Előző fejezet Következő fejezet

A társadalmat éltető gazdasági alrendszerek

 

II. IPAR

 

1. A HÁBORÚTÓL A TERVGAZDASÁG KIÉPÍTÉSÉIG

 {537} A két világháború közötti korszaktól Szeged számos, a jövőt meghatározóan befolyásoló, sajátos vonást hordozó ipart örökölt. Az ipar a korabeli piacgazdasági viszonyok alapján fejlődött ki, az ipartelepítést az iparfejlesztést elősegítő tényezők megléte, illetve hiánya határozta meg.

Az ipari és banktőke figyelembe véve a helyi adottságokat, olyan termelőüzemeket hozott létre, amelyek az itt talált vagy könnyen elérhető nyersanyagokhoz kötődtek, mint a mezőgazdasági eredetű nyersanyagokat feldolgozó élelmiszeripar, a kenderfeldolgozás, a tiszai faúsztatáson alapuló faipar, a helyi agyagkitermelésen nyugvó tégla- és cserépgyártás. A főváros után legnépesebb városban az érintett könnyű- és élelmiszeripari ágakban sok nagylétszámú, gyáripari jellegű termelő egység fejlődött ki, meghatározva a szegedi ipar szerkezetét. A vas- és gépipari tevékenységek területén nagyobb termelőegységek nem létesültek. Jelentős súlyra tett szert a kis- és kézműipar.

Szeged gyáriparának reprezentáns egységei a háború végén a Szegedi Kenderfonógyár Rt., az Újszegedi Kendergyár, az Angol-Magyar Jutafonó és Szövőgyár Rt., a Kunsági Szövőgyár, az Orion Bőrgyár Rt., a Délmagyarországi Cipőgyár, az Első Szegedi Cipőgyár, a Pátria Cipőgyár, a Lippai Fűrészüzem, a Szegedi Lemezgyár és Faipari Rt., az Újszegedi Gőzfű-rész és Ládagyár Rt., a Szegedi Gyufagyár, a Tisza malom Rt., a Szegedi Konzervgyár, a Pick Szalámigyár, a Szegedi Dohánygyár, a Szegedi Keramit és Műtéglagyár Rt. és a Szegedi Téglagyár Társulat voltak.

A II. világháború kapcsán Szeged ipara az ország más városaihoz mérten lényegesen kisebb károkat szenvedett. Az ipari létesítmények közül a legnagyobbat, a legkorszerűbben felszerelt Újszegedi Kendergyárat súlyosan károsították a várost ért bombatámadások, amelyek során a gyár épületei jelentősen megsérültek, illetőleg megsemmisültek, míg a gépek kisebb mértékű pusztítást szenvedtek. A nagyobb háborús veszteségek sorába tartozik még a Back malom leégése. A háborús károk nagyobb része a termelő-berendezések leszereléséből, elszállításából, valamint az anyag és termékkészletek elviteléből származott. Ebben szerepet játszottak a volt tulajdonosok, akik a közeledő front elől próbálták menekíteni javaikat, valamint a kivonuló, menekülő német, majd a bevonuló szovjet csapatok. Az Újszegedi Kendergyár  {538} bombázás után megmaradt gépparkját vízi úton próbálták elszállítani, de a szovjet csapatok gyors előrenyomulása miatt ez megoldhatatlannak bizonyult, és az uszályokat a Tiszába robbantották. Hasonló sorsra jutott a Szegedi Falemezgyár árukészlete is.1

A város iparában a front elvonulása után az erőfeszítések elsősorban a háború következményinek a felszámolására, a termelés megszervezésére és általában az élet normalizálására irányultak. A helyreállítást és az üzemek termelőképessé tételét viszonylag gyorsan megoldották, és újra indították a termelést. A legtöbb gyárban a háború befejeződése előtt, már 1944-ben — a korábbinál ugyan kisebb létszámmal és teljesítménnyel — elkezdődött a munka.

A nagyobb üzemek közül a Szegedi Kenderfonógyár, amely a háború után is részvénytársasági formában működött, komolyabb károkat nem szenvedett, a gépi berendezéseket, a készárút és a nyersanyagot — benne 35 vagon árukészletet — sikerült megmenteni. A háború előtti 1200 munkásból 1944 novemberében már 400 fő állt készen a termelés megkezdésére. Néhány hónapnyi helyreállítás után a legtöbb üzemrész termelőképes lett.2

Az Újszegedi Kendergyárban — mely az Angol-Magyar Bank Rt. érdekkörébe tartozott — 35 szövőgépen 60 munkással 1945 elején megindult a munka. 1946 szeptemberében megkezdték a gyár előtti folyószakaszon elsüllyesztett két uszályból a gépek kiemelését. 1946 végén már 1100 munkás dolgozott a bombázás előtt 2500 főt foglalkoztató gyárban.

A Szegedi Konzervgyár sértetlenül vészelte át a front átvonulását. A kivonuló német és magyar katonaság a készáru készletek nagy részét elszállította. A termelést alapvetően szén- és nyersanyag hiány miatt nem tudták beindítani. A gyárnak ugyan maradt közel 100 vagon szene, ám ebből 90 vagonnyit igénybe vettek a városi villanytelep üzemeltetéséhez, valamint a kórházak és klinikák fűtéséhez. Ezt követően a város vezetői közérdekre való tekintettel engedélyezték a Pallavicini birtokon zárolt hasábfa igénybevételét, és ennek segítségével beindították a termelést a készleten levő félkész termékekből. A céget továbbra is a Weiss Manfréd Művek birtokolta, és a kecskeméti konzervgyár telepeként üzemelt. A mezőgazdasági termelők a konzervgyár által igényelt zöldséget és gyümölcsöt inkább a lakosságnak értékesítették cserekereskedelem keretében. A gyár vezetői, miután az infláció miatt nem tudtak pénzért nyersanyagot beszerezni, 20 vagon sót vásároltak, és sikeres cserekereskedelmet folytattak a termelőkkel.3

A Pick Szalámigyárat4 lényegében nem érte háborús károsodás. Az üzem szélesebb körű élelmiszeripari tevékenységet folytatott, így rendelke zett  {539} hentesáru és húskonzerv üzemmel, zsírolvasztóval, gyümölcskonzervgyártó berendezéssel, sőt libabontásra alkalmas felszereléssel is. A kezdeti időkben nem jellemezte a szalámi és a hentesáru gyártás, az üzem a magyarszovjet áruforgalmi egyezmény keretében paradicsom sűrítményt és gyümölcsízt gyártott, valamint emellett több száz sertést hizlaltak.5

1945 és 1946 a helyreállítás és az újjáépítés időszaka volt. 1945-ben megalakították a Szegedi Újjáépítési Bizottságot. Az országos helyreállítási és újjáépítési program elsődlegesen a nehéziparral, ezen belül a gépgyártással és bányászattal foglalkozott, a szegedi ipart reprezentáló könnyűipar és élelmiszeripar nem kapott érdemi támogatást. A város ipara csak lokális jelentőséggel rendelkezett, az ország gazdaságában nem töltött be érdemi szerepet.

A háború alatti hadigazdálkodás, valamint a haditermelés következtében az ország készletei és nyersanyag tartalékai teljesen kimerültek, az ipar nyersanyag és fűtőanyag nélkül maradt. A termelés újraindítását nagyban gátolták a szén- és villamos energia, valamint a nyersanyagellátás területén mutatkozó zavarok. A bányák nagy részében a termelés 1945 májusáig szünetelt. Az energiahiány az egész hazai gyáripart érintette. A helyzet szükség-szerűen korlátozásokat vont maga után, az igényeket rangsorolták. Az iparban elsődlegesen a kohászat, valamint a vas- és gépgyártás szükségleteit teljesítették, a könnyűipar igényeinek kielégítése háttérbe szorult. A szegedi gyárak és üzemek rendkívül rossz helyzetbe kerültek. Többszöri sürgetés eredményeként az iparügyi miniszter 1945 közepén 100 vagon szenet utalt ki Szegednek. 1945 telén szénhiány miatt az üzemek jelentős részében leállították a termelést. A helyzet a későbbiek folyamán lényegesen javult, de egy részük még 1946 végén és 1947 elején is tüzelőanyag-hiánnyal küzdött. A szénhiány mellett nagymértékű nyersanyaghiány gátolta a szegedi gyárak munkáját.6

A jelentősebb szegedi gyárak közül a Szegedi Kenderfonógyár termelése 1946 közepén csak az 1938-as szint 30, az év végén pedig a 65%-át érte el. A háború utáni első években, a hazai kenderkóró termelés időleges csökkenése miatti nyersanyaghiány és a rendkívüli nehézségeket okozó energiahiány következtében hetekig álltak üzemrészek.7

A Szegedi Gyufagyár 1946 elején 60%-os teljesítménnyel üzemelt, év végére elérte a háború előtti szintet. Könnyebb helyzetben indult újra a Lippai Fűrészüzem termelése, ahol jelentősebb nyersanyagkészletekkel rendelkeztek. Az Orion Bőrgyár 1945 végén a békebeli szint 45%-át érte el. Csökkentett ütemben termelt ebben az időszakban az Első Szegedi Cipőgyár is.

 {540} Számos szegedi üzem a Vörös Hadsereg részére is dolgozott, mint például a Lippai Fűrészüzem, az Orion Bőrgyár, a Szegedi Dohánygyár, a Szegedi Gyufagyár, a Délmagyarországi Cipőgyár, a Szegedi Cipőgyár, és a Pick Szalámigyár. A Szegedi Kenderfonógyár az újraindulását követő első hónapokban szinte kizárólag katonai igényekre termelt. A szovjet hadsereg igényeit teljesítő gyárak nyersanyagellátását a katonaság elősegítette.8

1945 végétől az állam egyre erőteljesebben avatkozott be a gazdasági életbe. A legfőbb megrendelő, valamint a nyersanyagok és az energia központi elosztója lett. Az állami beavatkozásnak nem csak termelés és ellátás szervező szerepe volt, törekedett a tőke korlátozására és gazdasági hatalmának aláásására. A helyreállításon túl az ipari üzemekben részint a tőkehiány, részint az államosítások érezhető közelsége miatt a tulajdonosok nem végeztek beruházásokat.9

Ellentétes folyamatok zajlottak a gazdaságban. Többnyire hiányoztak a folyamatos termelőmunka elemi feltételei, miközben a dolgozókat igyekeztek szembefordítani a tulajdonosokkal. A Pick Szalámigyárban például, ahol az országban általános nyersanyaghiány miatt csökkentették a munkaidőt, a munkások elfoglalták munkahelyüket, és kijelentették: az igazgatóság feladata, hogy megszerezze a szükséges nyersanyagot.10 Ugyanakkor a gyártulajdonosok egy része — érthetően — fenntartásokkal fogadta az új világot, a kezdődő „munkáshatalmat”.

A jelentősebb ipari üzemeket több lépcsőben államosították. Elsőként a Szegedi Konzervgyár került állami kezelésbe 1946 végén. Az elsőség nem a cég nagyságával, vagy a város iparában betöltött szerepével függött össze, hanem a tulajdonos Weiss Manfréd Művekkel.

A következő lépcsőben, 1947 végén a bankállamosításokkal az érdekeltségi körükbe tartozó gyárakat szintén államosították. Szegeden ekkor került kisajátításra a Szegedi Falemezgyár, az Újszegedi Ládagyár, a Szegedi Közraktárak, az Újszegedi Kendergyár, valamint a Központi Gáz- és Villamos Művek Rt. szegedi telepe. Az államosítások nagyságrendjét mutatja, hogy ezekben az üzemekben foglalkoztatták a szegedi gyáripari munkásság mintegy felét.11

A bankok államosítását követte 1948 márciusában a száznál több munkást foglalkoztató üzemek állami tulajdonba vétele. Ennek során államosították a Szegedi Kenderfonógyárat, a Délmagyarországi Cipőgyárat, a Kunsági Szövőgyárat, a Magyar Kender-, Len- és Jutaárugyárat, az Orion Bőr-gyárat, és a Pick Szalámigyárat. Az 1948 márciusi államosítások után Szeged 35 nagyobb ipari üzeme közül 33-at birtokolt az állam, kettő pedig a  {541} külföldi érdekeltség miatt (Angol-Magyar Jutafonó Rt., és a svéd tulajdonú Gyufagyár) még magánkézben maradt. Ezzel 1948 végén a város ipari dolgozóinak mintegy 70%-a tevékenykedett az állami szektorban.

A magánvállalatok vezetői világosan látták a folytatást, ezért üzemeiket a legrosszabbra számítva vezették, igyekeztek a tőkét kimenteni a vállalkozásukból, és helyenként leállították a termelést.

Az államosítás több esetben a tulajdonosokkal szemben bekövetkezett hatósági fellépéssel párosult. Pick Jenőt, a Szegedi Szalámigyár tulajdonosát internálták, majd rendőri felügyelet alá helyezték. Az egyik késárugyár tulajdonosa 1948 őszén az üzeméből több mint százezer forintot kivont, a hatóság a 3 éves terv szabotálása címén letartóztatta, majd a munkásbíróság el-ítélte.12 Ugyancsak hasonlóan jártak el a szegedi Délvidéki Textilművek igazgatói (Mandler Ernő és Győző) ellen, akik 1948 őszén leállították üze-müket.13 Egyes tulajdonosok külföldre távoztak, emigrált a Bárkányi-féle14 Vasöntőde tulajdonosa, akit távollétében 8 évre ítélték államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával, és Patzauer Dezső, a Konzervgyár bér-lője.15

Az államosítást követően általában kitiltották a régi tulajdonosokat és az üzemek élére munkásigazgatókat neveztek ki. A Délmagyarországi Cipő-gyárban Tóth Béla, a Szegedi Kenderfonóban Nagygyörgy Mária, a Szegedi Szalámigyárban László István, a Szegedi Falemezgyárban Bózsó László került kinevezésre 1948-ban.16

A Szegedi Kenderfonógyárban — eléggé egyedülállóan — a gyár fizikai munkásából lett igazgató az államosítás előtti vezetők jó részét megtartotta, közöttük Tömörkény Lászlót,17 a háború előtt vezérigazgató helyettest, aki főmérnökként sok éven át igen sikeresen irányította a cég munkáját.

Az Újszegedi Kendergyárban viszont, ahol Kiss Józsefet nevezték ki munkásigazgatónak, az új vezető és társai tapasztalatlanságuknál fogva oly mértékben nem tudtak megbirkózni a nehézségekkel, hogy felmerült a vállalat teljes felszámolásának a gondolata.18

Szegeden az 1949 decemberében megvalósult államosítások során újabb 35 üzemet vettek állami tulajdonba. Ezzel tulajdonképpen lezárult a gyárak államosítása. Ekkor a még magánkézen levő több mint tíz főt foglalkoztató kisüzemeket is kisajátították. Az Alföldi Gépgyártó és Autókarosszéria  {542} üzem, a Benkóczy István vasárugyár, Bárdos János üzeme, a Deutsch Józsefné vasöntöde, a Fagler Ede öntöde, a Richweisz János és Társa vas-, fém- és alumíniumöntöde, a Stern és Róth ócskavas gyűjtő üzem, Spagartner Oszkár ócskavas üzeme, Tárkányi Imre és fia sertés orrkapocs üzeme, a Tóbiás Márton fiai vas- és fémárugyár, Tóth István üzeme, a Győri Gyula és Fiai kefegyár, Krier Rudolf szabósága, a Faludi testvérek gőzmalma, a Rengei Béla asztalosárugyár, a Kelemen-féle dobozüzem, a Peregi malom, a Vass Jenő és társai rum és likőrgyár, a Csurgó-féle gépjavító üzem, Bille János gépjavító üzeme és Ablaka György könyvnyomdája került állami kezelésbe. Ezek többségükben a város nagy múltú, régi kis- és középüzemei voltak, az államosítás idején azonban már csak néhány munkást foglalkoztató korszerűtlen vállalatoknak minősültek.

Ekkor államosították a még magántulajdonban levő két külföldi érdekeltségű nagyobb üzemet, a Szegedi Gyufagyárat és az Angol-Magyar Jutafonót is.19

Az első számú vezetői pozíciók betöltése a kezdetektől fontos politikai kérdésnek minősült, és a politikai megbízhatóság sokáig messze fontosabb szempontnak bizonyult a szakmai felkészültségnél. A kezdeti időkben kinevezett igazgatók kiválasztásának politikai hátterét mutatja, hogy az 1940-es és 1950-es években az iparban kinevezett igazgatók közül 13-an a munkásmozgalom harcosai,20 és a többiek jobbára ugyancsak munkásmozgalmi káderek voltak. A szegedi nehézipari munkásság hiányát jelzi, hogy a 13 ki-emelkedő munkásmozgalmi múlttal rendelkező igazgató közül 5 eredeti foglalkozását tekintve cipész múltra tekintett vissza. Egyes munkás-igazgatók egymás után több vállalatnál lettek első számú vezetők.21

1947 őszén elkészült Szeged város hároméves terve. A terv külön nem foglalkozott iparfejlesztési és telepítési kérdésekkel. Az összeállítók naivitását jelzi, hogy felvetették egy Szegeden felépítendő évi 60-65 millió kW energiát adó vízi erőműtelep létesítését.22

Az államosítás után átszervezésekre, profilrendezésre, üzemösszevonásokra került sor, egyes üzemekben beszüntették a termelést. A nagyobb, ismertebb gyárak közül az Orion Bőrgyár — ahol addig talpbőrt, lószerszám-bőrt, cipőfelsőrésznek való bőrt, és gépszíjakat gyártottak — befejezte pályáját.  {543} A magára maradt épületet a később alakult Szebisz Bútoripari Szövetkezet vette birtokába.23

A Kominform Jugoszláv Kommunista Pártot bíráló 1948. június 27-i határozata után a politikai hatalom biztonsági okokból a szegedi gyárak termelésének egy részét az ország belsejébe helyezte át, főleg hadiipari megrendelések esetében. Az Újszegedi Kender és Lenszövő Vállalat nehézáru gyártó kapacitásának felét az ország más részébe telepítették. Ugyancsak csökkentették a Szegedi Gyufagyár, és a Szegedi Dohánygyár termelését, majd sor került a város iparában a háború után jövő évek legnagyobb veszteségét okozva a dohánygyár áttelepítésére Sátoraljaújhelyre.24

A Szegedi Dohánygyár a háború előtt, fénykorában a legnagyobbak egyike volt Európában. A cég nagyságát és prosperitását jelzi, hogy 1948-ban nem sokkal az áttelepítés előtt még 500 személyes ebédlőt építettek.

A szegedi iparban a negyvenes évek végén az egyes üzemek bővítése és korszerűsítése állt a középpontban. Új gépeket állítottak munkába a Szegedi Lemezgyárban, az Újszegedi Ládagyárban, a Délmagyarországi Cipőgyárban, a Winter Kefegyárban és más üzemekben.25

Sajátos cége volt a város iparának a korábban is rabokat foglalkoztató Róth-féle Hajlított Bútorgyárból az 1947. évi államosítás után létrehozott Alföldi Bútorgyár.26 A manufakturális bútorgyártásra berendezkedett üzem az államosítást követően bővítette a profilját, és a bútorgyártás mellett konfekció-, cipő- és vasipari termékeket állított elő. Az 1950-es évek közepére az új profilokat leépítették, a termelés ismét bútoripari jellegű lett, és megkezdték a magasabb termelési kultúrát képviselő fényezett bútorok gyártását.

Szegeden — az ország sok más településéhez hasonlóan — jelentős munkaerő felesleg alakult ki. A munkanélküliség 1949-ben érte el csúcspontját. Ügyében az MDP Nagyszegedi Pártbizottsága 1949 elején a párt Központi Vezetőségéhez fordult, és új üzemek telepítésének szükségességét hangsúlyozva javaslatot tett a munkanélküliség felszámolására. Többek között javasolták egy ruhagyár létrehozását, amelyhez az épületek a korábbi dohánygyár területén rendelkezésre álltak.27 A ruhagyár elődje a Budapesti Egyenruha-ipari Nemzeti Vállalat 1949-ben létesített fióküzeme volt, amely  {544} 32 dolgozóval kezdte meg a munkát a honvédség megrendeléseire. Az új gyár átvette az Újszegedi Kendergyár varrodai részlegét 40-50 fővel.

 

2. „A SZOCIALISTA IPAR” KIALAKULÁSA28

Az államosítást követően a „szocialista ipar” megteremtése jegyében elindult a szervezeti-irányítási formák átalakítása. Ennek során a nagyobb méretű, stratégiailag fontosabbnak ítélt üzemeket minisztériumok és más fő-hatóságok irányítása alá vonták. A kisebb, és inkább helyi igényeket szolgáló vállalatok a városi tanács felügyelete alá kerültek, mint „állami helyi ipar”. A kisipart, a magánszektor utolsó képviselőjét szövetkezeti formában kívánták a tervgazdaság keretei közé szorítani. Így Szegeden is létrejött a szocialista ipar három szektora, a minisztériumi, a tanácsi és a szövetkezeti ipar, valamint továbbra is fennmaradt a magánkisipar.

A tanácsi irányítású kisebb cégek életének eseményei jól példázzák a kevés hozzáértéssel, de a nagyot alkotás igényével végzett helyi iparvezetést, iparirányítást. A tanácsi iparban még a minisztériumi vállalatoknál is súlyosabb zavarokat okoztak a gazdaságpolitika hibái.

A döntéshozók a gyakori átszervezésben vélték megtalálni a fejlődés kulcsát, igyekeztek minél több céget a felügyeletük alá vonni, emellett megalapozatlanul hoztak létre kérész életű új üzemeket. Hol az anyag, hol az igény hiányzott a gyártott termékek iránt, ha mindez együtt volt, akkor sok esetben belső szervezetlenség gátolta a munkát.

Az 1950-es évek elején egyesítették Alföldi Cementgyár néven a Szegedi Kőfaragó Vállalatot és az Alföldi Cementáru Vállalatot.29 A Szegedi Férfi és Női Divatszabó Vállalatot a városi tanács irányítása alá vonták.30 Megszerezték a megyei tanácstól a Szegedi Patyolat és a Vegytisztító Vállalat felügyeletét.31 A néhány hónapja átszervezett Alföldi Cementgyár értékesítési nehézségek miatt időlegesen leállította a mozaiklap készítését, átálltak betoncső gyártásra. A Szegedi Irodagép Vállalatot átkeresztelték Szegedi Finommechanikai Javító Vállalatra. Az Alföldi Cementgyár felügyeletét már Kő- és Cementipari Vállalat néven átvette a megyei tanács.32

   

 {545} Egészen megdöbbentő elgondolások is születtek a kisszerű vezetők fejében, pl. a városi tanács ipari osztálya a Szegedi Kőfaragó Vállalat segítése érdekében a VB ülésén előterjesztette, hogy „A vállalatnak szüksége lenne a Tanács anyagraktárában lévő Erzsébet szoborra, mert a szobor anyagából villanykapcsoló táblákat tudna készíteni 25-30 ezer Ft értékben.”33 (Szerencsére az előterjesztést nem fogadták el, és ennek köszönhetően a márványszobor ma a Nemzeti Színház előtti park éke.)

