A társadalom alrendszerei

{401} IV. EGÉSZSÉGÜGYI ÉS SZOCIÁLIS ELLÁTÁS

1. AZ EGÉSZSÉGÜGY ÉS A SZOCIÁLIS ELLÁTÁS VÁROSI IRÁNYÍTÁSA A HÁBORÚ UTÁNI ÉVEKBEN

1944 decemberében a Debrecenben megalakult ideiglenes magyar kormánynak népjóléti miniszter tagja is volt. A később megszervezett Népjóléti Minisztérium ügykörébe tartozott az egészségügy és a szociális ágazat nagy része. 1950-ben azonban megszüntették a Népjóléti Minisztériumot, és Egészségügyi Minisztériumot hoztak létre az egészségügy, valamint a felnőttek (dolgozók és nyugdíjasok) szociális gondozásának országos közigazgatási, szakmai irányítására. Az orvosi kamarát rendeleti úton megszüntették, feladatának nagy részét az orvosok szabad szakszervezete vette át az egykori kamarai kerületekben is. (2550/1845. (VI. 3.) ME sz. rendelet.)

A front átvonulása után Szegeden az újjáéledő városi közigazgatásban megmaradt a háború előtti-alatti tisztiorvosi szolgálat, amelynek élén a városi tiszti főorvos, Viola György állt. A szolgálat feladata volt az állami egészségvédelmi (zöldkeresztes) szolgálat, a hatósági orvosi hálózat, a városi kórház és a közegészségügyi-járványügyi állomás irányítása, valamint az orvosi kamara megszűnése miatt az orvosok nyilvántartásba vétele. A polgármesteri hivatalban népjóléti ügyosztály intézte az egészségügyi ellátással kapcsolatos hivatali teendőket. Helyileg tehát lényegében a háború előtti irányítási rendszer folytatódott. A betegellátás 1944 és 1950 között az egyre növekvő számú biztosítottak számára jogszabályban rögzített határok között ingyenes volt, a nem biztosított betegek a városi, körzeti orvosnál és a közkórházakban hatóságilag megállapított honoráriumot fizettek, a szegényjogú betegek ellátása térítésmentesen történt. A magánorvoslás már az államosítás előtt az egészségügyi ellátás viszonylag kis területét érintette, néhány speciális szakmában, mint a fogorvoslás és a szülészet-nőgyógyászat azonban még a korai 1950-es években is megmaradt.

A magyar állam szociálpolitikai feladatairól szóló 6300/1945. ME sz. rendelet szerint törvényhatóságonként ismét meg kellett alakítani az 1936-ban megszüntetett közegészségügyi bizottságokat, amelyek a helyi hatóságok indítványozó, javaslattevő szerveinek szerepét töltötték be. Szegeden 1946. április 2-án alakult a közegészségügyi bizottság. Úgynevezett rendes tagja lett Berényi Árpád mérnök a Szabad Szakszervezetek képviseletében, Zobay Pál ügyészségi elnök a földbirtokrendező tanács részéről, Gulyás György, a Nemzeti Segély titkára, valamint Berkes Pál, Császár Balázs, Jani Mihály és {402} Komócsin Zoltán törvényhatósági bizottsági tagok. A bizottság rendkívüli tagjai: Viola György tiszti főorvos, Varga István városi főorvos, Biacsy Béla szociális felügyelő, Ulrich Magda egészségügyi védőnő és Kiss Erzsébet szociális védőnő.1

1946-ban létrehozták a szociális közigazgatás külön szervezetét, a Népjóléti Minisztérium közvetlen irányítása alá tartozó szociális szakszolgálatot. Az országot hat szociális kerületre osztották. Egy-egy kerület élén szociális főfelügyelő állt, két-három vármegye tartozott hozzá. A főfelügyelők a minisztérium tisztviselői voltak és az Országos Szociálpolitikai Tanács előadói. A népjóléti miniszter vármegyénként és törvényhatósági jogú városonként szociális felügyelőket nevezett ki, akik megyei, járási, városi és községi szociális titkárok segítségével, a társadalmi, politikai szervezetek bevonásával végezték a területi szociális munkát. A helyi szociális felügyelőségek az országos hálózat részeként, a minisztérium „külső struktúrájaként” működtek, de közvetlen hivatali és munkakapcsolatban álltak a helyi közigazgatással. Ez a kettősség előnyei mellett számos hátránnyal, nehézséggel járt.2

Szeged az V. szociális kerülethez tartozott Békés, Csanád-Arad-Torontál és Csongrád vármegyével együtt. 1946 áprilisában Biacsy Bélát nevezték ki a város szociális felügyelőjének.3 Ő azonban nem sokáig töltötte be ezt a funkciót, 1947 áprilisában Zentai Károly Csanád vármegyei szociális felü-gyelőt bízták meg a Szeged város szociális felügyelői teendőinek ellátásával is.4 Zentai makói feladatait 1948 márciusában más vette át, ettől kezdődően csak Szeged város szociális felügyelőségének irányítója a szociális szakszolgálat megszűnéséig.5

Jogszabály írta elő, hogy törvényhatóságonként szociálpolitikai tanácsot kell alakítani a szociális felügyelőség társadalmi-politikai kapcsolatainak erősítése céljából. 1946 áprilisában ez Szegeden megtörtént. A szociálpolitikai tanács tevékenysége sok párhuzamosságot mutatott a közegészségügyi tanács munkájával, személyi összetételében szintén átfedések találhatók. A 9140/1948-as kormányrendelet egyesítette a két tanácsot népjóléti bizottság névvel. Ennek tagja lett a szakszervezetek a FÉKOSZ, az UFOSZ, a vöröskereszt, és az MNDSZ, képviselője, négy törvényhatósági bizottsági tag, a {403} polgármester, a tiszti főorvos és a szociális felügyelő. A népjóléti bizottságokat 1949. január 1-ig kellett létrehozni.

1949 végén a tanácsrendszerre való áttérés előtt tervezték az egészségügyi és szociális szakszolgálat összevonását is. A két szolgálat feladatkörét az „egészségügyi és szociális hivatal” látta volna el az államhatalom helyi szervei, a tanácsok végrehajtó bizottsága egészségügyi és szociális ügyvitelének előkészítését szolgálva.6

A társadalombiztosítás legnagyobb hivatali szervezete, az 1928-ban létrehozott OTI és a mellérendelt biztosító társaságok a háború utáni években tovább működtek. 1945-ben a paritásos alapon nyugvó kerületi választmányok helyére 12 tagú kerületi bizottságok kerületek, négyen a munkaadókat, nyolcan pedig a munkavállalókat képviselték. (208/1945. ME sz. rend.) A társadalombiztosítási önkormányzatokat a népjóléti miniszter felügyelte. A kötelező egészségbiztosítást kiterjesztették a mezőgazdasági munkavállalókra is, amit már régen követelt a mezőgazdasági munkásság. Az OTI az egészségbiztosítási szolgáltatások ellátására orvosokat alkalmazott, rendelőket és szanatóriumokat tartott fenn. 1948-ban megkezdődött az OTI-n kívüli biztosító társaságok fokozatos államosítása és beolvasztása az OTI-ba. 1950-ben az egészségügyi szolgálat fenntartását állami feladatnak nyilvánították. A társadalombiztosítás megmaradt feladatát a SZOT irányítása alatt létrehozott SZTK vette át.

1950-ben a több, mint száz alkalmazottat foglalkoztató munkahelyeken tb-kifizetőhelyeket hoztak létre, később ezek folyósították a családi pótlékot is. Szegeden 36 ilyen kifizetőhely létesült. Számuk 1965-re 89-re gyarapodott, több, mint 73 ezer biztosított alkalmazott ügyeit intézték, a biztosított dolgozók 82%-a tartozott hozzájuk. 1964-ben az SZTK feladatát a SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatósága vette át, Szegeden létrehozták a Fő-igazgatóság Megyei Igazgatóságát. Az 1960-as években a megyei tb-igazgatóság a megyei városi kirendeltségekkel és fiókokkal együtt 159 munkatársat foglalkoztatott.7

2. AZ EGÉSZSÉGÜGY TANÁCSI IRÁNYÍTÁSA

Szegeden 1951 januárjában került napirendre a városi közegészségügyi és népjóléti osztály átszervezése. A népjóléti feladatokat az igazgatási osztály szociálpolitikai csoportja vette át, a gyermekvédelem ügyköre az Oktatási és népnevelési osztály feladata lett. A megmaradó részből szervezték az önálló egészségügyi osztályt (XI. osztály). Az osztály látta el az állami közegészségügyi és járványügyi feladatot, hozzá tartozott a gyógyító-megelőző {404} ellátás, az anya-, csecsemő- és gyermekvédelem, valamint a tervezési és pénzügyi feladatkör.8 Az osztály élén az osztályvezető városi főorvos állt mint intézkedő, rendelkező szerv. (A korábbi városi tiszti főorvos csak mint szakközeg tanácsadó szerepet töltött be.) Az osztály mint a tanács végrehajtó bizottságának szakközege felügyeletet és ellenőrzést gyakorolt a városban fennálló és a tanácsnak alárendelt egészségügyi intézmények felett, továbbá felelt ezek működéséért, tervezte és szervezte a városi egészségügyi ellátást.9

A munkaviszonytól független felnőttvédelmi szociális ellátás ügyköre 1954-től a Belügyminisztériumtól átkerült az Egészségügyi Minisztériumba. A városi tanács hivatali munkamegosztásában hasonló változás történt. 1953. október 6-tól a szociális, gyámügyi és gyermekvédelmi igazgatási teendőket ellátó hivatali részlegek az igazgatási osztály keretéből kiváltak és önálló szociálpolitikai csoporttá alakultak át, amelynek közvetlen felügyeletét a városi tanács vb egészségügyi osztályának vezetője gyakorolta. „A szociálpolitikai csoport feladatköre: a szociális igazgatás, ennek keretében a felnőtt-védelem, a szociális otthonok és hatósági főzőhely felügyelete, közgyógyszerellátás, közsegélyezés, hadigondozás, katonai segélyezés, a tervügyek ellátása, stb., továbbá a gyámügyi igazgatás ellátása és a gyermekvédelem.”10 A rendkívül összetett szociális terület, valamint az intézmények igazgatása bonyolult feladatot jelentett, az egészségügyi osztályon belül olykor feszültségek támadtak. 1974-ben például az osztály vb-nek szóló beszámolójában leírják, hogy a szociálpolitikai munka irányítása gondot jelent az osztályon belül. A probléma okát a szociálpolitikai csoport vezetőjének hibájául róják fel: a munka irányítása nem következetes, nincs folyamatosság.11

A városi tanács közegészségügyi és népjóléti osztályát (1950. aug. 15– 1951. febr. 1.), illetve az egészségügyi osztályt (1951. febr. 1–1990. okt. 22.) az alábbi osztályvezető főorvosok vezették:

{405} A leghosszabb ideig, másfél évtizedig, Dudás Béla főorvos töltötte be ezt a tisztséget, Csergő Tibor is majd egy évtizedig irányította az osztály munkáját. A rendszer talán legnehezebb időszakában Lantos György volt az osztályvezető, aki a sors fintoraként 1956-ban emigrált, akkori kifejezéssel „disszidált”.12

Az 1970-es évek végén az egészségügyi osztály 2448 egészségügyi dolgozó munkáját irányította. 379 orvost, 1285 egészségügyi dolgozót és 771 egészségügyi műszaki, ügyviteli dolgozót alkalmaztak a tanácsi egészségügyi intézményekben.13

1949-ben kezdte meg az egészségügyi szakdolgozók képzését a Kossuth Zsuzsanna Ápolóképző a Kálvária (Tolbuhin) sugárút 1. szám alatti épületben. A városi tanács egészségügyi osztályának irányítása alá tartozó iskolában az 1950-es években fokozatosan kialakult a 2 éves alapképzés ápolónői, gyermekápolónői, szülésznői szakmákban. Az épület 1959-ben új szárnnyal bővült, ami javította az oktatás feltételeit, lehetőséget nyújtott a képzés fejlesztésére.

1960-ban az egészségügyi szakiskola 180 férőhelyes bentlakásos otthonnal rendelkezett. A Teleki utcából ide költözött a csecsemő- és gyermekápoló képzés. Érettségizettek számára kórházi és klinikai ápolónői tanfolyamot indítottak. Számos szaktanfolyamot tartottak heti egyszeri oktatással: rendelőintézeti asszisztens, laboratóriumi asszisztens, szociális otthoni beteggondozó, röntgen asszisztens, műtő asszisztens és fürdőszakmunkás. Az 1960-as évek elején a szülésznőképző iskola még az egyetemi Szülészeti Klinika III. emeletén működött, a kollégiumot is ott rendezték be.14

A szülésznőket 1949-től a Martos Flóra Állami Szülésznőképző Iskolában képezték. Az iskola 1954-től, önállóságának egy részét megőrizve, a Kossuth Zsuzsa Egészségügyi Szakiskola tagozata lett. 1973-tól a képzés átalakult, az egészségügyi szakiskolában végzettek 10 hónapos szakmai tanfolyam után kaphattak szülésznői oklevelet.

1963-ban kezdődött középiskolai szakképzés keretében a középfokú „egészségügyi középkáderek” képzése. Az 1968–1969-es tanévtől általános egészségügyi alapképzést nyújtó középiskolai rendszerre tértek át, a tanulók érettségi bizonyítványuk alapján többféle egészségügyi munkakörben helyezkedhettek el, és további munka melletti képzésben szerezhettek szakképesítést.

Az Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) keretében történő szegedi középfokú egészségügyi és szociális védőnőképzés 1945-ben és 1946-ban {406} szünetelt. 1947 őszén az újszegedi Állami Védőnőképző Intézetben (ÁVI) újból megindult a középfokú képzés.15 Az OKI átszervezése után a védőnőképzés közvetlen irányítása az Egészségügyi Minisztériumhoz került. A szegedi intézmény 1975-től a budapesti egészségügyi fűiskola kihelyezett tagozataként képzett fűiskolai szinten egészségügyi szakembereket. 1989-ben a kihelyezett tagozat a SZOTE Fűiskolai Kara lett, a védőnők mellett diplomás ápolókat, gyógytornászokat és szociális munkásokat képzett. (Jelenleg az SZTE Egészségtudományi és Szociális Képzési Kara.)

3. A GYÓGYÍTÓ-MEGELŐZŐ BETEGELLÁTÁS EGYSÉGE, INTEGRÁCIÓJA

Az államosított egészségügy alapelveként deklarált egységes betegellátás 1950-től a korszak végéig Szegeden is a széttagolt intézményrendszer folyamatos szervezeti átalakításával, a kötelező betegutak újabb és újabb kijelölésével járt együtt. A Városi Kórházat és Rendelőintézetet 1952. január 1-től egyesítették a körzeti és a hatósági orvosi hálózattal a városi tanács egészségügyi osztályának közvetlen irányítása alatt.16 Az összevonás formális jellegét, a kitűzött célhoz képest tartalmi elégtelenségét bizonyítja a városi egészségügyi osztály két évtizeddel későbbi felülvizsgálati anyaga: „A Kórház területi irányító munkája gyenge. A vezetők túl ’kórházcentrikus’ beállítottságúak, a területi munkát és a kórház területi szerepét alábecsülik. A körzeti és üzemi rendelőkben sohasem, a szakorvosi Rendelőintézetben ritkán jelennek meg, a rendeléseket nem ellenőrzik. A területi betegellátó intézmények is inkább tehernek, mint segítségnek tekintik Kórházhoz tartozásukat.”17 Az egységes ellátás megvalósítását nehezítette az is, hogy a város lakosságát ellátó intézmények egy része a Csongrád Megyei Tanácshoz (járási rendelőintézet 1974–1977), más része országos hatáskörű szervekhez tartozott (SZOTE Klinikák, MÁV egészségügyi szolgálat, mentőállomás).

Az 1970-es években az integráció újabb lendületet kapott. Az orvostudomány fejlődése által felvetett igények kielégítése mind sürgetőbbé vált, új egészségügyi törvény született, 1975-től állampolgári jog lett az egészségbiztosítási ellátás, ami az ellátásra jogosultak körét kitágította. 1976-ban kezdődött a szegedi tanácsi egészségügyi intézmények „teljes egyesítésének” elő-készítése. Év végéig kellett elkészíteni a Kórház-Rendelőintézet új szervezeti szabályzatát. 1977 januárjában egyesítették a megyei rendelőintézetet (II. sz. Rendelőintézet) a városi rendelőintézettel (I. sz. Rendelőintézet). A kórházi osztályok főorvosai egyben a szakrendelő főorvosai lettek, a szakrendelés {407} elvileg beolvadt a kórházi osztályokba. A „progresszív betegellátás” érdekében kidolgozták a beteg útját a körzettől a kórházi osztályig és a klinikai profilosztályokig. A körzeti orvosok számára nyilvános viziteket tartottak.18

A SZOTE együttműködési megállapodást kötött a Csongrád Megye Tanácsával, 1977. december 7-én pedig Szeged Megyei Város Tanácsával az egységes és progresszív betegellátás megvalósításának érdekében. Szeged és a járás betegeit fele-fele arányban látták el az egyetemi klinikák és a városi kórház.19

A gyermekkorú lakosság betegellátására külön intézményhálózatot szerveztek. A gyermekkórház-rendelőintézet egységet 1978–1979-ben tudták teljesen kiépíteni. A városi kórház gyermekosztályát áttelepítették a gyermekkórházba. Ide integrálták az ifjúsági rendelőintézetet, a körzeti gyermekorvosi szolgálatot, a védőnői szolgálatot, az iskolaorvosi szolgálatot, az ifjúsági ideggondozót, a gyermekszívbeteg-gondozót és a körzeti nőgyógyásza-tot.20

Az integráció előtti állapotot mutatja a 1. ábra, az integráció utáni helyzetet a 2. és 3. ábrán láthatjuk. A 4. és 5. ábra a városi járóbeteg-ellátás hálózatának szerkezetét mutatja. Az ábrák szerint a szervezeti integráció nagy lépést tett előre, de a szervezeti széttagoltságot nem szüntette meg teljesen.

2. sz. ábra Gyermekkorú lakosságot gondozó hálózat, 1980

3. sz. ábra Felnőtt lakosságot gondozó hálózat, 1980

{408} Az integrációban a SZOTE feladata lett a szakmai, módszertani irányelvek kidolgozása, a megyei szakfőorvosi funkciók ellátása, részvétel a betegellátásban és a területi ügyeleti ellátásban, továbbá a szakambulanciák és profilambulanciák működtetése, valamint műszerbeszerzések egyeztetése. A tanácsi intézmények lehetővé tették az orvostanhallgatók gyakorlati képzését, részt vettek a területi betegellátás elveinek kidolgozásában, szakmai órákat láttak el a klinikákon.21

Az 1980-as évek második felében a városi kórházak és a rendelőintézetek között viszonylag jó szakmai kapcsolat alakult ki. Az egységes szemlélet azonban teljesen hiányzott a rendelők és a klinikák közötti szakmai kapcsolatban, noha a betegek többsége a klinikára került.22

4. GYÓGYÍTÓ-MEGELŐZŐ ALAPELLÁTÁS

A gyógyító-megelőző alapellátás az egészségügyi ellátások első szintjét jelentette, amit a lakosság az összes egészségügyi ellátások és szolgáltatások közül a leggyakrabban vett igénybe. Szegeden 1945-től 1990-ig az alapellátás négy formáját építették fel: az általános körzeti orvosi hálózatot, a gyermekorvosi körzeteket, az üzemegészségügyi szolgálatot, és ide sorolható a fogorvosi ellátás egy része is. Az alapellátás formálisan a korai 1950-es {409} évektől a kórház–rendelőintézethez és a gyermekkórház–rendelőintézethez integráltan állt fenn. (4. és 5. ábra) A látványos extenzív fejlesztés ellenére az alapellátás nem kapott jelentőségének, az egészségügyi ellátásban betöltött szerepének megfelelő forrásokat. A fejlesztéseket közismerten a kórházcentrikus szemlélet jellemezte.

4. sz. ábra Felnőtt lakosság járóbetegellátása, 1983

5. sz. ábra Gyermek lakosság járóbetegellátása, 1983

KÖRZETI ORVOSI ELLÁTÁS

{410} A II. világháború után néhány évig nem változott az alapellátás korábban létrehozott alapszerkezete, a gyógyító alapellátást két hálózat látta el: a társadalombiztosítás intézményeinek orvosai és a hatósági gyógyító orvo-sok.23 1952-ben egységesítették a két hálózatot, egységes körzeti orvosi hálózatot alakítottak ki, amit tanácsi irányítás alá rendeltek.

Szegeden az egységes körzeti orvosi ellátás 1952. november 1-től kezdődött 27 körzeti orvossal. „Mindannyian politikai képzésben részesültek” — írják a városi tanács egészségügyi osztályának beszámolójában. A hálózatot még két új körzet felállításával tervezték bővíteni, az orvosírnokok beállítása a következő évre maradt. Súlyos gondot jelentett az éjszakai ügyelet megoldatlansága, nem tudtak gépkocsit szerezni.24

1953-ban 29 általános orvosi körzet létezett a városban, de a megyei tanács mindössze öt adminisztratív munkaerő alkalmazását engedélyezte. A városi tanács egészségügyi osztályának jelentése szerint az alapellátásban a korábbi széttagoltság megszűnt, a területi lakosság egészségügyi ellátását teljesen biztosították. A körzeti orvosok rendszeresen részt vesznek a kórházban a beteg-viziteken.25 A Vásárhelyi (József Attila) sugárúti és a Petőfi Sándor sugárúti körzeti rendelő után 1953 augusztusában megnyílt a Földmíves utcai rendelő.26

1955 végén a város területén 29 körzeti orvos dolgozott 14 körzeti rendelőben és 12 magánrendelőben. Új, a korszak színvonalának megfelelő rendelők építése továbbra is kiemelt feladat maradt. Egy körzeti orvosra 3100 lakos jutott. A körzeti orvosok negyedévente 170-190 ezer beteget kezel-tek.27

1960-ban 30 általános orvosi körzetben átlag 3300 lakost látnak el. (A 31. orvoshoz a kollégiumokban lakó diákok fordulhattak.) A napi járóbetegforgalom rendszerint elérte a 60 főt. A társadalombiztosítási ellátásra jogosultak száma 1958-hoz képest 30%-kal emelkedett, ami két újabb körzeti orvosi állást indokolt volna. Valamennyi körzeti orvos körzeti rendelőben dolgozik, de ezek felszereltsége sok tekintetben hiányos, elhelyezésük nem szerencsés. „A körzetorvosi ellátás ellen szakmai szempontból lényegesebb panasz nem merült fel”- olvashatjuk az egészségügyi osztály jelentésében.28 Javult az orvosok adminisztratív segítsége. 24 orvos rendelkezett négyórás asszisztensnővel, 6 pedig orvosírnokkal. Csak két körzeti orvosnak nem volt semmilyen segítsége. További javulást jelentett az öt, a következő évtől tíz {411} házibeteg-ápolónő alkalmazása. A körzeti orvosok közül mindössze kettő tartott gépkocsit, kettő motorkerékpárt, a többi kerékpárral közlekedett, vagy még azzal sem rendelkezett.29

1960. szeptember 15-től a szegedi éjszakai ügyeletet nem a körzeti orvosok látták el. A betegek sürgős esetben a Párizsi krt. 46. sz. alatti körzeti rendelőben vehették igénybe a városi éjszakai ügyeletet. A körzeti orvosokat addig 9 napos váltásban osztották be éjszakai és ünnepi ügyeletbe.30

Az 1960-as években nyilvánvaló lett, hogy az integrált betegellátás a körzeti orvosi hálózatban sem felel meg az eredeti célkitűzéseknek. „A körzeti orvos csak a legritkább esetben látogatja meg betegét fekvőbeteg intézetben, és az intézetből kibocsátott beteg sorsát nem kíséri figyelemmel.”31

Az 1970-es és 1980-as években megduplázódott a körzeti orvosok száma, 1990-ig 64-re emelkedett.32 A körzetek számának növelését az ellátásra jogosult lakosok számának gyarapodása, a lakosság öregedése és az orvosok kötelező továbbképzése indokolta. A körzeti orvosokat háromévenként kötelezték egy hónapos belgyógyászati gyakorlati továbbképzésre. 1964-től már minden körzeti orvos mellett egy körzeti ápolónő dolgozott.33

A körzeti orvos jogot kapott a társadalombiztosítási táppénzre való jogosultság elbírálására. Tőle várták az úgynevezett „táppénzcsalók” elleni fellépést is. Az 1970-es évtizedben különösen nagymértékben megnőtt a táppénzre jogosultak száma, aránya és az egy biztosítottra jutó táppénzes napok száma. A városi tanács végrehajtó bizottsága határozatban rögzítette, hogy fel kell lépni a keresőképtelenséget hanyagul megállapító orvosok ellen, és védelmet kell nyújtani a „fegyelmet betartó” orvosoknak.34

ÜZEMORVOSI SZOLGÁLAT

A gyógyító-megelőző munkát végző üzemorvosok néhány nagyobb üzemben közvetlenül a második világháborút követő években is folytatták háború előtti tevékenységüket, továbbá újabb üzemekben létesítettek üzemorvosi rendelőt. Ezek egységes irányítás nélkül, sokszor a tényleges szükségletekhez nem alkalmazkodva tevékenykedtek. A munkások többsége egészségügyi problémáival az OTI orvoshoz, illetve a rendelőintézetbe járt. 1951-ben az üzemi orvosok és ápolók felügyeletét átvette az Egészségügyi Minisztérium, az egységes állami egészségügyi szolgálat alkalmazottai lettek. Rendszerint a rendelőintézetek útján kapcsolódtak a tanácsi irányítású {412} területi egészségügyi intézményekhez, a nagyobb üzemekben szakrendelőket létesítettek.35

Szeged gyáraiban 1938-tól 1946-ig két üzemben tartottak heti 4 óra üzemorvosi rendelést. 1946-ban mozgalom indult üzemi orvosi állások szervezésére. A rendelő helyiségéről a gyár gondoskodott, fizette az orvost és segédjét. A többi költség az OTI-t terhelte. A szűrővizsgálatokat az OTI-rendelő, az OKI-állomás és a tüdőbeteg-gondozó végezte. Októberben az Újszegedi Kendergyárban és a Rókusi Konzervgyárban létesült „gyárorvosi” rendelő. Az utóbbihoz tartoztak a közúti vasút és a Winter Kefegyár munkásai is. A következő év novemberében a Délmagyarországi Cipőgyárban és a Szegedi Lemezgyárban létesült üzemorvosi állás.36

1956-ban 9 üzemorvos tevékenykedett a szegedi munkahelyeken.37 1959-ben a városi tanács egészségügyi osztály üzemegészségügyi helyzetről készített jelentésében arról olvashatunk, hogy 20 üzemben 18 üzemi orvos rendel napi 75 üzemorvosi óra keretében. Az üzemorvosok nagyobb részét részfoglalkozásban alkalmazták. Az említett jelentésben szerepel továbbá, hogy a szegedi üzemeknél az egészségügyi és szociális ellátás nincs arányban az üzem fejlődésével.38 Az üzemorvosi órák száma 1974-re 162 órára, 1985-re pedig 234 órára emelkedett.39

Az 1960-as években a Textilművekben, a Kenderfonó és Szövőipari Vállalatnál, a Ruhagyárban és a Konzervgyárban alkalmaztak főállású üzemi orvost. Az üzemorvosok munkáját városi szinten az üzemi főorvos hangolta össze.40 A következő évtizedben gyarapodott a város területén az üzemek száma, az előzőeknél több munkást foglalkoztattak, ezért arra törekedtek, hogy növeljék a rendelési időt és egyre több részfoglalkozású állást főállásúvá változtassanak. 1976-ban 14, 1978-ban 16, 1980-ban 18, 1985-ben 25 a főfoglalkozású üzemi orvosok száma. Az 1980-as évek közepére a főfoglalkozású üzemi orvosok száma meghaladta a mellékfoglalkozásúak számát.41

1977. január 1-től az üzemegészségügyi szolgálat a kórház–rendelőintézet keretébe integrált betegellátás része lett.42 Az üzemorvosi rendelők szakorvosi rendelést is elláttak. Az 1980-as években napi 35-45 szakorvosi órában. A szakrendelés a legtöbb esetben fogászati és nőgyógyászati ellátást jelentett.43

{413} 1985-ben Szegeden az üzemegészségügyi szolgálat 44 üzemben 50 ezer alkalmazottat látott el. Korabeli megfogalmazás szerint: „Az üzemegészségügy feladata az üzemi dolgozók egészségének védelme, az egészségártalmak és megbetegedések hatékonyabb megelőzése, az egészséges munkakörülmények előmozdítása, a dolgozók gyógykezelése és gondozása.”44 Az általános célkitűzéseken túl azonban az egészségügyi ellátáson belüli helyzetét az egész korszakban nem rendezték teljesen.

FOGÁSZATI ALAPELLÁTÁS

A fog- és szájbetegek gyógykezelése, „jóllehet érdemben szakorvosi, szervezetileg mégis alapszintű ellátás; az igényjogosult ugyanis a fogorvosi szakrendelést beutalás nélkül keres(het)i fel.”45

A második világháború után súlyosabb lett a fogorvosok hiánya, még olyan nagyvárosban is, mint Szeged. A társadalombiztosítás kiterjesztése, az ellátottak számának növekedése, majd állampolgári joggá válása következtében a gondok tovább növekedtek. Javította az ellátás lehetőségeit az 1962/1963. tanévtől Szegeden meginduló fogorvosképzés. A fogászati alapellátás a tanácsi irányítás alatt fokozatosan kiépülő fogorvosi körzetekben, az üzemorvosi rendelőkben, az iskolai fogorvosi szolgálat keretében, a központi rendelőintézetben és részben az egyetemi fogászati rendelőintézetben, illetve 1949-től a fog- és szájbeteg klinikán történt.46

A fogászati ellátás Szegeden 1954-ben mindössze napi 73 óra keretében történt, ebből 57 óra a központi rendelőintézetben, 8 óra a körzeti orvosi rendelőkben, 8 óra pedig az üzemorvosi rendelőkben volt hozzáférhető. A havi betegforgalom a szegedi járással együtt meghaladta a 65 ezret. 1959-től a szegedi járás betegeinek egy részét átvette a Fog- és Szájbeteg Klinika (1973-tól Fogászati és Szájsebészteti Klinika) a rendelőintézet óraszámában. 1967-ben a napi fogászati rendelési idő 148 órára emelkedett. A rendelőintézetben 55 óra, a körzeti fogászati rendelőkben 49 óra, a fogklinikán 19 óra, az üzemi rendelőkben 25 óra állt a betegek rendelkezésére.47

Körzeti fogászati rendelő volt Bérkert utcai, a Föltámadás utcai, a József Attila sugárúti, az Acél utcai, A Korda sori és a Földmíves utcai rendelőben. 1966-ban a rendelőintézeti és a körzeti fogászati rendelésen 81 680 beteg jelent meg. Iskolafogászaton 11 161 tanulót kezeltek.48

{414} A tanácsi fogorvosi körzeti hálózat fejlesztése terén az 1980-as évek első felében történt nagyobb előrelépés, ekkor Csongrád megyében 26-ról 34-re emelkedett a körzetek száma. A rendszerváltás előtti öt évben már mindössze négy fogorvosi körzettel bővítették a megyei hálózatot, ahova Szeged is tartozott.49

ANYA-, CSECSEMŐ- ÉS GYERMEKVÉDELEM

Az egészségügyi anya-, csecsemő és gyermekvédelemben kiemelkedő szerepet játszott az 1959-től fokozatosan kiépülő körzeti gyermekorvosi ellátás. Szegeden 1960-ban 3 körzeti gyermekorvosi körzetet állítottak fel. Évenként gyarapodva 1962-ben a körzetek száma elérte a kilencet. Egy körzet létesítése hiányzott még, hogy minden három általános orvosi körzetre jusson egy gyermekorvosi körzet.50 1970-ben már 21 a gyermekorvosi körzetek száma, ami az évtized végére 28-ra emelkedett a lakosság gyarapodásával párhuzamosan. Az 1980-as években újabb gyermekkörzetek létesültek. 1985-ben 34 körzeti gyermekorvos dolgozott a városban.51

Szegeden az iskolaorvosi szolgálat 1951. október 1-től kezdte meg feladata ellátását, amely az óvodások, általános- és középiskolások, szakiskolások, ipari tanulók, bentlakásos intézetek tanulóit látta el. 1963-ban és 1973-ban 9 iskolaorvos tevékenykedett a városban a védőnői szolgálathoz szorosan kapcsolódva.52

A védőnői szolgálat a tanácsrendszer bevezetése előtt az OKI közvetlen irányítása alá tartozó hálózatként tette dolgát. 1949-től a védőnők állásba kinevezett állami alkalmazottak, akiket a tanács végrehajtó bizottsága nevez ki. Az általános egészségvédelmi munka helyett a védőnők tevékenysége fokozatosan szűkült az anya- és gyermekvédelmi feladatokra. Az 1961-es védőnői működési szabályzat (37/1961. (Eü. K. 19) Eü. M. sz. utasítása) a védőnők tevékenységét kizárólag az anya- és gyermekvédelmi feladatokra korlátozta. A védőnői körzetek Szegeden is az orvosi körzetek szerint szerveződtek. A védőnők száma a vizsgált időszakban látványosan emelkedett. A szegedi tiszti főorvos jelentése szerint 1947-ben az általános egészségügyi szolgálat keretében 16 védőnő 2110 családlátogatást végzett.53 Statisztikai adatok szerint 1952-ben mindössze 9 védőnő dolgozott a városban, 1956-ban {415} már ennek a kétszerese, 1975-ben pedig számuk meghaladta a 60-at.54 1959-ig az anya-, csecsemő- és gyermekvédelem nagy részét a területi védőnők végezték családlátogatás keretében.55

1953-tól kötelező volt terhes-tanácsadáson megjelenni (1004/1953 MT rend.) a 400 forintos kelengyeutalványt és a magasabb anyasági táppénzt ehhez kötötték. 1955-től tanácsadáson történt a védőoltások beadása is.56 Az anya- és gyermekvédelmi szolgálatot 1958-ban 9 tanácsadóban látták el, ahol hetente kétszer gyermekrendelést, egyszer pedig tanácsadást tartottak.57 1965 januárjától átszervezték a terhes-tanácsadó hálózatot, hogy csökkentsék a rendelők túlzsúfoltságát.58

A védőnőknek az abortusz elleni hadjáratban kiemelkedően fontos szerepet szántak. A városi egészségügyi osztály jelentésében olvashatjuk: „A magzatelhajtás megakadályozása végett a vetélési eseteket feltérképezzük, és azokon a területeken, ahol az adatgyűjtés bűnös beavatkozás gyanúját sejti, területileg illetékes védőnőkkel góckutatást végzünk. Április és május folyamán 30 eset kivizsgálását végezték a védőnők. E tárgyban kapcsolatot tartunk a rendőrséggel.”59 1956 után a liberálisabb jogi szabályozás és eljárás hozzájárult ahhoz, hogy ugrásszerűen megnőtt a terhesség-megszakítások száma. 1957-ben Szegeden 1535 kérelmet nyújtottak be az abortusz-bizottsághoz, 1960-ban 2274 ügyet tárgyaltak. A terhesség-megszakítást kérők 52-53 százalékának egy, vagy egyetlen gyermeke sem volt.60

1969-ben felmérés készült az egészségügyi „középkáderek” anyagi-szociális helyzetéről. A vizsgálatba bevont 47 védőnő havi átlagfizetése 1423 Ft-ot tett ki, ami ugyan több, mint a szakképzet asszisztensek 1128 forintos fizetése, de nem érte el a szakmunkások keresetét.61

Az egészségügyi anya-, csecsemő- és gyermekvédelem az 1980-as években az alábbi szervezeti elemekből állt:

Szülészeti klinika és a kórház nőgyógyászati osztálya

6 szakorvosi körzet

6 családtervezési tanácsadó és genetikai tanácsadó

61 védőnői körzet 62

Az anya- és csecsemővédelmi szolgálathoz tartozott az anyatej-gyűjtő állomás. 1953-ban kezdődött a Szegedi Anyatej-gyűjtő Állomás építése a {416} Párizsi körúton.63 1957-ben a betervezett napi 11 liter helyett csak 7,1 litert sikerült begyűjteni, megjegyzendő az előző évben mindössze 1,9 liter volt a napi átlag.64 1957-ben és 1958-ban a liberálisabb abortuszrendelet miatt kevesebb gyermek született, ezért a begyűjtött anyatej mennyisége csökkent.65

5. SZAKELLÁTÁS

A második világháborútól a rendszerváltoztatásig terjedő időszakban a szakellátás két alapvető formája alakult ki: a szakrendelő-intézetekben és a szakgondozókban történő járóbeteg-, valamint a kórházi fekvőbeteg-ellátás. A szakellátások az alapellátással többé-kevésbé összehangoltan képezték az alapelvekben megfogalmazott egységes egészségügyi ellátást. A szegedi is ebben a sémában írható le. A fenntartók sokfélesége és az intézményi érdekek azonban még jobban összekuszálták az egyébként is bonyolult, nehezen áttekinthető rendszert.

JÁRÓBETEG-ELLÁTÁS, RENDELŐINTÉZETEK

A szegedi járóbeteg-ellátás legnagyobb intézménye az OTI-, illetve annak államosítása után az SZTK-rendelőintézet, amelyet később, mikor a hetvenes évek elején a másik rendelőintézet is felépült, a „nagy SZTK”-nak hívott Szeged lakossága. A rendelőintézetet az 1950-es évek első felében Gergely Győző fűorvos irányította. 1953-ban a városi egészségügyi osztály tanács vb eléterjesztett anyaga kritikus megállapításokat tett a rendelőintézeti ellátásra vonatkozóan: „A gyógyító megelőző betegellátásban a legnagyobb hiányosság, hogy a rendelőintézet szakrendelései túlzsúfoltak, és különösen sok panasz merült fel a szemészeti és fogászati rendelésen a hosszú várakozási idő miatt.”66 A zsúfoltság és a hosszú várakozási idő a következő években sem szűnt meg. 1956-ban felmerült annak szükségessége, hogy a napi 320 szakorvosi órában 82 szakorvossal működű intézményből költöztessék ki az SZTK irodáit, ezzel bővítve a gyógyítás szolgálatában álló területet.67 1958-ban a tanács vb elé terjesztett anyag szerint a rendelőintézetben napi 337 órában folyik szakorvosi rendelés, évi forgalmuk 945 135 kezelés. A forgalom az előző években tízszeresére nőtt, a kubatúra azonban nem változott.68

{417} 1960-ban valamelyest javított a helyzeten az, hogy a rendelőintézet új szárnyépülettel bővült. A szakrendelések egy részét a klinikai szakrendelések látták el, azok is részt vettek a területi ellátásban. A fejlesztésre kapott napi 80 óra szakorvosi rendelési időt a klinikai szakrendelések beindítására fordítottak, ami nem hozott lényeges változást, de ez csak évek múlva realizálódott. A rendelőintézet napi forgalma 3200-3500 beteg. Ekkor már felvetődött egy másik rendelőintézet építésének szükségessége. A intézetet 1935-ben 25 ezer biztosított ellátására építették, az 1960-as évek elején 180 ezer biztosítottat fogadott. 1963-ban a rendelőintézet napi 450 szakorvosi órát látott el, 300 órát a rendelőintézet épületében, 80 órát a klinikákon, 70 órát pedig kihelyezett (körzeti orvosi, üzemorvosi) rendelőkben.69

106. II. sz. Szakorvosi rendelő (Zöld Sándor, ma Vasas Szent Péter utca)

1974-ben felépült, és átadták rendeltetésének a Vasas Szent Péter (akkor Zöld Sándor) utcában Szeged második rendelőintézetét. A 34 munkahelyes intézet a megyei tanács irányítása alá tartozott. Napi 80 szakorvosi órát, a járási rendelést átvette a szegedi szakorvosi rendelőtől, 45 órát pedig a Szeged városnak biztosított szakorvosi órákból. A megyei rendelőintézet építésének egyik felét az Egészségügyi Minisztérium költségvetéséből, a másikat a megyei és a városi tanács úgynevezett KÖFA-hitelből biztosította.70 Néhány év múlva, 1977-ben a megyei rendelőintézetet egyesítették a városi kórház-rendelőintézettel, a továbbiakban mint a II. sz. Rendelőintézet működött. 1979-ben az I. Rendelőintézetben napi 465 óra szakorvosi rendelést teljesítettek, a II. sz. Rendelőintézetben 293-at.71

1971–1972-ben szervezték meg a 8-14 éves korosztály, a felsőfokú tanintézetek hallgatói és életkortól függetlenül a sportolók szakorvosi ellátására az Ifjúsági Rendelőintézetet. A Sportorvosi Intézetből, amit 1952-ben vett át a város az EüM-től, kialakított új rendelőintézet nem a felnőtt lakosságot ellátó rendelőintézet másának szánták, hanem a kerületi gyermek-szakorvosok koordinálásának feladatát kapta.72

A gyermekkorú lakosság szakorvosi ellátását szolgálták az 1950-es években szervezett gyermekpoliklinikák (rendelőintézetek). 1953. május {418} 30-án nyílt meg poliklinika a Kossuth Lajos sugárút 31. szám alatt. Kezdetben csak tanácsadást tartottak a poliklinikán, később tervezték a fogászati és más szakrendelések indítását, valamint innen szándékoztak kiépíteni a körzeti gyermekgyógyászati ellátást.73 Poliklinika működött az újszegedi gyermekkórházban is. A poliklinika rendszert a későbbi években felváltotta a gyermekkórház-rendelőintézet intézmény.

A vasutas dolgozók szakorvosi ellátását külön rendelőintézet végezte, amely nem tartozott tanácsi irányítás alá. 1950-ben a szolnoki, szombathelyi és miskolci MÁV-rendelőintézetekhez hasonlóan Szegeden szintén létrehozták a MÁV-Rendelőintézetet. A rendelő a Szegedi Vasútigazgatóság Igazgatási és Jogi Osztályához tartozott, élén az igazgató főorvos állt. 1972-től regionális hatáskörű területi egészségügyi központot (TEK) hoztak létre. 1978-ban épült fel az intézmény új épülete, amelyben az üzemorvosi hálózat és a szakrendelők kaptak helyet. A szakorvosi rendelőben napi 196 órában rendeltek a szakorvosok.74

A szegedi vasútegészségügyi szolgálatot Beretzk Péter, a város egyik legismertebb polgára, ornitológus irányította. Az ő munkáját Zápori Dezső folytatta 1951 és 1967 között.

SZAKGONDOZÓK

A vizsgált korszakban az egészségügyi ellátás legmagasabb formájának a gondozást tekintették, amely fogalom alatt a megbetegedés megelőzését, illetve a betegségek rosszabbodásának megelőzését értették. A gondozási módszerrel az egészséges és a beteg ember egyaránt folyamatos orvosi felügyelet alatt áll. Szakgondozó intézmények kiemelten jelentősnek minősített, népbetegségnek számító betegségek kezelésére és megelőzésére jöttek létre nagyobb városokban, köztük Szegeden. A szakgondozók szakmailag országos központokhoz tartoztak, igazgatásukat illetően pedig a megyei, vagy a városi tanácshoz.

Közvetlenül a háborút követően, 1945-ben a városi tiszti főorvos jelentése szerint a tüdőbeteg-gondozó és a nemibeteg-gondozó elismerésre méltóan működött. A városi OTI tüdőbeteg-gondozóban 1299 beteg nyert ellátást. 1947-ben a tüdő- és nemibeteg-gondozóban megjelent 3713 személy közül 576-ot találtak betegnek.75

A Bőr- és Nemibeteg-gondozó Intézetet a háború utáni években a Bőr-és Nemikórtani Klinikán helyezték el. 1951-ben rendelet jelent meg a nemi betegségek kötelező és ingyenes kezeléséről. 1947-ben 552, 1948-ban 395, {419} 1949-ben 461, 1952-ben 198 friss fertőző beteget kezeltek.76 A nemibeteggondozót 1956 januárjától a megyei tanácstól átvette a városi tanács.77 Az intézetet az 1950-es években Tekulics Jenő vezette, az 1970-es években Zlatarov Sztojcsó, akit 1980-tól 1985-ig Traub Alfrédné Bíró Aranka követett az intézet élén. A gondozottak száma az 1976. évi 612-ről, 1980-ban 298-ra csökkent. A rendelés az 1970-es években 50 szakorvosi órában történt.78 A rendelőintézet a Bőrgyógyászati Klinikáról a Honvéd téri épületbe költözött, ahol rossz körülmények között dolgozott évtizedekig, majd 1989-ben az épület életveszélyessé nyilvánítása és lebontása után a rendelőintézetbe költözött, 1995-ben pedig a Tüdőszűrő korszerű Kálvin téri épületében kapott helyet.

A másik, már a világháború előtt is ismert gondozó intézet a tébécés betegeket látta el, és szolgálta e népbetegség megelőzését. A háború utáni évtizedben a tbc megbetegedések és a halálozás radikális csökkenésével a tbc-gondozók feladata mindinkább az egyéb tüdőbetegségek felderítése, kezelése és megelőzése lett, tüdőgondozóvá alakultak át.

A Tbc Gondozó Intézet Szegeden a Rákóczi tér – Mérey utcai saroképületben működött a kórház tüdőosztályával együtt. Itt végezték a szűrő-vizsgálatokat is. 1954-ben a városi tanács egészségügyi osztálya javasolta a Nagy László főorvos irányította intézmény áthelyezését a kórház Kossuth Lajos sugárúton építendő kétemeletes épületébe, a gondozó és tüdőosztály helyén pedig a tervezett II. sz. Rendelőintézet kapott volna helyet.79

A Csongrád Megyei Tanáccsal történt megállapodás alapján 1957. április 1-től a hol tbc-gondozóként, hol pedig tüdőgondozóként emlegetett intézmény a megyétől átkerült a városhoz.80 A növekvő forgalom miatti zsúfoltságon és kedvezőtlen épületi adottságokon azonban ez nem változtatott. Csak 1962-ben fordult jobbra a helyzet, amikor a Vidra utca és Kálvin tér sarkán felépült az új szűrőállomás. Ez lett az országban az első erre a célra tervezett és épített állomás.81

Az id. Kováts Ferenc által az 1920-as évek végén létrehozott városi tüdőbeteg-gondozót a világháborút követő évtizedekben hosszabb-rövidebb ideig vezették: Nagy László, Rózsa József, Budai Margit, Milassin Gyula és Varga Julianna.

Az 1977–1978-as integráció során a szegedi tüdőgondozó kimaradt az egységes intézményhálózatból, mert Csongrád Megye Tanácsának tervei szerint a megyéhez tartozó Deszki Tüdőgyógyintézet átvenné. A deszki {420} intézmény 1980-ban 141 ágyas pavilonnal bővült, így 1981-től befogadta a szegedi tüdőgondozót.82

A gondozó által nyilvántartott tébécés betegek száma a második világháború előtti és az 1950-es évek eleji megbetegedési adatokhoz képest rendkívüli mértékben csökkent, noha mint veszély Szegeden és környékén sem szűnt meg teljesen. 1955-ben a szegedi tüdőgondozó 2045 tébécés beteget tartott nyilván, 1965-re számuk 1034-re csökkent, 1980-ban 391 beteget tartottak nyilván.83

1956. február 1-én kezdte meg munkáját az idegklinika alagsorában, vidéken elsőként a gyermekpszichiátriai ambulancia, amely alapját képezte egy évvel később létrejött Gyermek- és Ifjúsági Ideggondozó és Lélektani Intézetnek. 1958-tól a Széchenyi tér 11. sz. épület földszintjén dolgoztak 3 kis helyiségben ideiglenesnek szánt, de tartóssá váló, a feladatnak meg nem felelő, méltatlan körülmények között. Az intézetet 20 éven át, 1975-ig Bácskai Jánosné Várkonyi Mária vezette. 1976-tól 1989-ig Farkasinszky Teréz állt az intézet élén, aki e szakterület kiemelkedő szaktekintélye volt. Az intézetben széleskörű mentálhigiénés megelőző munkát végeztek, szűrővizsgálatokat tartottak, szakértői feladatokat láttak el. Az 1970-es évek közepén sokasodtak az alkoholizmus, a családok felbomlása miatti traumák, gyakoribbá vált az iskolai neurózis, a kábítószer fogyasztás, gyarapodott az öngyilkossági kísérletek száma. Mindez újabb és újabb feladatokat hárított az intézetre. A sokasodó problémákat a növekvő lakosságszám mellett is jelzik a gondozó betegforgalmának adatai:84

Az ifjúsági ideggondozóban 1982-ben 3 orvos, egy pszichiáter, egy logopédus, 2 asszisztens, egy szociális gondozó és egy takarító dolgozott. A következő öt évben 17 főre szerették volna emelni a létszámot.85 Az 1980-as évek közepén a szegedi Ifjúsági Ideggondozó és Lélektani Intézet kidolgozta a narkomán fiatalok egészségügyi ellátásának modelljét: drogambulancia, elvonó osztály, rehabilitációs intézet.86 A drogambulanciát mint az intézet új részlegét 1987. március 1-én nyitották meg. Már az első évben közel 12 ezer gondozott beteget számláltak.87

{421} A gyermekkori szív- és érrendszeri betegségek gondozó intézete 1957-ben létesült Szegeden, ideiglenesen a Sportorvosi Intézetben helyezték el.88

A második világháborút követő évtizedekben egyre súlyosabb egészségügyi gondot jelentett a daganatos megbetegedések és halálozások számának gyors növekedése. A rákszűrés Szegeden már 1949-ben megkezdődött. A Csongrád Megyei Onkológiai Gondozó Intézetben 1957-től egy orvos csak a szegedi betegeket kezelte napi három órában. 1958-ban a nyilvántartott betegek száma 870. 1960-tól 1964-ig a szegedi gondozóban 36 ezren jelentek meg, 194 új beteget szűrtek ki. A betegek kezelésében a kórház és a klinika osztályai szorosan együttműködtek.89

6. FEKVŐBETEG-ELLÁTÁS

A front átvonulása után Szegeden négy nagyobb fekvőbeteg intézmény volt: a városi közkórház és a gyermekkórház a Kossuth Lajos sugárúton, az egyetemhez tartozó klinikák, valamint a honvédkórház (egykori honvéd- és csapatkórház) a Kálvária sugárúton. Mind a négy egészségügyi intézményben alapvető gondokkal küszködtek: nem volt elegendő orvos és ápoló, alap-vető gyógyszerek hiányoztak és az élelmezést csak nagy nehézségek árán tudták biztosítani.

