen majd egyszer befejezhetem
A dallamot, mely itt halálba bágyadt
S amely az életem nekem!
(Szimpozion, 1929)
A teljes elszigeteltséget nagy versekkel „ellensúlyozó" utolsó éveknek is része van benne, hogy költészetünk kitűnő értője így jellemezhette: „a legjelentősebbek közül való poéta, mert személyiségének magas rendű, olykor újszerű eszközökkel adta megrendíthetétlen következetességű kifejezését; s szó sincs arról, hogy zsánerképekben, netán a közgondolat másodlagosabb kifejezésében rekedt volna meg, s így Kosztolányiék, Babitsék mögött a »szürkébb« hely illetné."38 (136. fénykép.)
A HÚSZAS ÉVEK REPREZENTATÍV ÍRÓJA: MÓRA FERENC
Az évtized — Juhász Gyula mellett — másik legjelentősebb szegedi irodalmi szereplője Móra Ferenc (1879—1934) volt.39 (138. fénykép.) Ahogy Juhászt, Mórát is a helyi irodalmi élet kimagasló alakjának, országos rangú alkotójának látták már a kortársak is. Kettejük együttes emlegetése — ha Szeged irodalmáról van szó — azóta is meglehetősen általános.40 Ez azonban — éppen irodalmi szempontból — félrevezető. A vidékiség léthelyzete ugyan, amely különben merőben más alkatú és törekvésű írókat is egymás mellé kényszerít, s alkalmi szövetségre léptet, az ő esetükben is meghatározó volt. (137., 139. fénykép.) A szegedi irodalmi élet lehetőségei túl szűkösek voltak {640} ahhoz, hogy két ilyen alkotó egymástól függetlenül, egymásról tudomást sem véve vegyen részt benne. A húszas években így életútjuk jó néhány ponton találkozott: különböző rendezvényeken együtt léptek föl, újságíróként azonos lapba (is) dolgoztak, s írtak is egymásról. Kölcsönösen méltányolták egymás teljesítményét, írói rangját. S az is tagadhatatlan: az a szegedi miliő, amelyben éltek, valamiképpen mindkettőjük lehetőségeit behatárolta. Korlátozta alkotói törekvéseik konzekvens végigvitelét. De éppen kényszerű kompromisszumaik eltérő szerkezete, ellentétes iránya jelzi, két, számos szempontból ellentétes mozgásirányú pálya egymás mellett éléséről volt szó csupán. A húszas évek Juhász Gyulája „egy magas ideáljait lassan elhagyó", végleg vidékiségbe szoruló nagy költő volt, aki fiatalsága nagy irodalmi lázadása után ezekben az években kötötte meg végleg a maga különbékéjét a korlátozó vidékiséggel. Móra Ferenc viszont éppen ellenkező utat járt meg. A konzervatív költő, akinek életismerete az újságírói munka során elmélyült, s akit a háborús körülmények, a forradalmak világnézetileg is radikalizáltak, a húszas években hagyott föl végleg a már régen kiürült nép-nemzeti költői iskola másolásával. És, ha kényszerűségből is, egy olyan műfajban, a hírlapi tárcában találta meg igazi alkotói területét, mely lehetővé tette mind alkatának, mind nagy és mély csalódottságának maradéktalan kifejezését. S mivel e humorral s rezignáltsággal temperált csalódottság egy jelentős létszámú — Szegeden kívüli — újságfogyasztó réteg csalódottságának adott hangot, a szegedi író iránt hirtelen-váratlan országos érdeklődés támadt. A vidéki újságíró, akire addig legföljebb mint ifjúsági íróra figyeltek Szegeden kívül, ebben az évtizedben — már túl a negyvenen — kilépett „a körtöltés mögül".
Élete, alkotói helyzete. Móra élete a húszas években látszólag a régi síneken haladt.41 Változatlanul a Somogyi-könyvtár és a vele „perszonálunióban" lévő Városi Múzeum igazgatója volt; végezte munkáját az „intézetben". Egzisztenciája továbbra is megkívánta, hogy igazgatói fizetését újságírással, könyvek publikálásával egészítse ki. Változatlanul dolgozott tehát a szegedi lapokba, de — s ez már lényeges újdonság volt — többé nem főszerkesztőként, s a Szegedi Naplóba is csak egy ideig. Sőt, miután régi lapja elveszett (előbb kormánypárti lett, majd 1922-ben meg is szűnt), új lap után kellett néznie. Az új lap — a változó viszonyok jeleként — a Napló régi riválisa, a Délmagyarország lett, amely (1925-ig Szeged néven is) a liberális értékek csaknem egyedüli képviselője maradt. Így Móra egy ellenzéki pozícióban harcoló „bélyeges" lap munkatársa lett. Olyan lapé, amelyet az akkor uralkodó ideológus nyelvhasználat {641} „destruktív" vagy — olykor — egyenesen „zsidó" lapként emlegetett. A maga kis kiegyezéseit mindig megkötni igyekvő író így kényszerű oppozícióba szorult.
Lapjai, a Szegedi Napló, majd (1922-től) a Szeged, ül. a Délmagyarország lehetővé tette számára, hogy — a viszonyok enyhültével — korélményét, emberekhez, hatalomhoz való viszonyát is kifejezze. S 1922 októberében a szabadabb szólást lehetővé tevő „destruktív" Világ is megnyílt előtte. Igaz, az első Világbeli tárca (1922. okt. 26.) után egy ideig még semmi nem dőlt el, még — próbálkozásképpen — a mérsékelten jobboldali Magyarságba is írt pár tárcát. De 1923 elejétől a Világ és Móra egymásra talált, s ezzel kezdetét vette egy jelentős belletrisztikai siker. A Világ révén Móra kilépett a „körtöltés mögül", Budapesten és országosan is ismert és népszerű író lett,42 aki — minden jel szerint — remekül eltalálta a defenzívába szorult liberális-baloldali értékrendet valló olvasók ízlését, érdeklődését, s kifejezte közérzetüket, félelmeiket és örömeiket'. Ezt a mélyen gyökerező, s csak a Móra-tárca sajátos mentalitástörténeti szerepének föltárásával megérthető együttműködést a Világ betiltása (1926) sem szakította meg. A folytatásaként megjelenő, s a Világ „fazonjára" alakított Magyar Hírlapnak egészen haláláig (1934) munkatársa maradt.
Pályája 1919 utáni szakaszában így Mórának számos könyve jelent meg, műfajban, irányultságban különbözőek. 1920-ban — még régi irodalmi ízlése végső kilobbanásaként, részben praktikus megfontolásokból — verseit adta közre Könyes könyv címmel. Ugyanabban az évben jelent meg klasszikus rangú ifjúsági regénye, a Kincs-kereső kisködmön, amely azóta — 1987-ig — 29 kiadást ért meg. 1922-ben adta ki (a Délmagyarország nyomda rt. kiadói jelzéssel) a Dióbél királyfi-t, majd 1925-ben a Hol volt, hol nem volt címmel összeállított mesegyűjteményét. Ezek azóta az ifjúsági irodalom standard művei. 1922-ben, egy Szegedről elszármazott kiadó, Apor Dezső jóvoltából a budapesti Kultúra kiadásában megjelent első, felnőtteknek szánt regénye, A festő halála is. Ez harmadik kiadásától (1930) Négy apának egy leánya címmel jelenik meg, s jelzi írói fordulatát. Immár nemcsak újságíróval s gyerekíróval állunk szemben, hanem „valódi" íróval, aki az olvasóközönség egészét kívánta megcélozni. Ebbe az új megszólalásfajtába tartozik a Georgikon is, amely 1925 karácsonyán — Móra beérkezésének jeleként — már egy rangos könyvműhely, az Egyetemi Nyomda kiadásában jelent meg. E könyve az Univerzitás Könyvbarátok Szövetségének első illetménykötete lett — neve már erre is alkalmassá tette. Az igazi beérkezést, a siker kétségbevonhatatlanságát azonban a Lantos Rt. akciója mutatta meg. Lantos Adolf, ez az élelmes {642} s minden szempontból professzionális könyvkiadó ugyanis „1927 szeptemberében hat egyforma sárga kötetben, 36 000 példányban adta ki Móra Ferenc összes mw/zfcáz-t".43 Az első kötet Véreim, a 2—3. Ének a búzamezőkről, a 4. Sokféle, az 5. Nádi hegedű, a 6. Beszélgetés a ferde toronnyal címmel jelent meg. S utóbbi, már Genius cégjelzéssel, ő adta ki Móra történelmi regényét, az Aranykoporsó-t (1932), s — utánközlések mellett — a jubileumi díszkiadás „egységes fekete kötésű sorozatának" Egy cár, akit várnak című, tárcákat tartalmazó kötetét (1933). Lantos Adolf vállalkozott, már Móra halála után, a tárcák gyűjteményes kiadására is.
Alkotóereje teljében, állandósult sikerek közepette halt meg 1934. február 8-án, egy végzetszerűen rátörő gyötrelmes betegségben, hasnyálmirigyrákban.
A „szegedi" — azaz Szegeden születő — irodalom talán legnagyobb sikereit érte el. Nagy közönsége, lelkes hívei voltak (s talán ma is vannak): irodalomtörténeti helye azonban máig bizonytalan maradt. S ez nem véletlen: életműve egyenetlen, s ráadásul különnemű rétegekből tevődik össze. Nem versei s nem is regényei emelik őt a magyar irodalom élvonalába (ahol helyét hívei látni vélik); a versírással e pályaszakaszában lassan föl is hagyott, regényei pedig a lektűr felé mozdultak el. Ezek nem emelik, inkább veszélyeztetik irodalomtörténeti helyét. Jelentőségét — sajátos mód — egy igénytelen, lenézett, „félirodalmi" műfaj, a tárca briliáns művelése adja.
A tárcaíró. Rövid, tárcajellegű és terjedelmű prózát persze újságírópályája kezdetétől rendszeresen publikált. (140. fénykép.) Életművének jó ismerői, Vajda László és Péter László arra is rámutattak, hogy 1922-től írott, s immár az országos nyilvánosság közegében megjelenő tárcák nemritkán régi szövegek fölhasználásával — „megfejelésével", részleges átírásával — készültek.44 S bizonyos, az 1922 előtti s az 1922 utáni ilyen szövegeket nem is választja el egymástól kínai fal; ezekben is, azokban is megnyilatkozik az író számos erénye. Mégis egészen nyilvánvaló, hogy a Világban és a Magyar Hírlapban megjelent tárcák valami többlettel rendelkeznek. Ezek — vagy legalábbis ezek java — megkülönböztethető a korábbiaktól, s e csoport annak köszönhette egyedítő vonásait, hogy ezekben, mint műszervező elem, már megjelent Móra csalódottságának, keserűségének hangja is. Már Kosztolányi észrevette: „Világnézetét derűsnek szokás nevezni. Én nem tartom annak. Derűs ez, de borús is egyszerre, az édeset vegyíti a keserűvel, a nyájasságot a gúnnyal, a politikai hitet a mindenbe beletörődő közönnyel, az andalgást a teremtettével, a szomorkodást a duhaj sággal, a megbékélést a dohogással, s egy csipetnyi {643} rokonszenves lázadással."45 Móricz pedig ennél is karakterisztikusabban fogalmazott: „Humorának titka az volt, hogy a legfájóbb, a legkényelmetlenebb érzéseket vidám szavakba csomagolva tálalta ki [...] Sose mondott olyat, aminek ne lett volna egy adag keserűség a mélyén."46
Ez a tárcái mélyéről föl-fölvillanó, a vidám részekre is átsugárzó, azokat ellenpontozó s tagoló, a szimpla humort nagyon összetett emberi attitűddé nemesítő keserűség Móra kezén egy régi nagy hagyományt frissített föl. Ez a műfaj, az ún. tárcanovella, a húszas években már a magyar próza fejlődésének is csupán egyik mellékösvénye volt, s a magos esztétikában már nem is igen volt becsülete. Az ebben a műfajban való megszólalásnak mindazonáltal alighanem nagy tartalékai vannak, s valamely változatát olyan nagy írók művelték, mint Móra előtt Mikszáth, vele egy időben Kosztolányi és Márai, ma pedig Esterházy Péter. De míg kortársai és utódai ezt lényegében véve csupán mellékesen művelték, s legnagyobb műveiket más műfajban alkották meg, addig Mórának ez a lebecsült kis forma lett a legfőbb és legtöbb eredményt hozó területe.
Móra ezt a műfajt nemigen ambicionálta, bár könnyedén s nagy természetességgel művelte. Újságírásnak, belletrisztikának tartotta, s miután a költészetről lemondott, íróvoltát inkább maga is regényekben akarta megmutatni s igazolni. Alkatának azonban leginkább ez a rövid, személyiségkifejező, az újságírás és az irodalom között ingadozó, hol ide, hol oda billenő szólásfajta felelt meg. Tárcái e bizonytalan irodalmi státusával persze maga is tisztában volt: „Ha vitatkozó természetű ember volnék, kapható lennék vitára afelől, hogy irodalmat csinálok-e én, vagy nem. De hát nemigen van ezen mit vitatkozni. [...] Én csak az a küszöb vagyok, amelyik se kint, se bent nincs. [...] Falusi kutya a magyar irodalom nagyvárosában. Vagy ha így szebben hangzik: a magam szegénye, akit nem hívnak senkinek se, de legalább azt fütyülöm, amit jól esik." Ambíciója e téren csak ennyi volt: „A könyvek óriás kriptájában, ahol csöndes nézelődésben eltelt az életem [...] odajutottam, hogy én minden szépséget szeretek, ha régi, ha új, csak lelket érezzék benne. "47 Ennek a magánesztétikának pedig tárcái minden kétséget kizáróan megfeleltek, sőt ideális formát biztosítottak hozzá. Írásaiban „lelket érzünk", egy erős és színes egyéniség megannyi megnyilvánulását.
{644} A tárcaszerű kisprózában mindig, Móránál pedig kivált, elsőrendű követelmény a műfaj szórakoztató-mulattató sajátosságainak, jellegzetes eszközeinek érvényesítése. Ennek a követelménynek Móra mindig meg is felelt. Már témaválasztásai is ezt célozták. Szinte mindenről írt, ásatásairól éppúgy, mint könyvtári munkájáról, „igazgató úrként" szerzett legkülönfélébb élményeiről, természettudományi s természeti érdekességről, vagy kultúrhistóriai furcsaságról, családi élete alakulásáról, unokája „kalandjairól", urakról és parasztokról, előkelő hotelekről s paraszti nyomorúságról stb. A műfaj megengedte, ő pedig kedvvel élt a teljes tematikai kötetlenség lehetőségeivel. Az érdekesség — jól tudta — elsőrendű követelmény e műfajban. A széleskörűen — már-már polihisztori szélességben — művelt kultúrember, s az élet apró megnyilvánulásaira, emberi gesztusokra és fejleményekre fogékony megfigyelő e követelmény jegyében enciklopédikus gazdagságú jelenségvilágot mutatott föl műveiben. Tárcái, mint érdekességek, olykor furcsaságok tárháza is olvasható; bennük a legkülönfélébb műveltségi kör talál a maga számára érdekeset. De a témaválasztást erősítette, s ugyancsak az érdekesség követelményének szolgálatában állt Móránál a humor is, ami belőle a nagy mesélők, az utánozhatatlan csevegők módjára árad, s amely a legjelentéktelenebb tárgyat is érdekessé teszi. Az anekdotaforma rendszeres alkalmazása az ő kezén újra természetessé vált, s nagy biztonsággal működtetett, igen rétegezett és változatos nyelvhasználata az élőszavas anekdotázás közvetlenségét és természetességét is imitálni tudja. A műfaj szórakoztató funkcióinak való megfelelés azonban még nem tenné Mórát számottevő íróvá. Hiba-e vagy sem, de tény, az érdekesség a modern irodalomban jórészt az úgynevezett lektűrbe szorul vissza; Móra nagy kortársai közül egy Thomas Mann, egy Franz Kafka vagy egy Proust már semmiképpen nem „érdekes" ebben az tárcaértelemben. De Móra — legalábbis java tárcáiban — nem is marad meg e szórakoztató szerepkörnél. Élve a műfaj nagymértékű kötetlenségével, néhány apró eszközzel is rendre megemeli, ha tetszik, elmélyíti e formát.
Az ebben a műfajban való szólásra, ennek az írásfajtának a kedvelésére ugyanis legalábbis legjobb változataiban, az élet dolgaiban való állásfoglalás, kritika is indítja az írókat — így Mórát is. Ő ugyan, márcsak írásai kelendősége érdekében is, elsősorban szórakoztatni akart, de magatartását végső soron a körülményekre való nagyon tudatos reagálások alakították ki. S itt a Móra-tárca javára vált, hogy Móránál ez a viszonyokra való erős reagálási kényszer nem közvetlenül, „direkten" érvényesült, hanem beleütközött Móra mindent humorba föloldani akaró „alaptermészetébe". Így ugyanis kritikai szándékai szinte sohasem nyilvánultak meg direkten, csak már alakítottan, a distanciateremtő mozzanat mindig csak mint valamit ellensúlyozó, ellenpontozó mozzanat jelenik meg. S mivel az élet menete a legkülönfélébb aktuális {645} fejleményeket hozza fölszínre mindig, a közélet viszonyai pedig a nyílt szólásnak nemigen kedveztek, holott a tárcaírónak mindig reagálnia kell az élet aktuális föltételeire és kereteire — a körülmények szinte kikényszerítették tárcái sokrétegűségét, a szólambőségét, attitűdváltozatosságát. S Móra nagyon értett hozzá, hogy kevés szóval, olykor csupán egy-egy zárójeles közbevetéssel, egy-két mondatnyi kontraszttal vagy sejtetéssel elérje ezt a reagálási változatosságot.
Tárcáinak e hangnemi variabilitása mögött egy jól kivehető sajátos attitűd húzódik meg, amelyet végső soron a humorba beszivárgó keserűség hozott létre, s amely, mint hangsúlyos önirónia, önmaga ellen is fordul, önmagát is „relativizálja": véleményét csupán az egyik lehetséges álláspont nagyon is emberi rangjára szállítja le. Önmagát ezzel olvasói érzületi közegébe helyezi. De ez a látszólag „ártatlan" és naiv csevegést is egy, a világ dolgait mélyen átgondoló és megítélő ember „életfilozófiájává" emeli. Ez a szólásfajta ugyanis mindig magában hordja az elhatárolódás és a melléállás, a különvélemény és az egyetértés, olykor a védekezés és a támadás megnyilvánítását. Móra ugyan általában csak finoman, utalásszerűén ad ennek az állásfoglalásnak hangot, ám rendszeres olvasói számára így is egyértelmű, hogy mit utasított el s mit igenelt, mi alakította ki keserűsége hangjait. Kritikai attitűdjének magja, mely minden állásfoglalását létrehozta, jól kivehető, s egy erősen rétegezett, élet- és létérzékelésben jelölhető meg.
