Előző fejezet Következő fejezet

NÉPESSÉG ÉS TÁRSADALOM

 

II. A VÁROS TÁRSADALMA

 

1. A FOGLALKOZÁSI CSOPORTOK VÁLTOZÁSAI

{209} Az 1941. évi népszámlálás szerint az akkor valamivel több mint 136 ezer lakosú városban a keresők (beleértve az inaktív keresőket, vagyis a nyugdíjasokat, továbbá a segítő családtagokat) száma mintegy 70 ezer volt. Az akkori statisztika a mezőgazdasági keresőkhöz számította a mezőgazdasági munkásokat és a napszámosokat. A háború után a földreform megnövelte a gazdálkodók, a parasztság létszámát, ugyanakkor jelentősen csökkentette a mezőgazdasági munkásokét. Az 1949-es népszámlálás idején a mintegy 132 ezer lakosú városban a keresők száma meghaladta a 69 ezret.

A mezőgazdasági keresők, vagyis a parasztság létszáma és aránya a háború előttihez képest jelentősen emelkedett. Az iparban és építőiparban dolgozó keresőké csak kismértékben növekedett, a közlekedési és kereskedelmi dolgozók aránya csökkent, amiben az játszott szerepet, hogy a háborús veszteségek miatt a gazdaság, az ipar, a közlekedés és a kereskedelem súlyos nehézségekkel küzdött, továbbá a lakosság életkörülményei csak lassan javultak.18

Az aktív keresők megoszlása a fő foglalkozási ágak szerint 1949-1970 között19

Megnevezés 1949 1960 1970
% % %
Mezőgazdaság 4 972 13,2 4 116 8,4 4 558 7,5
Ipar 11 216 29,7 19 513 39,9 26 343 43,3
Építőipar 1 205 3,2 2 380 4,9 4 165 6,9
Közlekedés 3 133 8,3 4 689 9,6 5242 8,6
Kereskedelem 3 848 10,1 4 399 8,9 5700 9,4
Egyéb 13 399 35,5 13 834 28,3 14 762 24,3
Összesen 37 773 100,0 48 931 100,0 60 770 100,0

{210} Az aktív keresők száma az 1949-es 37 773-ról 1970-re 60 770-re emelkedett, ami 78,6%-os növekedést jelent. A foglalkoztatottak száma elsősorban az 1960-as évtized második felében emelkedett. A mezőgazdasági keresők aránya fokozatosan csökkent. Az iparban foglalkoztatottak száma és aránya gyorsan növekedett. Részarányuk az 1949-es 29,7%-ról 1970-ben 43,3%-ra emelkedett. A városban ekkorra előrehaladt az iparosítás folyamata, amely erőteljesen megnövelte az iparban dolgozók számát és súlyát az aktív keresők között. Ugyanez mondható el az építőiparról, amelyben a foglalkoztatottak aránya az 1949-es 3,2%-ról 1970-ben 6,9%-ra emelkedett. A közlekedésben, főleg a vasútnál foglalkoztatott aktív keresők száma és aránya csak kis mértékben növekedett. A kereskedelemben foglalkoztatottak száma ugyan valamelyest gyarapodott, de arányuk némileg csökkent, mert a többi foglalkozási csoport létszáma jóval nagyobb lendülettel növekedett, mint a kereskedelmi csoporté. A statisztikában szereplő egyéb ágazat igen sokféle foglalkozási területet foglalt magában. Elsősorban a közszolgálat, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, a fegyveres testületek, az egészségügy, az oktatás, a kulturális intézmények és más szolgáltató szervezetek dolgozóit. A statisztikai besorolás 1949–1970 között némileg változott is. Ebből adódóan a statisztika szerint az e területeken dolgozók száma csak kismértékben emelkedett, arányuk pedig jelentősen csökkent.

A NŐK ÉS A FIATALOK TÉRHÓDÍTÁSA

Az 1949 és 1970 közötti időszakot mind országosan, mind Szegeden az jellemezte, hogy egyre több nő vállalt munkát, és az aktív keresők között igen dinamikusan emelkedett a számuk és arányuk.

A férfi aktív keresők száma évtizedenként csak mintegy 4 ezerrel gyarapodott, így arányuk az 1949-es 64,5%-ról 1970-ben 52,4%-ra csökkent. A nők száma az aktív keresők között tíz évenként 7-8 ezerrel növekedett, így arányuk az 1949-es 35,4%-ról 1970-ben majdnem 50%-ra emelkedett.20

A nők elsősorban az iparban, a kereskedelemben és a szolgáltató, valamint az egyéb ágazatokban vállaltak munkát.

1949 után a fizikai dolgozók, főleg az ipari munkások csoportja gyarapodott. 1960-ban az aktív keresők között részarányuk megközelítette a kétharmadot, majd az 1960-as évtizedben már csak mintegy 4 ezerrel növekedett a számuk, arányuk pedig 58,1%-ra csökkent.

A munkások, a fizikai dolgozók között a szak- és betanított munkások súlya nagy arányban növekedett. A fizikai dolgozók nagy csoportjának szakképzettségi színvonala tehát jelentősen javult. Az egyéb fizikai dolgozók, {211} vagyis a szakképzettség nélküli segédmunkások létszáma az 1949–1970 közötti időszakban 10 ezer körül mozgott.

54. A Szakmunkásképző Intézet tanári kara (egy részük munka-egyenruhában), 1954 körül. Első sor: ..., Nagy Endréné, ..., Wolford Antal, Lakó Ferencné, ..., Matók Gyula? Második sor: Lükő Gyula, Budó Ágostonné Farkas Gabriella, ...., Ruhr Róza, ..., ... Harmadik sor: Bálint Gyula Sándor, Zsedényi István, Simon József, ..., Fekete István

Az 1960-as évtizedben nagy számban fiatalok áramlottak a fejlődő szegedi ipar új munkahelyeire és más ágazatokba is. Ezt bizonyítják az aktív keresők korösszetételének változásai.

Az ipari aktív keresők között a fiatalok aránya 1960-1970 között 31,7%-ról 39,6%-ra gyarapodott, míg az 55 éven felülieké 12,4%-ról 8,7%-ra csökkent. A fiatal korcsoport térhódítása nemcsak az ipar dolgozói között ment végbe, hanem az összes aktív kereső nagy táborában is. A fiatalok aránya e körben 10 év alatt mintegy 5%-kal nőtt, az 55 éven felülieké pedig majdnem ennyivel csökkent.21

AZ IPARI TÁRSADALOM LÉTREJÖTTÉNEK KEZDETE

Az aktív keresők nagy csoportját gyarapító fiatalok többsége már jóval magasabb iskolai végzettséggel rendelkezett, mint elődeik.

Az 1960-as években jelentősen javult az ipar aktív keresőinek iskolai végzettsége. Az általános iskola 8. osztályát elvégzettek aránya 1970-ben megközelítette az 50%-ot, az érettségivel rendelkezők aránya is több mint {212} kétszeresére emelkedett. A felsőfokú végzettséget szerzett szakemberek aránya pedig majdnem a háromszorosára növekedett.

Az egyéb, a szolgáltató ágak aktív keresői között az érettségizettek és a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya emelkedett nagy mértékben, amit az itt végzett munka követelt meg. Az érettségizettek aránya majdnem kétszeresére, a diplomával és oklevéllel rendelkezőké pedig majdnem a hétszeresére emelkedett. Érdekes módon az általános iskola 8. osztályát elvégzettek részaránya alig változott, ami azt bizonyította, hogy a régi ún. altiszti réteg idősebb tagjainak jelentős része megőrizte pozícióit a szolgáltató ágazatokban, intézményekben és hivatalokban.22

Az 1960–1970 közötti időszak legfontosabb jellemzője, hogy a szellemi dolgozók aránya Szegeden az 1949-es 18,9%-ról 1970-re több mint 39%-ra növekedett. Az aktív keresők nagy táborában több mint 1/3-os arányt képviseltek. A szellemi dolgozók többsége azonban nem volt értelmiségi.

1960-ban a szellemi dolgozók 22,9 százaléka rendelkezett felsőfokú végzettséggel, 10 évvel később pedig 24,3%-a, vagyis alig egynegyedük. Mivel 1970-ben a szellemi dolgozók száma megközelítette a 24 ezret, az adatokból kitűnik, hogy ekkor még a diplomásoké alig haladta meg az 5 ezret. Részarányuk azért emelkedett csak kis mértékben, mert az alacsonyabb iskolai végzettségűek még nagyobb számban kerültek a bürokratikus államszocialista rendszer intézményeibe, hivatalaiba, és lettek a vállalatok, valamint a szövetkezetek ügyviteli dolgozói. A bürokratikus apparátus vezető posztjaira pedig politikai megbízhatóság és lojalitás alapján kerültek. Ezzel magyarázható, hogy az ún. nem fizikai, vagyis szellemi dolgozók között továbbra is magas volt a csak általános iskola 8. osztályát végzettek száma, és 1960-as 31,1%-os arányuk 10 év alatt csak 25,9%-ra csökkent. Sőt az általános iskola 8. osztályát el nem végzettek aránya is kitett néhány százalé-kot.23

Ebben az időszakban tapasztalható a gazdasági életet és az egész társadalmat átfogó bürokratikus apparátus gyors növekedése. Az ügyintéző, ügyviteli apparátus dolgozói alkalmazotti csoportot alkottak. Előrejutásuk, érvényesülésük jórészt politikai lojalitásuktól függött. Ebben a bürokrata apparátusban az irányító posztok jelentős részét az alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkező, de politikailag megbízható személyek foglalták el.

Az 1960-as évek közepére (az akkori meghatározás szerint: „a szocializmus alapjainak lerakásával”) a pártállami diktatúra, az államszocialista rendszer keretei között a foglalkozási ágak, a végzett munka jellege, szakképzettség és iskolai végzettség szerinti társadalmi tagolódás jött létre. E tagolódásban azonban a politikai rendszer jellegéből adódóan a politikai függőség, a politikai hierarchia töltött be meghatározó szerepet.

{213} Az eddigiekből megállapítható, hogy — a foglalkozási csoportokat figyelembe véve — az 1960-as évekre Szeged társadalma kezdett ipari társadalommá változni. Az 1970-es évek közepén a Szegedhez csatolt öt község némileg növelte a város társadalmának ipari jellegét. Az öt község aktív keresőinek jelentős része a város ipari üzemeiben és más vállalataiban, intézményeiben dolgozott. A mezőgazdasági aktív keresők e településeken már kisebbséget alkottak, arányuk jóval az egyharmad alá csökkent.24

E települések ipari, építőipari, közlekedési és kereskedelmi dolgozóinak túlnyomó többsége városi munkahelyénél fogva jórészt betagozódott a város társadalmába. Az ipari, építőipari aktív keresők aránya Dorozsmán volt a legmagasabb, utána e tekintetben Algyő, Szőreg és Tápé következett. Külön sajátosságot jelentett a közlekedési dolgozók, vagyis a vasutasok viszonylagosan magas aránya Gyálaréten és Szőregen, ami már évtizedekkel korábban kialakult. Szőregről és Dorozsmáról elég sokan jártak be dolgozni a város különféle szolgáltató, egészségügyi, oktatási és kulturális intézményeibe.25

A népszámlálási statisztika kimutatta, hogy az 1973 utáni közigazgatási területen, amelyen 1970-ben 151 ezer lakos élt, hogyan oszlottak meg az aktív keresők fő foglalkozási csoportjai.

Az öt községet is magában foglaló közigazgatási területen 1970-ben az aktív keresők száma mintegy 16 ezerrel volt több, mint magában a városban. Az ipari, építőipari dolgozók együttes aránya majdnem elérte az 52%-ot, míg magában a városban alig haladta meg az 50%-ot. Az öt községgel együtt a város társadalmának ipari jellege erőteljesebben érvényesült, mint nélkülük.26

Az 1980-as népszámlálás 80 751 aktív keresőt talált a városban. Ez azt jelentette, hogy a tényleges gyarapodás alig haladta meg a 4 ezret, hiszen az öt község városhoz csatolása utáni közigazgatási területen 1970-ben 76 473 aktív kereső élt. 1980-ra a férfiak és a nők, valamint a fiatal és az idősebb korosztály közötti arányok alig változtak.

Az aktív keresők megoszlása a főbb foglalkozási ágak szerint 1980-ban27

Megnevezés Aktív kereső %
Ipar, építőipar 35 321 43,7
Mezőgazdaság 5 174 6,4
Termelő ágak 40 495 50,1
Szolgáltató ágak 40 256 49,9
Összesen 80 751 100,0

{214} A statisztikai adatokból az a változás világlik ki, hogy az aktív keresők között a termelő (ipar, építőipar, mezőgazdaság) ágakban résztvevő fizikai dolgozók aránya csökkent, a szolgáltató ágakban résztvevőké pedig növekedett. A községek városhoz csatolása utáni közigazgatási területen a termelő ágakban résztvevők aránya 1970-ben 60,1%-ot tett ki, 1980-ban már csak 50,1%-ot. Ebből adódóan a szolgáltató ágak dolgozóinak részaránya az 1970-es 39,7%-ról 49,9%-ra emelkedett.

Az 1980-as évtized végére az aktív keresők számának és részarányának csökkenése mellett a termelőágakban foglalkoztatottak aránya 43,7%-ra esett vissza, a szolgáltató ágakban foglalkoztatottaké viszont 56,3%-ra emelkedett.

A VÁROS TÁRSADALMÁNAK FOGLALKOZÁSI TAGOLÓDÁSA

A valamivel több mint 80 ezer aktív kereső 57,3%-a fizikai, 40,5%-a szellemi dolgozó, 2,2%-a pedig önálló foglalkozású, vagyis kisvállalkozó volt.

55. Csepel teherautó, az 1950-es évek vége

fizikai dolgozók többsége, valamivel több mint 60%-a az 1980-as adatok szerint a termelő ágakban talált munkát. Csak kisebb részük dolgozott a szolgáltatásban. A nem fizikai, vagyis szellemi dolgozóknak tekintett ügyintézőknek, ügyviteli alkalmazottaknak és értelmiségieknek a többsége, több mint 65%-a viszont a szolgáltató ágakban dolgozott. Az önálló foglalkozásúak nagyobb része fizikai munkát végző kisiparos, magángazdálkodó, kertész és különféle szolgáltatást végző kisvállalkozó volt.28

A szolgáltató ágakban mind az ügyintézők és ügyviteli alkalmazottak, mind az értelmiségiek száma emelkedett. A felsőfokú képzettséggel rendelkező szakemberek, értelmiségiek száma néhány fővel meghaladta a 10 ezret. Valamivel több mint 2 ezren a termelő ágak, közel 8 ezren pedig a szolgáltató ágak munkahelyein dolgoztak. Legtöbben, több mint 5 ezren az egészségügyi, szociális és kulturális szolgáltatásban (pedagógusok, közművelődési szakemberek, orvosok, gyógyszerészek, {215} művészek, újságírók, stb.) dolgoztak. Már 16 értelmiségi önálló szellemi vállalkozóként működött.

A fizikai dolgozók közül legtöbben szakmunkások voltak, de elég sok betanított és segédmunkás is dolgozott, főleg a termelő ágakban. Legkevesebbet a segédmunkások száma tett ki.

Az ismertetett statisztikai adatok fölhasználásával, a végzett munka jellege alapján fel lehet vázolni a város társadalmának egyfajta foglalkozási tagolódását. A pártállami függőség, hierarchia rendszerét figyelembe véve a legfelső réteget a vezetők, irányítók alkották. A népszámlálási statisztika több mint 7 ezer vezető, irányító személyt mutatott ki. Szeged tényleges vezetői csoportját az ún. nomenklatúrát a pártbizottsági, tanácsi, társadalmi és tömegszervezeti, továbbá a nagyvállalati, a szövetkezeti vezetők és a nagyobb intézmények vezetői alkották, akiknek létszáma mintegy ötszázra tehető ebben az időben.

A város társadalmának a végzett munka jellege, a foglalkozás szerinti tagolódása29

Megnevezés Személy Százalék
Vezető, irányító 500 0,6
Értelmiségi 9 495 11,7
Ügyintéző, ügyviteli alkalmazott 22 749 28,2
Önálló segítő családtaggal 1 803 2,2
Szakmunkás 22 167 27,5
Betanított munkás 17 179 21,3
Segédmunkás 6 857 8,5
Összesen 80 751 100,0

A legfelső szűk vezetőréteg tagjai mindenképpen politikai megbízhatóságuk alapján jutottak vezető posztokhoz. Csak néhányuk kiválasztásában érvényesülhetett az adott intézmény, szervezet korlátozott autonómiája (egyetem, felsőoktatási intézmények, esetleg néhány nagy szövetkezet, stb.). E városi vezetőréteg azonban erőteljesen függött az országos pártállami vezetéstől, és igen kevés önállósággal rendelkezett.

Az 1940-es évek végére, és az 1950-es évek elejére kialakult helyi politikai nomenklatúrát olyan személyek testesítették meg, mint a Komócsincsalád tagjai. Id. Komócsin Mihály, aki építőmunkásból lett szakszervezeti vezető, a helyi kommunista szervezetben is fontos szerepet töltött be. Idősebb fia, Komócsin Zoltán kereskedelmi alkalmazottként dolgozott, majd 1944 után fontos kommunista párttisztségeket töltött be. A másik fiú, a szintén kereskedelmi alkalmazott Komócsin Mihály 1944 után különféle {216} szakszervezeti tisztségeket töltött be, majd az 1940-es évek végén a város első számú politikai vezetője lett. Rövid idő múltán ő is elkerült a városból, majd 1956 őszén, a forradalom leverése után visszaköltözött Szegedre. Dénes Leó gazdasági, szövetkezeti tisztviselő 1945-ben a kommunista párt megbízásából polgármesteri, 1950-től 1956-ig tanács vb-elnöki tisztséget töltött be.

A helyi politikai elitben a jogfolytonosságot a szabó foglalkozású Tombácz Imre töltötte be, aki először szakszervezeti vezetőként tevékenykedett, és egy időben a kommunista párt helyi elnöke is volt, majd 1956–57-ben a városi tanács vb-elnöki tisztségét töltötte be. A szintén szabómunkás Ladányi Benedek a baloldali ifjúsági szervezetekben végzett munkája után 1954–1956 között a városi pártbizottság első számú vezetője lett. Sajátos képviselője e csoportnak Drégely József, eredeti foglalkozása szerint is jogvégzett rendőr-nyomozó, aki a Tanácsköztársaság idején a Vörös Őrségben teljesített szolgálatot. A Horthy-rendszer idején tisztviselőként helyi üzemekben dolgozott. 1945-ben a helyi rendőrség politikai osztályán kezdett dolgozni, majd az államvédelmi osztály vezetője lett, később pedig a rendőrkapitányság vezetőjeként irányította a rendőrség munkáját.30

1956 után, az 1960-as évektől kezdődően némileg megváltozott a helyi politikai elit összetétele. A megyeszékhely Szegedre helyezésével a megyei szervek a városba kerültek, és vezetőikkel kiegészült a helyi nomenklatúra. Az első időben a megyei pártbizottság első titkári tisztségét a szentesi földmunkás múltú Török László töltötte be, majd rövid idő múlva a Békés megyei szegényparaszt múltú Papp Sándort váltotta a megyei tanács élén. Komócsin Mihály 1956 után visszatérve Szegedre a városi pártbizottság élére került. Néhány évi moszkvai tanulás után a megyei pártbizottság gazdaságpolitikai, titkári, később a megyei tanács elnöki, majd a megyei pártbizottság első titkári tisztségét töltötte be. Különböző posztjai révén fokozatosan döntő hatalmi befolyásra tett szert a helyi politikai vezető csoportban.

A helyi nomenklatúra tagja volt egy ideig a Békés megyei, nyomdász foglalkozású Győri Imre, aki először a városi, majd a megyei pártbizottság első titkára volt. Némileg új színt jelentett e csoportban, amikor Biczó György személyében értelmiségi, mérnök került a városi tanács elnöki székébe. A szegedi származású, munkás múltú Perjési László visszatérve szülővárosába először a városi pártbizottság első titkára, majd a megyei tanács elnöke volt. A szentesi földmunkás Török József az 1950-es években rendőr-tisztként szolgált, 1956 után vezető párttisztségeket töltött be a megyében, majd a szegedi városi pártbizottság munkáját irányította. A helyi politikai elit meghatározó képviselői munkásból, kereskedelmi alkalmazottból, szegényparasztból lettek politikai vezetők, elvétve találhatók közöttük {217} értelmiségiek. Az 1970-es évektől azonban kezdett növekedni a számuk. Így lett a pedagógus foglalkozású Papp Gyula a városi tanács elnöke, Székely Sándor egyetemi oktató a városi pártbizottság első titkára, Szabó Sándor agrárértelmiségi a megyei tanács elnöke, majd a megyei pártbizottság első titkára.

Nők alig kerültek első vonalbeli posztra. A szegényparaszt múltú Eitlerné Szilágyi Júlia hosszú ideig a megyei pártbizottság osztályvezetői, később a pártbizottság oktatási igazgatóságának vezetői tisztségét töltötte be. A munkás származású Horváth Károlyné a megyei pártbizottság szervező titkára, az értelmiségi Müller Józsefné egy ideig a városi tanács elnökhelyettese volt, aki bölcsen átvezette a tanácsi igazgatást az önkormányzatba.

A város társadalmában az értelmiségiek szinte kivétel nélkül állami és tanácsi alkalmazottak voltak, keveseknek nyílt lehetőségük a valódi önálló szellemi tevékenységre, függetlenségük, szabadságfokuk növelésére.

Az ügyintéző, ügyviteli alkalmazottak körében ugyan növekedett a szakképzettek, a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők száma, azonban egzisztenciális helyzetük, előrejutásuk továbbra is elsősorban politikai lojalitásuktól függött. Ezért volt tapasztalható, hogy igen sokan kérték felvételüket az állampártba — igen sokszor belső meggyőződés nélkül. A pártszervek időről-időre meg-megújuló kampányt folytattak azért, hogy a pártba törekvő alkalmazottakkal szemben a munkások számát és arányát növeljék a párttagok között.

Az aktív keresők, és egyben a város társadalmának többségét a munkásság három nagy csoportja, a szakmunkások, a betanított és a segédmunkások alkották. A munkásság megoszlott aszerint is, hogy az iparban, építő-iparban, a mezőgazdaságban, vagyis a termelő ágakban vagy a szolgáltató ágakban dolgozott. Ez utóbbiak a régi, 1949 előtti ún. altiszti réteg utódainak voltak tekinthetők.

Az önálló foglalkozású kisvállalkozók részaránya csupán 2,2%-ot tett ki, de gazdasági és társadalmi szerepük ennél jóval nagyobb volt, és egyre inkább növekedett.

Noha az 1980-as évtizedben a város népessége 4 és fél ezerrel gyarapodott, az aktív keresők száma majdnem ennyivel csökkent. Míg az 1980-as népszámlálás 80 751 aktív keresőt vett számba, 1990-ben már csak 76 994-et. Ekkor már több mint 1600-an munkanélküliek lettek. Az évtized második felében a gazdasági élet válságjelenségei kezdtek mutatkozni. A vállalatok egy része csökkentette munkáslétszámát. A népesség elöregedése nyomán sokan kerültek nyugdíjba.

Az aktív keresők körében a termelő ágakban dolgozók aránya 50,1%ról 44,1%-ra csökkent, viszont a szolgáltató ágakban résztvevőké 49,5%-ról 55,9%-ra emelkedett. Ebből adódik, hogy a fizikai dolgozók létszáma csökkent legnagyobb mértékben. Számuk 1980-ban meghaladta a 46 ezret, 1990-ben pedig a 41 ezret sem érte el. Az ún. nem fizikai (szellemi) dolgozók létszáma is némileg (mintegy 400-zal) csökkent, részarányuk viszont {218} 40,5%-ról 42%-ra nőtt. Legnagyobb arányban az önálló foglalkozású kisvállalkozók száma gyarapodott (1980-ban 1801, 1990-ben 3918), így részarányuk már 5,1%-ot ért el.31

A foglalkozási ágak közül a legtöbb (53,8%) fizikai dolgozó továbbra is a termelő ágakban talált munkát, viszont a szellemi dolgozók túlnyomó többsége, 69,8%-a a szolgáltató ágakban dolgozott. Figyelemre méltó fejlemény, hogy az új kisvállalkozóknak szintén nagy többsége, 65,9%-a ez utóbbi ágakban kezdte meg működését.32

 

2. A TÁRSADALMI ÁTRÉTEGZŐDÉS JELENSÉGEI

A háború után az országban a legnagyobb társadalmi változást előidéző eseményt a földosztás jelentette. Megszüntette a nagybirtokrendszert, földhöz juttatta a szegényparasztság jelentős részét, és megnyitotta az utat a szabadabb polgári fejlődés előtt. Szegeden a földosztás főleg azt eredményezte, hogy a bérlő parasztok tulajdonba kapták a várostól bérelt földjüket, s ezzel jogilag és gazdaságilag biztonságosabb helyzetbe kerültek. Ugyanakkor nem kevés föld nélküli napszámos, mezőgazdasági munkás is földjuttatásban részesült. Ennek eredményeképpen, valamint a paraszti birtokok szétaprózódásának hatására a gazdálkodó parasztok száma az 1941-es közel 10 ezerről 1949-re 12 és fél ezerre gyarapodott.

Noha az 5 holdon aluli földterülettel rendelkező, nehéz anyagi körülmények között élő törpebirtokosok az egész városi parasztságnak majdnem a felét tették ki, mégis tapasztalható volt, hogy a polgárosodási törekvések a város egész parasztságát, a törpebirtokosok tömegét is áthatották. E kevés földű parasztok a város körüli földjeiken burgonyát, korai és nyári zöldséget termeltek, baromfit tenyésztettek, amelyeket a nagyváros piacán értékesítettek. A helyi földosztás nyomán a történelmi középosztály egy csoportját alkotó, nem mezőgazdasági foglalkozású középbirtokosok elvesztették birtokaikat. A történelmi középosztály jellegzetes csoportját a véderő, azaz a fegyveres testületek tisztjeinek többségét alkotó katonatisztek tették ki. A városban korábban a legtöbb adót fizetők között a két tábornok (Shvoy Kálmán és Fegyveres Sándor) szerepelt. További jellegadó csoportot az egyházi szolgálat diplomás tagjai, a különféle egyházak papjai képeztek.

A történelmi középosztályt olyan családok képviselték, mint a Pálfy-família, amely fontos szerepet töltött be Szeged történelmében. Pálfy József 1934–1944 között a város polgármestere volt, fia, György a háború alatt és után részt vett a város társadalmi és politikai életében. E társadalmi csoport jellegzetes képviselőjének tekinthető Tukats Sándor főispán és Tóth Béla {219} helyettes polgármester, akik a háború alatt együttműködtek a nyilas mozga-lommal.33

1944-ben a front közeledtekor a Horthy-rendszer fő helyi képviselői, a vezető tisztviselők jelentős része elhagyta a várost, a visszavonuló csapatokkal az ország nyugati részébe menekült. Közülük később sokan visszatértek, de voltak olyanok is, akik nyugatra távoztak. A visszatértek közül az 1945 előtti hatalom, a nyilas mozgalom fő helyi képviselőit (Tukats Sándor egykori főispánt, Szögi Géza nyilas országgyűlési képviselőt és másokat) a népbíróság elítélt.

A fegyveres testületek hazatért és itthon levő tisztjei többségükben megbízhatatlanokká váltak az új hatalom számára, így kikerültek a hadsereg és a rendőrség soraiból. Akik valamilyen polgári végzettséggel rendelkeztek, esetleg álláshoz jutottak, mások a gazdasági élet különböző területein voltak kénytelenek munkát vállalni.

A háború utáni igazolási eljárások, a B-listázás a régi tisztviselők egzisztenciáját veszélyeztették. Bibó István Értelmiség és szakszerűség című Tiszatáj-beli tanulmányában 1947-ben — a zömében történelmi középosztályhoz tartozó értelmiség helyzetét, hangulatát a következőképpen jellemezte: „Az értelmiség helyzete a magyar demokrácia indulása óta meglehetősen félszegen alakult. A magyar demokrácia, különösen annak harcos baloldala a magyar úri középosztályi értelmiséggel mint társadalmi csoporttal szemben nagyfokú bizalmatlanságot jelentett be [...].

A magyar értelmiség [...] megreked a demokráciával, különösen annak baloldalával szemben való bizalmatlanság, megriadtság és ellenségesség állapotában. A magyar demokrácia eddigi megnyilvánulásait és intézkedéseit együttvéve úgy ítéli meg, hogy azok egészben a kommunisták akaratának az érvényesülését jelentik, és végsőleg az értelmiség, illetőleg a nadrágosok, pontosabban a középosztály vagy ami ezzel egyértelmű, az úriemberek teljes kiirtására vagy legalábbis nyomorba döntésére és a fizikai munkára való szorítására irányuló tervszerű kommunista akció első szakaszát képezik.”34

Bibó e véleményeket túlzónak és alaptalannak tartotta, de végül többségük bekövetkezett. A korábbi vezető tisztviselők jórészt kikerültek a közigazgatásból, legfeljebb a gazdasági élet különböző területein találtak állást, munkalehetőséget maguknak. Néhányuknak egy ideig fizikai munkát kellett vállalniuk.

A polgári értelmiségiek a kereskedelmi tisztviselőkből és a nagyobb üzletek, kereskedelmi vállalkozások szakembereiből toborzódtak. A gazdasági életben mégis a helyi bankok és az országos bankok helyi fiókjainak tisztviselői töltöttek be meghatározó szerepet. Hozzájuk sorolták a biztosító társaságok tisztviselőit, akik a banktisztviselőkkel együtt viszonylag magas {220} jövedelemhez jutottak. A mezőgazdasági tisztviselők száma alig haladta meg a tízet. Így a város társadalmában jelentéktelen szerepet töltöttek be.

A polgári középosztály másik nagy csoportját a szabadfoglalkozású értelmiségiek, az ügyvédek, a magánorvosok, gyógyszerészek, színészek, újságírók alkották. E társadalmi réteget olyan kiemelkedő személyiségek képviselték, mint Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas tudós, egyetemi tanár és más ismert európai látókörű egyetemi professzorok. Többek között Bibó István, aki történelmi középosztálybeli származása ellenére a polgári fejlődés és a demokratikus szocializmus híve és hirdetője lett. Bálint Sándor a paraszti származású kiemelkedő néprajztudós, aki a paraszti hagyományok és a polgári fejlődés összeegyeztetéséért szállt síkra. Ismert reprezentánsai voltak továbbá Dettre János, Szívessy Lehel ügyvédek. A polgári értelmiségiek közé lehet sorolni Czibula Antal és Valentiny Ágoston ügyvédeket, akik viszont már fiatal koruktól kezdve a város szociáldemokrata mozgalmának harcosai lettek.35

A tisztviselők és szakértelmiségiek közül azok vészelték át a nehéz időket, akik — Bibó tanácsának megfelelően — szakmai tudásuk, felkészültségük révén meg tudták tartani állásukat, munkakörüket. Tevékenységükben érvényesítették értelmiségi ismereteiket.

E csoportba elsősorban azok a magas képzettségű értelmiségiek, egyetemi oktatók, professzorok, neves orvosok és más szakemberek tartoztak, akik ugyan megőrizték történelmi középosztálybeli mivoltukat, felfogásukat és hagyományaikat, de visszavonultak a politikai életből, vagy korábban sem politizáltak, és csak a szakmájuknak éltek. Ezt a kiépülő kommunista hatalom is elfogadta. Azok kerültek bajba, akik — mint éppen Bibó István — részt vettek a politikai életben, bírálták a kommunistákat, és ragaszkodtak a demokrácia alapelveihez. Így távolították el Bibó Istvánt a parasztpárt értelmiségi csoportjának tagját, a következetes demokratát szegedi egyetemi tan-székéről, és később a tudományos életből is.

A háború után a demokratikus kormányzat és a koalíciós pártok arra törekedtek, hogy az említett, lecsökkent létszámú történelmi középosztálybeli és polgári értelmiségi csoportok mellett elősegítsék munkás- és parasztszármazású értelmiség kialakulását. Ezt 1948-ban a kommunista vezetők úgy hirdették meg, hogy meg kell szüntetni a volt uralkodó osztályok műveltségi monopóliumát, a dolgozó osztályok gyermekeit kell bejuttatni a középiskolákba, egyetemekre és főiskolákra. Ezt szolgálta a Horthy-rendszer idején indított ún. falusi tehetségmentő akció folytatása, majd a népi kollégiumi mozgalom elindítása már 1946-ban. Továbbá e cél érdekében hozták létre az ún. szakérettségi kollégiumokat, amelyek „gyorstalpaló” tanfolyamok segítségével néhány hónap alatt érettségi bizonyítványhoz juttattak a már {221} iskolaköteles kort elhagyott munkás- és parasztfiatalokat, így bejuttatták őket az egyetemre vagy főiskolára.

A munkás- és parasztfiatalok tömeges felvétele a középiskolákba, majd az egyetemekre és főiskolákra csak fokozatosan valósult meg. A dolgozó rétegek gyermekeinek aránya a középiskolák tanulói között csak 1949–50-ben érte el a 40-45%-ot, az egyetemeken és főiskolákon csak később, az 1950-es évek első felében. Az egyetemi felvételeknél érvényesült a származás szerinti kategorizálás: a régi értelmiségi, osztályidegennek minősített szülők gyermekei nem, vagy alig jutottak be a felsőoktatási intézményekbe.

A városban a háború után csak néhány gyáros, nagyiparos, nagykereskedő és más nagyvállalkozó család élt. A régi gyárosok (Back Bernát, Biedl Samu, Pick Jenő és mások) vállalkozásai többnyire részvénytársaság vagy kft. formájában, nem pedig családi vállalkozásként működtek tovább. A gyárak, nagyobb üzemek (a kenderfonó, a kender- és lenszövő, a dohánygyár, a gyufagyár, a falemezgyár, stb.) szintén részvénytársaságok voltak, több részvényes, bank vagy éppen az állam (dohánygyár) tulajdonában.

Az iparos és kereskedő nagy- és középvállalkozók között voltak a Wagner-család tagjai: Jenő és Ernő, Bruckner Ede vaskereskedő, Kurucsev Sándor nagykereskedő, Faludi Jenő gőzmalmos, Szécsi Ferenc nagykereskedő, Segesváry Dezső drogista, Ábrahám Ferenc építési vállalkozó, Kolozs Lajos fűrészgyáros, Hajós Antal sütőmester, Szecsődi István gőzmosó-tulajdonos. Patzauer Dezső szesznagykereskedő, Fellegi Andor kőfaragó, Ribizsár Gyula mészáros, Szolcsányi István építőmester és Milotta János sütőmester.36

A vállalkozó polgárság zömét az 1-2 segéddel, alkalmazottal dolgozó iparosok és kereskedők alkották. A taxisokból, fuvarozókból és (lófogatú) fuvarosokból álló közlekedési vállalkozók rétege már jóval kisebb szerepet játszott a város életében, mint az iparosok és kereskedők jóval nagyobb csoportja. A tőkepénzes réteget azok a — minden bizonnyal idősebb — ipari, kereskedelmi vállalkozók alkották, akik már lemondtak vállalkozásuk, mű-helyük, üzletük irányításáról.

Mind az iparosoknak, mind a kereskedőknek voltak olyan csoportjai, amelyeknek életviszonyai nem vagy alig különböztek a munkásokétól. Ide lehet sorolni a foltozó cipészeket, a külvárosokban élő, segéd nélküli, hagyományosan, a régi módon dolgozó kisiparosokat, a külvárosi, a lakótelepi szatócsboltok tulajdonosait, a piaci kereskedőket (kofákat), a zsibárusokat és a házaló kereskedőket. Ők kisvállalkozóknak vagy éppen törpevállalkozóknak számítottak, és a városi kispolgárság jellegzetes rétegét alkották. Arányuk együttesen az iparosok és kereskedők körében minden bizonnyal elérte az egyharmadot.

{222} Az iparosok és kereskedők többsége gazdaságilag, társadalmilag, politikailag és kulturálisan a város polgárságának, kispolgárságának törzsét alkotta, amelyhez a polgári értelmiségi középosztály csatlakozott.

A híres nagykereskedő családok (Wagner, Bruckner, Kurucsev, Szécsi, Déry, stb.) gazdasági ereje meggyengült a háborús és a háború utáni szűkös viszonyok következtében.

A polgárság és kispolgárság soraiban nem kevés veszteséget okozott a zsidóüldözés és a háború. Mind a polgárság, mind a kispolgárság gazdasági és társadalmi súlya csökkent a háború előtti viszonyokhoz képest.

Az iparosok többsége a hagyományos szakmákhoz tarozott. Szakmai megoszlásuk: cipész, férfi, nő fodrász, férfi szabó, női szabó, asztalos, hentes-mészáros, kovács, gép- és épületlakatos, festő, mázoló, kőműves, sütő, pék, csizmadia, műszerész, papucsos és villanyszerelő.

Különleges szakmai csoportot alkottak a fűszerpaprika-készítők. Voltak még más, egyedi, különleges szakmák is (órás, kőfaragó, rézöntő, puskaműves, fényképész, stb.), amelyekben csak néhány mester dolgozott, de megbecsült, hírneves képviselői voltak szakmájuknak. Az összetétel összességében azt mutatja, hogy a hagyományos szakmák képeztek túlsúlyt és az új, ipari fejlődésben fontos szerepet játszók (műszerész, villanyszerelő, motor-szerelő, stb.) csak lassan tudtak teret hódítani.

Éltek és dolgoztak a hírneves szegedi iparoscsaládok, amelyek új nemzedékei folytatták famíliájuk hagyományait. A fűszerpaprika-készítő szakmában az Ábrahám, Börcsök, Farkas, Hódi, az asztalosiparban a Borbély, Pusztai, a cipész szakmában a Bárkányi, Piszturi, Zsivin, a hentesiparban a Dékány, Keresztes, Nógrádi, Papp családok voltak a legismertebbek. Jó hírnévnek örvendtek a Pónyai férfiszabók, a Szolcsányi kalaposok, a Dennert kelmefestők, a Jójárt kőművesek, a Burkus könyvkötők, a Gál nyomdaiparosok, a Csonka sütőiparosok és a Szeles szobafestők is.37

Az országos politika 1947 elejétől fokozatosan korlátokat állított a kisipar növekedése elé. A szegedi ipartestület — más vidékek ipartestületeihez hasonlóan — sorozatosan kifogásolta az iparosokra kivetett magas adókat, a nyersanyag és a készáruk árának számukra kedvezőtlen megállapítását, valamint az anyag- és árhivatal korlátozó rendeleteit. 1947 elején — az iparosok tiltakozása ellenére — bevezették a jövedelemtöbblet-adót, majd az egyszeri vagyonadót (vagyondézsmát). Mindez kiváltotta az iparosok elégedetlenségét a kormányzattal és a hivatalos politikával szembeni ellenzéki hangulatát.

1947 végén, 1948 elején megszaporodtak a helyi sajtóban az iparos és kereskedő vállalkozások elleni támadások. Egyre többször hangzott cl politikai gyűlésen is a vád ellenük, hogy árdrágítást követnek el, feketéznek, nagy összegű adóhátralékaik vannak. Az üzemi bizottságok és a vállalkozók {223} közötti viszony is sok helyen elmérgesedett. Ilyen helyzetben került sor 1948. március 25-én a száz munkásnál többet foglalkoztató üzemek államosítására.

A kisvállalkozók, kisiparosok és kiskereskedők körében fokozódott a feketézők, az árdrágítók, a spekulánsok elleni harc. Az ipartestülettel szemben megalakították a baloldali vezetésű Kisiparosok Országos Szövetségének (a KIOSZ-nak) a helyi szervezetét, majd a Kereskedelmi és Iparkamara helyébe állami szervként létrehozták a Belkereskedelmi Igazgatóságot, amely már júniusban meghirdette a kereskedelemben az „élősdiek” elleni fellépést.

Az államosítások fölszámolták a nagyvállalkozó és középvállalkozó réteg és a polgárság vagyonának jelentős részét és gazdasági alapjait. Vagyis a vállalkozó polgárság — a polgári értelmiséggel együtt — társadalmi csoportként megszűnt létezni. Egy részük megmaradt vagyonából élt, más részük pedig a gazdasági élet különböző területein helyezkedett el. A kisiparosok, kiskereskedők, a fuvarozók és más kisvállalkozók rétege, a kispolgárság még 1949-ben is létezett, de helyzetét a bizonytalanság jellemezte.38

1949. január 8-án a Délmagyarország Mi legyen a kispolgárokkal? című vezércikke Rákosi Mátyás, Farkas Mihály és Szirmai István beszédeire hivatkozva — ugyan az új párt, az MDP tagfelülvizsgálatáról szólva — de általánosítva azt állította, hogy a kispolgárok érdekei szemben állnak a szocializmussal. A közép- és kisvállalkozások megrendszabályozása és korlátozása a gyakorlatban egyre erőteljesebben érvényesült. E vállalkozások a nyersanyagot, az üzletek az áruikat, az állami termelő vállalatoktól és az állami nagykereskedelmi vállalatoktól szerezhették be, így egyre inkább az állami szektortól, az államtól kerültek függő helyzetbe, ami végül államosításukat készítette elő.

Bibó István óvott a kistulajdon államosításától. A kispolgárság szerepével kapcsolatban elismerte, hogy Kelet-Európában („a Rajnától keletre”) e társadalmi réteg egyes csoportjai politikailag negatív szerepet töltöttek be, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a társadalmunkban tapasztalható tömeges kispolgárosodás nem jelent zsákutcát, hanem olyan fejlődést, amelyet természetesnek és kívánatosnak kell tartanunk.39

Bibó figyelmeztetését azonban a politika nem vette tekintetbe. Már 1947–48-ban megkezdődött a szegedi ipari, kereskedelmi és közlekedési magánvállalkozások állami korlátozása, később gyakorlati kisajátítása és felszámolása. A kisiparosok, kiskereskedők adóterheit annyira megnövelték, hogy egy részük kénytelen volt az újonnan létrehozott kisipari termelőszövetekbe lépni. A nagyobb üzletek az országos nagykereskedelmi vállalatok lerakataivá, helyi szaküzleteivé váltak.

1949 decemberében megszületett a Népköztársaság Elnöki Tanácsának törvényerejű rendelete a 10 munkásnál többet foglalkoztató ipari és {224} közlekedési üzemek államosításáról. Ennek végrehajtása során azonban nemcsak az ipari és közlekedési vállalkozások, hanem egy sor üzlet is állami tulajdonba került. Sok kisiparos és kiskereskedő pedig megszüntette vállalkozását, és ipari munkás vagy alkalmazott lett.

A MUNKÁSSÁG MEGGYENGÜLÉSE ÉS A PARASZTSÁG GYARAPODÁSA

A szegedi ipar jellegzetességét a textil- és az élelmiszeripar meghatározó szerepe adta. Mivel ezekben az üzemekben túlsúlyban nők dolgoztak, a szegedi munkásság összetételének fontos jellemzője volt a nők átlagosnál magasabb aránya. Az élelmiszeriparhoz nemcsak a konzervgyár és más kisebb üzemek, műhelyek, valamint a Pick Szalámigyár tartoztak, hanem a malmok és a pékségek is, amelyekben azonban főleg férfiak dolgoztak.

Az ipar korszerűsödését jelentő gépipar, valamint vas- és fémipar alárendelt szerepet játszott. Ezekben az üzemekben azonban nagy többségben szakmunkásokat alkalmaztak, s csoportjuk meghatározó szerepet töltött be a helyi munkásság soraiban, életében. A szolgáltató iparhoz a szállodák, valamint a városi közüzemek tartoztak, amelyeknek a fizikai dolgozói jellegzetes, egymástól is eltérő csoportokat képeztek a helyi munkásságon belül.

A szegedi munkásság meghatározó, fontos rétegét a szakmunkások alkották, akik többségben az önálló iparosoknál, valamint ipari üzemekben és gyárakban dolgoztak.

Többséget képeztek a hagyományos szakmák, a ruházati iparcsoporthoz tartozó férfi, úri- és nőiszabók, a bőr- és szőripart képviselő cipész, csizmadia, papucsos és szőrmekészítő szakmák képviselői. Továbbá az élelmiszer-és vendéglátóiparhoz tartozó molnár, pék, konzervipari és vendéglátóipari szakmák. Hagyományos szakmáknak számítottak még a faiparhoz és a kő-, föld-, stb. iparcsoporthoz sorolható szakmák, mint pl. az asztalos, a bútorkészítő, a kőműves, a kövező és a kőfaragó. Az egyéb iparokhoz a fodrászok, a fényképészek, esernyőkészítők és más egyedi szakmák tartoztak. A vas-, fém-, gép- és műszeripart képviselő szakmunkások kisebb létszámot képeztek, pedig az ipar korszerűbb ágait képviselték.

Művelt, iskolázott, viszonylag magas fokú általános és szakmai képzettséggel rendelkező szakmunkásréteg élt a városban. A polgárosodó, korszerűsödő nagyváros légkörében maga is polgárosodott nemcsak gazdaságilag, az átlagos munkásbéreknél magasabb jövedelme folytán, hanem viszonylagos műveltsége, széles, nagyvárosi látóköre, a liberális, szociális eszmék befolyása és támogatása révén. Körükben az állampolgári egyenlőség tudata, az állampolgári öntudat egyre erősödött.

A szakmunkások többsége Felsővároson lakott, amely a Belváros mellett egyben az iparosok, a polgárság fő városrészét alkotta. A betanított és segédmunkások a külső városrészekben, Rókuson, Móravárosban, {225} Újszegeden, a napszámosok, az ipari munkát újonnan vállalók a Körtöltésen kívüli lakótelepeken, a Somogyi-, az Aigner-, a Klebelsberg- és más kisebb telepeken éltek.

A munkásság ismert képviselői között említhető Agócsi János műszerész, aki hosszú ideig a kenderfonó gyárban dolgozott, ahol a munkások megmozdulásainak szervezőjekén lett ismert. Papdi György motor- és géplakatos a vas- és fémmunkások szakszervezetében végzett munkájával, majd a szociáldemokrata párt helyi titkáraként lett ismert. A helyi munkásság sajátos rétegét képviselte Krajkó András cipészmunkás, aki időnként mezőgazdasági napszámmunkát is vállalt, mert szakmájában nem kapott munkát.

Kópiás Jánosné cipőfelsőrész-készítő és Nagygyörgy Mária textilmunkásnő a nagylétszámú helyi nőmunkások rétegét képviselték. A munkásság említett tagjai többségének gyermekei már első generációs értelmiségiek lettek.40

A háborús emberveszteségek a helyi munkásság soraiban is éreztették hatásukat, hiszen a munkások közül katonaként sokan teljesítettek frontszolgálatot. A munkásság rétegei között az egységesülési folyamat azzal kezdődött, hogy 1945-ben a mezőgazdasági munkások egy része földet kapott, és a parasztság soraiba került. A város jómódú rétegei gazdasági helyzetének rosszabbodása, a főtisztviselők, a polgárság ellen hirdetett politikai és gazdasági támadások azt eredményezték, hogy e rétegek egyre kevesebb házi cselédet, háztartási alkalmazottat foglalkoztattak, és a munkásság e sajátos csoportja 1949-re tulajdonképpen megszűnt.

A magas adók, a nyersanyaghiány és az egzisztenciális bizonytalanság miatt a korábban néhány segéddel, inassal dolgozó kisiparosok arra kényszerültek, hogy elbocsássák munkásaikat. Pedig a kisiparosoknál dolgozó segédek jól képzett szakmunkásoknak tekinthetők, akik arra kényszerültek, hogy üzemekben, gyárakban vállaljanak munkát. A kisiparosoknál dolgozó szakmunkásréteg jórészt megszűnt 1949-re.

A munkásság fő csoportját az üzemek és a gyárak dolgozói tették ki, akiknek száma az újjáépítés, a helyreállítás, valamint a hároméves terv teljesítésének eredményeképpen fokozatosan növekedett. A MÁV dolgozói, a vasutasok a Horthy-rendszer idején — mint különleges állami vállalat alkalmazottai — külön jogokkal rendelkeztek, és így a munkásság sajátos rétegét alkották. 1945 után a gyárak és az ipari üzemek államosításával a munkásság többsége állami alkalmazott lett, így a vasutasok és a munkásság más rétegei közötti különbségek fokozatosan megszűntek. A háborús veszteségek, a háború utáni súlyos gazdasági nehézségek és a magas munkanélküliség miatt a helyi munkásság létszámban, valamint társadalmi súlyban egyaránt meggyengült.

{226} A munkásság, mint országosan, politikailag két párt, a szociáldemokrata és a kommunista párt politikáját támogatta. Mint ahogyan az 1945 novemberi nemzetgyűlési választások bizonyították, ebben az időben a szociáldemokrata párt politikai befolyása a helyi munkásság soraiban jóval nagyobb volt, mint a kommunista párté. A szakszervezeti mozgalom háború utáni gyors kibontakozása, s az a tény, hogy a munkásság különböző csoportjainak többsége szakszervezeti tag lett, politikailag kiegyenlítőleg hatott.

A város nagy társadalmi csoportjai közül egyedül a parasztság, a gazdálkodók rétege gyarapodott a háború után, mégpedig a földosztás következtében. Az újgazdák többsége ugyan már a háború előtt is bérlő gazdálkodó volt, de több mint ezer föld nélküli mezőgazdasági munkás is földjuttatásban részesült, és önálló gazdálkodásba fogott. A törpebirtokos újgazdák a belterjes termelés útján igyekeztek elérni gazdasági megerősödésüket és felemelkedésüket. Kedvezően hatott tevékenységükre, hogy az általuk piacra termelt burgonyára, zöldségfélékre, gyümölcsre, valamint baromfira az első években nem terjedt ki a beszolgáltatási kötelezettség, és ezeknek a termékeknek az ára a szabadpiacon nagymértékben emelkedett.

A belterjesen zöldséget, gyümölcsöt, szőlőt termesztő, baromfit tenyésztő gazdaságok már a háború előtt kialakultak. Bálint Sándor szerint az alsóvárosi parasztok a 19. században dohánytermesztéssel foglalkoztak, és ez kedvezően hatott a fűszerpaprika-termelés meghonosításában. A kapitalista korszakban a 19. század végén és a 20. század elején a paprikatermesztés már vállalkozás lett. A paprikakertészek többsége a törpe- és kisbirtokosok soraiból került ki, bár néhány nagyobb, 30-50 holdas gazda is a termelők számát gyarapította. A kertészek csoportjához többé-kevésbé hozzátartozott a mintegy 700 paprika-kikészítő kisiparos, akik jórészt a parasztságból származtak, és esetenként maguk is termesztettek paprikát. Munkájuk szorosan kapcsolódott a paprikamalmok és a paprikakereskedők tevékenységéhez.

Bálint Sándor A szegedi paprika című művében egyetértőleg idézi Erdei Ferencnek A magyar paraszttársadalom című művében a szegedi paprika-termesztőkre vonatkozó megállapításait. Erdei szerint helyzetük nem rendi, hanem polgári, öntudatuk is az. Célratörő piaci termelést folytatnak, és fogyasztásukban is polgári elveket követnek. Munkájukban újításokat alkalmaznak, néha nagyon jól, néha szűkösen élnek. Esetenként tőkét tudnak felhalmozni, és a paprikakikészítés révén üzemüket nagyobb vállalkozássá képesek fejleszteni. Bálint Sándor megjegyzi, hogy „Erdeinek az a megállapítása, hogy az ilyen árutermelő réteg már a kispolgársághoz tartozik, a szegedi paprikatermesztő, de főleg a kikészítő társadalomra is tökéletesen áll”.41

1946 után elsősorban a szabadpiaci árak emelkedtek, 1948/49-ben viszont már a kedvező terméseredmények következtében az árak némileg {227} csökkentek. Ennek köszönhetően a háború utáni években elsősorban a belterjesen gazdálkodó, zöldséget, gyümölcsöt, szőlőt termelő gazdaságok fejlődtek. A gabonatermelés, az állattenyésztés csak hosszú évek erőfeszítése nyomán tudta leküzdeni a háború okozta veszteségeket.

A városban a piacra termelő, a polgárosodás lehetőségeit kereső parasztréteg az 1945 utáni években szélesedett. Elsősorban azáltal, hogy az újgazdák egy része is szőlő- és gyümölcsös területhez jutott, továbbá 1946 után a szőlő- és gyümölcsfa-telepítés újra lendületet vett. 1949-re a város határában a szőlő- és gyümölcsültetvények területe 1945-höz viszonyítva együttesen mintegy 300 holddal nőtt. Az őszibarack-termesztés országos rangra emelkedett. A fűszerpaprika-termesztés nem érte el ugyan a háború előtti szintet, de a kevés földűek közül egyre többen foglalkoztak vele, ezért az egy gazdaságra eső terület kisebb volt, mint korábban. A város körüli földeken, főleg Alsóvároson, Szentmihályteleken és Újszegeden a korai zöldség termesztése hódított elsősorban a törpebirtokosok, valamint az újgazdák körében. Ehhez a városi piac és a konzervgyár kedvező feltételeket biztosított.

1948 nyarán a kommunista vezetők meghirdették a táblás művelésre való fokozatos áttérés, vagyis a mezőgazdaság kollektivizálásának, s ezzel együtt a kulákság elleni harc programját. Az adóterheket, a beszolgáltatási kötelezettséget radikálisan növelték. A kulákság ellen hirdetett, de a középparasztság, sőt az egész parasztság ellen irányuló hadijárattal a téeszekbe akarták kényszeríteni a parasztokat.

A helyi árutermelő, polgárosodó parasztság jellegzetes képviselőjeként lett ismert Nagyiván János. A piacgazdaság, a paraszti birtokok szabad fejlődősének híveként lépett fel már a háború előtt és utána is. Először a kisgazdapárt helyi paraszti vezetőjeként tevékenykedett, majd a szabadságpártban a gazdatársadalmat képviselte. A törpebirtokos réteg képviselőjeként Császár Balázs lépett fel, aki a parasztpárt tagjaként a földművesszövetkezeti mozgalomban vállalt szerepet.42

GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI KIEGYENLÍTŐDÉS

1945 és 1949 között — mind országosan, mind Szegeden — a lakosság körében bizonyos fokú gazdasági és társadalmi kiegyenlítődés ment végbe. Ebben szerepet játszott a földosztás és az államkapitalista gazdaságpolitika, amely erőteljesen korlátozta a magántőke körét, valamint profitszerzési lehetőségeit. Továbbá fontos intézkedést jelentett e sorban a száz munkásnál többet foglalkoztató üzemek államosítása, és maga a szocialista irányú fejlődés, valamint az ezzel összefüggő bérpolitika, amely csökkentette az egyes társadalmi rétegek közötti jövedelemkülönbségeket.

Az 1946 augusztusi pénzügyi stabilizáció — a háború okozta veszteségek következtében lecsökkent nemzeti jövedelemnek megfelelően — a béreket a háború előtti bérszínvonal 50%-ában állapította meg. A termékek árainak meghatározása során az ipar esetében a mezőgazdaságénál magasabb szorzószámot alkalmaztak, így a mezőgazdaság viselte a nagyobb terheket, ugyanakkor a bérből és fizetésből élők életszínvonala a háború előttinek csak a felét érte el.

A parasztság helyzetén némileg javított, hogy már 1947-ben a kormányzat arra kényszerült, hogy egy sor mezőgazdasági termék árát felszabadítsa és így a teher megoszlott a mezőgazdaság, valamint az ipar között.

Az újjáépítés és a helyreállítás — a munkásság sok tekintetben önfeláldozó munkája nyomán — viszonylag sikeresen haladt előre. Az egész lakosságnak az újjáépítéshez való hozzájárulása abban is kifejezésre jutott, hogy a pénzügyi stabilizáció után az adóterhek jelentősen megnövekedtek. A mezőgazdaság és a parasztság terheit növelték az egyre emelkedő beszolgáltatási kötelezettségek. Az állam az egyenesadó és a jövedelemadó emelésével volt kénytelen saját bevételeit növelni, amelyből a háborús jóvátételt fizette, és az újjáépítés, majd a hároméves terv költségeit fedezte.

A gyáripar termelése 1945-ben a háború előttinek csak mintegy negyedét, 1946-ban harmadát érte el, 1948-ban viszont már annyit termelt, mint a háború előtti utolsó békeévben. A kisipar pedig már korábban majdnem a háború előtti teljesítményét nyújtotta. A mezőgazdaság a háborús veszteségek és az aszály miatt csak nehezen tudta növelni termelését.

{228} Az 1947 augusztusában indított hároméves terv azt is tartalmazta, hogy jelentősen javítani kell a lakosság életkörülményeit és az életszínvonalnak el kell érnie az 1938-as szintet. Ez azonban nem következett be.43

A városban a háborús veszteségek az átlagosnál kisebbek voltak, ezért az újjáépítés és a gazdaság helyreállítása is gyorsabban haladt. 1945–46-ban ugyan a szén, a fűtőanyag, a nyersanyag hiánya nehezítette az üzemek munkáját. 1947-ben a hároméves terv indításával azonban a városban meggyorsult a gazdasági helyreállítás. Az első tervév végén 1948. április 30-ig 35 millió forintot fordítottak beruházásokra, ebből 17 millió forintot a közúti híd építésére. Jutott üzemek fejlesztésére és korszerűsítésére is. A megszűnt dohánygyár helyén ruhaipari vállalatot hoztak létre, és új beruházásként 1949-ben megkezdték a textilkombinát építését, amely közel ezer munkásnak, főleg nőknek nyújtott munkalehetőséget.44

A hároméves terv a mezőgazdaság mellett elsősorban a bányászat, a közlekedés és a nehézipar fejlesztését irányozta elő, ezért Szeged lemaradt az iparfejlesztésben, emiatt továbbra is igen magas volt a munkanélküliek aránya. Még 1949 elején is mintegy 7 ezren voltak munka nélkül, elsősorban {229} alkalmi, mezőgazdasági, építőmunkások, napszámosok. Az iparban, a közlekedésben és a kereskedelemben foglalkoztatott munkások, valamint az alkalmazottak kereseti viszonyai fokozatosan javultak, de a munkanélküliek, akik csak alkalmanként jutottak munkához, nyomor szinten éltek. A munkanélküliség a városban csak az 1950-es években szűnt meg, amikor sokan az ország más területén találtak munkalehetőséget, és nem kevesen el is költöztek a városból.45

A VÁROS TÁRSADALOMSZERKEZETE 1949-BEN

Társadalmi rétegek 1949-ben (a közigazgatási átszervezés előtt)46

Társadalmi csoport Száma Százalék
Értelmiség 2 458 3,6
Városi kisvállalkozók, kispolgárság 5 364 7,9
Tisztviselők, alkalmazottak 7 985 11,8
Altiszti réteg 2 011 3,0
Munkásság 21 150 31,2
Egyéb foglalkozású 4 930 7,3
Gazdálkodók segítő családtagokkal 23 781 35,2
Együtt 67 679 100,0

A város társadalomszerkezetében a leglényegesebb változást az jelentette, hogy jelentősen megnőtt a birtokos parasztok száma és társadalmi súlya. 1941-ben 33,3%-ot, 1949-ben több mint 35%-ot tettek ki. A történelmi középosztály gyakorlatilag fölmorzsolódott, egyes csoportjai, főleg értelmiségiek megőrizték pozícióikat. A polgári középosztály is meggyengült, a kispolgárság bizonytalan helyzetbe került. A munkásság részaránya is csökkent az 1941-es majdnem 37%-ról 31,2%-ra. A háború utáni nehéz gazdasági helyzet miatt sokan munka nélkül tengődtek, a kisiparosok sem tudták foglalkoztatni őket. Az altiszti réteg sorai is megritkultak.

Az egyes társadalmi rétegek jövedelmi, vagyoni viszonyairól, s ezen alapuló további tagolódásáról képet kapunk annak a statisztikai kimutatásnak a segítségével, amely a magánlakás-tulajdonosok és bérlők által használt lakások szobaszám szerinti megoszlásáról ad számot. Az 1949-es népszámlálás szerint 38 168 lakott magánlakás volt a városban. Ekkor még az állami, valamint közületi lakások igen alacsony részarányt képviseltek. Ezért a {230} magánlakások, valamint tulajdonosaik, bérlőik megoszlása — minden bizonnyal — jól tükrözte a város társadalmának vagyoni és jövedelmi tagolódását.

A népszámlálás során majdnem 3 ezer olyan magánlakást találtak, amely mindössze egy szobából állt konyha nélkül. Ezekben a legszegényebb napszámosok, mezőgazdasági munkások és 1-2 holdas törpebirtokosok laktak, akik Körtöltésen kívüli munkástelepi és tanyai egy szobából álló lakásuk mellett különálló nyári konyhát használtak, télen pedig a szobában főztek. Az e lakásokat használókat lehet legalsó társadalmi rétegnek tekinteni. A lakások kétharmada egy szoba-konyhás volt, s a benne lakók az alsó társadalmi réteget alkották. A kétszobásban lakókat a közép-, a három és több szobásban lakókat pedig a felső réteghez tartozónak lehet tekinteni.

Társadalmi rétegződés a magántulajdon, a jövedelem (a lakás- és földtulajdon) alapján 1949-ben: a magánlakások tulajdonosainak, bérlőinek száma és megoszlása47

Lakásnagyság Lakástulajdonos és bérlő Százalék Réteg
1 szoba konyha nélkül 1 szoba konyhával 2 szobás
3 és több szobás
2 891
24 817
7 893
2 567
7,6
65,7
20,7
6,7
Legalsó réteg Alsó réteg Középréteg Felső réteg
Összesen 38 168 100,0  

E lakásstatisztika arról is számot ad, hogy a lakástulajdonosok és bérlők három nagy rétegéhez tartozó (a legalsó és alsó réteget egynek véve) fő társadalmi csoportok (mezőgazdasági és városi munkások, parasztok, kispolgárság, polgárság, tisztviselők, értelmiségiek) tagjai milyen arányban helyezkednek el a lakásokban.

A fő társadalmi csoportokhoz tartozó lakástulajdonosok és bérlők megoszlása lakásuk nagysága (a három réteg) szerint (%)48

Társadalmi csoport Alsó réteg Középréteg Felső réteg
Munkások 33,7 16,0 -
Iparosok, kereskedők 8,4 14,2 14,9
Értelmiségiek, tisztviselők 6,7 24,9 56,3
Parasztok, gazdálkodók 51,2 44,1 22,3
Egyéb - 0,8 6,5
Összesen 100,0 100,0 100,0

{231} Az alsó rétegbe zömmel munkások és törpebirtokos parasztok kerültek, de nehéz anyagi körülmények között élő kisiparosok és bizonyára piaci, valamint házaló kereskedők és zsibárusok tartoztak. Sőt az alsó réteg majdnem 7%-át valószínűleg az egyedül élő, szegény sorsú, vagy kezdő értelmiségiek és tisztviselők alkották.

A középréteg többsége árutermelő, polgárosodó parasztokból, értelmiségiekből, tisztviselőkből, iparosokból, kereskedőkből és szakmunkásokból állott. A felső réteg többségét jómódú értelmiségiek, tisztviselők, jobb anyagi helyzetben lévő gazdálkodók, iparosok és kereskedők alkották.

A vállalkozó tulajdonosi rétegek ellen folyó gazdasági támadással együtt tovább folytatódott e rétegek és a történelmi középosztály elleni politikai erőszak, felszámolásukat célzó adminisztratív intézkedéssorozat. 1950 júniusában a papi szerzetesrendek többségét feloszlatták. A magyar-jugoszláv viszony megromlására hivatkozva 1000 szerzetest és apácát telepítettek ki a határ térségéből. Szintén a jugoszláv határ közelsége miatt 1952-ben 100 megbízhatatlannak tartott családot telepítettek ki a városból. Az 1952. évi 4. törvény alapján a nagyobb házingatlanokat államosították.49 (Részletesebben tárgyalva a Köztörténet című fejezetben.)

Bibó István 1947-ben a paraszti polgárosodást elemezve éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy a tulajdon bizonyos formáit nem szabad elvenni, „mert egyrészt a felszabadulásnak fontos mozgatói lehetnek, másrészt egy új társadalmi rendben a szabadság lényeges technikai eszközei maradhatnak. A tulajdonnak e formái között a családi ház és a kézműiparos műhely mellett az egyik legfontosabb éppen a mezőgazdasági kisbirtok”.50 A tulajdonformák, az emberek, a társadalom szabadságának lényeges technikai eszközei ellen folyt átfogó támadás. Mindez összekapcsolódott a pártállami diktatúra létrehozásával. E politikai hatalom, a pártállam totális ellenőrzése alá vonta a társadalmat, a családokat, az embereket. A családok magántulajdonon alapuló szabadsága szűk térre szorult vissza. Az emberek túlnyomó többsége gyakorlatilag állami alkalmazottá vált. Munkája, léte és jövője az államtól függött. Az 1953-as politikai fordulat után tapasztalható volt, hogy az emberek egy része kereste a kiskapukat a pártállami ellenőrzés szorításából való kibújásra. 1955 májusában a minisztertanács titkársága megállapította, hogy „az utóbbi másfél évben az üzemekből az önkényes kilépések száma megháromszorozódott”. Ezért az önkényes kilépéseket tiltó rendelkezéseket meg-szigorították.51 A társadalom feletti pártállami ellenőrzés egyben politikai függőségi rendszert jelentett. A társadalom polgári fejlődésének, a polgárosodásnak a lehetősége megszűnt.52

{232} Az 1949 utáni közigazgatási átszervezéssel a valamivel több mint 86 ezer lakosú városban a mezőgazdasági népesség aránya mintegy 10%-ra csökkent. Egyre több parasztgazdát kényszerítettek a téeszekbe. A kisiparosok száma 1952-ben ezer alá, az önálló kereskedőké pedig 100 alá csökkent.

A politikai és a pártállami függőség nyomasztólag hatott a társadalomra. 1956 őszére az ebből adódó belső társadalmi feszültségek társadalmi robbanáshoz vezettek. A pártállami függőség elleni forradalom élharcosai az egyetemi, főiskolai fiatalok voltak, akik megszerzett tudásuk, műveltségük révén egyre kevésbé viselték el a megalázó alattvalói létet és annak tudatát. A demokrácia iránt, az ország függetlenségéért vívott forradalomhoz a társadalom minden rétege csatlakozott. A forradalmat és szabadságharcot a szovjet hadsereg leverte, amit megtorlás követett. Később azonban a kádári vezetés kénytelen volt kompromisszumot kötni a társadalommal és nagyobb lehetőséget biztosított az embereknek egyéni céljaik megvalósítására.53 (Részletesebben l. a köztörténeti fejezetet.)

AZ ÁLLAMSZOCIALISTA FELSZÍN ALATTI RÉTEGZŐDÉS

Az 1950-es években — mint országosan — a város társadalmában is bizonyos fajta egységesülés, homogenizálódás ment végbe, az államszocialista rendszer jellegéből adódóan. A magánvállalkozást folytató kis társadalmi csoportok súlya egészen minimálisra apadt. A város aktív keresőinek többsége munkásként, állami alkalmazottként vagy szövetkezeti tagként dolgozott.

A társadalom homogenizálódása azt jelentette, hogy a városban — mint országosan — a történelmi középosztály és a polgárság társadalmi csoportként megszűnt létezni. A kispolgárság jelentéktelen csoporttá apadt, a parasztgazdálkodók többsége pedig téesztag lett. A társadalmi egységesülés legfőbb jellemzőjeként szinte mindenki munkás, alkalmazott vagy szövetkezeti tag lett. A legkülönfélébb foglalkozási rétegek keresete közötti régi különbségek jelentősen csökkentek. A felsőfokú képzettséggel rendelkező értelmiségiek és a szakmunkások fizetése között alig volt különbség. Az irodai, ügyviteli alkalmazottak és a munkások keresete nagyjából azonos szintet ért el. Az 1950-es években a mezőgazdasági dolgozók, a téesztagok jövedelmi viszonyai maradtak el leginkább az átlagtól.

A szocializmus egyenlőség elvének megfelelően — a teljesítménytől jórészt függetlenül — az egyének, a társadalmi rétegek jövedelmi viszonyainak kiegyenlítése, egységesítése történt meg. A legképzettebb, legnagyobb teljesítményt nyújtó szakemberek, a legfelelősségteljesebb munkát végző {233} értelmiségiek és a legképzetlenebb munkások keresete közötti korábbi nagy különbség jelentősen csökkent.

A gazdaság állami szektorában a különböző foglalkozási csoportok keresete között alig volt különbség.

A kereseteket alacsony színvonalon egyenlítették ki. Míg 1949-ben még az építőipari keresetek álltak az első helyen, 1952-ben már az ipariak kerültek oda. A mezőgazdaság állami szektorában dolgozók jövedelmi viszonyai voltak a legmostohábbak. Az egyéb ágakhoz az államigazgatásban, az egészségügyben, a szociális és kulturális intézményekben dolgozók tartoztak. Itt értelmiségiek, irodai, ügyviteli alkalmazottak dolgoztak. Látható, hogy az ő keresetük nem haladta meg az iparban dolgozókét.