A kórházban Debre Péter kórházigazgató-főorvos javaslatára a „szegedi kórházi bizottság” felemelte a közös kórtermi ápolási- és az anyatej térítési díjat, valamint a véradásért fizetett díjat, hogy a gyógyítás költségeit fedezni lehessen.90 Országos felmérés szerint 1949 szeptemberére a közkórház betegeinek és személyzetének étkeztetésében már csak kisebb hiányosságok tapasztalhatók néhány tápanyagcsoportban, hasonló a helyzet a hódmezővásárhelyi és a makói kórházban is, a szentesi kórház élelmezését azonban jónak minősítették.91

A háború előtt a fekvőbeteg intézmények ápolási tevékenységében ki-emelkedően fontos szerepet töltöttek be a szerzetesnők. 1931-től dolgoztak a szegedi kórházban az Annunciata (Gyümölcsoltó Boldogasszony Szolgálói) női szerzetesrend tagjai, akik 1944 után is a helyükön maradtak. 1947-ben tizenhatan vettek részt a betegápolásban. 1945-ben szakképzettség megszerzésére kötelezték őket. 1950 májusában az annunciáta nővéreket eltávolították rendházukból, augusztusban pedig a többi szerzetesrenddel együtt feloszlatták a rendet. A nővérek többsége világi ápolónőként dolgozott tovább a {422} kórházban.92 1950-ig az egyetemi klinikákon is dolgoztak szerzetes nővérek. 1945 márciusában visszatértek a sebészeti klinikára a front elől elmenekült szatmári irgalmas nővérek, akik mint műtősnő, röntgen-asszisztens és ápoló-nő voltak alkalmazásban.93 A belklinikán a „megváltós nővérek” (Isteni Megváltó Leányai) végeztek ápoló munkát, 1947-ben 28 nővér dolgozott a klinikán.94

Közvetlenül a háborút követő években a többi fekvőbeteg-ellátó intézményhez hasonlóan az egyetemi klinikák is nélkülözték a folyamatos munkájukhoz szükséges alapvető feltételeket. Erről tanúskodik az egyetem tanárainak a város vezetőihez eljuttatott feljegyzése:

„A klinikák működése akkor sem szünetelt, amikor a legjobban dúlt a harc Szeged körül. Annak ellenére, hogy összezsúfoltan működnek, beteglétszámuk még ma is 270, és ezek között nagyon kevés a fizető beteg. Az ápolási díjakból jelenleg mindössze 8-10 000 pengő folyik be havonként, pedig a betegek után a bevételnek el kellene érnie a 70 000 pengőt. Az ambulanciákon 5-600 kezelés történik. Az egyetem tehát óriási anyagi áldozatot vállalt magára, de szívesen tette, mert az a gondolat vezérli, hogy most és így kell viszonoznia azt az áldozatkészséget, amelyet a város népe tanúsított az egyetemi építkezések alakalmával.”95 A harci cselekmények idején csak a Tisza-parti Gyermekklinikát érte súlyos csapás, a vasúti hídra szánt bombák lerombolták a klinika épületét. A klinika a városi gyermekkórházba kényszerült, amíg az épületet újjáépítették. A klinikákról a háború alatt sok orvos és a gyógyító tevékenységben közreműködő alkalmazott távozott kényszerűségből vagy önként. A klinikai ágyak jelentős részét katonai célokra vették igénybe, mely alól csak 1945 áprilisában szabadultak fel.96

A Kossuth Lajos sugárúti városi közkórház 1950-ben városi tanácsi irányítás alá került. 1952-ben az egységes betegellátás célkitűzésétől vezérelve az államosított szakorvosi rendelőintézetet és a kiépülő körzeti orvosi hálózatot a kórházhoz csatolták. A kórház helyzetét azonban a szervezeti változások csak kis mértékben befolyásolták, mert az integráció inkább formális volt, a gyógyító munka folyamatát alig érintette. Alapvető fordulatot a Kálvária sugárúti honvédkórháznak a városi kórházzal való egyesítése hozott. Az épületben eddig hiányzó, vagy szűkös körülmények között működő osztályok felállítását tervezték: szülészeti, gyermekgyógyászati, ideggyógyászati, traumatológiai és fertőző májgyulladásos osztály szerepelt a tervekben.

{423} Az engedélyezett kórházi ágyak száma 270-ről 605-re bővült.97 Számuk azonban csak fokozatosan növekedett, 1956-ban 519-et tett ki.98

1954. január 18-án alakult meg 25 ággyal a traumatológiai osztály 2 orvossal, egy műtősnővel, öt osztályos nővérrel, egy beteghordóval és egy éjszakás nővérrel. Az első évben már 800 beteget kezeltek. A körülményeket a személyi ellátottság mellett az is jellemezte, hogy 1963-ig felszerelés hiányában az osztályon nem tudtak altatni. 99

A kórház személyzeti munkájában is érzékelték a politikai rendszerben, a vezetési módszerekben történt fordulatot. Csak egy példa a korai 1950-es évekből: az egyik kórházi osztály élére a városi tanács vb által javasolt főorvos kinevezésével a kórházi osztály nem értett egyet, azzal az indokkal, hogy az illető „politikailag szintén nem mondható jónak, mert már 3 éve, 700 holdat bérlő kulák lányával él együtt.”100

Az 1950-es és az 1960-as évek első felében a kórháznak komoly gondot okoztak a behajthatatlan ápolási díjak. Egyrészt a társadalombiztosítás nem terjedt ki minden lakosra, másrészt a biztosítottak 30 napig kaptak térítésmentes ellátást a kórházban, azután napi 65 forint ápolási díjat kértek, amit sokan, különösen a nyugdíjasok, nem tudtak kifizetni. 1956. január 1-én 598 900 Ft, egy évvel később már 1 307 221 Ft a hátralék a kórházban. Időnként el kellet engedni a tartozás egy részét, vagy meghatározott esetekben törölni. Az EüM 60.767/1965. Eü. M. sz. rendelete szerint törölni kellett az 1955 szeptembere előtt előírt, valamint az 1961. január előtti gümő-kóros ápoltak tartozásait, és a heveny fertőző betegségben szenvedők 1958. november 16. előtti tarozásait.101

Az 1956 nyarán engedélyezett gyermek fertőzőosztályt, létszám-engedély elmaradása miatt, 1957 első felében sem tudták beindítani.102

1955-ben a kórház és a klinikák egyezményt kötöttek, hogy kórházi osztályok és a klinikák egymást váltva tartanak felvételi ügyeletet.103

Az 1960-as évek elején a kórházi ágyak száma 580-t, a gyermekkórház ágyszáma 100-at tett ki, a klinikákon 1159 ágyon gyógyítottak. Az egyetemi klinikákon azonban a betegek több, mint fele nem szegedi lakos volt. A szegediek ellátásában tehát a kórház és a klinikák nagyjából azonos arányban vették ki részüket.104 A fekvőbeteg-intézmények közös gondjaként merült fel az ideg- és elmebetegek, a reumások és az ortopédiai betegek megfelelő ellátása. Bővíteni kellett volna a szűrővizsgálatokat, különösen a rákszűrést. Az {424} alkoholbetegek számának gyors emelkedése is az ideg-elme gyógyászat fejlesztését sürgeti.105 Minisztériumi vizsgálat szerint Szeged gyógyintézeti ellátottsága „általában jónak mondható”, eléri vagy megközelíti az előírt ellátottsági normákat.106

107. II. sz. Kórház ideg- és elmeosztály épülete

Az 1970-es években felépült a II-es Kórház udvarában az egyik ötéves tervről a másikra húzódó, először 90, majd 150 ágyra tervezett ideg-elme pavilon. Az 1975-ben átadott épület lehetővé tette az ágyszámok 600-ról 750-re emelé-sét.107 1972-ben megszűnt a kórházi tüdőosztály, s helyette 1973. január 15-én a Mérey, illetve a Török utcában megnyílt a III. sz. belgyógyászat. 1979-ben megszüntették a kórház gyermekosztályát, az ellátási feladatot az újszegedi gyermekkórház vette át.108

Az 1970-es években a városi tanács illetékes osztálya a kórházban vezetési és gazdálkodási problémákat tárt fel. A város elégedetlen volt a kórházi munkával. Bűnvádi eljárás is indult gazdálkodási hiányosságok miatt. Ennek oka, igazságtartalma ma már elég nehezen deríthető fel. A vezetési válság végül az új igazgató kinevezésével hosszabb időre lekerült a napirendről.109

1980-ban a városi kórház három telephelyen működött. A legtöbb kórházi osztály a Kálvária (akkor még Tolbuhin) sugárúton kapott helyet:

A Kossuth Lajos sugárúton az alábbi egységeket találjuk:

Krónikus belosztály 54 ágy

(A Mérey utcából ide költözött a III-as belosztály!)

{425} A Pulz utcai telephelyen egyetlen osztály, a fertőző osztály található 70 ágy férőhellyel.110

1981-ben megkezdődhetett a munka a kórház Kálvária (Tolbuhin) sugárúti 200 ágyas új pavilonjában, amelyet Schultheisz Emil egészségügyi miniszter jelenlétében adtak át rendeltetésének. „A monolit beton fogadószintből és öt emeletből álló épületben szintenként 40 ágyas ápolási egységek találhatók.”111 A beruházás értéke meghaladta a 63 millió forintot. A kórházi ágyak száma az 1980-as években tovább emelkedett: 1980-ban 731, 1985-ben már 817 az engedélyezett ágyak száma, a 100 ágyra jutó orvosok átlagszáma 12,4-ről 14,2-re emelkedett. Az ágykihasználási mutató 80-86%-os.112

A kórház igazgatóinak névsora

108. Odesszai delegáció az újszegedi gyermekkórházban, az 1960-as évek vége

Szeged másik városi törvényhatósági, majd tanácsi fenntartású fekvőbeteg-intézménye az 1900-as évek elején létrehozott gyermekkórház (Szegény Városi Gyermekkórház) a Kossuth Lajos sugárút 35. szám alatti földszintes épületben. 1944-ben a lebombázott gyermekklinika ismét a gyermekkórház épületébe költözött, mint a Kolozsvárról való áttelepüléskor. Az intézmény vezetője, Török Gábor megbízott tan-székvezetőként tevékenykedett, és felelős volt a gyermekek egészségügyi ellátásáért 1947-ig, a gyermekklinika épületének újjáépítéséig. A két beosztott orvossal, 7 nővérrel, 54 ágyon tovább tevékenykedő Gyermekkórház 1952-ben egyesült az újszegedi Csanádi utcában már évtizedek óta gyógyítással és ápolással is foglalkozó {426} Gyermekmenhelylyel. Ettől kezdve a két korábbi intézmény mint városi gyermekkórház működött a menhely gyermekkórház feladatainak sokkal jobban megfelelő épü-letében.113 Az új gyermekbeteg-ellátó intézményben 100 ágy állt a gyógyító tevékenység rendelkezésére.

Az egyesüléstől 1958-ig Reisz Elek vezette a kórházat, amely inkább szociális gyermekvédelmi, mint egészségügyi feladatokat látott el. Szabó Miklós igazgató főorvos irányítása alatt a gyógyító tevékenység új lehetőséggel bővült a gyermek fül-orr-gégészet létrehozásával. Őt 1964-ben Szórádi István követte az igazgatói székben. Igazgatása alatt fejeződött be az intézmény betegellátás szolgálatába állítása. Megszervezték a csecsemő és gyermek belosztályt. Bővültek a kórház feladatai az integrált gyermekellátás területén. 1977-ben Pataki Lajos címzetes egyetemi tanár vette át a Gyermekkórház vezetését, aki két évig még a Városi Kórház gyermekosztályát is vezette. 1979-ben a kórház gyermekosztálya beolvadt a gyermekkórházba, helyileg is átköltözött. 1990-ig kialakították a fekvőbeteg ellátó osztályok hosszú ideig jól funkcionáló struktúráját:

1990-ben az ország valamennyi kórházának igazgatói állására pályázatot írtak ki. A gyermekkórház igazgatói székébe is új ember került.

A fekvőbeteg-ellátás legnagyobb szegedi intézményét, legmagasabb szakmai szintjét az egyetemi klinikák alkották. A klinikák oktatási kötelezettségeik, országos és regionális gyógyítási feladatok ellátása és a magas szintű tudományos kutató munka mellett részt vettek a területi ellátásban is, Szeged város és a szegedi járás lakossága járóbeteg- és fekvőbeteg-ellátásának jelen-tős része a klinikákra hárult. Ez sajátos helyzetet hozott létre, mert a klinikák nem tartoztak a városi tanács közvetlen irányítása és felügyelete alá. Az irányításból adódó problémákat együttműködési szerződésekkel, megállapodásokkal pótolták. Csongrád megyei modellnek nevezték azt a különleges helyzetet, hogy a szentesi kórház megyei jellegének megszüntetése után, 1974-től a klinikák professzorai lettek az adott szakterület megyei főorvosai.

A háború után hét alapszakmának számító szakterületen (belgyógyászat, sebészet, szülészet, bőrgyógyászat, szemészet, ideg-elmekórtan és gyermekgyógyászat) gyógyított egyetemi klinika.

A klinikák négy évtizedes fejlődésének legszembetűnőbb mutatója az új klinikai egységek számának növekedése, ami alapvetően az orvostudomány {427} fejlődésének következtében történt. Új klinika létrejöttének egyik formája a meglévő klinika mellett II. sz. klinikák alapítása új profillal. 1950-ben létrehozták a II. sz. Belgyógyászati Klinikát, és megszüntették a Belgyógyászati Diagnosztikai Klinikát. 1951-ben alapították a II. sz. Sebészeti Klinikát, amely 1984-től átalakult Idegsebészeti Klinikává. 1963 és 1973 között önálló klinika volt a II. sz. Fog- és Szájbeteg Klinika Tóth Károly professzor igazgatása alatt. A következőkben a két fogászati klinika egyesült, ami kivételnek számított ebben a folyamatban. A klinikaképződés másik útja a klinikai osztályok önállósodása vagy feladataiban és nevében is új klinika létrehozása. 1949-ben megalakult a Fog- és Szájbeteg Klinika. 1959-ben hozták létre a Röntgen Klinikát, amely 1980-tól Radiológiai Klinika néven működik. A Fül-Orr-Gége Klinika alapításának éve: 1960. 1989-ben létesült az Ortopédiai Klinika, 1990-ben pedig a Traumatológiai Klinika.115

A hiányzó szakmai területek pótlására, oktatási és tudományos feladatok ellátására az egyetem két esetben úgy hozott létre önálló klinikai szervezeti egységet, hogy más fekvőbeteg-intézményben létesített tanszéket. 1984-ben a városi kórház urológiai osztálya egyetemi tanszék lett Scultéty Sándor vezetésével. 1989-ben a megyei tanács irányítása alatt álló deszki tüdőgyógyászati intézményben létesült az egyetem tüdőgyógyászati tanszéke, amelyet Kraszkó Pál vezetett.116

A klinikákból kiváló, önállósodó szervezeti egységek egy része mint önálló osztály folytatta megújult tevékenységét. 1976-ban hozták létre az Endokrinológiai Önálló Osztályt és a Belgyógyászati Intenzív Osztályt. Az első László Ferenc, a másik Sági István személyéhez kötődik. 1982-ben kezdte önálló működését Kovács Gábor professzor irányításával a Szívsebészeti Önálló Osztály, amely már az 1960-as években szép sikereket ért el például a szívbillentyűk pótlásában.117

1982-ben kezdte meg önálló szervezeti egységként tevékenységét az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Intézet, amely a különböző klinikákon dolgozó szakemberek egyesítésével létesült.118

1976-ban két központi laboratóriumot hozott létre az Orvostudományi Egyetem: a Központi Izotópdiagnosztikai és a Központi Mikrobiológiai Laboratóriumot. 1980-ban létesült a Központi Kémiai Laboratórium. Addig a laboratóriumokban folytatott tevékenység más egyetemi szervezeti egységek keretében történt. 119

Az orvostudomány előrehaladásával, az új szakmai kihívásokkal úgy igyekezett lépést tartani az egyetem, hogy a klinikákon belül úgynevezett {428} profilambulanciákat hoztak létre minisztériumi engedéllyel. Ezekből később önálló szervezeti egységek is kinőhettek.

A huszadik század második felében számos nagytekintélyű, szakmailag elismert orvosprofesszor irányította a szegedi egyetemi klinikákat. A sebészeti klinika élén állók közül Petri Gábor és Láng Imre talán a legismertebb. Bodosi Mihály idegsebész professzor kinevezése idején, 1984-ben a fiatal sebésznemzedéket képviselte. Két évtizedet dolgozott Szegeden Kulka Frigyes professzor, aki Budapesten fejezte be kiemelkedően sikeres pályafutását. A belgyógyászat meghatározó személyiségei közül Purjesz Béla, id. Hetényi Géza, Julesz Miklós és Varró Vince munkásságának emlékét őrzi különös tisztelettel a szűkebb szakma és Szeged lakossága. A gyermekgyógyászati klinika élén hosszú ideig állt köztiszteletet kiváltva Waltner Károly és Boda Domokos. A nőgyógyászati klinika kimagasló igazgatói közül Batizfalvy János és a korán elhunyt Szontágh Ferenc külön megemlítendő. A bőrklinikát több, mint két évtizedig vezette Simon Miklós professzor, Huszák István pedig több, mint három évtizeden át az ideg-elme klinikát. A fogászati szakma szegedi megalapozói és sikeres kiteljesítői voltak: Hattyasy Dezső és Tóth Károly professzorok. Közel egy évtizedig igazgatta Süveges Ildikó a szemészeti klinikát, Ribári Ottó pedig a fül-orr-gége klinikát, mindketten Budapesten folytatták országosan elismert szakmai karrierjüket. A felsorolást tovább lehetne folytatni olyan kiváló klinikusokkal, mint például a sebész Németh András, akinek nevéhez fűződik az első hazai veseátültetés, Altorjay István, a szegedi gyermeksebészeti iskola létrehozója, vagy Baradnay Gyula sebész és Hódi Miklós belgyógyász. Az utóbbiak klinikai működésük után a kórház osztályvezető főorvosai lettek.

109. Körintenzív, 1976

Az ellátási kötelezettségek körének tágulása, a betegforgalom lényeges növekedése az 1970-es évek elején felvetette egy új klinikai épülettömb építését. A 410 ágyasra tervezett épületben ideg- és elmegyógyászati, sebészeti, ortopédiai, idegsebészeti, gyermekgyógyászati betegek számára terveztek ágyakat és egy posztoperatív részleg létesítését.120 A 410 ágyas új klinikai tömböt újabb és újabb tervmódosítások, építészeti fiaskók (az épület süllyedése) után 1990. szeptember 10-én adták át rendeltetésének ünnepélyes keretek között. A másik, kisebb, de a betegellátás szempontjából kiemelkedő jelentőségű beruházás az I. és II. sz. Belklinika között létesített belgyógyászati {429} intenzív osztály, a külső képe alapján „körintenzív”-nek nevezett létesítmény 1976-ban fogadta az első betegeket.

A gyógyító, betegellátó munka mennyiségi mutatóit jellemzi az ágyszámok alakulása. Ágyszám tekintetében az egyetemi klinikák megelőztek valamennyi szegedi fekvőbeteg-intézményt. 1953-ban a tanácsi irányítású intézményekben 297 az ágyak száma, a klinikai ágyak száma pedig 950. A háromszoros arány az 1950-es évek közepére kétszeresre csökkent, 1985-re pedig még kisebb lett a különbség: 963 ágy a kórházakban és 1364 a klinikákon. A kórházi ágyak száma tehát gyorsabban nőtt, mint a klinikai ágyak száma.121

7. KÖZEGÉSZSÉGÜGY

A front elvonulása után az újjászerveződő közigazgatás egyik legfontosabb feladata a járványveszély elhárítása, a fertőző betegségek terjedésének megakadályozása lett. 1944. október 24-én a polgármester a tiszti főorvos kérésére rendeletet adott ki a várható tífusz-járvány megelőzésére. Elhatározták egy új fertőző-beteg kórház felállítását, mert a régit a Vörös Hadsereg hadikórháznak rendezték be. A polgármester a házasságkötés előtti kötelező orvosi vizsgálat mellőzését a rendkívüli állapotra való tekintettel sem engedélyezte, hiszen annak oka a fertőző népbetegségek terjedésének meg-akadályozása.122

1945 első napjaiban megjelent a Népjóléti Minisztérium rendelete a közegészségügyi állapotok rendezéséről. A rendelet kötelezővé tette a házasság előtti orvosi vizsgálatot és a fertőző betegségek bejelentését. Január-februárban 14 hasi hagymázt (hastífusz), 2 bárányhimlőt, 2 kanyarót, 4 vörhenyt, 6 roncsoló toroklobot, 1 szamárköhögést, 5 nyílt gümőkórt, 1 vérhast, 1 Heine-Medin-kórt (gyermekparalízis) regisztráltak. Márciusban Viola György tiszti főorvos, a járványügyi bizottság elnöke jelentette a városi tanácsnak, hogy a katonák között több, a polgári lakosok körében 4 kiütéses tífusz megbetegedés történt. A járványügyekben teljes felhatalmazást kapott tisztiorvosnak naponként kellet jelentést tennie a polgármesternek, illetve helyettesének.123 1945. április 15-ig 133 polgári személy betegedett meg kiütéses tífuszban, akik közül 12-en meghaltak, a hadifogolytáborban pedig 340 hadifogoly betegedett meg. Több hastífuszos esetet jelentettek, 12 hadifogoly és ugyanannyi polgári személy betegedett meg. Tífusz elleni védőoltást 2807 gyermek és 7980 felnőtt kapott.124

{430} 1946-ban jelentkezett gyermekbénulás járvány, amely tetőpontját 1949-50-ben érte el. Az országos adatok szerint a diftéria, hastífusz előfordulás jelentéktelen mértékűvé vált. A tetanusz és kanyaró szórványos megbetegedésként fordult elő.125 A járványok természetesen nem szűntek meg. 1957-ben Szegeden vérhasban 576-an, ázsiai influenzában 1889-en, a decemberi kanyarójárványban 1300-an betegedtek meg.126 Az 1950-es években a dizentéria (vérhas) évenként 200-300 esetben fordult elő. Hasonló nagyságrendben jelentkeztek a hepatitis epidemica (járványos májgyulladás) megbetegedések, a járvány mélypontja 1955-ben volt. A skarlátos (scarlatina) betegek száma 1956-ban és 1957-ben volt kiugróan magas.127 Az 1970-es években a bejelentésre kötelezett fertőző megbetegedések között leggyakrabban fordult elő: a szalmonella (salmonellosis), dizentéria, hepatitisz, skarlát és a rubeola. Kiugróan magas a járványos fültőmirigy-gyulladásos esetek (parotitis epidemica) száma, 1976-ban 1604, 1977-ben 1728 esetet jelentettek. 1974-ben kanyaró járvány volt.128 Az 1970-es évek végén az orvostudományi egyetem közegészségtan professzora írta a megyei közegészségügyi viszonyokat elemezve, hogy „Szeged helyzetképe sem mondható rossznak, különösen akkor, ha többi nagyvárosunkkal hasonlítjuk össze”.129

Magyarország a második világháború befejezése után a népesség halálozási, és következésképpen megbetegedési mutatóit illetően az úgynevezett premodern epidemiológiai rezsimbe tartozott, amelyre a fertőző betegségek okozta halálozások és a csecsemőkori halálozások viszonylag nagy súlya jellemző. Az 1960-as évek közepére alakult ki a modern epidemiológiai rezsim és az ennek megfelelő mortalitási profil, amikor a keringési rendszeri és a daganatos betegségek lettek a leggyakoribb halálok. 130 A szegedi adatok hasonló átalakulásról tanúskodnak.

A világháború előtt a közegészségügy és a járványos betegségek elleni küzdelem irányítója, az OKI Szegeden vizsgálóállomást is létesített. 1945 augusztusában Fiam Béla állomásvezetőtől Vetró János vette át az irányítást. „Az állomás a nehéz anyagi és beszerzési viszonyok között a központi intézettől hat hónapon keresztül el volt zárva, mégis minden anyagi és személyi dotáció nélkül zökkenőmentesen látta el feladatát, amit részben az állomás-vezető közbenjárásával — Szeged város tiszti főorvosa jó indulatú és meg-értő támogatásával tudott elérni.”131 — írta Gortvay György, az OKI főigazgatója ezekről az évekről.

{431} 1951-ben jelentős fordulat történt a közegészségügy és járványügy területén, létrehozták az Állami Közegészségügyi Felügyeletet (173/1851. MT sz. r.), a felügyelők hatósági jogkörrel rendelkeztek, akik intézkedéseiket személyes jogkörben tehették meg, eltérően az OKI munkatársaitól. 1954-ben építették ki a közegészségügyi és járványügyi állomások (KÖJÁL) hálózatát. 1956-ban pedig egyesítették a közegészségügyi felügyeletet a KÖJÁL hálózattal.132 Szegeden a városi KÖJÁL 1954 decemberében alakult, és 1955 októberében költözött be a II. Kórház Kálvária (Tolbuhin) sugárúti épületébe, itt nyert elhelyezést az állami közegészségügyi felügyelet is. A Szeged városi intézménynek három osztálya volt: a közegészségügyi-járványügyi, a laboratóriumi és a fertőtlenítő osztály. A megyei KÖJÁL Hódmezővásárhelyen kezdte munkáját 1955. január 1-én a városi kórház épületében.133

1955 nyarán a közegészségügyi intézményeket próbatétel elé állította a „vízjárvány”. Július 23-án felhőszakadás és nagy vihar borította el a város területét, az átemelő szivattyúba villám csapott, a csatornahálózat megfertőződött. Július 24-25-re a hasmenéses megbetegedés tömegesen jelentkezett, mintegy 20 ezer embert érintett. Hastífuszos és májgyulladásos megbetegedések ugyancsak előfordultak. Korabeli értékelés szerint a KÖJÁL és a közegészségügyi felügyelet sikerrel állta a próbát.134

Az állami közegészségügyi felügyelet és a városi tanács között az együttműködés nem alakult zökkenőmentesen. A felügyelet 1953-ban arról panaszkodott, hogy a város nem ad nekik még papírt és irodaszert sem, mert szerinte azt a megyétől kellene igényelni.135

Az 1960-as években a KÖJÁL megnövekedett feladatai miatt kinőtte az alapításkor rendelkezésére bocsátott helyiségeket, tervezték egy új székház építését.136

110. A megyei KÖJÁL székháza, 1980-as évek

1973-ban egészségügyi minisztériumi utasításra át kellett alakítani a KÖJÁL-ok szervezetét. A Csongrád Megyei Tanács egyesítette a megyei és a Szeged városi állomást. Szegeden, mint a többi nagyvárosban, közegészségügyi és járványügyi szolgálatot (KJSZ) szerveztek, amit átmenetileg a II. Kerületi Tanács VB József Attila sugárúti épületében helyeztek el.137 A Csongrád Megyei KÖJÁL 1975. január 1-én költözött Szegedre, de csak 1982 decemberében kaptak új székházat Újszegeden a Derko-vits fasorban, melynek alapterülete majdnem háromszor akkora volt, mint az előző székházuké.

{432} Az 1970-es évek közepén a járványmegelőzésben és járványvédelemben munkamegosztás szerint három intézmény vett részt: a KÖJÁL laboratóriumi és fertőtlenítő része, az Állami Közegészségügyi és Járványügyi Felügyelőség mint hatósági szerv (nincs alárendelve a tanács egészségügyi osztályának) és a városi kórház fertőző betegosztálya.138

A szegedi KJSZ-t orvos vezető irányította: 1977-től 1986-ig Majoros Irma (Kelemen Jánosné), utána Őrsváry Judit lett a vezető főorvos.139 A szolgálaton belül több csoport működött: járványügyi, élelmezésügyi, munkaegészségügyi, településegészségügyi és iskolaegészségügyi. A csoport-vezető orvosok egyben közegészségügyi-járványügyi felügyelők feladatait látták el, kivéve az iskolaegészségügyi csoport vezetőjét. A csoportokban közegészségügyi-járványügyi ellenőrök és egészségőrök dolgoztak. Az adminisztratív dolgozókkal együtt 28 alkalmazott, az 1970-es években 5 helyiség-ben.140 1979. január 1-i hatállyal a megyei tanács átadta a városi KJSZ-nek a Szeged járási Közegészségügyi-Járványügyi Kirendeltséget 15 fős létszám-mal.141

Az egészségügyi felvilágosítás, az egészséges életmódra nevelés feladatát szintén a KÖJÁL látta el. 1954-től 1970-ig, amikor az Egészségügyi Minisztérium a tanácsok egészségügyi osztályainak kötelességévé tette az egészséges életmódra nevelést. 1970. október 1-től Szegeden létrehozták a városi tanács egészségügyi osztályának egészségnevelési csoportját Újszegeden a Vedres u. 1. sz. alatt, az egykori gyermekorvosi szakrendelő egyik he-lyiségében.142 Néhány évvel később, 1974 januárjában összevonták a városi egészségnevelési csoportot a megyeivel, és az Odessza városrészi szolgáltatóházban helyezték el.143

Az egészségügyi ellátórendszer sajátos részét képezték a temetők. A temetkezési szokások területén jelentős változások történtek. Megszűnt az otthoni ravatalozás és virrasztás, terjed a hamvasztásos temetkezés. A halott szállítással, temetéssel kapcsolatos teendőket a Csongrád Megyei Temetkezési Vállalat látta el. 1957-ben ebből kivált és önálló vállalatt lett a Szeged Városi Temetkezési Vállalat. Feladata a temetkezés, halott szállítás, {433} sírgondozás körébe tartozó feladatok ellátása, később síremlékek készítése is. A városi tanács ipari osztálya irányította a vállalatot.144

Szegeden kilenc felekezeti és egy központi temetőben temetkeztek. Az 1950-es években felmerült a felekezeti temetők bezárásának és egy új központi temető létesítésének gondolata.145 1966-ban például részlegesen lezárták az Alsóvárosi katolikus temetőt a későbbi megszüntetés érdekében. A Gyevi temetőbe 1971-től csak hamvasztásos temetkezést engedélyeztek.146 1975-ben a Belvárosi temetőben 250 díszsírhelyet és 150 dísz úrnatárolót alakítottak ki 4 millió forintos beruházással.147 A Belvárosi temető telítettsége 1978-ra következett be, halaszthatatlan lett a temető bővítése.148

Az 1970-es évek végén felépült debreceni regionális halotthamvasztó hozzájárult ahhoz, hogy terjedjen városunkban ez a temetkezési forma. 1980-ban 1777 temetés közül 354 volt hamvasztásos, 1982-ben 1983 temetés közül már 540 történt ezen a módon.149 Az igények növekedése miatt 1985-ben Szegeden is építettek egy regionális halotthamvasztót. A budapesti és a debreceni után az országban a harmadik hamvasztót a Szegedi Városgazdálkodási Vállalat üzemeltette.150 Az új létesítmény tovább növelte a hamvasztásos temetések arányát. 1987-ben 1934-ből már 937 halottat hamvasztottak.151

8. A GYÓGYSZER- ÉS VÉRELLÁTÁS, VALAMINT A MENTŐSZOLGÁLAT

A front átvonulása után a gyógyszerek forgalmát szigorú ellenőrzés alá vonták, a közforgalmú személyi jogú gyógyszertárakat fokozatosan államosították. A pártállam az 1948. évi XXX. törvénye a gyógyszerészetről a gyógyszertárakat állami felügyelet alatt álló közegészségügyi intézményeknek nyilvánította. Gyógyszert kizárólag gyógyszertárak szolgáltathattak ki. „A közforgalmú gyógyszertári jogosítvány … élők közötti jogügylettel nem ruházható át és sem törvényes öröklésnek, sem végintézkedésnek tárgya nem lehet” (14. § (1)) A törvény átmenetileg, 1949. június végéig megengedte, hogy a közforgalmi gyógyszertári jogosítvány vezetésre feljogosító oklevéllel rendelkező házastársra vagy gyermekre átruházható, utána azonban ezt már nem engedélyezték. 1950-ben törvényt hoztak (25. tvr.) a közforgalmú gyógyszertárak állami tulajdonba vételéről. 1951. július 1-én valamennyi {434} gyógyszertárat államosították, lefoglalták a készleteket, a berendezést, és vezetőnek külső gyógyszerészt neveztek ki. Az államosított gyógyszertárak megyénként alkottak egy állami gyógyszertári vállalatot, később megyei gyógyszertári központok jöttek létre a megyei tanácsok felügyelete alatt, és megyei főgyógyszerészt neveztek ki. A gyógyszertári központok azonban gazdaságilag továbbra is vállalatszerűen működtek.152

Szegeden az 1950-1960-as években 15 gyógyszertár szolgálta ki a betegeket a gyógyszertári vállalat keretei között. 1970-ben 16, 1978-ban és 1988-ban 21 a gyógyszertárak száma.153 A gyógyszertárak döntő többsége a város I. kerületében forgalmazta a gyógyszereket, a külső részeken gyengébb ellátást biztosítottak. Az 1960-as évek elején az építkezés miatt átmenetileg megszűnt a Dugonics téri gyógyszertár.154

1970-ben a 16 hálózati gyógyszertárban 62 gyógyszerész és 49 asszisztens, valamint 20 asszisztensjelölt dolgozott. A gyógyszertárak forgalma meghaladta az 57 millió forintot. A városi tanács egészségügyi osztályának jelentése szerint: „A gyógyszerkiadók tisztasága, rendje elfogadható. A laboratóriumok zsúfoltak, az öltözőhelyiségek kicsik, helyenként öltözőszekrények folyosókon, esetleg laboratóriumokban vannak elhelyezve.”155 Az 1980-as évek végén a 21 szegedi hálózati gyógyszertárban 90 gyógyszerész és 162 asszisztens dolgozott. Hat gyógyszertár volt kritikusan rossz állapotban: az SZTK-, a Bartók Béla téri, Földmíves utcai, Úttörő téri, Petőfi Sándor sugárúti, a dorozsmai és a Tas utcai gyógyszertár.156

A gyógyszerellátás területén szintén jelentkezett a hiánygazdálkodás. Még az 1980-as években is 15-20 gyógyszer tartozott tartósan a hiánycikkek közé. Átmenetileg nem egyszer 61-80 gyógyszer szerepelt a hiánylistán.157

Az 1970-es évek végén már nem halasztották tovább egy új megyei gyógyszertári központ építését. Az építést a DÉLÉP végezte részben előre gyártott elemekből. A József Attila sugárúti 2400 m2 alapterületű épületben lehetővé vált a nagy sterilitást igénylő aszeptikus készítmények gyártása.158

1948 előtt a mentőszolgálatot a széttagolt, közadakozásra utalt mentőszervezetek általában a tűzoltósággal közösen végezték. 1948. május 10-én valamennyi mentéssel, betegszállítással foglalkozó egyesületet, céget és magánvállalkozót egy intézményben egyesítettek, megalakult az Országos Mentőszolgálat (OM) az életmentés és a betegszállítás összes teendőinek az ellátására. Az OM az elsősegélynyújtás tekintetében szintén országos hatáskört {435} kapott. A differenciált feladatoknak megfelelően különféle mentőautókat alkalmaztak, a szolgálat idővel szállítókocsit, mentőkocsit, 1954-től rohamkocsit és esetkocsit állított munkába. Sokáig lengyel Nysa kocsik szolgáltak mentőautóként, az 1980-as évektől szaporodnak a Mercedes és Toyota men-tőkocsik.159 Az OM megyei és városi mentőállomásai nem a tanácsok, hanem az Egészségügyi Minisztérium közvetlen irányítása alá tartoztak.160

A szegedi mentőállomás 1951-ben mindössze 4 mentőautóval rendelkezett, az összes dolgozók száma 18, belőlük 2 orvos és 8 ápoló látta el az 5996 szállított beteget. 1955-re a betegek száma 11 ezer fölé nőtt, a feltételek pedig alig változtak.161 1962-ben a gépkocsik száma 7-re, a szállított betegeké 18 ezer fölé emelkedett.162 1972-ben 13 mentőkocsi látott el 33 952 feladatot.163 A szegedi állomás autóinak száma 1975-ben 17-re, 1980-ban 20-ra emelkedett.164

1945 előtt hazánkban országos méretű szervezett vérellátás nem alakult ki, az egészségügyi intézmények maguk oldották meg a véradást. 1951-ig vérátömlesztés csak kivételes esetekben és közvetlenül a véradóból a betegbe történt. A kormány 1948-ban Országos Vérellátó Szolgálatot hozott létre, ami 1955-ben átalakult Vértranszfúziós Szolgálattá, megyei, városi vérkonzerváló állomások jöttek létre.165

„A szegedi Sebészeti Klinikán működő Véradó Állomás, mint az első magyar transzfúziós szolgálat kezdte meg működését 1951-ben Gál György vezetésével. Kiemelkedő munkát végeztek a transzfúziós szövődmények kezelésében, mint az ország első művese állomása,”166 — írja Hollán Zsuzsanna akadémikus, a szakterület korabeli országos vezetője.

{436} A vérellátó szolgálat az egyetemhez tartozott, de városi ellátási kötelezettségei miatt a városi tanácsnak joga volt a felügyeletre. 1955-ben a városi tanács egészségügyi osztályának beszámolója hibaként említette, hogy a „Véradóállomás munkájának ellenőrzését nem folyamatosan végeztük.”167 1956 első felében a szegedi vérkonzerváló állomás 266 új véradót szervezett be, az összes véradók száma 2425-re emelkedett.168 Ekkor a véradók egyik fele térítés ellenében, a másik térítés nélkül adott vért. A térítéses véradás fokozatosan csökkent, az 1970-es évek végére pedig megszűnt.

A Vértranszfúziós Állomás (1951–1962 Vérellátó Szolgálat, 1963–1973 Vérkonzerváló Állomás) helyileg és Gál György professzor személyével szorosan kötődött az egyetemhez. Az intézmény 1975-ben kapott korszerűen felszerelt új épületet az egyetem területén a klinika-parkban.169

111. Az 1975-ben átadott Véradó Állomás épülete

Gál professzor nevéhez fűződik az első hazai művese állomás létrehozása is. Elsőként szervezett regionális vértranszfúziós együttműködést a dél-magyarországi megyék részvételével. Megjegyzendő: a városi egészségügyi intézmények és a megyei „véradó állomások” tanácsi hatáskörbe tartoztak, ami nem kevés nehézséget okozott a hálózat fejlesztésében. Az 1980-as években a vérellátás mintájára szervezték meg a regionális hemodialízis-szolgálatot, a művese állomások hálózatát. A szegedi vérellátó intézetnek a Vöröskereszt támogatásával végzett munkáját dicséri továbbá az is, hogy az 1980-as évek elejétől kezdődően Szegeden az ezer lakosra jutó véradások száma közel kétszerese az országos átlagnak. Joggal tartották tehát Szegedet a „Véradók Városának”.170

9. A MAGYAR VÖRÖSKERESZT SZEGEDI SZERVEZETE

A Magyar Vöröskereszt a háborúban és a háborút követő néhány évben a Nemzetközi Vöröskereszt céljaival, törekvéseivel megegyezően tevékenykedett, annak anyagi támogatásával. Munkája alapvetően a háború okozta problémák orvoslására és enyhítésére irányult. Az 1950-es években a Magyar Vöröskereszt életében is jelentős változások következtek be. A helyi szerveztek széleskörű aktívahálózattal kapcsolódtak a gyógyító-megelőző és a szociális segítő tevékenységhez.

1957-ben a helyi vöröskereszt szervezet részt vett a Budapestről Szegedre helyezett állami gondozott gyermekek elhelyezésében, egy részüket családoknál szállásolták el. Szeged 207 498 Ft értékű gyógyszert, kötszert, élelmiszert és tüzelőanyagot kapott a Magyar Vöröskereszttől. „Szociálpolitikai vonalon a vöröskereszttel való szoros együttműködés nyomta rá bélyegét munkánkra, mely főleg a külföldi ajándékok szétosztásánál és {437 elbírálásánál ad jelentős szerepet” — olvashatjuk az egészségügyi osztály jelentésé-ben.171

1958-ban a városi vöröskereszt szociális bizottságot hozott létre, amelynek feladata a szociális intézmények segítése, segítség nyújtása elemi csapások esetén és részvétel a családgondozásban. Aktívahálózat létrehozását tervezték és szoros együttműködést akartak a tanácsi állandó bizottságokkal.172

Az 1960-as évek elején kiemelt feladatnak tekintették a véradás szervezését és a tejellátás biztosítását. 1965-ben a tanács egészségügyi osztálya és a vöröskereszt közös beszámolót tartott a városi tanács vb előtt a tbc és a rák elleni küzdelemről.173

Az 1970-es évek közepén a Vöröskereszt tevékenysége az alábbi feladatkörökhöz kapcsolódott:

egészségnevelés, egészségügyi tudatformálás

önkéntes véradó-mozgalom szervezése

tisztasági mozgalom (versenyek) szervezése

ifjúsági vöröskeresztes mozgalom szervezése

családvédelem és családgondozás szervezése

részvétel az egészségügy aktuális feladatainak megoldásában.

Szegeden 133 vöröskeresztes alapszervezetet tartottak nyilván 15 143 taggal. A városi vezetőség tagjai többségében az egészségügy területén dol-goztak.174 1978-ban a városi vöröskereszt és a tanács egészségügyi osztálya együttműködési megállapodást kötött a házi szociális gondozási feladatok megosztására, a munka javítására.175

1983-ban a Vöröskereszt Szegedi Bizottsága családvédelmi tanácsadó irodát hozott létre a Vöröskereszt Székely sori klubhelyiségében.176 Ebben az időszakban a vöröskeresztnek 229 alapszervezete volt csaknem 30 ezer taggal. A városi vezetőség középtávú tervet dolgozott ki az egészséges életmódra vonatkozóan. A szervezet egészségügyi dolgozó tagjai előadásokat, tanfolyamokat tartottak. A házi szociális gondozásban 275 tiszteletdíjas vállalt munkát.177

10. IRGALOMHÁZ, EGÉSZSÉGÜGYI GYERMEKOTTHON

{438} Az alapítványi jelleggel fenntartott Boromei Szent Károly Irgalomházat a front közeledtekor elhagyták a szatmári irgalmas nővérek, akik alapításától végezték az intézményben a gondozási munkát. A püspöki hivatal megbízásából a szegény iskolanővérek (a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskola-nővérek) vették át a krízishelyzetbe került intézményben a közel száz súlyosan testi-értelmi fogyatékos, gyógyíthatatlan beteg gyermek gondozását. 1945 áprilisában az irgalmas nővérek (Páli Szent Vincéről Nevezett Irgalmas Nővérek) vették át az Irgalomházat. 1947 márciusában a Viktima Nővéreket bízzák meg a vezetéssel és gondozással, akik egyházi közösséget is alkottak az intézményben.178

Az Irgalomházban mindössze 6 szegedi beutalt élt ebben az időben, az ápoltak többségét a Népjóléti Minisztérium utalta be, és fizette a költségeket, az ország különböző városaiból, a határon túl maradt településekről származó gondozottak után pedig az illetékes városnak, községnek kellett volna fizetni. Szeged ezeket a költségeket segítőkészsége ellenére sem vállalhatta magára. A minisztérium csak 1947-től tudott jelentősebb segítséget adni.179

1951-ben az Irgalomházat államosították, és mint Állami Egészségügyi Gyermekotthon, az újszegedi gyermekkórház kihelyezett részlegeként működött tovább 1955-ig. Az otthonban a férőhelyek száma továbbra is vegyesen 100 fiút és lányt helyeztek el. A felnőtteket már 1947-től fokozatosan igyekeztek eltávolítani az intézményből a szeretetházba, illetve a szociális ott-honba.180 Túlkoros gondozottak azonban a következő évtizedek alatt is maradtak az intézményben 1955. január 1-től 1966. november 1-ig az intézmény az Egészségügyi Minisztérium közvetlen irányítása alá tartozott Molnár Lajos igazgatása alatt. Ebben az időszakban két jelentős változás történt. 1963-ban az otthonhoz csatolták az ásotthalmi volt határőr-laktanyában kialakított 100 férőhelyes otthont. 1964-ben pedig Waltner Károly gyermekgyógyász professzor felajánlásából új pavilonnal bővült a szegedi anyaintézmény. A két részlegben így összesen 250 férőhelyen gondozta a gyermek betegeket 132 alkalma-zott.181

1966. január 1-től a minisztériumtól a városi tanács egészségügyi osztályához került az Egészségügyi Gyermekotthon szakmai és gazdasági irányítása, de a beutalási jogot a minisztérium megtartotta. November 1-én az igazgatói teendőket Galántai Erzsébet vette át, akinek a vezetése alatt {439} felszereltségében, szakmai színvonalát tekintve sokat fejlődött az intézmény. 1986-ban újabb, korszerű pavilont építettek, így a gondozottak száma ugyan nem változott, továbbra is 250 maradt, de a kedvezőtlen adottságú ásotthalmi részlegben már csak 30 beteget ápoltak. A férőhelyekből 35 a szegedi, 90 a Csongrád megyei, 125 pedig a Békés megyei gyermek beutaltak számára állt rendelkezésre. A gyermekotthonban dolgozók száma az 1970-es évek végére 162-re emelkedett.182

11. A VÁROS EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁSÁNAK SZAKMAI SZÍNVONALA

A második világháború utáni magyarországi epidemiológiai fejlődés három szakaszáról szól a szakirodalom. Az 1948-tól 1966-ig tartó első szakaszban a halandóság jelentősen csökkent, az életkilátások nagy mértékben javultak, különösen a csecsemő-, a gyermek és fiatal korban még várható élettartamok hosszabbodtak, részben az egészségügyi ellátás javulásának köszönhetően. A második szakaszban, az 1966 és 1990-es évek közepe közötti három évtizedben egy krónikus „kvalifikált epidemiológiai” válság alakult ki. (A harmadik szakasz korszakunkat követően indult.) A várható élettartam csökkent, kivált a férfiak, azok között is a középkorú férfilakosság életkilátásai romlottak.183 A kialakult helyzet új feladatok elé állította az egészségügyi ellátást.

Az Egészségügyi Minisztérium 1965-ben statisztikai térképet állított össze az ország egészségügyi ellátásáról. Szeged előkelő helyezést ért el, az öt nagyváros között az első helyen állt a 10 ezer lakosra jutó orvosok számával (53,9). Az általános orvosok tekintetében azonban csak harmadik Pécs és Budapest mögött. Fogorvos-ellátottságban Szeged vezetett. A középfokú egészségügyi dolgozók vonatkozásában is első, 10 ezer lakosra számítva 294,8 az egészségügyi „középkáderek” száma. A betegágyaké szerint Szeged a második.184 A térkép azonban erősen vitatható adatok alapján készült, elfedi a város egészségügyi ellátásának nehézségeit. „A fejlődés dinamikus üteme ellenére vannak azonban még gondok is. A klinikák és kórházak zsúfoltsága, az elégtelen kubatúra, a korszerű férőhelyek és kiszolgáló részlegek hiánya, egyes szakágazati dolgozók túlterheltsége, a hiányszakmák személyzeti nehézségei, az elaggott betegek elhelyezésére szolgáló speciális osztályok, illetve szociális otthonok kapacitásának elégtelen volta stb., stb.” {440} — írta Berencsi György, a közegészségtan professzora az 1970-es évek végi állapotokat jellemezve.185

A második világháborútól 1980-ig tartó időszakban Szeged egészségügyi ellátásának javulása elsősorban az alapellátás és a járóbeteg-ellátás területén szembetűnő. 1980–1985 között a fekvőbeteg-ellátás terén történt jelen-tős előrelépés. Ekkor épült a 200 ágyas kórházi pavilon, az új KÖJÁL székház, a gyógyszertári központ, megkezdődött a 410 ágyas klinikai tömb építése és előkészítették a 100 férőhelyes egészségügyi gyermekotthon építését.

Az 1980-as évek egyik legfőbb célkitűzése a „progresszív betegellátás”. A beteg állapota határozza meg, hogy az egészségügyi ellátás milyen szintjét veszi igénybe. Nem kell minden szinten szinte minden, hangoztatták az egészségügy irányítói a közismert reklámszöveget felhasználva. Megjegyzendő, nem is volt egyik szinten sem minden. A szegedi betegellátás minden integrációs erőfeszítés ellenére széttagolt jellege, a betegek követhetetlen mozgása az egészségügyi intézményekben, párhuzamos fejlesztések gyakorisága és még számos tényező indokolttá tette ezt a törekvést. A progresszív ellátás legfelső szintjét a megyei kórház jelentette volna, ami Csongrád megyében nem volt, az 1980-as években megközelítően a SZOTE klinikái feleltek meg a progresszív betegellátás megkövetelte szintnek.

Az 1980-as évek második felében Szegeden az ország más településeihez hasonlóan kirívó aránytalanságok jellemezték az egészségügyi ellátást. Ezek közül talán a legszembetűnőbb, hogy a betegségstruktúra változását nem követte a klinikai-kórházi ágyak fejlesztése. „Meggyőződésem, hogy további ágyszám növeléstől nem várható az egészségügyi ellátás színvonalának emelése. Nem mennyiségi kérdések a döntőek, hanem a minőség, az ágystruktúra összetételének a megváltozása…” — hangsúlyozta Cserháti István, az orvosegyetem rektora egy országos fórumon.186 Ebben az időszakban Szegeden a krónikus utókezelő, az ideg-elmegyógyászati és a reumatológiai ágyakból volt hiány. A krónikus ágyak aránya az indokolt 30% helyett megyei vonatkozásban 20% alatt mozgott. További aránytalanság volt tapasztalható az egyes ellátási szintek megfelelősége tekintetében, az input finanszírozás következtében a mennyiségi érdek és a hatékonyság követelményei között, végül az elvileg egységes, de a gyakorlatban széttagolt irányítás vo-natkozásában.187

Szeged város VII., utolsó, ötéves középtávú terve az 1986–1990 idő-szakra a szintentartást, az alapellátás biztonságának megőrzését tűzte ki célul: „Az egészségügyi ellátásban lényeges fejlesztésre az elkövetkezendő öt {441} évben nem kerül sor”. „A gyógyszerellátásban a racionális gazdálkodás mellett is gondok várhatók.”188

A város lakosságának egészségi állapotát elemző 1987-es tanácsi vb-anyagban olvashatjuk: „Az utóbbi években a lakosság egészségi állapota negatív irányban változott. Emelkedett a halálozások száma és ennek oka nem csupán az időskorúak számának emelkedésében keresendő.”189 A kialakult helyzetért — a jelentés szerint — a hajszolt életmód, az egészségtelen táplálkozás, a dohányzás és mértéktelen alkoholfogyasztás a felelős. A fő halálokok: a keringési rendszer megbetegedései, a daganatos betegségek, a balesetek és az öngyilkosságok. „A gyógyítás feltételei korántsem mondhatók optimálisnak. Kevés a korszerű őrző részleg, szívműtétre gyakran egy évet kell várni.”190 A daganatos megbetegedések szűrése nem megfelelő, a mozgásszervi megbetegedések gyógyításának a feltételei sem adottak.

Az 1980-as évek végén, a rendszerváltás előtti időszakban a helyi sajtóban, amely addig főként intézmények megnyitásáról, szép tervekről és sikerekről írt, sokasodtak a szegedi egészségügyi ellátást bíráló, az intézmények belső életével foglalkozó, a vezetést kritizáló, már-már katasztrofális állapotokat bemutató cikkek.191 1990. január végén egészségügyi dolgozók sérelmeik, alacsony fizetésük miatt utcai tüntetést tartottak.

12. SZOCIÁLIS ELLÁTÁS, GYERMEKVÉDELEM

1944 októberétől, majd a kommunista halatomáétvételt követően a tanácsrendszer kiépítéséig terjedő időszakban a szociális ellátások kiemelt fontosságú területét a szegénygondozás, a magukról gondoskodni képtelenek, a koldus szinten élők ellátása jelentette, Zentai Károly szegedi szociális felügyelő beszámolójából ismeretes, hogy a Szeged városi szegénygondozás ezekben az években is az úgynevezett egri/magyar norma szerint történt, amelynek alapjait 1935-ben fektették le, és 1946-ban az új viszonyoknak megfelelően átszerveztek. A koldulást továbbra is tiltották, a rászorulókról a törvényhatóság népjóléti ügyosztálya szegénykatesztert készített, nyilvántartotta a szegények javára tett felajánlásokat.192

A magatehetetlen, vagy feltétlenül intézeti gondozásra szoruló szegényeket a Moszkvai (Berlini) körúti szeretetházban helyezték el, 119 férfit és {442} 131 nőt. A városi szegénygondozást szolgálta továbbá a Londoni körúti árvaház, ahol 44 fiú és 22 leány talált otthonra.193

A tanácsrendszer létrehozása után a szűkebb értelemben vett szociális gyermekvédelem a megszűnt népjóléti, szociálpolitikai osztály hatásköréből az oktatási osztálynak (később művelődési osztály) ügykörébe került át (gyámügy, veszélyeztetett gyermekek, nevelőotthonok), más része (bölcső-de, egészségügyi gyermekotthon) az egészségügyi osztály irányítása alatt állt. (Vö. 1. sz. ábra)

Az 1960-as évektől növekedett a nyilvántartott veszélyeztetett gyermekek száma. 1962-ben Szegeden 376 „nem megfelelő körülmények között élő” gyermekről tudtak. A legtöbben a szülők erkölcstelen életmódja és egészségügyi okok miatt kerültek ebbe a helyzetbe, anyagi okok miatt mindössze 20 gyermek és fiatal körülményeit minősítették nem megfelelőnek.194 A nyilvántartott veszélyeztetett kiskorúak számának alakulása az 1970-es és 1980-as évtizedben:195

* A dorozsmai veszélyeztetett cigány gyermekek nélkül.

A nyilvántartásba vett veszélyeztetett kiskorúak száma az 1980-as években több, mint kétszeresére emelkedett. Az anyagi okok miatt veszélyeztetettek száma és aránya hasonló növekvő tendenciát mutat, a veszélyeztetettség az esetek mintegy felében a rossz anyagi körülményekre vezethető vissza.196

A rendszerváltás előtti években megkezdődött Szegeden, az ország más nagyvárosihoz hasonlóan a komplex családgondozás, családgondozói hálózat kiépítése.197

A 3 éves kor alatti gyermekek napközben megvalósuló intézményes ellátása a világháború utáni évtizedekben az egészségügyi ellátáshoz tartozott. Ez meghatározta a bölcsődei gondozás szemléletét. A bölcsődei ellátást a közvélemény és a gyermekvédelmi szakma fenntartásokkal fogadta, szükséges rossznak tartotta. A rendszerváltás után sok bölcsődét be is zártak.

1958-ban Szegeden 15 bölcsőde volt, ebből 10 üzemi intézmény. 1980-ban a területi (tanácsi) bölcsődék száma 20, az üzemi bölcsődéké 7-re csök-kent.198

{443} Az óvodás kort még el nem ért gyermekek intézményes ellátásának gondjait enyhítette 1967-ben a gyermekgondozási segély (gyes) és 1985-ben a gyermekgondozási díj (gyed) bevezetése.

1944 és 1950 között Szegeden az árva, elhagyott és elhagyottá nyilvánított, állami gondozásba vett gyermekek számára három intézmény állt rendelkezésre. A Londoni körúti Városi Árvaház, amelynek irányítását 1944. szeptember 30-án átvették a Szent Vince rendi irgalmas nővérek, ők 1948-ig folytathatták ezt a munkát. Az újszegedi Árpád Nevelőotthon, amely a háború előtt átmeneti leányotthon volt, valamint a Gyermekvédő Liga és a Gyermekszanatórium Egyesület kerti gyógyiskolája. Az utóbbi a háború után hadikórház lett, itt szállásolták el az Izraelbe kivándorló gyermekeket, majd a görög polgárháború menekültjeinek gyermekeit.199 A Csanádi utcai Állami Gyermekmenhely, majd Állami Gyermekvédő Intézet, az állami gyermekvédelem részeként hároméves korig gondozta, ápolta és gyógyította az állami gondozásba vett csecsemőket és tartotta a kapcsolatot a nevelőszülőknél elhelyezett gyermekekkel.200

112. A GYIVI, korábban az Elaggott Apácák Otthonának épülete

1951 áprilisától a Bal fasorban létrehozott Csongrád megyei Gyermek-és Ifjúságvédő Intézet (GYIVI) lett a felelős az állami gondozott gyermekek testi-szellemi fejlődéséért. A korábbi nevelőotthonok kezdetben gazdaságilag, szakmailag önállóan működtek, majd integrálták azokat a GYIVI szervezetébe.

Szegeden az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején közel ötszáz az állami gondozott kiskorúak száma.201 Az állami gondoskodás az 1945 előtti időktől eltérően döntően gyermekvédelmi intézményekben történt, a nevelőszülőknél élő gondozottak száma az 1960-as években mindössze 70-80. Az örökbefogadás is ritka, évente csak egy-két esetben fordult elő.202

1950-ben a kórházi ápolásra nem szoruló csecsemőket a gyermekkórházzá alakuló Csanádi utcai épületből a Bal fasori GYIVI {444} létesítménybe költöztették, ahol átmeneti gyermekotthon is helyet kapott.203 Az 1970-es években a 90 férőhelyes csecsemőotthon egyik részlege a Bal fasoron, a másik, a tipegők számára létesített részleg a Töltés utcában műkö-dött.204 1982-ben nyílt meg a Bölcsőde utcai korszerű épületben az 56, majd 40 férőhelyes gyermekotthon.

Az 1950-es években Szegeden három nevelőotthon volt. A Londoni körúti otthonban száz I-IV. osztályos általános iskolás fiút helyeztek el, a József Attila (Vásárhelyi) sugárúti nevelőotthonban a 56 I-VIII. osztályos leány lakott (1957-től a nevelőotthon Kállai Éva nevet vette fel), az Ifjú Gárda Ifjúsági Város (volt Árpád Nevelőotthon) 120 fő tanköteles koron túli, de még 16. életévét be nem töltött kiskorút fogadott be. Közülük csak az Ifjú Gárda épületi adottságai tekinthetők megfelelőnek, időnként azonban ott is annyian éltek, hogy a gyerekek megtetvesedtek.205 1959-ben alakult a 60-80 férőhelyes Rigó utcai Nevelőotthon, ahol a felső tagozatos állami gondozott fiúkat helyezték el.206

Az 1960-as és 1970-es évtizedben a nevelőotthonok száma nem változott, a férőhelyek mennyisége és elosztása azonban gyakran módosult. Az összesen 550 nevelőotthoni férőhelyen kívül az egészségügyi gyermekotthonban, ipari tanuló intézetben, diákotthonokban és siketnémák intézetében is helyeztek el állami gondozott fiatalkorúakat. Számuk Szegeden 1976-ban 364, 1977-ben 481, 1978-ban 531, 1979-ben 511, 1980-ban 516. Kisebb ingadozásoktól eltekintve az 1970-es és az 1980-as évtizedben mintegy félezer gyermekkorú nevelkedett saját család nélkül.207

Az 1980-as évek első felében egy korszerű nevelőotthon építését tervezték, de ez nem valósult meg, helyette a régieket korszerűsítették. Változott a szakmai koncepció is. Arra törekedtek, hogy a nevelőotthonok „széles korhatárúvá” váljanak, a testvéreket ne szakítsák el egymástól.208

13. FELNŐTTVÉDELEM, GONDOSKODÁS AZ IDŐSEKRŐL

Az egészségügyi feladatkörbe utalt felnőttvédelmi szociális gondoskodás 18 jogilag szabályozott feladatot jelentett, amit három csoportba osztottak: segélyezés, intézményen kívüli gondoskodás és intézményi gondosko-dás.209 A felnőttkori szociális gondoskodás második világháború előtt {445} kialakult alapvető formái az 1950 és 1990 közötti évtizedekben is megtalálhatók, és mellettük új, addig nem létező ellátási formák születtek.

Az 1950-es évek első felében a „közsegélyben” részesülők száma 759-ről 551-re csökkent. 1952-ben a városi tanács vb bírálta segélyezési ügyekkel foglalkozó igazgatási osztályt: „…előfordul, hogy az osztály több esetben munkaképes személyeknek segélyt utal ki, pedig ezek munkával is tudnák megélhetőségüket biztosítani… Ez az eljárás helytelen és alapjában sérti szocialista szociálpolitikánk alapelveit.”210

Az 1960-as években csaknem ötödével csökkent a rendszeres szociális segélyezettek száma. Új miniszteri rendelet szabályozta a segély feltételeit és az eljárás menetét. A segély maximuma 250 Ft-ot tett ki, amit méltányosságból lehetett emelni. „Ha az utóbbi időben emelkedett is a segély átlaga… a szociális segélyezettek életkörülményeinek további javítása volna szükséges…” — olvashatjuk az egyik vb-anyagban.211

A korszak utolsó évtizedében ismét gyarapodott a szociális rászorulók és a segélyezettek száma. Segélyre azok voltak jogosultak, akiknek a jövedelme nem haladta meg az özvegyi nyugdíj minimumát (1984-ben 1870 Ft), a szegénységi küszöb tehát igen alacsony jövedelmi szintet jelentett. 1989-ben 529-en kaptak rendszeres szociális segélyt, az egy főre jutó összeg átlaga 2707 Ft volt.212 Ebben az évben vezették be a munkanélküli segélyt, amelyet Szegeden januárban 8, augusztusban 88 munkát kereső, ám munkahelyet nem találó személy kapott.213

Szegeden a tanácsi korszakban az intézményes szociális gondoskodás alapintézményének feladatát a szociális otthon töltötte be. Az államosítás után ebből, részben eltérő funkciókkal, kettő állt az egészségügyi osztály közvetlen irányítása alatt: az alsóvárosi (Mátyás téri) és a petőfitelepi (Acél utcai) szociális otthon. Az integrációs folyamat az 1970-es években vett nagyobb lendületet, amikor a szociális gondoskodás újabb és újabb formái keletkeztek részben helyi, részben pedig központi kezdeményezésre, rendeleti úton. Az egészségügyi ellátás integrációja a szociális ellátáshoz képest kissé előre tartott, vagy párhuzamosan haladt előre.

1971-ben a városi tanács vb az öregek napközi otthonait a Petőfitelepi Szociális Otthonhoz csatolta, a költségkezelő ugyancsak a szociális otthon lett. 1977-től ide tartozott a 70 lakóhelyes felsővárosi nyugdíjasház is. Az Alsóvárosi Szociális Otthon 1979 előtt ilyen feladatot nem látott el. A házi szociális szolgálatot az egészségügyi osztály, illetve a III. kerületi tanács hasonló osztálya irányította, felügyelte. (6. ábra) 1979-ben két „egyesített szociális otthont” szerveztek. Az egyikhez az Acél utcai Időskorúak Szociális {446} Otthona, a hét öregek napközi otthona és a Nyugdíjasok Háza tartozott. Másik egyesített szociális otthoni egységet képezett a Mátyás téri Időskorúak Szociális Otthona a Házi Szociális Gondozó Szolgálattal. (7. ábra) 1982-től az Alsóvárosi Egyesített Szociális intézmény alá tartozott az egészségügyi osztály felügyeletével a Székely sor 21. sz. alatti Gerontológiai Tanácsadó. A szociális ellátó intézmények integrációjának célját abban látták, hogy az egészségügyi integráció után a szociális ellátás is egységes elvek alapján, hatékonyabban működjön és az ellátás elkülönültsége megszűnjön. Remélték, hogy az ellátás ellenőrizhetőbb, és irányíthatóbbá válik, a munkaerő-, anyag-és pénzgazdálkodás hatékonyabb lesz.214

6. sz. ábra Szociális intézményhálózat, 1978

7. sz. ábra Szociális intézményhálózat, 1979

{447} A területi szociális alapellátás az 1980-as évek második felében a gondozási központok rendszerére épült. Az egész várost lefedő hat gondozási központ pénzügyi és gazdálkodási feladatok tekintetében a Szeged városi Egyesített Szociális Intézményhez (előzőleg: I. sz. Egyesített Szociális Intézmény) tartozott és közvetlenül az egészségügyi osztályhoz is. (8. ábra)

8. sz. ábra Szeged megyei jogú város Területi szociális gondozásá-nak szervezeti felállása, 1987

1987-ben ismét változott az integrált szociális intézmények rendszere. Az I. sz. Egyesített Szociális Intézmény (Tolbuhin sugárút 43.) neve Szeged Megyei Városi Tanács Egyesített Szociális Intézménye lett, a II. sz. Egyesített Szociális Intézmény (Acél u. 1. sz.) pedig Szeged Megyei Városi Tanács Petőfitelepi Időskorúak Szociális Otthona nevet kapta, a névváltozásból sejthető feladatváltással együtt.215

Az 1960-as évek elején kezdődött az idősekről való szociális gondoskodás három fokozatú egységes rendszerének létrehozása. A három fokozat, az öregek napközi otthona, a házi szociális gondozás és a szociális otthon, kezdetben egymástól szervezetileg külön, esetleg párhuzamosan működött. A nagy kereslet és a szűkös keretek miatt 1975-ig csak egészségügyi és pénzügy-miniszteri engedéllyel lehetett ilyen intézményt létrehozni.216

1986-ban miniszteri rendelet megváltoztatta a területi, lakóhelyi szociális gondozási formákat, egy szervezeti egységbe „gondozási központ”-ba {448} (GK) integrálta az idősek klubját (öregek napközi otthonát), a szállást biztosító idősek klubját (előzőleg: hetes szállást biztosító öregek napközi otthona), a szociális étkeztetést és a házi gondozó szolgálatot. 1987. január 1-én Szegeden 6 gondozási központ kezdte meg munkáját.217 A hat gondozási központnak összesen 77 munkatársa volt.218

Szegeden a házi szociális gondozó szolgálat előtörténete 1967-ben kezdődött, amikor az I. kerületi tanács alkalmazott egy napi ötórás keretben dolgozó gondozónőt, aki a szociális otthonba utaltak előgondozását végezte. A város II. és III. kerületében vöröskeresztes munkatársak és a szomszédok nyújtottak a rászorultaknak segítséget.219 Az évtized végére 300-ra emelkedett a házi gondozásban részesülő személyek száma. Újabb évtized elteltével pedig havonta átlag 641 személyt részesített házi gondozásban 34 hivatásos és 319 tiszteletdíjas gondozó.220

A szociális gondoskodás fontos részét képezte a csökkent munkaképességűek és fogyatékkal élők foglalkoztatása. A szegedi tanács vb 1953 augusztusában alapította a Szegedi Fonalfeldolgozó Vállalatot a vak és egyéb csökkent munkaképességű munkások nagyobb számban való alkalmazására. A Tolbuhin (Kálvária) sugárút 45. sz. ház pincéjében 27 vak dolgozó kezdte meg a termelést. Később több nem látássérült, de csökkent munkaképességű dolgozót is fel kellett venni a technológia miatt. 1954-ben síkkötő üzemrészt hoztak létre. Nagy változást hozott a vállalat életébe, hogy 1955-ben megkapták a Tavasz utca 2. sz. alatti épületet és a telket. A következő években újabb profilokkal bővült a vállalat. A termékek iránt többszörös igény jelentkezett. 1970-ben a foglalkoztatottak száma meghaladta a 700-at.221 A Fonalfeldolgozó Vállalat azon kevés szegedi ipari jellegű létesítmény közé tartozik, amelyek átvészelték az 1980-as évek és a rendszerváltás gazdasági-politikai viharait, és új profilokkal bővülve, csökkent munkaképességű dolgozóik többségét megőrizve, a mai napig üzemelnek.

Nagyobb számú csökkent munkaképességű dolgozót foglalkoztatott az Élelmiszeripari Melléktermék- és Hulladékfeldolgozó Vállalat, valamint a Siketek és Nagyothallók Vegyes KTSZ-e.222

A védett munkahelyek iránti kereslet nem szűnt meg az 1980-as években sem. A szegedi Munkaügyi Szolgáltató Irodában 1981-ben 212, 1985-ben 74 megváltozott munkaképességű munkát kereső ember jelentkezett.223 „A megváltozott munkaképességűek 95%-a fizikai foglalkozású szakképzetlen dolgozó — közel 70%-uk 50 év feletti — teljeskörű foglalkoztatásukat a {449} számunkra létesített munkahelyek sem létszámbelileg, sem az álláshelyek minőségét illetően nem biztosítják” — állapítja meg a tanács egészségügyi osztályának e tárgykörben írt jelentése.224

A szociális ellátások 1945-től a rendszerváltásig tartó történetének rövid áttekintése után megállapíthatjuk, hogy a háború után néhány évig alapvetően a háború előtti és alatti ellátási formák maradtak. A módosított egri/ magyar normás szegénygondozásban azonban fokozatosan megszűnt az egyházi részvétel. 1948–1950-től kizárólag állami és tanácsi intézmények működhettek. A korszak utolsó két évtizedében a gyermekvédelembe és az idősgondozásba mind nagyobb aktivitással kapcsolódtak be a Vöröskereszt és a rendszer által elismert más társadalmi szervezetek munkatársai. Az 1980-as években pedig jellemző törekvés Szegeden is az ellátottak megtakarításainak, jövedelmének bevonása az ellátás biztosításába, különösen az emeltszintű ellátást nyújtó intézmények esetében. A szegedi városi szociális ellátás egészét a rászorulók körének bővülése, a szükségleteket csak részben fedező fejlesztések és korszerűsítések mellett az intézményi ellátás szakosodása, új ellátási, irányítási formák létrehozása és a szociális ellátás területén dolgozók szakmai képzettségének emelkedése jellemezte.

1. Közli: VDCSMMT 1945–1948. 472–473.
2. Bővebben: Bárány Ferenc 1999.
3. MOL NM C-1-h 8. d.
4. Csanád m. szoc. felügy. ir. 3. d. 350/1948. sz.
5. Csanád m. szoc. felügy. ir. 3. d. Biacsy Béla közigazgatási karrierje 1948-ban megszakadt. A Délmagyarország és a Makói Népújság 1948. ápr. 11. számában közli, hogy „újabb demokráciaellenesszervezkedést derített fel a szegedi rendőrség”, amelyet Lévay Béla vezetett. Az ÁVO őrizetbe vette többvárosházi tisztviselővel együtt Biacsy Bélát is. Ő ugyan nem vett részt aktívan a szervezkedésben, „feljelentési kötelezettség elmulasztása vétség miatt” a szegedi népbíróság mégis 2 hónap fogházbüntetésre, 3évi hivatalvesztésre és politikai jogvesztésre ítélte. SZMB bünt. ir. B. 2462–1950. Zentai Károlyról, későbbi életútjáról bővebben: Bárány Ferenc 2001.
6. Csanád m. szoc. felügy. ir. 3. d. 1005/1949. sz.
7. Csm. társadalombiztosítása 1945–1965. 5.; Csm. tanácsi tisztségviselő 2007. 36–37.
8. SZVT VB jkv. 1951. jan. 18.; Csm. tanácsi tisztségviselő 2007. 36–37.
9. Boretzky Beatrix 1993. 87.; Csm. tanácsi tisztségviselő 2007. 36–37.
10. SZVT VB jkv. 1953. nov. 26.; Csm. tanácsi tisztségviselő 2007. 36–37.
11. SZVT VB jkv. 1974. ápr. 11.; Csm. tanácsi tisztségviselő 2007. 36–37.
12. 1956-ban Lantos Györgyön kívül külföldre távozott még a vezető beosztású orvosok közül Molnár Pál kórházigazgató-főorvos, Forgács Pál a Sportorvosi Intézet vezetője és Hutter Ferenc kórházi laboratóriumi főorvos.
13. SZVT VB jkv. 1978. ápr. 6.
14. SZVT VB jkv. 1960. jún. 14.
15. Gortvay György 1948. 41.
16. SZVT VB jkv. 1951. szept. 20.
17. SZVT VB jkv. 1972. okt. 19.
18. SZVT VB jkv. 1977. dec. 29.
19. SZVT VB jkv. 1977. dec. 29.
20. SZVT VB jkv. 1977. dec. 29. és 1983. máj. 26.
21. SZVT VB jkv. 1985. jan. 17.
22. Török Judit 1986. 30.
23. Bezerédiné Hertelendy M.–Hencz A.–Zalányi S. 1967.
24. SZVT VB jkv. 1952. jan. 31. és nov. 6., 1953. dec. 10.
25. SZVT VB jkv. 1953. jan. 8.
26. SZVT VB jkv. 1953. aug. 21.
27. SZVT VB jkv. 1955. jún. 7.
28. SZVT VB jkv. 1960. márc. 8.
29. SZVT VB jkv. 1960. márc. 8.
30. SZVT VB jkv. 1961. febr. 21.
31. SZVT VB jkv. 1963. szept. 3.
32. Török Judit 1986. 67.
33. SZVT VB jkv. 1964. júl. 7
34. SZVT VB jkv. 1980. júl. 24.
35. Bezerédiné Hertelendy M.–Hencz A.–Zalányi S. 1967. 267.
36. Közli: VDCSMMT 1945–1948. 524–525.
37. SZVT VB jkv. 1956. aug. 28
38. SZVT VB jkv. 1959. dec. 15.
39. SZVT VB jkv. 1974. ápr. 11. és 1986. máj. 15.
40. SZVT VB jkv. 1964. júl. 7.
41. SZVT VB jkv. 1978. jún. 22., 1980. ápr. 10. és 1986. máj. 15.
42. SZVT VB jkv. 1978. jún. 22.
43. SZVT VB jkv. 1986. máj. 15.
44. SZVT VB jkv. 1980. ápr. 10.
45. Adler Péter 1974. 243.
46. Huszár György 1965. 226.; Mari Albert 1985. 1985-ig 437 fogorvost képeztek a SZOTE-n.
47. SZVT VB jkv. 1967. szept. 17.
48. SZVT VB jkv. 1967. szept. 17.
49. Tájékoztató az egészségügyi és szociális ellátás VII. ötéves tervének központi, tanácsi és minisztériumi számításairól (1986–1990). Egészségügyi Minisztérium, év nélkül, 23. és 39. Összehasonlításul: 2008-ban egyedül Szegeden 34 a fogorvosi körzetek száma.
50. SZVT VB jkv. 1962. szept. 18.
51. SZVT VB jkv. 1979. jan. 18. és Török Judit 1986. 68.
52. SZVT VB jkv. 1951. szept. 20. és 1974. okt. 10.
53. Közli: VDCSMMT 1945–1948. 524–625.
54. Szeged statisztika 1952–1955 160.; SZVT VB jkv. 1962. szept. 18. és Török Judit 1986.
55. SZVT VB jkv. 1962. szept. 18.
56. SZVT VB jkv. 1962. szept. 18.
57. SZVT VB jkv. 1958. dec. 30.
58. SZVT VB jkv. 1966. ápr. 12.
59. SZVT VB jkv. 1953. jún. 11.
60. SZVT VB jkv. 1961. dec. 27.
61. SZVT VB jkv. 1969. ápr. 22.
62. SZVT VB jkv. 1981. dec. 3.
63. SZVT VB jkv. 1953. aug. 21.
64. SZVT VB jkv. 1957. júl. 30.
65. SZVT VB jkv. 1958. dec. 30.
66. SZVT VB jkv. 1953. dec. 10.
67. SZVT VB jkv. 1956. aug. 28.
68. SZVT VB jkv. 1958. febr. 25.
69. SZVT VB jkv. 1960. márc. 8., 1961. febr. 21. és 1963. szept. 3.
70. SZVT VB jkv. 1965. szept. 14., 1973. dec. 20. és H. Aradi Ibolya 1973.
71. SZVT VB jkv. 1980. szept. 15.
72. SZVT VB jkv. 1974. ápr. 11.
73. SZVT VB ülései jkv. 1953. jún. 11.
74. Tari Endre 1989. Kézirat.
75. Közli: VDCSMMT 1945–1948. 462. és 525.
76. SZVT VB jkv. 1953. jan. 8.
77. SZVT VB jkv. 1955. nov. 22.
78. SZVT VB jkv. 1980. szept. 25. és 1981. ápr. 9.
79. SZVT VB jkv. 1954. jún. 17.
80. SZVT VB jkv. 1955. nov. 22. és 1957. júl. 30.
81. SZVT VB jkv. 1963. febr. 19.
82. SZVT VB jkv. 1980. dec. 4.
83. Szeged statisztika 1952–1955. Szeged, 1956.; Dudás Béla 1968. 4. és SZVT VB jkv. 1981. ápr. 9.
84. Farkasinszky T.–Vetró Á.–Szilárd J. 2001. 200. és Kalocsai Katalin 1986.
85. SZVT VB jkv. 1982. júl. 3.
86. SZVT VB jkv. 1986. júl. 10.
87. SZVT VB jkv. 1988. febr. 11.
88. SZVT VB jkv. 1958. jún. 17.
89. SZVT VB jkv. 1958. júl. 17. és 1965. márc. 16.
90. Közli: VDCSMMT 1945–1948. 466–467.
91. Resofszki Pál 1950. 41–45.
92. Dudás Béla 1984. 1–3. sz.
93. Pál József 1999. 498 és 914.
94. Pál József 2004.
95. A szegedi egyetem saját erejéből tartja fenn önmagát… DM, 1945. febr. 18. VDCSMMT 1944– 1945. 676.
96. Szabó Tibor kézirat 50.
97. SZVT VB jkv. 1953. dec. 10. és 1954. jún. 17.
98. SZVT VB jkv. 1956. aug. 28.
99. Rózsa János 1976.
100. SZVT VB jkv. 1954. jún. 17.
101. SZVT VB jkv. 1957. okt. 8. és 1965. jún. 22.
102. SZVT VB jkv. 1957. júl. 30.
103. SZVT VB jkv. 1958. jún. 17.
104. SZVT VB jkv. 1961. febr. 21.
105. DM, 1965. szept. 16.
106. SZVT VB jkv. 1966. ápr. 12.
107. SZVT VB jkv. 1970. okt. 6., 1971. dec. 7. és 1979. jan. 18.
108. Salgó László. www.szegedkorhaz.hu
109. SZVT VB jkv. 1972. okt. 19. és nov. 2.
110. SZVT VB jkv. 1980. szept. 25.
111. B. Gy. 1981.
112. Török Judit 1986. 69.
113. Tekulics P.–Román F. 2003. 4.
114. Tekulics P.–Román F. 2003. 5–7.
115. Szegedi Egyetemi Almanach (1921–1996).
116. Szegedi Egyetemi Almanach (1921–1996).
117. DM, 1965. okt. 6.
118. Szegedi Egyetemi Almanach (1921–1996).
119. Szegedi Egyetemi Almanach (1921–1996).
120. CSMH, 1973. nov. 30.
121. Szeged statisztika 1952–1955. és Török Judit 1986.
122. Közli: VDCSMMT 1944–1945. 655–656. és 662–663.
123. Közli: VDCSMMT 1944–1945. 682–686. és 679.
124. Közli: VDCSMMT 1944–1945. 711.
125. Lexikon 212.
126. SZVT VB jkv. 1958. febr. 25.
127. SZVT VB jkv. 1958. aug. 12.
128. SZVT VB jkv. 1977. máj. 26. és 1978. szept. 28.
129. Berencsi György 1979. 56.
130. Józan Péter 2008. 45–46.
131. Gortvay György 1948. 427.
132. Bezerédiné Hertelendy M.–Hencz A.–Zalányi S. 1967. 297–298.
133. SZVT VB jkv. 1955. nov. 22.
134. SZVT VB jkv. 1955. nov. 22.
135. SZVT VB jkv. 1953. jan. 8.
136. SZVT VB jkv. 1964. márc. 3. és 1968. márc. 12.
137. SZVT VB jkv. 1973. dec. 6. és 1975. máj. 8.
138. SZVT VB jkv. 1974. jún. 20.
139. SZVT VB jkv. 1987. dec. 29.
140. SZVT VB jkv. 1977. máj. 26.
141. SZVT VB jkv. 1978. nov. 30.
142. SZVT VB jkv. 1972. márc. 9.
143. SZVT VB jkv. 1973. dec. 20. és 1974. ápr. 11.
144. SZVT VB jkv. 1955. máj. 24. és 1957. márc. 19.
145. SZVT VB jkv. 1957. jún. 4.
146. SZVT VB jkv. 1965. okt. 12. és 1971. dec. 7.
147. SZVT VB jkv. 1975. jan. 30.
148. SZVT VB jkv. 1977. jan. 20.
149. SZVT VB jkv. 1983. júl. 14.
150. SZVT VB jkv. 1981. jún. 18. és Regis Éva 1985.
151. SZVT VB jkv. 1988. aug. 4.
152. Kedvessy György 1999. 43/1.
153. Szeged statisztika 1952–1955. 160. és SZVT VB jkv. 1964. júl., 1970. jan. 27., 1978. szept. 28. és 1988. febr. 11.
154. Szeged egészségügye. N. N. I. DM, 1965. szept. 16. és SZVT VB jkv. 1960. aug. 9.
155. SZVT VB jkv. 1978. szept. 28.
156. SZVT VB jkv. 1988. febr. 11.
157. SZVT VB jkv. 1988. febr. 11. és Török Judit 1986. 23.
158. CSMH, 1978. szept. 20. és DM, 1982. ápr. 28.
159. Bence Béla 1989. Kézirat.
160. Bezerédiné Hertelendy M.–Hencz A.–Zalányi S. 1967. 280.
161. Szeged statisztika 1952–1955. 171.
162. Csongrád megye statisztika 1964. 246.
163. Egészségügyi helyzet 1972. KSH, Bp., 1973. 161–162.
164. Helyzetkép a megye városairól. KSH Csongrád Megyei Igazgatóság, 1975. 37. és 1980. 53.
165. Bezerédiné Hertelendy M.–Hencz A.–Zalányi S. 1967. 280. és Gál György: A magyar véradás szervezés 50 éve. Trasnszfúzió, 2000. 33., 211–224.
166. Hollán Zsuzsanna 1989. Kézirat.
167. SZVT VB jkv. 1955. nov. 22.
168. SZVT VB jkv. 1956. aug. 28.
169. Szegedi Egyetemi Almanach (1921–1996).
170. Gál György: A szegedi vérellátó intézet 50 éves (1953–2003). Transzfúzió, 2003. 36., 177– 183.
171. SZVT VB jkv. 1957. jan. 15., 1957. júl. 30. Idézet uo. 1957. jún. 4.
172. SZVT VB jkv. 1958. febr. 25.
173. SZVT VB jkv. 1965. márc. 16.
174. SZVT VB jkv. 1975. szept. 4.
175. SZVT VB jkv. 1979. júl. 19.
176. Szegedi vöröskeresztesek kezdeményezései. H. K. Népszabadság, 1983. márc. 24.
177. Török Judit 1986. 46.
178. Pál József 1999. 510., 517. és 532. Az Irgalomház 1939-ben költözött a Polgár, ma Gogol utcából Polyák Károly alapító Agyagos út és Trencséni (Gladics) utca által közrefogott többholdas telkenemelt épületekbe, a mai Waltner Károly Otthon területére.
179. Pál József 1999. 539.
180. Ötvenéves az egészségügyi gyermekotthon. N. I. DM, 1978. jún. 27.
181. Ötvenéves az egészségügyi gyermekotthon. N. I. DM, 1978. jún. 27.
182. SZVT VB jkv. 1965. nov. 23., 1967. jan. 17. és 1875. máj. 8., valamint Ötvenéves az egész ségügyi gyermekotthon. N. I. DM, 1978. jún. 27.
183. Józan Péter 2008. 19.
184. DM, 1966. jan. 15.
185. Berencsi György 1979. 17.
186. Cserháti István 1985. 113.
187. Török Judit 1986. Kézirat. 6. és 32.
188. SZVT VB jkv. 1986. máj. 15.
189. SZVT VB jkv. 1987. jún. 4.
190. SZVT VB jkv. 1987. jún. 4.
191. Például: Bodzsár Erzsébet 1988.; Bodzsár Erzsébet 1989.; Pavlovics Miklós 1989.; Kalocsai Katalin 1990.; Chikán Ágnes 1990.
192. Zentai Károly 1948/4-5. sz. 26.
193. Zentai Károly 1948/4-5. sz. 26.
194. SZVT VB jkv. 1962. jan. 23.
195. SZVT VB jkv. 1974. ápr. 11., 1986. júl. 10., 1988. febr. 11.
196. SZVT VB jkv. 1986. júl. 10.
197. SZVT VB jkv. 1988. febr. 11.; Szél É.–Nemes J.–Hűss E.–Gábos A. 1986. 1.
198. SZVT VB jkv. 1958. dec. 30. és 1980. szept. 25.
199. Dóczi Tamás. www.csongrad-megye.hu/szocial
200. Tekulics P.–Román F. 2003. 3.
201. SZVT VB jkv. 1959. febr. 24. és 1960. nov. 1.
202. SZVT VB jkv. 1961. okt. 17. és 1968. márc. 12.
203. SZVT VB jkv. 1958. jún. 1.
204. SZVT VB jkv. 1974. ápr. 11.
205. SZVT VB jkv. 1952. nov. 6. és 1956. máj. 8.
206. SZVT VB jkv. 1960. szept. 20.
207. SZVT VB jkv. 1968. márc. 12. és 1981. dec. 3.
208. SZVT VB jkv. 1984. nov. 8.
209. SZVT VB jkv. 1976. febr. 12.
210. SZVT VB jkv. 1952. jún. 5.
211. SZVT VB jkv. 1965. júl. 6.
212. SZVT VB jkv. 1990. aug. 16.
213. SZVT VB jkv. 1989. okt. 5.
214. SZVT VB jkv. 1978. dec. 28.
215. SZVT VB jkv. 1987. febr. 5. és 1987. júl. 2.
216. Völgyi Lajos 1998. Kézirat. 19.
217. SZVT VB jkv. 1987. febr. 5.
218. SZVT VB jkv. 1988. máj. 5.
219. SZVT VB jkv. 1967. aug. 15.
220. SZVT VB jkv. 1979. júl. 19. és 1988. máj. 5.
221. SZVT VB jkv. 1971. aug. 18.
222. SZVT VB jkv. 1959. jún. 2. és 1967. aug. 15.
223. SZVT VB jkv. 1986. márc. 20.
224. SZVT VB jkv. 1989. okt. 5.