Móra egy liberális korszak gyermeke volt, s az egyén autonómiáját és szabadságát mindig, sőt egyre fontosabbnak tartotta. Így különösen szenvedett az 1919 utáni korszak légkörének átpolitizáltságától, amely az élet legapróbb, „ártatlan" megnyilvánulásait is deformálta, s mindezeknek politikai színezetet adott. Ezt legegyértelműbben, legnyíltabban Költők tilalmasában című tárcájában mondta ki — szociológiailag is pontosan. Összeütközéseinkért, írja itt, „az a légkör a felelős, amely a magyar glóbuszt körülveszi. Másfelé az atmoszféra troposzférából áll, meg sztratoszférából. Minálunk a troposzférán innen is van egy réteg, a politikoszféra, s ez elől nincs hova menekülnünk. Elér az ételedben, az italodban, a vánkosodon, a lélegzetvételedben. Akár toronygombaranyozó vagy, akár költő, nem az a kérdés, érted-e a mesterségedet és becsületes ember vagy-e, hanem az, hogy kit éltetsz. Mondd meg, milyen politikai iránnyal cseresznyézel egy tálból, s akkor megmondják, van-e tehetséged, vagy nincs, lehet-e veled egy asztalhoz ülni, vagy nem. Van ennél nagyobb baj is. A politikoszféra nemcsak hozzátapad mindenhez, hanem el is torzít mindent. Pipacsot szakítottál a mezőn: politika. Szegfűben csak a fehéret szereted: az politika. Ha sírsz, ha nevetsz, ha futsz, ha lassan mégy, ha esernyővel jársz, ha esernyő nélkül: az mind politika, [...] ha lelked kiteszed, se hiszik el, hogy nem a politikusok {646} politikáját csinálod."48 Ez a politikától való elhatárolódás azonban nála sohasem azonos a közömbösséggel, a kívülmaradással; ő a „politikusok politikáját" utasította el. E politikáról, amely értelemszerűen a kurzuspolitika volt, csak bírálóan tudott szólni, s az még a legszelídebb gesztus tőle, hogy szerinte a politikus mindig olyan várakozást kelt, amelyet nem tud kielégíteni.49 Egy másik tárcájából (Sírkő-szobor) az is kiderül, e mindenre rátelepedő politikában a legjobb magyar hagyományok elpusztítóját látta. Politikai „okosságból", írta, mindent feláldoztunk, s: „Tettetők lettünk, anélkül, hogy tudnánk róla. Törvénybe iktatjuk a negyvennyolc dicsőségét, de eldobálunk magunktól mindent, amit a negyvennyolctól kaptunk, s amit a hatvanhétért fel nem áldoztunk. Örök hűséget fogadunk Kossuthnak, de destrukciónak bélyegezünk mindent, aminek ő a szimbóluma: demokráciát, liberalizmust, gondolat- és szólásszabadságot, jogegyenlőséget." S ezt a torzulást már magyar tragédiának látta; a magyar „politikai okosság" „vértanúvá tette az egész országot. Vértanúvá, aki felett nem virraszt sem szánalom, se igazságosság, csak a kocka csörgése".50 A viszonyok ilyen értelmezése teszi érthetővé, hogy önmagát e világban csak destruktívként tudta értelmezni. Önmagáról rendre csak mint „országpusztító hírbe keveredett destruktív tárcaíróról" szólt,51 sőt olyan tárcája is van, amelynek jellemzően ez a címe: Destruktívok egymás közt.52 E típust pedig legalább Voltaire-ig vezette vissza, akit csak „vén destruktiv"-ként emlegetett.53 A kurzus e bélyegnek szánt minősítését azonban — jó adag iróniával — úgy vette át, hogy ezzel a stigmát meg is nemesítette, kitüntetéssé változtatta. Nem véletlen, hogy lapja, a Magyar Hírlap már 1927. szeptember 25-én úgy méltatta őt, mint aki nemcsak a liberalizmus folytatója és védelmezője; aki „nemcsak a legüldözöttebb eszméknek, a legátkozottabb igazságoknak szegődött védelmezőjéül, sőt hirdetőjéül". Hanem olyan író is, akinek „édes költészete" a szíveken keresztül mindezt közvetíteni is tudja; a szívek ugyanis megnyitják előtte „az előítéletek, hazugságok zsoldosaitól őrzött vár kapuját".54 Móra azonban nemcsak azt tette szóvá sokféle változatban, hogy a magyarság „egyre mélyebbre ássa maga alatt a gödröt".55 S nemcsak arról {647} szólt, hogy mi már nemcsak egyszer sütöttük meg Dózsa Györgyöt.56 Csalódottsága mélyebb s átfogóbb volt, mint egy mégoly nagy politikai csalódás lehetett. Az emberi civilizáció egésze is kérdésessé lett számára. Amikor arról beszélt, hogy ma csak Heródes poroszlói vannak meg az evangéliumból,57 még lehet, hogy elsősorban a magyar viszonyok motiválták véleményét. Ámbár biblikus hangja és példázata egyetemesebb érvényt sugall. Ma, írta, Heródes poroszlói „a világ urai, a Gonoszság, a Rémítés, a Kapzsiság, a Gyűlölet, a Gőg, a Bosszú és nincs e világon Egyiptom, ahol tőreik el ne érnék" még címzettjét is, azaz Jézust. S ezt az „Édes kicsi Jézushoz" írott levélformájú tárcáját nagyon is keserű tapasztalatokkal folytatta: „Tudod-e te — írta — azt, hogy aki előtt leborulnak az egek minden erősségei, attól a fölparcellázott földkerekségen mindenütt útlevelet kérnének állig fegyveres marcona emberek, és mint csempészett árut koboznák el tőled a szeretetet, mert tilos beviteli cikk az ma mindenütt, ahol emberek élnek?" Saját nemzedékét pedig már „korhadt nemzedéknek" látta, „amely bűnben fogant, és bűnhődésben fog elrothadni." S az emberi civilizáció alakulástörténete máskor is, ennél is nyíltabb elítélésre késztette. Mélyen jellemző pl. létérzékelése elkomorulására, hogy 1933 februárjában A növények csodálatos életeiről beszélve a növénylétet már magasabb rendűnek ítélte, mint az emberi civilizációt, s még e növénytani tárcája zárlata is az emberre csap vissza igen keményen: „amit ma csinál magával az ember, azért igazán nem volt érdemes emberré válni."58 Pár hónap múlva pedig — Civilizáció... címmel — egyenesen egy emberevőhöz intézte levélformájú tárcáját, s ebben, összevetve a kannibálokat s a civilizált embereket, ilyen tanulságot vont le: „Talán kiegyezhetnénk úgy, hogy egyikünk se nagyon pipálja le a másikat." De a civilizáció, ha ez egyáltalán lehetséges, még szörnyűbb bűnöket követ el puszta rutinként, mint a kultuszainak alkalmilag áldozó vadember.59 Ez a civilizációkritika azonban nem valaminő alaktalan, gnosztikus életérzés kivetítése. Realitásokból kiinduló, mindig megfigyelésekre épített gondolkodása már a modernizáció visszásságait is „bemérte" — anélkül, hogy a premodern vagy a restaurációs viszonyokat és törekvéseket a legkevésbé is igazolta volna. Ez magyarázza, hogy a már történelemnek számító francia forradalom (s a restauráció) árnyoldalait is szóvá tette, s a forradalmi vandalizmust éppúgy bírálta, mint az ellenük forduló lelkes royalistákat, akik még a halottak körében is hierarchiát igyekeztek teremteni.60 S ez magyarázza az {648} aktuális spanyol viszonyokra reagáló Levél egy kibujdosott király után című (Nagy Lajostól félreértett) tárcája rezignációját is: „A népek, Sire, ugyanabból az anyagból vannak gyúrva, mint a vezetők és körülbelül megérdemlik egymást."61 így érthető, hogy nem volt túlságosan jó véleménye önmagáról sem; a humanizáló hit elvesztését önmagán is diagnosztizálta. Jellemző, hogy saját költészetének halálát is abban vélte fölfedezni, hogy ő maga is „hitetlenné" vált.62
Móra e sajátos értékrendje ugyan többnyire szét van szórva az életmű részleteiben, s a maga összetettségében alighanem csak a filológia eszközeivel rekonstruálható. De az őt keserűvé tevő értékvesztés élményét meglehetős egyértelműséggel (igaz, csak ritkán közvetlenül) ki tudta fejezni. Ezt az élményt egykorú olvasói is érzékelni kényszerülnek. Móra nyelve, „ez a gyönyörű, színes, gazdag áradású magyar nyelv" (Bárczi Géza) ugyanis rendkívül gazdag és rétegezett nyelv, s ezt Móra nagyon tudatosan s mégis nagyon természetesen tudta mondandójához hajlítani. Igaza van az őt méltató egykori tudós szegedi főrabbinak, Löw Immánuelnek: „Mi mindannyian tanuljuk a nyelvet, őbenne termett a nyelv. Élt benne nyelvkincsünk úgy, mint Arany János óta senkiben."63 S ez a nyelvi teremtő erő alkalmassá tette arra, hogy apró, szinte alig észrevehető eszközökkel kifejezze a dolgokhoz, jelenségekhez való viszonyának minden modulációját. Ahogy Kosztolányi írta róla: „Szeret meg-megállni, vargabetűt tenni, zárójelet nyitni. Éppen eszébe jutott valami. Mégis mindig célhoz ér."64 Azaz fölényes biztonsággal élt „az önmagáért való »beszéd« e pompázatos, keleti módjá"-val. Ez a nyelvi eszköztár azonban, s itt jutunk el írásai lényegéhez, nemcsak a közvetlenül kifejeződőt és elmondandót hordozza. Egy másod- vagy harmadsíkon — de az egész írásra szétsugározva, s így a legfőbb információvá válva — egy distanciát tartó, önmagát is iróniával kezelő szuverén személyiség is megjelenik. Móra ugyanis nemcsak anekdoták sorát mondja el, nem is csak keserűségét árulja el; a szórakoztatás és orientálás mellett önmagát is mindig adni tudja. Az így kifejeződő személyiség pedig egy mélyen humánus, mindenhez és mindenkihez szeretettel közelítő ember személyisége, aki azonban minden érzelmessége ellenére érzékenyen reagáló, bölcs ember is. Felületes — vagy konzervatív beállítódottságú — olvasói ugyan mindebből gyakorta csupán az érzelmességét hallják ki, de célszerűbb Karinthy Frigyesnek hinnünk, aki őt — külsejét személyiségébe átjátszatva — így jellemezte: „... egy angol diplomata vagy norvég tudós finom, intellektuális, {649} fegyelmezett férfiassága kifejezésben, mozdulatokban; lélekarc, aminek minden vonását belső erők formálták, rajzolták meg, s sűrű szemöldök a kifelé figyelő tekintet alatt. S a mosoly, amely a Voltaire-éra emlékeztetett. Csak a szivarját tartotta úgy, ahogy Jókai, Mikszáth, Bródy Sándor".65
A tárca, ez a lebecsült — „szórakoztató" — kis forma neki önmaga kifejezési formája volt. Az a líra szólalt meg benne, amit verseiben nem tudott megszólaltatni, de ami legfőbb mondanivalója volt.
KISMESTEREK ÉS PRÓBÁLKOZÓK; S EGY NAGY - EPIZÓDSZEREPBEN
Az irodalmi élet szegedi reprezentánsai azonban, ha itt a legnagyobbak s legjelentősebbek voltak is, nem önmagukban álltak; kisebbek — kismesterek és próbálkozók — vették őket körül. Az irodalmi élet valóságos közegét nem utolsósorban ezek a kisebb írók alkották, s ennek a mezőnynek a viszonylagos erejét jelzi, hogy mindegyik csoportnak — a kismestereknek éppúgy, mint a torzóvá lett próbálkozóknak — megvolt a maguk szerepe. A kismesterek valódi irodalmat teremtettek, értékeket alkottak, a próbálkozók pedig — ha többet talán nem is, de — egy új életérzést, irodalmi habitust megszólaltatni próbáltak, s a maguk módján az irodalom új törekvéseit képviselték e vidéki közegben. Kudarcaik legalább annyira tanulságosak, mint eredményeik.
A kisebb írók közül a legjelentősebb kétségkívül Réti Ödön (1871 —1939)66 (139. fénykép) volt, akit harmadikként Juhász és Móra mellé szokás sorolni. Nem alaptalanul; kis terjedelmű életműve, melynek zöme a Nyugatban jelent meg, kimagaslik a szegedi kismesterek közül, s írói karaktere is újdonságot jelentett itt. Arad román kézre kerülése után, valamikor 1919-ben az impériumváltás sodorta Szegedre. Zalaegerszegen született, a fővárosi mintarajziskolában tanult, majd — mivel nem lett festőművész — rajztanárként vidéki iskolákban dolgozott (Szene, Óbecse, Brassó, Arad). Aradon kezdett el írni, még a század elején, s viszonylag hamar, már a tízes évek elejétől a Nyugatnak is rendszeresen dolgozott. Zorka című regénye első változatát 1912-ben az irodalmi modernizmusnak ez a legrangosabb orgánuma közölte, s írásaival, elsősorban novelláival a Nyugat körének elismerését is elnyerte. Ignotus pl. éppúgy becsülte, mint Fenyő Miksa, vagy a hírhedten szigorú Osvát Ernő, s — már szegedi éveiben — a maga öntörvényei szerint ítélkező Füst Milán. Szegeden hamar befogadták; írói „múltja" s írói alkata Juhászék természetes szövetségesévé tette. 1923-ban a Dugonics Társaság is tagjává választotta, s ezt {650} követően 1931-ig, többször szerepelt a társaság felolvasóülésein. Korábban, még Szegedre kerülése előtt (1917) írt Vióra című egyfelvonásosát a főváros után a húszas években Szegeden és Makón is sikerrel játszották. (Szegeden és Makón Juhász és Móra egy-egy egyfelvonásosával együtt mutatták be.) Szegedi éveiben még több-kevesebb rendszerességgel dolgozott a Nyugatba is, helyi lapokba is (pl. Juhász Magyar Jövendőjébe). De talán nem véletlen, hogy ekkoriban (1923) publikált könyve, a Zorka című regénye csupán egy régi írása némileg átdolgozott újraközlése volt. S tünet, hogy régebbi írásait közölte újra akkor is, amikor 1924-ben Vióra című egyfelvonásosát és Furcsa népség című kisregényét önálló füzetben, illetve kis könyvben is közreadta. (Utóbbi címe a Nyugatban még Erkölcstelen kis történet volt, s ott 1918-ban jelent meg.) A Viórát egyébként a szegedi Színházi Újság, a Furcsa népséget a Délmagyarország Hírlap és Nyomdavállalat Rt. adta ki. Úgy tetszik, a kor viszonyai bénítólag hatottak rá, s a húszas évek vége felé elhatalmasodó mentális betegsége — „idegbaja" el is hallgattatta. Élete utolsó évtizedében már nem is alkotott. Szegedről Mátyásföldre költözött, s önmaga — betegsége teremtette — börtönébe záródott be. Írásai azonban évtizedek múltán sem érdektelenek, s művészi rangjuk is, karakterük is emelte a „szegedi irodalom" színvonalát. Alkotásai természetét (s egyben az irodalmi élet karakterének formálásában betöltött szerepét) jól jellemzi Juhász Gyula róla írott cikke, amely a Hétfői Rendkívüli Újság 1923. március 5-i számában jelent meg. „Réti Ödön — írta Juhász — a mai magyar elbeszélő irodalom egyik legerősebb és legönállóbb embere, aki az öntudatlan paraszti lélek állati mélységeit és az öntudatos »úri« lélek szubtilis örvényeit egyaránt biztos művészettel tudja ábrázolni; akinek írásaiban a naturalizmus és szimbolizmus ereje és finomsága egészen egyedi módon, a maga hangján egyesülnek."67 Nem véletlen, hogy a Zorkáról a Nyugat két kritikát is közölt, s írt róla Juhász is, a fiatal József Attila is.68 Füst Milán — évtizedekkel Réti halála után is — úgy vélte, hogy tévedés az a vélemény, amely harmadrangú írónak minősíti: „Réti Ödön ennél többet érdemel."69 1945 után pedig Faludy György akarta kiadni összegyűjtött novelláit.70 Annyi bizonyos, a patologikushoz, a különöshöz, a borzalmashoz való vonzódása, amely áthatja egyébként realisztikus indíttatású írásait, nála a {651} realisztikus ízlés átformálásának, átalakításának eszköze lett. Novelláival s regényével egy zaklatottabb, illúziótlanabb, „modernebb" irodalmi világ jelent meg a szegedi próza történetében. Ha más nem, ez már önmagában is figyelmet kell, hogy ébresszen iránta.
Az idősebb („negyven fölötti") nemzedék más alkatú s kisebb irodalmi jelentőségű alakja volt Sz Szigethy Vilmos (1877—1956),71 akinek pályája több szakaszon is átívelt, de ekkor is aktív volt. Már a kortársak is elsősorban jótollú, ügyes újságíróként, belletristaként tartották számon, de a tárcaformát — akárcsak barátja és pályatársa, Móra Ferenc — ő is kedvvel és eredménnyel művelte. Mint tájékozott újságíró és ember, a városi levéltár vezetője, Szeged életének is, félmúltjának is kitűnő ismerője volt. A város életéből — írásaiba dokumentumot is, kávéházi „folklórt" is beépítve — már ekkor is sok mindent megörökített. Írásaiban érdekes emberekkel, esetekkel, helyi jellegzetességekkel találkozunk; valójában szórakoztató célzatú hagyományápolást művelt. Irodalmi szempontból legérdekesebb — nosztalgikus hangú múltidéző — munkáit azonban jórészt később, a harmincas években rendezte kötetekbe.
A fiatalabb nemzedéket képviselte Hegyi István (1896—1951),72 aki a szegedi parasztnovella utolsó jelentős föllobbanása volt. Szegvári parasztcsalád gyermekeként paraszti környezetben nevelkedett, a gyermekparalízis azonban, amely testét megnyomorította, lehetetlenné tette számára a fizikai munkát. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy — mint „igazi" munkára alkalmatlant — legalább annyira kitaníttatták, hogy kis egzisztenciát teremthessen magának. 1915-től jelentek meg kisebb, tárcaszerű írásai, amelyekben Tömörkény háborús években írt elbeszéléseit igyekezett követni. Valószínűleg az ezekben megnyilvánuló tehetségre figyelt föl Szalay József, aki rendőrségi kistisztviselőt „csinált" belőle, biztosítva ezzel szűkös megélhetését. Írói munkássága igazában a húszas években bontakozott ki, s nem is sokkal tovább tartott. Egymás után jelentek meg novelláskötetei (1923: Vándorló falu; 1925: Szegénység; 1932: Fecskék a porban), amelyek közül az első kettő Koroknay József nyomdájából került ki. A fiatalok között mozgott, napilapok mellett elsősorban az őket reprezentáló Színház és Társaságban publikált, s a fiatal József Attilával éppúgy barátságot kötött, mint képzőművész kortársaival (Bodzásy István, Dinnyés Ferenc, Tápai Antal). De, tudjuk, az idősebb Juhász Gyula és Móra Ferenc is becsülte; mindketten írtak is róla, illetve könyveiről. Juhász pl. már 1924-ben „igen tehetségesének mondta, 1926-ban pedig „erős {652} fajú, komoly, kemény szegedi naturalisra"-ként méltatta; olyan íróként, aki „már látja és érzi a mai idők, a mi napjaink népének, a robotosoknak, a kisemmizetteknek szociális és erkölcsi nyomorúságát".73 Nem véletlen talán, hogy utóbb a Nyugatot szerkesztő s új arcokat kereső Móricz Zsigmond is fölfigyelt rá, s több írását is közölni akarta. Paraszttörténetei ugyanis nemcsak külsőleg — néprajzilag — hitelesek; valódi emberi világokat is teremtett, s néhány lapon is mély emberi tragédiákat tudott fölvillantani. Legjobb írásai — mint pl. a Szegénység kötetben A betyár — jelentős írókkal rokonítja. E teljesítményeivel egy Tömörkény — Móricz — fiatal Kodolányi neve fémjelezte prózatörténeti háromszögbe kívánkozik. Elhallgatásának gyökerei is alighanem e realisztikus forma válságához vezetnek vissza, hiszen a nála nagyobb tehetségű Móricz és Kodolányi írói váltására s megújulására ő már nem volt képes.
Hegyinél is fiatalabb volt Jávorka (Janicsek) Ferenc (1904—1963),74 akit azonban prózája leginkább mégis Hegyivel rokonit. Debrecenben született, tízéves korától azonban Szegeden élt, s itt is végezte tanulmányait. A jogot azonban nem fejezte be, mint félbemaradt egzisztencia a szegedi vegyesdandár parancsnokságon kapott kisebb állást. Ő is Koroknay jóvoltából jutott kötethez; 1925-ben Családbomlás, 1926-ban Eletöklözöttek, 1930-ban Földhántolók címmel jelent meg könyve. (Az első kettő novellákat tartalmaz, a harmadik pedig regény.) Prózája a szegedi parasztnovella kései hajtása, az utolsó lehetőségek kiaknázója. Alakjai a városi és tanyai nincstelenek, juhászok, különféle sorsüldözöttek, akiknek élete a paraszti életrend egyhangúságában, kilátástalanságában telt el. Az ő elhallgatása is törvényszerűnek látszik.
A húszas évek első felében még élt s — igaz, csak ritkásan — írt a szegedi parasztnovella régi művelője, Bité Pál (1866—1951)75 is. Ő azonban igazán a korábbi korszak, sőt a századvég írója volt. Március 11. című népies színműve (1925) s a Pesti Hírlapban és a Magyarságban közölt novellái már megjelenésükkor bizonyos anakronizmust jelentettek; egy lezárult korszakhoz tartoznak.
A helyi tradíció újraértelmezési igényét, s egyben az újságírás és az irodalom továbbra is élő kényszerű összefonódását mutatja Magyar László (1900—1970)76 munkássága is. Ez a Vinkovcéban született, de kisgyermekkorától Szegeden élt kitűnő újságíró elsősorban mint a Szeged, majd a Délmagyarország munkatársa, s mint kitűnően rajzoló karikaturista érdemel figyelmet. De a benne is élő irodalmi ambíció őt is regényírásra késztette. A húszas évek termése 1931-ben Budapesten megjelent regénye, a Tamás, amely az akkori félmúlt önéletrajzi elemekkel vegyített bemutatása. Ezt a könyvét Móricz Zsigmond „lektorálta", s bíráló szava ellenére sem tagadta meg tőle az írnitudás adományát, sőt néhány részletét egyértelműen dicsérte. Mestere, atyai barátja Móra Ferenc is méltatta a Magyar Hírlapban — igaz, csak névtelenül.
Nem kismester volt, de Szegeden csupán epizodikus szerepet játszott (s ezért csupán csak itt tárgyalandó) a húszas évek magyar irodalmának talán legnagyobb hatású író-pamfletistája, Szabó Dezső (1879—1945).77 1925-ben, a magyar irodalomból való nagy „kivonulásainak" egyike során került a városba. Érkezését, itteni nyilvános szerepléseit jelentős reklám s (részben természetes, részben mesterségesen „csinált") fölhajtás kísérte. Mivel akkor éppen kurzusbíráló periódusában volt, az ellenzéki, „zsidó-liberális" Szeged munkatársa lett, oda írta nagy s epés cikkeit. Nagy közönségérdeklődéstől kísért előadásokat is tartott, s nyilvános — már-már show-szerű — dedikálásokat is szerveztek neki. Szegedi tartózkodása azonban mindössze pár hónapig tartott, a Szeged betiltása (amelyhez részben az ő vitriolos cikkei is „hozzájárultak") véget vetett itteni „letelepedési" szándékainak. Gyorsan elhagyta tehát a várost. Ennek ellenére talán nem volt puszta véletlen, hogy Budapestet megelégelve éppen Szegeden próbált új otthonra szert tenni — miként az sem, hogy e kísérlettel gyorsan föl is hagyott. Szegeden mindenesetre, ha csak ideiglenesen is, fölbolydította a város szellemi életét.
A próza érdemes kismesterei mellett figyelmet érdemelnek a helyi — Juhász Gyula és József Attila közvetlen irodalmi közegét jelentő — kisebb költők működései is. E költők átlagszínvonala ugyan kétségkívül a prózaíróké alatt maradt, de náluk alighanem közvetlenebbül reagáltak az új fejleményekre, s kifejeztek egy új, zaklatottabb életérzést. Hogy ez az 1919 utáni szakasz a „boldog békeidők" nyugalmának fölbomlását, a disszonanciák fölerősödését, s egyben egy kiüresedő irodalmi ízlés és belső forma végleges szétesését hozta meg Szegeden is — legjobban éppen ezek a kísérletezésként föltűnő s gyorsan ellobbanó kis költészetek mutatják. Juhászék helyi költői környezete ugyanis — s ez önmagában is figyelmeztető jellegzetesség! — mind torzóvá lett, kiteljesedetlenül maradt kísérletekből áll. Egy részük pedig — bár kötetekkel jelentkeztek — igazában nem is tudtak irodalommá emelkedni; versformában is magánemberi megnyilatkozásokat közöltek. Nem egy költőként jelentkező fiatal így legföljebb csak egy „mindenkit" regisztráló, értékszempontok nélküli helyi lexikonban említhető meg. (Gondolunk itt olyanokra, mint pl. Borús Béla, Kormányos István, Rab Géza, Rózsa Imre, s a költőként Hont Ferenc.)
{654} Egészében azonban ez a jórészt már 1919 után föllépő fiatal költészet az ízlésváltás mutatója, s a parasztpolgári habitusba bele nem férő lelki igények kirajzolódása.
Közülük az egyik legsajátosabb pályát befutó költő minden bizonnyal Nagyfalusi Jenő (1901 —1944)78 volt. Nem Szegeden született, hanem Temesváron, de hamar idekerült, s szocializációja is, pályakezdése is Szegeden történt. Sőt innen elkerülve is még sokáig tartotta „régi" kapcsolatait. Juhász Gyula fölfedezettje (1919) volt, a versekkel jelentkező gimnazistát Juhász emelte be az irodalmi életbe. Ez a mester-tanítvány viszony utóbb is, akkor is megmaradt, amikor Nagyfalusi már nem élt Szegeden, s nem is költészettel, hanem művészetbölcselettel és -kritikával foglalkozott. A húszas években azonban különösen szoros volt az a kapcsolat. Nagyfalusi mesterének tekintette Juhászt, korán megnyilatkozó elméleti és képzőművészeti tájékozódásáról beszámolt neki, s külföldi könyvekkel is ellátta. Juhász pedig figyelt rá, rendre méltatta munkáit, s „egyik lelki ifjam"-ként emlegette.79 Antológiában {Változatok hat szólamra, 1921) való jelentkezését, verskötetei megjelenését {Az Isten derengése, 1924; A jegenyék szava, 1924), majd Symposion című pécsi folyóirat-kísérletét (1926) egyaránt regisztrálta. Verseiről szólva, Egy új költő címmel portréját is megrajzolta. Úgy látta, Nagyfalusi két verseskötete „újságot hoz líránkban, újságot a szó legnemesebb és legmélyebb esztétikai értelmében", s rokonaiként Hölderlint és Nietzschét emlegette. Jellemzésének két pontja különösen fontos. Egyrészt ugyanis nagyon jellemző, hogy éppen Nagyfalusi kapcsán írta le, „hogy egy idő óta mennyi fiatal és ígéretes költői akarat, láz, vágy és álom forrong, erjed, buzog a szőke Tisza partjain." Másrészt pedig kimondta: „Ez az új költő talán a legműveltebb valamennyi fiatal kortársa között, halálos biztonsággal járatos a modern szellemtörténet, a német költészet és filozófia gazdag és hatalmas birodalmában" — s ezzel későbbi útját anticipálta.80 Bizonyos, hogy Nagyfalusi húszas évek végi váltásában, költészetről művészetbölcseletre való áttérésében személyes sorsa és érdeklődése változása volt a meghatározó. De az sem lehet kétséges, hogy a szegedi viszonyok is belejátszottak abba, hogy Szegedtől is, a költészet művelésétől is elszakadt. S később Budapesten már mint könyvkiadói szakember s a Szocialista Képzőművészek Csoportjának tagja fejtett ki érdemes tevékenységet.
{651} Másféle, de nem kevésbé érdekes sors jutott Szépkuti Miklósnak (1905 — 1944)81 is. Ő csodagyerekként tűnt föl, matematikusnak indult, még gimnazista volt, amikor már matematikai értekezései jelentek meg. A matematika azonban nem elégítette ki, s hamarosan költőként is megszólalt. Verseiből két kötet meg is jelent; 1922-ben — Juhász Gyula előszavával — a ? [Kérdőjel] című kis füzete, 1925-ben pedig az Én-végtelen című hasonló terjedelmű versgyűjteménye. E versek különös világot mutatnak, legtöbbje egy szépségvágyó nyugtalan lélek s a modern matematikában és fizikában járatos elme önkifejezése. Már az első kötetét útjára bocsátó Juhász Gyula észrevette: „Ezer mérföldre minden vaskos valóságtól, egy imaginárius világban élnek és álmodnak versei",82 s szépségvágya egy nagy tradícióba kapcsolódik bele. Önmagát pedig alighanem második kötete Előszó gyanánt közzétett szabadverse jellemzi a legtisztábban: „Itt minden verset a dolgok végtelensége / a határtalan tér és idő ölel körül. / A végtelenségtől lángralobbanó lélek / vívódásai ezek / Ember kiált föl belőlük, a folyton tovaro- / hanó Élet ritmusával. / Visszhangosodik-e majd, felszökken-e / még e tova zúgó kiáltás a földgömbön? / Áramló végtelenség ez, melynek képein / a Halál és az Ismeretlen sugara / világít" (3) Hangja — ennyiből is látszik talán — magányos hang volt az akkori Szegeden, s egy modernebb, filozofikusabb költészetet ígért. Sajnos, ez a lehetőség soha nem vált valósággá, elméje a húszas évek vége felé elborult, s ő maga a szegedi utcák udvariasan bemutatkozó szánandó fiatalembere lett, az „udvarias Szépkuti". Deportálásban pusztult el, de költőként akkor már régen halott volt.
Az új hang próbálgatóinak sorába tartozik, de nem annyira verseivel, inkább későbbi cikkeivel kelt figyelmet Erg Ágoston (1905 —1939).83 Gazdag szegedi kereskedő fia volt; polgári neve Berger Gusztáv, amelyből aktivista gesztussal alakította ki írói nevét. Szabadverseiből egy fél kötet Vágyak és jajok című, Szegő Istvánnal közös kötetében jelent meg (1922). E versek a magyar avantgárd szegedi jelentkezését dokumentálják, de mind Erg költői tehetségét, mind törekvései fogadtattatását jellemzi, hogy szegedi irodalmi jelenléte epizodikus maradt. Hamar külföldre került, előbb Bécsben majd Olaszországban élt, s onnan küldözgette haza cikkeit a különböző baloldali s avantgárd lapoknak. Élete szomorú végkifejlete, hogy ő sem természetes halállal halt meg; fiatalon öngyilkos lett.
{656} Nem érdektelen a három nevű Pór Tibor (Bauer Tivadar, Sarló Sándor) (1899—1986)84 csonkán maradt költői pályája sem. Ez a Nagykőrösön született, de Szegeden nevelkedett költő újságíróként dolgozott. 1919-től a Délmagyarország, A Munka, a Szeged, majd — pesti kitérő után — újra a Délmagyarország munkatársa volt. Baloldali beállítódottsága már ezekben az években is megnyilatkozott, s bár akkor még „csak" radikális szocialistának tudta magát, az is konfliktusokba sodorta. Ő kezdeményezte 1923 januárjában a Szeged szerkesztőségének sztrájkját, amely sikerrel is járt, de őt a kiadó bosszúja utolérte, s hamarosan elbocsátották. Ő volt a szervezője Juhász Gyula 1923. májusi jubileumának is; Babitsot és Kosztolányit pl. ő kérte föl a szereplésre. Verskötete, amelynek címe sajátos módon csupán egy számnév — 1 — volt, 1924-ben már Budapesten jelent meg, de ennek anyaga még Szegeden keletkezett. Juhász Gyula ezt a kötetet is méltatta, s jó érzékkel emelte ki, hogy: „Szabadversek ezek, de egyéni verettél, eredeti hangon elkiáltott kiáltványai egy nyugtalan, forrongó, keserű és akaró új fiatalnak, aki a háború poklából a nyomor tárnáiból jött, és most élni és győzni akar."85 A fiatal szerző egy időre még visszatért Szegedre, de útja utóbb messzire vezetett, s mint költő végleg elhallgatott. (Franciaországban, majd a Szovjetunióban élt, s onnan már új névvel, Sarló Sándorként tért haza 1945 után.)
Költőként a leghosszabb pályát Berezeli Anzelm Károly (1904—1982)86 futotta be, s valamennyiőjük között ma is ő a legismertebb. Nagyon fiatalon indult, első verse már 1918-ban, első verseskötete, vagy inkább füzete (Tűz van) 1922-ben jelent meg. Juhász Gyula, aki szinte mindenkire odafigyelt, aki kicsit is érdemes volt rá, a Szeged 1922. június 11-i számában őt is méltatta, „érdekes és ígéretes egyéniség"-nek látta. A húszas évek első felében ő is abban a kis körben érezte otthon magát, amely a fiatal József Attilának is közege volt. Részt vett lapalapításaikban (Bohémek Lapja, Fáklya, Mécs, Csönd), rendezvényeiken (pl. az Igen csoport 1923-i matinéján). Szegedtől ugyan el-elszakadt; hol az akkor már Romániához tartozó Temesváron, hol Olaszországban tartózkodott, de az évtized javát szegediként élte végig. Itt jelent meg 1926-ban Mise című második, immár igazi verskötete is. Ebből azonban kevés jutott el az olvasókhoz, közszeméremsértés miatt ugyanis elkobozták. Doktori értekezése (Giambattista Vico és a történelem) is itt jelent meg 1929-ben. Sok műfajban alkotó, nagy termékenységű író azonban igazában csak később lett. Húszas évekbeli költészete elsősorban mint nyugtalansága, kísérletezése dokumentuma érdekes; ez is azoknak az éveknek á szegedi {657} irodalmi forrongását mutatja. Nevének kialakulása — Wichnalekből Anzelm, majd berezeli Anzelm, végül Berezeli Anzelm — önmagában is ezt az írói identitáskeresést jelzi.
Mind a prózaíróktól, mind a költőktől különböző kategóriát testesített meg Terescsényi György (1890 —1965).87 Apja, Terescsényi Gyula a szegedi népies novella egyik kismestere volt, testvére, szintén Gyula pedig ekkoriban költőként jelentkezett. Ő maga praktikus pályán indult; kataszteri földmérő, majd a háborúban katona volt, de az irodalmi ambíciója másfelé vitte útját. A háború végén újságíróhiány volt, s ekkor a Móra szerkesztette Szegedi Napló munkatársa lett, s úgy látszik, ez az életforma fölszínre hozta költői ambícióit is. Első könyve így egy kötet vers lett (Dávid hegedűje, 1922), ám nem ez adja jelentőségét. Későbbi — már nem Szegeden írott, bár szegedi tárgyi világot bemutató, némelykor a lektűrhöz közelítő — regényei tették országosan elismert íróvá. Korán, már 1922-ben elkerült Szegedről, miután egy cikke miatt vallásgyalázásért elítélték. Újságírónak ő is különb volt, mint költőnek. De amíg Szegeden élt, így is az irodalmi élet érdemes résztvevőjének számított.
ARANYKOR VAGY VÁLSÁG? A HÚSZAS ÉVEK MÉRLEGE
Az 1919 utáni évtized, ha megpróbáljuk szerves egészként értelmezni, furcsa, nehezen jellemezhető irodalmi korszakká áll össze. Juhász Gyula, Móra Ferenc (s bizonyos értelemben József Attila) neve emelkedik ki belőle, s a szemlélő hajlamos arra, hogy csak őket lássa, s miattuk nagy korszaknak minősítse ezt az évtizedet. Kétségtelen, ilyen jelentős alkotók ilyen tartósan azóta sem éltek s alkottak Szegeden; teljesítményük révén ez az évtized a város autochton irodalmi életének utolsó jelentős periódusa. Az említettek művei mellé ugyanis már s még egy szervesen fölépülő irodalmi élet is társult, s ez természetes irodalmi közegként funkcionált. Juhászék mellett tanítványok, barátok, hívek s (politikai) ellenfelek sora is élt itt, s együtt már a valóságos élet irodalmilag átszűrt és alakított légkörét nyújtották. Igazában azonban ez az évtized már aligha tekinthető harmonikusnak vagy igazán inspirálónak. Juhász és Móra, bár ekkor lett igazán elismert, a korábbi korszak neveltje volt; a világháború előtti Magyarország formálta ki őket, s ezt a forradalmak veresége utáni periódust már válságként élték meg. Nem alaptalanul. A politikai viszonyok elkomorulása, a szabadságjogok korlátozása, a gazdasági körülmények érzékelhető romlása, a mentális viszonyok széles körű és tartós {658} eldurvulása olyan alkotáslélektani szituációt hozott létre, amely már nem kedvezett az írói egyéniség maradéktalan kifejezésének. A város irodalmat körülvevő s kondicionáló viszonyai inkább gátjai, mint serkentői lettek az irodalomnak. Nem a kiteljesedés élményét ébresztették, hanem inkább alkalmazkodásra kényszerítettek. Az 1919 után föllépő fiatalok rendre bekövetkező elhallgatása vagy eltávozása — irodalmi szempontból való fölmorzsolódása — jelzi, itt már megsérültek azok a bonyolult közvetítési mechanizmusok, amelyek egy társadalom mentális viszonyait eredményezik, s amelyek mint ilyenek az irodalmi alkotás közvetlen előföltételei. Nem vagy nemcsak a politikai korlátozásokra kell gondolnunk — bár a Juhász Gyula és Móra Ferenc elleni megismétlődő támadások és pörök, a József Attila körül támadt „ügyek" jelzik, ilyen korlátozás is érvényesült.88 Ennél fontosabb — s ha lehet, még károsabb — fejlemény volt, hogy a hatalmilag integrált társadalom mentális viszonyainak szerkezete lett zártabb s merevebb. S ez nagyon leszűkítette a „keresztény-nemzeti" gondolatkörtől való — bármiféle — eltérés lehetőségét. Ezzel ugyanis mind a szociális viszonyok, mind az egyéni élet feszítő problémáinak végiggondolása, konzekvenciáinak levonása vált deformálttá — vagy illegitimmé, elítélendő devianciává. S bár a jogi tiltás ebben az évtizedben még „liberális" volt, az irodalom szervesen alakuló életfolyamatai megsérültek, folyamatos „nyomás" alá kerültek. S ez — a kikényszerített alkotói kompromisszumok mellett — előrevetítette már a nagy alkotóegyéniségek eltűnését, az írói utánpótlás szegedi ellehetetlenülését.
Egészében véve mégis bizonyos: az 1914 előtti „boldog békeidők" sok fejleménye ekkor teljesedett ki, s az addig kiformálódott írói egyéniségek hatása még az egész korszakra átsugárzott. E korszak tehát — a romló föltételek s a fölhalmozódó problémák ellenére — még jelentős életművek megszületését tette lehetővé, ám irodalmi aranykorszakról már semmiképpen nem beszélhetünk.
AZ IRODALMI ÉRTELMISÉG ÁTRÉTEGZŐDÉSE
1930 körül — az évtizedfordulót megelőző s követő pár évben — nagy változás következett be Szeged irodalmi életében.89 1929 elején súlyosan megbetegedett, s ezzel — bár még nyolc évet élt — gyakorlatilag végleg kivált a város irodalmi életéből Juhász Gyula, aki addig — verseivel, rendszeres napi {659} publicisztikájával — Szeged irodalmának egyik fémjelzője volt. Élete utolsó éveiben ugyan írt még néhány nagy verset, ezek azonban szerzőjük fizikai jelenléte nélkül, magányosan tűntek fel és el a Délmagyarország hasábjain. 1934 elején — élete derekán — meghalt a másik nagy, a„jriásik irodalmi autoritás, Móra Ferenc is. E két veszteség már önmagában is jelentős változás lett volna, hisz nem akárkik, a legjobbak estek ki velük, s így a színvonal automatikusan nagyot zuhant. „Lelépésükkor" azonban érzékelhetővé (s immár visszafordíthatatlanná) vált egy tendencia is — az irodalom művelése az újságszerkesztőségekről s az újságírókról az egyetemre s az egyetemen képzett értelmiségre tevődött át. Nem egyszerre, egy lépésre, természetesen, de jól érzékelhetően. Míg korábban, a szegedi irodalom félszázados nagy fénykorszakában, az újságok biztosította anyagi és közlési lehetőségek teremtették meg a sajátos karakterű, viszonylagos önállósággal rendelkező „szegedi irodalmat", ekkorra nemcsak az újságírásban fölnőtt nagyok haltak meg vagy hallgattak el, de a sajtó lehetőségei is megváltoztak, beszűkültek. Több nagy lap (Szeged és Vidéke, Szegedi Napló) már nem élő, irodalmat fölvevő, föltápláló nagy lap egyedül a Délmagyarország maradt. S az irodalom autochton fejlődése, melytől a szegediek sem maradhattak büntetlenül érintetlenek, ekkorra mind korszerűtlenebbé tette azokat a kis műfajokat, amelyeknek addig az újságok voltak a fölvevői. Az újabb irodalmi törekvések, kivált az avantgárd igénye más, több volt, mint amit az újsághasábok rendszeresen elbírtak. Más oldalról, de ugyancsak az újságírás irodalmi visszaszorulását erősítette, hogy a kolozsvári egyetem Szegedre került, s így a városban megnőtt az akadémikusán képzett, az irodalommal szakszerűen — s hivatásképpen — foglalkozó értelmiség száma.
Juhász és Móra lelépésével természetesen nem tűnt el Szeged irodalmi életéből az újságoknak dolgozó, műveiket a napi újságírói munka során megalkotó, mondhatnánk „hagyományos" irodalmártípus. Élt és dolgozott ekkor még Sz. Szigethy Vilmos; ő ez időben kötetekkel is jelentkezett. Élt s dolgozott Magyar László, Vér György; hosszabb-rövidebb ideig Szegeden élt a költő Székely Molnár Imre, a prózaíró Török Sándor — valamennyien újságírók. Mellettük számosan magas igényű kulturális publicisztikát műveltek, amely mindig is az irodalom közegéül szolgált (Dettre János, Kalmár-Maron Ferenc, Klamár Gyula, Tonelli Sándor, majd már a korszak végső szakaszában Berey Géza, Csányi Piroska stb.). Az újságírók száma — bár köztük is viszonylag nagy volt a fluktuáció — egy-egy időszakban változatlanul 10-12 fő, összesen legalább 25-30 fő volt. Valamennyien, legalább potenciálisan, írók is, akik kritikát, irodalmi interjút, ha a szükség úgy hozta, bármikor írtak. Irodalmi jelentőségük azonban — a korábbiakhoz képest — jelentősen csökkent.
{660} A másik, ugyancsak hagyományos (vagy inkább: örök) „irodalmár"-réteg, amelynek tagjai — tisztes polgári folalkozásuk mellett, kedvtelésből — íróként is dolgoztak, szintén csökkenő szerepűek voltak. Műveik, alkalmi hírlapi közlések mellett, többnyire saját, ún. szerzői kiadásban jelentek meg. A szegedi irodalmi könyvkiadás mennyiségileg nagyobb felét ők, ül. műveik alkották, az irodalmi életbe azonban nem, vagy csak lazán szervültek. Munkásságuk egészében műkedvelő, dilettáns jellegű, igaz legjobbjaik — pl. Lugosi Döme, Némedy Gyula vagy Szalay József — egyéb munkájukkal ekkor is a kulturális élet hasznos tagjai tudtak lenni.
Az irodalmi értelmiség minőségileg meghatározó rétegét — írókként is, irodalomtörténészekként is — mégis mindinkább az egyetemiek képezték. A költők közül pl. Sík Sándor, Radnóti Miklós vagy Perkátai László; az irodalomtörténészek közül pl. Sík, Zolnai Béla, Birkás Géza s társaik: tanárok s tanítványok. Ők már — a tehetség előidézte minőségi különbségek mellett — irányultságukban is mások voltak, mint az irodalmi fénykor alkotói. Tömörkény, Móra és Juhász Gyula sem jelentettek természetesen irodalmi szempontból azonos stílust, de még azonos problémaérzékelést és -kezelést sem. De valamennyien — a Szegedre „csak" ideszármazó Móra is — e táj életéből, társadalmi-kulturális viszonyaiból nőttek ki, abból táplálkoztak, s valamiképpen — alkatuk, tehetségük, irodalmi munkájuk természete szerint különbözően — arra reflektáltak. Az utánuk következők, az új irodalmi szakasz jellegadó alkotói Szegedhez már nem kötődtek így — vagy csak éppen a legkevésbé tehetségesek. Az új szakasz jellegzetes képviselői, az egyetemi értelmiség íróképviselői már erősebben kötődnek szakmájuk autonóm tendenciáihoz, a magyar irodalmi élet egyetemesebb fejleményeihez, mint szűkebb környezetük világához. Ez részben kétségkívül abból is adódik, hogy ez az értelmiség — ha egyes kivételek vannak is — egészében csak ideiglenesen tartózkodott Szegeden. Itt tanult, vagy itt tanított, esetleg élete egy-egy — inkább rövidebb, mint hosszabb — szakaszát itt töltötte. Jellemző, hogy Sík Sándor is fönntartotta pesti lakását (rendházi szobáját), hogy Radnóti is visszatért Pestre stb., a város életébe tehát csak félig-meddig, csak ideiglenesen szervültek bele, ittlétüket maguk is ideiglenesnek tekintették. De adódik abból is, hogy ez az egyetemi értelmiség, legalábbis a java — s ez az új típus nagy erénye — már valóban egyetemi értelmiség volt. Olyan értelmiség tehát, amely tudománya törvényei szerint, általánosabb érvénnyel kívánt megszólalni, s elsősorban szakmája nagy, olykor nemzetközi tendenciáihoz igazodott. Így volt ez még a Széphalom folyóiratot szerkesztő Zolnai Bélával is, pedig lapja — ahogy fogalmazott — a sajátos „szegedi tudományosság" orgánuma akart lenni.
Mindebből következett, hogy a Tömörkénytől Juhászig tartó, s mindenképpen valamiféle szerves irodalmi fejlődésre valló szakasz után egy kevésbé {661} egységes, szervetlenebb, bár egyes területeken vitathatatlanul fejlettebb irodalmi élet alakult ki. A tárgyi igazsághoz tartozik azonban az is, hogy a szakasz végén, az utolsó években, főleg a Délvidéki Szemle organizáló hatása révén, már mutatkoztak egy újféle egységesülés jelei, s megindult az egyetemi irodalmár értelmiségnek a város szellemi életébe való integrálódása.
Intézmények és csoportok. Ez az átalakuló — átrétegződő irodalmár értelmiség az új szakaszban is részben még a régi, korábbi szakaszban kialakult intézményeket vette át s folytatta.
A legjelentősebb ilyen, múltból átvett s folytatott intézmény kétségkívül a Dugonics Társaság volt.90 Szegednek ez a leghosszabb életű, értékek sorát is fölvonultató irodalmi társasága 1892-ben alakult meg, 1930-ban tehát több évtizedes múlt állt már mögötte. Fénykora azonban már elmúlt, Lázár György, Tömörkény, Móra után vezetése is „szolidabb", hogy ne mondjuk, szürkébb vezetők kezében volt. Elnöke 1937-ig az írókat támogató „literátus rendőrfőkapitány", a nagy bibliofil, Szalay József (1870-1937) volt, őt 1938-tól Várady Imre (1892-?), 1940-től Banner János (1888-1971) követte. Vezetésében alelnökként Homor István (1930—32) és Móra Ferenc (1930—34) majd Tonelli Sándor (1932-1940) és Sík Sándor (1934-44), titkárként Banner János (1930-36), Baróti Dezső (1940-41), Krammer Jenő (1941-44), főtitkárként pedig Diósi Géza (1936—40) és Firbás Oszkár (1940—44) vett részt. A vezetésnek az elnökön, alelnökön, főtitkáron és titkáron kívül még részese volt a pénztáros, az ellenőr, a számvizsgáló, valamint a tíztagú igazgatóság. E funkciók egy része persze valóságos szerep nélküli dekórumok voltak; a tényleges vezetést néhány ember végezte.
A társaságnak zárt taglétszáma volt, egy-egy időben legföljebb félszáz rendes tagja lehetett. Soraiban — bizonyos mértékig ez is új vonás — elég nagy volt a fluktuáció; az elhaló, eltávozó vagy a társaságból más okból kikerülő tagok helyére évről évre sok új tagot vettek föl. A változás irányait érzékeltetendő, érdemes az évenként fölvett új tagokat föl is sorolni. 1930: Sík Sándor, Galamb Sándor, Preszly Lóránd; 1931: Solymossy Sándor; 1932: Mészöly Gedeon, Iványi Béla, Magyar László, Berezeli A. Károly, Brunner Ödön; 1933: Eckerdt Elek, Ballá Jenő; 1934: Buday György, Csekey István, Diósi Géza, Kovács József, Surányi-Unger Tivadar, Tettamanti Béla, Ortutay Gyula, Baróti Dezső; 1936: Kisparti János; 1938: Eperjessy Kálmán, Firbás Oszkár, Greguss Pál, Kari János, Moór Elemér, Sándor István, Szent-Györgyi Albert, {662} Várady Imre, Várkonyi Hildebrand, V. Móra Panka; 1939: Buday Géza, Csallány Dezső; 1940: Antos Kálmán, Bálint Sándor, Beretzk Péter, Ditrói Gábor, Felvinczi Takács Zoltán, Mátrai Ferenc, Mester János; 1941: Ábrahám Ambrus, Bartucz Lajos, Borbély István, Kanyó Béla, Kozáky István, Krammer Jenő, Aldobolyi Nagy Miklós, Párducz Mihály, Révai József, Somogyi József, Vajtai István, Vinkler László; 1942: Balogh Ányos, Birkás Géza, Halasy-Nagy József, Koltay-Kastner Jenő, Madácsy László, Pálfy-Budinszky Endre. — Látható tehát, e másfél évtizedben szinte kicserélődött a tagság. S az is jellemző, a vezetőségben, az új tagok között látványos az egyetemiek előretörése.
De e névsor jelzi azt is: a társaság e szakaszban is őrizte irodalmat és tudományokat (természettudományokat is) egyesítő, meglehetősen korszerűtlen ambícióját, így igazán egységes, szervesen fölépült irodalmi intézménnyé nem válhatott.
Időszakunkban 1930 és 1944 márciusa közt, a társaság mégis 126 fölolvasóülést tartott,91 éves átlagban — ha nem számítjuk az utolsó csonka évet — kilencet. Egy-egy felolvasóülésen legkevesebben hárman, de többnyire ennél többen, olykor öten-hatan is szerepeltek. Meglehetős rendszerességű, folyamatos jelenlét ez a város szellemi életében.
A társaságnak irodalmi súlya azonban kisebb annál, ami e számokból sejthető volna. Az írók s az irodalom jelenléte csak töredéke az összprogramnak. 1930-ban 10,1937-ben 17, 1938-ban 11, 1939-ben 12, 1940-ben 5,1941-ben 11, 1942-ben 15, 1943-ban 21, 1944-ben 2 szépirodalmi programot mutattak be. Ehhez ugyan még hozzáadhatok az egyéb, irodalmi érdekességgel is bíró szereplők és szereplések, ám e mennyiség így is meglehetősen vegyes színvonalú produkciót takar. A költők közt ott találjuk pl.vitéz Imecs Györgynét (a főispán feleségét), vitéz József Ferenc főherceget, s mások mellett szerepelt, mondjuk, Móra Panka, Kissné Tóth Lenke is. Jelen volt tehát a színvonaltalan „műkedvelés" is e programban, s ha nem is volt domináns, jelenléte nem is volt hangsúlytalan. Ám — s ez adja meg a társaság igazi jelentőségét — nemcsak ők (s megnevezetlen társaik) szerepeltek a társaság felolvasó asztalánál. A tárgyalt időszakban rendszeres szereplő volt Sík Sándor (költőként is, irodalomtörténészként is, üléslevezető elnökként is), egy ideig szerepelt Móra Ferenc, Réti Ödön, többször Berezeli Anzelm Károly, Sz. Szigethy Vilmos; viszonylag sokszor olvasott föl a méltatlanul elfelejtett, tömörkényi hagyományokat folytató Hegyi István. Mellettük alkalmilag föllépett — többnyire a vendég jogán — Radnóti Miklós, Kós Károly, Tamási Áron, Kemény János, Bánffy Miklós, Ligeti Ernő, Berde Mária, Csuka Zoltán, Fekete Lajos, Tabéry Géza. Irodalmi érdekű nem szépíróként szerepelt pl. Baróti Dezső, Ortutay Gyula, Tolnai {663} Gábor, Zolnai Béla, Kerényi Károly, Vajtai István, Sándor István, Diósi Géza. Egészében elmondható, reprezentatív egyesület volt a Dugonics Társaság; gyöngéivel, salakjával, de erényeivel is reprezentálta — még reprezentálni tudta — a város irodalmát. Jók, rosszak s a középszer is nagyjából „jelenlétének" megfelelően szerepelt benne, legföljebb egy-két író, így a méltatlanul elfelejtett Perkátai László egykori szereplését tekinhetjük aránytalanul kevésnek.
Élő, eleven irodalmi élet teremtődött-e a társaság körül? Nehéz e kérdésre válaszolni. Tiszta, egyértelmű feleletet igazság szerint nem is lehet adni. Kétségtelen, ez időben inkább már csak múltjából, hagyományaiból élt a társaság; sem valamilyen irodalmi irányzat fóruma, sem az itt élők igazi műhelye nem tudott lenni. Előbbihez túl eklektikus, sokféle ambíció lerakóhelye volt, utóbbihoz túl merev és kiüresedett. Volt benne valami provinciális magamutogatás, valami műkedvelős is — sok rosszat el lehet tehát róla mondani. De nem tagadható meg a társaságtól némi érdem sem. A társaság ez időben is intézményesen fönntartotta az irodalom iránti érdeklődést, az irodalmi ambícióknak a maga korlátain belül teret adott, s ha az igazán értékeset nem is emelte föléje a középszernek — alkalmilag a valóban értékesnek is fórumot adott. Nem volt jobb, mint a város irodalmi életének átlagszintje, de — néhány súlyos kisiklástól (pl. Imecsné szerepeltetésétől) eltekintve — a meglevőnek igyekezett intézményi hátteret s fórumot biztosítani. Puszta létével fönntartotta a vidéki „kultúrembernek" azt a típusát, amelyet nem annyira a művészi kreativitás jellemzett, de bensőséges köze volt irodalomhoz, művészetekhez, tudományokhoz, s e sokirányú vonzalma, készültsége révén természetes emberi közege lehetett az irodalmi produkció létrejöttének. A már említett Szalay József, de Tonelli Sándor s bizonyos mértékig, megszorításokkal. Banner János is e típusba tartozott.
Lényegesen fiatalabb és kisebb jelentőségű társaság volt a Tömörkény Társaság, bár — mint Tömörkény Asztaltársaság — még szintén az előző szakaszban formálódott ki. A húszas évek elejének rövid életű társasága után az évtized második harmadában Juhász Gyuláék indították el, s asztaltársaságszerű kötetlen eszmecseréik, nyilvános fellépéseik, ha kicsiny és lazán szervezett csoportra vallottak is, néhány évig színvonalas helyi csoportosulást mutattak.92 Juhász betegsége és elhallgatása után azonban ez a kezdeti csoportosulás széthullott, illetve elszíntelenedve élt tovább — változatlanul Tömörkény égisze alatt, az ő tisztelete jegyében, de immár különösebb kvalitások nélkül, műkedvelő jelleggel. Az „új", immár Tömörkény Társaság néven működő {664} irodalmi csoportosulás 1933. november 20-án alakult meg,93 Lugosi Döme (1888—1945) vezetésével, aki Szegedről való távoztáig, 1942-ig elnökként irányította a munkát. A társaságnak a harmincas években Lugosi mellett másik vezetője, lelke a sokoldalú, irodalom és művészetek iránt egyaránt érdeklődő szegedi ügyvéd, dr. Némedy Gyula (1881 — 1949) volt.94 Ő mint múgyűjtő és műpártoló Szeged művelődéstörténetének számontartásra érdemes alakja volt, mint költő azonban — több verskötete is megjelent — kétségkívül műkedvelő volt, verseit a teljes jelentéktelenség jellemzi. Költőként, íróként nem voltak jobbak a többiek sem; Kóró Imre, Veressné Csapó Mária és társaik megérdemelten jutottak elfelejtettségre. A társaság, mely a korszakban végig fönnállt, inkább csak mint tünet, mint a provinciális műkedvelés bizonyítéka érdemel említést.
A társaságoknál lazább szerveződési lehetőséget, de fórumot jelentett a Széphalom folyóirat95. A lapot — indulásától, 1927-től — Zolnai Béla, az egyetem professzora szerkesztette s adta ki, sokszor zsebből fizetve, vagy kézszorítással pótolva a honoráriumot. Munkatársai döntően baráti, tanítványi köréből kerültek ki, kik többnyire csak alkalmilag kapcsolódtak a laphoz. A Széphalom — némi túlzással szólva — igazában Zolnai lapja, szócsöve volt; ő írta a lap karaktere szempontjából fontos írásokat, a nagy programcikkektől az apró, maró glosszákig. A lap így, Zolnai irányultságát követve, a reformkonzervatizmus orgánuma volt, különösebben jelentékeny műhely soha nem lett, nem lehetett. Az anyagi bázis hiánya mellett valószínűleg ez is szerepet játszott abban, hogy a Széphalom pár évi megjelenése után, a harmincas évekre elszürkült, megjelenése is esetlegessé vált. 1931—32-ben ugyan még tartott a szerkesztő-kiadó lendülete, utóbb azonban már egy-egy lapszám összeállítása és megjelentetése nagy, s mind nehezebben teljesíthető feladat elé állította Zolnait. A lapban azonban így is jó néhány színvonalas szerző fontos, vagy legalább jellegzetes írása is megjelent. A harmincas évek szórványos, többnyire több számot is egy füzetbe összevonó lapszámaiban a szegediek közül pl. Radnóti Miklós és Perkátai László versei is föltűntek, a nem szegediek közül pedig Berda József, Szabó Lőrinc, Szerb Antal s mások adtak bele írást. A lap kritikai teljesítményével, egyes cikkeivel a magyar szellemi élet némely fontosabb fejleményére is reagált, s egészében az akadémikus-konzervatív irodalom fölfrissítését, a Nyugat irodalmához való ízlésbeli fölzárkóztatását szolgálta. Nem hagyható azonban említetlenül, hogy a Széphalom kevésbé értékes műveket is bőven közölt, s — főleg a lap történetének második felében — a Zolnai-tanítványok doktori disszertációi is meg-megjelentek itt, jóllehet ezek inkább irodalomtörténeti vagy filológiai szakközlönybe kívánkoztak volna. 1932 után az egységes törekvés is kevésbé fedezhető föl a Széphalomban; Zolnai nemcsak anyagilag — kitartással, erővel sem győzte a lapszerkesztést. Egészében felemás, jelentőségét fokozatosan elvesztő lapja volt ennek az időszaknak a Széphalom; fénykora az első négy-öt év volt. 1940-re, amikor utolsó szegedi száma megjelent, már nem volt több alkalmi publikációs lehetőségnél, kézirat-lerakóhelynél. A lapot utóbb Zolnai új állomáshelyén, Kolozsvárott adta ki.
Irodalmi csoportosulásnak már alig nevezhető, de mint speciális intézmény nem hagyható szó nélkül a leghagyományosabb fórum: a napisajtó. A harmincas években több lap is rendszeresen megjelent a városban, irodalmi jelentősége azonban csak a Délmagyarországnak volt.96 A város e nagy múltú s máig élő napilapja természetesen nem irodalmi lap volt, irodalmat csak mellékesen, kiegészítésképpen közölt. Vasárnapi kulturális összeállításai, folytatásos regényközlései, egyéb alkalmi irodalmi közlései azonban, ha összeszámlálnánk, a legterjedelmesebb irodalmi folyóiratot tennék ki. A lap belső munkatársai (Vér György, Magyar László, majd Kalmár-Maron Ferenc, Klamár Gyula stb.) mellett szinte minden szegedi tollforgató publikált itt — még a Szegeden elzárkózottan élő Radnóti is, verset is, cikket is. De a szegediek mellett hosszabb-rövidebb ideig, vagy csak alkalmilag a magyar irodalom nem egy nagyja is írt ide. Móra halála (1934 februárja) után pl. a vasárnapi tárcát egy ideig Kosztolányi Dezső, majd Móricz Zsigmond írta, egyik folytatásos regényét pedig Kassák Lajos jegyezte. Az irodalmi élet szerveződését segítette azzal is, hogy — rendszeresen és frissen megjelenő irodalmi folyóirat híján — a Délmagyarország közölte az irodalmi élet valamennyi hírét, eseményét, publikálta az írói nyilatkozatokat, műhelybeszámolókat, a Szegedre látogató írók itteni szereplésének beszámolóit stb. Példányszámát tekintve is a Délmagyarország volt a legnagyobb irodalmi nyilvánosság a városban.
E korábbi szakaszból tovább élő, folytatás jellegű intézmények mellett a harmincas években új, a korábbiaktól sokban különböző irodalmi intézmények, csoportok is létrejöttek. Szervezettségük ezeknek különböző volt, az informális laza szerveződéstől a formálisan is megszervezett csoportig ível körük.
{666} Új, bár bizonyos mértékig már 1930 előtt is élő szerveződési lehetőséget jelentett az egyetemi irodalmi oktatás.97 Ám a magyar irodalom első szegedi professzora, Dézsi Lajos még inkább művelődéstörténetet adott elő; a félmúlt irodalom, kivált pedig az élő irodalom iránt kevés fogékonyságot mutatott. Alkata, képzettsége, múltja is másra predesztinálta. Az 1929 őszén kinevezett új professzor, Sík Sándor azonban fordulatot hozott. Ő ugyanis aktív író, az élő irodalomban benne élő alkotó volt, s ez közvetve, professzori munkáján is meglátszott. Már témaválasztása is inkább irodalmi volt, mint kollégájáé, ő az élő irodalom tárgyalásáig is elmerészkedett. Ennél is döntőbb azonban, hogy irodalomkezelése esztétikumra fogékonyabb volt. A historizáló-filológizáló megközelítés helyett ő elsősorban a műre, annak esztétikai jellemzőire figyelő megközelítést művelte, erre irányította tanítványait is. Jellemző, hogy őket az akkori irodalmi félmúlt íróinak földolgozására ösztönözte. Disszertáló tanítványainak anyagkezelése már-már valamiféle „Sík-iskola" körvonalait sejtetik. Ha meggondoljuk, hogy szegedi professzorsága idején hány hallgatója, hány disszertálója volt, akik később irodalmárként, kritikusként, esetleg íróként-költőként épültek be szellemi életünkbe, szerepe igen jelentősnek tekinthető. Tanárrá lett tanítványai révén évtizedekre meghatározhatta az irodalomértés alakítását, az irodalmi nevelést. Az egyetem ilyen irányú kisugárzását erősítették a francia tanszék professzorának, Zolnai Bélának Síkéhoz sokban hasonló törekvései. Ő nem csak a francia irodalom ismeretére nevelte hallgatóit, de nyelvelméleti, stilisztikai kollégiumaival az irodalomértés egy tárgyiasabb, szakszerűbb változatának terjedését is elősegítette.
Az egyetemhez kapcsolódott a harmincas évek legjelentősebb szegedi irodalmi csoportosulásának, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának létrejötte is.98 Ez a csoport tulajdonképpen a református egyetemi hallgatók Bethlen Gábor Köréből nőtt ki (142. fénykép), s fénykorában a tagság egyetemistákból állott. A Művészeti Kollégium — embrionális kezdemények után — 1931 tavaszán lépett a nyilvánosság elé (Buday György Boldogasszony búcsúja című fametszetkönyvével, majd előadásokkal), de formálisan csak 1932 őszén alakult meg. Célja a kör mozgalmi tapasztalatainak művészi és {667} tudományos földolgozása lett, könyvkiadásukkal, előadásaikkal ezt szolgálták. A Művészeti Kollégium elnöke, tulajdonképpeni irányítója Buday György, adminisztratív titkára Reitzer Béla, művészeti titkára Tolnai Gábor, jegyzője Ortutay Gyula lett. Összesen tizenöten voltak: az említettek mellett Ballá Sándor, Berezeli A. Károly, Erdei Ferenc, Kárász Judit, Hont Ferenc, Baróti Dezső, Radnóti Miklós, Tomori Viola, Árvay Erzsébet, Széli István és Gáspár Zoltán. Közülük 1934-ben ketten — Ballá és Berezeli — kiváltak, helyükre azonban újabb két tag — Ádám László és Gerhauser (Házy) Albert — lépett. Gerhauser 1934—35-ben, jó másfél évig — a katonaidejét töltő Reitzer Béla helyett — az adminisztratív titkári teendőket is ellátta. Utódja 1936 nyarától— őszétől 1937 szeptember végéig Gáspár Zoltán volt. Az ő Budapestre távozása után a titkári teendőket alkalmilag látták el.
A tagság életkorukat tekintve viszonylag homogén csoportot alkotott; a többség egy generáció volt, csak Hont Ferenc, Széli István, Gáspár Zoltán, majd Gerhauser Albert volt pár évvel idősebb. Saját, külön színt jelentett a kollégium a diákegyesületek között felekezeti szempontból is, hisz — a református diákegyesületi indulás ellenére — a református többség mellett voltak közöttük katolikusok (pl. Ortutay Gyula), zsidók (Hont, Radnóti, Reitzer) is. Azaz szerveződésük alapja — csoporttá szerveződésük genezise ellenére — nem felekezeti jellegű volt; a csoportot a célok és értékek közössége fogta össze. Ideológiai irányzatuk természetesen nem volt egységes; bár a közös csoportlét sokban közelítette fölfogásukat egymáshoz, az aktív katolikus indíttatású Ortutay Gyula, a magát kommunistának tudó Hont Ferenc, a század eleji polgári radikálisok örökét folytató Reitzer Béla vagy a későliberális Gáspár Zoltán például bizonyos értelemben más-más képviseletet mutatott mindvégig. Egységüket éppen irányzataik, törekvéseik szövetsége adta meg. A kollégium eszmetörténeti alapjairól joggal írhatta Gáspár Zoltán, hogy az egy sajátos szintézis megtestesülése volt.
E szintézis azonban azért jöhetett létre, mert bizonyos célokban és értékekben közösek voltak; bizonyos attitűd valamennyiüket jellemezte. Így mindenekelőtt megemlítendő, mint közös és összetartó erő, a szociális érzékenység, s elsősorban, de korántsem kizárólag a parasztság nyomora fölötti fölháborodás. Szociális érzékenységük kiterjedt a munkásságra és az értelmiségre is. E három réteg együtt foglalkoztatta őket. Ugyancsak fontos közös vonásuk volt az adott, erősen hierarchikus, tekintélyelvű, diszkriminatív vonásokkal terhes társadalmi konszenzus elutasítása is. Közös vonás volt Trianon következményeinek nem-nacionalista fölmérése, a Duna-táji népek egymásrautaltságának fölismerése. Közös vonásuk volt, bár nem mindenkinél azonos mértékben, valamiféle szocialisztikus vonzalom is. S mindegyiküket jellemezte, hogy ideológiájuk, mely tevékenységüket vezérelte, bár különböző volt, mind-mind {668} valamiféle szabadságideológiaként is jellemezhető. Sőt néhányuknál ez állott a középpontban. „Szabad szerettem volna lenni mindig" — fogalmazta meg ezt később legjelentősebb költőtársuk, Radnóti Miklós.
A kollégium tevékenysége kezdettől három területen nyilvánult meg. Előadás-sorozatokat rendeztek, amelyeknek előadói részben ők maguk voltak; könyvsorozatot adtak ki (A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma Kiadványai, Szegedi Kis Kalendárium (143. fénykép); s az egyes tagok írói, művészi, ideológusi tevékenységet fejtettek ki. Emellett — részben az említett tevékenységi körökből következően — ideológiaformáló szerepük volt jelentős.
A két világháború közötti magyar irodalom egyik legjelentősebb tendenciája kétségkívül a népi írói mozgalom volt. A Művészeti Kollégium — mint szervezet s mint alkotók közössége is — e mozgalom egyik legfontosabb előkészítőjének, eszmei úttörőjének tekinthető. Sőt: nyugodtan mondható, abban a folyamatban, amely a húszas évek prenépies mozgalmaitól a kifejlett népi írói mozgalomhoz vezetett, a Szegedi Fiatalok szerepe meghatározó volt. A szegedi irodalmi élet tendenciái bennük váltak országos jelentőségűvé. A kollégium szervezeti súlyánál és hatókörénél eszmeformáló, értékképző és -forgalmazó szerepe sokkal nagyobb volt.' Buday programcikkei, Ortutay folklórkötetei, elméleti számvetései, Erdei Ferenc szociográfiái, Reitzer szociográfiakritikái és -vázlatai, Budaynak a Válasz és a Kelet Népe körével való kapcsolata, majd Ortutay esszéírói és közéleti szerepének növekedései nagyban előkészítette a népi írói mozgalmat. Ez az előkészítő szerep személyi kapcsolatokban is megmutatkozott. Budayéknak — többek között — Móriczcal, Féja Gézával, Kodolányi Jánossal, Szabó Pállal, Szabó Zoltánnal, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval volt személyes kapcsolata. Volt kapcsolat természetesen más irányzatokkal és csoportokkal is, így pl. a Gondolat, a Szép Szó körével s számos más íróval, Bálint Györgytől Berda Józsefig. Nem véletlen, hogy Buday tagja lett a Válasz szerkesztőbizottságának, Ortutay pedig — igaz, már Pestre fölkerülve, de még „Művkol'-tagként — szerkesztője volt a lapnak.
A Szegedi Fiatalok irodalomtörténeti jelentősége emellett abból is fakadt, hogy e „növelő közösség"-nek tagja volt a történeti szakasz egyik legjelentősebbé fejlődő költője, Radnóti Miklós is. Igaz, Radnóti költészete ekkor, szegedi éveiben még nem érte el klasszikus magasságait, de a szegedi pályaszakasz — s a Szegedi Fiatalok barátsága — több szempontból is meghatározó lett számára. Ezek az évek hozták meg nagy költői fordulatát, tették pályakezdőből jelentékeny költővé, s ugyanakkor ezek az évek a későbbiekre is kihatottak. Bizonyos: a Szegedi Fiatalok nélkül egészen más költő lett volna; értékrendje, emberi beállítottsága nem kis részben a szegedi években gyökerezett, s a {669} kollégiumi társakkal, barátaival folytatott eszméltető eszmecserékben formálódott.
Az egész magyar kultúra számára is jelentőséggel bírnak Hont Ferenc színházi törekvései is, amelyeknek olyan eredményei születtek — nem kis részben kollégiumi társai segítsége révén —, mint a szabadtéri játékok megindítása, A színpad (majd, már Pesten, a Független Színpad). Lokális irodalmi jelentőséggel bír Berezeli Anzelm Károly költészete is.
Sajnos a Művészeti Kollégium 1935 körültől a lassú fölbomlás állapotában volt, a tagok, elvégezvén egyetemi tanulmányaikat, megfelelő szegedi állás híján eltávoztak, vagy eltávozóban voltak a városból. 1936 őszén a kollégium lelke, irányítója, Buday György is elköltözött Szegedről. Távozása ugyan sokáig csak ideiglenesnek látszott (művészeti ösztöndíjasként dolgozott Rómában, majd Londonban), ma már azonban jól látszik, ettől kezdve a kollégium ügyeire mind kevesebb ideje s ereje maradt. 1938-ban, részben belső szétfejlődésük, részben a politikai helyzet alakulása miatt a Művészeti Kollégium kimondta formális föloszlását is. Tagjai egyenként képviselték tovább a magyar szellemi életben a „Művkoll"-szellemet.
„A Szegedi Fiatalok mozgalmával párhuzamosan és egy időben (1932) indult Szegeden egy másik nevezetes kultúrkísérlet is, amely Magyar Téka névvel vált csakhamar az egész magyar nyelvterületen ismeretessé. Az élén Magyar László állt (...) A Magyar Tékát az irodalmi élet decentralizálásának fölismert szükségessége hívta életre, az a lehetetlen helyzet, amely a vidék kulturális helyzetét egyre vigasztalanabbá sorvasztotta. A Budapestre tömörített lehetőségek és az ott uralkodó (...) rendszer nem engedte szóhoz jutni a vidéken élő írókat, különösen a fiatalok érvényesülése elé gördített leküzdhetetlen akadályokat, mert minden vonalon az üzleti érdek érvényesült. (...)
Magyar László az Erdélyi Szépmíves Céh mintájára tervezetet dolgozott ki, és azt bemutatta a város képviselőjének, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, akinek tetszett a terv, foglalkozott is vele, és a kulturális egyletek Nyíregyházára összehívott ülésének napirendjére is tűzte 1932 őszén. Néhány héttel később Klebelsberg, aki időközben megvált a kultuszminiszteri tárcájától, meghalt, a különböző érdekeltségek pedig ki akarták forgatni eredeti mivoltából a tervet. A szegediek azonban elhatározták, hogy a kísérletet saját portájukon végrehajtják. Így indult meg a Magyar Téka könyvsorozata még ugyanabban az évben Berezeli Anzelm Károly két (...) drámájával, a Tigrisekkel és a Fiatalokkal, és megkezdődött az ország egész területén a Magyar Téka pártoló tagjainak gyűjtése. Csakhamar következtek a további kötetek is: Magyar László Lázad a föld, Bárdosi Németh János Zsellérek, Tabéry Géza Októberi emberek című regényei, majd az irodalmi élet (...) szenzációjaként a {670} hosszú évek óta remeteségben élő és hallgató Juhász Gyula új verseskönyve Fiatalok még itt vagyok címmel, amely egyszersmind utolsó kötete volt a költőnek."99
A Magyar Téka — s Magyar László — lendületéből azonban csak tíz-tizenkét kötetre futotta, a „vállalat" biztató kezdet után elsorvadt. Az elhallgatás oka nyilvánvalóan az anyagi bázis hiányában is keresendő. „Nem akadt ezer irodalombarát az országban, aki vállalta volna a kötelezettséget, hogy a Magyar Téka kiadványait, évente legföljebb ötöt, kötetenként három pengőért átvegye." De a kiadói koncepció sem volt problémátlan — a feladat meghaladta Magyar László készültségét. Bár kezdetben a Szegedi Fiatalok támogatták őt munkájában100 (a Magyar Téka jellegzetes szignettjét is Buday tervezte), fölfogásuk hamar szembekerült az övével, ami jelentősen elvékonyította a Magyar Téka szellemi bázisát. Törvényszerűnek tekinthető, hogy az utolsó kötetek már a provincializmus, a dilettantizmus jegyeit mutatták.
A Szegedi Fiatalok csoportjából kivált Berezeli Anzelm Károly és diákkorától jó barátja, Bálint Sándor kezdeménye volt a rövid életű Izenet c. folyóirat.101 Mindössze két száma jelent meg, az első 1934 májusában, a második, utolsó szám pedig augusztusban. Felelős szerkesztője Berezeli lett, de — neve föltüntetése nélkül, mint szerkesztőtárs és vezető munkatárs — komoly szerepe volt benne Bálint Sándornak is. Az Izenet — ahogy alcíme mutatja — „szegedi folyóirat az új magyar szellemiség szolgálatára"; s tendenciája valóban egy spirituális színezetű népies orientáció volt. Igénye szerint Szegeden szerkesztett, de országos nívójú és kitekintésű folyóiratnak készült.
Már jóval a Szegedi Fiatalok csoportjának megszűnése után, 1942-ben indult meg a Délvidéki Szemle.102 amely ugyan — az eddig említett legtöbb irodalmi képződménnyel egyezően — szintén nem tisztán irodalmi lap volt, sőt szépirodalmat nem is közölt, de a szellemi élet fontos szegedi fórumaként gócosodási, szerveződési szerepet tudott játszani. Mint a kulturális élet orgánuma, elsősorban ez is a mind fontosabb szerepű egyetem körül szerveződött. Az egyetem, ill. az Egyetembarátok Egyesülete adta ki, kiadója (Batizfalvy János) is, szerkesztője (Koltay-Kastner Jenő) is egyetemi tanár volt, s a szerzők {671} is jórészt (bár természetesen korántsem kizárólag) egyetemi emberek voltak. Kimondott célja szerint regionális lap volt, már nemcsak Szeged, hanem az egész Délvidék lapja akart lenni. A szellemi erőket e szempont szerint válogatta ki, gyűjtötte maga köré. A szegedi írók, tudósok mellett így írtak bele a régió írói is. Első száma 1942 januárjában jelent meg, az utolsó 1944 októberében; évente 12 számot adtak ki. Összesen tehát 32 füzet hagyta el a nyomdát a Délvidéki Szemle neve alatt. Megjelenésének rendszeressége (bár ez ma szokványos jelenségnek tetszik) külön is említésre érdemes. Az 1945 előtti Szeged művelődéstörténetében ez a lap volt az első s az egyetlen, amely ily hosszú ideig folyamatosan és rendszeresen tudott megjelenni, s amely már nem pusztán egyéni kezdemény és áldozatvállalás eredménye volt, de kulturális szervezet és anyagi bázis is állott mögötte. Az az irodalmi veszteség, ami abból fakadt, hogy primer szépirodalmi anyagot a lap nem közölt, bőven megtérült a régió szellemi életének mozgásban tartásából. Jellemző, hogy a Délvidéki Szemle írója, Vajtai István volt az, aki a lap egyik számában — számbavéve Szeged irodalmi helyzetét — az alapvető kérdést is fölvetette:103 miért szürkült el a korábban oly jelentős műveket is termő „szegedi irodalom"? (S van-e egyáltalán számottevő újabb irodalma a városnak?) Magyarán: szembenézett az irodalmi tudat egyik legfontosabb akkori szegedi kérdésével.
A Délvidéki Szemle nagy érdeme, hogy — bár szépirodalmat nem közölt — sok vonatkozásban előképe lett az 1947-ben megindult Tiszatájnak, s így egy új típusú fejlődés elindítója tudott lenni.
AZ IRODALMI TERMÉS
Az 1930 és 44 közötti évek szegedi irodalmában Mórához, Juhász Gyulához vagy Tömörkényhez fogható jelentős alkotót, aki Szegeden hozott volna létre érett és kiteljesedett életművet, nem találunk. Tehetséges, sőt jó írók természetesen ekkor is akadtak a városban, igazában azonban többségük nem szépíróként, hanem az irodalmi tudat alakítójaként alkotott fontosat. (Ez nem utolsósorban az egyetemi oktatás megkívánta — s biztosította — értelmiségi típusok fölhalmozódása révén alakult így.)
Igazán jelentős, a magyar irodalom teljes mezőnyében is megálló író-költő a korszakban kettő élt Szegeden: Sík Sándor és — a későbbi költészete magasából visszatekintve különösen fontos — Radnóti Miklós. (144. fénykép.)
{672} Sík Sándor (1889-1963) 1929 őszén került Szegedre.104 (145. fénykép.) Negyvenéves volt akkor, mögötte már több kötet vers, irodalomtörténeti tanulmány és különféle egyházi indítékú és jellegű írás állt. Mint költőt a magyar irodalom konzervatív vonulatának katolikus képviselőjeként, Mécs László társaként, „papköltőként" tartották számon. 1910-ben megjelent első kötetét (Szemben a nappal) nem kisebb író, mint Karinthy Frigyes „vágta le"105, megalapozva költészetének kedvezőtlen értékelését. Utóbb, újabb kötetei is megjelenvén (A belülvalók mécse [1912]; Sík Sándor költeményei [1916]; Maradék magyarok! [1919]; Csend [1924]; Sarlósboldogasszony [1928]), enyhült a kritikai szigor, s 1917-ben Nyugat-beli kritikájában Tóth Árpád már mesterségbeli tudását, versei némelyikének hangját is méltányolta. Tóth is rámutatott azonban költészete belső egyenetlenségére, versbeli üresjárataira, frázisba tévedéseire, versépítkezése — mondhatnánk strukturális — gyöngesé-geire.106 S való igaz, a modern irodalomtól inkább csak technikát tanult, eredeti, invenciózus költő sohasem lett. Szegedre érkeztekor azonban már így is a katolikus irodalom egyik vezető alkotója volt, a katolikus irodalom egyik fölzárkóztatója, verstechnikai fölfrissítője. Hivatalos irodalmi elismerését Kisfaludy-társasági és Petőfi-társasági tagsága (1923) is jelezte. Egyetemi tanári kinevezése is voltaképpen ennek a konzervatív-katolikus irodalomnak a honorálása volt.
Klebelsberg Kunó azonban, aki Sík kinevezését szorgalmazta, Szeged irodalmának is, Sík Sándornak magának is jót tett: Sík szegedi másfél évtizedében (1929—1944) jutott pályája csúcsára — igaz, elsősorban mint professzor és irodalomtudós.
Versírásra az egyetem kevés időt hagyott neki: a professzori — irodalom-tudósi és pedagógiai — munka „nyári költővé" tette. Az egyetemi tapasztalatokból, így pl. a hallgatóival való szembesülésből azonban a költő is profitált. Szegeden írott, illetve azokban az években publikált versköteteiben (Fekete kenyér [1932]; Magányos virrasztó [1936]; Az Isten fiatal [1940]; Sík Sándor összes verse) [1941]); valamint az anyagában szegedi, de már Budapestre való visszatérése után megjelent Győzöd-e még? [1945] című kötetben ugyan alapvetően korábbi, katolikus indíttatású és élménykörű költészetét folytatta. Szegeden érdemelte azonban ki, hogy ma mint „a 20. sz. legjelentősebb vallásos szellemű magyar lírikusainak"107 egyikét tarthatjuk számon.
{673} Mi jellemezte ezt a saját csúcsára érkező költészetét? A nagy francia — katolikusnak is nevezhető — költészet alkotói nem a tételes vallás dogmáit énekelték meg, hanem „kereséseik, küzdelmeik során" merítettek a katolicizmusból. „Sík Sándor költészetéből mindenekelőtt ez a küzdelem hiányzik. (...) számára az isten, a hit kérdése sohasem vált kérdésessé."108 S a benső küzdelemnek, amelynek rögzítése egy személyiség, egy emberi világ dimenzióit tárhatta volna föl, verseiből való kimaradása eleve behatárolta költői lehetőségeit. Így szinte egyedüli témája istenélménye maradt, mely még méltánylóit is hidegen hagyta. „Merev és hideg, bár nagyon okos költészet ez — írta róla Péter László — ; belőle csak egy-két olyan vers emelkedik ki, amely nem gondolatban, hanem élményben fogant."109 Mégis, kivált 1938 után, költészetében sötétebb színek, a bizonytalanság, sőt a csalódás nyomai is megjelentek. A történelem elérte a „papköltőt", s a „fenyegető barbár kor szorongatása [...] elmélyítette költészetét. A Családfő [1939] és a József Attila hatást is mutató Groteszk [1941] már ennek a lírának legjellemzőbb alkotása."110
S az Összes versek 1941-es keltezésű „új versei" közt van egy Ó, milyen szabaddá című és kezdetű is, amely, mint Rónay György észrevette,111 e váltásnak legtisztább dokumentuma. Ez így kezdődik:
Ó milyen szabaddá oldottál engemet, Isten,
Ebben az esztendőben,
Melyet átadtál a sötétség hatalmainak,
Hogy az ő órájuk is üssön
És próbára vessék az igazakat.
Majd „elmondva mindazt, amit »látott«: borzalmat, árulást, tagadást, így folytatja; vagyis ennek a — történelmi — élménynek a belső, személyes, lelkiéleti konklúziója a következő":
Én mindezt láttam és megéltem:
Élek, élek, de már nem én,
Nem az az én, aki voltam.
Belül, belül
Valamik elszakadtak észrevétlenül,
Amikről nem is tudtam. {674}
Lihegő ajkamon felcsuklik a Zsoltár:
Hála, hála,
Hogy ettől a beste világtól,
Parázna pompájától,
Haramja-ígéreteitől
Megszabadítottál!
Humanizmusának ez a történelmi nyomásra elmélyülő vonulata költészetének vitathatatlanul értéke. S aligha véletlen, hogy — mint Péter László írja — e fordulat táján s részben utána jönnek legjobb, legnagyobb versei: a Homoki felhők [1936], a Szegedi óda [1940], a Szegedi Fiataloknak ajánlott Virrasszatok [1940], Az átokházi őzikék [1940]. Ezek a versei — kilépve a katolikus líra hagyományos sztereotípiáiból — már valóban szépek, igazi „antológiadarabok", Péter László egyet-kettőt közülük még A hét évszázad magyar versei című gyűjteménybe is fölvétetne.112
A harmincas évek legjelentősebb szegedi — Szegeden élő — költője: Radnóti Miklós113 (1909—1944), Sík Sándor után egy évvel, 1930 őszén érkezett Szegedre. Szinte véletlenül, mint „numerus clausus-emigráns" került a városba; az egyetem magyar—francia szakos hallgatója lett. Szerencséje volt, a szegedi egyetem — elkövetkező éveinek legfőbb szegedi közege — ekkor újult meg. Épületében is, s szellemiekben is. Az öreg Dézsi Lajos mellé alig egy évvel előbb került — az újonnan megszervezett 2. számú irodalomtörténeti tanszékre
— Sík Sándor. S ekkoriban szerveződtek csoporttá a református hallgatók Bethlen Gábor Köréből kinövő kis művészközösség tagjai, a Szegedi Fiatalok. Ma már látható, mindkét megújulás meghatározó lett pályája, költői kibontakozása szempontjából.
Alapvető inspirációt az intézményes egyetemi oktatás jelentett számára. Francia nyelvet és irodalmat (s nem utolsósorban: stilisztikát) Zolnai Bélától hallgatott. S bár volt vizsgája, amelyet Zolnai Béla megismételtetett vele, professzorától mégis sokat és fontosat tanult. Évekkel később, már a Nyugatban egy méltányló kritikában el is ismerte mestere munkáját. Zolnai Szóhangulat és kifejező hangváltozás [1939] című könyvét ismertetve így írt: „Ritkán adatik költőnek élvezetesebb olvasmány ennél a könyvnél. Olyan jelenségeket fejteget és határoz meg, melyeket tudatosan vagy ösztönösen eddig is tudott, élt velük, s amelyek legjobban érdeklik, hisz anyagának, a nyelvnek esztétikai, a költőt elsősorban érdeklő megnyilvánulásai."114 Majd: „Könyvének anyaga {675} különben éveken át egyik egyetemi előadásának tárgya volt, s e sorok írója — régi tanítványa — különösen és személyes tapasztalatból tudja, hogy milyen jelentősek ezek az előadások a tanárnevelés szempontjából."115 Magyart Sík Sándortól hallgatott. Sík, aki maga is költő: alkotóművész volt, a historizáló-filologizáló irodalomtörténet helyett a műveket vizsgáló, értelmező, a művek jelentéséből és rendszeréből fölépülő irodalomtudományt művelte. Rendszeresen tartott műelemző és értelmező szemináriumokat — egy fiatal költőnek fölbecsülhetetlen iskola volt ez. S kettejük viszonya, Radnóti szerencséjére, nem maradt puszta tanár-tanítvány viszony: Sík bizalmába fogadta, fiaként szerette a költőt, s szemlélet- és emberalakító „privátszemináriumába" is befogadta. Radnóti maga, búcsúzván Szegedtől, így jellemezte kapcsolatukat: „Az egyetemen robbanó viták, szemináriumi csaták a szellemtörténet zászlaja alatt. Munka Sík Sándor »privátszemináriumában«, a nagy professzor lakásán, tea mellett, füstben, ahol keményen dolgoztunk Baróti Dezsővel, Ortutay Gyulával és Tolnai Gáborral. Sík Sándornak sokat köszönhetek. De hisz ezeket az éveket megírja majd valamelyikünk. Jelentőségében vetekszik ez a szeminárium Négyessy híres »stílusgyakorlataival«."116 S ha a Négyessyre való hivatkozás talán túlzás is, kétségtelen: Sík Sándor Radnótira gyakorolt hatása aligha becsülhető túl. A vele való barátságban a fiatal költő egész személyisége átalakult, magasabb fokra jutott.
Egyetemi tanulmányainak közvetlen eredményeként Radnóti írt néhány szép dolgozatot (ezekről később még lesz szó), ezeknél azonban a költő szempontjából fontosabb, hogy szegedi éveiben irodalmi műveltsége is kiteljesedett. S 1934-ben már, önmaga kérdésére joggal felelhette: „Poéta doctus? Ha Csokonai és Arany poéta doctusok, ha az anyag természetének és törvényeinek tudományosan megalapozott ismeretéről és tudatosságról van szó, akkor az vagyok."117
S bizonyos, számára az egyetem nemcsak intellektuális fölkészülése műhelye volt. Életre szóló barátokra, „növelő közösségre" is itt talált — itt kötötte élete legfontosabb barátságait. Elsősorban Ortutay Gyulával melegedett össze, s mellette Baróti Dezsővel, Tolnai Gáborral, Hont Ferenccel. S szoros barátság — harcostársi kapcsolat — fűzte baráti-mozgalmi közösségük vezetőjéhez, a fametsző Buday Györgyhöz, s tudjuk, saját közösségének tudta a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának teljes kollektíváját is, minden benső rétegezettségével egyetemben. Már idézett öninterjújában, szegedi éveire visszatekintve, erről is szólt: „És a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, mely {676} szintén történelem már. Az építő, folyton fejlődő közösség s az egymást építő barátok. Egy nemzedék élcsapata..."118 Jelképes, hogy szegedi éveiben írt egyik legfontosabb, törekvésjelző nagy versét, a Kortárs útlevelére [1934] címűt barátainak, a Szegedi Fiataloknak ajánlotta.
Vallomásának is, versdedikációjának is igazolható hitele van. Számára, költészete számára a Művészeti Kollégium valóban „az egymást építő barátok" közössége lett. S tény: Sík Sándor mellett, velük, társaságukban alapozódott meg — nem utolsósorban éppen a „folyton fejlődő közösség" inspirációjára — magatartása és költészete fordulata.
A Szegedre érkező fiatal Radnóti ugyanis, bár mögötte már állott egy verseskötet, a Pogány köszöntő [1930], kialakulatlan, bizonytalan léptű költő volt még. Sőt. Komlós Aladár, a kritikusként és irodalomtörténészként egyaránt kiváló író egyenesen így fogalmazott: ilyen mélyről, ilyen alacsony szintről, mint Radnóti, nagy költő csak ritkán indult.119 S tudjuk, a pályáját kezdő Radnótit Babits sem szerette; Radnóti verseit olvasván külön kis tanulmányban fejezte ki rosszallását.120 Ma, az életmű csúcsairól visszapillantva a kezdetekre, természetesen már korai költészetébén is fölfedezhetjük azokat az elemeket, egyéniségvonásokat, amelyek a későbbi nagy költőt jelzik, sőt helyenként előlegezik. És Sőtér Istvánnak is igaza van, „Radnóti korai köteteiben is megtaláljuk a nagy költőkre jellemző önálló modort, melyet a posztumusz Tajtékos ég legnagyobb darabjaiban levetkezik és meg is őriz."121 Mindez, a nagy költő potenciális jelenléte a szegedi versekben azonban nem érvénytelenítheti a bizonyosságot: a szegedi évek Radnótija még nem az a költő volt, akit — joggal költészetünk legnagyobbjai közt tartunk számon.
A szegedi irodalmár, szíve szerint, legszívesebben szegedi hozadéknak a szegedi s Szeged környéki tematikájú verseit érzi-hiszi (Tápé, öreg este [1930], Péntek éji groteszk [1930] stb.). Szegedi éveiről szólva azonban nem ezek a külsődleges elemek, ezek a szegedi „motívumok" az igazán érdekesek. Ezeknél fontosabb mozzanat — s ez Szeged irodalomtörténeti szerepe Radnóti életében —, hogy ezekben az években következett be nála a fölzárkózás lehetősége a kor nagy költészetéhez, itt s ekkor mélyült el világlátása, érlelődött egyénisége.
Nem egy csapásra természetesen, hanem fokozatosan. De visszafordíthatatlanul. Szegedi éveiben három (ha az Ének a négerről, aki a városba ment önálló megjelenését [1933] is figyelembe vesszük: négy) verseskötete jelent meg. Az Újmódi pásztorok éneke [1931], a Lábadozó szél [1933] és az Újhold {677} [1935]. E kötetek, melyek közül az utóbbi kettőt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma adta ki, még nem igazán kiforrott művek, bennük Radnóti még elsősorban kísérletezett, hangját és modorát próbálgatta, létértelmezése elemeit és eszközeit kereste. De folyamatosan előrelépett, s mindegyik következő kötete jobb az előzőnél.
Hangpróbái sokféleségére vonatkozóan jellemző a monográfussá lett egykori barát, Baróti Dezső jellemzése: „Pályájának egyik legszínesebb és kísérletezésekben alighanem leggazdagabb korszaka volt ez, hiszen az avantgarde-ban gyökerező stílusforradalmiságtól a direkt agitációt szolgáló kórusversekig és az új tárgyiasság higgadtabb hangvételétől a rímek hagyományos használatához visszatérő és közérthetőségre törekvő néhány verséig a kor forrongó költészetének csaknem valemennyi megnyilatkozási módját végigpróbálta. Mégpedig azzal a szándékkal, hogy egy esztétikai értékkel is rendelkező proletárirodalom megteremtésében vegyen részt."122
E kísérletei, persze, a dolog természete szerint, több irányba vitték. Alaptörekvése, melyre Baróti is hivatkozik, minden tiszteletre méltó politikai szándéka ellenére, költőileg félrevitte. „Verseinek helyenként disszonánsnak tetsző hangja s különösen az ezt a disszonanciát esztétikailag értékesítő groteszk egy ideig túlzott kedvtelése, úgy látszik, épp a proletárirodalom Radnóti által ekkor még nem helyesen tudatosított, de már jól megsejtett problematikus voltával függött össze. Egy ideig mégis szenvedélyesen kereste lehetőségeit, nemegyszer a képeknek épp a keresés, a kísérletezés állapotát visszatükröző halmozásával, sőt néha túlburjánoztatásával is."123 Később maga Radnóti is úgy látta: „A fegyelmezetlenségből erényt csináltam akkor..."124
Innen, versei e sajátosságaiból adódik, hogy — mint Németh G. Béla írja — „korai köteteiben sok expresszionisztikus, avantgárdé-színezetű, Kassákra utaló hangzatú, forradalmias hangütésű, szociális tendenciájú sor és vers, jelmondat és állásfoglalás, sőt, szinte tételfogalmazás található, de azok poétikai megformáltsága gyakran túlságosan is magán viseli irányzati ihletéinek stílusjegyeit, gyakran meg túlságosan is pátoszosan, epigrammatikusan, poentírozottan parole-jellegűek maradnak. Nem hordják magukban s nem sugározzák ki azt a minden élő iránt érzett gyöngéd rokonszenvet és részvétet, azt a csöndes figyelmet és odaadást, ami egyes szakaszait már ekkor is jellemzi s következő köteteit még inkább, s egyre inkább jellemezni fogja, hogy aztán a Járkálj csak, halálraítélt! címűben tetőzzék. Röviden: a hangnem, a versbeszéd, a kimondás egysége, koherenciája hiányzott; a modalitás határozottsága, a {678} látott, a mondott, a megalkotott világhoz való viszony világossága, poétikai-érzelmi egyértelműsége nem volt még meg ama korai programverseiben."125
Útkeresése azonban nemcsak saját személyes útkeresése volt, tájékozódásai, törekvései egy kor — ha nem is legfontosabb, de lényeges — tájékozódásai, kifejeződései is voltak. S kísérletei közben, főleg az Újholdhoz közeledve egyre több szép sor, emlékezetben megmaradó versrészlet, sőt egész vers bukkan föl költészetében. Föltűnnek későbbi nagy költészetét is hordozó fontos magatartáselemek (alázat, tisztaság), motívumok (szabadság) stb. S ekkor jelent meg markánsan „alkatának, lelki konstitúciójának egyik legjellegzetesebb egybetartozó kettős vonása [is], amely folyvást egymást idézi fel és ütközteti meg: a fölfokozott, a szinte agresszív veszélysejtés s az intenzív, a szinte extatikus bensőségesség-vágy." 126 Az 1935-ből való Háborús napló első versében (Hétfő este) már ilyen plasztikusan, ilyen idézésre érdemes biztonsággal:
Gyanakvó reggelek s vészes esték között,
háborúk közt élted le életed felét
s most is ellened hajló szuronyok csúcsán
villog a rend feléd.
Míg álmaidban néha fölötlik a táj,
verseid hona, hol szabadság illan át
a réteken és reggel, ha ébredsz, hozod
magaddal illatát.
S mondjuk itt azt is ki, bármily paradoxul hangzik is, az 1935-ig tartó szegedi évek minősítése csak részben lehet a szegedi versekre alapozott. Hogy mit jelentett neki Szeged, azt leghívebben az a fordulat mutatja meg, amely a Szeged előtti Pogány köszöntő és a Szeged utáni Járkálj csak, halálraítélt! összevetésekor válik igazán érzékelhetővé. Radnóti valóban mélyről indult költészete a szegedi évek során lett azzá, aminek pályája első csúcspontja, a Járkálj csak, halálraítélt! mutatja. Mert ami e kötetben megfogalmazódott, annak emberi s poétikai alapja Szegeden jött létre a költőben; az itt „tanultak" és megéltek tették lehetővé az „igazi" Radnóti kialakulását.
Kétségtelen, minden korlátjával, kiforratlanságával együtt, Juhász Gyula elhallgatása után így is — saját csúcsa alatt maradva is — Radnóti volt Szeged legjelentősebb költője. Szeged irodalomtörténeti szerepének átalakulását mutatja azonban, hogy — nyilván nem függetlenül a város 1919-el megváltozó {679} helyzetéről — ezt a nagyra menendő költőt a város már nem tudta megtartani, csak fölrepülését segíthette.
E megváltozott szerep más oldalról való bizonyítéka, hogy a két igazán jelentékeny költő mellől s mögül hiányoztak a hasonló kvalitású többiek. Akikről még számot adhatunk, azok már Radnóti színvonalát nem érték el. Közülük a legjobbak is a magyar irodalom egyetemes mércéjéhez már csak megszorításokkal mérhetők.
Szegedi viszonylatban azonban még számottevő költő volt a keveset emlegetett, szinte teljesen elfelejtett Perkátai László (1914—1944).127 Egyetemistaként került a városba, a bölcsészkaron tanult, tanulmányai befejezése után valahogy itt ragadt. Költészete, a klasszikus hagyományokon túl, József Attila és Radnóti vonzásában formálódott; utóbbival személyes kapcsolatban is volt. Három verseskötete jelent meg {Bozót [1935]; Tékozló fiú [1937]; Életen túl, halálon innen [1941]); kötetről kötetre fejlődött, torzóban maradt életműve csúcsát utolsó kötete jelenti. Erről a Magyar Csillagban — ahogyan a Tékozló fiúról a Nyugatban — Radnóti írt egészében véve elismerő kritikát. „Újabb költeményeit — írta ebben Radnóti — egy nagyon nemes, lassú, ünnepélyes hang jellemzi s egy bizonyosfajta tragikus játékosság. Felfedezi a rímet is, komolyan játékos, kitűnően sikerült rímpárok adnak különös, keserű ízt egyes verseinek (boros tömlő—borús költő, kankalin—balga rím stb.). Nyelvi leleménnyel is tele van kötete (egy helyben pilleg nézd a pille is), csak itt-ott akad szerencsétlenebb vagy közhelyes szóösszetétele [...]. Tudós, kissé talán tudóskodó, de egyúttal ösztönös költő. Kitűnően mozog egy sikerülten bővített szonett-formában (a szonett hagyományos tizennégy sora + egy erősen hangzó rímű visszaütő sor), egyik szép arcképét is ebben a formában írja. Képei (vihar óráján ernyős pillanat) gyakran mélytávlatúak, nemes anyagból készültek. Ujabb költői magatartását egy furcsa, kemény, szinte fenekedő istenhit, malgré lui vallásosság színezi."128 Úgy tetszik, sokra vihette volna; nem kizárt, hogy Radnóti kései verseire is visszahatott. 1944-ben a német megszállás után deportálták. Halála pontos helyét s időpontját sem ismerjük.
Különös, zavarba ejtő író volt a sokműfajú, roppant termékeny Berezeli A. Károly (1904—1982).129 Még a forradalmak utáni első új szegedi nemzedékkel kezdett, majd a harmincas években a Szegedi Fiatalok csoportjához tartozott, hogy onnan is kiszakadva saját folyóiratot indítson Izenet címen. Írt drámákat, regényeket, verseket. A harmincas években számos kötete jelent {680} meg, az országos kritika is fölfigyelt rá. Erős „társadalmi élű, expresszionista, drámaírói munkásságát" a színháztörténet „avantgárdé színműírásunk érdekes és értékes tervezetének tekinti."130 Munkássága egyfajta zseniöntudat jegyében, de vitathatatlanul jó mesterségbeli tudással bontakozott ki, igazán jelentőset azonban — paradox módon — nem saját alkotásaival, hanem „műfordításaival", Janus Pannonius magyar nyelven való tomácsolásával alkotott. Míg többi akkori művei ma már kevésbé lelkesítő olvasmányok, Janus Pannonius fordításai élő-eleven alkotások. Nem filológiai hűségükkel hatnak azonban ezek — fordításai egyéni, helyenként már-már az átköltés határán járó modern interpretációk. Legszebb darabjai korhangulatot is kifejeznek. 1938-ban ő is eltávozott Szegedről.
A prózaírók közül elsősorban Hegyi István (1896—1951)131 érdemel említést, aki három kötet elbeszélésével („parasztrajzával") a tömörkényi hagyományokat folytatta. Korszakunkra azonban már csak utolsó kötete, az 1932-ben kiadott Fecskék a porban jutott — ezt követően hamarosan el is költözött Szegedről s lényegében elhallgatott. Amíg írt, addig is keveset írt, de tudott atmoszférát teremteni. Nem véletlen, hogy nemcsak Juhász Gyula becsülte, de a Nyugatot szerkesztő Móricz Zsigmond is fölfigyelt rá, több novelláját közölni akarta, s erre csak Móricznak a Nyugatból való kivonulása miatt nem került sor. Hasonló törekvésű író volt Jávorka Ferenc (1904—1963)132 is. Ő is korán elhallgatott.
Még a századelőről maradt erre a korszakra az elsősorban újságíróként jelentős Sz. Szigethy Vilmos (1877—1956)133, aki azonban — ha alkalmi verseivel s regényeivel nem is — tárcáival, jóízűen megformált anekdotikus emlékezéseivel figyelmet érdemel. Érdeme, hogy — a maga korlátai közt — a feledésbe merülő régi Szegedet: utcáit, házait, neves és jellegzetes embereit örökítette meg.
Az említettek mellett természetesen versekkel s kisebb részben novellákkal, regényekkel még számosan jelentkeztek a korszakban. Legtöbbjük azonban, látnunk kell, nehezen vagy egyáltalán nem értékelhető már irodalmi szempontból. Munkásságuk inkább csak irodalomszociológiai érdekkel bír, annak tüneteként, hogy a városban ebben az időben is volt még presztízse az irodalomnak. A csak legalább kötettel jelentkezők sora is tekintélyes.134 A tárgyalt {681} időszakban verskötetet adtak ki: Czibula Antal (1930), Székely Molnár Imre (1931, 1934), Madácsy László (1931), Bánáti Oszkár (1931), Tabán Gyula (1932), Rab Géza (1932, 1935), Csillag István (1932, 1934), Kerepesy József (1932), Márky Imre (1934), Gazsó Mátyás (1934), Duka Tivadar (1934), Könnyű László (1935), Szőnyi Zoltán (1935), Szinérváry (Sprenger) György (1936), Némedy Gyula (1938, 1941), Czakó Kálmán (1939, 1941, 1943), Balázs György (1939), Dahnát József (1939), Jécsai Andor Ferenc (1939), Kállay István (1939), Ráth József (1939), ifj. Tóth László (1939), Várady Rózsa (1939), Szőcs Pál (1939), Zempléni Fodor József (1941), Herczeg István (1941), P. Erdőssy Sarolta (1941), Füssy Margit (1941), Orosz Ferenc (1942), Fehér Ottó László (1942), Bánáti Miklós (1942), Popper Zoltán (1943), Ertsey Péter (1943), Bérczessy B. Gyula (1943), Majerszky János (1943), Ertsey Sarolta (1944), Herke Mihály, Füssyné Huszár Amália, Dávid Magyar József, Andrásfi Sándor. Prózai — novella, regény, vagy dráma — kötetet adott ki Fejérváry József (1931), Ruszkabányai Elemér (1931, 1933, 1934, 1935, 1937), Zaymus Gyula (1931), Magyar László (1932, 1933, 1938, 1943), Kóró Imre (1932, 1939), Veress Árpád - Búzna Viktor (1934), Szeben Klára (1935), Jósa János (1935), Tóth Nándor (1936), Veressné Csapó Mária (1936), Mák József (1937), Kovács József (1938), Ballá Sándor (1938), Altrichter György (1938), Kő Benedek (1938), Lukács István (1938), Buday Géza (1938), Kováts Károly (1938), Mátray Ferenc (1938, 1940), Tölcséry István (1939), Árva Imre (1939), Rozgonyi Margit (1939), Tonelli Sándor (1940), Kálmán László (1940), Mata Illés (1941), Kertész Antal (1942), Körtvélyesy László (1943), Ferenczy Ernő (1944), Várdótfalvi Salamon László (1944), Ur György.
Az említettek egyik része — szépirodalmi próbálkozásai ellenére — érdemes név viselője; köteteik inkább csak kisiklások, az önkontroll pillanatnyi kihagyásai, véleményt formálni róluk egyéb munkásságuk alapján kell.
AZ IRODALMI TUDAT ALAKVÁLTOZATAI
Az irodalmi tudat — irodalomtörténeti és esztétikai művekkel való — alakításában már nagyobb szerep jutott az akkoriban Szegeden élőknek. E vonatkozásban — esszéírásuk, egyetemi oktatói tevékenységük révén — számos fontos művet, s ami talán még ennél is fontosabb, folyamatos, összefüggő, egymást erősítő vagy kiegészítő irodalmi tudatalakítást említhetünk meg.
Időrendben elsőként Bálint Sándorról (1904 —1980)135 kell szólnunk. Őt {682} ma etnográfusként ismerjük, de — mint annyian — ő is irodalomtörténészként indult, Szilády Áronról írta (1926) rövid, ám a szaktudomány által ma is méltányolt doktori disszertációját, s később is, pályája során mindvégig megmaradt irodalmi és művészi érdeklődése, fogékonysága. Kapcsolódott a Buday György vezette, prenépies irányultságú agrársettlement mozgalomhoz (1929— 32), részt vett az Izenet (1934) alapításában, a lap igazi programcikkeit is ő írta. A harmincas években még irodalmi—irodalomtörténeti cikkeket is írt. A Szeged-kutatást mint a kulturális hagyomány generáló elvét lényegében ő újította föl máig szólóan.
A harmincas évek szegedi irodalmi életére azonban kétségkívül nem ő volt a meghatározó. Ez a szerep a föllendülő egyetemi oktatásban résztvevőknek jutott, akik — talán először a város irodalomtörténetében — magas színvonalú irodalomtudományi és esztétikai kultúrát hoztak létre.
Elsőként a költőként már jelzett Sík Sándor említendő, aki a tárgyalt korszakban végig a városban dolgozott, s közel másfél évtizedes itteni működése során irodalomtanár nemzedékeket s jelentős irodalmárokat is nevelt. Ő volt a „nagy professzor", akiknek előadásait nemcsak magyar szakos hallgatói látogatták, hanem — például — jogászok és matematikusok is. Hatásos, jó előadó volt, tanítványai ma is tisztelettel emlékeznek rá. Az első időkben az újabb irodalomról adott elő, Dézsi Lajos halála (1932) után azonban ő beszélt a teljes magyar irodalomról, régiekről s újabbakról egyaránt. A negyvenes évek elejére kortársaiig, az élő irodalomig is eljutott.
Előadásai — az élőbeszéd törvényszerűségeinek engedve — elmúltak a pillanattal, rekonstruálásuk sokszor szinte lehetetlen. Egy részüket azonban lejegyezték s hallgatói jegyzetként sokszorosították.136 A harmincas évek elején sokszorosították Zrínyi Miklósról tartott előadásait, a Petőfi és kora c. előadásait. 1934-ben A XIX. század magyar irodalma, 1939-ben az Arany János és kora, 1940-ben A realista regény a magyar irodalomban, 1941-ben a Csokonai kora és az Újabb magyar remekművek elemzése, 1942-ben a Kazinczy kora és a Vörösmarty kora, valamint A magyar dráma elmélete és története címűeket. Valamennyi szakmailag fölkészült, jó előadás. Közülük e helyen elsősorban az Újabb magyar remekművek elemzése című kollégiuma érdemel említést, amely kortársai, Ady, Babits — s pl. József Attila életművét ismertette, elemezte. Nagy szó ez, jó példája Sík esztétikai nyitottságának, frissességének. S bármily meglepő, ki kell mondani, József Attiláról szóló előadása137 pl. a kor legjobb színvonalán álló József Attila-értelmezés.
{683} Sík tanári hatása az egyetemen kívül is érvényesült. Mindig tanítványok vették körül. Közülük a legismertebbek az elsők, a Szegedi Fiatalok voltak, de őket még sokan követték. Disszertálói az idők folyamán már-már iskolát alkottak.
Az irodalompedagógus, a nagy nevelő mellett természetesen az irodalomtörténész Sík Sándor is jelen volt e korszakban. Legismertebb, legnagyobb port fölverő irodalomtörténeti könyvét (Gárdonyi, Ady, Prohászka) ugyan még Szegedre kerülése előtt (1929) megírta, szegedi évei sem voltak azonban terméketlenek. 1939-ben jelentette meg Pázmány, az ember és író című monográfiáját, 1941-ben Zrínyi Miklós c. könyvét, 1943-ban A magyar romantika kérdése c. tanulmányát. Ezek a kor magyar színvonalán álló, azokat több vonatkozásban (pl. a művekkel való foglalkozásban) meghaladó munkák. Tudományos teljesítményének csúcsa azonban esztétikája (Esztétika, 1943), amely egyedülálló a korszak magyar termésében.
Műve „keletkezéskor fordult az irodalomelméleti érdeklődés a műalkotás felépítése, szerkezete felé (ez a téma tudományosan napjainkig aktuális). A kutatások a fenomenológiai esztétika és művészetelmélet eredményeit fejlesztették tovább. E műveket Magyarországon is széles körökben ismerték, méltatták, de a belőlük induló radikálisan új eredményeket hozó külföldi művekkel a hazai tudományosság nem ismerkedett, ismerkedhetett meg. Azt az utat, amelyet egy Ingarden, egy Nicolai Hartmann vagy akár egy Dufrenne végigjárt, idehaza egyedül Sík Sándor tette meg, így munkája tipológiailag rokon, rokonítható a fenti tudósokéval. Teljesítményét erősen korlátozta konzervatív világnézete, az ebből következő rendszerépítési szándék, amely nemcsak szervetlenül kapcsolódik központi mondandójához, de annak felismeréseit gyakorta el is torzítja. A rendszerében található értékes megfigyelések, alkotás- és befogadáslélektani meglátások, az egészet meghatározó ergocentrikus törekvés, a kitűnő műelemzések stb. mindenképpen jelentőssé teszik munkáját, fő értéke azonban mégis a műalkotás (tulajdonképpen csak az irodalmi műalkotás) felépítésére és szerkezetére vonatkozó, a vázolt tudománytörténeti kontextusba illeszkedő, terjedelmileg is jelentős (kb. 300 lapnyi) rész, amely Odebrecht, Ingarden és Hartmann produkcióihoz mérhető és helyét azok közt jelöli ki, akik az elsőtől a két utóbbiig vezető utat önállóan, relatíve magas szinten tartva járták meg. [...] Bizonyosnak látszik [...], hogy produkciója — egy Dufrenne-vel összevetve például — kiállja az összehasonlítást."138
Fontos — ösztönző, előrelendítő — szerepe volt Zolnai Bélának (1890— 1969) is, a francia irodalom és kultúra befogadtatása vonatkozásában s stilisztikai tanulmányai {684} révén. O csak 1940-ig dolgozott Szegeden, utóbb Kolozsvárra került, de amíg Szegeden élt, a városnak — Sík Sándor mellett — legjelentősebb irodalomtudósa volt. Francia irodalmi tanulmányait a szellemtörténet eszközeivel alkotta meg. E korszakban írott — részben magyar kérdéseket is tárgyaló — tanulmányai közül említésre érdemes a Mikes Kelemen (1930), A janzenizmus európai útja (1933), A gallikanizmus magyar visszhangja (1935), Irodalom és Biedermeier (1935), a Mikes eszményei (1937), a Mots'd origine hongroise (1938). Ezek a kor magyar színvonalán álló, jelentős munkák; nem véletlen, hogy munkásságát Franciaországban is megbecsülték. „Előadásokat tartott a párizsi, rennesi, toulousi és strasbourgi egyetemeken és a draguignani történelmi társulatban."139 Munkásságának legmaradandóbb, leginkább előremutató darabjai mégsem ezek, hanem a Vossler-iskola inspirálta nyelvesztétikai, stilisztikai tanulmányai. Ezek — bár már a húszas években is foglalkozott velük — igazából szegedi egyetemi előadásaiból nőttek ki, majd a harmincas évek vége felé kötetté formálódtak. 1939-ben jelent meg a Szóhangulat és kifejező hangváltozás, amely munkássága csúcsának s egyben legnagyobb hatású darabjának tekinthető.
„E második működési területe többre értékelésének többféle oka van. Egyik kétségkívül az, hogy míg irodalomtörténeti tevékenységében egy erős mezőnynek csak egyik, bár jelentős folytatója volt, stilisztikai munkásságában úgyszólván magában küzdő és kezdeményező a porondon. S az is maradt hosszú, sajnálatosan hosszú ideig. [...]
Zolnai az irodalomtudomány és nyelvtudomány amaz együttmunkálkodásának modern felújítását kívánta, amely egykor, az indogermanisztika első fénykorában, oly nagyszerű eredményeket hozott, s amelyet a fakticista pozitivizmus korszaka szakított szét. Tanulmányai — a nyelvtudomány esztétikai vonatkozásairól és lehetőségeiről, a mondat stílusalkotó funkciójáról, a szavak atmoszférateremtő szerepéről — mind arról tanúskodnak, Zolnai is, mint akkor már oly sokan Európa-szerte, megértette, hogy az elbeszéltről csak az elbeszélés módjának, a kifejezettről csak a kifejezés mikéntjének, a megjelenítettről csak a megjelenítés eszközeinek tisztázásával lehet hiteleset mondani. S e tisztázásnak nélkülözhetetlen területe a nyelvi-stilisztikai közegnek filozófiai értelmezésig hatoló, általános nyelvészeti vizsgálata."140 Eredményeinek — kiemelendő — előföltétele volt kifinomult esztétikai érzéke s igénye is.
Az 1940/41-es átszervezéskor a távozók, így Zolnai helyére is, új professzorok jöttek Szegedre. Ide került Pécsről a francia nyelv- és irodalom érdemes {685} filológus művelője, Birkás Géza (1879 — 1951); a magyarországi italinisztika egyik jelentős, elsősorban szintén filológus művelője, Koltay-Kastner Jenő (1892—1985), s az ókortörténész-valláskutató, de élő irodalmi kapcsolatai és hatása révén az irodalomtörténetre is tartozó Kerényi Károly (1897 —1973).141 Birkás precíz, pontos filológiát művelt (francia—magyar kapcsolatok, hatástörténet stb.), szerepe így inkább művelődéstörténeti volt. Koltay-Kastner elsősorban szintén filológiát művelt, szótára, mely számos kiadást ért meg, az igazán jelentős, de ő a Délvidéki Szemlét is szerkesztette, s szerkesztőként a város irodalmi tudatát is formálta. Kerényi szinte száműzöttként élt Szegeden, kényszerűségből jött ide s nehezen is találta helyét. Szeged irodalmi életébe — óráin túl — alig kapcsolódott bele, csak egy szűk értelmiségi csoport vette körül (a festő Vinkler László, valamint Baróti Dezső, Bálint Sándor). Eszmecseréik — bár alapvetően irodalmi, művészeti, filozófiai kérdések körül forogtak — igazában inkább a szellemi „honvédelem", az antifasizmus megnyilvánulása volt. Jelentősége abban van, hogy e beszélgetéseik a fasizmus ellen készítették föl az eszmecserékben részt vetteket. Irodalmi kapcsolatait Kerényi Szegeden elsősorban levelezésével, alkalmi utazásaival tartotta fönn. Szegedről tartotta a kapcsolatot, többek közt, Thomas Mann-nal, az emigrációban élő nagy német íróval, Németh Lászlóval, Fülep Lajossal, Szerb Antallal, Gulyás Pállal. Régi s új pesti barátaival s tanítványaival: Devecseri Gáborral, Kövendi Dénessel, Szilágyi János Györggyel s másokkal. Szegedi pályaszakasza azonban igen rövid lett; 1943 tavaszán a semleges Svájcba távozott.142
Az egyetemen — elsősorban Sík Sándor, s részben Zolnai Béla körül — kis létszámú, de művei révén jelentős tanítványi kör is fölnevelődött, akik egy-egy könyvvel, nagyobb tanulmánnyal az irodalmi tudat formáláshoz is hozzájárultak.
Sík első jelentős tanítványai a már említett Szegedi Fiatalok voltak.
Baróti Dezső (sz. 1911), ki később, élete egy másik szakaszában professzora is lett az egyetemnek,143 ekkor elsősorban Juhász Gyuláról és Dugonics Andrásról írott kismonográfiáival játszott szerepet az irodalmi tudat alakításában. Emellett tanári, pontosabban tanársegédi tevékenysége is megemlítendő. Ő ugyanis, befejezvén az egyetemet, Sík Sándor tanársegédje, jobbkeze lett, s részt vett mindazokban az irodalomközéleti és -tudományos ügyekben, amelyekben mestere és „főnöke", Sík is. Így pl. a Dugonics Társaságban, vagy a SZEI diákszínjátszói irányításában. Tolnai Gábor (1910—1990) szegedi {686} évei144 csak egyetemi tanulmányai idejére korlátozódtak, de ez alatt — mint a Művészeti Kollégium tagja — két fontos tanulmányt is írt. Az új tájékozódást, új szemléletet jelző, friss gondolatmenetű esszét a szabadversről (A szabadvers és a lírai formák válsága [1931]), amelyet részben Solymossy Sándor folklór-fölfogása inspirált; s a máig fontos, szintén úttörő, az akkori irodalmi félmúlt egy fontos területét feldolgozó kismonográfiát: Erdély magyar irodalmi élete (1933). E kis könyv színvonalát jelzi, hogy fél évszázad múltán is újra lehetett nyomatni. Ortutay Gyula (1910 — 1978) szorosabban vett szegedi működése145 szintén csak egyetemi éveire korlátozódik, de mint szegedi származék, később is sok szállal kapcsolódott a városhoz. 1940-ben (igaz, már néprajzból) itt lett egyetemi magántanár is. Őt ma mint folkloristát tartjuk méltán jelentősnek, doktori disszertációja, melyet Tömörkény Istvánról írt, azonban irodalmi tárgyú — s alighanem máig a legjobb Tömörkény-monográfiánk. Egyik méltatója — Péter László — szerint Tömörkényről azóta talán többet tudunk, de lényegesebbet nem. Radnóti életében Szeged ugyancsak egy néhány éves rövid szakasz, de — itt átalakuló költészetén túl — esszéírása is itt alapozódott meg, sőt talán csúcsát is itt érte el. Francia nyelvű szakdolgozata, mely csak csonka magyar fogalmazványában ismert, megérdemelné a teljes kiadást, doktori disszertációja pedig máig alapvető műve a Kaffka-kutatásnak. Bodnár György szerint máig a legjobb könyv, amit a Nyugat e jelentős nőírójáról írtak.
Zolnai (s kisebb részben Sík Sándor) révén kapcsolódott Szegedhez, sajnos rövid időre, a korszak egyik legnagyobb hatású, legolvasottabb irodalmi esszéistája, Szerb Antal (1901 — 1945). Sajnos, az ő szegedi tevékenysége146 roppant szerencsétlenül alakult. Zolnai és Sík révén (akik egyébként korábban tanították is) ugyan a szegedi egyetem már 1934-ben magántanárává képesítette, de az egyetemi konzervatívok s főleg a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium ellenállása miatt venia legendije jóváhagyására csak hosszú harc árán, 1937-ben került sor. Ez a harc, ez a hosszú huzavona, bár végül Szerb és támogatói elismerésével zárult, kedvét szegte Szerbnek, aki így csak néhány félévben adott elő Szegeden. S 1940-ben, az egyetem átszervezésekor, itteni magántanársága is megszűnt, ezzel a város számára egy nagy lehetőség végleg elenyészett.
Sík tanítványa volt a költőként már említett Perkátai László, aki — cikkei, kritikái mellett — Krúdyról írt egy úttörő s ugyancsak máig jól használható {687} kismonográfiát. Ez, Perkátai ambíciói mellett, a Sík-tanszék azon törekvéséből született meg, hogy az irodalmi félmúlt is beemelődjék az irodalomtörténeti kutatásba s így az irodalmi tudatba. Demeter Alice Tóth Arpád kismonográfiája (1938) ugyancsak e törekvés szülötte volt. Akárcsak Szegzárdy-Csengery József Kosztolányi Dezsőről (1938), Faludi István Ambrus Zoltánról (1938) s Megyer József Babitsról (1942) írt kis könyve is.
A harmincas évek második felétől jelentkezett Szegeden írásaival a középiskolai, majd főiskolai tanár, Sándor István (sz. 1907),147 aki később etnográfus s a néprajzi bibliográfia összeállítója lett, de ekkor, szegedi éveiben irodalomtörténészként számos fővárosi folyóirat munkatársa volt, aki az Egyetembarátok Egyesülete és a Délvidéki Szemle életében is szerepet játszott. Az irodalmi regionalizmus kérdésének egyik fölvetője volt. A táj és irodalom összefüggése foglalkoztatta Gergely Gergelyt is, aki A szegedi tájirodalom (1943) című könyve mellett Szabó Dezső stílusáról írt egy kisebb könyvet (1937).
Itt említendő — irodalmi riportjai, cikkei, beszámolói révén — az újságíró Magyar László és Vér György.148 Mindketten jó tollú, tájékozott s ma már forrásszámba menő kulturális publicisztikát műveltek. Méltó társukként sorolható föl — természetesen egyedi vonásokkal — Dettre János (aki korábban a vajdasági magyar irodalom megszervezésében is fontos szerepet játszott), Kalmár-Maron Ferenc s Vásárhelyi Júlia. A helyi irodalom szereplőit s jelenségeit tárgyaló cikkekkel, tanulmányokkal jelentkezett a harmincas évek második felétől Ertsey Péter; a helyi irodalmi múltat föltárni igyekvő Madácsy László, Paku Imre, Vajtai István. Folytatta korábbi, ilyen irányú munkásságát Diósi Géza, Lugosi Döme, Preszly Loránd. Utóbbiak inkább adatföltáró s egybe-gyűjtő munkájukkal érdemelnek figyelmet.
A negyvenes évek elejére, a Délvidéki Szemle s a Délmagyarország jóvoltából — az irodalomtudomány aktuális fejleményei mellett az irodalmi regionalizmus, a helyi irodalmi hagyományok kérdései is tudatosultak a városban. Az irodalom múltja, az egykori szegedi „nagyok" tevékenysége a szegedi hagyománytudat részei lettek. {688}
IRODALMI VENDÉGSZEREPLÉSEK
Szeged irodalmi életéhez — sajátos vonzásuk, jogos presztízsük révén — szervesen hozzátartozik a magyar irodalom kisebb-nagyobb alakjainak, olykor klasszikusainak alkalmankénti szegedi szereplése is. Többnyire előadóként tűntek föl a dobogókon, de olykor csak baráti látogatásra érkeztek a városba.149
ízelítőül néhány adat: 1930. március 12-én Móricz Zsigmond látogatott Szegedre. A Tiszában szállt meg, ahol a Nyugat tervezett szegedi estjéről tárgyalt helyi írókkal: Mórával, Szalay Józseffel, Mészöly Gedeonnal. Április 6-án a Nyugat estjére sor is került a Tisza nagytermében. Ekkor Móricz, Gellért Oszkár, Schöpflin Aladár, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Bibó Lajos képviselte a megújuló, vidéki bázisát is növelni igyekvő folyóiratot. Nem sokkal később, szeptember 29-én Móricz újra Szegedre látogatott: most a Légy jó mindhalálig c. darabjának bemutatóját nézte meg. 1931. április 21-én Kassák Lajos járt a városban. A Munkások Gyermekbarát Egyesületének rendezvényén, a Belvárosi Moziban lépett föl verseivel, előadásával. Fél évvel később, november 19-én Tamási Áront fogadta a Bethlen Gábor Kör; ő fölolvasását a városháza közgyűlési termében, nagy közönség előtt tartotta meg. 1932 karácsonya előtt újra Móricz látogatott el Szegedre. Két napot töltött itt; figyelt, anyagot gyűjtött, a Szegedi Fiatalokkal (Buday Györggyel, Tolnai Gáborral. Radnóti Miklóssal és Baróti Dezsővel) találkozott. 1933. december 15-én erdélyi írók fölléptére került sor. Ekkor műveivel Tamási Áron, Bánffy Miklós, Kemény János, Kós Károly, Ligeti Ernő szerepelt a városháza közgyűlési termében. Másnap, 16-án a nagybeteg Móra Ferencet látogatták meg otthonában. 1934 március közepén — nem először — Féja Géza látogatott Szegedre. A remeteségben élő, beteg Juhász Gyulát kereste föl a Szegedi Fiatalokkal. 1935 februárjában a Munkásotthonnak volt író-vendége: Veres Péter. Az akkoriban föltűnő, de még szokatlan jelenségnek számító „parasztíró" február 22-én Parasztirodalom címmel, február 23-án Földreform és telepítés címmel adott elő. 1936. május 2-án a Szegedre érkező Szabó Lőrinc is meglátogatta Juhászt. Az év nyarán pedig Móricz Zsigmond újabb látogatására került sor; benyomásaiból, megfigyeléseiből ekkor két riportot is írt. 1938 áprilisában, Juhász Gyula halálának évfordulóján Veres Péter és Dutka Ákos érkezett a városba. Előadásaikkal a nagy költő emléke előtt tisztelegtek. 1939 áprilisában Szabó Dezső is visszatért Szegedre: 26-án a Tisza Szállóban adott elő A magyar sors alapvető problémái címmel. 1940. január 12-én a rendszeresen {689} visszatérő Móricz két előadást is tartott itt. Előbb, Irodalmi és magyar sorsproblémák címmel a Bethlen Gábor Körben, majd A magyar élet sorsdöntő problémái címmel a Református Palotában. Még ugyanabban az évben, április 20-án Kelet Népe estre is sor került a Tisza Szállóban. Móricz, Szabó Lőrinc és Darvas József szerepelt ezen. Nem sokkal később, a népi irodalom egy másik jeles képviselője, Kodolányi János is a Tisza Szálló előadótermében szólt a szegedi közönséghez. Ő a magyar élet és az irodalom kapcsolatáról beszélt. 1940. augusztus 5-én Móricz Zsigmond az alsóvárosi havi búcsúra látogatott el, októberben pedig a nagyállomás közelében fekvő Európa Szállóban dolgozott egyik regényén. December 19-én a Tisza Szállóban Veres Péter adott elő Parasztok az irodalomban címmel. 1941. június 24-én a DEMKE közgyűlése keretében Szabó Lőrinc mondta el verseit a városháza közgyűlési termében összesereglett közönségnek. 1942. március 14-én Németh László szerepelt az „egyetemi ifjúság márciusi estjén".
Ezeken a programokon — s a most fölsorolatlanul maradtakon — természetesen a legkülönfélébb írói törekvések szólaltak meg, egyszerűsíteni törekvéseik sokféleségét nem volna tanácsos. Kassák, Kosztolányi és Veres Péter (hogy ezúttal csak három nevet emeljünk ki), más és más világ képviselői voltak. De azért nem lehet nem észrevenni egy tendencia erősödő jelenlétét. A programban mind nagyobb s erősebb lett a népi írók mozgalmához sorolhatók részesedése. Ez akkor is figyelemre méltó, ha e törekvések szervezett vonulattá soha nem állottak össze.
A PERIÓDUS LEZÁRULÁSA
A negyvenes évek elején új fejlődési szakasz nyomai látszottak fölsejleni. A Délvidéki Szemle és az egyetem körül kialakult egy olyan irodalmár értelmiség, amely — szakmája rá is kötelező szabályai mellett — a régió viszonyaira is figyelt, élő és ugyanakkor megnyugtató elrendezésre váró kérdéssé lett számukra a regionalizmus kérdésköre. Nem véletlen, hogy még Sík Sándor is — például a Tömörkény-válogatáshoz írott előszavával, szövegkiadásokkal — a helyi irodalmi hagyományok tudatosít ójává lett. S eme új regionalizmus bontakozása közben új fiatalok is bontogatni kezdték szárnyaikat. A Szegedi Híd hasábjain föltűnt a legfiatalabbak néhány tehetséges, később jelentőségre jutó képviselője is: Illés Lajos (sz. 1923), aki később majd az Új írás szerkesztője lett, Koczkás Sándor (sz. 1924), aki irodalomtörténészként is, kritikusként is az 1945 utáni irodalmi életnek is jelentős szereplőjévé nőtt, Kristó Nagy István, aki utóbb kiadói szerkesztőként vívott ki magának helyet szellemi életünkben; Szabolcsi Gábor (sz. 1921), aki hamar bekapcsolódott az {690} akkor bontakozó József Attila-kutatásba, s mások. Ezt az újabb szakaszt azonban egy jelentős politikai változás, Magyarország német megszállása kettévágta, igazi kibontakozása előtt elfojtotta. 1944. március 19. éles cezúrát húzott egy ígéretes fejlődésben, s teljesen új helyzetet teremtett.
De jelképes az addig megtett útra, hogy a német megszállást követő napon — soros egyetemi előadása helyett — Sík Sándor Ady Endre Intés az őrzőkhöz című versével búcsúzott el hallgatóitól:
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
(...)
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
„Egyre erősödött a hang — írta erről emlékezésében Illés Lajos —, s ma is hallom, pedig annyi év telt el."150 Talán nem túlzás kimondani, ebben az epizódban az irodalom igazi — humanizáló — szerepe villan föl, s tragikusságában is szép befejezése egy korszaknak.
* E fejezet egy hosszabb tanulmánynak a monográfia igényei szerint kiemelt részleteiből áll, így — értelemszerűen — nem tárgyal több olyan jelenséget és összefüggést, amelyeknek helye lehet egy ilyen munkában, s a bővebb kéziratban szerepelnek is.
|
|