A parasztok túlnyomó többsége ekkor még saját földjén önállóan gazdálkodott. A beszolgáltatási és az adóterhek mértéktelen szigorítása azonban anyagi, jövedelmi viszonyaikat vészesen leszorította.54 Jövedelmi viszonyaik jóval elmaradtak a munkásság és a városi lakosság keresetétől. A legsúlyosabb parasztellenes intézkedések, a padláslesöprés időszakában, 1952-ben a parasztoknak jövedelem helyett veszteséget kellett elviselniük, amit csak azért tudtak túlélni, mert némi tartalékkal rendelkeztek.55

56. Általános közellátási jegy (kenyérjegy), 1949

Mind az állami alkalmazottak és az állami szektor dolgozóinak keresetére, mind a parasztság jövedelmi viszonyaira vonatkozó adatok országosak, de tükrözik a szegedi viszonyokat is. Azt a különbséget azonban figyelembe kell vennünk, hogy a város iparában a könnyű- és élelmiszeripari üzemek túlsúlyt képeztek, amelyekben — méghozzá többségében — nők dolgoztak, így a keresetek az országos átlagnál alacsonyabb színvonalon álltak. A helyi parasztság jövedelmi viszonyai ezzel szemben valamivel kedvezőbben alakultak a belterjes termelés, a zöldség- és gyümölcstermesztés magasabb arányának köszönhetően. A beszolgáltatási és adóterhek itt is, az országossal egyeztek, de a burgonya, a zöldség, a gyümölcs, és a baromfi nagy részét a város piacán szabadon értékesíthették.

A lakosság életkörülményei összességében 1950–54 között igen kedvezőtlenül alakultak. Ebben az időszakban a népesség különböző csoportjainak reáljövedelme mintegy 20%-kal csökkent és csak 1953 után következett be némi javulás.

Az akkori viszonyokat jól tükrözi az, hogy 1951. április 15-én a minisztertanács rendelet kiadására kényszerült a lakosság kenyér ellátásáról.

{234} A fizikai dolgozók napi kenyéradagja 350 gr (35 dkg), a szellemi és adminisztratív dolgozóké 300 gr (30 dkg) volt. A kenyérjegy 1951 decemberében szűnt meg.56

A társadalmi egységesülés, homogenizálódás az eddig elmondottak ellenére jórészt csak a társadalmi élet felszínét érintette.

A népesség valódi, a jövedelmen és az életlehetőségeken alapuló társadalmi rétegződése azonban továbbra is megmaradt.

Mit mutatnak 1960-ban az 1949-eshez hasonló lakásstatisztikai adatok?

Az 1950–52 között végrehajtott közigazgatási átszervezés után a város lakásállománya 26 251 lakásból, 1960-ban pedig 29 063-ból állott. Tehát mintegy 3 ezer lakással bővült az állomány.

Az 1960-as években jelentős változások kezdődtek a város valóságos társadalmi viszonyaiban. Az 1970-es lakásstatisztika adatai erre utalnak. A város lakásállománya közel 7 ezerrel gyarapodott.

A lakások szobaszám szerinti összetétele 1949-ben, 1960-ban és 1970-ben (%)57

Év 1 szobás 2 szobás 3 szobás 4-x
1949 1960 1970 72,6
64,9
47,3
20,7
27,7
41,1
6,7
5,8
9,6
-
1,6
2,0

A további adatok arra is lehetőséget adnak, hogy a társadalmi viszonyok felszíne alatti, a jövedelmen és az anyagi viszonyokon alapuló társadalmi rétegződésről képet kapjunk.

A mezőgazdasági fizikai dolgozók laktak a legmostohább körülmények között. Ők alkották ekkor a város társadalmának alsó rétegét. A nem mezőgazdasági fizikai dolgozók (ipari, építőipari munkások, a szolgáltató ágak fizikai dolgozói), akik többségben voltak, szintén az alsó réteget képviselték, ám 24 százalékuk a közép réteghez tartozott. A szellemi dolgozók, akiknek csak kisebb része volt értelmiségi, a többség ügyviteli alkalmazott, a város társadalmának közép- és felső rétegét tették ki.58

A tulajdonosi (magántulajdonú) lakások száma meghaladta a 10 ezret, de ezek között is az 1 szobásak aránya mintegy 50%-on állt. A városszéli munkástelepek magántulajdonú családi házainak jelentős része 1 szobát számlált. A két és több szobás magánlakások tulajdonosait gazdálkodók, önálló kertészek, kisiparosok, kiskereskedők, magasabb jövedelmű szellemi dolgozók alkották. A városban ekkor az önálló foglalkozásúak csoportjához 5424 aktív kereső tartozott, akiknek többsége önállóan gazdálkodott. {235} A mezőgazdaság téeszesítése csak az 1960-as évek elején fejeződött be a városban.

Az 1960-as években a gazdasági növekedés hatására a lakosság, a különböző társadalmi rétegek jövedelmi viszonyaiban javulás következett be. Gyakorlatilag ekkorra szűnt meg a munkanélküliség, noha ezt már az 1950-es évek eleje óta hirdették.

A lakosság reáljövedelme 1960–65 között országosan 118%-ra, 1970-re 159%-ra emelkedett. Különösen figyelemre méltó, hogy amíg a munkások és alkalmazottak reáljövedelme ebben az időszakban csak 154%-ra nőtt, addig a parasztságé 166%-ra. A városi munkás- és alkalmazotti háztartások évi nettó jövedelme 1965-ben 13 833, a parasztoké és kettős jövedelműeké 11 105 forintot tett ki. Országosan ekkor még érezhető különbség jött létre a városi munkások és alkalmazottak, valamint a parasztok és kettős jövedelműek nettó jövedelme között a városi lakosság javára.59

Az 1960-as évek végén a társadalmi csoportok jövedelme közötti különbségek már némileg növekedni kezdtek. Az egy főre jutó jövedelem a következőképpen alakult 1969-ben a fő társadalmi csoportoknál: munkás 17 990, paraszt 17 822, kettős jövedelmű 18 195, szellemi dolgozó 24 160, önálló foglalkozású, vagyis kisvállalkozó 19 954 forint. Igen biztatóan alakult a lakosság jövedelme az 1970-es évek első felében.60

Figyelemre méltó, hogy ebben az időben már a szövetkezeti parasztok és a kettős jövedelműek keresete megelőzte a munkásokét. A szellemi dolgozók csoportját elsősorban értelmiségiek, ügyintéző, ügyviteli alkalmazottak, valamint a közvetlen termelésirányítók alkották, akiknek jövedelmi szintje jóval meghaladta a többi társadalmi csoportét.

A fő társadalmi rétegek egy főre jutó évi jövedelme 1975-ben (Ft)61

Társadalmi réteg Ft
Ipari munkás 28 050
Egyéb nem mezőgazdasági fizikai dolgozó 27 000
Állami mezőgazdasági fizikai dolgozó 26 000
Közvetlen termelésirányító 33 400
Szövetkezeti paraszt 30 150
Kettős jövedelmű 31 450
Szellemi dolgozó 36 000

A főtársadalmi rétegek jövedelme a következőképpen alakult a megyében az 1970-es évek első felében.

Az egy főre jutó évi nettó jövedelem 1970-ben és 1975-ben a fő társadalmi csoportoknál (Ft)62

Társadalmi réteg 1970 1975
Szellemi dolgozók 20 340 30 090
Munkások 16 971 24 389
Mezőgazdasági foglalkozásúak 16 997 22 941
Kettős jövedelműek 21 693 23 916

{236} Az adatokból az a következtetés vonható le, hogy a gyorsabb gazdasági fejlődés nyomán a fő társadalmi csoportok jövedelmi viszonyai javultak, bár elmaradtak az országos jövedelmektől. Kiemelkedő a szellemi dolgozók, az értelmiségiek jövedelmének emelkedése. A kettős jövedelműek csoportjába azok a téesztagok, valamint munkások és más foglalkozásúak tartoztak, akik háztáji gazdálkodással vagy mezőgazdasági kistermeléssel is foglalkoztak. A város aktív keresői közül sokan kettős jövedelemmel rendelkeztek, akiknek kedvezően alakultak anyagi viszonyaik.

A leginkább figyelemre méltó fejlemény az, hogy a mezőgazdasági fizikai dolgozók csoportja, amely 10 évvel korábban 74,2%-os 1 szobás lakásaránnyal az alsó réteget alkotta, most 48,6%-os arányával megelőzte a nem mezőgazdasági fizikai dolgozók nagy rétegét, és a 2 szobás lakást használó középréteg soraiban a második helyre került a szellemi dolgozók 52,9%-os aránya után.63

A növekvő, mintegy 50%-os arányt elért magánlakás-állomány összetétele is a mezőgazdasági termeléssel, valamint a háztáji gazdálkodással foglalkozó csoportok anyagi gyarapodásáról tanúskodott.

A városban több mint 4 ezerrel gyarapodott a magánlakás-állomány a magánlakásos, családi házas területeken: Újszegeden, a munkástelepeken, a külvárosi részeken, ahol a családoknak háztáji kertészkedésre és állattenyésztésre volt lehetőségük. A magánlakás-állományon belül ezen túlmenően szövetkezeti és öröklakások is épültek. A magánlakás-állományban az 1 szobásak aránya az 1960-as több mint 50%-ról 1970-ben 36%-ra csökkent, a 2 szobásaké pedig a 30% fölöttiről 50% fölé emelkedett. Mindez a háztáji gazdálkodás, a magánvállalkozás bővülő lehetőségeiről tanúskodott, ami a valódi társadalmi rétegződést is befolyásolta és a gazdasági polgárosodás újraindulását bizonyította.

Az 1972. évi általános mezőgazdasági összeírás szerint, amely az 1970-es adatokat rögzítette, az országban a háztáji és kistermelés aránya a zöldségágazatban 43%-ot, a szőlőtermesztésben 60%-ot, a gyümölcstermelésben 56%-ot tett ki. A sertéshizlalásban, baromfitenyésztésben a kisgazdaságok {237} részaránya még magasabb szintet ért el. Összességében a háztáji és kistermelés részaránya a növénytermesztésben 33%-ot, az állattenyésztésben pedig 49%-ot ért el.64 A háztáji és kisgazdaságokban a fóliasátrak alkalmazásával a korai, a primőrzöldség termesztése lendül fel, amit Újszegeden, Szentmihályteleken, és a később Szegedhez csatolt településeken tapasztalni lehetett.

A statisztika ebben az időben 1465 hold kert művelési ágba tartozó területet mutatott ki Szegeden. Erdei Ferenc szerint azonban legalább kétszer ekkora területet műveltek kertként, vagyis mintegy 3000 holdat, és e munkában mintegy 5-6 ezer család volt érdekelt. Erdei a következőképpen jellemezte a Város és vidéke című művében a szegedi kertkultúrának az 1960-as évek végén tapasztalt virágzását: „Olyan változatos és sokoldalú ez a kerti kultúra, hogy itt minden időszakban nyílik valamilyen virág, mindig érik valamilyen gyümölcs és mindig szezonja van valamilyen termék értékesítésének. A zöldség- gyümölcs felvásárló Méktelep mindig működik, mert egymás után következnek a primőr zöldségek, a sóska és a paraj, a cseresznye, a földieper, a saláta, a zöldpaprika, a nyári gyümölcsök.”

Szerinte e kertkultúrát a táj fő növényének, a fűszerpaprikának a termesztése alapozta meg. Ugyanis e fűszernövény palántáit a szegedi és környékbeli kertekben nevelték, és ezzel teremtették meg az általános kertészkedő ismeretek, tapasztalatok és szaktudás alapjait. A szegedi és környékbeli kertkultúrának 5 sajátos területe alakult ki, amelyek ebben az időben is megőrizték jellegzetességüket: a fűszerpaprika-termesztés központja Alsóváros volt, a korai zöldségtermelés Szentmihályteleken összpontosult, a legkülönfélébb tavaszi, nyári zöldséget, gyümölcsöt, virágot főleg az újszegedi kertekben termesztették, a rózsatő és dísznövény előállítása a szőregi termelők tehetségét dicsérte, a szatymazi őszibarack pedig országos hírnévre tett szert.

Az uralkodó kertészeti kultúra mellett a kisüzemi agrártermelésben nem lebecsülendő szerepet játszott a városszélen, a Körtöltésen kívüli lakótelepeken és a külterületeken élő családok állattenyésztő tevékenysége, főleg a baromfitartás, sertéshizlalás és kisállattenyésztés. A városban a belterjes kisüzemi mezőgazdasági árutermelés az 1960-as években nemcsak fennmaradt, hanem jelentősen növekedett, ami a gazdasági jellegű agrárpolgárosodás megindulását bizonyította.65

Az államszocialista rendszer azt jelentette, hogy a központosított, bürokratikus államszervezet rátelepedett a gazdaságra, a társadalomra, és a nemzeti jövedelem újraelosztási rendszerével meghatározta az egész lakosság, az egyes társadalmi rétegek és csoportok életlehetőségeit, és a társadalomban betöltött szerepét. Ezzel jórészt olyan rendies jellegű függőségi viszonyokat teremtett — politikai, társadalmi és gazdasági tekintetben egyaránt —, {238} amelyek megszabták az egyes emberek és családok egzisztenciális helyzetét, előrejutási lehetőségeit.

Ugyanakkor az emberek, a családok keresték annak a lehetőségét, hogy saját külön munkájuk, teljesítményük révén, a második vagy árnyékgazdaságban, a háztáji és családi gazdaságaikban folytatott tevékenységükkel szolgálják anyagi érvényesülésüket, növeljék szabadságfokukat az államszocialista rendszer rendies jellegű függőségi viszonyaival szemben. Az általános tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az emberek ekkor elsősorban az agrárgazdaságban tudták tömegméretekben megvalósítani a háztáji és kistermelés révén külön gazdasági érvényesülésüket, tudták növelni társadalmi szabad-ságfokukat.66

Hogyan mutatkozott meg ez Szegeden? A városban és a Szegedhez csatolt községekben mintegy 600 főhivatású önálló kertész, állattenyésztő, vagyis önálló gazda élt segítő családtagjaikkal együtt. Ők magántulajdonnal, magángazdasággal rendelkeztek, nem tartoztak a szocialista szektorhoz, azonban lehetőségeiket — az adórendszer, a felvásárlás, az árrendszer, stb. révén — a fennálló gazdasági és politikai viszonyok határozták meg. Mégis, mindennek ellenére sokkal nagyobb szabadsággal rendelkeztek, mint a szocialista szektorban dolgozó munkavállalók.

Ennél jóval nagyobb jelentőségű az, amint Erdei Ferenc megállapította, hogy mintegy 5-6 ezer család végzett a városban árutermelő jellegű kertészeti termelést. Majdnem ennyien folytattak ház körüli gazdaságaikban mezőgazdasági termelést, baromfitenyésztést és sertéshizlalást.

A háztáji- és kisgazdaságok fejlődésében az 1960-as évek második felétől kezdve jelentős változás, minőségi ugrás következett be. Az említett kisgazdaságok tulajdonosai mezőgazdasági területeiket nem, vagy csak nagyon kis mértékben tudták növelni. A termelés korszerűsítésének új lehetőségei, — a kertészeti termelésben a fóliasátrak, üvegházak alkalmazása, a baromfitenyésztés új módszerei — elősegítették a kisgazdaságok termelési színvonalának növekedését. A szegedi kertekben néhány év alatt a fóliasátrak százai, ezrei jelentek meg, üvegházak is épültek, és így az agrár-kisvállalkozók nagymértékben tudták növelni árutermelésüket.

A szegedi kertész kisvállalkozók tömegeinél az anyagi megerősödés jelei mutatkoztak, jövedelmük gyarapodott és évről évre nem kevés összeget fordítottak új beruházásokra, fóliasátrak, üvegházak építésére, termelésük korszerűsítésére.

Mintegy 10-12 ezer családból álló olyan társadalmi csoport jött létre önálló kertészek, gazdálkodók, téesztagok, állami gazdasági dolgozók, valamint a csatolt községekben, a munkástelepeken, a város külső részein, Újszegeden lakó ipari munkások, sőt alkalmazottak családjaiból, akik háztáji gazdálkodással, mezőgazdasági kistermeléssel, állattenyésztéssel is {239} foglalkoztak. Vállalkozásuk révén szerzett jövedelmük esetenként meghaladta fő munkahelyükről származó bérüket. Ők már régi, 1-2 szobás családi házuk helyén 2-3 szobás vagy még nagyobb, korszerű, összkomfortos lakást tudtak építeni maguknak.

A VÁROS TÁRSADALMÁNAK TÉRBELI ELHELYEZKEDÉSE

Az 1960-as évek második felétől nagyarányú lakásépítés kezdődött a városban. Először Újszegeden az Odessza nevű lakótelep épült fel, majd Tarján következett, később az Északi városrész és Felsőváros nagykörúton kívüli új negyede épült ki. (Részletesen lásd a vonatkozó fejezetben.) Az 1970-es évek közepén az öt csatolt község is megváltoztatta a város társadalmának összetételét. Az 1980-at követő időszakban azonban alig következett be nagyobb változás a város társadalmában.

Indokolt tehát szemügyre vennünk a város társadalmának térbeli megoszlását. Az 1980-as népszámlálás során részletes kimutatás készült az egyes városrészek népességének összetételéről. A statisztikai fölmérés a következő városrészek szerint vette számba a népességet: Belváros, a Tisza Lajos körúton belül, Belső városrész, a Nagykörút és a Tisza Lajos körút között, a Belső lakóövezet: Északi városrész, Rókus, Móraváros, Alsóváros, Újszeged. A Külső lakóövezetet a régi munkástelepek alkották. Külön városrészbe sorolták az Odessza, Tarján, Északi városrész nevű új lakótelepeket és a Felsőváros Nagykörúton kívüli részét, ahol új lakások épültek. Külön városrésznek vették a csatolt településeket és a nem nagy méretű külterületet. Két kisebb városrészt is meghatároztak (egyetemi városrész, és ipari terület néven), amelyek azonban alacsony népességűek és elhanyagolhatók.

A városrészek népességének változása 1970–1980 között és megoszlása67

Városrész Népesség Változás Megoszlás (%)
1980 1970-1980 1970 1980
Belváros 6 888 -2 581 6,2 4,0
Belső városrész 20 710 -5 850 17,0 12,1
Belső lakóövezet 41 802 -8 661 33,3 24,5
Külső lakóövezet 15 296 + 100 10,0 9,0
Lakótelepek 50 890 + 37 170 9,0 29,7
Csatolt települések 27 188 +2 694 16,2 15,9
Külterület 2 504 -3 125 1,9 1,5

{240} A belső városrészek népessége csökkent, az új lakótelepeké óriási mértékben, a csatolt településeké jóval kisebb arányban növekedett. Így a város népességének mintegy 30%-a 1980-ban már az új lakótelepeken élt.

A 14 éven aluli korosztály aránya legmagasabb (30,4%) a lakótelepeken volt, ami azt bizonyította: e városrészbe fiatalok, gyermekes családok költöztek a belső városrészekből, a külső lakóövezetből és a csatolt településekről. Albérletüket, kisebb lakásukat cserélték fel nagyobb lakótelepi lakásra. A csatolt településeken is viszonylag magas volt a gyermekek és a fiatalok aránya. A belső városrészekben viszont előrehaladt a népesség elörege-dése.68

Az 1950-es évek végétől kezdve 1980-ig nagyarányú térbeli és társadalmi mobilitás zajlott le a városban. A környező és a távolabbi falvakból, területekről betelepülők elsősorban az új ipari üzemek munkásai lettek. Az 1970-es évek közepén a Szegedhez csatolt 5 községben az aktív keresők többsége már az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején a szegedi iparban dolgozott. Az 1960-as évek második felében a Szeged környéki olajbányászat és földgázkitermelés megindulásával az ipari munkásság új csoportja jelent meg a városban: az olajbányászoké. Magasabb technikai kultúrát képviseltek, magasabb képzettséggel rendelkeztek, mint a város többi, főleg könnyűipari, textilipari és élelmiszeripari üzemeiben dolgozó csoportok tagjai. Jövedelmük is jóval magasabb volt, mint a többi ipari munkásé. Az 1960-as évek második felétől kezdve az új lakótelepek panelházainak lakásaiba nagy számban költöztek be olajipari munkások és a város fejlődő iparának más dolgozói.

A kőolaj- és földgázkitermelés megkezdésével, az olajbányászok megjelenésével tehát a város ipari munkásságának összetétele és jövedelmi viszonyai jelentősen megváltoztak.

A helyi munkásság fő csoportjainak havi bére 1980-ban (Ft)69

Iparág Havi kereset (Ft)
Bányászat 5 062
Élelmiszeripar 3 548
Textilipar 3 473
Textilruházati ipar 3 128
Bőr- és szőrmeipar 3 060

Szeged belső és külső lakóövezeteiben élő régi munkások egyre nagyobb számban a szolgáltató vállalatokban, üzemekben és intézményekben vállaltak munkát. Gyermekeiket már korábban iskoláztatták, középiskolába, {241} egyetemre juttatták be, akik diplomájuk, szakmai képzettségük megszerzése után értelmiségiek vagy más szellemi foglalkozású alkalmazottak lettek. Jelentős részük a városban talált munkahelyet magának. Az értelmiségiek, a szellemi foglalkozásúak — főleg a fiatal értelmiségiek — többsége a belső városrészekben az új lakótelepeken lakott.

19. Lódenkabátos férfi, 1950-es évek első fele 20. Viharkabátos férfi, 1950-es és 1960-as évek
   
21. Munkásűr egyenruhában 22. A Magyar Néphadsereg egyenruhája
   
23. Úttörő kislány 24. Női divat, 1970-es évek
   
25. Fiatalok divatja, 1979 26. Menyasszony, 1980-as évek

A térbeli mobilitással egyidejűleg a városba beköltözött parasztfiatalok, továbbá az 1970-es évek közepén a városhoz csatolt öt község mezőgazdasági foglalkozású lakosainak jelentős része szegedi ipari munkás lett. A régi városi munkásság nagy része viszont a szolgáltató ágak fizikai dolgozója lett. E társadalmi csoport fiatal nemzedékei viszont már értelmiségi és szellemi foglalkozású ügyintéző, ügyviteli munkakörbe emelkedtek tanulmányaik révén.

A régi történelmi és polgári középosztály csoportjai a legkülönbözőbb pályákon szakértelmiségiként tudtak elhelyezkedni. Gyermekeiket — az ismert politikai nehézségek ellenére — tovább taníttatták, ők szintén értelmiségi pályákra léptek. 1963-tól kezdve az egyetemi, főiskolai felvételeknél már kevésbé vették figyelembe a felvételizők származását. Így az egyetemek és főiskolák által kibocsátott diplomások körében újra többségbe kerültek az értelmiségi és szellemi foglalkozású szülők gyermekei. A munkás- és parasztszármazású értelmiségiek aránya 50% alatt mozgott. (Részletesebben lásd az egyetemtörténeti fejezetet.)

A VÁLLALKOZÓK RÉTEGÉNEK GYARAPODÁSA

Az 1970-es években vett legnagyobb lendületet mind a gazdasági fejlődés, mind a lakosság jövedelmének növekedése. Az évtized végén és az 1980-as évek elején már lassult a növekedés üteme, sőt esetenként visszaesés következett be.

A Központi Statisztikai Hivatal megyei, illetve dél-alföldi reprezentatív fölmérése szerint 1978 és 1982 között még érezhetően növekedett a családok jövedelme, valamint fogyasztása.

Ebben az időszakban a szövetkezeti parasztok egy főre jutó évi kiadása meghaladta még a szellemi dolgozók kiadásainak szintjét is. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy a szellemi dolgozóknak nevezett társadalmi csoport sokkal jobban tagolódott, mint a szövetkezeti parasztság. A szellemi dolgozók csoportjába tartoztak — mint említettük — a magas jövedelmű szakemberek, értelmiségiek és az alacsony képzettségű, mechanikus munkát végző ügyintéző, ügyviteli alkalmazottak egyaránt. Még a kettős jövedelműek évi kiadása is jóval meghaladta a munkások évi kiadásainak összegét.

Az évtized közepére a munkás, szövetkezeti paraszt és kettős jövedelmű háztartások egy főre jutó évi kiadásai alig nőttek, a szellemi dolgozóké viszont továbbra is emelkedést mutatott. Az előbbieké továbbra is 49-50 ezer {242} forint között mozgott, miközben a pénzromlás, az infláció egyre érezhetőbbé vált. A szellemi dolgozók egy főre jutó évi kiadása már meghaladta a 65 ezer forintot.70

Az 1980-as években csökkent a város népességének térbeli és társadalmi mobilitása. Az új lakótelepek erre az időre jórészt kiépültek, és csak Rókuson folytatódott — lassúbb ütemben — új lakótelep emelése. Viszont magántulajdonú családi házak, társasházi öröklakások és szövetkezeti lakások továbbra is nagy számban épültek a város egész területén.

1980-ban a városban 1803 önálló vállalkozó többségét iparosok, kőművesek, kereskedők, fuvarozók, önálló kertészek, gazdálkodók alkották. Megjelentek a különféle szolgáltató és szellemi-értelmiségi vállalkozók is. Tovább szaporodott az önálló kertészek csoportja, akik egyre nagyobb arányban tértek át virágok és dísznövények termesztésére. Szőregen gyarapodott a rózsatő és dísznövények termesztésével foglalkozók tábora. A város körüli külterületen az önálló gazdálkodók főleg sertéshizlalással foglalkoztak. Az önálló kertészek, gazdálkodók mellett tovább nőtt a háztáji gazdálkodással és mezőgazdasági kistermeléssel foglalkozó téesztagok, állami gazdasági dolgozók száma, továbbá a város szélén és a csatolt településeken lakók nagy, 10 ezer fölötti csoportja.

A legális, korlátozott piaci vállalkozói gazdaság mellett — mint ahogyan országosan — városunkban ugyancsak hódított a második vagy szürke gazdaság.

Az 1980-as években a háztáji gazdálkodásban, a mezőgazdasági kistermelésben és a szürkegazdaság egyes területein már érezhető tőkeképződés, tőkefelhalmozás indult meg. Ennek nyomán egyre többen lettek önálló vállalkozók. Jelentősen gyarapodott a csoportjuk. Az 1980-as évtizedben tapasztalható, korábbinál jóval lassúbb társadalmi változásoknak ez lett a fő jellemzője. A társadalom életében megnőtt a korlátozottan, de egyre inkább érvényesülő piaci elemek, magántulajdonon alapuló vállalkozások hatása. A gazdaság állami és szövetkezeti szektora egyre több nehézséggel került szembe, ami lehetőséget nyújtott az önálló piaci vállalkozói szektor növekedéséhez.

Egy országos reprezentatív fölmérés szerint az évtized második felében már megindult a fő társadalmi csoportok jövedelmi viszonyai közötti különbségek növekedése. A fölmérés során azt vették számba, hogy miként oszlott meg a népesség ötödökbe tartozók részesedése a személyes jövedelemből a főkereső társadalmi hovatartozása szerint.

A munkások, szövetkezeti parasztok, értelmiségiek összes jövedelemből való részesedése között alig van különbség. Az értelmiségiek legfelső ötödbe tartozó csoportjának kissé magasabb az összes jövedelemből való részesedése, mint a munkásoknak és szövetkezeti parasztoknak. Az adatok {243} viszont már azt tükrözik, hogy a kisárutermelők és a vállalkozók közül kevesebben tartoztak a legalsó ötödbe, mint a többi társadalmi csoportból és a legfelső ötödbe tartozók az összes jövedelemből már jóval nagyobb arányban (36,7%-ban) részesedtek, mint a többi társadalmi réteg. Minden bizonnyal ez jellemezte a szegedi viszonyokat is.71

A politikai rendszerváltozás bekövetkeztével a pártállami diktatúrán, politikai hierarchián alapuló társadalmi berendezkedés összeomlott. A társadalmi viszonyok átrendeződése azonban éppen hogy csak elindult. Az 1990-es népszámlálás adataiból csak a társadalmi csoportokban bekövetkezett változásokat és e csoportok megoszlását lehet bemutatni.

Az 1980-as évtizedben például az értelmiségiek 10 évvel korábbi mintegy 10 ezres csoportja közel 13 ezresre gyarapodott, aránya 11,7%-ról több mint 16%-ra nőtt.72

A város társadalmának életében a tárgyalt időszakban fontos és növekvő szerepet töltöttek be az értelmiségiek. A történelmi középosztályból származók a politika nyomása miatt kénytelenek voltak visszavonulni nemcsak a politikai, közéleti, hanem értelmiségi tevékenységüktől is. Ezt tette a neves szegedi család sarja, Pálfy György. Halasy-Nagy József filozófiaprofesszor még 1945–48 között is bírálta a kommunistákat, később emiatt lehetetlenné tették tudományos tevékenységét. Ábrahám Ambrus viszont korábbi papi szerzetesi mivolta mellett elsősorban tudományos kutatással foglalkozott, a tudományos akadémia tagja lett, és megbecsülésben részesült.

Mindazok, akik a következetes demokrata értelmiségiekhez tartoztak, de bírálták a kommunista politikát, nemcsak a politikai életből, hanem jórészt értelmiségi területükről is kiszorultak. Ez lett a sorsa Bibó Istvánnak. A város szociáldemokrata mozgalmában fontos szerepet betöltő Valentiny Ágostont nemcsak politikailag gáncsolták el, hanem koholt vádak alapján súlyos börtönbüntetésre ítélték.

A paraszti származású Bálint Sándor néprajztudós 1949-ben önként mondott le országgyűlési képviselőségéről és politikai tevékenységéről, ennek ellenére tudományos és egyetemi oktatói munkáját folyton nehezítették.

A helyi értelmiség reprezentáns képviselőjének tekinthető erdélyi származású Szőkefalvi-Nagy Béla matematikaprofesszor, akinek apja is neves matematikus volt. Petri Gábor sebészprofesszor tudományos oktatói munkája mellett közéleti szereplést is vállalt. Az 1950-es években kialakult helyi politikai elit és az értelmiség közötti kapcsolat megszemélyesítőjének tekinthető a helyi vállalkozó halászcsaládból származó Antalffy György jogász. A szociáldemokrata párt egyik helyi vezetőjeként 1948-ban támogatta pártja beolvadását a kommunista pártba. A későbbi években egyetemi oktatóként, {244} jogászprofesszorként, majd rektorként dolgozott, és az állampárt valamelyik helyi testületében majdnem mindig helyet kapott.

Az új értelmiség képviselőjeként tevékenykedett a vidéki népi származású Tóth Béla író, aki hosszú ideig a Somogyi-könyvtár igazgatói tisztét töltötte be. Lődi Ferenc költő, újságíró, valamint Kristó Gyula történész professzor, haláláig jelen sorozat főszerkesztője.

A helyi művészértelmiség tipikus képviselője volt Vaszy Viktor karmester, a helyi opera apostola. A képzőművészet és a képzőművészek igen eredeti képviselőjeként lépett fel Vinkler László festőművész.

Németh András klinikai orvos az 1960-as évek elején az országban az első veseátültetést végezte. Péter László irodalom- és várostörténész noha kritikus megnyilvánulásai miatt többször üldöztetésben részesült, fáradhatatlanul folytatta irodalom- és várostörténeti munkásságát, valamint publikációs tevékenységét. Gregor József operaénekes nevét az egész világon ismerik, ő azonban hű maradt szeretett városához.73

A társadalmi rétegek közül legnagyobb százalékban kifejezett gyarapodás a vállalkozók csoportjánál következett be, ugyanis számuk megkétszereződött, az 1980-as évtizedben társadalmi részarányuk pedig 2,2%-ról 5%-ra emelkedett. Az önálló iparosok száma megközelítette a 800-at, az önálló kőműveseké, építési vállalkozóké meghaladta az 500-at, az önálló kertészeké, gazdálkodóké pedig megközelítette a 700-at. A kereskedők, a fuvarozók és taxisok száma még nagyobb arányban gyarapodott. Megjelentek a különféle gazdasági és személyi szolgáltatást végző vállalkozók. A szellemi foglalkozású, értelmiségi vállalkozók (adótanácsadók, könyvelők, ingatlanforgalmazással foglalkozók, stb.) száma együttesen megközelítette az 500-at.

A kialakuló új szegedi gazdasági elit tagjai között azok voltak többségben, akik már korábban a szűkös lehetőségeket kihasználva vállalkozásba kezdtek. Ebben elsősorban vállalkozókészségük, szakmai képzettségük és megtakarított pénzük, tőkéjük, valamint innovációs készségük játszott szerepet. Bába István — saját bevallása szerint apjától örökölte nagy munkabírását, akaraterejét, aki gazdálkodóként művelte Újszegeden az 1945-ben juttatott földjét. Édesanyja jó üzleti érzékéről volt híres, és így az apai és anyai vonások benne összegeződtek. Őt már fiatal korában a harcos bizonyítási vágy vezérelte, s hamarosan megmutatkozott vállalkozási készsége is.

Már az 1960-as évek elején neves ügyvédnek számított a városban. Ekkor az ügyvédi kamara kimutatása szerint az ország 14-ik legjobban kereső ügyvédje volt. Hamarosan sztárügyvédi hírnevet szerzett, és jövedelmét már ekkor igyekezett különböző vállalkozásokba fektetni. Maga számolt be egy őt meginterjúvoló újságírónak az első ingatlanvállalkozásáról. Az 1960-as {245} években megtudta, hogy majd hatalmas paneles építkezés kezdődik Felsővároson. Vásárolt azon a területen egy hektár szántóföldet néhány ezer forintért. Betelepítette fenyőfákkal, így a terület állami kisajátításakor több mint 1 millió forintot kapott az egy hektár földjéért. Más vállalkozásokat is indított az 1980-as évek végén. Ingatlanügyletekkel foglalkozó vállalkozása bontakozott ki nagy arányban.

Varga Mihály építési vállalkozó Kiskunhalason született. Szegeden a Vedres István Építőipari Szakközépiskolában tanult, majd építészmérnöki diplomát szerzett. Kecskeméten a Bácsépszernél dolgozott, fokozatosan egyre magasabb beosztásba került. Mindez azonban nem elégítette ki, apjával már 1981-ben gazdasági munkaközösséget alapított. Nappal munkahelyén dolgozott, éjszaka tervezett, majd hét végén „géemkáztak”. Acélszerkezetes épületeket, műhelyeket, gabonatárolókat építettek. 1987-ben a géemkát kisszövetkezetté alakították át, és ettől kezdve e vállalkozás irányítása vált egyedüli foglalkozásává. Cégét Szegedre helyezte át, amely a Könnyűszer-kezet Építő és Szolgáltató (KÉSZ) Kft-vé alakult át. E vállalkozás már az 1980-as évek végén gyors fejlődésnek indult.

A helyi gazdasági elit technokrata csoportját azok a vállalatirányító szakemberek alkották, akik nagyvállalatoknál dolgoztak. Olyanok is akadtak közöttük, akik bizonyos politikai szerepet is vállaltak, azonban előmenetelükben ez kevéssé játszott szerepet, döntő tényezőnek bizonyult a szakmai hozzáértésük és vállalkozókészségük. Csoportjukat olyan ismert vállalatirányító szakemberek reprezentálták, mint Bihari Vilmos a Pick Rt. vezérigazgatója, Pálmai Antal, a Medikémia Rt. elnök-vezérigazgatója, Dervarics Attila, a Démász Rt. vezérigazgatója.74

A város társadalmában az ügyintéző, valamint ügyviteli alkalmazottak száma és aránya csökkent. A szakmunkások csoportja kismértékben gyarapodott, a betanított és a segédmunkásoké viszont jelentősen csökkent. Az 1980-as években az olajipari munkások jelentős része elköltözött a városból, ugyanis a kőolaj- és földgázkitermelés jóval kevesebb munkáskezet igényel, mint a kutatás. Megjelent továbbá a város társadalmának leszakadó csoportja, a több mint 2%-ot jelentő munkanélküliek rétege.

Az adatok arról tanúskodnak, hogy a város társadalmában a korábbi homogenizálódás helyébe — főleg a vállalkozók különböző, sikeres és kevésbé sikeres csoportjainak megjelenésével — a differenciálódás lépett. Sőt a legmagasabb jövedelmű értelmiségiek és a legsikeresebb vállalkozók a helyi társadalom elitjét, felső középosztályát kezdték megtestesíteni. Ők a társadalom felső, a munkanélküliek pedig alsó pólusát jelentették. Vagyis megkezdődött a város társadalmának polarizálódása.

A sikeres, kiemelkedő vállalkozói csoport tagjainak jövedelméről nincsenek közvetlen adataink. Jövedelmi viszonyaik alakulására azonban {246} következtethetünk abból az országos statisztikai kimutatásból, amely 1990-ben a lakosság pénzjövedelmének és külön a vállalkozások jövedelmének alakulásáról adott számot. A lakosság összes pénzjövedelme ebben az évben — a magas inflációt is figyelembe véve — mintegy 29,9%-kal, a magánvállalkozásoké pedig ennél sokkal nagyobb arányban, 71,3%-kal emelkedett.75

Ebben az évben az országban a legtöbb adót fizető személy évi jövedelme meghaladta a 45 millió forintot, a tizediké pedig a 20 milliót. Közöttük sikeres, jól kereső iparos, kereskedő vállalkozók és magánszemélyek foglaltak helyet.76

A szegedi sikeres vállalkozók jövedelmi viszonyaira következtethetünk egy későbbi, 1998-as kimutatás adataiból, amely szerint a megyében ekkor a legtöbb adót fizető személy évi jövedelme meghaladta a 30 millió forintot, a tizediké valamivel kevesebb, mint 20 millió forintot tett ki.77

Már az 1980-as évek második felében lehetett tapasztalni, hogy az országban az eredményes vállalkozók, magas jövedelmet elért személyek nyugati márkájú, drágább személygépkocsi vásárlásával, birtoklásával igyekeztek sikerességüket bizonyítani. Az 1980-as évek végén, a rendszerváltozás utáni első években, amikor a lakosság életszínvonala jelentős mértékben csökkent, feltűnően gyarapodott a megyében a nyugati márkájú autók száma. 1993-ban már több mint 5500 ilyen személygépkocsit mutatott ki a statiszti-ka.78 Tulajdonosaik a kiemelkedett új gazdasági elit tagjai közül kerültek ki.

57. Polgári lakás szalonjának részlete, 1983

 


  1. Fehér István 1973. 174.
  2. Az 1949., 1960., 1970 évi népszámlálás adatai.
  3. Az 1949., 1960., 1970. évi népszámlálás adatai.
  4. Az 1960., 1970. évi népszámlálás adatai.
  5. Az 1960., 1970. évi népszámlálás adatai.
  6. Az 1960., 1970. évi népszámlálás adatai.
  7. Blazovich László 1995. 33., 59., 64., 103., 104.
  8. Ocsák Miklós 1987. 259–262.; Fábián György 1995. 223.; Péter László 1979. 466–470.
  9. Az 1970., 1980., 1990. évi népszámlálás. 6. II. KSH. Bp., 1971. 48.
  10. Az 1980. évi népszámlálás. 6. b. Szeged. KSH Bp., 1982. 25.
  11. Uo. 26.
  12. Uo. 26.
  13. Antalffy György 1987. 219–222., 100., 417., 247., 109.; Csm. Tanácsi Tisztségviselő 2007.
  14. Népszámlálás 1990. 183.
  15. Uo. 184.
  16. Tamasi Mihály 2004/a. 9., 32., 34., 36., 38., 39., 46., 54.
  17. Bibó István 1947/b. 508.
  18. Tamasi Mihály 2004/a. 7–30.
  19. Tamasi Mihály 2001. 127–128.
  20. Blazovich L.–Dunainé Bognár J. 1991.
  21. Tamasi Mihály 2003. 9–16.
  22. Bibó István 1947/a. 429–430.
  23. Antalffy György 1987. 20–21., 95., 218–224., 242–243., 248–249., 299., 312.
  24. Bálint Sándor 1962. 70.
  25. Tamasi Mihály 2004/a. 55., 62–63., 78–80., 102–103., 111–112., 116–119., 139.
  26. Gyarmati György 1998. 3. diagram.
  27. Minderre bővebben l. a köztörténeti és ipartörténeti fejezeteket.
  28. Tamasi Mihály 2004/a. 119.
  29. Az 1949. évi népszámlálás. 8. A foglalkozási statisztika részletes eredményei. KSH. Bp., 1950. Szeged adatai.
  30. Az 1949. évi népszámlálás. 5. Részletes épület- és lakásstatisztikai eredmények. KSH Bp., 1950. 68–93.
  31. Uo. 70–93.
  32. Blazovich László 2005. 201., 203.
  33. Bibó István 1947/a. 430.
  34. Belényi Gy.–Sz. Varga L. 2000. 423.
  35. Romsic Ignác 1999. 336.; Valuch Tibor 2002. 99–101.
  36. Bibó István 1956. 93–102.; Tamasi Mihály 2004/b. 90–104.
  37. Statisztikai évkönyv 1965. KSH. Bp., 1966. 223–225.
  38. Statisztikai évkönyv 1949–1955. KSH. Bp., 1987. 296.
  39. Balogh Sándor 1986. 326.
  40. Az 1970. évi népszámlálás. 6. II. KSH. Bp., 1972. 61–68.
  41. Uo. 70.
  42. Statisztikai évkönyv 1965. KSH. Bp., 1966. 297.
  43. Csongrád megye statisztikai évkönyve 1965. 223–227.
  44. Csongrád megye statisztikai évkönyve 1975. 231–235.
  45. Csongrád megye statisztikai évkönyvei 1970. 215–216., 1975. 214–215.
  46. Az 1970. évi népszámlálás. 6. II. KSH. Bp., 1972. 71.
  47. Tamasi Mihály 1999. 132.
  48. Erdei Ferenc 1971. 77.
  49. Valuch Tibor 2002. 101–102.
  50. Az 1980. évi népszámlálás. 6. b. Szeged népessége és társadalma. KSH. Bp., 1983. 44.
  51. Uo. 45.
  52. Csongrád megye statisztikai évkönyve 1980. 139.
  53. Csongrád megye statisztikai évkönyve 1982. 125–128.
  54. Magyar statisztikai évkönyv 1988. KSH. Bp., 1989. 378.
  55. Népszámlálás 1990. 183.
  56. Polner Zoltán 1999. 26–28., 94–96., 121–123., 130–136., 166–168., 240–242.; Polner Zoltán 2001. 11–13., 28–30., 158–160.; Polner Zoltán 2003. 20–23.; Polner Zoltán 2006. 89– 91.; Tamasi Mihály 2004/b. 67–84., 89–92., 100–103.
  57. Tamasi Mihály 2003. 87–90.
  58. Tamasi Mihály 2003. 34.
  59. Uo. 32.
  60. Uo. 59. Uo. 50.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet