|
|
{728} Szeged történetének 1849—1919 közötti időszakával foglalkozó kötetében érzékeltettük, hogy a szabadságharc elvesztése — mint szerte az országban — városunkban is lelassította az itteni művészeti életet. Felélénkülést az 1879-es árvizet követő rekonstrukciós fejlődés hozott. A századfordulótól kezdve a korszerűtlenné vált akadémikus művészettől mindinkább elváló szegedi festők a megújhodott nagybányai piktúrához kötődtek. Alkotásaikban náluk is tükröződött az az előrevivő eredmény, melyet az addigi konzervatív látásmóddal szemben, a táj és az ember szerves kapcsolatának ábrázolásával, a színek és formák szabadban való tanulmányozásával, a modernné váló magyar festészet elért. Nemcsak a nagybányai (1896), hanem az alföldi művészet egyik centrumává lett szolnoki telepnek (1901) is voltak szegedi alapító tagjai. A század első évtizedétől — mint a Nyolcak csoportja — festőink és szobrászaink közül többen megfordultak Párizsban, hogy az ott újjászülető művészetet figyelemmel kísérhessék. Ha ők nem is tartoztak a magyar avantgárd első vonalába, az új iránti törekvéseik megbecsülést érdemelnek. Ami az ekkori pozitívumaik révén létrejött, azt a vesztett első világháború és az 1919-es Tanácsköztársaságot követő időszak visszavetette.
Művészeink közül a Tanácsköztársaság bukása után többen emigrálni kényszerültek. Az itthonmaradottakra vagy visszatértekre, ha a hivatalos kultúrpolitikához nem alkalmazkodtak, a magány, a nélkülözés, az üldözés s olykor tragikus sors várt. A külföldre távozottak között volt Moholy-Nagy László (1895 — 1946), aki gyermekként került városunkba. Itt végezte középiskoláit. Ezt követően Pesten jogot tanult, de ezt a festészettel cserélte fel. 1918 nyarán a fővárosból leköltözött Szegedre. Helyi alkotásai közül Juhász Gyula portréja (182. fénykép) és a Kézimunkázó nő (1919) múzeumunkba kerültek. Ide kötődik még — többek között — a Back család által megőrzött önarcképe, valamint néhány harctéri katonarajza (1916—17). 1919 őszén szegedi barátjával, Gergely Sándor szobrásszal közös műterem-kiállítást rendezett, melyet Juhász Gyula cikkében méltatott. A kommunista érzelmű Gergely Berlinben — sikertelenségei miatt — 1932-ben öngyilkos lett. Moholy-Nagy pályája {729} viszont külföldön bontakozott ki. Sokféle tevékenységet (festő, grafikus, pedagógus, művészeti szakíró stb.) végzett. A konstruktivizmus jegyében fogant életműve végül is Chicagóban tetőzött be, ahol megalapította a New Bauhaust, és munkássága világszínvonalúvá teljesedett.1 A Szegeden szárnyát bontó ellenforradalom, Kukovetz Nanát (akiről Szeged története előző kötetében már szóltunk), Heller Ödön (1878—1921) festőművészt halálra üldözte.
Heller koloritdús vásznainak legtöbbjén a környékbeli falusi fiatalságot (Tápéi lányok) és földműves családokat (Levélolvasás) örökítette meg. Egyik kiemelkedő alkotását (Anya gyermekével, 1920 k.) más munkáival együtt múzeumunk őrzi. A tragikus végű festővel Móra Ferenc is foglalkozott. Népi ihletésű képeiből 1978 őszén Tápén rendeztek centenáris emlékkiállítást.2
Az 1919-et követő évtizedben voltak művészeink, akik eltávoztak, mások itthon maradtak. Békefi György előbb Brüsszelbe, majd Párizsba került, 1925 és 1928-ban kiállításai voltak Szegeden. Tőle való — egyebek mellett — Berezeli A. Károly „Sámson és Delila" c. drámájának címlapja. A Berlinben plakáttervezőként dolgozó Bodzásy Istvánt, az idők során szintén Párizsba ment festőt említhetjük még meg. A fővárosban letelepedett, sokat utazó Balogh Margit első helyi bemutatóján (1926) tápéi részletek és parasztportrék voltak láthatók. Hagyatékának egy része közgyűjteményünkben van. Folytassuk a sort azokkal a művészekkel, akiknek a húszas években önálló kiállításuk volt Szegeden. Így — többek között — Stróbl István grafikákkal (1921), Feleky György csataképekkel (1922), Pataky Hajnal iparművészeti tárgyakkal (1924), Pogány Ferenc alföldi jellegű vásznaival, Fogassy Ödön pedig lírai ihletésű tájaival mutatkozott be (1925) városunkban a feltüntetett években. A Rómában és Párizsban tanult Joachim József hazajőve Szegedre, a húszas évek közepétől arcképeivel tűnt ki. A helyben maradt Kisjenői Klein Ernő itteni tárlatán (1925) figurális- és táj ábrázolások szerepeltek. A színházunknál díszlettervezői munkát is végző Mihály István 1922 és 1942 őszén rendezett változatos témájú kiállításokat.3
A fenti tárlatok is jelzik, hogy a húszas években rendszeressé váltak az egyéni kezdeményezések. A helyi művészeti élet a kor általános hazai helyzeténél biztatóbbnak mondható. Szeged 1920/30-as évekbeli városképi, kulturális fejlődése is ezt mutatja. Minderre nagy hatással volt a kolozsvári tudományegyetem ide kerülése, a csanádi püspöki székhely áttelepítése. A háború miatt abbamaradt Fogadalmi templom továbbépítését is megkezdték {730} (1923), a Dóm teret átkaroló épületsor 1930-ig történő befejezése ez időszakban megy végbe.4
E periódusból három festőről együtt szólunk. Ők a városi gimnáziumban diáktársak voltak, ezt követően pályájuk különbözően alakult. Közülük Bánszki Tamás (1892—1971) előbb Debrecenben rajztanároskodott, és 1952-ben tért vissza Szegedre. Múzeumunknak több paraszt- és egyéb témájú grafikáját adományozta. Kollégája Góth Imre (1893 — ?) helyi ösztöndíjjal külföldön folytatta stúdiumait. Devich Sándor (1894—1976) Szegeden volt rajztanár, 1943-tól pedig a Szépművészeti Múzeum restaurátora lett. Bánszki, Góth és Devich 1920-ban a Közművelődési palotában kollektív kiállítást rendezett, melyről Juhász Gyula elismerő cikket írt. E tárlaton Góthnak — egyéb munkáin kívül — a költőt megjelenítő (Ez az én vérem, 1919) műve is szerepelt. Hármuk közül ezután Góth Berlinbe távozott, ahol ismert arcképfestő lett. Rövid időre többször is hazalátogatott, 1937-ben Londonban telepedett le.5
A húszas évek közepe táján — amint a szomszédos Vásárhelyen és Makón, úgy Tisza-parti városunkban is — Rudnay Gyula, nyaranként működő mesteriskolájával élénkítette a képzőművészeti életet. Hozzánk huszonkét növendékével 1926-ban látogatott el. Ezzel létrejött az első Szegedi Művésztelep, melyet a lakosság közül is sokan támogattak. A művésztelep tagjainak munkáiból a Közművelődési palotában tárlatot hoztak létre.6 A fiatal festőjelöltek régi utcáinkat megörökítő rajzaiból a Móra Ferenc Múzeum sokat őriz. Rudnaynak az itteni születésű Molnár Géza (1906—) is tanítványa volt. Ő festette a csegöldi gör. kat. templom falképeit (1931).
A helyi művészet ügyét, a szóban forgó dekádunkban létesült Alföldi Művészek Egyesülete (1928) és a Szegedi Fészek Klub (1930), majd a későbbiek során újjászervezett Szegedi Képzőművészeti Egyesület (1937) és a Szegedi Munkácsy Céh (1938) igyekeztek előmozdítani.
Városunk némely jeles festőjének munkássága átnyúlik korszakunkba. Korábban is említettük, hogy Nyilasy Sándor (1875 — 1934) a Szegedhez közel eső Tápén vitte vászonra azokat a meleg kedélyű táji és paraszti élményeit, melyeket az őt körülvevő falusi környezetben szerzett (Legények, leányok, Vetésnézők stb.). 1927-ben tanítványával, Balogh Margittal együtt a Közművelődési palotában jelentkezett műveivel. Alkotásaiból a Műcsarnok tárlataira is {731} küldött, ahol a Tánc c. festményével díjat nyert (1928). Ekkoriban készítette el a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi Intézete számára festett Hármas-kép c. tápéi triptichonját (Gyermekkor—Ifjúság—Öregkor, 1929). Első gyűjteményes kiállítását 1930-ban a Kass Szállóban rendezte meg. Ezen Reizner János, Mikszáth Kálmán, Tömörkény István portréi mellett az Alföldi paraszt c. reális ábrázolása tűnt ki. (165. fénykép.) 1934-ben bekövetkezett halála évében képeiből hagyatéki tárlatot hoztak létre. 1973 nyarán — születésének századik évfordulója alkalmából — emlékkiállítást rendeztek.
Nyilasy helybeli festőkortársa, Károlyi Lajos (1877 — 1927) a Tanácsköztársaság bukása után előbb Bécsbe, majd Olaszországba utazott. Indulása előtti (1921), majd hazaérkezése utáni (1924) szegedi tárlatairól a vele meghitt barátságban álló Juhász Gyula írt méltatásokat, sőt versével rokonnak vallotta művészetét. Károlyi alkotásaival Budapesten, a KÉVE rendezvényén is (1922) részt vett. Itthon festőiskolát nyitott. Tanítványai közül Hódi Géza, Cs. Joachim Ferenc és Vlasics Károly emelkedtek ki az átlagból. Károlyi Lajos 1926-ban utoljára tárta képeit'a szegedi közönség elé. A következő év elején egy budapesti kórházban már halálos betegen feküdt. Múzeumunkra örökített hagyatékát 1957-ben mutatták be. Önarcképei és csendéletei mellett Károlyi festő-költője volt a kerteknek, parkoknak, régi utcarészleteknek is. Válogatott műveiben (Téli hangulat, 1910. k., Koldusasszonyok, 1920., Női arcmás, 1926. stb.) kifejezésre jutó értékei a dél-alföldi mesterek közé utalják őt. Nyilasy és Károlyi közt személyiségbeli és pikturális különbözőségek mutatkoznak. A könnyed modorú, sokszor a „vasárnapdélutánozó" parasztságot idillizáló Nyilasyval szemben az elmélkedő alkatú Károlyi festészetében nemcsak a fényproblémák jutottak nagyobb szerephez, de a szociális tendenciák is.7
Az eddigiek summázatául szolgálhat az a — kor hazai művészetére jellemző — megállapítás, hogy „... 1919 augusztusával nem indult új stílusáramlat, nem tűntek el végleg és nyomtalanul — még ha akkor úgy látszott is — azok a stílustörekvések, művészeti irányzatok, amelyek korábban jelentkeztek. Az erők átcsoportosulása, intenzitásuk növekedése vagy csökkenése azonban ezen a téren is olyan gyors és olyan nagy mértékű volt, hogy összességükben minőségileg másról, a megelőző korszakétól lényeges vonásokban különböző, a stílusáramlatokat tekintve is egyre karakteresebben más művészetről beszélhetünk."8
Szeged két világháború közti művészeinek táborából több olyan festőt említhetünk meg, akiket már a Tanácsköztársaság alatt és után magával {732} ragadott a szocialista eszme, a szociális együttérzés. Ezek sorába tartozott Papp Gábor (1872-1931), aki Kolozsvárról került városunkba. Itt 1926—27-ben, előbb műtermében, majd a Kass halljában létrehozott tárlataival mutatkozott be. Főleg sötét tónusú, realisztikus arcmásokat és tájképeket festett. Önmagát ábrázoló portréját (1921) és a Tápéi utcarészlet (1927) c. oldottabb műveit említjük meg, melyek csendéleteivel együtt múzeumunkban vannak. A nyomorban élő, betegeskedő művész nem bírta elviselni a megpróbáltatásokat, bomlott aggyal zártintézetben hunyt el. Papp szegedi kortársa volt Tardos-Taussig Ármin (1874 — 1936) szobrász és grafikus. Kelemen utcai lakása meghitt találkozóhelye lett a haladó gondolkodású értelmiségieknek, Juhász Gyulának és körének. Taussig grafikai alkotásaival Szegeden és Budapesten többször szerepelt. Linómetszeteit, rézkarcait és iparművészeti terveinek értékesebbjeit a Nemzeti Galéria és közgyűjteményünk őrzi. Ismerős és idegen tájakat bemutató lapjai éppúgy váltakoznak, mint az itthon vagy a távolban élő emberek szeretettel megjelenített alakjai. Bátor hangú, reformokat sürgető művészeti cikkei mellett helyi festőkkel, így Cs. Joachim Ferenc (1882 — 1964) munkásságával is foglalkozott, aki a város ösztöndíjával külföldön végzett stúdiumokat. Párizsban a francia impresszionisták ragadták meg. Világos, levegős táj ábrázolásai erről vallanak. Korábbi ezüstös tónusú képeit (Oskola utcai részlet, 1923) olykor stilizált, színes természeti vázlatok váltották fel. (164. fénykép.) E művei közül néhányat és Móra Ferenc portréját (1936) múzeumunk tartja nyilván. A proletárdiktatúra alatti tevékenysége miatt ő is emigrálni kényszerült, s csak évek múltán jött haza.9
Korszakunk itteni jeles festője Dinnyés Ferenc (1886—1958), akibe Feren-czy Károly oltotta a fény- és színproblémák iránti érzékenységet. A húszas években készült festményei közül az Alsóvárosi templom (1922), Részlet az Ipar utcából (1924) c. ábrázolásai — több alkotásával együtt — múzeumunkba kerültek. (766. fénykép.) Műveit 1924-től a fővárosban is bemutatta, sőt azok némelyike külföldi tárlatokra is eljutott. Alsóváros napsugaras homlokú parasztházai és Móraváros szegényes munkástanyái sokszor kerültek vásznaira. A paprikahasító lányok és asszonyok képeinek jellegzetes alakjaivá váltak. De ábrázolásainak tárgyaivá lettek a régi székely falvak házai, kapui, melyeket erdélyi látogatásai során festett. Műterem-kiállításain (1928—29) kívül Békéscsabán és Vásárhelyen önálló anyaggal mutatkozott be (1930). A harmincas évek elején Dinnyést is belekeverték egy akkori kommunistaperbe. Ezt követően a befelé forduló művészt fantáziadús tájak és tört színekre épülő formakonstrukciók {733} (Őskori táj, Színharmóniák, 1930—40) foglalkoztatták. Figyelmét azonban a munkások sorsa (Proletárok, Pihenő, 1940 — 44) is lekötötte, ez eszmeileg a Szocialista Képzőművészek Csoportjához fűzi tevékenységét. Műveiből 1968-ban múzeumunk képtárában, majd a Nemzeti Galériában emlékkiállítást rendeztek.10
Nemcsak Dinnyés festészetében vannak különféle munkaábrázolások, de Parobek Alajos (1896 — 1947) pikturájában a korszak proletárküzdelmeit tükröző jelenetek is megszülettek, (Sztrájk, 1926). Parobek megismerkedett József Attilával, és barátságban állott — az ő tevékenységét méltató Juhász Gyulával. Erős, fény-árnyék kontrasztos, sötét tónusokba ágyazott képeinek egy része (Cigányok, Dózsa harcosa és a Sztrájk olajvázlatai) a Móra Ferenc Múzeumban találhatók. Alkotásaiból — Hódi Géza festményeivel együtt — 1956-ban a helyi képtárban tartottak bemutatót.11
A szegedi születésű, hosszú életű Vlasics Károly (1882—1968) városunk képzőművészeti múltjának nemcsak hiteles tanúja, de aktív tevékenységű részese is volt. Festeni már diákkorában Károlyi Lajosnál tanult, majd külföldjárása és pesti tartózkodása befejeztével pátriájában telepedett le. Korszakunkban festett ezüstös tónusú képei (Varrónő, 1920, Behordás, 1930, Befagyott Tisza, 1940) az itteni tárlatokon voltak láthatók.12 (767. fénykép.) Vlasics lágy koloritjával szemben leginkább Dorogi Imre (1890—1976) piktúrája vált zengzetes színűvé. Munkássága a tiszai táj itteni megörökítőinek sorából kiemelkedik. Az első világháború után került Szegedre, s mintegy négy évtizeden át végzett rajztanári teendőket. 1925—30 között nyaranta a kecskeméti művésztelepen Révész Imre mellett dolgozott, aki a főiskolán oktatott akadémikus szemléletét a szabad természetben való festészetre terelte. Tisza-parti városunkban Dorogi egyre inkább megtalálta a maga számára megfelelő témákat és az ezeket kifejező sajátos hangját. 1928-tól budapesti kiállításokon is szerepelnek művei (Klarinétos stb.). Kedvvel és hangsúlyosan viszi vásznaira a hálót merítő tiszai halászokat, a kompon átkelő szekeres parasztokat, s az állatokkal teli falusi udvarbelsőket egyaránt. Ebbe a témakörbe tartozik az ünnepi áhítatban otthon üldögélő Tápai lányok (1934) c. alkotása is. (168. fénykép.) A harmincas évek végétől Dorogi igyekszik a látottakat a kifejezés érdekében döntő foltokban előadni (Kútnál, 1940). A szegedi múzeum 1942-ben mutatta be gyűjteményes kiállítását, melyen a később expresszívvé vált törekvése már előrevetítődött.13
{734} Dorogi helyi festőtársa, Erdélyi Mihály (1894—1972) hosszú külföldi tartózkodását követően, 1934-ben tért haza Szegedre. Itt a Tömörkény Társaság két év múlva (1936) visszatekintő tárlatot rendezett képeiből. Korábbi, főleg az Olaszországban készült portrék (Prof. A. Maladre, 1927) már tükrözik karakterérzékét, mely későbbi művein a figurákat szinte karikírozottá teszi. Nemzetközi sikereit Nápoly tűzhányójáról (Vezúv krátere, 1929) és Velence lagúnáiról (169. fénykép) festett képeivel aratta, továbbá azzal, hogy három portréját az 1936-os Velencei Biennálén szerepeltették.14
Szeged festőmesterei közül a kísérletező Vinkler László (1912—1980) jutott el rajzművészeti és festőművészeti törekvéseivel legközelebb a modern művészet megértéséig. A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után Rómába ment tanulmányútra. Ide kötődik egy olasz szobrásznőt ábrázoló portréja, melyre a Műcsarnokban (1937) Jelinek-díjat kapott. Itáliából visszajőve városunkba, az akkor itt freskózó Aba-Novák ösztönözte, hogy a Somogyi- (ma Petőfi) telep újonnan épült katolikus templomának falfestményeit elkészítse. Ezt megelőzően — 1937-ben — Párizsba látogatott, ahol Picasso Guernicá-ja, valamint Van Gogh és Greco műveinek tárlata, továbbá a Louvre remekei és a francia művészet jelenét bemutató kiállítások hatottak rá. Két év múlva, 1939-ben Szicíliába utazott. Itt — a párizsi tanulságokkal a szemében — indult meg benne olyan érési folyamat (Kék Etna, Ezüst Etna, 1939), mely egész fejlődését döntően meghatározta. Tevékenységének e periódusát ölelte fel az 1942-ben Szegeden megnyílt gyűjteményes tárlata, melyen — többek között — a Fikusz (1940), illetve a görög mondavilág iránti érdeklődését felkeltő Kerényi Károly portréja (1942) volt látható. Ezután hozta létre a vonal- és folthatásokból kialakított Önarcképét (1943) (170. fénykép). A háború során festészetében az absztrakt tendenciák fokozatosan előtérbe kerülnek.15
Hivatásos művészeinken kívül szót ejtünk néhány festegetni szerető szegedi emberről. Az amatőr Varadi Kálmán tápéi parasztképeit Nyilasy modorában hozta létre, ezek nem kerültek kiállításra. Tóbiásné Palcsó Mária autodidakta festményei egy befelé forduló, zártlelkű nő aziliumi önvilágát fejezik ki, melyekből Szegeden és Kecskeméten önálló tárlatokat is rendeztek. Közülük kimagaslik Süli András (1896—1969), akit a szakirodalom joggal a magyar naiv festészet egyik legízesebb stílusú képviselőjének tart. Az algyői napszámos ösztönös piktorkodása alig volt hosszabb öt évnél (1933 — 1938), mert ábrázolói munkásságát abbahagyta. Sajátos festményeit (Baromfi udvar, Templombelső stb.) sikerrel szerepeltették a budapesti és a külföldi kiállításokon (1938). Élete {735} vége felé terelődött rá ismét a figyelem. Összegyűjtött munkáiból 1968-ban a szegedi múzeum rendezett tárlatot. A következő évben, a nemzetközi pozsonyi triennáléra küldött festményeivel a második díjat nyerte el. Helyi közgyűjteményünkbe az Algyői állomás (1936 k.) c. temperája került. Végül említjük meg Menkó László munkásfestőt, akinek tehetségére Juhász Gyula egyik cikkében (1924) hiába hívta fel a figyelmet. Az ő pályájának kibontakozása is a kor akadályaiba ütközött.16
Szeged grafikuskultúrájának életre kelését az jelezte, hogy 1925-ben az itteni egyetemen létrehozták az ország első rajzlektorátusát. Indítása Lápossy-Hegedűs Géza festőművész nevéhez fűződik, aki akvarelljeivel a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon tárlatain is szerepelt. Ehhez járult hozzá a helyi múgyűjtőcsaládok (Némedy Gyula, Balócz Sándor és többek) ex librisek utáni érdeklődése is. A kor gazdasági válságát megérző polgári középréteg nem tudott versenyezni a régi, gazdag szegedi famíliák műtárgyszerzési lehetőségeivel. Ennek megfelelően néhány kivételtől (Glattfelder-gyűjtemény) eltekintve egyes műba-rátok (Lugosi Döme, Szalay József, Dávid Sándor és mások) szerényebb kollekciókkal rendelkeztek. A fővárosban élő Ambrozovics Dezső és a szegedi kötődésű Völgyessy Ferenc rangos múgyűjtőknek számítottak. Ambrozovics tekintélyes — részben múlt századi hazai mesterektől való — képanyagát 1936-ban a szegedi múzeumra hagyományozta. Völgyessy modern magyar festményeit pedig 1965-ben a képtárban mutatták be.
Rátérve a korszak helyben működő grafikusaira, elsőként Vadász Endréről (1901 — 1944) szólunk, aki Heller festőiskolájában, majd a Képzőművészeti Főiskolán tanult. Műveivel 1926-ban mutatkozott be szülővárosában, Szegeden. Néhány akkori grafikája (Tanya, Beborul stb.) és a későbbiek során több festménye és metszete (Önarckép, Köszörűs stb.) a város közgyűjteményébe jutott. Vadászt leginkább a kisemberek élete, vízparti tájak, városrészletek és cirkuszi témák érdekelték. A munkásságát jutalmazó díjakból külföldi utakat tett, és Párizsban figyelt fel a japán fametszetekre. Előbb Debrecenben vállalt rajztanárságot, s ezt követően Budapesten telepedett le, ahol egyéni kiállításai (1929, 1931, 1937) voltak. 1936-ban helyben került először kiadásra a Haláltánc c. önálló albuma. Ebben az évben Buday Györggyel rendezett Szegeden közös tárlatot. 1944-ben, a munkatáborban önkezűleg vetett véget életének. Hagyatékából a Móra Ferenc Múzeum 1971-ben emlékkiállítást hozott létre.17
{736} Grafikusművészetünk mind határozottabbá válása a húszas évek közepén Kolozsvárról Szegedre került Buday György (1907 — 1990) munkásságához kötődik. Buday az itteni egyetemen jogászkodott, és vezető tagja lett a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának, melynek a kiadványait illusztrálta is. A Szegedi Kis Kalendáriumok általa készített grafikái (143. fénykép) és a Boldogasszony búcsújának metszetei (1931), a paraszti, népi világ tartalmi-formai jegyeit tükrözik. Tehetségének kibontakozását az 1933-as esztendő jól jelzi. Ortutay Gyula: Mondotta... c. népballada kötetét és az Arany János balladáit ekkor illusztrálta. A kezdeti külföldi sikert, a Book of Ballads (1934) metszetei hozták számára. Barátjának, Radnóti Miklósnak, Új hold c. verseskötetét (1935) fametszetekkel látta el. A háború borzalmait feltáró Hispánia (1937) szintén közös munkájuknak tekinthető. Budayt 1935-ben kinevezték a szegedi egyetem grafikai lektorává. Ekkor hozta létre a Székely népballadákat (1935) és más kiadványokat gazdagító fametszeteit. (183. fénykép.) 1936 őszétől egy éven át Rómában dolgozott. Munkásságával ekkoriban nyerte el a Zichy Mihály grafikai díjat. Növekvő nemzetközi megbecsülését jelzi, hogy az Angol Fa- és Rézmetszők Királyi Társasága 1938-ban tagjául fogadta. Buday további tevékenységének ezután London lett a színhelye, ahonnan többször hazalátogatott. Az európai hírűvé lett művész számos alkotását a szegedi múzeum őrzi, ezekből 1982-ben állandó kiállítást rendezett.18
A Budaynál néhány évvel fiatalabb Bordás Ferenc (1911 — 1982) a helyi képzőművészek 1937-es tárlatán a legtöbb fametszettel szerepelt. Munkái közül jelentősek Berezeli A. Károly: Fekete Mária c. misztérium-játékában megjelent metszetei (1927), valamint az Erdélyi album c. fametszetsorozata (1942). Bordás lendületét a második világháború megakasztotta. A háború utáni első években — diplomája szerint — orvosként dolgozott. Grafikai működése az ötvenes évektől — Budapesten való letelepedését követően — teljesedett ki. Műveiből 1984-ben a szegedi képtárban emlékkiállítást hoztak létre.19
Rajzművészeti kultúránk — fent említett személyiségeihez kötődő — kialakulásának érzékeltetését Kopasz Márta (1911 — ) korai működésével zárjuk. A Buday után megüresedett egyetemi grafikai lektori állást (1938—52 között) ő töltötte be. Több évtizedes rajzpedagógiai munkássága összekötő kapocs lett a Buday és köréhez fűződő helyi fametszők, valamint az újabb szegedi grafikusgeneráció között. Az itteni kollektív tárlatokon való részvétele mellett, 1943-ban más múzeumokban rendezett kiállítást, melyeken {737} különösen sajátos fametszeteivel (Önarckép 1939, Május 1940) tűnt ki.20 (184. fénykép.)
A háború előtti évtizedben városunkban Nyilasy derűs parasztképeinek valóságot széppé tevő idillizmusát Buday György népi tragédiákat tükröző fametszeteinek drámaisága váltotta fel. Ekkor bontakozott ki a Károlyi-hagyományokat tovább fejlesztő Vlasics Károly finom, szürke tónusú ábrázolásmódja és Dorogi Imre kezdeti „poszt-nagybányai" változatú, színesebb piktúrája továbbá Erdélyi Mihály sokalakos, mesélő festőköltészete, melyek az akkor szárnyát bontó Vinkler László modern szellemű kompozícióival együtt felváltják helyi festészetünk naturalista—impresszionista irányvonalát. Új formai törekvések kapnak hangot, ezek tartalmilag, ha áttételesen is, de hívebben kötődnek a kor társadalmi valóságához. E szempontból velük együtt említjük Tápai Antalt, a szobrászt is.
A két világháború közötti időben uralkodó hazai neoeklektikus építészet, valamint az akadémikus, neoklasszicista szobrászat rányomta bélyegét Szeged akkoriban létrejött építményeire és emlékműszobrászatára is. Jellemző erre a Schulek Frigyes által tervezett, Foerk Ernő kezétől hátrányosan átdolgozott, neoromán stílusban megvalósított Fogadalmi templom (1930), melyet az árvíz szimbólumaként emeltek.21 (31. fénykép.) A dóm vörös téglából és fehér kőből épült. Szobrászati és falképdekorációján sok művész dolgozott, olykor gyenge színvonalon. A homlokzaton Márton Ferenc mozaikjai (apostolok) és Tóth István fehér márvány szobrai (Szent István, László, Gellért és Kapisztrán) a Magyarok Nagyasszonyának, Szűz Máriának szoboralakját fogják közre. A tarka és zsúfolt templombelsőkből Márton magyaros stílusú szentélyjelenetei (33—34. fénykép), Muhits Sándor bibliai alakjai, Ohmann Béla oltárszobrai, Tarján Oszkár ötvösmunkái és Bartl Ferenc iparművészeti tárgyai emelkednek ki az átlagművek közül. Sikerült munkáknak számítanak a Róth Miksától való szentély-üvegablakok. Megemlítjük, hogy a dóm orgonája, mely Geyer József és Antos Kálmán tervei szerint készült, Európa egyik legnagyobb ilyen hangszere. (158. fénykép.)
A Fogadalmi templom szegedi kötődésű művészeinek alkotásai közül kimagaslik Erdey Dezső (1902—1957) modern formálású Szent Antal-kútja (1944), mely a baloldali torony alsó részén van elhelyezve. A közelmúltban több plasztikai műve (Vízhordó fiú stb.), valamint a Szent Antal-kút tervrajzai múzeumunkba kerültek. Az ötvösök közül Heksch Nándor István (1896—?) és Szöriné Boga Lujza (1892—1966) készítették a dóm főkapujának két szárnyát díszítő, biblikus jeleneteket ábrázoló rézdomborításokat. (171. fénykép.) Szabó {738} Géza csinálta (1895 — 1968) Glattfelder Gyula megyés püspök pásztorbotját. Heksch formázásaiként monstranciák, vázák, ékszerek stb. jöttek létre. Sz. Boga Lujza — egyebek mellett — a dóm kandellábereit és a szegedi egyetem rektori láncait készítette. Múzeumunk rézdomborításokat őriz tőle. Szabótól való az itteni egyetem jogara és számos áldoztató kehely. Sok érmen is munkálkodott.
A húszas—harmincas években működő Rerrich Béla (1881 — 1932) a Fogadalmi templom körül klinkertéglából archaizáló és modern hatást ötvöző épületegyüttest alkotott. Az egyetemi intézeteket és a püspöki rezidenciát magába foglaló árkádos épületcsoporttal (40—41. fénykép) olaszos teret alakított ki 1928—30 között. (172. fénykép.) E koncepcióba ízült a Dömötör-torony restaurációja. A román és koragótikus fundamentumú toronyba kerültek Weichinger Károly keresztelőmedencéje és Aba-Novák Vilmos freskói.22 A falképek — többek között — Krisztus megkeresztelését, az Árpád-házi szenteket ábrázolják. Vannak, akik a magyar vitézek egyikében Móra Ferenc arcmását vélik felfedezni. A torony bejárati ajtaja fölé a XIX. századi szegedi kőbárányt mutató domborművet helyezték el. Az alatta nyíló vasajtó, az ún. „Élet kapuja" húsz jelképet tartalmaz.
A Dóm téri épületegyüttes déli homlokzatán levő zenélőóra Csűri Ferenc órásmester szaktudásáról vall (1936) (42. fénykép). Itt említjük meg, hogy a korabeli „római iskola" festői közé tartozó Kontuly Béla, barokkos—neoklasszicista egyházi témájú freskókat festett a szegedi Alsóvárosi templom hajójába és keresztelőkápolnájába.
Pogány Móric hatásos Hősök kapujának (1936) (46. fénykép) 1945 után lefedett freskóit — melyek a háború borzalmainak tükröztetése mellett Horthyt és 1919-es környezetét korkövetelményként ábrázolják — szintén Aba-Novák alkotta (47. és 175—176. fénykép), neki széles személyi kapcsolatai voltak városunkban Radnóti Miklóssal és másokkal. A kapu konzolán álló nagyméretű, mészkőből készült katonaszobrok Lőte Éva figyelmet keltő munkái.
Az SZTK orvosi rendelőintézet (1937), az egykori OTI (49. fénykép) homlokzatát ugyancsak Lőte férfi- és női szobrai teszik hangsúlyossá.
Fennesz László elgondolása szerint épült a Móravárosi katolikus templom (1933), Borsos Józsefhez pedig a Honvéd téri modern református templom köthető. (131. fénykép.) A felsorolást-kiegészíti még Wálder Gyula neobarokk iskolaépülete (Boldogasszony sugárút 8., 1929), továbbá Román Miklós gyufagyári építkezése. A lakó- és bérházak tervezői közül Molnár Farkas és Miskolczy László ért el figyelemre méltó eredményeket. Molnár — a helyi {739} Bercsényi utcában lévő —. egyemeletes lakóháza (1932) a hazai modern építészet korai alkotása. A korszakra jellemző módon azonban nemigen talál követőkre a városban, kivéve a Horváth Mihály utcai képtár épületét (52. fénykép), melyet Sebestyén Endre szegedi építész tervezett. Ennek homlokzatán Bakonyi Viktor Géza szárnyas férfi és nőalakot ábrázoló kerámiafigurái láthatók, melyeket a Vásárhelyi Majolikagyárban viteleztek ki. Sebestyén munkásságához kötődik még a dóm Szent Antal-kútjának építészeti része, továbbá a Belvárosi filmszínház épülete (1920). A helyi születésű Szivessy Tibortól való az itteni hűtőház és a Fogászati Klinika nemes arányú épülete (1937), melyet Tápai Antal Gyógyítás c. műkő szobra díszít. A kor szegedi enteriőr-művészetéről szólva említjük meg a Hági-étterem helyiségeit, melyeket Szőnyi István Tisza-parti népi életet felidéző pannói, valamint Haranghy Jenő dekoratív üvegablakai tesznek hangulatossá.
Rerrich Béla Dóm téri épületegyüttesén több architektonikus jellegű szobrot találunk, ezeket Ohmann Bélával közösen alkotottá. Ezek mintegy nyitányát adják annak a plasztikai gyűjteménynek, mely a teret U alakban körülvevő épületek árkádjai alatt kapott helyet az akkoriban létrejött ún. pantheonban, s amelyet 1930-ban Nemzeti Emlékcsarnokká nyilvánítottak. (40. fénykép.) A Rerrich és társa, Kertész K. Róbert által közösen tervezett, több mint 300 méter hosszú szegedi pantheonban száz jeles hazánkfia szobrát kívánták elhelyezni. A gyűjtemény alapját Stróbl Alajos szobrászművész hagyatékából 1929-ben megvásárolt portrék képezték. A tekintélyes mennyiségű szignált arcmások révén a kor hivatalos megrendeléseit kielégítő hazai szobrászgárda gazdagon van képviselve a Nemzeti Emlékcsarnokban. (173—174. fénykép.) A szobrok nagy része rutinmunkának tekinthető, mely a pantheon siettetett létrehozásával kapcsolatos. Ezért egyes plasztikai művek kicserélésre szorultak.23
1935 tavaszán a helyi újság arról számol be, hogy egy országos statisztika szerint a vidéki városok közül Szegeden van a legtöbb plasztikai mű, ezért méltán megilleti „a szobrok városa" jelző. Ez azonban csak ide „importált" köztéri szobrászatot jelentett. A válság és a háború évei — az akkori romló társadalmi és gazdasági helyzetnek megfelelően — városunk művészetének válságos időszakát képezik. Tápai Antal, vasmunkásból lett helyi szobrász felháborodott hangú cikkben leplezi le képzőművészeti életünk tragikus állapotát. „Elszakadni Szegedtől, vagy megszakadni Szegeden — veti fel a kérdést — ... ide zsugorodott Szegeden minden művészeti probléma?"24
Több festőben és szobrászban nemcsak a nyomasztó helyzet váltotta ki a {740} várostól való elválás gondolatát. Voltak, akik a vidékiességtől, a lemaradás veszélyétől féltek, mint a szobrász Petri Lajos (1884—1963), aki ifjúságát itt töltötte. Külföldi stúdiumai után, 1922-ben Budapesten telepedett le. Városunkban Petri nevéhez kötődnek az I. sz. Kórház előtt levő Boros József-emlékmű (1926), valamint a pantheonban látható Korányi-, Trefort- és Eötvös-domborművek. Móra mellszobrát az egyetemek Dugonics téri központi épületének előcsarnokában helyezték el. A fiatalon vele barátságban álló Juhász Gyula és Károlyi Lajos fejszobrait is megmintázta. Hátrahagyott műveiből 1963-ban Szegeden kiállítást rendeztek.25
Petrihez hasonlóan ugyancsak városunkból indult el pályájának további útjára még néhány szobrász, így Taiszer János (1878—1951). Tőle való az a világháborús hősi-emlékmű (1934), amely a mai újszegedi műszaki szakközépiskola udvarán áll. 1937-ben közös kiállítása volt Szemenyei Ferenc szegedi festővel az akkori Iparcsarnokban. Vörösmarty és Vitéz János reliefjei, valamint Böhm Károly mellszobra a pantheonba kerültek. A Dani utcai jezsuita templom homlokzatán levő Kálvária műkő-kompozíciója is az ő műve. Taiszer kortársa, Vígh Ferenc (1881 — 1948) szülővárosa, Szeged ösztöndíjával Münchenben képezte magát. Párizsból hozott felesége, Chevalier Antónia festőnő — akivel közös kiállítása is volt — halála (1922) után sokáig Rákospalotán élt. A harmincas évek végétől szerepelt ismét a szegedi tárlatokon. A Móra Ferenc Múzeum számos művét (Ülő asszony, Lovas relief stb.) őrzi. Taiszer és Vígh mellé sorolható a helyi születésű, Pestre került Papp József (1894—1971) is. Hozzá kötődik Tömörkény István mellszobra és Juhász Gyuláról készített plakettje (1924—25). Több plasztikai alkotása a dómban, valamint a pantheonban van (Wenczel Gusztáv és Plósz Sándor portréi). Szegedi síremlékek és a Városháza épületének kapualjába az első világháború hőseinek emlékére elhelyezett, ma már nem látható kődombormű (1923), származnak még tőle. Szobrainak egy részét közgyűjteményünkre hagyta.26
A város tereire, parkjaiba és épületei elé a két világháború között is több plasztikai művet helyeztek el. A Rerrich Béla térre Kolozsvári Márton és György — XIV. sz. második felében készült — ismert Szent György-szobrának bronz másolatát tették (1931). A harmincas évek helyi köztéri szobrai közül kiemelkedik — a régebben Szegeden is élt és itt dolgozó — Pásztor János Széchenyi téri díszkútja. (177., 178. fénykép.) A Tihanyba szánt bronz kútfiguráit az áldáshozó és haragvó Balaton allegóriáiként készítette a művész. A szoborcsoport ide kerülése (1930) után vált a Tisza jelképévé. Tápai Antal bronz női aktja, a Tavasz (1931) az újszegedi Füvészkertben látható. (180. {741} fénykép.) Szeged két nagy írójának, Móra Ferencnek és Tömörkény Istvánnak ő készített mészkő szobrokat (1939, 1943), melyek a múzeum előtti parkban állnak. Gách István lovashuszárja — a szegedi 3. huszárezred hőseinek emlékeként — a József Attila Tudományegyetem Állami és Jogtudományi Kara előtti kis téren magaslik. (179. fénykép.) Borbereki Kovács Zoltán Fonóasszony c. mészkő szobra pedig a Dél-alföldi Mezőgazdasági Intézet kertjében van. Margó Ede Anya gyermekével c. bronzszobra a Gyermekklinika bejárata mellett található. Markup Béla Boldogasszony díszkútfigurája a Tanárképző Főiskola I. sz. gyakorló iskolájának falmélyedésében foglal helyet. (116. fénykép.) Ebből az időszakból még különböző történelmi, irodalmi, valamint világháborús, árvízi és egyéb emléktáblák láthatók a középületek, iskolák és templomok falain.
Többször is említettük Tápai Antal (1902—1986) nevét. Még lakatosinas korában Móra Ferenc fedezte fel tehetségét, s kijárta, hogy Szeged város ösztöndíjasaként 1926-től a Képzőművészeti Főiskolán tanulhasson. Harmadéves korában három hónapot a római Collegium Hungaricumban töltött, és 1931-ben végleg Szegeden vert gyökeret. Realisztikus formálású szobrai (Ecce homo 1933, Ősi keleti népek békeszózata, 1941) és karakteres portréi (Hegyi Pista feje, 1928, Feleségem, 1932) más műveivel együtt az 1942-ben rendezett helyi önálló tárlatán szerepeltek.27
|
|