Új termék, a város környékén, a kiszáradt szikes tavak helyén gyűjthető, ún. sziksóból készülő tisztítószer gyártásáról döntött a Szegedi Vegyianyag Feldolgozó Vállalat. Egy helyi szövetkezettől a termelés beindításához szükséges gépeket is megszerezték. A vállalat begyűjtött 36 vagon sziksót, de a gyártási engedélyt nem kapta meg.34

Még sajátosabb, és a kor jellegzetes problémakezelését jellemzi a 28 fővel dolgozó Patyolat Vállalat esete. A rossz felszereléssel dolgozó cég olyan hiányosságokkal végezte a lakosság részére a ruhatisztítást, hogy a meg-rendelők inkább a magánszektort részesítették előnyben. A vállalat csökkenteni kívánta létszámát, ám az ipari osztály nem engedte. Felülvizsgálta a magánszektor tisztító üzemeit, és megállapította, hogy gépparkjuk nincs kihasználva, majd „a meggyőzés fegyverével, osztályharcos munkával és szellemmel a kisiparosokat arra az elhatározásra késztette, hogy önként az egész üzemet és annak gépi felszerelését tartozékaival együtt az állam részére térítés nélkül felajánlották.”35 Az akkor szokásos kézi vezérlést példázza az előterjesztés egyik elgondolása, miszerint „Javasoljuk, hogy a VB a súlyánál fogva hasson a Minisztérium felé, hogy a Patyolat jó minőségű szenet kapjon.” Az iparirányítás színvonalát mutatja, hogy az állami helyi ipar felügyeletét gyakorló városi tanács VB ülésén megtárgyalták: a Patyolat vállalatnál „előfordul, hogy az üzem karbantartó lakatosa berúg.”36

A város vezetése, miután ezekben az években érdemi ipartelepítés nem történt, a foglalkozási gondok kezelésére a helyi ipar bővítésével próbálkozott. Újabb tanácsi vállalatok alapításáról döntöttek 1952 végén, megkezdte munkáját a Szegedi Hangszerkészítő és Javító Vállalat, a Szegedi Hordójavító Vállalat és az Állami Fodrász Vállalat.37

A soklépcsős hatósági jellegű iparirányítás ellentmondásait jelzi, hogy a városi tanács VB úgy látta: „Szükséges a minisztériumi irányítás alatt álló ipari üzemekből kikerülő hulladék anyag kiutalásának jelenlegi rendszerét megváltoztatni, hogy azt ne kelljen előzetesen Budapestre felszállítani, majd a diszpozíciónak megfelelően visszaszállítani.”38

 {546} Az anyagellátás nehézségei a helyi ipart a nagyüzemeknél jobban sújtották. A fontosabb anyagokra meghatározott szigorú keretszámok és kiutalási rendszer mellett gyakran előfordult, hogy a kiutalt vagy megrendelt anyagot a szállító vállalat nem tudta biztosítani. A vállalatok sora jelezte, hogy nem kapta meg a termeléshez szükséges anyagokat. A Vegyesipari Javító Vállalat például sokszor csak úgy vállalt munkát, ha a megrendelő bizonyos anyagokat biztosított. Az ecsetgyár arról panaszkodott, hogy nem kapott megfelelő sörtét, a hangszerkészítő vállalat viszont hangszerfa helyett építkezési faanyagból volt kénytelen hangszereket készíteni. Hasonló anyagellátási helyzetet jeleztek a kisipari szövetkezetek. A kisiparosok viszont nem jutottak hozzá az anyaggazdálkodás alá vont anyagokhoz, a kiskereskedelem sem szolgálta ki őket.39

A helyi ipar másik területét a szövetkezeti ipar jelentette. A kisipari szövetkezetek szervezését és fejlesztését nem gazdasági kérdésként fogták fel, hanem mint a magángazdálkodás, a kisárutermelők „bevonását a tervgazdálkodás rendszerébe” jelszóval politikai feladatként valósították meg. Gazdasági céljaként a magántermelés hatókörének szűkítését tekintették. A kisipari szövetkezetek gazdasági tevékenysége a kezdetekben nem volt jelen-tős, létszámuk 1950-ben még nem érte el a magánkisipar egytizedét.40

A kisipari szövetkezetekkel összefüggő állami intézkedések arra utaltak, hogy tevékenységüket távolabbi perspektívában csak korlátozottan tartották szükségesnek. Beruházási keretet alig kaptak, üzemteret bővítő építkezésre jóformán nem került sor, új gépekhez nem jutottak hozzá. A kisipari szövetkezetek a beruházási eszközöket 70%-os forgalmi adóval szerezhették be, majdnem kétszer akkora áron, mint az állami vállalatok. Első osztályú anyagot egyáltalán nem kaptak, időszakosan kizárták őket az import anyagok beszerzéséből. Ebben az időszakban kisipari szövetkezet állami ingatlant nem vásárolhatott.41

Az 1950-es évek elejét a gyors fellendülés jellemezte a szövetkezeti iparban, számos kisipari szövetkezet alakult. Az új szövetkezetek általában elaprózottan, sok részlegben folytatták tevékenységüket, a termelés koncentrációja kezdetben nem haladta meg a kisiparét. Az iparpolitika a szövetkezetek feladatává tette a javító munkák végzését, emellett szigorú igényeket támasztott fogyasztási cikkek termelésére. A nagyobb létszámú szövetkezetekben nem a korábbi kisipari tevékenységet végezték, hanem áttértek a tömegcikkek gyártására. A bővülő termelés létszámigényét nem lehetett kisiparosok bevonásával biztosítani. Az 1950-es évek közepétől a készárutermelés növelése, a javító-szolgáltató tevékenység csökkenése jellemezte a szövetkezeti ipart, és növekvő szerepet kapott az exportra irányuló termelés. A gazdálkodás  {547} konkrét formái eltértek az állami ipartól, mivel az állam a szövet-kezetektől nem vonta el a nyereséget, meghagyta felhalmozásra, részesedésre. Ugyanakkor a kisipari szövetkezetek nem részesültek ingyenes állóeszköz juttatásban, progresszív szövetkezeti jövedelemadót fizettek, és kamattal terhelt hitelből vásárolhattak. E feltételek mellett a szűkös beruházási lehetőségek következtében a műszaki fejlesztés elmaradt, a kereseti lehetőségek viszont a magasabb szakmunkás arány mellett 10-20%-kal meghaladták az állami iparét.42

Az államosítás után bekövetkezett fejlődési szakasz fontos mozzanatát jelentette a gazdaságirányítás átszervezése és az ipar gyorsabb ütemű fejlődésének megindítása. A kötelező tervutasításokra épülő, teljesen központosított tervezés rendszere ebben az időszakban valósult meg. A termelés legfőbb irányítását a minisztériumok vették át. Az iparfejlesztés irányát pedig az Országos Tervhivatal írta elő.43

Magyarországot a gazdaságföldrajzi adottságoktól függetlenül a vas és acél országává kívánták tenni. Az első ötéves terv nehéziparosítási terv volt, ahol a beruházási javak nagy részét a vastermelés, a szénbányászat és a hadiipar fejlesztésére összpontosították. Az erőltetett iparosítás mellett nem sok forrás maradt a könnyűipar és az élelmiszeripar támogatására.44

A Gazdasági Főtanács 1949 februárjában határozatot hozott arról, hogy a korábban a Szovjetunióból megvásárolt 32 000 fonóorsó felhasználásával fonóüzemet létesít Szegeden, és már ekkor tervbe vették, hogy a későbbiekben szövőüzemmel bővítik ki. A Szegedi Textilművek45 alapkövét 1949. május 1-én rakták le, és a fonodai rész felépítése 1950-ben be is fejeződött. Ezzel új gyárral gyarapodott a város textilipara. Az üzem közel 60 millió Ft46 beruházással létesült, és már a kezdetekben több mint ezer főt foglalkoztatott. A háború után ez volt az első — és sokáig az egyetlen — jelentősebb ipartelepítés a városban. Az üzem klasszikus „zöld mezős” beruházásként létesült, korábbi termőföldön épült. Lapos formájával, nagyméretű üzemcsarnokával építészetileg alapvetően különbözött a város régi gyáraitól. A beszerzett szovjet gyártmányú gépek nem képviseltek magasabb műszaki színvonalat, de a város iparában létező régi, háború előtti gépekhez mérten újnak, modernebbnek tűntek. A feldolgozásra kerülő pamut tisztítását például automata gépsor végezte. A fonoda 1950 januárjában kezdte a termelést 3 műszakban. A munkások többsége gépek mellett, normában dolgozott.

 {548} A dolgozók több mint kétharmadát nők tették ki, akiknek túlnyomó többsége 35 évet sem számlált.47

1951-ben felépült a Szegedi Hűtőipari Vállalat 10 milliós beruházással, majd utána néhány kisebb tanácsi üzemet nem számítva sok évig nem létesült új vállalat, főleg üzembővítések, majd 1957-től rekonstrukciók jelzik az iparfejlesztés útját. Döntően a könnyűiparban létesültek új munkahelyek.

Az 1950-es évekre kialakult és stabilizálódott az a szervezeti struktúra, mely kisebb változásoktól eltekintve hosszabb ideig meghatározó szerepet játszott Szeged iparában.

A város minisztériumi iparába 23 önálló vállalat48 tartozott, közülük négynek Szeged közigazgatási területén kívül is termeltek egységei, telephelyei. Az ipar szervezeti struktúrája már a kezdetekben eltért a közigazgatási határoktól, a Délmagyarországi Rostkikészítő, a Délmagyarországi Áramszolgáltató, a Téglagyári és a Malomipari Egyesülés irányító központját Szegedre helyezte, de a termelő telephelyeik nem jelentéktelen része a megye más településein, olykor a megyehatárokon túl tevékenykedett. Ugyanakkor több szegedi gyár, mint például a gyufagyár és a ládagyár, irányítását ellátó vállalati központ nem a város területén állt. Idővel ez a folyamat felerősödött, és mind több gyárat, gyártelepet irányítottak más városból, főként Budapestről.

A város legnagyobb létszámú gyárai 1954-ben textilipari tevékenységet folytattak, az élelmiszeripar legnagyobb üzemei a Konzervgyár és a Paprikafeldolgozó voltak. A Szalámigyár ekkor csak a 15. helyen állt a nagyság szerinti rangsorban. A nehézipart reprezentáló gyárak, mint a kéziszerszámgyár, a vasöntöde és az autójavító alig néhány száz fővel dolgoztak.49

Az állami helyi iparba 12 cég tartozott, ezek sem egységes irányítással. Kilenc vállalatot a városi tanács ipari osztálya, a sütőipart és az ásványvíz készítést az élelmiszeripari osztály, míg a gázszolgáltatást a városgazdálkodási osztály felügyelte.

A gyáripari méreteket csak néhány tanácsi irányítású üzem érte el, például az ecsetgyár, a seprűgyár, a fonalmentő és a nyomda. Létszáma alapján száz főnél többet foglalkoztatott még a fémipari és finommechanikai, valamint a sütőipari vállalat, de ezek a város különböző pontjain, kislétszámú telephelyeken kisüzemi, gyakran manufakturális szinten termeltek.50

A szövetkezeti iparban 1954-ben 19 kisipari termelőszövetkezet (ktsz) és egy háziipari szövetkezet tevékenykedett, összesen 2185 főt foglalkoztatva. Közülük mindössze négynek a létszáma haladta meg a száz főt. Legtöbben,  {549} közel nyolcszázan a Szegedi Háziipari Szövetkezetnél dolgoztak, döntően bedolgozói rendszerben. A ktsz-ek között az Április 4. Első Szegedi Cipész, a Szegedi Vas- és Fémipari, valamint a Szegedi „Nívó” Játék és Tömegcikk Szövetkezet létszáma 100 és 300 fő között mozgott.51 Szeged szövetkezeti iparában — az állami ipartól eltérően — a vas- és fémfeldolgozás jelentős szerepet töltött be.52

A kisiparosok száma — a szövetkezeti ipar felé „terelés” ellenére — az 1950-es évek elején emelkedett. A magánkisipar létszámadatai tartalmazzák a kisiparosok alkalmazottait, a segítő családtagokat és az ipari tanulókat, részarányuk 1956 évben meghaladta a 22%-ot. {550}

A magánkisiparosok számának alakulása, 1952–195653

Év Kisiparosok száma (fő)
1952 885
1953 959
1954 1525
1955 1406
1956 1367

A magánkisipar szakmaösszetétele a háború utáni években átalakult. Visszaszorultak, eltűnőben voltak a hagyományos kézműipari szakmák, számottevően csökkent az igény a korábban módosabb társadalmi rétegek által igényelt kisipari eredetű használati tárgyak iránt. Több területen a gyáripar szorította ki a kisipari tevékenységet. 1955 végén a kisiparosok zöme a ruházati ipar különböző területein dolgozott, főleg szabók és cipészek, a harmadik legnépesebb szakmát az asztalosok képviselték. Ugyanakkor alig néhányan maradtak a takácsok, a kádárok, a bognárok, a faesztergályosok, a cserépkályhások, a szíjgyártók, a nyergesek, a kötelesek, és a hálókészítők. Az automobilizmus még nem indult be, kevesen foglalkoztak autószereléssel, gumijavítással.54

A hagyományosan Szegedhez kötődő kisipari szakmák lényegében el-tűntek, a papucskészítők egy kisipari termelőszövetkezetbe tömörültek, a halbicska készítő szakma pedig megszűnt.

A magánkisiparosok száma egyes szakmákban, 1955

Szakma Kisiparosok száma (fő)
Férfi-, női szabó 281
Cipész, csizmadia 187
Asztalos 116
Köteles, hálókészítő 16
Bognár, kocsi gyártó, kerékgyártó 13
Szíjgyártó, nyerges 11
Kádár, faesztergályos 7
Takács 4
Kályha- és cserépkályha-készítő 2

 

3. AZ EXTENZÍV IPAROSÍTÁS IDŐSZAKA

A város iparában az 1960-as éveket a gyors ütemű fejlődés jellemezte, a foglalkoztatottak száma másfélszeresére bővült. Döntően a korábban meg-levő gyárakban növelték a munkahelyek számát, új üzemek telepítése csak az évtized végén indult, és az 1960-as évek közepén kezdődött az olajbányá-szat55 a térségben. A fejlesztések során a munkahelyek számának bővítése mellett gépesítettek korábban kézzel, nehéz fizikai munkával végzett termelési folyamatokat. Ezt jelzi a villamosenergia felhasználás több mint háromszoros emelkedése.

Az iparfejlődésnek az extenzív jellegű szakaszát az jellemezte, hogy új gyárak, üzemek létesültek, általában nem túl magas technikai színvonalon, az ipari munkahelyek száma, és ezzel a foglalkoztatottság tömegesen bővült, a mezőgazdasági munkásság jelentős hányada ipari munkás lett.

A fontosabb ipari adatok alakulása, 1960–197056

Megnevezés 1960 1970 1970 év 1960 %-ában
Foglalkoztatottak száma
Munkások száma
Állóeszköz állomány,57 millió Ft
Villamosenergia felhasználás, millió kW
23 584
18 407
1 711
37
35 371
25 257
4 415
116
150
138
258
314

 {551} Az extenzív iparfejlesztés következménye az is, hogy a munka gépesítettsége az időszak végén 2,5 milliárd forintot meghaladó értékű gép és berendezés ellenére alacsony fokon állt, a munkások több mint fele kifejezetten kézi munkát végzett, nem gép mellett dolgozott. A gépek mellett dolgozók egyharmada ugyancsak kézi munkát végzett. Az alacsony fokú gépesítettséggel összefüggésben még a gyáriparnak számító minisztériumi iparban is a munkások nagy hányada, 35%-a nem a vállalat alaptevékenységének meg-felelő munkát, hanem kisegítő tevékenységet folytatott. Az élelmiszeriparban a munkások fele sem végzett alaptevékenységet. A belső szállítás, anyagmozgatás korszerűtlenségéből következően igen sok munkást foglalkoztattak az anyagmozgatási, szállítási, raktározási munkaterületeken. Ugyancsak magas volt a gépek rossz állapotából következően a javító, karbantartó munkát végzők száma és aránya.58

Csak a gyári ezermesterek, a nagytapasztalatú régi műszaki gárda tudta sok esetben működtetni a régi, korszerűtlen gépeket. Nagy sikernek könyvelték el, hogy a nemzetközi szinttől gyakran nagyságrenddel elmaradó termelékenységet, gépkihasználást növelni tudták. Állandóan korszerűsítettek, az újítások ezreit nyújtották be, miközben egyre jobban elmaradtak a modern ipartól.

Az iparfejlesztés létszámnövelésen alapuló extenzív szakasza az évtized végével lezárult, az iparban dolgozók számának növekedése 1970-ben megállt.

Az évtized kezdetén 33 önálló vállalat és 24 kisipari szövetkezet dolgozott szegedi székhellyel, összesen 213 iparteleppel.

A szegedi székhelyű ipari szervezetek, 1960

Megnevezés A szervezeti egységek száma ipartelepeinek száma
Minisztériumi vállatok 18 41
Tanácsi vállalatok 15 58
Vállalatok összesen 33 99
Kisipari szövetkezetek 24 114

Az 1960-as éveket az iparirányítás szervezeti kereteinek gyakori változtatása jellemezte.59 Különösen sok változtatás történt 1963-ban, amikor szervezeti koncentráció során jelentősen csökkentették az önálló vállalatok számát. Szeged iparirányításban betöltött központi szerepköre több területen, így a kenderiparban és a helyi iparban emelkedett, de összességében a korábban  {552} önálló jogállású vállalatok gyáregységgé válása folytán vesztese lett a folyamatoknak.

A vidéki üzemek kezéből kivették a vállalati döntés lehetőségét, mindenről a fővárosban döntöttek. A gyáregységi lét hátrányt jelentett, alacsonyabb szintű technika érkezett, gyakran a használt gépeket telepítették le a fővárosból és nem a legsikeresebb gyártmányokkal. Az ipartelepeket funkcióhiányosan üzemeltették, a technológia- és gyártmányfejlesztés, az anyagbeszerzés és értékesítés apparátusa nem Szegeden dolgozott, az önállóság nagyon korlátozottan érvényesült.

Az ipar irányításának nehézségeit az illetékesek az 1960-as évek elején a szervezetek nagy számában látták. A sok szervezet együttműködésének zavarait központilag nem tudták elhárítani, ezért centralizálási hullámot indítottak el.

1962-ben a minisztériumi iparban átszervezték a malomipart: a korábban két megyés hatáskörű vállalatból leváltak a Bács-Kiskun megyei telephelyek, egyidejűleg az addig a belkereskedelembe sorolt Terményforgalmi Vállalatot beolvasztották, és a vállalat székhelyét Szegedre költöztették. A tanácsi irányítású iparban a szegedi székhelyű Szegedkörnyéki Sütőipari Vállalatba beolvasztották a Makói Sütőipari Vállalatot, és felszámolták a Szegedi Homokkitermelő Vállalatot.

1963 a nagy átszervezés éve volt a magyar iparban, amely sok szegedi céget érintett. Az iparátszervezés során számos országos nagyvállalat alakult, közülük kettő szegedi székhellyel. Mindkét szegedi nagyvállalat a ken-deriparba60 tartozott. Számos szegedi vállalat veszítette el önállóságát ekkor, és lett más székhellyel alakult nagyvállat gyáregysége: a Szegedi Vasöntöde a budapesti Öntödei Vállalat gyáregysége lett, a Szegedi Bútorgyárat a csongrádi Tisza Bútoripari Vállalat kapta, a Szegedi Textilművek központja a fővárosi Pamutfonóipari Vállalat lett, a Szegedi Szőrme- és Bőrruhakészítő Vállalat a fővárosi Pannónia Szőrmekikészítő és Feldolgozó Vállalat gyáregységeként üzemelt tovább, míg a Szegedi Cipőgyár az ugyancsak fővárosi központtal alakult Minőségi Cipőgyár gyáregységévé vált. Az átszervezés kapcsán a Szegedi Textilművek gyáregységhez csatolták a Pamutszövőipari Vállalat kiskundorozsmai telepét. A Csongrád megyei Téglagyári Egyesülést beolvasztották a Bács-Kiskun megyei Téglagyári Vállalatba. A Csongrád megyei Vágóhíd és Húsfeldolgozó Vállalatot a Szegedi Szalámigyárhoz csatolták, és az addig a belkereskedelembe sorolt megyei Állatforgalmi Vállalatot is beolvasztották a szalámigyárba. A tanácsi irányítású Hódmezővásár-helyi Autó- és Gépjavító Vállalatot a XI. sz. Autójavító Vállalat kapta meg. A Szegedi Seprűgyárhoz csatolták a Szegedi Kádáripari Vállalatot, majd megszüntették. Szegedre költözött Hódmezővásárhelyről a Csongrád megyei Talajerőgazdálkodási Vállalat. Megkezdte működését a megyében a Kőolajfúró  {553} és Kőolajkitermelő Vállalat, amelynek telephelyei közigazgatásilag csak a Szeged környéki községek településegyesítése után lettek szegediek. Megalakult fővárosi központtal a GELKA szervízhálózat, melynek megyei telephelyeit Szegedről irányították.61

1964-ben felépült Szegeden a gumigyár, és az Országos Gumiipari Vállalat gyáregységeként megkezdte termelését. A MAHART Hajójavító Üzem telepét az iparból a közlekedés ágazatba sorolták, majd 1984-ben visszakerült az iparba. A Pincegazdasági Vállalatot a mezőgazdaságból az iparba tették át, de nem önálló vállalatként, hanem gyáregységként. Ismét az iparba került a Patyolat Vállalat. A Szegedi Ecsetgyárat a Szegedi Seprőgyárhoz, a Hódmezővásárhelyi Nyomdát a Szegedi Nyomdához csatolták.62

1967-ben az addig tanácsi irányítású Szegedi Gázmű minisztériumi irányítás alá került Délmagyarországi Gázszolgáltató Vállalat néven, átvette Bács-Kiskun és Békés megye gázműveit és töltőállomásait, majd erőteljes növekedési pályára állt. A tanácsi iparban tovább koncentrálódott a sütőipar irányítása, a Szentesi Sütőipari Vállalatot beolvasztották a Szegedkörnyéki Sütőipari Vállalatba.63

Az élelmiszeripar területén néhány évvel később, 1968-ban hajtották végre a szervezeti centralizációt, és látva a nagyvállalati forma hátrányait, a tröszti irányítást választották. Az iparigazgatóságokból létrehozott trösztök nagyobb önállóságot biztosítottak a vállalatoknak. Valamennyi szegedi élelmiszeripari vállalat budapesti székhellyel megalakított tröszt irányítása alá került, így a Csongrád megyei Malomipari Vállalat, a Szegedi Szalámigyár, amely ez évben átvette a korábban a mezőgazdaságba sorolt Szegedi Hizlaldát, a Csongrád megyei Tejipari Vállalat, amelynek székhelye az új szegedi tejüzem felépítésével Hódmezővásárhelyről Szegedre költözött, a Szegedi Konzervgyár és a Szegedi Paprikafeldolgozó Vállalat.64

Az átszervezések eredményeként számos szegedi vállalat elveszítette korábbi önállóságát, és a korábban jelentősebb nagyságrendű tanácsi ipar egy része minisztériumi irányítású cégek része lett. A változások kezdeményezői a központi irányító szervek és a helyi politikai, valamint tanácsi testületek voltak, nem az érintett vállalatok. Ugyanakkor megfigyelhető a tudatos törekvés a lehetőségek határain belül az ipar irányítási központjainak Szegedre telepítésében. Két országos nagyvállalatot, majd a Délmagyarországi Gázszolgáltató Vállalatot Szeged székhellyel hozták létre, és több vállalat székhelyét költöztették át Hódmezővásárhelyről, a korábbi megyeszék-helyről Szegedre. Főleg az élelmiszeriparban (malomipar, tejipar, boripar, sütőipar, szikvízipar) volt jellemző az irányítási központ Szegedre telepítése,  {554} vagy szegedi kialakítása. Ugyanakkor a téglaipar esetében az igazgatási központot elvitték Szegedről. A végrehajtott nagyarányú szervezeti átrendezés szükségszerűsége utólag megkérdőjelezhető, mivel nem eredményeztek jó irányú változásokat az ipar fejlődésében. A szervezeti centralizáció nem hozhatta meg a kívánatos változásokat, mert az esetek nagy részében a minisztériumi iparirányítás lépcsőfokának tekinthető iparigazgatóságok a minisztériumok szervezetéből átkerültek az országos nagyvállalatok budapesti központjaiba, és a régi módon irányították a gyáregységgé változtatott vállalatokat.

A Politikai Bizottság a főváros ipari túlsúlyának csökkentése érdekében határozatot hozott egyes budapesti gyárak vidékre telepítéséről, amit követően megkezdődött a budapesti vállalatok ipartelepítése vidéken. A határozat alapján a II. ötéves tervben mindössze egy új ipari létesítmény, a Kábel- és Sodronykötélgyár gyáregységének telepítését irányozták elő Szegedre. A város a kábelgyáron kívül további ígéreteket kapott ipartelepítésre, ezek azonban egy kivételével nem valósultak meg. Szó volt 1958 őszén arról, hogy Szeged egy gyógyszergyárat kap, mivel Budapest gyógyszeripara már nem fejleszthető. A nehézipari minisztérium a hazai vegyipar 15 éves távlati tervében már szerepeltette a beruházást. Kádár János 1958. október 31-i látogatásakor a szegedi egyetem professzorai javasolták a gyógyszergyár te-lepítését.65

Annak ellenére, hogy a gyógyszeripari beruházás megvalósításához a feltételek rendelkezésre álltak, és már a helyszínét is kiszemelték, a beruházás végül Debrecenbe került.66 Ugyanerre a sorsra jutott egy budapesti mű-szeripari gyár szegedi elhelyezésének, egy festékgyár létesítésének, és a végül Nyíregyházára telepített fővárosi Rico Kötszergyár elhelyezésének terve. A régi Orion Bőrgyár helyébe is ígértek a minisztériumok egy kesz-tyÚgyárat, ami Pécsnek jutott.67 Az ígéretek közül csak egy valósult meg, a hatvanas évek elején egy műszaki gumigyár létesítését engedélyezték az Országos Tervhivatalban, amelynek építése 1962-ben kezdődött. Az erős szervezeti centralizációs törekvések időszakában önálló vállalatot nem létesítettek a térségben.

Az olajipari eredmények más iparágakat is fejlesztési lehetőségekkel kecsegtettek. A hatvanas évek elején az Országos Tervhivatal és a Nehézipari Minisztérium 20 éves távlati fejlesztésének keretében tervbe vette, a Tisza déli szakaszán, Szeged körzetében egy petrolkémiai kombinát telepítését.

 {555} Ennek a helye vagy Domaszék, vagy Sándorfalva lett volna.68 A telepítés végül csak terv maradt, egyrészt az algyői olajipari beruházás nagysága, másrészt a szegedi munkaerő hiánya miatt a kombinátot Észak-Magyarországra helyezték.

Az iparfejlesztés az 1960-as évek elején alapvetően társadalompolitikai célokat szolgált: minél több munkaalkalmat kívántak teremteni, és ez eleinte alacsony technikai felszereltséggel járt. Az iparfejlesztésben általában nagyobb szerepet kapott a meglévő üzemek modernizálása, mint az új gyárak telepítése. Elkezdődött az ipar erőteljesebb gépesítése, korszerűbb technológiai eljárások bevezetése, a termelési folyamatok korszerűsítése. Új, nagy-teljesítményű külföldi gépeket szereztek be. Az évtized első felében a két új gyáregység mellett jelentős beruházások valósultak meg a Szegedi Vasöntődében, a Szegedi Szalámigyárban, a Kéziszerszámgyárban, valamint a Szegedi Falemezgyárban, félmilliárd forintos költséggel bővült a Szegedi Textil-művek.

Az olcsóbb megoldás keresése többször szűklátókörű fejlesztési döntésekhez vezetett Szegeden. A városi lakóövezetek házai közé szorult régi, elavult épületekben elhelyezett gyárakba sok pénzt fektettek, sőt ilyen épületbe telepítették a kábelgyárat. Több üzem végzett jelentősebb beruházásokat a város belterületén, ahonnan amortizálódásuk előtt ki kellett települniük. A Ládaipari Vállalat például az épülő Odessza lakótelep területén létesített 1960-ban koronghasító üzemet.69 Sok nagyra nőtt gyár államosított kisüzemként kezdte, majd évtizedeken át alkalmilag fejlesztettek, oda építettek egy-egy üzemrészt, ahol helyet találtak. Mindez hibás technológiai sorrendet, felesleges, gyakran kézi anyagmozgatást, költségtöbbletet eredményezett, és végül gátja lett a fejlődésnek.

A város nagy gyárai közül mindössze a textilművek és a gumigyár épült „zöldmezős” beruházásként. Rossz helyen fejlesztett a konzervgyár, a vasöntöde, a kéziszerszámgyár, a kenderfonógyár, a cipőgyár, a szőrme és bőr-ruhakészítő, sokévi fejlesztés után kitelepült a Belvárosból a bútorgyár, az autójavító, a ládagyár, a falemezgyár fűrészüzeme, a seprűgyár, és a nyomda.

Az évtized közepén a gumigyár már 900, a kábelgyár közel 800 főt foglalkoztatott. Az iparfejlesztés megszüntette a munkaerő-felesleget, több területen, főleg a nehéz fizikai munkakörökben, a rosszabbul fizető könnyű-és élelmiszeriparban munkaerőhiányt tapasztaltak. A vállalatok az új helyzetre lassan reagáltak, még évekkel a munkaerő-tartalékok kimerülése után is a gyakorlatban megvalósíthatatlan létszámnövelést terveztek.70

 {556} A létszámhiányt a helyi vezető szervek igyekeztek elhallgatni, nehogy ezzel gátolják a térségbe irányuló ipari beruházásokat. A minisztériumok és a fővárosi vállalati központok rendkívül jelentős fejlesztéseket fontolgattak Szeged térségében, amelyek döntően a munkaerő hiánya miatt nem valósultak meg. A Nehézipari Minisztérium 1965 után Szegeden tervezte kialakítani a gyógyszergyártás új hazai központját.71 A Dél-Magyarországon feltárt földgázra alapozva a Tiszai Vegyi Kombinátnál nagyobb nitrogénműtrágya gyár telepítését tervezték,72 a Szegedi Vegyi-kombinát építése a nehézipar ötéves tervében is szerepelt.73 Az Országos Gumiipari Vállalat 1965-ben kezdeményezte a Nehézipari Minisztériumnál a gumigyár bővítését, új személygépkocsi abroncsgyár, könnyűműszaki gumigyár és gumi regeneráló építését Szegeden egy milliárd forint beruházással.74 A gumigyártás fejlesztése végül Nyíregyházára került. A Nehézipari Minisztérium a negyedik ötéves terv időszakában 4 milliárd forintos beruházással 2000 főt foglalkoztató szintetikus kaucsukgyár építését irányozta elő Szegeden.75

A nagyléptékű fejlesztési tervek későn célozták meg Szegedet, a megvalósításukhoz nélkülözhetetlen munkaerőt már lekötötte a hagyományos könnyű- és élelmiszeripar, valamint a túlfejlesztett tanácsi és szövetkezeti ipar. Korábban, az elhelyezkedési nehézségek időszakában pedig a munka-erőforrásból több tízezren elköltöztek a térségből. A fejlesztésekhez nélkülözhetetlen munkaerő hiányában a nagyvonalú fejlesztési tervekből egy sem valósult meg.

A korszakban a város jelentősebb gyárai közül a legnagyobb fejlődést az 1959-ben létesített kábelgyár és az 1960-as években telepített gumigyár érte el.

A gumiipar vidéki fejlesztésének gondolata 1960-as eredetű, mivel a budapesti gyárakban nem találtak helyet a gyártás bővítésére. Komoly gondot jelentett Szegeden gumiipart teremteni, mivel nem volt bázisa az iparágnak. Sokan jöttek Pestről az új telepítéssel. Egy kukoricaföldön indult az építkezés 1962-ben,76 az első gépek 1963-ban érkeztek.77 A Budapesten már használt gépek beszerelése 1964 elején kezdődött.78 Ősszel megtartották az első géppróbát a 11 ezer m²-es nagycsarnokban.79 A gyár már 1965-ben jelentős kapacitással üzemelt, de a beruházási munkálatok még 1966-ban is folytatódtak, többek között egy saját tervezésű 56 méteres mélyfúró-tömlő gyártó  {557} berendezést helyeztek üzembe, és magát a 300 milliós költséggel épült gumigyárat is ez évben avatták.80 A gyár igazgatójává 1967-ben Mikes Sándort nevezték ki.

134. A gumigyár egyik üzemcsarnoka

Először a heveder-, majd a lemezgyártás került Szegedre, ezeket követte a tömlőgyártás és az Országos Gumiipari Vállalat legfontosabb exportcikke, a 15-200 atmoszférás nyomást kiálló mélyfúró tömlő készítése. Kezdetben mintegy másfél évig a félkész termékeket, a nyers hevedereket a fővárosból szállították Szegedre, itt történt a vulkanizálás.

Elsősorban a külföldön keresett olajbányászati mélyfúró tömlők gyártásának növelésére 180 milliós beruházással új, 10 ezer m²-es üzemcsarnok építéséhez fogtak, és új gépeket vásároltak.81

A Szegedi Gumigyár fejlesztései a tengeri olajkutatáshoz és olajtermeléshez kapcsolódtak. Kialakították a kitörésgátló, a tengeri átfejtő és a vízsugaras árokásó tömlőfajtákat. A gyár sikere, hogy a KGST-n belül kijelölték a

mélyfúró-tömlők gyártására, mélyfúró-tömlő licencüket az USA is megvásárolta. Ebben az időben a világ mélyfúró tömlő termelésének mintegy 40%-a Szegeden készült. Emellett szállítóhevedereiket a világ 20 országába expor-tálták.82

Az államosításkori manufakturális viszonyok között termelő kis üzemből létrejött Szegedi Vasöntöde fejlesztésére az 1960-as évek közepén került sor. Ekkorra a környéket beépítették, több szomszédos üzemet, így a Csongrád megyei Tatarozó és Építő Vállalat parketta üzemét, egy TÜZÉP telepet, a KÖJÁL fertőtlenítő egységét ki kellett vásárolni. Itt is alkalmatlan helyen kezdtek fejlesztésbe, mert a hely szűkössége mellett helytelenül a zajos, füstgázt és port kibocsátó új üzemrészeket a város akkori legnagyobb kórházának és a kenyérgyárnak a tőszomszédságába telepítették. Az öntöde munkáját 1964-ben még 85%-ban kézi erővel, nehéz fizikai munkával végezték. Az öntöttvasból készült formaszekrényeket emberi erővel emelték, a homokdöngölést is kézi munkával végezték. Sok éven keresztül kézzel lapátolták  {558} a nyersanyagot a kemencébe, a csilléket emberi erővel mozgatták. A gyáregységgé válást követően felmentették Tóth Istvánt és Bódi Lászlót83 nevezték ki igazgatónak, aki hosszabb távon vezette a gyárat. Évről évre szaporodtak az épületek, 1966-ban szociális létesítmények és irodaház épült. 1968-ra 50 milliós költséggel nagy átalakítást végeztek, sok munkafolyamatot gépesítettek, és félautomata gépeket szereztek be. A szakaszos bővítések és fejlesztések hatására a gyár területén régi lapos tetős műhelyek, és új vasvázas üvegcsarnokok váltogatták egymást.84

A szegedi faipar az 1960-as években fejlődő szakaszát élte. Új üzemegység létesült 1961-ben a falemezgyárban, a nyugatnémet gépekkel felszerelt finomfurnér üzem. A négyméteres késekkel rendelkező, a magyar faiparban addig egyedülálló berendezés hazai és Közép-Afrikából hozott egzotikus fafajtákból napi 9 ezer m² színfurnért gyártott.85 A falemezgyár évi 50 ezer m³ fát feldolgozó Tisza-parti fűrészüzeme viszont még az évtized második felében is rendkívül elmaradott körülmények között, részben 30 éves gépekkel dolgozott. A telep sáros útjain ló vontatta a csilléket, az anyagmozgatás 80%-át nehéz fizikai munkával végezték. Ilyen körülmények között drágábban állították elő a fűrészárut, mint amennyit fizettek érte, ami megkérdőjelezte a fűrészüzem jövőjét. A város vezetése nem engedélyezte a továbbiakban a villamos vonalakon folytatott áruszállítást.86

A ládagyárban új üzemcsarnokot építettek, ahol Magyarországon első-ként négyméteres átmérőjű NDK gyártmányú korongbaltát helyeztek üzembe. Segítségével a korábban szalagfűrésszel, közel 10% fűrészporképződés mellett folytatott ládagyártást megújították.87 Az évtized végére felismerték, hogy a több mint száz éve alapított és pár éve fejlesztett gyárat a város fejlődése halálra ítélte. Döntöttek a 350 dolgozót foglalkoztató, valamint évente 22-23 ezer m³ gömbfát és 40 ezer m³ fűrészárut feldolgozó üzem Szőregre telepítéséről.88 1961-ben a Szegedi Bútorgyárban szintén korszerűsítésbe kezdtek, a nehéz fizikai munkát igyekeztek gépekkel kiváltani.89 A gyár sikerét jelzi, hogy rábízták az Országos Széchényi Könyvtár Várbeli új részlege berendezéseinek elkészítését.90 A belvárosban, a Széchenyi tértől néhány száz méterre álló gyár kitelepítésére 1969-ben született döntés.

A döntően rabokat foglalkoztató Alföldi Bútorgyár jelentős beruházások és technológiai fejlesztés eredményeként az 1960-as évekre az állami bútoripar {559}  szintjére emelkedett, és országszerte keresett bútorokat állított elő. Az 1963. évben befejezett rekonstrukció megteremtette a nagyüzemi gyártás alapjait. A megvalósult beruházások eredményeként az egykori manufakturális üzem valódi nagyüzemi bútorgyár lett. Az országban az elsők között tértek át az öntött poliészterlakkos technológiára, és megkezdték a kárpitozott bútorok gyártását.

A hazai gyufagyártás mindinkább Szegedre koncentrálódott. Felszámolták a Kecskeméti Gyufagyárat, gépparkját Szegedre szállították. A gépek egy részét munkába állították, megkezdték velük a családi gyufa gyártását Szegeden, a többi gépet felújítás után eladták Irakba.91 Az évtized végén 380 fő dolgozott a gyárban, évente 170 millió doboz gyufát gyártottak.92

Az évtized egyik legnagyobb ipari beruházása Szegeden a textilművek több mint fél milliárd forintért megvalósított bővítése. 20 ezer m²-es üzemcsarnokot emeltek 1963 és 1966 között, bővült a fonoda, és szövöde épült. Sajátos beruházási döntés született, az új csarnok tetőszerkezetét Angliából vásárolták, a szövöde gépeit pedig Kínából. A bővítés után a gyárban 73 ezer fonóorsó és 1320 szövőgép dolgozott. A szövőgépek műszaki színvonala már a telepítéskor jelentősen elmaradt a nemzetközi színvonaltól. A szö-vödei gyártmányokat, mivel kikészítő üzem nem létesült, kikészítésre a Pamutnyomóipari Vállalat más üzemeibe szállították kikészítésre.93 A gyárat Móczán Lajos igazgatta.

A Szegedi Ruhagyárban erőteljes modernizációs törekvések érvényesültek. Régóta húzódott a gyár bővítése. Az új épületben 6 új munkaszalagot helyeztek el beruházási hitelből. Emellett két vidéki ipartelep létesítésével növelték kapacitásukat. 1962-ben az üzem saját műhelyében készített cél- és automata gépek segítségével részben automatizálták a munkaruhagyártás munkafolyamatait,94 majd 1968-ban az ország ruhagyárai közül elsőként számítógépes szabászatot szerveztek az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság finanszírozásával a szabászati hulladék csökkentésére.95

A két szegedi téglagyárban még a háború után húsz évig az égetőkemencék kiszolgálását, a be- és kihordást, valamint a rakodást és az égetést nehéz fizikai munkával, nagy hőségben végezték.96 Az 1. számú téglagyár 55 millió forintból megvalósított újjáépítése 1969-re fejeződött be, a viszonylag korszerű üzem alagútkemencéjét már a térségben kitermelt földgázzal fűtötték. Mire az új gyár termelésbe lépett, az építőipari nagyvállalatok  {560} áttértek a házgyári elemek használatára, és a termelés egy része eladhatatlan lett.97

A növekvő igényekhez mérten szűkössé vált a belvárosi lakóépületek közé települt autójavító vállalat. Az évtized második felében 50 millió forintos beruházással új, 6000 m²-es csarnokkal rendelkező, nagyobb lehetőségeket biztosító javítóbázist építettek az ipari övezetben, és oda helyezték át a vállalatot.

Az 1960-as években új folyamatok kezdődtek a tanácsi irányítású iparban, megindult a fejlődésképtelen helyi ipari cégek minisztériumi vállalatokhoz csatolása. Elsőként az elavult berendezésekkel dolgozó homoktermelő vállalat szűnt meg, mivel a minisztériumi irányítású Folyamszabályozó és Kotró Vállalat olcsóbban kínálta a térségben a homokot, majd átvette a meg-szűnt tanácsi cég dolgozóit.98 A működési nehézségekkel küzdő Szegedi Magfeldolgozó Vállalat egyesült az ország legnagyobb festékgyárával, a BUDALAKK-kal. A fővárosi gyár munkaerő hiányában nem tudta termelését bővíteni, Szegeden valójában a munkaerőt vette át, a régi termelési profilt felszámolta.99 Az egyik legjelentősebb tanácsi cég, a több mint félezer főt foglalkoztató finommechanikai vállalat a város ipari övezetében 5500 m²-es üzemcsarnokot épített, és a belvárosi telephelyeiről kiköltözve elindult a minisztériumi iparba kerülés útján.100

A legnagyobb változás a Szegedi Gázművet érintette. A száz fő körüli tanácsi felügyelet alatt álló kőszénalapú gázgyártást folytató gyárból országos nagyvállalat lett. Az 1950-es évek végére Szeged gázellátása kritikus lett, az Újszegeden élők a nyomás csökkenése miatt csak éjjel tudtak főzni, sütni. A helyzet enyhítésére 1960-tól Hajdúszoboszlóról vagonokban szállított földgázt kevertek a városi gázhoz. 1961-től gázbontó üzemeket létesítettek, és propán-bután, gazolin, majd benzin bontásából származó gázt tápláltak a vezetékekbe. Az évtized közepén az üllési földgázmezőt vezetéken összekötötték Szegeddel, és áttértek a fölgáz bontására. Megnyílt a gázellátás gyors bővítésének lehetősége, nagyobb ipari fogyasztók tértek át gázfelhasználásra. 1967-ben az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt átvette a városi tanácstól a vállalatot, és az ekkor a három megyés hatáskörrel létesített Délalföldi Gázgyártó és Gázszolgáltató Vállalat központjává tette. Megindult a cég gyorsütemű fejlődése, valamint a szegedi gázelosztó rendszer rekonstrukciója és bővítése.101

A város nagy hagyományú kézműipari terméket gyártó seprűgyára az egyetlen gyár Szegeden, amelyik kimondottan csak exportra termelt, és egy  {561} évtized alatt meghódította a világpiacot. A régi Moszkvai körúti épület apró munkatermei szűknek bizonyultak a növekvő termeléshez. A bővítés tervei már az 1950-es években megszülettek, de csak 1964-ben kezdtek hozzá a 20 millió forintos építkezéshez, majd ezt követően 1966-ban költöztek az új gyárépületbe. Az átszállított régi gépek mellé saját gyártású seprűkötő gépeket helyeztek üzembe, technológiai sorrendbe állították a termelő berendezéseket, a régi üzemre jellemző kezdetleges munkamódszereket kiváltották. Az addig nehéz fizikai munkával végzett anyagmozgatást megszüntették, a gyártáshoz felhasznált cirok kénezésénél elszabaduló egészségre káros gázok elszívásáról az új helyen gondoskodtak.102

Az iparosítás során megvalósult fejlesztések, a szervezeti struktúra átrendezése nyomán alaposan megváltozott a szegedi székhelyű vállalatok köre, valamint átrendeződött nagyságsorrendje. Megnőtt a Szegedről irányított de nem a városban termelő ipar mérete, a 14 minisztériumi felügyeletű vállalat közül 9-nek volt nagyobb vidéki gyáregysége, telepe, ugyanakkor jelentős szegedi gyárakat, köztük az újakat máshonnan irányították.103

Önálló vállalati lét, a jövőt meghatározó döntési jogok hiánya mellett dolgozott a város egyik legnagyobb gyára, a közel 4 ezer fős textilművek, az új telepítésű gumigyár és kábelgyár, az olajipar, és további 9 száz főnél többet foglalkoztató üzem.104

A sokáig késlekedő ipartelepítés következtében naggyá nőttek a város helyi ipari cégei, országos és részben külföldi piacokra termeltek, túlhaladták a tanácsi irányítás kereteit, felkészültségét és fejlesztési lehetőségeit.105

A szövetkezeti ipar fejlődésében új elemek jelentek meg. A kisipari szövetkezetek alapításuk idején meghatározott céljaiktól, a kisipari terme-léstől, a lakossági szolgáltatásoktól elfordulva a nagyiparral vetélkedve üzemházakat építve gyáripari körülményeket teremtettek. Rugalmasan alkalmazkodva az igényekhez sorozatgyártásra tértek át. A nemzetközi piacokon versenyképes termékeket állítottak elő, és rövid idő alatt megtöbbszörözték exportjukat. 1965 után az addig rendkívül alacsony beruházási kereteket kapott szövetkezeti ipar beruházásai élénkültek, nőtt a létszám, és gyorsult a termelés fejlődése.

Az állam 1968-tól új szövetkezetpolitikai elgondolást érvényesített, az állami vállalatokkal egyenrangúnak tekintette a szövetkezeteket. Szélesedett a szövetkezetek önállósága, a gazdaságirányítás reformja nyomán a szabályzók azonosak lettek az állami vállalatokéval. A kisipari módszerekkel  {562} folytatható és egyben kevesebb nyereséget nyújtó tevékenységek mindinkább háttérbe szorultak.106

 

4. AZ INTENZÍV IPARFEJLESZTÉS IDŐSZAKA ÉS A TERVGAZDASÁGI RENDSZER ÖSSZEOMLÁSA

Az iparfejlődés megelőző korszakát a viszonylagos munkaerőbőség jellemezte, a termelés növelésének fő forrását a létszámbővítés adta. Az iparban foglalkoztatottak száma folyamatosan növekedett, de a kevesebb keresetet biztosító, rossz munkakörülményeket és nehéz fizikai munkát kínáló vállalatok már munkaerőhiánnyal küzdöttek.

A szabad munkaerőforrások kimerülésével az ipar extenzív fejlődési szakasza lezárult, és az intenzív szakaszra való áttérés vette kezdetét. Az ipari foglalkoztatottság növekedése megállt, a létszám stagnált, majd csökkenni kezdett. A fejlesztő vállalatok létszámigényüket csak más cégek terhére tudták kielégíteni, ezért megélénkült az ipari alágazatok közötti létszámmozgás. A gyarapodó üzemek mellett a tercier ágazatok is munkaerőt vontak el a több műszakos, alacsony keresetet biztosító alágazatoktól, miközben lényegében leállt a munkaerőnek mezőgazdaságból az iparba áramlása. Mindezek következtében az új gyárakat nem Szegedre telepítették, a meglevők rekonstrukciója, fejlesztése, gépesítése került előtérbe. A létszámhiány miatt felgyorsult a technikai fejlődés, a modernizáció és a munkafolyamatok gépesítése.

A korszakváltás, az áttérés az intenzív iparfejlesztésre alapvetően nem az erre irányuló vállalati törekvéseknek vagy központi programoknak, hanem az ipar által megszerezhető, illetve megtartható munkaerő csökkenésének tulajdonítható. A gyárak eddig a racionálisan szervezett termelés igényénél nagyobb létszámot alkalmaztak. Sok területen, különösen a szállítás, az anyagmozgatás, valamint a gépjavítás és a karbantartás terén alacsony fokú volt a munka gépesítettsége.

Az extenzív korszak lezárultával Szegeden jelentősebb új ipartelepítésre nem került sor. Az ipari beruházások a meglevő ipari objektumok továbbfejlesztését, illetve rekonstrukcióját szolgálták. Az ipari beruházások döntő része egyetlen szakágazatba, a kőolaj-, és földgázkitermelésbe összpontosult. Egy lakosra számítva az országos átlag feletti ipari beruházás valósult meg, ebből azonban jórészt nem gyárak, gépek születtek, hanem olaj- és gázkutak, vezetékek, amelyeket a szénhidrogénmező kimerülése után leírnak.

A város térségét nem érintették a korszak kiemelt fejlesztési programjai, mint a közúti járműgyártás, az olefin és az alumínium program, valamint {563}  a számítógépgyártás, és nem részesült e terület az ipart előre mozdító központi területfejlesztési, fővárosi ipar-kitelepítési, stb. alapokból.

Szeged iparában a foglalkoztatottak száma 1970 és 1990 között több mint 8 ezer fővel csökkent, miközben a beruházások hatására az állóeszközök állománya sohasem tapasztalt mértékben növekedett, a munka gépesítettségét jelző villamosenergia felhasználás pedig a háromszorosára emelkedett. Ebben a két évtizedben érdemi modernizáció valósult meg Szeged iparában. Korábban elérhetetlen nyugat-európai gépek jelentek meg a város gyáraiban, gépesítéssel váltották ki a kézzel végzett nehéz fizikai munka többségét, ugrásszerűen nőtt a termelékenység és a műszaki színvonal. Az ipar állóeszköz-állománya — folyóáron — közel megtízszereződött. A munkafolyamatok gépesítettségének erőteljes növekedését mutatja, hogy az egy munkásra jutó villamosenergia felhasználás az 1970 évi szintről 20 év alatt közel a négyszeresére emelkedett.

Az intenzív iparfejlődés szakaszát a korábbiaknál konszolidáltabb viszonyok jellemezték. A vállalatok irányításában a kiöregedő régi kádereket döntően mérnökök és kisebb arányban közgazdászok váltották fel. Megnyílt az út az iparilag fejlett országok technikájának, műszaki kultúrájának megismerése és átvétele felé. A szegedi gyárak eljutottak a nyugat-európai ipari vásárokra, piaci kapcsolatokat építettek technikailag felettük álló cégekkel, beszállítóként, vagy bérmunka konstrukcióban megismerték a nyugati piac követelményeit. Kapcsolatot létesítettek tudományos kutatóintézetekkel, egyetemekkel. Mindez a gazdasági berendezkedés adott korlátai mellett nagy ugrást jelentett a korábbi időszakok nagyra törő, de elhibázott iparpolitikáján alapuló, állandó zavarokkal és azok elhárításával küzdő folyamataihoz mérten. Ugyanakkor továbbra sem tudták kezelni, hogy a gazdaság termékszerkezete elavult, és a munkaerő képzettsége alacsony maradt. Sajátos vonása a korszaknak, hogy az egyes üzemek jól gazdálkodtak, miközben a makrogazdasági mutatók folyamatosan romlottak. A legnemesebb vállalati és egyéni erőfeszítések feleslegessé és értelmetlenné váltak, mert gyakran nem megfelelő irányú tevékenységet szolgáltak.

A fontosabb ipari adatok alakulása, 1970–1990107

Megnevezés 1970 1980 1990 1990 év 1970 %-ában
Foglalkoztatottak száma Munkások száma Állóeszköz állomány,108millió Ft Villamosenergia felhasználás, millió kW 35
371
25
257
4
415
116
30
931
23
266
15
476
270
26
879
19
373
41
309
342
76
77
9,4-szeres
295

 {564} Az ipari termelés alakulása városi szinten adatok hiányában nem mérhető. A rendelkezésre álló adatok közül leginkább a villamosenergia felhasználás mutat kapcsolatot a termelés dinamikájával, és nagy előnye, hogy az árak változása sem befolyásolja. Az ipar villamosenergia felhasználása és ennek nyomán a termelés az elmúlt évtizedekben 1988-ig folyamatosan és erőteljesen emelkedett, 1989-ben stagnált, majd 1990-ben csökkenni kezdett.

Érdekes kérdés, hogy Szeged lakossága hogyan „élte meg” a város iparosítását. Lett munkahely, igaz nagyrészt nehéz fizikai munka, de egyértelműen az iparfejlesztés oldotta meg a foglalkoztatási gondokat. A változásoknak jól látható jelei a nagy építkezések és új gyárcsarnokok lettek. Mindezt a helyi sajtó erős kommunikációja, folyamatos sikerjelentései, „termelési” cikkei kísérték. Majd minden cég élüzem lett, ezrével osztották a kitüntetéseket, az elismerő okleveleket. Sokféle termelési mozgalmat szerveztek a dolgozóknak, amelyekben „illett” részt venni. Sokáig nem léteztek bajba jutott cégek. Az üzemek jelentős szerepet töltöttek be a szociális ellátásban, a nagyobb gyárak óvodát és bölcsődét tartottak fenn, üzemi színjátszás, könyvtárak szolgálták a művelődést (l. a vonatkozó fejezetet). Szervezték a dolgozók üdültetését, jutott pénz sok mindenre. A dolgozók sikerként élték meg mindezt, nem észlelték az elmaradottságot, a fejlesztési döntések hibáit.

Az intenzív iparfejlesztés időszakát a korábbiaknál kevesebb szervezeti változás jellemezte, azok egy része az ipar és más nemzetgazdasági ágak közötti adminisztratív jellegű átsorolásnak tekinthető. Az élelmiszeripari nyersanyagokat felvásárló szervezeteket például az iparvállalatokhoz csatolták, vagy újabb tanácsi felügyelet alatt álló vállalatokat adtak át a nagyobb fejlesztési lehetőségekkel rendelkező minisztériumi irányítású cégeknek. Ugyanakkor jelen voltak centralizációs és decentralizációs lépések.109

Miközben a szegedi iparvállalatokat számos szervezeti változás érintette, a szervezeti hovatartozástól függetlenül a Szegeden települt ipar körében  {565} a városban üzemelő ipari telephelyek szintjén jóval kisebb léptékű változások következtek be. A munkaerő telepnagyság szerinti létszám-koncentrációja 1965 és 1980 között mindössze annyit változott, hogy létrejött három 501-1000 főt foglalkoztató ipartelep.

Az 1980-as években a gazdasági nehézségek megoldását a decentralizációban, a nagyvállalatok felbontásától, a trösztök megszüntetésétől és ennek nyomán a kis és középüzemi szféra létrehozásától várták az iparirányítás illetékesei. A korábban nagyvállalati szervezetbe vont szegedi gyáregységek zöme visszanyerte vállalati önállóságát, így az évtized végén már önálló vállalatként üzemelt a Szegedi Vas- és Fémöntöde, a kéziszerszámgyár, az autójavító vállalat, a Budalakk Titán Festékgyártó Kft., az Újszegedi Szövő-ipari Vállalat, a Szegedi Kender- és Műanyagfeldolgozó, a Mary Cipőgyár és a Pannónia Szeged Szőrmeipari Rt. Kikerült a tröszti irányítás alól a malomipari és a tejipari vállalat, a konzervgyár, a paprikafeldolgozó és a szalámigyár. A korszak indokolatlanul sok szervezeti változása azt mutatta, hogy nem az iparfejlődés mozgatta a szerezeti struktúrát, inkább azzal kívánták az iparfejlődést befolyásolni, ami nem vált be. Sok év távlatából úgy ítélhető, nálunk „szerettek” átszervezni, szervezetet módosítani. A felső szervek azt érzékelték, hogy „cselekszenek”, intézték a káder kérdéseket, újra osztották a pozíciókat, és mindezektől megoldást reméltek. Az átszervezés után pedig évekig lehetett várni az eredményeket, miközben összehasonlíthatatlanok lettek az adatok. Ugyanakkor felmérhetetlenül sokba kerültek az országnak a központok kialakítása, a központi épületek létesítése, berendezése, vezetési, információs rendszerének átalakítása és a költözések.

Gyors ütemben fejlődött a város másik új gyára, a gumigyár. 1970 után a korábban felépült csarnok öt hajója mellé további négyet alakítottak ki a heveder- és a mélyfúró-tömlő gyártás bővítésére. Módosították a gyártmányösszetételt, megszüntették több gazdaságtalan termék, így a gumipadló és a víztömlő gyártását, továbbá új termékeket vezettek be, közülük a magasnyomású hidraulika tömlő bizonyult a legjelentősebbnek.

Az új termékek bevezetésével szűkös lett a gyárépület, viszont a termelés extenzív bővítésének a gumigyárban is gátat szabott a munkaerő hiánya, ezért Makón létesítettek telepet. Kezdetben az egyszerűbb gyártmányokat telepítették Makóra. A szegedi gyár elsősorban nehézműszaki termékeket termelt. Fejlesztései elsősorban a tengeri olajkutatáshoz és olajtermeléshez kapcsolódtak, kiemelkedő gyártmányuk volt az acélbetétes hidraulika töm-lő.110

1970-ben felszámoltak egy alumínium öntödét Székesfehérváron, amelynek meghatározó berendezéseit a Szegedi Vasöntöde vette át. Megindult az alumínium öntvények gyártása Szegeden. Ennek hatására újabb épületekkel bővült az üzem. 1973-ban NSZK exportra csatornaöntvények gyártását  {566} kezdték meg. A változó, növekvő feladatok következtében többször átrendezték, átépítették a gyártó egységeket,

Újabb korszerűsítés kezdődött 1977-ben, Foromat gépsort telepítettek. 1972-ben modern NSZK gyártmányú automata héjformázó gépet helyeztek üzembe, melynek segítségével a vasút részére féktuskókat és dugattyúgyűrűket gyártottak. Öntvényeket szállítottak az AUTOVILL részére, a győri RÁBA és a Csepel Autógyár megrendelésére.

1976-ban kezdődött a nehézfém, a bronz és réz öntvények gyártása. A megye gyárai, a HÓDGÉP, a mérleggyár, a FŰTŐBER, a szegedi textilművek, a Kenderfonó és Szövőipari Vállalat, valamint a DÉLÉP öntvényigényét innen elégítették ki, mert elvállalták az apróbb munkákat is. 1983-ban anyagvizsgáló laboratóriumot építettek.111

1984-ig az olvasztókemencékből 600°C-os nehéz koromszemcsékkel terhes füstgáz áramlott a levegőbe, állandóan veszélyeztetve a szomszédos kórház és a kenyérgyár tisztaságát és a város levegőjét. Német pernyeelválasztó filtert szereltek fel ekkor 10 millió forintért. Az öntöde ezzel sem lett környezetbarát üzem, nem kellett volna itt fejleszteni és ennyit rákölteni. Az ekkor évi 40 ezer tonna anyagot felhasználó üzem nem rendelkezett iparvágánnyal, és azt a későbbiekben sem lehetett kiépíteni.

Az Alföldi Bútorgyárban 1972-ben befejeződő újabb rekonstrukció főleg a termelőterület növelését szolgálta, az 1980-as évek elején kezdődött nagyarányú gépi rekonstrukció viszont az akkor ismert legkorszerűbb lapmegmunkáló gépekkel látta el a céget. A foglalkoztatott elítéltek száma az 1958. évi 340 főről 1989-re 1273 főre emelkedett, a termelés értéke ez idő alatt megtízszereződött.112

A kezdetben vattakabátot, munkaruhát, köpenyt, orkánt varró ruhagyárban 1970-ben már 3300-an dolgoztak. A gyár egyre nagyobb megrendeléseket kapott. Visszafejlesztették a kevésbé igényes munka- és védőruházat gyártását, és növelték több felsőruházati termék előállítását. A hazai konfekcióiparban elsőként megkezdték a hőrögzítéses eljárással készülő férfiöltönyök tömeges gyártását. 113 Az 1980-as évekre tehető a ruhagyár fénykora. Az évtized utolsó éveiben a gyár árbevétele elérte az évi 1-1,5 milliárd forintot. A szegedi központban szabászat és varroda működött, Szentesen és Bácsalmáson önálló gyárakat tartottak fenn, és a munkaerőhiány miatt falusi telephelyeket létesítettek, 14 helyen termelt kooperációs üzemük az országban, amelyekben 20-30 asszony a cég legegyszerűbben elkészíthető termékeit állította össze, elsősorban a munkaruházatot. Az igényesebb termékeket, így a nyugati piacra varrt öltönyöket, tolldzsekiket, a fegyveres testületek igényeire az egyenruhákat Szegeden gyártották. A nyugatra szánt férfiruházat,  {567} valamint a fegyveres testületeknek varrt egyenruhák bérmunka-konstrukcióban készültek. Jelentős megtakarítást jelentett, hogy a gyártást nem kellett finanszírozni, nem a gyár vásárolta az alapanyagot és a kellékeket. Az alacsony bérek miatt elindult az elvándorlás a szakmából, 1989-ben még 2600 dolgozójuk volt, öt év múlva csak 600. 114

A szövetkezeti szektor az évek során átalakult, komoly termelési kapacitásokat építettek ki, üzemházakat építettek, beruháztak, számos szövetkezet több területen az állami ipar konkurensévé vált. Jobban, a nagyiparnál rugalmasabban igazodtak a mindinkább piacosodó viszonyokhoz. Az állami vállalatoktól eltérő, nagyobb kezdeményezést engedő szabályzók mellett dolgoztak.

Már nem a tervteljesítés bűvöletében éltek, a szövetkezetek küldöttgyűlésén olyan kérdéseket feszegettek, hogy míg a magyar marhabőr ára 18 dollár/ m², addig Angliában 13 dollárért lehetett megvenni a nyersanyagot és még mutatósabbnak is bizonyult. Felismerték, hogy a nemzetközi színvonallal csak a bérmunka konstrukció segítségével lehetett lépést tartani, mert anyagot és technológiai segítséget kaptak.115 A szövetkezetek már nem voltak az állami szervek kiszolgáltatottjai, az Órás Szövetkezet 1986-ban emelni kívánta szolgáltatásai díját, amit a városi tanács, mint illetékes árhatóság elutasított. Erre a szövetkezet megszüntette az órás szolgáltatást, az üzleteket eladta a benne dolgozó órásoknak, akik kisiparosként folytatták a munkát. 116 {568}

A kisipari szövetkezetek117 létszámnagyság szerint, 1985

Szövetkezet Foglalkoztatottak száma, fő Termelési érték, millió Ft
Tápéi Háziipari 1391 153
Csongrád megyei Fodrász 478 34
Szegedi Bútoripari 406 150
Szegedi Ruházati 397 182
Szegedi Vas- és Fémipari 352 196
Szegedi Háziipari 322 42
Szegedi Bőrdíszműipari 300 112
Szinkron Vegyesipari 280 81
NÍVÓ Faipari 226 59
Szegedi Szűcs Szabó 223 129
Szegedi Tömegcikk 181 117

1985-ben 15 száz főnél többet foglalkoztató ipari szövetkezet működött Szegeden, termelésük értéke megközelítette a 2,2 milliárd forintot.

A szövetkezeti iparban az 1980-as években bevezették a kevesebb kötöttséggel járó, a piaci és szabályozási feltételek változásaihoz jobban, eredményesebben igazodó kisszövetkezeti formát. A kisszövetkezetekben jobban nőttek a keresetek a kedvezőbb jövedelemszabályozás következtében. A hagyományos szövetkezetek nagy számban alakultak át kisszövetkezetté, és új kisszövetkezetek is alakultak, 1987-ben 27, 1988-ban 44 kisszövetkezet termelt.

Az 1980-as évek vége felé megjelentek a piacgazdaságra jellemző vállalati formációk, 1990-ben már voltak részvénytársaságok és több mint 80 kft. virágzott Szeged iparában, egyes cégek leányvállalati formában dolgoztak. A nyolcvanas évek végére tehető a hazai privatizáció hőskora. Részvénytársaságok és kft-k születtek több korábbi nagyvállalatból, miközben a legfőbb tulajdonos az állam maradt. Gyakran azok a vállalatok alakítottak kisebb, működőképes egységeikből rt-t vagy kft-t, amelyek jókora adósságot görgettek maguk előtt. A magántőke ebben az időben még nem jutott szerephez. 1990-ben az MDF-vezette kormány az eladási jogokat központosította, megszüntette a vállalati tanácsokat, az összes tulajdonosi jogot a privatizációval megbízott Állami Vagyonügynökséghez rendelte. Minél több vállalatot minél gyorsabban akartak eladni, viszont a tartósan állami tulajdonban maradó cégek az Állami Vagyonkezelő Rt-hez kerültek.118

A város iparának 1990. évi szervezeti struktúráján érzékelni lehetett a piacgazdaságra áttérés jeleit. A vizsgált időszak végén, 1990-ben 30 száz fő feletti ipari szervezet termelt szegedi székhellyel, közülük 15 állt minisztériumi irányítás alatt, 3-at a városi tanács felügyelt, 5 a szövetkezeti szektorba tartozott, és volt 3 kft., 2 rt. és 2 leányvállalat.

 {569} A több mint 100 főt foglalkoztató ipari szervezetek és vezetőik, 1990

A gazdálkodó szervezet neve Vezető, igazgató
Nehézipar  
Délmagyarországi Áramszolgáltató Kiss András
Szegedi Vas- és Fémöntöde Habozy László
Szegedi Vas- és Fémipari Szövetkezet Frányó Antal
Szegedi Tömegcikk Készítő Ipari Szövetkezet Dobó László
IKARUS Szegedi Leányvállalata Telihay László
AUTOFER Autójavító és Fémipari Vállalat Balogh Artúr
Délalföldi Gázszolgáltató Galambosi István
Florin Vegyipari Szövetkezet Cselovszki Jánosné
Medikémia Ipari Szövetkezet Pálmai Antal
Első Beton Kft. Szabó Ödön
Budalakk Titán Festékgyártó Kft. Sántha László
Könnyűipar  
Alföldi Bútorgyár Csóti András
   
Szegedi Nyomda Molnár Tibor
Szegedi Fonalfeldolgozó Marosi László
Újszeged Szövőipari Vállalat Széll János
Szegedi Kender- és Műanyagfeldolgozó Sponner Jenő
Mary Cipőgyár Karsai László
Szegedi Ruhagyár Juhász Géza
DÉLTEX Kereskedelmi Vállalat Lehotai Ferenc
Pannónia Szeged Szőrmeipari Rt. Pintér László
Szegedi Hangszergyár Leányvállalat Bárdos Károly
Tápéi Háziipari Szövetkezet Magyar István
Élelmiszeripar  
Pick Szeged Szalámigyár és Húsüzem Bihari Vilmos
Tejipari Vállalat Schopper János
Sámson Szegedi Konzervgyár Kft. Szikszay Miklós
Szegedi Paprika Élelmiszerfeldolgozó Rt. Darázs Sándorné
Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat Tráser Ferenc
Csongrád megyei Sütőipari Vállalat Bajusz Tamás
Szegedi Sütőipari Vállalat Borka József
Délalföldi Pincegazdaság Dudás László

 


5. JELENTŐS SZEGEDI IPARÁGAK

A KENDERIPAR VIRÁGKORA ÉS HANYATLÁSA119

 {570} A kenderfeldolgozás a város gazdaságában évszázados múlttal rendelkező, kiemelkedő ipari tevékenység. Hosszú ideig a város vezető iparága, kenderfeldolgozással foglalkoztak a város legnagyobb üzemei, a kender adott munkát Szeged legtöbb ipari munkásának.

A kenderipar a város egyetlen iparága volt, ahol egy tevékenység teljes vertikuma megvalósult a nyersanyag termeltetésétől a végtermékek előállítá-sáig, sőt a felvevőpiac jó részét szintén e térség adta.

A termelési folyamat első lépcsője a rostkikészítés, vagyis a mezőgazdasági üzemekben termelt kenderkóró áztatása, összetörése és a kenderszálak leválasztása a szár anyagát képező pozdorjáról. A rostkikészítő üzemek jó része a 20. század első évtizedében a termőhelyek közelében épült. Szegeden csak az Újszegedi Szövőgyár működtetett áztatót, kendertörőt, és tilolót. A Szegedi Kenderfonógyár három vidéki rostkikészítővel rendelkezett.

Az államosítások során az országban 34 rostüzemet államosítottak. Irányításukra budapesti székellyel Rostkikészítő és Termeltető Nemzeti Vállalatot szerveztek, amelyet rövidesen 3 cégre bontottak. Közülük a legnagyobbat, a Délmagyarországi Rostkikészítő Nemzeti Vállalatot120 szegedi székhellyel hozták létre. Irányítása alá 12 üzem tartozott, köztük az államosításokat követő nagyarányú átszervezések során a szegedi kenderfeldolgozó üzemektől leválasztott rostüzemek.

Az 1950-ben alapított új vállalat öt megyében irányította a kenderrost kikészítést, 1951-től emellett a kender termeltetését is. Szegeden azonban a vállalati központ mellett egyetlen üzem termelt. A vállalat elavult, elhanyagolt állapotú berendezésekkel rendelkező rostkikészítő telepekből alakult. A fonó és szövőipartól a termelőeszközök tekintetében 50-100 évvel maradtak el. Az áztatást földbe vájt gödrökben, a termelést döntően kézi munkával végezték, a legelemibb szociális feltételek biztosítása nélkül.

A szegedi vállalati központ egy megszűnt kisebb szövöde két munkatermében kezdte meg működését 38 fővel. Dolgozói korábban nem a kenderiparban dolgoztak, és a fővárosi elődvállalattól rendezetlen adminisztrációt vettek át. A vállalat első igazgatójának Tokaji Jánost nevezték ki, akit 1951-től Béres Sándor követett az igazgatói székben.

A szegedi vállalati központ irányításával jelentős beruházásokkal fejlesztették a vidéki üzemeket, gépesítették a rostipart és javították a dolgozók {571} munkakörülményeit. A kisebb üzemeket megszüntették. Idővel új eljárásokat alkalmaztak, bevezették az alagútáztatást és gépesítették az áztatási munkát. A vállalat másfél ezer főt foglalkoztatva Dél-Magyarország legnagyobb vállalatai sorába emelkedett. Az 1950-es évek végén elindították a rosttermékek exportját, és az addig fűtésre használt pozdorjából megkezdték a bútorlemezek gyártását az 1958-ban Újszegeden épült és külföldi gépekkel felszerelt pozdorjalemez üzemben.

A rostkikészítő vállalat szervezve a mezőgazdasági hátteret gyors ütemben növelte termelését, és biztosította a kenderipar nyersanyagellátását. Termékeit, a kenderszálat és a kenderkócot a Szegedi Kenderfonógyár, az Új-szegedi Kender-Lenszövő Vállalat valamint a Szegedi Jutaárugyár dolgozták fel.

Az államosításkor a Szegedi Kenderfonógyár központi gyárában 838-an dolgoztak, emellett Budapesten egy kisebb üzem, a Dél-Alföldön három rostkikészítő telep tartozott hozzá. Az államosítást követő profilrendezés során a szegedi gyáron kívüli telepeket más cégekhez csatolták. A korábbi szövő-fonógyárból fonógyár lett. A szövöde és a varroda Újszegedre került, míg az ottani vizes fonót ide telepítették a fonodai dolgozókkal együtt. A Szegedi Kenderfonógyár a hazai kenderipar és egyben Szeged legnagyobb üzeme lett. 1951-ben tovább növelték a gyárat, hozzá csatolva a 200 fős Szegedi Kötél- és Hálógyárat.121 1954-ben megkezdte a különböző hálófélék készítését. Itt termelt az ország egyetlen mechanikai hálókötő üzeme, amely a legkülönbözőbb halász és sporthálókat állította elő. 1959-ben újabb bővítés történt, ide telepítették a Budapesti Lenfonógyár kötélfonó részlegét és gépparkját. A termelés és a létszám folyamatosan emelkedett. A kendertermékeket külföldön is keresték, 1958-ban a termelés 10%-át exportálták összesen 15 országba, a többségét a Szovjetunióba, de került afrikai és dél-amerikai vevőjük is.

A kendergyárban dolgozók rossz munkakörülmények, zaj- és porártalom mellett igen nehéz fizikai munkát végeztek, a vizes fonóban ezt még magas páratartalom és hőmérséklet nehezítette. A rossz munkafeltételek ellenére a dolgozók keveset kerestek, előfordult olyan év, hogy a munkások egyharmada kilépett. A kártoló üzemben például 1959-ben a munkások 88%-a cserélődött.

Az 1960-as évek az átszervezés jegyében kezdődtek. A hazai ipar irányításának zavarait 1963-ban felsőbb utasításra végrehajtott vállalati összevonásokkal, „nagyvállalatok” kialakításával próbálták orvosolni. A magyarországi len- és kenderipar 13 vállalatából három országos „nagyvállalatot” szerveztek, közülük kettőt szegedi székhellyel. Ezzel a kenderipar bázisa Szegeden összpontosult. A rostkikészítő vállalat az egész országra kiterjedően {572}  végezte a kender termeltetését, áztatását, tilolását és feldolgozásra való előkészítését.

A Gazdasági Bizottság a kenderipari nagyvállalat létrehozásakor a termelési profilban közelálló, egymást kiegészítő vállalatokat vont össze. A Kenderfonó és Szövőipari Vállalat a három szegedi gyárból, a Szegedi Kenderfonógyárból, az Újszegedi Kender- és Lenszövő Vállalatból, a Szegedi Jutaárugyárból, valamint a Pécsi Kenderfonógyárból alakult. Az új nagyvállalat 6000 főt foglalkoztatott, vezérigazgatója Tóth László lett. Az átszervezést profilrendezés követte, gyártási területeket, hozzá kapcsolódó gépparkot és munkaerőt is telepítettek át a gyárak között.

Az újszegedi gyár más utat járt be a nagyvállalati egyesítésig. Az államosítás utáni profiltisztítás elvitte a fonodai gépeket és munkásokat a Szegedi Kenderfonógyárba, egy fonoda berendezései a Bajai Posztógyárhoz kerültek. A rostkikészítő telepeiket már korábban leválasztották. A varrodai részleg önálló vállalattá alakult, a cég 80-90 fős budapesti apparátusát felszámolták. Újszegeden csak a cérnázó, előkészítő, szövő és kikészítő üzemek maradtak. 1949-ben új vezető, Bossányi György került a vállalat élére, amely a Magyar Kender-, Len- és Jutaipari Rt. helyébe az Újszegedi Kender- és Lenszövő Vállalat nevet vette fel.

A termelés 1949-ben elérte az utolsó békeévi szintet. 1950-tól megkezdődött a gépi berendezések korszerűsítése: a keskeny szövőgépeket széles, nehéztextíliák gyártására alkalmas szövőgépekre cserélték. A régi gépeket a gyári ezermesterek gondozták, sőt azok teljesítményét növelték. Nagy sikerként élték meg, hogy a nemzetközi színvonaltól jócskán elmaradó gépek termelékenységét növelték, gyorsabbra állítva a fordulatszámot, növelve az egy dolgozó által kezelt gépek számát. A gyári beszámolók szerint állandóan korszerűsítették a gyártástechnológiát, miközben egyre jobban elmaradtak a nemzetközi színvonaltól. A többi gyárhoz hasonlóan a mennyiségi mutatók bűvöletében éltek, és a „tervteljesítésnek” rendeltek alá mindent.

A termelés összetételében az ipari és a mezőgazdasági felhasználók igényei kerültek előtérbe, a megváltozott gépparkkal a korábban lakossági igényekre termelt könnyebb szövetekről áttértek a nehezebb, durvább áruk gyártására. A gyár termékei széles körben szolgáltak ipari igényeket, azokat főként a gumi-, a jármű-, a bánya-, a kőolaj-, a cipő-, a cukor-, a vegyi- és gyógyszeripar vásárolta. A műszaki szövetek egy részét azért kezdték gyártani, hogy az akkori gazdaságpolitika elvárására importot váltsanak ki vele, ami többnyire az eredeti „nyugati” gyártónál kedvezőtlenebb szinten valósult meg. Egyre jelentősebb és sikeresebb lett a ponyvatermelés, melynek jelen-tős hányadát exportálták, főként a Szovjetunióba. A választék bővítésére megkezdték a ponyvák lángmentesítését.

Az 1950-es évek végén felújították a cérnázó üzem gépparkját, 36 szövőgépet átalakítottak automatává és új gépeket tudtak beszerezni.

 {573} A gyár sikerességét jelzi, hogy a nagyvállalati összevonáskor a megalakult Kenderfonó és Szövőipari Vállalat központi gyára lett, és a vállalati központ vezetőinek többségét innen választották.

135. A Szegedi Kenderfonógyár cérnázó üzeme, 1966

A nagyvállalati szervezetben a kenderipar műszaki megújulása felgyorsult, jelentős beruházások indultak. Megkezdődött a Szegedi Kenderfonó régóta halasztott fejlesztése. A gyár többségében elavult gépekkel és mostoha körülmények között üzemelt, csak durvább, vastagabb fonalak gyártására alkalmas gépparkkal. Ezért nagyberuházás indult. A rekonstrukció 1965-ben fejeződött be. A termelés növekedett, a külpiacokon mind több kenderterméket tudtak eladni, a fejlett ipari országok sora vásárolta a gyár termékeit.

Az 1960-as években a kendertermékek piaci pozíciója megváltozott, a műszálak újabb és újabb felhasználási területeket hódítottak el a természetes textilnyersanyagoktól. A gyár veze-tői úgy ítélték, hogy a kendertermékeket olcsóbbá, jobbá, és

versenyképesebbé kell tenni, egyidejűleg a műanyag alapú gyártás irányában is tettek lépéseket. Fóliaszalag előállító gépsort vásároltak és 1966-ban elkezdték a szintetikus fonalak gyártását.

A termelés mennyisége és a gyár létszáma 1968 után csökkenni kezdett. Az alacsony bérek, a nehéz munka miatt 1970-ben 940 dolgozó lépett ki, mind kevesebben vállalták a bejárást vidékről. Nem bizonyult sikeresnek a cég fejlesztési politikája, az alacsony kereslet miatt nem tudták kihasználni a finom kendertermékeket gyártó új, korszerű gépeket, miközben a régi elavult gépeken gyártott klasszikus durva zsineg, zsinór, kötél termékek iránt élénk volt a kereslet.

1972-ben megszüntették a legegészségtelenebb körülmények között működő 100 éves múltú vizes fonót, 1973-ban újabb átszervezéssel tovább növelték a kenderipar szervezeti koncentrációját, a rostkikészítő vállalat beolvadt a Kenderfonó és Szövőipari Vállalatba. Az összevonás feloldva a két nagyvállalat közötti gazdasági érdekellentétet, teljes vertikumot hozott létre a kenderiparban. A több mint 8 ezer fős szervezet 360 féle műszaki szövetet gyártott az ország 2 ezer üzeme részére, emellett a termelésének 40%-át exportálta a világ 50 országába.

A rostkikészítő vállalattal átvett évi 8 ezer m³ bútorlapot termelő újszegedi bútorlap üzemet 1976-ban környezetvédelmi okokból meg kellett szüntetni.

 {574} Az 1970-es években a világpiacon a kenderipart érintő változások következtek be. A műszálak árszintje olyan mértékben csökkent, hogy a kenderhez mérten olcsóbb lett, emellett feldolgozása kevésbé eszköz és munkaigényes, továbbá nem köt le mezőgazdasági területet. Ennek hatására a nyugat-európai országokban, közöttük a kender hazájának tekintett Olaszországban megszűnt vagy minimálisra csökkent a kendertermelés és feldolgozás.

A hazai kenderfonóipar aránylag későn, 1966-tól kezdett mesterséges szálas anyagokat felhasználni helyettesítőként és komponensként. Az iparág nyersanyag felhasználásában 1972-ben 10%-ot képviseltek a műanyagok. A Kenderfonó és Szövőipari Vállalat beruházás-politikájában szintén előtérbe került a műanyagfeldolgozáson alapuló technológiák alkalmazása, de nem irányozták elő a kenderfeldolgozás háttérbe szorítását.

Síkfóliagyártó gépsorokat vásároltak 1973-ban és 1974-ben, majd a Raschel fóliazsák gyártó gépek vásárlása után új profilként megkezdődött a szintetikus zsákgyártás.

Ha a gyár nem is követte az európai termelők magatartását a kenderfeldolgozás kérdésében, törekedtek nem kenderalapú új gyártmányok bevezetésére. Újabb gépvásárlásokkal és lízingszerződésekkel 1976 és 1980 között befejezték a Raschel zsákgyártás122 fejlesztését, az évtized végén már 916 tonna műanyag zsákot termeltek, ebből 770 tonnát tőkés piacon értékesítettek. A Szegedi Gumigyár számára szintetikus betétszövet gyártása kezdődött. A hagyományos kenderipartól idegen területeken is próbálkoztak, 1976-ban megkezdték az indigó festett farmerszövetek gyártását, amelyhez az alapanyag Olaszországból érkezett. Az évtized végére több mint 400 ezer m² indigó festett farmerszövet készült az üzemben. 1984-től engedélyezték a cégnek a Wrangler márkanév használatát. A következő évben a gyártás elérte a másfél millió m²-t. Másik felfutó termékük a szovjet exportra konfekcionált takaróponyva, amelyből 1980-ban már 1 millió 200 ezer m² gyártottak.

A kenderipart is elérte a munkaerő elvándorlás, a létszámhiány. Az alacsony bérért végzendő nehéz fizikai munka, a rossz munkakörülmények nem vonzották a munkavállalókat. Mind a két nagy gyárban fogyott a létszám. A kenderfonóban 1968 és 1974 között 900 fővel csökkent a munkások száma, a szövőüzemben 1965 és 1980 között közel 550 fővel. Ezért élő munkát megtakarító fejlesztéseket végeztek, modern munkaszervezési eljárásokat vezettek be. Emellett az újszegedi gyár vidéki háziipari szövetkezetekkel kezdett dolgoztatni kihelyezett szövőgépeken. Ugyanitt a csökkenő létszám miatt egy emberre több gép kezelését bízták, például a szövőgépeknél 7-8 helyett 11-12 gépet kellett kezelni egy munkásnak, a cérnázóban 3 gépoldal helyett 4-et kellett ellátni. A gépek egy részét kitelepítették a nagyvállalat eperjesi telepére. Az 1980-as években nyugati cég szakembereivel átszervezték a zsákgyártó üzem munkáját, eredményeként 60%-kal nőtt a termelékenység  {575} és 39%-kal csökkent a hulladék. Ugyancsak a létszámhiány enyhítésére a cérnázó üzemben 50 kubai munkásnő betanítását kezdték meg. A textiliparon belül a Szegedi Textilművek szintén próbálkozott kubai munkásnők foglalkoztatásával.

Az idő eljárt az országos nagyvállalati forma felett. A Kenderfonó és Szövőipari Vállalat 1987 és 1990 között Hungarohemp néven tröszti szervezetet választott, amikor a trösztök sorát szüntették meg az országban. Berta Istvánt, a Szegedi Textilművek akkori igazgatóját nevezik ki a tröszt első emberévé, aki korábban a pártapparátusban dolgozott, a városi pártbizottság titkáraként. Az újra vállalati rangot kapott gyárak önállósodni akartak a tröszttel szemben. 1988-ban APEH vizsgálat kiderítette: nem valós a mérleg, a tröszt 100 millió fölött veszteséges. Berta István korengedménnyel nyugdíjba ment, a teljes gazdasági vezetés távozott a cégtől. 1989-ben megszüntették a trösztöt, és gazdasági társaságokká alakították a cégeket.

A rendszerváltáskor összeomlott a ponyvakivitel, mivel a kormány a rubelexportot felfüggesztette, a farmerpiacot pedig elvitte a Távol-Kelet fél áron. Az egykori hatalmas kenderipari cég széthullott, a kenderfeldolgozás visszaszorult, Szeged iparának reprezentánsából alig maradt valami. A nagymúltú ipar e sorok írásakor végleg megszűnt Szegeden.

A RENDSZERVÁLTÁST SIKERESEN TÚLÉLŐ EGYETLEN HAGYOMÁNYOS IPAR: A SZALÁMIGYÁRTÁS

Az élelmiszeripar a város nagy múltú hagyományos ipara, amely a térségben rendelkezésre álló nyersanyagok feldolgozásán alapul. Számos élelmiszeripari ágazat meghonosodott Szegeden, így a húsipar, a konzervipar, a paprika-feldolgozás, a malomipar a tejipar, a boripar, valamint a helyi igényekre termelő sütőipar, továbbá a gyógy- és szikvízgyártás. Szeged leghíresebb termékeit az élelmiszeripar adta.

A város legnevesebb élelmiszeripari üzeme a Pick Szalámigyár a II. világháború utáni időszakban tett szert világhírnévre. 1947-ben még 60-70 munkással dolgozó kisüzem volt, amely a háborút követően ekkor indította újra a szalámigyártást, addig hentesárut gyártott, zsírt olvasztott, húskonzervet készített. Terméklistájuk 1948-tól hentesáruval és tőkehússal bővült. A munkások létszáma 1949-re megközelítette a 300 főt. A gyakorlatilag kisipari szalámi készítésről áttértek a nagyüzemi gyártásra. A szalámigyártás ez idő tájt még idényszerűen folyt. Tavasszal elküldték az idénymunkásokat. Az egyszerűbb gyártástechnológiájú és belföldi ellátást szolgáló csemegeszalámi készítés beindításával a termelés egyenletesebb lett, és fokozatosan fejlődött. Az 1950-es évek közepére az üzem már több mint 400 dolgozót foglalkoztatott, 1957-ben 112 vagon téliszalámit, 109 vagon csemegeszalámit  {576} és 24 vagon gyulai kolbászt készített. Az évi 140 millió forintos termelés egyharmadát exportálták. 123

A szalámigyár a város iparában egyedülállóan nagy sikert elérve téliszalámi termékével 1958-ban elnyerte a brüsszeli világkiállítás nagydíját. Ezt követően legfőbb feladatnak a termelés mennyiségi növelését, és az emel-kedő exportigények kielégítését tekintették. Ugyanebben az évben szervezeti átalakítással sor került a cég jelentős bővítésére. A szalámigyárhoz csatolták a Szegedi Vágóhidat és a Szegedi Hűtőipari Vállalatot. A termelési színvonal megkívánta a hagyományos kézi munka gépesítését és modernebb, korszerűbb gépek beállítását.124 A gyár rekonstrukciós beruházása 90 millió forintos ráfordítással 1959-ben kezdődött és 1965-ig tartott. Eredményeként nőtt a téliszalámi készítés, és a termelés kétharmada exportra került. A műszaki fejlesztés eredményeként a szalámi alapanyag aprítását új gyorsvágógéppel végezték, a füstölőkben hőtést biztosítottak, kondicionált raktár épült, és korszerűsítették a szalámi érlelést. A felépült új szalámi érlelő torony bővítette a gyártó kapacitást. A rekonstrukció során beszerzett Krämer-Grebe gépsor az összeaprított hús teknőkben történő gyúrásának és érlelésének száz éves hagyományát megszüntetve lényegében forradalmasította a szalámigyártást, kiváltotta az aprított hús érlelése és töltése során végzett hagyományos nehéz fizikai munka nagy részét. Lehetővé tette a vágás után a közvetlen bélbe töltést és bélben történő szalámiérlelést. Kialakították a klimatizált térben végzett szalámiérlelés technológiáját, ezzel csökkentették az „átfutás” idejét. A szalámihús csontozásánál áttértek a hagyományos, késsel végzett szakmunkáról a betanított munkások által is kezelhe-tő gyűrűs csontozókések alkalmazására. A rekonstrukció legnagyobb létesítménye a gyár kapacitását 70%-kal növelő 40 méter magas toronyépület volt, amelynek „Marton-féle” szabadalmon alapuló klímaberendezése az időjárástól függetleníteni tudta a sza-lámigyártást.125
136. A Pick szalámigyár csontozó üzeme, 1970
 
38. A Pick Szalámigyár Szabadkai úti telepe (érlelő torony)
 
39. DÉLÉP (ma APEH) irodaház, 1978

Növekedett a szalámit vásárló országok száma, emelkedtek az Európán kívüli eladások. A téliszalámi export 1950 és 1968 között közel tizennyolcszorosára növekedett. 1968-ban a szalámigyár történetében először évi 500 vagon  {577} szalámit termelt, és ebből 320 vagont exportált. A következő évben a szalámigyárhoz csatolták a Csongrád megyei Húsipari Vállalatot, valamint a Csongrád megyei Állatforgalmi Vállalatot, és ezzel a Csongrád megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat nevet kapott szalámigyár Magyarország legnagyobb vidéki húsipari vállalata lett. A szalámigyárat 1958-tól több mint tíz évig Várallyai Rezső igazgatta, 1969-ben Piros Lászlót, a vállalat főmérnökét nevezték ki igazgatónak.126

A gyár fejlődése az 1970-es években töretlenül folytatódott. Növelték szerepvállalásukat az alapanyag-termelésben, 1971-ben két sertéshizlaldával bővült a cég. A növekvő belföldi keresletnek és a bővülő külföldi igényeknek a gyár egyre kevésbé tudott eleget tenni, így felmerült egy újabb gyártóbázis kialakításának szükségessége. A szalámigyár eredeti belvárosi telephelyét a korábbi fejlesztések során teljesen beépítették, ezért más helyen, a város szélén, a korábbi vágóhíd területén kezdték meg az új szalámigyár építését 1972-ben. A több mint egymilliárd forintos beruházás évi 256 ezerrel több sertés vágását tette lehetővé, és 550 vagon szalámival továbbá 220 vagon húskészítménnyel bővítette a gyártókapacitást. A beruházás első szakaszában a húsfeldolgozó építése 1973-ra, a sertésvágó és zsírolvasztó üzem 1974-re fejeződött be. Ezekkel párhuzamosan elkészült a laboratórium, és felépült a cég központjának helyet adó irodaház. A következő évben üzembe helyezték az egész építkezés leglátványosabb egységét, a város legmagasabb ipari létesítményét, a 63 méter magas szalámi-érlelő tornyot. 1976-ban befejeződött a beruházás, a vállalat szalámigyártó kapacitása évi ezer vagonra, sertésvágása pedig félmillió darab fölé emelkedett.127

A gyártókapacitás bővülése eredményeként 1977-től 10 ezer tonna fölé emelkedett a szalámi termelés, évi 570 ezer darabra a sertés- és 26 ezerre a szarvasmarhavágás. A szalámitermelés többsége, évi 7 ezer tonna exportra került. A vállalat termelési értéke 1977-ben meghaladta a 3 milliárd forintot, ami közel 200 millió forintos mérleg szerinti eredményt hozott.128

A szalámitermelés alakulása, 1952–1990

 {578} A régi gyárban 1981-ben nagyobb rekonstrukciót kezdtek, melynek során modern hús-fagyasztó berendezéseket és új szalámi-érlelőket helyeztek üzembe. Néhány évvel az üzembe helyezést követően 1984-ben az új gyárban félmilliárd forintos beruházás indult, melynek során a nyugati megrendelők higiéniai kívánalmainak kielégítése érdekében lecserélték a sertéstisztító technológiai vonalat, továbbá új marhavágó sort és bélfeldolgozó üzemet építettek.

1987-ben megszüntették a hazai húsipart irányító trösztöt, és a gyár visszanyerte vállalati önállóságát. A szalámigyár Szeged élelmiszeriparának legsikeresebb vállalataként nagy utat tett meg a lényegében kisipari szalámigyártástól a legkorszerűbb gyártósorokon évszázados recept szerint folytatott tömegtermelésig. A Pick szalámi mint a város emblematikus terméke ismert lett számos országban, köztük a legigényesebb külföldi piacokon.

TÖMEGTERMELÉS EGY MANUFAKTÚRÁBAN, A KONZERVGYÁR

A térség zöldség és gyümölcstermelése megfelelő hátteret jelentett a konzervgyártás kialakulásához. A Szegedi Konzervgyár a háború előtti években Weiss Manfréd érdekeltségként létrejött kis telephelyből fejlődött ki.

A tulajdonos Weiss Manfréd Művek — mint említettük — 1947 elején bérbe adta szegedi gyárát az egyik szegedi lekvárfőző és savanyító-üzem tulajdonosának, Patzauer Dezsőnek. A bérlő igen leleményesen és eredményesen szervezte a munkát, minden feltételt megteremtett a termelés folyamatossá tételéhez. A gyár az üzemelés tekintetében lényegesen jobban állt a szegedi vállalatok többségénél, ahol a termelés vontatottan folyt. Konzervált paradicsomot, pritamint129 és szárított hagymát sőt még nyúlpástétomot is exportáltak Nyugat-Európába. A nyúl-exportot a gyár bérlőjének kiváló üzleti érzéke tette lehetővé. 1947 telén a vadászok olyan tömegű nyulat ejtettek, melyet a hazai piacon nem tudtak értékesíteni. A bérlő felismerve a lehetőséget olcsón felvásárolta a vadat, szerzett finom darálót a Pick Szalámigyártól, dobozokat a Weissman cégtől, igénybe vette a városi hűtőházat a gyorsan romló nyulak tárolására, és rövid idő alatt 3 vagon nyúlpástétomot adott el Svájcba.130

A Szegedi Konzervgyár az államosításkor lett önálló vállalat. A gyárat elavult, korszerűtlen berendezések jellemezték, épületeinek, berendezéseinek karbantartását a háború idején elhanyagolták. Többnyire saját előállítású villamos energiával dolgoztak, amit elavult gőzgéppel hajtott generátorok termeltek. A konzervgyártást és a kapcsolódó tevékenységet, valamint az anyagmozgatást döntően kézi munkával végezték. Az üvegek mosása ugyancsak  {579} kézzel, nagy kádakban történt. Az üvegek és dobozok lezárását még a háború alatt beszerzett kézi zárógépekkel végezték. Át kellett térniük az üveges árúk túlnyomás alatti sterilezésére, aminek következtében az első időkben a megtöltött üvegek 30–40%-a eltört. Az üvegszilánkok esetenként belekerültek az áruba. Nem volt ritka a tömeges mikrobiológiai romlás, fő-ként a zöldborsónál és a készételeknél. Jellemző a dobozolás színvonalára, hogy 1949-ben Angliából úgy rendeltek 10 vagon paradicsomsűrítményt, hogy a dobozokat az általuk szállított ónozott lemezből kellett készíteni.131

Az államosítást követően Farkas János munkásigazgatót nevezték ki a gyár élére, aki kellő hozzáértés hiányában egyre kevesebbet foglalkozott a vállalat ügyeivel, ugyanakkor mind gyakoribbak lettek a gyáron belül az esténkénti mulatozások külső funkcionáriusok részvételével. 1948 végén már az Állami Ellenőrzési Központ vizsgálta a helyzetet, amit követően előzetes letartóztatásba helyezték a vállalat több vezetőjét, a munkásigazgató pedig külföldre menekült. Ezután Molnár Lászlót a Nagykőrösi Konzervgyár munkásigazgatóját nevezték ki új vezetőnek, és az egész ottani irányító személyzetet áthozták Szegedre. A szakember ellátottság, különösen a középvezetés szintjén hiányos volt. A termelésirányítók felszínes ismeretekkel rendelkeztek a technológiai követelményeket illetően, a termelést pedig alkalmi betanított munkások végezték.132

A város legnagyobb létszámú élelmiszeripari üzemének, a konzervgyárnak a története jól példázza, hogy a kezdeti rossz, rövidlátó döntések, az előrelátás hiánya, a kényszermegoldások elfogadása idővel a fejlődés gátjai lettek, és hosszabb távon drágának bizonyultak. Az eredetileg nem konzervgyárnak épült kisüzemet hatalmas gyárrá fejlesztették a téglagyári bányagödrök közé szorított területen. A folyamatosan épülő termelő csarnokokat nem technológiai sorrendben helyezték el, hanem mindig oda, ahol éppen helyet találtak. A gyártelep állandó átépítés alatt állt, nem rendelkezett nagyságrendjének megfelelő raktárakkal, út- és közműrendszerrel, valamint szociális létesítményekkel.133

1949-ben a gyárhoz csatolták a makói hagymaszárító üzemet, ezzel a gyár az ország akkor legnagyobb szárító üzemegységévé lépett elő. A felügyeleti szervek a termelés és az export nagymérvű fejlesztését irányozták elő, kevés beruházási lehetőség mellett. Az államosítást követő évében jelentéktelen, évi egy millió forint alatti beruházási keretet biztosított a minisztérium. A vállalat beruházások hiányában különféle újításokkal, saját erőből megoldható ésszerűsítésekkel próbálkozott. Eközben az 1950-es évek első felében a hazai konzervipar gyárai jelentős beruházásokhoz jutottak, de a Dél-Alföld kiemelkedő zöldség és gyümölcstermelési lehetőségei mellett  {580} ebből a szegedi gyár nem részesült. Az üzem technológiai és higiéniai szempontból elavult, épületbővítés és új gépek beszerzése nélkül a kapacitást nem lehetett növelni.134

Gyakori igazgatóváltás után 1957-ben Ábrahám Antalnét nevezték ki igazgatónak. A gyár bővítéséhez 1958-ban elkezdték feltölteni a téglagyári tavakat, majd elindult a fejlesztés. Jelentősebb gépberuházás valósult meg: 1959-ben az országban elsőként termelésbe állt a napi 15 vagon paradicsom feldolgozására képes Láng-féle automata vezérlésű paradicsom vonal. A termelés az üveges áruk felé tolódott el, új üvegmosó épült NDK-gyártmányú géppel. 1959-ben megvásárolták a jelentős hűtőtérrel rendelkező, de eléggé elhasználódott állapotban lévő Ilona utcai Hőtőházat.135

A korszakra jellemző önellátásra történő berendezkedés jegyében 1959-ben ládaüzemet létesítettek, és a korábban az Újszegedi Ládagyárból vásárolt évi 15-20 ezer ládát a konzervgyárban állították elő. Emellett kádármű-helyt üzemeltettek évi több ezer hordó előállítására. A többi szegedi gyár ugyancsak hasonló elveket követett, nagy javító és esetenként gépgyártó egységeket hoztak létre, számottevő építőipari kapacitással házilagosan építkeztek, és a szállítmányozást többnyire saját járművekkel bonyolították más gazdasági szervezetekkel folytatott kooperáció helyett.

137. Az elkészült konzerv raktározása, 1978

Nyomasztó raktárhiány mellet dolgozott a gyár, és a fejlesztések sem tudtak lépést tartani a termelés igényeivel. Az 1961-ben épült háromszintes 510 vagonos készáru raktárt kizárólag kézi tárolásra tervezték. A nagy költséggel felépített raktárban az alacsony belső szintek miatt lehetetlen volt a gazdaságos raklapos tárolás, az emelővillás targoncák használata. A termelés további növekedése miatt 1963-tól a gyár udvarán kezdték tárolni a készárut, 1965-re már több mint 1000 vagont, és ez a gyakorlat évtizedekig fennmaradt. A raktárhiány enyhítésére Szegeden 70 pincét béreltek. A szükségtároló pincékbe a rakodók a hátukon vitték az árut. A gyáron belüli rakodást szintén kézi erővel végezték, nehéz fizikai munkával. Mindez több száz munkást kötött le feleslegesen. A helyzetet jellemzi,  {581} hogy a termelés súlyának több mint 14-szerese volt a gyárban végzett anyag-mozgatás.136

A cég egyik fő termékét, a zöldborsót 1960-ig kézzel fejtették a gyár területén. 1961-ben két NDK-gyártmányú borsócséplőgépet telepítettek a beszállító mezőgazdasági termelő üzemekbe. A konzervipari tröszt 1963-ban megszűntette profiltisztítás indokával a szárított termékek gyártását, és a makói telepet a Szegedi Paprikafeldolgozóhoz csatolta. A makói helyett új telepet vásároltak, a Szegedi Szalámigyár elhanyagolt, üresen álló hódmezővásárhelyi vágóhídját, amely csak gyártás-előkészítési munkák végzésére volt alkalmas. A Makón végzett konzervipari termelést visszatelepítették a szegedi üzembe.

A gazdaság fejlődésével — mint említettük — az 1960-as évek elején megszűnt a munkanélküliség Szegeden. A konzervgyár a szezonális időszakban már létszámhiányt tapasztalt a szerződéses dolgozók körében. Kezdetben a honvédség segítségével és nyári szünidős diákokkal pótolták a hiányt.

A gyár idővel hátrányos helyzetbe került a munkaerőpiacon. Az iparágra jellemző kedvezőtlen munkakörülmények, a vizes, gőzös, változó hőmérsékletű munkahelyeken három műszakban végzett alacsony kereseteket biztosító nehéz fizikai munka nem vonzotta a munkaerőt. A 60-as évek első felében a létszám 70%-át segédmunkások tették ki. A térségben fejlesztett és telepített gyárak munkaerőt vontak el a konzervgyártól, amit az a falvakban végzett munkaerő-toborzással és Szegeden kívüli telephelyek létesítésével, egyes munkafolyamatok kihelyezésével próbált ellensúlyozni. 1965-ben már 300 dolgozót szállítottak naponta bérelt autóbuszokkal a gyárba, és négy elő-készítő telepen folyt a munka a községekben 600 fővel. A munkaerőhiány miatt lazult a munkafegyelem, sok volt az igazolatlan hiányzás, akit pedig figyelmeztettek, otthagyta a vállalatot.137

Az 1960-as évek második felében a vállalat további jelentős termelésbővítést tervezett, amihez 45 milliós építési beruházást kapott. Gyümölcsüzemet építettek 700 m²-es üzemcsarnokkal, melyet a meglevő, vegyes műszaki állapotú gépekkel szereltek fel. A gyümölcsfeldolgozás az 1965. évi 3600 tonnáról 1970-re 11 200 tonnára emelkedett. A szatymazi őszibarack telepítések ezekben az években fordultak termőre, korlátlan felvásárlási lehetőséget teremtve. Öt év alatt 200 tonnáról 4000 tonnára növelték az őszibarack feldolgozást. A gyümölcsfeldolgozás, a felezés, hámozás, magozás sok élő-munkát igényelt, amit csak vidéki előfeldolgozó telepeken tudtak megvalósí-tani.138

A Szegedi Konzervgyár 1968-ra az ország harmadik legnagyobb mennyiséget és értéket termelő konzervgyára lett Az összes értékesítés 1970-ben  {582} elérte a 48 ezer tonnát, ezzel Nagykőrös után a második helyre került az országban, megelőzve a fővárosi és a kecskeméti üzemeket.139

A sikeres éveket követően 1970 után romlottak a vállalat pozíciói. 1971-ben felépült az új irodaház, ám utána csökkentek a beruházási lehetőségek. A gyár dolgozóinak átlagkeresete Szegeden a legalacsonyabbak közé tartozott. Emelkedett a fluktuáció, egyre többen távoztak jobban fizető vállalatokhoz. Egyes években több mint ezer fő lépett ki a konzervgyárból. A helyi lakosok száma folyamatosan csökkent, növelték a bejárók számát, és mind több külső telepet hoztak létre a megyében. 1974-ben 27 községben szerveztek telephelyet.

A gyár igazgatóját, Ábrahám Antalnét 1974-ben Budapestre helyezték a konzervipari tröszt vezérigazgatójának, utóda az igazgatói székben Darázs Sándorné korábbi üzemvezető lett. A vállalatot 1980-tól Rósa László, a korábbi főmérnök vezette. Az ő igazgatósága alatt nyolc évig tartó, másfél milliárd forint értékű rekonstrukció valósult meg. Eredményeként a szegedi gyár műszaki színvonala meghaladta a közép-európai szintet. A nyolcvanas évek második felében három év alatt a konzervgyár nyugati exportja 2 millió dollárról 10 millió dollárra nőtt. Ugyanakkor a Szovjetunió egyre kevesebb konzervet rendelt, majd 1990-ben a kormány leállította a rubelelszámolású exportot. Hatalmas készletek halmozódtak fel, a kellő forgótőkével nem rendelkező gyár jelentős hitelek felvételére kényszerült egyre növekvő kamatok mellett. A konzervgyár nyeresége az 1987. évi 200 millió forintról két év alatt lenullázódott, az 1990-es évet pedig 400 millió forint veszteséggel zárták. A gyár egyrészt elvesztette mezőgazdasági nagyüzemi nyersanyagbázisát másrészt legnagyobb piacát, és nem tudott alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.140

LASSAN, DE BIZTOSAN ŐRÖLNEK: A VÁROS MALMAI

A szegedi malomipar a háború utáni időszakban alapvetően a helyi sütőipari igények kielégítésére termelt. Számos kisebb malom mellett a legnagyobbak a Tisza malom, a Szegedi Gőzmalom Rt., Peregi Mihály Gőzmalma, valamint a Faludi Testvérek Hengermalma voltak. A Tisza malom 1947 júliusában kezdte meg az őrlést, hogy kielégítse Szeged 72 pékiparosának lisztigényét, és biztosítsa a városban a közellátást. A malomipart 1949 és 1950 között államosították igen régi, elavult gépparkkal. A munkavégzést rossz munkakörülmények, por és zajártalom, továbbá sok nehéz fizikai munka jellemezte. A megújulás, a fejlesztés évekig váratott magára. Először 1954-ben a város legnagyobb malmában, a Tisza malomban végeztek nagyjavításokat. {583}  A munkafolyamatokat az egész malomiparban 1955 végére gépesítették. A malmok irányítását a Csongrád megyei Malomipari Egyesülés vette át.141

Az 1960-as években megkezdődött a malomipar korszerűsítése. A Tisza malomban új, korszerű hazai gyártású gépeket állítottak üzembe, a száz éves óriás gépeket őrlőhengerekre cserélték.142 A fejlesztés eredményeként hengerszékeivel, pneumatikus szállítóberendezésével ez lett az ország legkorszerűbb malma. Az őrlő kapacitás napi 60 tonnára növekedett.

A malomipar irányítását is többször átszervezték. A malomipari egyesülést rövid idő után megszüntették, és 1957-ben hódmezővásárhelyi székhellyel megalapították a Csongrád megyei Malomipari Vállalatot. A két legnagyobb szegedi malom, a Tisza malom és a Szegedi Gőzmalom tartozott hozzá. A gőzmalmot modernizálták, hengerszékeket szereltek be, míg a korábbi gépeket régebbi malmokban szerelték fel. Mindkét malomban három műszakban őröltek, és napi 110 tonna gabonát feldolgozva Szeged mellett a környező községek lakosságát is ellátták. Néhány év múlva újabb árszervezés következett, ismét Szegedre helyezték a vállalat központját, és hozzá csatolták a gabonafelvásárlással foglalkozó terményforgalmi vállalatot. A cég új neve Csongrád megyei Malomipari és Terményforgalmi Vállalat, igazgatója Csörgei Sándor lett.143

A térség gabonatárolási nehézségeinek megoldására az 1960-as évek első felében egy 1500 tonnás gépesített gabonatároló raktárt építettek Szegeden. A cég az állattartás igényeire új profillal bővítette termelését, az erőtakarmány gyártást a volt Rózsa malomban indították el 1962-ben.144

A lakosság fogyasztási szokásainak változása következtében a lisztfogyasztás stagnált, majd csökkent, az őrlési kapacitást nem kellett bővíteni. A liszttermelés kétharmada a megyei igényeket szolgálta, a többi az ország más térségeiben került felhasználásra. Az 1970-es évek elejére Szeged régi malmai közül már csak a Tisza malom üzemelt elavult körülmények között. A vállalat több évtizedes hadakozást folytatott a főhatósággal új malom építéséért. Műszaki állapota a 80-as évek derekára annyira kritikussá vált, hogy új malom építése mellett döntöttek a 60-as években létesített gabonasilók szomszédságában. Az építkezés 1989 tavaszán kezdődött, és 1992-ben fejeződött be.145

A vállalat mezőgazdasági termeltetési részlegének meghatározó szerepe volt az 1970-es évek második felétől a kiemelkedő sütőipari adottságokkal rendelkező, valamint az egészséges táplálkozás és a korszerű étrend kialakításában  {584} fontos durumbúza146 magyarországi termeltetésének megszervezésében és elterjesztésében.

CSAK A HÍRE MARADT: A SZEGEDI PAPRIKAFELDOLGOZÁS

A szegedi paprika a város országosan, sőt a határokon túl is nagy hírnévvel rendelkező terméke. A térségben termett fűszerpaprikát hosszú ideig kisipari módszerekkel, sok-sok kézi munkával, hagyományosan dolgozták fel. A felfűzött paprikát természetes úton füzérekben szárították, kézzel hasították, kierezték majd paprikamalmokban megőrölték.

Az államosítások után, 1949-ben jelentős beruházásokba kezdtek a paprikafeldolgozó iparban. Ennek során központi paprikafeldolgozó üzemet építettek 48 kőpáros új malommal. A gyártás erős idényszerűséget mutatott, szezonban 1200-an is dolgoztak a gyárban.147 A paprika-feldolgozás néhány hónapig tartott, utána álltak a gépek, és elküldték az idénymunkásokat. Az idényszerűség csökkentése érdekében a paprika természetes szárítása helyett mesterséges szárítást vezettek be. 1956-ban napi 20 tonna kapacitású szárító üzemet építettek, mely a paprika-feldolgozás befejeződését követően a nyári hónapokban kamillát, almát és zöldségféléket szárított.148

138. A paprikafeldolgozó üzem, új adagoló- és csomagológép a dolgozókkal, 1964

A paprika-feldolgozást egyre inkább a Szegedi Paprikafeldolgozó Vállalat központi telephelyére koncentrálták. A város különböző pontjain levő régi paprikamalmok helyett új malmot építettek 60 őrlő párral, a sok apró malom közül csak mutatóba maradt néhány. Gépesítették az eléggé munkaigényes anyagmozgatást és a csomagolást. 1958-ban újabb, korszerű gépeket szereztek be, melyekkel új őrlési eljárásra tértek át nagymértékben növelve a ter-melékenységet.149 A vállalatot évtizedekig Polák Zoltán igazgatta.

A folyamatos fejlesztések eredményeként a kezdetleges körülményekkel induló üzemből az évek során gyár lett, amely a fél ország fűszerpaprika  {585} igényének kielégítése mellett jelentős exportot bonyolított le, majd a piaci lehetőségek szűkülése miatt a paprika-feldolgozás mellett egyre jelentősebb konzervipari tevékenységbe kezdett. Jelentős sikereket értek el a levesporok gyártásában, 1967-ben már 220 vagon készült belőle. A hazai piacon akkoriban elterjedt külföldi gyártású Vegeta ételízesítő helyettesítésére megkezdték a Delikát 8 termék kifejlesztését.

A Szegedi Paprikafeldolgozó Vállalat az 1980-as évek elején élte fénykorát, évente 6-8 ezer tonna paprikát őrölt. Monopolhelyzetben volt a piacon a kalocsai gyárral együtt. Mögöttük állt a termelői háttér, a nagyüzemek, a nagy táblák és a háztájik, minden működött. A szegedi paprikát kedvelték külföldön, főleg Németországban. 1988-ban megszűnt a paprikaőrlés monopóliuma, és mások is megjelentek a piacon. Az 1980-as évek végén Darázs Sándorné az igazgató, aki konzervgyári múltja miatt a konzervgyártást erősí-tette a cégnél.

A szabad verseny körülményei között majdnem tönkrement a szegedi paprikafeldolgozó. A gyár nem rendelkezett megfelelő forgótőkével. A paprikafelvásárlás idején nem fizették ki a termelőket, és az őrölt paprika bevé-teléből közel egy éves késéssel jutottak a pénzükhöz. Addig alacsony kamatú banki hitelekből tartották fenn az üzemet. Akkoriban az igazgatók a termeléshez értettek, több tízezer tonnás termelésnek meg tudták szervezni az emberi és műszaki hátterét. De a pénz, a kamat világában nem voltak járatosak. Az infláció nyomán emelkedő kamat miatt a cég eladósodott, a külföldi konkurencia olcsóbban termelt, hatalmas eladatlan készletek halmozódtak fel. Az 1990-es években a cég fizetésképtelen lett, és felszámolási eljárás indult ellene.150

MINDENNAPI KENYERÜNK: A SÜTŐIPAR

A lakosság napi kenyér és péksütemény ellátását az államosítás előtt kisebb pékségek biztosították Szegeden. 1947-ben a pékségek nem kaptak elegendő lisztet, és ellátási nehézségek keletkeztek. A kenyeret egészen 1952-ig jegyrendszerben árusították. A kenyérhiány miatt kétszer is csökkentették a napi fejadagot. Az előírások szerint a sütödék csak egy kilós kenyeret süthettek. A sütőiparosokat 1949-ben termelési könyv vezetésére kötelezték, és rendszeresen ellenőrizték. Az ellenőrzések nyomán visszaéléseket találtak, letartoztatásokra került sor.151

A Szegedi Sütőipari Vállalat jogelődje 1946 végén alakult Szegedi Községi Kenyérgyár néven. A fontos közellátási szerepet betöltő sütödéket több lépcsőben államosították. Nevesebb pékségek voltak a Szűcs sütöde, melyből {586} a vállalat I. számú üzeme alakult, a Wolf, a Szögi, a Kohn és a Gárgyán sütöde. 1949-ben a Szegedi Élelmezési Munkások Termelő és Értékesítő Szövetkezetét két üzemmel, a Tavasz utcaival és a Gyöngy utcaival beolvasztották a vállalatba. A sütőipar kezdetektől a helyi közigazgatás irányítása alá tartozott. 1951-ben államosították a Kardos-féle tésztagyárat, amely időlege-sen a Szegedi Sütőipari Vállalathoz került. A Szegedi Sütőipari Vállalat első igazgatója Herczeg Ármin sütőszakmunkás lett, őt 1950-ben Magyar Mátyás váltotta az igazgatói székben.152

Az államosított kisüzemi pékségek jó része az 1960-as évekig termelt. A sütés a legnehezebb fizikai erőfeszítésekkel szinte teljesen kézműves módszerekkel folyt. 1952-ben további üzemek kerültek a vállalat kezelésébe, melyek egy részét rövidebb-hosszabb ideig üzemben tartották, más részét azonnal leállították. Ekkor szűnt meg a termelés a Csonka-, Bors-, Vörös-, Lázár-, Fogarasi- és Robicsek-féle pékségekben.153

1952-ben nehézségeket észlelt a tanács a kenyérellátásban. A kenyér gyártását még mindig az államosított kisüzemi pékségek végezték. A hétvégeken kevésnek bizonyult a kenyér, mivel a környező községekbe és a fegyveres testületeknek is szállítottak. A lisztellátás és a szállítás szervezetlensége a kenyér minőségében mutatkozott meg. Sok panaszt tettek a kenyérre, mert sziták hiányában nem szitálták a lisztet. Rossz szenet kaptak, a kemencéket nem tudták megfelelő hőfokra felfűteni, a kenyér nem sült ki. A legtöbb panasz a kenyér aljába beégett szemétdarabok miatt keletkezett. A korra jellemző, hogy a városi tanács VB elé került előterjesztés szerint „a sütő-ipari dolgozók öntudatos munkavállalása egyedül a fedezet arra, hogy a város lakosságának kenyér szükségletét ki tudják elégíteni”. A helyzet megoldását abban látták, hogy „Néhány üzemben ugyanazoknak a dolgozóknak második műszakban is kell dolgozni”.154 Azért érzékelték az illetékesek, hogy: „Ez a termelési hajrá a végletekig nem tartható”. Végül elkértek, és megkaptak egy a honvédség tulajdonában levő használaton kívüli pékséget, ami legalább a mennyiségi hiányokon segített.155

1949 szeptemberében a sütőipari vállalat 32 kemencéje mellett 120 főt foglalkoztatott. Szeged kenyérellátását ebben az időben a helyben árusító pékségek biztosították. Az üzemek összevonása vagy megszüntetése következtében a város egyes részei ellátatlanok maradtak. Ezért a sütőipari vállalat négy kenyérüzletet nyitott. A szervezeti átalakítások a sütőipart sem kerülték el. 1953-ben megalakították a Csongrád megyei Sütőipari Vállalatot, amelyben a szegedi üzem csak telephely lett. Még ugyanebben az évben a megyei vállalatot trösztté alakították, amelyen belül Szeged visszakapta  {587} vállalati önállóságát, és párhuzamosan megalakult szegedi székhellyel a Szeged Környéki Sütőipari Vállalat, amely ebben az időben 20 telephelyet tartott fenn, többnyire még a háború előtti műszaki állapotban, minimális karbantartással, rekonstrukciók végrehajtása nélkül. A 20 egységben mindössze 9 dagasztógép dolgozott. Napi 40-42 tonna kenyeret, és 55-60 ezer péksüteményt termeltek 150 fizikai dolgozó segítségével.156

A nagyvárosi igények kielégítése érdekében 1955-ben kezdődött a sütőipar első nagy és korszerű beruházása, a Kenyérgyári úton az 1. számú kenyérgyár építése, de az átadására csak 1959-ben került sor. Fejlődött a sütés technológiája, a kezdetben fával, szénnel fűtött kemencéket átállították olaj, majd gázfűtésűre. A gáztüzelést első ízen 1963-ban alkalmazták. A régi üzemeket korszerűsítették, egyes munkafolyamatokat, a kenyértészta készítést, a gömbölyítést és a kemencébe vetést gépesítettek. A kenyérgyártás, bár jobbára még kézműves eszközökkel végezték, technológiájában mindjobban eltávolodott a házi kenyérsütés folyamatától. A vállalatot 1964-től Külüs Sándor igazgatta.157

A Tavasz utcai üzem helyén 1969-ben új kenyérgyár tervezését kezdték meg. A 65 millió forintért épült alagútkemencés új kenyérgyárat 1975-ben avatták.158 Az új üzemben a technológiai folyamtok jó részét automatizálták, a létrehozott kapacitás Szeged lakossága nagy részének a kenyérellátását biztosítani tudta. A nagyüzemi kenyérgyártás létrehozása hosszabb távra megoldotta a város lakosságának ellátását.

EGY LAKTANYÁBÓL INDULT, ÉS KÁBELGYÁR LETT BELŐLE

A Szegedi Kábelgyár telephelyválasztásában meghatározó szerep jutott a város akkori vezetőinek, akik felajánlották a gyár létesítéséhez a Huszár utcai huszárlaktanya hatalmas épületeit, amelyek egy részét a honvédség és a határőrség még használta. Gazdátlan laktanyaépület, istállók, beázott tetőzet és félig lebontott épületek fogadták a gyártelepítőket. A gyár létesítésére 83 millió forintot irányoztak elő és 1963-as befejezést.159 Modern technika akkor még szóba sem került, használt, részben felújított gépek telepítésével a foglalkoztatottságot kívánták növelni. A kezdeti időszakban nem vezetékeket gyártottak, hanem az anyavállalat kaposvári gyáregységétől átvett kábeldobokat. Az első műanyag-szigetelő gépek 1960-ban léptek termelésbe, megindult a Bányagyutacs-gyártól átvett PVC szigetelésű robbantóvezeték gyártás. 1961-ben fogtak hozzá a 4000 m²-es csarnok építéséhez, ami tervezési hibák {588}  miatt félbeszakadt, és csak áttervezés után 1962 végére került tető alá. 1963-ban szabadultak fel az utolsó, a határőrség és a honvédség által még át nem adott épületek. A Kohó- és Gépipari Minisztérium 1963-as iparátszervezéssel kapcsolatos profilrendezése során Szegedre került a hagyományos textilszövött telefonzsinórok, és több, a katonai hírközlésben használatos vezeték gyártása a hozzájuk tartozó — általában elavult — gépparkkal együtt. Technológiai tervezési hibák miatt 1964-re húzódott a fémmű üzembe helyezése, és az év végére az új csarnokban 11 műanyag-szigetelésű vezetékgyártó gépsor, 4 kábelsodrógép és 3 kábelköpenyező gépsor dolgozott. A gyorsan növekvő gyár létszáma 1964-ben elérte a 700 főt.160

1966-ban állt termelésbe az akkori idők élvonalát jelentő angol vezetékgyártó gépsor, mely percenként 600 méter PVC szigetelésű vezetéket gyártott. 1967-ben elkezdődött a termelőcsarnok második, 8000 m²-es ütemének építése, melyet 1969-ben avattak. A termékválaszték folyamatosan bővült, elsősorban erős- és gyengeáramú vezetékekkel és erőátviteli kábelekkel.

A gyár az 1970-es években igen sikeresen fejlődött. A kapacitás folyamatosan bővült, új, magas színvonalat képviselő gépeket helyeztek üzembe, dinamikusan bővült a termelés és a nyugati piacokra irányuló export.

Megkezdődött az árnyékolt híradástechnikai vezetékek gyártása, a teljes magyar gyengeáramú és híradástechnikai vezetékgyártás 80%-át Szegedre tervezték helyezni. A telephely létszáma meghaladta a 1000 főt, a termelés értéke a 650 millió forintot.

Újabb gépek beszerzésével elindult a járművillamossági vezetékek gyártása. Ismét új csarnok építésébe kezdtek, de az több éves csúszással csak 1974 végére készült el. Ezzel a gyártócsarnokok alapterülete a korábbi részekkel együtt 17 ezer m²-re emelkedett. A gyáregység 1974-ben az egész Magyar Kábel Művek termelésének már 30%-át adta. Nagyságát jelzi, hogy egy évi termeléséhez ekkor 5700 tonna rezet, 4600 tonna alumíniumot és 8700 tonna pvc port használt fel.161

Az extenzív fejlesztés lehetőségei az 1970-es évek közepére a kábelgyárban megszűntek, a létszám a többi szegedi gyárnál jobb kereset mellett is csökkenni kezdett. Ennek következtében a munkaigényes gyengeáramú- és híradástechnikai vezetékgyártás már nem volt növelhető, annak ellenére, hogy korábban a teljes profilt Szegedre kívánták telepíteni. Ebben a helyzetben 1975-ben megvásárolták a HÓDGÉP kisteleki gyáregységét, és a munkaigényes termékek gyártását Szegedről Kistelekre telepítették. A Kistelekre telepített gyártmányok helyébe Budapestről a bányatelefon-kábelek és vasúti kábelek előállítása került Szegedre, és beindították a telefonkábelek készítését.  {589} A kábelgyártást a város hagyományos iparaitól eltérően gyakoribb termékváltás és koncepcióváltás jellemezte.162

Az alacsony telefonellátottság és a meglevő telefonkábel-hálózat elavultsága az 1970-es években már az ország gazdasági fejlődésének gátja lett. A megoldás új technikát követelt, és új típusú vezeték tömegtermelését kívánta meg, ami utat nyitott a szegedi kábelgyárnak a technológia és a termékszerkezet megújítására, a kábelgyártás egy területén az élvonalba kerülésre. A gyár 100 millió forintos fejlesztési lehetőséget kapott, és 1977-ben megindult a világszínvonalat képviselő új termék, a töltött terű telefonkábel előállítása. A gyártással megelőzték a teljes szocialista tábort, és alig maradtak el a legfejlettebb országoktól. A termék két évtizeden keresztül meghatározta a Szegedi Kábelgyár történetét, míg a gyengeáramú és híradástechnikai vezetékek gyártását megszüntették. Közben a hazai kábelgyártás rekonstrukciós fejlesztési lehetőséget kapott, amelyből mintegy 600 millió forinttal részesült a szegedi és a kisteleki üzem. Az 1970-es évek végén 200 millió forintot meghaladó beruházásból a legkorszerűbb gépek megvásárlásával koaxiális kábel gyártórendszer létesült, amely elsősorban szovjet exportra termelt. Szegedre telepítették a budapesti Erzsébet-híd tartóköteleit készítő sodrógépek egyikét, amelynek segítségével a tengeralatti kábelekhez hasonló koaxiális kábeleket tudtak gyártani ugyancsak a Szovjetunió számára.163

A beruházások nyomán a gyár műszaki színvonala nemzetközi színvonalra emelkedett, amihez jól képzett műszaki gárda párosult. Csak 1977–78-ban 22 mérnököt vettek fel a gyárba, amelyet 1978 és 1989 között Tombácz József igazgatott, majd utána a pesti központ vezérigazgató helyettese lett.

A szegedi kábelgyár nemzetközi sikereit jelzi, hogy 1982-ben nyugati fővállalkozókat, élvonalbeli kábelgyártókat megelőzve kuwaiti szállítási tendert nyertek. Az 1980-as évek elején egy évi 12 ezer tonna kapacitású drót-húzóművet létesítettek, amelynek segítségével 280 millió forint értékben exportáltak réz távvezetéket Líbiába. A Szegedi Kábelgyár a fejlesztési program befejeztével elsősorban világszínvonalú töltött terű telefonkábel és koaxiális kábel készítésével a kábelgyártás élvonalába került. A géppark a 80-as évek végére eljutott arra a szintre, amelyet Európában mércének tekintettek, és ezt dokumentálták az arra hívatott európai minősítő intézetek. Szegeden egyedülállóan a gyár létszámának 13%-a rendelkezett felsőfokú vég-zettséggel.164

A korábban létrehozott fővárosi központú nagyvállalatok vidéki telephelyei előtt 1985-ben megnyílt az önállósodás lehetősége, amit a kábelgyár kérelmezett. A Magyar Kábel Művek vezetői nem támogatták a Szegedi Kábelgyár elszakadási kísérletét, mivel a cég nyereségének nagyobb részét  {590} Szeged termelte, kiválása hátrányosan érintette volna a nagyvállalat egészének piaci helyzetét. A város politikai vezetése kezdetben határozottan támogatta a pesti központtól történő elszakadást, majd később nem állt ki az elgondolás mellett. A Magyar Kábel Művek visszavonatta az igazgatóval az önállósodási kérelmet, majd ellenlépésként a telefonkábel-gyártás bővítésé-nek a Szegedi Kábelgyárba tervezett 100 millió forintos géppark bővítését a Budapesti Kábelgyárban valósította meg. Ugyanakkor az 1975-ben Kisteleken létesített üzem levált Szegedtől, és önálló gyár lett. A Szegedre tervezett töltött terű telefonkábel gyártást végül szegedi szakemberek segítségével indították be a Budapesti Kábelgyárban, és ehhez időlegesen leállították, és Pestre szállították a töltőberendezéseket.

IPAR A TANYAVILÁGBAN: OLAJBÁNYÁSZAT A VÁROS HATÁRÁBAN165

Szeged körzetében az 1910-es évek óta ismeteresek gázelőfordulások, de szakszerű kutatások az 1960-as évekig nem indultak. A geofizikai — elsősorban szeizmikus — vizsgálatok eredményei 1964-ben vezettek olyan döntéshez, hogy mélyfúrással végzett kutatás induljon a térségben. A Szeged melletti Algyőn166 1965-ben kezdték meg az első fúrást. Még mielőtt ez a munka eredményt hozott volna, a Szegeddel egybeépült Tápén167 a szénhidrogén-kutatási programtól függetlenül az Országos Vízkutató és Fúró Vállalat a Tiszatáj Tsz termálkútját mélyítette, és a kút beindítása 1965. július 7-én kőolajkitöréshez vezetett. Ezt követően az algyői fúrás is eredményesnek bizonyult.

A hazai olajkutatók nagy sérelme, hogy miután sok évtizeddel korábban már feltételezték a térségben a szénhidrogén előfordulást, majd több évi kutatás után behatárolták az algyői mezőt, elindították az első fúrást, az első olajt adó kutat — véletlenül — egy vízkutató cég mélyítette. A feltört olajat a már a helyszínen dolgozó alföldi kőolajfúrási üzem dolgozói fojtották el, majd átvették a kutat mely Tápé-1 néven még a 90-es években is termelt. Az első algyői fúrás ekkor 1517 m-en tartott, de ebből gázkút lett.

A kutatók Magyarország addig ismert legnagyobb szénhidrogén készleteit tároló szerkezetet találták meg 1965-ben. A lezárt kutatások szerint az algyői medencében a kitermelhető kőolaj mennyisége 31 millió tonna, míg a kitermelhető fölgáz mennyisége 85 milliárd m³.

 {591} Az algyői kőolaj- és földgázmezű szénhidrogénkészlete jelentősen felülmúlta az ország korábbi nagy előfordulásait, Nagylengyelt és Hajdúszoboszlót, világviszonylatban azonban csak a közepes méretű mezűk közé sorolható. A feltárás ennek megfelelően nagy erűkkel indult, a szénhidrogén előfordulás minél gyorsabb felkutatása érdekében

A kőolaj és földgáz feltárása, kitermelése és szállítása igen összetett tevékenység, egyes folyamatai külön cégekhez kötődnek. Az olajmezűk feltárásában az úttörő munkát mindig az olajfúró cégek végzik, Algyőn ezt a feladatot a Kőolajkutató Vállalat kapta.168 A kezdeti fúrási-kutatási eredmények alapján a vállalat berendezéseinek és munkásainak nagy részét átcsoportosította az algyői kutatási területre. A fúrási üzemegység 1965-ben települt a Szeged melletti Kiskundorozsmára, ahol 11 megyéből érkezett olajbányászt helyeztek el. Megépült a barakktábor, ahol munkásszállót, műhelyeket, raktárakat és irodákat helyeztek el. A fúrási üzem 1965-1966-ban 400-450 főt foglalkoztatott, 1967-ben már 800 főt. 1967-ben 16 fúró berendezés dolgozott az algyői mezűn. 1965 és 1968 között évi 100 km, 1969-ben 200 km fúrást végeztek. Az első szakaszban a későbbi eredményesebb kitermelés érdekében a feltárás, a mezűk behatárolása és a rétegek megismerése volt a cél, nem a kitermelés fokozása.

Az olajmezű jelentős része a Tisza és a Maros árterülete, illetőleg beépített helyek: ipartelepek és termelési objektumok alatt fekszik. Ezért nem lehetett a kutakat a földtanilag megfelelő helyre telepíteni, sok fúrást irányított ferdítéssel mélyítettek le. Az első algyői ferdekút mélyítésére 1967-ben került sor, amelyet számos további követett. A legnagyobb „talpi eltérésű" kutat 1971-ben fúrták Szegeden, ennek ferdesége 40 fokos, a talpa 1300 méterrel van távolabb a fúrás felszínétől. A mezű legmélyebb kútja Algyőn van 3893 méterrel.

A fúrást végző dolgozók száma 1050 fűvel 1970-ben érte el a tetűpontot. A fúrási üzem 1971-ben túl jutott a csúcson, ezt követűen csökkentették a berendezések számát és a fúrási teljesítményt. 1972-től az algyői mezűn kívül is végezték fúrásokat. A kapacitások egy részét a már meglevő kutak karbantartása kötötte le. Megnövekedett a kútjavítás szerepe és jelentősége. 1988 végéig összesen 920 kutat mélyítettek le. 1990-ben már mindössze 1 fúróberendezés dolgozott Algyőn.

A kőolaj kitermelése lényegében a feltárással együtt megkezdődött, és a fúrási munkákkal párhuzamosan egyre nagyobb méreteket öltött. Az algyői kőolajtermelés kezdete 1965 augusztusa, ekkor állították termelésbe a kitörést követű kútkiképzés után a Tápé-1 jelű kutat tartálykocsis olajszállítással. 1965 szeptemberében üzembe állították az első ideiglenes gyűjtőállomást. A kitermelést még közvetlenül a szolnoki székhelyű Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat irányította, mely az Alföldön korábban feltárt mezűkön  {592} folyó termelést szervezte. A kitermelés méretei és perspektívái alapján 1966-ban a vállalat önálló üzemet hozott létre Szegeden Juratovics Aladár169 vezetésével.

Már az első évben, 1966-ban 62 ezer tonna olajat és 8 millió m³ földgázt termeltek az ideiglenes létesítményekkel. Elindultak a finomítóba az első tartálykocsis szerelvények és az olajjal megtöltött tiszai uszályhajók. Megindult a közvetlen gázszolgáltatás Szegedre. Jöttek — volt, akit áthelyeztek — a tapasztalt olajbányászok Dunántúlról, és betanították az olajkutat soha sem látott helyi munkaerőt.

A kezdetleges induló állapotot a dinamikusan növekvő beruházások nyomán gyors fejlődés követte. A szegedi üzem végül 1970-re épült ki teljesen. A 25 fővel induló kitermelő üzemben a foglalkoztatottak száma 1968-ban meghaladta a 900 főt 1971-ben pedig már közel 1600 fő dolgozott itt, köztük 80 diplomás szakember. Ezt követően 1990-ig ezen a szinten maradt a létszám.

Korábban Szegeden és környékén nem éltek olajipari szakképzetséggel rendelkező dolgozók. A személyi feltételek biztosítására ezért egyrészt az ország más térségeiből helyeztek át olajipari szakembereket és szakmunkásokat — ez tette ki a létszám egyötödét —, másrészt az olajipart korábban nem ismerő dolgozókat vettek fel Szeged térségéből.

A fontosabb termelő létesítmények közül 1970-ben elkészült a 23 ezer m³ olajtároló kapacitással rendelkező főgyűjtő állomás, 1971-ben pedig a kőolaj kísérőgáz üzem. 1971-ben megkezdődött a propán-bután gáz kinyerése. A következő két évben egy-egy szabadgáz előkészítő üzemet helyeztek üzembe. A kőolaj-előkészítő egység 1974-ben, az első gázfeldolgozó egység 1975-ben állt termelésbe.

A nagyberuházáshoz további jelentős fejlesztések kapcsolódtak. A kitermelt kőolajnak a finomító üzembe juttatásához kőolajvezeték épült Szeged és Százhalombatta között. Az algyői mezőt bekapcsolták a főváros gázellátásába, ehhez földgázvezetéket építettek Algyőtől Budapestig. A leválasztott propán-bután gáz közvetlen hasznosítását szolgálta a létrehozott PB palacktöltő üzem. Bővítették az algyői vasútállomást, különleges vasúti járműveket szereztek be, többek között 50 db PB tartálykocsit, továbbá megvalósult a földalatti gáztárolás.

Az algyői mezőben az 1978-ban lezárult nagyberuházást követően újabbak valósultak meg. Az 1990-ig eltelt 12 év alatt összesen még további 11 milliárd Ft-ot fordítottak a mező termelésének és a termelés infrastruktúrájának fejlesztésére.

A kőolajbányászat a feltárásokkal és a nagyberuházás kivitelezésével párhuzamosan gyors ütemben növekedett. A termelés mennyisége az 1966. évi 62 ezer tonnáról 1968-ig több mint fél millió tonnára emelkedett, 1973-ban {593}  pedig elérte az egy millió tonnát. Azt követően kisebb eltérésekkel tartósan az egy millió tonna körül ingadozott.

Az olajmező legnagyobb ipari katasztrófája 1968. december 19-én következett be, amikor Algyőn kitört majd kigyulladt a 168. számú kút. Naponta 1000 m³ olaj és 1 millió m³ földgáz áramlott ki a kútból, és óriási lánggal égett. Hatalmas kráter keletkezett, amelyben a teljes fúróberendezés elsüllyedt. A hagyományos módszerekkel számos próbálkozás ellenére sem tudták a tüzet eloltani. Végül december 26-án szovjet segítséggel, turbóreaktoros tűzoltó berendezéssel sikerült az oltás, magát a kútkitörést csak 1969. január 17-én fojtották el. A magyar olajbányászat legnagyobb kútkitörésének megfékezésén 300 ember és 50 nagyteljesítményű munkagép dolgozott. A kitörés elhárítása akkori árakon 35-37 millió Ft-ba került, amiből 15-17 kutat lehetett akkoriban fúrni.

A földgáztelepek termelésbe állítása némi késéssel követte a kőolajtermelést, és a felfutás is több időt vett igénybe. A termelés 1965-től 1979-ig folyamatosan emelkedett, és elérte az 500 millió m³-t. Eztán 400 millió m³ körül ingadozó teljesítmények következtek, majd 1987-től újból 500 milliós nagyságrendű lett a kitermelés.

A szegedi üzem a magyar olajbányászat fellegvára lett. Az 1990-ig eltelt 25 év alatt az algyői mezőből kitermeltek többek között 23 millió tonna kőolajat, 7 milliárd m³ földgázt, 3 millió tonna propán-bután gázt, 7 millió tonna gazolint.

A korabeli világpiaci árakat alapul véve ennek az értéke meghaladta a 3,5 milliárd dollárt. A mező felfedezése, termelésbe állítása és művelése az 1990 előtti évtizedekben a magyar gazdaság legjövedelmezőbb vállalakozása volt.

139. Az épülő gázfeldolgozó üzem, 1973

A természeti kincsekben szegény, és jelentősebb nehéziparral nem rendelkező Szeged város és térsége nagy várakozással fogadta az olajbányászat megjelenését, és a gazdaság korábban hiányolt, elmaradt fejlesztését, újabb iparok telepítését remélte a hatalmas szénhidrogén vagyontól. A kitermelhető olajkincs mennyisége azonban kevésnek bizonyult egy finomító telepítéséhez. Korszerű ipari övezet épült ki Szeged határában az olajipar számára, gázüzem létesült a földgáz elsődleges feldolgozására,  {594} de további ipartelepítést az olajbányászat nem generált. A kitermelt olajat és földgázt — a helyi fűtési célú felhasználást nem számítva — lényegében nyersanyagként szállítják el a térségből.

A DÉLÉP TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA170

Az építőipar háború előtti kisipari jellege a háború utáni első években lényegében nem változott. Alacsony építési igények, jelentéktelen állami lakásépítés jellemezték a korszakot. 1949-ben az államosítást követően kezdte meg munkáját Szegeden a Magasépítő Nemzeti Vállalat, amely az 1947-ben létrejött Szervezett Építőmunkások Szövetkezetéből alakult. Két év után átszervezték az építőipart, és szegedi központtal, kilenc vállalattal megalakították a 65. sz. Építőipari Trösztöt Gyólai István igazgatásával amelyet 1954 végén megszüntettek, szerepét a Csongrád megyei Állami Építőipari Vállalat vette át. Az igazgató nyugdíjba vonulását követően Joós Antalt nevezték ki a vállalat élére.

Az építőipart a kezdetektől erős szervezeti koncentráció jellemezte. 1953-ban az építőipari létszám 86%-át a Csongrád megyei Állami Építőipari Vállalat foglalkoztatta.171 Sajátos gyűjtője lett a háború előtti társadalmi rend deklasszálódott elemeinek. A segédmunkások között találhattunk meghurcolt tisztviselőket, papokat, volt katonatiszteket és igen nagy arányban faluról érkezett parasztembereket.

Az építőipar szegedi történetét alapvetően a legnagyobb vállalat fejlődé-se jellemzi. A termelést az 1960-as évek elejéig hagyományos kézműves jelleggel, nagy élőmunka ráfordítással végezték. Ekkor megkezdődött az egységek összevonása és a Dorozsmai úti központi telep kiépítése. Itt alakították ki a betongyárat, a vasbeton előgyártó üzemet és megkezdődött a gépi-, technikai felszereltség növekedése. A korábban kézzel végzett nehéz fizikai munka egy részét gépesítették. 172

A vállalat gazdasági helyzete romlott, 1963-ban elmaradtak a minisztérium által előírt tervek teljesítésétől, amelynek hatására a következő évben felmentették Joós Antal addigi igazgatót, és helyére kinevezték Sípos Mihályt, a Csongrád megyei Tervező Vállalat igazgatóját. Az új igazgató irányításával a vállalat jelentős fejlődésnek indult, értékes technikai bázisok épültek, és ehhez igazodó szervezési formát alakítottak ki. Bevezették az építési tevékenység terén a sorrend optimum programozást, és megkezdődött a vállalati számítástechnikai rendszer alkalmazása. Meghatározta mind a vállalat  {595} életét, mind a szegedi lakásépítést a Szegedi Házgyár 1971. évi termelésbe állítása. Gyors ütemben emelkedtek az építési igények, és nagy ütemben fejlődött a vállalat.

140. A házgyár egyik üzemcsarnoka

A termelés mennyiségi növekedése együtt járt az építő-ipar szerkezetének és jellegének megváltozásával, az építőipari munka átalakulásával. Ennek legfőbb jellemzője az építés iparosítása volt. A szegedi házgyár létrehozásával megnyílt a tömeges iparszerű lakásépítés lehetősége. Az automatizált betongyár létrehozásával megváltoztak a szerkezetek előregyártásának feltételei, továbbá a mélyépítő és útépítő munkák jellege. Az előkészítő ipartelepek létrehozása a helyszíni építőmunkát sok tekintetben átalakította szerelő tevékenység-gé.173

Az építőipar az 1970-es években az intenzív fejlődés szakaszába jutott, a foglalkoztatottak száma szinten maradt. Több munkaterületen, így a gép-kezelők, a szak- és szerelőipari munkások körében megjelent a szakember hiány. Csökkent a fizikai foglalkozásúak, nőtt a nem fizikaiak hányada. Elsősorban az építés-iparosítás kiterjesztése következtében nagymértékben visszaesett a közvetlenül építési-szerelési munkát végzők aránya. A házgyárra alapozott tömeges panel-építkezés velejárójaként az építőiparon belül az ipari termelés aránya folyamatosan emelkedett.174 A megyében végzett beruházási munkákból a lakásépítések részesedése az 1970-es évek második felében elérte a 45%-ot.175

1974-ben megkezdődött a számítógéppel támogatott termelésirányítási és vállalatirányítási rendszer kialakítása. 1979-től már számítógéppel programozták a házgyárban a panelok gyártását, szállítását és szerelését. A  {596} DÉLÉP számítástechnikai bázisa egyedülálló volt a hazai építőiparban.176

1975-ben a néhány éve szegedi székhellyel alapított minisztériumi irányítású Alföldi Közmű és Mélyépítő Vállalatot, az ALÉP-et beolvasztották a DÉLÉP-be. Ezzel a vállalat tevékenysége Békés és Szolnok megyére is kiterjedt. A legnagyobb szegedi építőipari vállalat elindult egy nagyra törő növekedési pályán. Egyes szakterületeken, mint a csúszózsaluzási rendszer és a dugóalapozás már országos piacra törekedtek. Az 1980-as évek elején megalakították a külkereskedelmi irodát, melynek révén Ausztriában, Németországban és Irakban dolgoztak. 1980-ban megvásárolták a Békés megyei tanácsi építőipari vállalatot, 1982-ben létrehozták a budapesti és a békéscsabai leányvállalatot. Ekkorra a vállalat létszáma 7300 főre emelkedett, és a DÉLÉP az ország második legnagyobb építőipari vállalata lett. A megyén túl bekövetkezett terjeszkedést a megyei pártirányítás nem nézte jó szemmel.177 Miközben a DÉLÉP a megyehatáron, sőt az országhatáron túl terjeszkedett, a megyében végzett építőipari termelésnek közel felét nem helyi székhelyű szervezetek valósították meg. A konjunktúra következtében nem tudták maradéktalanul kielégíteni az igényeket, a vállalatok és szövetkezetek jelentős nagyságrendű építési munkát utasítottak vissza. A kivitelezők válogathattak a megrendelések között, és a nyereségesebb feladatok vállalására töreked-tek.178

Ezekben az években viszonylag könnyen ment az építőiparnak. A hatalmas lakásépítési láz, a nagy beruházásokra szóló megbízások az építőknek józan tervezhetőséget, folyamatos munkát és nagy fejlődési lehetőséget biztosított. Az 1970-es évtizedet a DÉLÉP aranykoraként jellemezhetjük. A vállalat építette Szeged szinte valamennyi jelentősebb épületét, többek között a megyeházát, az MTA Biológiai Központját, a Somogyi-könyvtár és Levéltár épületét, a Posta-palotát, a Deák Ferenc Gimnáziumot, a Tarjánvárosi víztornyot, az Égő Arany-házat, a SZOTE Biológiai Kutató Intézetét, a Forrás Szállót, a Taurus Gumigyárat és Szeged hatalmas lakótelepeit. Elvégezték a Szegedi Nemzeti Színház felújítását, és felépítették saját maguknak Szeged legnagyobb vállalati irodaházát. Az ország más térségeiben szintén vállaltak nagyobb beruházásokat, például résztvettek a Paksi Atomerőmű építésében. A csúszó-zsalus technológia alkalmazásában országos hatáskört szereztek. A DÉLÉP termelése évi 3,5 milliárd forintra emelkedett, lakásépítési gyártó és szerelő kapacitásuk elérte az évi 3000 lakást. Felkészültségük és gépparkjuk alapján vállalták panelból szállodák, kollégiumok, bölcső-dék, óvodák, iskolák, kereskedelmi és kulturális tevékenységnek helyt adó épületek, sportlétesítmények építését, mindezekhez tartozó út és közműhálózat, fűtőművek, vasbeton szerkezetek, gabonasilók, víztornyok kivitelezését, sőt vasút építését is.179

A vállalat gazdasági sikerei, az ország legnagyobb építőipari cégei sorába emelkedés megteremtette a nagyvállalati körben akkoriban divatos termelésen {597}  kívüli intézmény- és támogatási rendszer kiépítésének lehetőségét. Építettek hatalmas munkásszállót, vállalati éttermet, saját üdülőket, Szarvason horgászházat, akkora DÉLÉP sportpályát, hogy az építők napján és a DÉLÉP bál alkalmával 4-5 ezres tömeget tudtak fogadni. A DÉLÉP táncegyüttes Angliában és Franciaországban lépett fel, virágzott a kultúrkör, mű-szaki és szépirodalmi könyvtár szolgálta a művelődni vágyókat.

A vállalat vezetői tisztségeket kaptak a pártbizottságban, a KISZ bizottságban, a városi tanács testületében, a Népi Ellenőrzési Bizottságban, az ágazati szakszervezet, a polgári védelem, a munkásőrség, valamint a megyei és városi sportbizottság irányító szerveiben.

Jelentős vállalati támogatást kapott a Szegedi Bábszínház és a Szegedi Zenebarátok Kórusa. Mindemellett két saját kiadású vállalati újságot jelentettek meg. Az esetenként megalománnak tűnő lépéseket tetézte, hogy tucatnyi vállalati sportszakosztály jött létre, és fenntartottak a DÉLÉP nevét viselő versenysport csapatokat.

A térségbeli tanácsok lakásfejlesztési elképzeléseik alapján a házgyári kapacitás további bővítését kérték 1980-ban. A DÉLÉP két új csarnokkal bővítette a házgyárat, de mire a beruházás elkészült, az állami megrendelések a negyedére estek vissza. A közmű- és mélyépítésben a depresszió már korábban megjelent, és a mélyépítő kapacitást nem lehetett más területre átcsoportosítani. A lakásépítések drasztikus visszaesése a vállalat gazdasági eredményeinek romlásához vezetett, az 1985-ös évet 100 millió forintos veszteséggel zárták. A túlfejlesztett vállalatnak megmaradt az értékes és kor-szerű eszközállománya, valamint az igen jelentős szellemi tőkéje, viszont nem talált elegendő megrendelést. Gazdasági pozíciói egyre rosszabbodtak, tartalékait néhány év alatt felélte, a cég fenntartását sem tudták fedezni. A DÉLÉP „feketelistára” került, anyag és eszköz beszerzéseit csak készpénzért, vagy fedezet igazolású csekkel bonyolíthatta le. Gyakran a munkabért hitelből tudták kifizetni.180

A nehezebb idők szigorításokhoz vezettek a munka– és technológiai fegyelem terén. A munkanap-fényképezések jelentős tartalékokat tártak fel a munkaszervezés, az anyagellátás és a szállítás területén. Szigorú intézkedéseket vezettek be az anyagelszámoltatás, a tulajdonvédelem, és a technológiai előírások betartása érdekében.

A kedvezőtlen gazdasági folyamatok következtében a veszteségek év-ről-évre növekedtek. A gazdasági mutatók 1983 és 1986 között annyira megromlottak, hogy a szanálás elkerülése érdekében értékesítették a munkásszállót, a 3000 adagos üzemi konyhát, valamint az 5000 m²-es munkacsarnokot. Végül 1986-ban beindult a vállalatot szanáló eljárás, amely sikertelennek bizonyult. Az 1986. évi mérleg már 210 milliós veszteséget mutatott. Eladó lett minden, méghozzá gyorsan. Megkezdődött a versenyfutás az idővel  {598} a pénzért, a túlélésért, a piacon való megmaradásért. A vállalat igazgatóját, Sípos Mihályt 1986-ban korengedménnyel nyugdíjazták.181

Az új igazgató, Körtvélyessy Péter „karcsúsítani” akarta a vállalatot, megszűnt a sport és minden egyéb szervezet támogatása, még a központi irodaházat is eladták az APEH-nek. A dolgozók számát 1200 fővel csökkentették. Ennek ellenére az 1987. évet 228 milliós veszteséggel zárták. Felgyorsult a vállalati vagyon felélésének folyamata, többen megszerezték a maguk kisvállalkozásának eszközeit, induló vagyonukat.182

Az évtized végén a cég minden anyagi eszközét áruba bocsátotta, annak bevételeiből az adósságokat csökkentette. A dolgozók száma 2700 főre apadt. Megkezdődött a termelő szervezetekből alakuló bt-k és kft-k létrehozása, és az új, már nem állami tulajdonú szervezetek megalakulásával a korábbi „mamut” cég alkotóelemeire hullott szét. Részeiből 24 kft., illetve bt. alakult, a DÉLÉP maradványát pedig 1989-ben felszámolták.183

A DÉLÉP mellett más építőipari szervezetek is tevékenykedtek Szegeden. Időszakosan nagyobb, gyárépítésre, mélyépítésre, középületek kivitelezésére specializálódott fővárosi vállalatok végeztek munkát. A kisebb feladatokat a tanácsi és a szövetkezeti építőiparra bízták. A városi tanács irányítása alatt 1955-től kezdődően folyamatosan működött építőipari vállalat, akkor Szegedi Tatarozó és Építő Vállalatnak hívták és 230 főt foglalkoztatott. Többszöri átnevezés után 1990-ben Szegedi Magas és Mélyépítő Vállalatnak nevezték, és épület-felújítással, lakás és kommunális építéssel, épületgépészettel és útépítéssel foglakozott. A térség növekvő mélyépítési feladatainak ellátására a minisztérium 1971-ben Alföldi Közmű és Mélyépítő Vállalatot alapított Szegeden három megyés hatáskörrel. 184 Az új vállalat részére központi irodaházat is építettek. Rövid fennállás után 1975-ben a vállalatot a DÉLÉP-hez csatolták. 185

A szövetkezeti szektorban 1951-ben megalakult a Szegedi Építőipari Szövetkezet, amely 1955-ben 170, 1985-ben már 850 főt foglalkoztatott és több mint 300 millió Ft értékű termelést teljesített. Az 1980-as években felgyorsult a szövetkezeti építőipar szervezeti gyarapodása, 1987-re már 11 építőiparba sorolt szövetkezet tevékenykedett Szegeden, közülük 9 szövetkezet 1982 és 1986 között alakult. Ezt követően néhány év alatt, 1990-ig valamennyi szegedi építőipari szövetkezet megszűnt, vagy más szervezeti formát választott.

Vidéki viszonylatban kiemelkedő építészeti tervező kapacitás alakult ki Szegeden, messze a várost és térségét meghaladó megrendelői körnek dolgozva. {599}  A tervező szervezetek közül kiemelkedett a DÉLTERV, ahol a térség fontosabb középületeit, lakótelepeit tervezték. A tanácsi szektorba ugyancsak jelentősebb tervező szervezet tartozott, a CSOMITERV, sőt a szövetkezeti szférában is alapítottak még 1956-ban tervező szövetkezetet Szegeden.

 

6. AZ IPAR SZERKEZETI VÁLTOZÁSAI

Szeged ipari szerkezete hosszú fejlődés eredményeként alakult ki, melyben szerepe volt a helyi nyersanyagforrásoknak, a bányák, az ipari központok távolságának, a közlekedési kapcsolatrendszernek és a befektetői döntéseknek. Ezek alapján a város gazdasága a háború utáni fejlődési szakaszát számos nagy gyárral, a város lakosságához mérten számottevő ipari munkással kezdte, de az ipar szerkezetében döntő szerepet a könnyű- és az élelmiszeripar képviselt, míg a nehézipar jelentéktelen, az ország más térségeihez mérten alacsony szinten állt.

Az élelmiszeripar és a kenderipar nyersanyaga a térségben termett, természetes, hogy a feldolgozó ipara itt települt. A nehézipari ágazatok hiánya viszont hátrányokkal járt, mert emiatt kevesebb beruházásban részesült a város, ipara hosszabb távon az átlagosnál lassabban fejlődött, az iparban foglalkoztatottak pedig az országos átlag alatt kerestek.

Egy város iparának fejlődésében ritkán nyílik alakalom az ipari szerkezet érdemi módosítására. Szeged háború utáni történetében az extenzív fejlesztési szakasz, a szabad munkaerő termelésbe vonása adta erre az első lehetőséget. A háború utáni években megnőtt a munkát keresők száma Szegeden. Sokan költöztek a városba, a mezőgazdaságból felszabaduló környékbeli munkaerő itt keresett állást, a háztartásbeli nők munkába álltak. Munkaerő felesleg, munkanélküliség alakult ki, amelyet tömeges munkahelyteremtéssel, iparfejlesztéssel, ipartelepítéssel lehetett kezelni. Ez lehetővé tette új iparágak létesítését, és a meglevő szerkezet módosítását.

Az 1950-es években az ország számos városába telepítettek új iparágakat, az ipar további fejlődését megalapozó üzemeket. Az Alföld másik, Szegednél akkor kisebb népességű és iparilag fejletlenebb agrárközpontjába, Debrecenbe gördülőcsapágy gyártást, orvosi műszergyártást, gyógyszeripart és műanyagipart helyeztek.186 A Szegedre irányuló ipartelepítést gátolták, szerkezetében korlátozták a szomszédos Jugoszláviával megromlott politikai viszonyok, ide ebben az időben egyetlen új iparág, a stratégiai jellegűnek nem minősíthető pamutipar települt. Az adott helyzetben nem a textilműveket kellett volna egyetlen új ipari létesítményként a városba telepíteni. A gyár ugyanis import anyagból dolgozott, termékeit kikészítésre az ország más textilipari üzemeibe szállították, így bárhova települhetett volna.

 {600} A foglalkoztatási gondok kezelésére a helyi vezetők a korábban kialakult ipart igyekezek továbbfejleszteni. Az ipartelepítés évekig háttérbe szorult, és az elmaradott iparszerkezet konzerválódott. Az ipar jövője tekintetében az ekkori ipartelepítésekből történt kimaradás végzetesnek bizonyult.

A helyi vezetők nem ismerték fel az iparnak a város jövőjét befolyásoló szerepét, nem látták, hogy a könnyű- és élelmiszeripar fejlődési lehetőségei messze elmaradnak szerte a világban a magasabb műszaki kultúrát képviselő, több szellemi munkát igénylő ipari ágaktól. Mindenekelőtt a munkát keresőket szerették volna munkahelyhez juttatni, és kevésbé foglalkoztatta őket, milyen ipari ágazatban létesültek a munkahelyek, javították-e az ipar szerkezetét. A telepítésekből kimaradva minden erőt a meglevő ipar bővítésére, és a központi döntésektől független helyi ipar, a tanácsi irányítású vállalatok és a kisipari szövetkezetek létszámának növelésére összpontosítottak. Az erre irányuló erőfeszítések nem voltak eredménytelenek, az iparban foglalkoztatottak száma gyors ütemben emelkedett, lekötötték a munkaerő-felesleg nagy részét, de olyan áron, hogy fennmaradt a hátrányos iparszerkezet. A tanácsi iparban több, eleve korszerűtlen üzem létesült, amelyek profilgondokkal, megrendeléshiánnyal küzdöttek létrejöttük után. A mezőgazdaságból felszabaduló munkaerőt ezáltal sem sikerült maradéktalanul megtartani, 1949 és 1962 között 23 ezren vándoroltak el állandó jelleggel a megyéből.

Az élelmiszeripar és a könnyűipar aránytalan túlsúlya nem tekinthető szükségszerűnek Szegeden. Az élelmiszeripar nyersanyagai általában nem szállíthatók gazdaságosan nagyobb távolságra, ezért mindenütt a nyersanyagbázisra települ. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szinte minden élelmiszeripari üzemet Szegedre kellett telepíteni, a megye más városai is alkalmasak voltak erre. A könnyűiparban pedig a nyersanyagbázis és a fogyasztói felvevőpiac területi elhelyezkedése egyáltalán nem indokolta ilyen mértékben a szegedi fejlesztést, mivel a könnyűipari vállalatok nagyobbrészt más megyéből származó alapanyagot dolgoztak fel, és termékeik döntő hányada más megyébe került fogyasztásra, illetve továbbfelhasználásra. Egyedül a rostkikészítő ipar termékei esetében érvényesült helyi kooperáció, fo-nodai és szövödei feldolgozás.

Megszabadulva a határmentiség hátrányaitól, továbbá a fővárosi iparfejlesztés tartalékainak kimerülését követő vidék-iparosítási programok hatására az 1950-es évek végétől Szegeden is megindult a modernebb ipar kialakítása, újabb esélyt adva az iparszerkezet megváltoztatására. Ennek jegyében megjelent a város iparában a kábelgyártás és a gumigyártás, később a feltárt szénhidrogén vagyon alapján az olajbányászat.

Miközben nagy összegeket fordítottak ipari beruházásokra és 1949, valamint 1968 között két és félszeresére nőtt az iparban foglalkoztatottak száma, az ipar szerkezete keveset változott. Nem volt tudatos törekvés a dinamikusabb fejlődésre képes gyártási területek preferálásával a fejlődés élvonalába  {601} tartozó iparágak meghonosítására. A meglevő ipar önfejlődése, a kapott és a képződő fejlesztési eszközök felhasználása szintén a meglevő szerkezet konzerválása irányában hatott.

További nagy ívű, szerkezetjavító ipartelepítési tervek fogalmazódtak, így vegyiműveket, gyógyszergyárat, műtrágyagyárat, kaucsukgyárat, újabb gumigyárat műszeripari létesítményt terveztek a város térségébe. A fejlesztések alapvetően a munkaerő-tartalékok kimerülésén hiúsultak meg, azokat az ország olyan térségeiben valósították meg, ahol még találtak termelésbe állítható munkaerőt.

A modernebb ipar térhódításának egyetlen járható útja ebben a helyzetben a meglevő hagyományos, hosszabb távon fejlődésképtelen könnyűiparból, illetve a fejlesztési forrásokkal szűkösen rendelkező helyi ipar létszámából az ide tervezett ipartelepítések javára történő átcsoportosítása lett volna. Ez az út azonban nem volt járható, egyrészt a könnyűipari vállalatok ebben az időben fejlesztettek, rekonstrukciókat hajtottak végre, másrészt az irányításukat végző minisztériumot Szeged iparszerkezetének javítása nem motiválta, továbbá a korabeli városvezetés sem vállalta fel a helyi ipar egy részének beáldozását.

A helyi ipar terhére megvalósuló modernizációra az 1970-es évek közepéig kellett várni, ekkor kisebb telephelyek és tanácsi vállalatok átadásával 1800 dolgozót csoportosítottak át minisztériumi nagyvállalatok részére. Ekkor jelent meg Szegeden az IKARUS és a BUDALAKK,187 a nehézipar részesedése növekedett, de stratégiai iparágakat továbbra sem sikerült Szegedre vonzani.

Az iparirányítás rendszere nem tette lehetővé az ágazatok közötti tőke-átcsoportosítást, nem lehetett tőkét kivonni pl. a kenderiparból, és azt a mű-szeriparba fektetni. Nem piacgazdasági körülmények között elképzelhetetlen volt, hogy egy kendergyár műszeripari fejlesztésbe kezdjen. A kenderipar csak magát fejleszthette a tönkremenésig.

A lassú és nem tudatos iparszerkezet átalakítási politika eredményeként végül az eltelt évtizedek során Szeged iparában végbement egy strukturális átrendeződés, melynek eredményeként a nehézipar szerepe folyamatosan erősödött, a piacát vesztő könnyűipar vezető szerepe pedig 1990 közelében megszűnt. Az élelmiszeripar lényegében megőrizte pozícióit.

 {602} Az iparszerkezet alakulása a foglalkoztatottak számának megoszlása alapján, 1949–1990188(%)

Megnevezés 1949189 1960 1970 1980 1990
Nehézipar 21 19 30 39 42
Könnyűipar 62 65 57 44 37
Élelmiszeripar 17 16 13 17 21
Összesen 100 100 100 100 100

A szerkezetváltozást bemutató népszámlálási adatok190 csak a Szegeden lakó ipari foglalkoztatottakat tartalmazzák, emellett a város üzemei a környékbeli településekről ingázók ezreit foglalkoztatták. A bejárók főként a kevésbé képzett munkaerőt igénylő gyárakban dolgoztak. Döntően a kevesebbet fizető könnyű- és élelmiszeripari üzemek kényszerültek munkaerő hiányában vidéki munkások toborzására, illetve Szegeden kívül telephelyek létesítésére.

Az iparszerkezet kölcsönhatást mutat a munkaerő szakmai felkészültségével. Az iskolázottságot nem igénylő ipar visszafogja a magasan képzett munkaerő kialakulását, a jövőt célzó oktatás viszont elősegíti új iparágak meghonosítását. Szegeden az ipari munkaerő utánpótlásának képzése alapvetően az elmaradott iparszerkezethez igazodott, olyan tudás elsajátítását szolgálta, amely a könnyűipar leépülését követően alkalmatlannak bizonyult modernebb ipar vonzására.

Az egyetemek részben a felsőfokú szakemberek kibocsátásával, részben az általuk folytatott kutatómunkával általában fontos tényezői térségük gazdasági fejlődésének. Szegeden az egyetem nem töltött be ilyen szerepet, nem nevelt ipari szempontból hasznosítható munkaerőt, és kutatási eredményei sem generáltak helyben iparfejlesztést. Az egyetem — és a város — vezetői esélyeket mulasztottak, a lehetségesnél évtizedekkel később indult az önálló gazdaságtudományi képzés, és nem tettek időben lépéseket a mérnökképzés beindítására sem.

Az elmaradott iparszerkezet kedvezőtlen hatásai 1990 után, a piacgazdasági viszonyok között mutatkoztak meg igazán. A rendszerváltást követően a régi nagy múltú szegedi gyárak nem tudtak talpon maradni, sorra omlottak össze. A piac világossá tette, hogy évtizedeken keresztül nem versenyképes ágazatokba tartozó cégeket tartottak fenn, sőt fejlesztettek Szegeden. Miközben tőlünk nyugatra nem fejlesztették a textilipart, a ruházati iparokat,  {603} itt milliárdokat költöttek arra, hogy a jövő nélküli termékeket gyártó üzemekben a manufakturális termelési körülményeket modern ipari környezettel váltsák fel, kiküszöböljék a nehéz fizikai munkát, és elfogadható szociális viszonyokat teremtsenek a dolgozóknak. A rendszerváltás felgyorsította az eseményeket, mert állami támogatással, szovjet piaccal a háttérben még sokáig teljesítőképes maradt volna ez az ipar.

Szeged jórészt elveszítette régi iparát, de helyébe nem tudott újat teremteni. Világcégek sora települt az országba, de egy sem választotta Szegedet, számos más város eredményesebben lobbizott, és tett vonzó ajánlatokat a befektetőknek. Az autópálya sem hozott érdemi ipart Szegedre. A leépült gyárak dolgozói tízezres nagyságrendben ipari munkahelyek híján eltávoztak az ágazatból. Az ipar szerepe a város gazdaságában számottevően csökkent.

Megszűnt a város textilipara, ruházati ipara és bútoripara, a régi, 1800-as években alapított gyárak mellett háború utáni alapítású üzemek is bedőltek, közülük a legnagyobb veszteség a Kábelgyár, amelynek végzetét nem ágazati korszerűtlensége okozta, ha önálló, talán megmenthette volna ma-gát.191 Ezek mellett megszűnt Szegeden a nagy múltú gyáripari paprika-feldolgozás, kenderkikészítés és seprűgyártás. {604}

A rendszerváltás után megszűnt szegedi gyárak

Megnevezés Alapítási év192
Szegedi Nyomda 1864
Szegedi Kender- és Műanyagfeldolgozó193 1883
Délmagyarországi Rostkikészítő 1886
Újszegedi Szövőipari Vállalat 1888
Szegedi Bútorgyár 1895
Mary Cipőgyár 1905
Szegedi Konzervgyár 1940
Alföldi Bútorgyár 1947
Szegedi Ruhagyár 1949
Pannónia Szeged Szőrmeipari Rt. 1949
Szegedi Textilművek 1950
Szegedi Férfi és Női Divatszabó Vállalat 1951
Szegedi Hangszerkészítő és Javító Vállalat 1953
Szegedi Kábelgyár 1959
Megnevezés Alapítási év
Délalföldi Pincegazdaság IKARUS Szegedi Gyáregysége 1973194 1976195

A tömeges gyárbezárás nem csak munkahelyek ezreinek megszűntét jelentette, sok emberi erőfeszítés, áldozatos munka eredménye lett hiábavaló, a város javát szolgálni tudó felhalmozott emberi tudás, szervezett nagyipari gyártási tapasztalat vált semmivé.

A TÉRKÉPEN SZEREPLŐ LÉTESÍTMÉNYEK

1. Alföldi Bútorgyár Cserzy M. u 11. 37. Ládagyár (kitelepülés előtt) Csanádi u. 1/3.
2. Áramszolgáltató V. Klauzál tér 9. 38. MAHART Hajójavító Körös sor 10-12.
3. Asztalos Ktsz, Felszabadulás (később SZEBISZ Bútor- 39. Malomipari V. központi irodaháza Hajnóczy u. 18.
  ipari Ktsz) Cserje sor 2. 40. Malomipari V. Tisza Malom Vám tér
4. Autójavító V. (kitelepítés előtt) Kálvária sgt. 9-11. 41. Malomipari V. Gabonatároló Dorozsmai út 3.
5. Autójavító V. (Új) Vásárhelyi P. u. 4. 42. MÁV Gépjavító MÁV Rendező Pályaudvar
6. BUDALAKK (korábban Magfeldolgozó V.) Bajai u. 5. 43. MEDIKÉMIA Ktsz Zsámbokréti sor 1/a.
7. Bőrgyár, ORION Zsótér u. 5. 44. NÍVÓ Ktsz Dorozsmai út 17.
8. Bútorgyár Tisza L. krt. 25. 45. Nyomda (kitelepítés előtt) Feketesas u. 28.
9. Cipőgyár, Szegedi később Minőségi Cipőgyár Római krt. 46. Nyomda (új) Makkosházi krt. 1.
  21. 47. Paprikafeldolgozó Szövetkezeti út 1.
10. Cipőipari Ktsz, Április 4. Cserzy M. u. 30/b. 48. Patyolat Fonógyári út 8.
11. CSOMITERV Arany J. u. 7. 49. Pick Szalámigyár (régi) Maros u. 21.
12. DÉGÁZ Pulz u. 44. 50. Pick Szalámigyár (új, korábban Vágóhíd és a Hűtőipari
13. DÉLÉP, központi irodaház Bocskai u. 10-12.   V.) Alsóvárosi ff. 64.
14. DÉLÉP, Házgyár Budapesti út 8. 51. Pincegazdaság központi irodái Tábor u. 3.
15. DÉLTERV Fő fasor 16. 52. Preciziós Öntő Kft (korábban Kéziszerszámgyár)
16. Ecsetgyár (kitelepítés előtt) Kossuth L. sgt. 111.   Rigó u. 38.
17. Első Beton (korábban DÉLÉP) Dorozsmai út 5. 53. Rostkikészítő központi irodái Béke u. 8.
18. Építőipari Ktsz Fonógyári u. 16. 54. Ruhagyár (korábban Dohánygyár) Kossuth L. sgt. 72.
19. Falemezgyár Dorozsmai út 35. 55. Ruházati Ksz Kemes u. 2-4.
20. Falemezgyár Lippai-féle fatelepe Etelka sor 1. 56. Seprűgyár (kitelepítés előtt) Moszkvai krt. 23.
21. FLORIN Ktsz (korábban UNIVERSAL Ktsz) Kenyér-gyári út 5. 57. Seprűgyár (új, később DOMET Ecset- és Seprűgyár)Cserzy M. u. 35.
22. Fonalfeldolgozó Tavasz u. 2. 58. Sütőipari V. Szegedi Tavasz u. 12-14.
23. Gázgyár Damjanich u. 19-21. 59. Sütőipari V. Szegedi, régi kenyérgyára Kenyérgyári
24. Gumigyár Budapesti út 10.   út 3.
25. Gyufagyár Bakay N. u. 7-9. 60. Sütőipari V. Megyei, központi irodái Török u. 8.
26. Hangszergyár Hétvezér u. 9. 61. Szőrme-Bőrruhakészítő Attila u. 17.
27. Háziipari Szövetkezet, Szegedi Tisza L. krt. 19. 62. Szűcsipari Ktsz Kálvária sgt. 98.
28. Háziipari Szövetkezet, Tápéi Régész tér 8. 63. Téglagyár Bajai út 2-4.
29. IKARUS (korábban Szegedi Finommechanikai V.) Fonó-gyári u 13. 64. Tejipari V. (kitelepítés előtt) Berlini krt. 16-22.
    65. Tejipari V. (új) Budapesti u. 6.
30. Jutaárugyár Dorozsmai út 14. 66. Textilművek Kálvária sgt. 87.
31. Kábelgyár Bakay N. u. 24. 67. TORNÁDÓ Gépgyártó Kft. (korábban HÓD-GÉP te-
32. Kenderfonógyár Londoni krt. 3.   lepe) Széksósi út 54.
33. Konzervgyár Pulz u. 46. 68. Tömegcikk Ktsz Zákány u. 44.
34. Kőolajtermelő V. központi irodaháza Tisza L.krt. 47. 69. Újszegedi Kender- és Lenszövő, valamint a Rostkikészítő Ipartelepe Alsó-kikötő sor 11.
35. Kőolajtermelő V. Ipartelepe Algyő Ipartelep 70. Vas- és Fémipari Szövetkezet Kátay u. 23.
36. Kötélgyár Kálvária sgt. 96. 71. Vasöntöde Kálvária sgt. 65.
 

  1. Fehér István 1973. 15.
  2. Szilágyi G.–Káposztás I. 1976. 87.
  3. Bátyi Zoltán 1983. 54.
  4. Az államosítás után Szegedi Szalámigyár.
  5. Mann M.–Sípos P. 1970. 42.
  6. Fehér István 1973. 25.
  7. Szilágyi G.–Káposztás I. 1976. 89
  8. Fehér István 1973. 30.
  9. Fehér István 1973. 18.
  10. Berár Demeter 1947.
  11. Fehér István 1973. 39.
  12. Főisp. biz. ir. 1/1949. res. sz. A főispán 1948. decemberi jelentése.
  13. Sztvsz. ir. B. 1364/1949. sz.
  14. Nagy P.–Bedi N. 1984. 13.
  15. Bátyi Zoltán 1983. 56–60.
  16. Munkásigazgatót kapott az államosított Délmagyarországi Cipőgyár és a Szegedi Kenderfonó = DM, 1948. márc. 27.
  17. Tömörkény László, Tömörkény István neves író fia főmérnökként 1958-ban a magyar kender ipar fejlesztéséért Kossuth-díjat kapott.
  18. Reigl Endre 1988. 36.
  19. MSZMP31. ir. 2. fcs 161. őe. Az ipari üzemek államosításával kapcsolatos iratok.
  20. Életrajzi lexikon 1987.
  21. Például Nagy Géza cipész 1949 és 1951 között a Szegedi Bőrgyár igazgatója, 1951-től 1952-ig avárosi tanács tervosztályvezetője, majd 1967-ig a Szegedi Patyolat igazgatója. Pontyik Pál 1949-ben aszalámigyár, 1950-ben a vágóhíd vezetője. Pusztai (Pipicz) József tímár 1945-ben az Orion Bőrgyár igazgatója, 1956 után a Szegedi Seprőgyár igazgatója, majd több nem ipari vállalatot vezet. Az államosítástkövetően Fogas János munkásigazgatót nevezték ki a vasöntöde élére, aki 1983-ban az Ikarus szegedigyáregységének igazgatójaként ment nyugdíjba.
  22. Fehér István 1973. 42.
  23. Bátyai Jeni 1991/c.
  24. MSZMP45. ir. 2. fcs. 13. őe. Titkárok levelezése a KV titkáraival és osztályaival. 1950. jan.17. és márc. 13.
  25. Fehér István 1973. 44.
  26. A gyár az államosítás után a fővárosi Igazságügyi Ipari Vállalat üzemegysége lett, majd az 1950-es évek elején újra önállósították KÖMI 104 számú Vállalat néven. A korszak végén is viselt Alföldi Bútorgyár nevet 1957-ben kapta. Az elítélteket foglalkoztató gyár adatait a korabeli bizalmatlan légkörbensokáig titkosan kezelték, azokat a város adatait publikáló statisztikai kiadványok évekig nem tartalmazhatták.
  27. Fehér István 1973. 47.
  28. A továbbiakban a város ipartörténetét az ismétlések elkerülése érdekében nem a cégek teljes körének bemutatására törekedve, hanem a legjellemzőbb történéseket hordozó szervezetek életét követvemutatjuk be. A város legjellegzetesebb iparait, a kendergyártás, a főbb élelmiszeripari ágak, a kábelgyártás, a szénhidrogén bányászat történetét külön fejezetben tárgyaljuk. Az ipar fogalmi körébe nem tartozóépítőipar is önálló fejezetet kapott.
  29. SZVT VB jkv. 1951. jún. 18.
  30. SZVT VB jkv. 1951. jún. 28.
  31. SZVT VB jkv. 1951. aug. 19.
  32. SZVT VB jkv. 1952. okt. 2.
  33. SZVT VB jkv. 1951. aug. 9.
  34. SZVT VB jkv. 1951. okt. 4.
  35. SZVT VB jkv. 1952. okt. 30.
  36. SZVT VB jkv. 1952. okt. 31.
  37. SZVT VB jkv. 1952. dec. 11. és 18.
  38. SZVT VB jkv. 1953. dec. 3.
  39. SZVT VB jkv. 1953. dec. 3.
  40. Ferenci Tibor 1976. 97.
  41. Ferenci Tibor 1976. 98.
  42. Ferenci Tibor 1976. 174.
  43. Ránki György 1976. 285.
  44. Kaposi Zoltán 2002. 351.
  45. Alapításkori neve: Szegedi Textilkombinát.
  46. A korszak beruházásai a mindenkori folyóárakon szerepelnek, időben nem összehasonlíthatók.1949-ben 60 millióból még 1000 fős gyárat lehetett építeni, a korszak végén ekkora összeg legfeljebbnéhány munkahely létesítését fedezte.
  47. Németh Ferenc 1956. 40.
  48. Szeged Statisztika 1952–1955. 48.
  49. A minisztériumi ipar vállalatainak és szegedi gyáregységeinek létszánagyság szerinti teljeskörűfelsorolását 1954-ben a 7. sz. melléklet 1. sz. táblája tartalmazza.
  50. Az állami helyi ipar vállalatainak létszámnagyság szerinti teljeskörű felsorolása 1954-ben a 7. sz.melléklet 2. sz. táblája tartalmazza.
  51. A kisipari szövetkezetek létszámnagyság szerinti teljeskörű felsorolását 1954-ben a 7. sz. melléklet 3. sz. táblája tartalmazza.
  52. Szeged Statisztika 1952–1955. 83.
  53. Szeged Statisztika 1952–1955. 88. és Szeged Statisztika 1956. 60.
  54. Szeged Statisztika 1956. 61.
  55. A szénhidrogén-bányászat történetét külön fejezet írja le.
  56. Csm. Statisztika 1960., 1970.
  57. Mindenkori árakon.
  58. Klonkai László 1974. 361.
  59. Klonkai László 1987. 268.
  60. A kenderipar történetét külön fejezet írja le.
  61. Klonkai László 1987. 268.
  62. Klonkai László 1987. 269.
  63. Klonkai László 1987. 270.
  64. Klonkai László 1987. 270.
  65. MSZMP1. 1958. 1. fcs. 16. őe. 1958. Gyógyszergyár ügye.
  66. MSZMP1. 1959. 1. fcs. 19. őe. Városfejlesztéssel, lakosság ellátásával kapcsolatos iratok. 1959. júl. 6.
  67. MSZMP1. 1961. 1. fcs. 22. őe. Városfejlesztéssel és ipartelepítéssel kapcsolatos iratok. 1961. febr. 10.
  68. MSZMP1. 3. fcs. 151. őe. 1963. jún. 11-i végrehajtó bizottsági ülés jkv. Tájékoztató a Csongrád megye területén telepíteni javasolt vegyipari létesítményekkel kapcsolatban.
  69. Klonkai László 1963. 575.
  70. Klonkai László 1982. 151.
  71. Szegeden alakítják ki a gyógyszergyártás új központját = DM, 1963. febr. 23.
  72. A modern magyar vegyipar fellegvára lesz Szeged = DM, 1964. máj. 21.
  73. Szegedi Vegyikombinát építése a nehézipar új ötéves tervében = DM, 1965. okt. 16.
  74. Hegyi József 1965.
  75. Matkó István 1969/a.
  76. Megkezdődött a Szegedi Gumigyár építése = DM, 1962. máj. 20.
  77. Megérkeztek a Szegedi Gumigyárba az első gépek = DM, 1963. okt. 5.
  78. Kezdődik a gépszerelés a Szegedi Gumigyárban = DM, 1964. jan. 28.
  79. Megtartották az első géppróbát a Gumigyárban = DM, 1964. szept. 2.
  80. Gyáravatás Szegeden = DM, 1966. nov. 6.
  81. Matkó István 1968/a.
  82. Bagaméry L.–Szabó P. M. 1983. 78.
  83. Az Újszegedi Kendergyár munkása, később párttitkára, 1964-től a vasöntöde igazgatója. Volt or-szággyűlési képviselő és városi tanácstag.
  84. Nagy P.–Bede N. 1984. 29.
  85. Ma avatják fel a Falemezgyár új részlegét: a finomfurnírgyártó üzemet = DM, 1961. jún. 9.
  86. Matkó István 1967.
  87. Elkészült a ládagyári új hasítóüzem = DM, 1961. jan. 3.
  88. Gazdagh István 1969/a.
  89. Tovább korszerűsítik a Szegedi Bútorgyárat = DM, 1961. júl. 14.
  90. Szegedi bútorok a Széchényi Könyvtárban = DM, 1967. aug. 16.
  91. Megkezdték a családi gyufa gyártását Szegeden. Felújított gépeket szállítottak Bagdadba = DM,1960. márc. 3.
  92. Gazdagh István 1969/b.
  93. S. M.: Az idén befejeződik a Textilművek bővítése = DM, 1967. jan. 14.
  94. Elkészültek a munkaruhagyártás automatizálásának első gépegységei a Szegedi Ruhagyárban =DM, 1962. jan. 12.
  95. Gazdagh István 1968.
  96. 18 millió téglával több. Automatizálják a téglagyártást = DM, 1965. szept. 24.
  97. Gazdagh István 1969/c.
  98. Megszűnik a Homokkitermelő Vállalat = DM, 1961. dec. 8.
  99. Matkó István 1968/b.
  100. Matkó István 1969/b.
  101. Délalföldi Gázszolgáltató Részvénytársaság. Kézirat.
  102. Matkó István 1966. és Megkezdődött a munka az új seprűgyárban = DM, 1966. szept. 6.
  103. A minisztériumi ipar vállalatait létszámnagyság szerint 1967-ben a 7. sz. melléklet 4. sz. táblájatartalmazza.
  104. A nem szegedi székhelyű vállalatok Szegeden működő 100 fő feletti ipartelepeit 1967-ben a 7.sz. melléklet 5. sz. táblája tartalmazza.
  105. A tanácsi ipar vállalatait létszámnagyság szerint 1967-ben a 7. sz. melléklet 6. sz. táblája tartalmazza.
  106. A kisipari szövetkezeteket létszámnagyság szerint 1967-ben a 7. sz. melléklet 7. sz. táblája tartalmazza.
  107. Csm. Statisztika 1970., 1980., 1990.
  108. Mindenkori árakon.
  109. Klonkai László 1987. 270. 1970-ben a MÁV Gépjavító Vállalatot, amely Szegeden jelentő-sebb telephelyet működtetett, az iparból átsorolták a közlekedésbe; A Szegedi Falemezgyárat és a budapesti székhelyű Ládaipari Vállalat szegedi ipartelepét összevonták a mezőgazdaságba tartozó Erdőgazda-sági Vállalattal, és ezzel kikerültek az iparból; 1971-ben az országos nagyvállalatok sorába tartozó, 1963-ban kialakított Rostkikészítő Vállalatot decentralizálták, a cég szegedi székhellyel tovább üzemelő részének profilját leszűkítették a kendertermeltetésre és kikészítésre. A len feldolgozását végző telepek leváltak. A következő évben a Rostkikészítő Vállalatot a Kenderfonó és Szövőipari Vállalathoz csatolták; 1973-ban öt szomszédos községet egyesítettek a Szegeddel, az ott létesült ipartelepek szegediek lettek. Közülük nagyságrendjét, jelentőségét tekintve kiemelkedtek a kőolajfeltárást és kitermelést végző vállalatok ipartelepei; 1975-ben a Pincegazdasági Vállalatba beolvadt az 1964-ben egyesített Csongrád megyei Szikvízkészítő Vállalat; 1976-ban a tanácsi irányítású Talajerőgazdálkodási Vállalatot az iparból átsorolták a mezőgazdaságba. Ugyanebben az évben a tanácsi irányítású Szegedi Fémfeldolgozó és Finommechanikai Vállalatot átadták gyáregységként a székesfehérvári IKARUS vállalatnak, a kábelgyár pedig átvette a Hódmezővásárhelyi Gépjavító és Gépgyártó Vállalat kisteleki ipartelepét; 1978-ban az addig tanácsi irányítású Szegedi Nyomda minisztériumi irányítás alá került; 1980-ban a Tisza Bútoripari Vállalat gyáregységeként dolgozó szegedi bútorgyárat átvette egy szegedi bútoripari szövetkezet.
  110. Bagaméry L.–Szabó P. 1983. 87.
  111. Nagy P.–Bedi N. 1984. 76.
  112. Oláh Miklós 2001. 183.
  113. Hőrögzítéssel készülnek az öltönyök a ruhagyárban = DM, 1970. jan. 1.
  114. Katkóné Bagi Éva 2007. 88.
  115. Farkas Imre az Április 4. Cipőipari Szövetkezet elnökének hozzászólása a szövetkezetek 1985.ápr. 29-i küldöttgyűlésén. A küldöttgyűlés jkv-e.
  116. Lengyel István a Szegedi Órás-Ékszerész Kisszövetkezet elnökének hozzászólása a szövetkezetek1986. dec. 1-i küldöttgyűlésén. A küldöttgyűlés jkv-e.
  117. Száz fő feletti szövetkezetek. A szövetkezetek 1986. ápr. 14-i közgyűlésének beszámolója.A küldöttgyűlés jkv-e.
  118. Fekete Klára 1999. 7.
  119. Kenderipar cím alatt a kender-, len- és jutafeldolgozás történetét tárgyaljuk, részben a SzilágyiG.–Káposztás I. 1976.; Reigl Endre 1988. és Túry József 1960.; Fekete Klára 1999. művekalapján.
  120. A cég nevét a későbbiekben Délmagyarországi Rostkikészítő Vállalatra változtatták.
  121. Az államosítás előtt Varga Mihály-féle üzem.
  122. Hurkolt technológián alapuló, műanyagból készült zsák.
  123. Mann M.–Sípos P. 1970. 58.
  124. Mann M.–Sípos P. 1970. 59.
  125. Mann M.–Sípos P. 1970. 92.
  126. Piros László eredeti foglalkozása hentes, 1954 és 1956 között Magyarország belügyminiszterevolt.
  127. Pick Szeged 1869–1999. 16.
  128. Pick Szeged 1869–1999. 18.
  129. Paradicsompaprika készítmény.
  130. Bátyi Zoltán 1983. 59.
  131. Bátyi Zoltán 1983. 74.
  132. Bátyi Zoltán 1983. 90.
  133. Bátyi Zoltán 1983. 101.
  134. Bátyi Zoltán 1983. 132.
  135. Bátyi Zoltán 1983. 138.
  136. Bátyi Zoltán 1983. 157.
  137. Bátyi Zoltán 1983. 201.
  138. Bátyi Zoltán 1983. 214.
  139. Bátyi Zoltán 1983. 252.
  140. Fekete Klára 1999. 11.
  141. Bátyai Jenő 1991. 93.
  142. Korszerűsítik Szeged legnagyobb malmát = DM, 1961. jan. 6.
  143. Bátyai Jenő 1991. 96.
  144. Szegeden megkezdte a termelést az új takarmánykeverő üzem = DM, 1962. júl. 3.
  145. Bátyai Jenő 1991. 96.
  146. A durum vagy kemény szemű búza sütőipari szempontból a legértékesebb gabona, melynek kereslete az átalakuló fogyasztási szerkezet hatására erősen növekszik.
  147. Nagy beruházásokkal bővül a szegedi Paparikafeldolgozó telep = DM, 1950. aug. 16.
  148. Bátyai Jeni 1991. 94.
  149. Bátyai Jeni 1991. 95.
  150. Fekete Klára 1999. 67.
  151. Péter László 1973. 41.
  152. Péter László 1973. 111.
  153. Péter László 1973. 30.
  154. SZVT VB 1952. okt. 30.
  155. SZVT VB 1952. okt. 30.
  156. Péter László 1973. 57.
  157. Péter László 1973. 70., 111.
  158. Péter László 1973. 74.
  159. Zoltánfi Zoltán 2009.; Kábelgyár 1984.
  160. Zoltánfi Zoltán 2009.; Kábelgyár 1984.
  161. Zoltánfi Zoltán 2009.
  162. Zoltánfi Zoltán 2009.
  163. Zoltánfi Zoltán 2009.
  164. Zoltánfi Zoltán 2009.
  165. Az alfejezet a Nagyalföldi Kőolaj- és földgáz 1975. és Juratovics Aladár 1995. címűművek alapján készült.
  166. A kőolaj kutatás kezdetekor Algyő Szegeddel szomszédos község volt, később egyesítették Szegeddel.
  167. Tápét Algyővel egyidejűleg egyesítették Szegeddel.
  168. Korábbi nevén OKGT Alföldi Kőolajfúrási Üzem.
  169. Juratovics Aladár 1990 évi nyugdíjba vonulásáig a Szegedi Üzem vezetője, majd igazgatója volt.
  170. Az építőipar a nemzetgazdaság ágazati rendszere szerint önálló ágazat, az ipar összesített adatainem tartalmazzák.
  171. Szeged statisztika 1952–1955. 90.
  172. 20 év 35.
  173. Komócsin Mihály 1982. 23.
  174. Két kongresszus között 1975. 29.
  175. Két kongresszus között 1975. 28.
  176. Tarjányi György 2002. 114.
  177. Tarjányi György 2002. 9.
  178. Tarjányi György 2002. 68.
  179. Tarjányi György 2002. 44.
  180. Tarjányi György 2002. 80.
  181. Tarjányi György 2002. 10.
  182. Tarjányi György 2002. 96.
  183. Tarjányi György 2002. 115.
  184. Matkó István 1971.
  185. Tarjányi György 2002. 114.
  186. Ránki György 1976. 287.
  187. Gyűrffy László 1978.
  188. Népszámlálás 1949., 1960., 1970., 1980., 1990.
  189. Az 1949. évi népszámlálás foglalkozási adatait ilyen mélységű részletezésben városonként nempublikálták, a közölt adatok Csongrád megye egészét jellemzik. Mivel az akkori megyei ipar döntőenSzegedre összpontosult, megközelítő adatnak elfogadható.
  190. Városi szinten hosszabb távon összehasonlítható adatokat csak a népszámlálások adatbázisa tartalmaz.
  191. Fekete Klára 1999. 73.
  192. Az adott gyár vagy elődjének alapítási éve.
  193. A gyár maradéka is kitelepült Szegedről 2009-ben.
  194. Ekkor vált önálló szegedi székhelyű vállalattá, de már 1960-ban Szegedi Pincegazdaság névenműködött, mint mezőgazdaságba sorolt üzem.
  195. Ekkor vette át az IKARUS a tanácsi irányítású Szegedi Fémfeldolgozó és Finommechanikai Vállalatot, mely a gyáregységnek helyet adó központi üzemcsarnokát 1969-ben építette.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet