Előző fejezet Következő fejezet

Művészetek

 

I. IRODALMI ÉLET ÉS IRODALOM

 {697} Amikor a háború utáni szegedi irodalom, irodalmi élet vázlatos földolgozására vállalkozunk, több — roppant bonyolult és vitatott — kérdéskörrel kell szembenéznünk. Az egyik a korszakhatár. Hiszen históriai-politikatörténeti szempontból aligha tagadható 1944/45 fordulatjellege. Az erőszakkal érvényesített, döntően ideológiai-politikai vezérlés az irodalmi írás föltételrendszerét és horizontjait is radikálisan változtatja meg. Az első években azonban — a hagyományokhoz fűződő változás jegyében — inkább tematikai-tartalmi és nem poétikai-esztétikai jelek érzékeltetik a fordulatot. A korszak meghatározó művei lényegében az előző évek törekvései alapján helyezhetők el: nagyon eltérő színvonalon valójában az folytatódik, ami a két háború között és a háború alatt kialakult. Jellemző, hogy 1944 októberétől jó néhány évig nemcsak Szegeden, még a szomszédos, jóval kisebb Hódmező-vásárhelyen is pezsgő szellemi, irodalmi élet alakul ki. Igaz, ebben az idő-szakban is fölfedezhetők a kommunista fordulat irodalmi következményei, a realizmus, pártosság és népiség ideológiai kategóriái azonban csak 1948/49 után rombolták le a változással kapcsolatos illúziókat. A pragmatikus igények kielégítésére egyszerűsített, a vulgármarxista elvekkel és közvetlen pártirányítással tönkretett irodalom az évszázados folyamat megszakításának szomorú képét kezdte mutatni. Jelentős művek azonban ekkor is születtek — ha nem jutottak is el megírásuk idején az olvasóhoz. Az „ötvenes években” a magyar irodalom is szabadságharcát vívta. Ez az ellenállás azonban vidéken a kisszerűbb, bornírtabb hatalmi felügyelet alatt jóval nehezebb volt, mint a fővárosban. Ez a magyarázat arra, hogy az „elnyújtott” ötvenes éveknek a fővárosban hamarabb lett vége, mint vidéken. Szeged a termelési regények és csasztuskák egyik hazai bázisa lett. Amikor az 1960-as évek elején a magyar irodalom ismét levegőhöz jutott, a végeken még mindig „balosabbak”, dogmatikusabbak akartak lenni a kelleténél. A magyar irodalmi hagyományhoz való visszakanyarodás, az európai áramlatokba való bekapcsolódás jóval több akadályba ütközött. Az 1960-as évek közepétől viszont — a fiatalabb nemzedékek jelentkezésétől nem függetlenül — a megújulási törekvések erősödnek meg. Óriási harcokkal és nem ritkán kompromisszumokkal. A magyar irodalom egészében lejátszódó folyamatokkal összhangban a vidéken születő irodalom is gazdagabb és színesebb lesz. Miközben óvatosabban újít,  {698} s a merészebb innováció iránt bizalmatlan. A nagy hatású irodalmi estek, felolvasások és előadóművész-produkciók mind-mind az irodalom kiemelt, kitüntetett szerepéről tanúskodnak. Az irodalom olyan tabuk kimondásának terepévé válik, melyekről máshol még áttételesen sem lehet beszélni. Az 1970-es, 80-as évek pályakezdői azután csaknem kivétel nélkül a legújabb esztétikai irányok mellett kötelezik el magukat. Különös helyzet alakul ki: együtt a realizmus szolid megújítói és a neoavantgárd és posztmodern harcosai; az újra fölfedezett „nyugatos” hagyomány és a még mindig ambivalens módon megítélt népi tradíció. A rendszerváltoztatás utáni felemás helyzetnek pedig az az oka, hogy a szellemi élet és benne az irodalom egyrészt átéli ugyan a folyamatos politikai felügyelet megszűnésének eufóriáját (az irodalom végre irodalom lehet), másrészt szomorúan tapasztalja, hogy értéke és becsülete a társadalom tudatában ijesztő gyorsasággal porlad. A kapitalizálódó világban az irodalomnak is a klasszikus hagyomány leértékelődésével, a szellemi értékek semmibe vételével kell szembenéznie.

A szegedi irodalom, irodalmi élet utóbbi hat évtizede elválaszthatatlan az imént jellemzett folyamatoktól. Nem megkerülhető kérdés, hogy egyáltalán milyen szempontok, megkülönböztető jegyek alapján beszélhetünk szegedi irodalomról. Hiszen az a fajta „szegediség”, mely például Tömörkény István, Móra Ferenc vagy Juhász Gyula munkáiban kifejeződött, már az 1930-as évektől fokozatosan eltűnt. Lengyel András írja a Szeged története előző kötetében: a régi nagy szegedi klasszikusok sem jelentettek egységes irányt, stílust, „de még azonos problémaérzékelést és -kezelést sem. De valamennyien — a Szegedre »csak« ideszármazó Móra is — e táj életéből, társadalmi-kulturális viszonyaiból nőttek ki, abból táplálkoztak, s valamiképpen alkatuk, tehetségük, irodalmi munkájuk természete szerint különbözően arra reflektáltak.” Az 1930 és 1944 közötti szegedi irodalomban — mondja Lengyel András — nem találunk olyan „jelentős alkotót, aki Szegeden hozott volna létre érett és kiteljesedett életművet”.1 Az első megállapítás néhány kivételt nem tekintve a háború utáni évtizedekre is igaz. Hiszen a szegedi örökség Móráékhoz hasonlítható meghatározó szerepét az írók közül legföljebb Tóth Béla és Temesi Ferenc prózájában fedezhetjük föl, a társadalomtudósok között pedig Bálint Sándor, Péter László, Ilia Mihály említhető. Hogy ez a „szegediség” mennyire nem köthető a szerző személyi igazolványába jegyzett lakóhelyhez, azt éppen Temesi példázza. A háború utáni „legszegedibb” mű, a Por című (1986–87) regény történetesen akkor született, amikor a szerző már évtizede nem élt a városban. Érvényes mindez Szepesi Attila vagy Veress Miklós városhoz és kultúrájához fűződő verseire. A „szegedi” tehát fölöttébb kényes kategória. Hiszen a szegediből valójában csak az marad meg, ami a teljes magyar irodalmi mezőnyben elhelyezhető. Ami a Körtöltésen belül ragad, lehet lokális érdekeltségű, az egységes ma gyár  {699} irodalmi értékrendben viszont nem állja meg a helyét. Tény, hogy Baka István Szegeden kiteljesedett életművéig nem találkozunk Juhász Gyula színvonalával fölérő teljesítménnyel. A társadalomtudomány itt említhető produkciói - európai hírű egyetemi városról lévén szó - már jóval több ilyen magas színtű munkálkodással büszkélkedhetnek. A továbbiakban azonban természetesen nemcsak a legnagyobbakkal foglalkozunk, hanem a (Lengyel András szavaival) „kismesterekkel és próbálkozókkal” is. A sajátos szegedi karakter persze az ű munkáikban is fölvillan. Az átütő, nagy tehetségű Baka István viszont közismerten szülővárosában, Szekszárdon érezte jól magát, a szegedi kisvilághoz ambivalens módon kapcsolódott.

Roland Barthes szerint az irodalom egyrészt intézmények, másrészt művek rendszere. Előbb az irodalom, irodalmi élet intézményi hátterét tekintjük át. A háború utáni években 1948-ig élt a nagy múltú Dugonics Társaság. Az 1892-ben létrehozott szegedi irodalmi és tudományos egyesület, mely felolvasó üléseket tartott, pályázatokat írt ki, papíron 1952-ben szűnt meg, s 1991-ben újította föl munkáját. A korszak azonban a társaságokat és egyesületeket nem tekintette a szellemi élet legális fórumainak. (Országosan is csak az 1980-as, még inkább az 1990-es évektől jelennek meg újra ezek a korábban olyannyira meghatározó civil szerveződések.) A Magyar Írók Szövetsége Szegedi Csoportja (később A Magyar Írók Szövetsége Dél-magyarországi Csoportja) az 1950-es évek elejétől a nyolcvanas évek végéig irodalomszervező szerepet próbát betölteni. Támogatta a pályakezdőket, antológiák körül bábáskodott: Fiatal szegedi írók antológiája (1959), Költők a Tisza partján (1967), Gazdátlan hajók (1979), A hazatérés lehetőségei (1983). A Gazdátlan hajók előbeszédében Ilia Mihály pontos jellemzést adott az akkor indulókról: „Ennek az új szegedi antológiának a szerzői is szembenéznek a hagyománnyal. Juhász Gyula neve gyakran fölbukkan verseikben, de látható, hogy egy magatartást fedeznek föl benne, mi megújítható és követhetű, a hűséget látják benne, mely a tájhoz kötötte s benne erősen a néphez. (...) Az indító példák hatása hol erősebben, hol halkabban szólal meg verseikben, József Attiláé tán legerősebben a feltűnően jól verselő legfiatalabb - Belányi György - írásaiban; a biológus - Géczi János - erősen képi világot dédelget; az újságíró - Petri Csathó Ferenc - nyelvi fantáziája, föltűnő verskészsége lep meg; a most végzett bölcsész - Zalán Tibor - látomásos lírája már önállóságot mutat a kortársi lírában; a könyvtárosban - Téglásy Imre - erősen munkál előtanulmányainak műveltségélménye, az antik példák megújíthatóságának szándéka. Akinek kötete is van már közülük, - Baka István - az szándéka ellenére is erős vonzást gyakorol rájuk, sőt óhatatlanul hatást is. Ennek a Költőnek már félreismerhetetlen saját hangja van a kortársi magyar lírában, kötött formák, erős gondolatiság, magyarság-emberség nagy Költői témájának mély átélése.”2 A hazatérés lehetőségei ugyancsak szegedi  {700} fiatal költőket mutatott be - noha megjelenése idején négy szereplő közül már csak Vecsernyés Imre élt Szegeden. Hévizi Ottó és Józsa Fábián elköltözött, a rendkívüli tehetségű Herbszt Zoltán pedig huszonkét évesen meghalt.

Az egyetem, az egyetemi alkotókörök, szemináriumok, konzultációk újabb és újabb tehetségeket indítottak útjukra. Ilyen csoport alakult ki a forradalom után Szegeden tanító Király István, később Kiss Lajos körül. A hatvanas évek második felétől az akkori fiatal egyetemi oktatók, szerkesztők Ilia Mihály, Kovács Sándor Iván, Vörös László segítették a pályakezdőket. Az 1990-es években jött létre a Szegedi Írók Társasága, mely 2008-ban a tizenegyedik alkalommal adta ki a Szegedtől Szegedig című antológiát, mely nemcsak a városban élő, hanem az elszármazott alkotók, társadalomtudósok írásainak is fóruma.

A magyar irodalom azonban tradicionálisan folyóirat-irodalom, a magyar kultúra (az újabb médiumok gyors térhódítása idején is) folyóirat-irodalom és folyóirat-kultúra, mely évszázados hagyományt őrizve, anyagi nehézségekkel küzdve és ezeket leküzdve az irodalom legfontosabb intézményrendszerét adja. Ezért megkerülhetetlen az immár 63. évfolyamát jegyző Tiszatáj, melynek első száma 1947 márciusában jelent meg.3 (Kezdetben a Szabadművelődési Tanács adta ki, majd a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat, a Délmagyarország Könyv- és Lapkiadó, 1991-től a Tiszatáj Alapítvány.) Az előzményekről (Délvidéki Szemle), az indulás körülményeiről a névadó-alapító Péter László számol be.4 A folyóiratot - életkorát illetően - csak néhány határon túli lap előzi meg (Korunk, Híd), ezek azonban hosszabb kihagyásokkal jelentek meg. A több mint hat évtized alatt a Tiszatáj mindössze kétszer szünetelt: 1956 novemberétől 1957 tavaszáig és 1986 júliusától 1987 márciusáig. Utóbbi - Nagy Gáspár A fiú naplójából című versének közlése miatt - az elmúlt évtizedek egyik legviharosabb művelődéspolitikai eseményével függ össze. A Tiszatáj első szerkesztői (Madácsy László, Péter László) olyan elveket fogalmaztak meg, amelyek máig érvényesek. Ilyen például a régió irodalmi örökségének ápolása, az országos irodalmi értékrend szem előtt tartása, a szomszédos országok magyar és nem magyar  {701} nyelvű kultúrájára irányított figyelem. Az első számban már volt Délkelet-európai Néző rovat.

158. Tiszatáj, 1948. szept.–okt.

Az 1950-es évek provinciális és dogmatikus mélypontjai után a folyóirat az 1960-as években egyre karakteresebb arculatot formált. A megújuló irodalomnak és (viszonylag) szabadabb légkörnek ez éppúgy köszönhető, mint a szerkesztőségben működő fiatal irodalomtörténészeknek. A nagy fordulat Ilia Mihály nevéhez fűződik. (1971-1972: főszerkesztő-helyettes, 1972-1974: főszerkesztő). A lap - száznyolcvan fokos fordulattal - végleg szakított a lokális szereppel, fölismerte, hogy csak jó vagy rossz irodalom van. Mindez természetesen nem jelentette Szeged és környéke gazdag irodalmi, művészeti, művelődéstörténeti hagyományainak hanyagolását. Az értékhangsúlyok látványos áthelyezését jelezte, hogy a hetvenes évek elejétől a Tiszatáj a korszak élvonalbeli íróinak adott otthont. Illyés Gyula például munkássága utolsó évtizedében a legtöbb versét a Tiszatájban publikálta, de gyakran tűnt föl írásaival Németh László. Nagy László, Pilinszky János, Kálnoky László és Tandori Dezső publikációi azt is jelzik, hogy a Tiszatáj az 1970-es, 80-as években (Vörös László, Annus József, Olasz Sándor szerkesztése idején) sem volt a népiek (vagy ahogy ma nevezik: posztnépiek) kizárólagos fóruma. A különféle hangzások, poétikák, nemzedékek és irodalmi törekvések békés egymás mellett élése mai napig jellemzője a folyóiratnak, melynek élén 1996-tól Olasz Sándor áll. Az esztétikai változatosság nem vezetett eklektikához, mivel az igazán jó művek nem kioltják, hanem kiegészítik egymást.

159. Tiszatáj, 1956. jún.

A Tiszatájnak mindig jellemzője volt, hogy az élő klasszikusok művei és a tehetséges pályakezdők írásai együtt jelennek meg. A lap több írónemzedéket is „fölrepített”, például Veress Miklósét és Szepesi Attiláét, Baka Istvánét és Zalán Tiborét. A szegedi kulturális hagyományból a Tiszatáj (csak az utóbbi éveket említve) olyan életművekre irányította a figyelmet, mint Juhász Gyuláé, Móra Ferencé, Bálint Sándoré. Évente átlag 40-50 szegedi szerző írását közli. Ugyanakkor változatlanul képes megnyerni a kortárs irodalom élvonalát. Juhász Ferenc, Tandori Dezső, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Jókai Anna, Darvasi László, Grendel Lajos, Márton László, Sándor Iván, Vekerdi László, Zalán Tibor neve jól érzékelteti a lap esztétikai arculatának sokszínűségét és színvonalát. A folyóirat patinás értékeinek megtartása — {702}  a fiatal nemzedékek jelentkezésével párhuzamosan — újabb beszédmódokkal jár együtt. A Tiszatáj tematikus számaival, sorozataival rendszeresen állást foglal az ezredforduló, az új évezred fontos szellemi kérdéseiben. 1999-ben és 2000-ben Honnan jövünk? Mik vagyunk, Hová megyünk? címmel sorozatot indított, melyben — írók, tudósok, művészek megszólaltatásával — Szekfű Gyula hajdani Mi a magyar? vállalkozásának mai megfelelőjét keltette életre. Az 1970-es évek elején indított Most-Punte-Híd rovat ma is létezik. Az utóbbi évtizedben a Tiszatájnak — nagy visszhangot keltő — szerb, horvát, szlovén, orosz és osztrák számai voltak. A lap — a nyári hónapokat kivéve — minden számban diákmellékletet ad ki. A 125. darabhoz érkező sorozat egy-egy füzete valamely klasszikus vagy kortárs író művének elemzést nyújtja vagy munkásságáról ad pályaképet. A Tiszatáj 1992-től díjjal ismeri el legjobb szerzőit. Eddig huszonhét alkotó, Tiszatáj-szerző részesült a kitüntetésben: Ágh István, Baka István, Csiki László, Darvasi László, Domokos Mátyás, Fried István, Füzi László, Görömbei András, Grendel Lajos, Grezsa Ferenc, Jókai Anna, Juhász Ferenc, Kovács András Ferenc, Lászlóffy Aladár, Nagy Gáspár, Péter László, Sándor Iván, Simai Mihály, Sütő András, Szepesi Attila, Tandori Dezső, Térey János, Tornai József, Tőzsér Árpád, Utassy József, Vekerdi László, Zalán Tibor.

A magyar irodalom, az olvasóvá nevelés történetében kivételes helyet tölt be a Kincskereső című irodalmi gyermekfolyóirat, mely 1971-ben a szegedi tanárképző főiskola kiadványaként indult, alapító főszerkesztője Hegedűs András főigazgató volt. Rajta kívül Dobcsányi Ferenc bábáskodott a lap körül. 1974 októberétől a Kincskereső országos terjesztésűvé vált, a kezdeti néhány ezres havi példányszámot 70-80 ezerre tornázta föl. Ekkor lett főszerkesztő-helyettes Simai Mihály, Baka István pedig a szerkesztőség tagja, főmunkatársa. 1975-től 1981-ig Deme László nyelvészprofesszor, 1981-től 1991-ig Grezsa Ferenc irodalomtörténész professzor a főszerkesztő, 1991-től 1996-ig pedig Simai Mihály, helyettese Baka István. (A folyóirat gazdája előbb az Úttörőszövetség, majd a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat, a Móra Ferenc Könyvkiadó és a Délmagyarország Könyv- és Lapkiadó. Az 1990-es évek közepétől, Rigó Béla főszerkesztése idején magánalapítvány volt a kiadó. Az anyagi gondok súlyosodásával és a színvonal zuhanásával összefüggésben a lap lassan elhalt.)

A tíz-tizennégy éves korosztály irodalmi nevelésében, az olvasóvá nevelés programjában a háború utáni évtizedek egyik legnagyobb vállalkozása volt a Kincskereső. A magyar irodalmi élet is hiányát érezte az ilyen folyóiratnak. Az országos jelentőségűvé váló Kicskereső egyrészt a gyermek- és ifjúsági irodalom korabeli virágkorával függ össze (ide értve a nem magyarországi magyar kiadványok, például a kolozsvári Napsugár reneszánszát), másrészt az Olvasó népért mozgalom lendületével. (A mozgalmat a művelődéspolitika a legteljesebb mértékben támogatta. A könyv, az olvasás népszerűsítése, az író-olvasó találkozók szervezése még annak ellenére eredményesnek  {703} nevezhető, ha néha erőltetett programok és módszerek akadtak.) A lap azzal is missziót töltött be, hogy rendszeresen olvasótáborokat szervezett. Ezek a Kincskereső-táborok nemzedékek meghatározó élményei lettek. A táborvezető szerkesztők több olyan tehetséget fedeztek föl, akik később az irodalmi pályát választották. A folyóirat általában kétharmad részben klasszikus vagy kortárs szépirodalmat közölt, a többit rovatok (Édes anyanyelvünk, Irodalmi séták, A Kincskereső látogatóban…, Könyvek között, Testvérmúzsák) töltötték ki. Az irodalmon kívül kiemelkedő szerepe volt a társművészetekről szóló írásoknak, amelyekkel sokat tett az olvasók vizuális neveléséért. Egy-egy szám illusztrálására a kortárs grafikusok legjavát kérte föl — Reich Károlytól Szántó Piroskáig, Würtz Ádámtól Berki Violáig. A „kincskeresés” tanulságait Grezsa Ferenc így foglalta össze: „irodalmunk megismertetését és megszerettetését, a tizenévesek ízlésvilágának, szemlélet- és gondolkodásmódjának alakítását, a hídverést az ifjúsági és a felnőttkori olvasás között — csakis magas esztétikai értéket képviselő, igényes eszmeiségű és mély érzelmi-hangulati telítettségű alkotásokkal közelíthetjük. (…) Vagyis a gyermekirodalom fogalma nem egyeztethető össze az irodalom didaktikus vagy minőségi szempontú redukciójával, önkorlátozásával…”5 Kezdeményező volt a Kincskereső abban is, hogy az ifjúsági irodalmi folyóiratok modelljét kristályosította ki. Nagy kár, hogy a rendszerváltoztatás utáni időszak ezzel az értékkel nem tudott, nem akart mit kezdeni.

Az 1980-as évek második felében az irodalmi fórumok Szegeden is differenciálódni kezdenek. Akkori szegedi bölcsészhallgatók (Csuhai István, Takáts József) indítják 1984-ben a Harmadkor című országos hatókörű és jelentőségű periodikát, mely a Pompeji című irodalmi, művészeti és bölcseleti folyóirat közvetlen előzménye. 1989-ben Szántó István szerkesztésében antológiát adnak ki, melyről Domokos Mátyás azt írta: „ez az antológia szegedi illetősége ellenére sem a tájirodalom szemléje; szerzői ugyanis az ország jelenlegi közigazgatási határainál nagyobb szellemi tájegységet reprezentálnak”.6 Megjegyzése arra utal, hogy a 20. század második felében már egyáltalán nem lehet tájirodalmakról beszélni. Legalábbis abban az értelemben, ahogy a 19. századi szegedi kisnovellistákról vagy éppen Móráról lehetett. Szegedi írók és egyetemi oktatók — „a tudás és szépség jegyében” — 1989 nyarán alapítják a Pompejit. „Tiszta és pontos beszédmód a Pompeji alapítóinak célja és eszménye. Régi és új kultúra dialógusa az anarchikus disputák után: a klasszikus korok befogadható és befejezhető, töredékes tökéletességét jelzi a Pompeji neve.” Az 1990-től 1998-ig negyedévenként megjelenő periodika szerkesztői (Darvasi László, Laczkó Sándor, Mikola Gyöngyi, Szilasi László) elsősorban a kortárs irodalom posztmodern törekvéseit favorizálták, a színvonalas szépirodalom mellett magyarul először olvasható {704}  elméleti alapmunkákat, bölcseleti szövegeket közöltek. Némiképp a megszűnt Pompeji utódaként indul 2000-ben a Fosszília, mely a radikálisabb irodalom és művészet iránt érdeklődik. A térség nem magyar irodalmaira is figyel, az itt közölt fordítások hiányt pótolnak. 1988-ban indult a Szeged című várostörténeti szemle (szerkeszti Tandi Lajos), mely a szegedi irodalomtörténeti hagyomány föltárásában jelentős érdemeket szerzett. Figyel a kortárs irodalomra, a szegedi szerzők könyveit ismerteti. Polner Zoltán szerkesztésében jelenik meg a Szegedi Szépírás. A Somogyi-könyvtár kiadásában, Péter László szerkesztésében megjelenő Szegedi Műhely irodalmi vonatkozásait sem szabad megkerülnünk. A fölsoroltakon kívül az elmúlt évtizedekben az irodalomnak még számtalan fóruma volt: az egyetemi kiadványoktól (Szegedi Egyetem, Bölcső) a helyi napilapokig (Délmagyarország, Csongrád Megyei Hírlap és utóda, a Délvilág). Utóbbiak azonban az 1990-es évek közepétől a bulvárlapok igézetében csaknem teljesen fölszámolták az irodalmat. A helyi rádiók és televíziók irodalommal való foglalkozása esetleges.

Más vidéki nagyvárosokkal ellentétben Szegeden a könyvkiadás csak nagyon nehezen bontakozott ki. A Tiszatáj ugyan 1947 és 1956 között kiadott 41 füzetet, 1959-ben pedig elindította a Tiszatáj Irodalmi Kiskönyvtárt. Néhányan a szerzők közül: Andrássy Lajos, Bárdos Pál, Dér Endre, Lődi Ferenc, Tóth Béla, Papp Lajos, Fenákel Judit, Kiss Lajos, Nagy Sándor, Polner Zoltán, Kárász József, Zám Tibor. A Tiszatáj 1997-ben újította föl könyvkiadási tevékenységét. A Tiszatáj Könyvekben 2008 könyvhetéig hetven kötet jelent meg. (A sorozat főszerkesztője Olasz Sándor.) Többek között Tandori Dezső, Nagy Gáspár, Juhász Ferenc, Sándor Iván, Simai Mihály, Petri Csathó Ferenc, Péter László, Lengyel András, Fried István köteteit gondozta a Tiszatáj.

Mennyiségileg a Bába és Társai Nyomdaipari Kft. (Bába Kiadó) adja ki Szegeden a legtöbb könyvet - eddig mintegy hatszázat. A kiadó hatalmas és egyenetlen termése a jövedelmező nyomtatványok és népszerű kiadványok mellett a helyi könyvkiadásra koncentrál. Regények, verses- és novelláskötetek, élet- és önéletrajzok, művészportrék, riportkötetek, irodalom- és művelődéstörténeti munkák jelzik a sokműfajúságot. A Mozaik Kiadó pedig a hazai tankönyvkiadás egyik fellegvára. Külön kiemelendő az általános iskolások számára készült tankönyvcsalád Deák Ferenc és Kass János rajzaival. A kiadványok tervezését az európai rangú Deák Ferenc irányítja. 1994-től ad ki könyveket a Lazi Könyvkiadó Kft., melynek főprofilja az értékes magyar és külföldi szépirodalom és a szórakoztató irodalom. A Könyvmolyképző Kiadó (Minerva Nova Kft.) a gyermekkönyvekre specializálódott, elindította a Jonatán. Első Országos Könyvmolyképző népszerű játékait. A fölsoroltak is igazolják, hogy a tíz-tizenöt évvel ezelőtti állapotokhoz képest a szegedi irodalmi könyvkiadás képe jelentősen megváltozott.

 {705} A művek felől nézve a háború utáni szegedi irodalom három jelentős alakjával kell kezdenünk a sort. Mindhármuk írói pályája az 1950-es évek második felében indult. Tóth Béla a Viharsarok, Dombiratos társadalmi mé-lyéről emelkedve a szegedi irodalmi hagyományok (leginkább Móra Ferenc) tudatos folytatója lett. Erről az életútról nemcsak emlékezései (Iratos dombon, 1988), hanem önéletrajzi elemekkel átszőtt regényei is tanúskodnak (Gyaluvonások, 1979). Nem véletlenül indult mesékkel (A köszörűs kádi, 1959), minden írásában a mesélés örömét, a gazdag epikai áradást élvezi az olvasó, olyan hősöket ismer meg, akik a beszédben (is) élnek, az elmondás módja a jellemzés fontos eszköze. A társadalmi problémák iránti érzékenységet tanúsítja a termelőszövetkezetek szervezése idején játszódó Atya, Fiú, Szentlélek (1962). Az igazi sikert azonban a Mi, janicsárok című regény hozta meg 1969-ben. Azokról a fiatalokról szól, akik nemcsak a kiválás, a műveltség megszerzésének élményét élik meg, hanem az egyre áttekinthetetlenebb világgal is szembesülnek. A „lírai énregények módján megírt nemzedékregény” elbeszélőjéről-hőséről állapította meg Grezsa Ferenc: „sorsa a NÉKOSZ-generációét példázza, melyet az irodalomban olyan fájdalmas sikerrel igyekezett kompromittálni sematizmus és ellensematizmus.” Külön kiemelte a stílus egyéni változatát, az író nyelvteremtő gazdagságát és lelemé-nyeit.7 Rendkívüli sorsokat, rendhagyó helyzetekben is helytálló alakokat mutatnak be Tóth Béla elbeszélései (Álarcban, 1976).

Tóth Béla pályáját mindig jellemezte a művelődéstörténeti kalandozás. Móra Ferenc betűösvényein (1979) című könyvében a „napilaptemetőkből” jó néhány fontos adalékot búvárol föl. 1967-ben a Tiszatájban kezdte Tisza, majd Tiszajárás címmel azt a sorozatot, mely óriási ismeretanyagot halmozott föl a folyóról és a mellette élő emberekről. Furcsa, kevert műfajú könyv (Tiszajárás, 2006) kerekedett ki a kisebb-nagyobb megszakítással négy évtizedig írt beszámolókból. Hol a szociográfus, hol a szépíró kerekedett fölül, s a tények, adatok egy nagy mesefolyam elemeivé válnak. Lengyel András szerint „olyan életvilágról ad hírt ez a könyv, amely az utóbbi évtizedek minden változása ellenére alapformáiban ma is létezik, de amely jórészt már kívülrekedt az újabb magyar próza szemhatárán. Egy olyan dimenzió válik tehát érzékelhetővé általa, melyhez az úgynevezett posztmodernnek sem életbeli kötöttségei, sem irodalmi affinitása nincs már. Ami tehát az irodalmi mainstream számára már elveszett.”8

Mocsár Gábor gyári munkásból lett újságíró, író. 1962–64-ben a debreceni Alföld főszerkesztője volt. Leváltása után Szegedre költözött, és itt élt 1987-ig. Első könyveiben (csak néhányat kiemelve a pálya első szakaszából: Pirostövű nád, 1964, Fecskék és miatyánk, 1967, Fekete csónak, 1967), akkor kemény bírálatként fölfogható, leleplező regényekben és novellákban  {706} reagált a történelmi és társadalmi változásokra. „Botrányos ember volt”, miként Ördögh Szilveszter fogalmazott, gyakran nyúlt politikai darázsfészkekbe. „Mondta-mondta a magáét, plebejus indulattal, kurucos önérzettel, megátalkodott népi szocialistaként. Bizony kínos helyzeteket tudott előidézni, feszengtek benne az óvatos józanok.”9 Közösségi, közügyeket feszegető író volt minden műfajában. Részletek egy közép-európai életrajzból (1982) című válogatott novelláskötete a klasszikus történeti realizmus 20. századi megújíthatóságára példa, benne olyan nagy novellákkal, mint a Tamási Áron világát, hangját idéző Téli csillag. Igazságkeresése és valóságismerete humorral, szatirikus hajlammal párosult. Regényei, kisregényei (Kerek egymillió, 1968, Ki vágta fejbe Hudák elvtársat? 1971, Sziklából víz, 1975, Kék barlang, 1978) a konszolidálódott kádári szocializmus idején népszerű olvasmányok voltak, nem egyből tévéfilm készült.

Az újraindított Magyarország felfedezése sorozat első köteteként jelent meg 1970-ben Égő arany című szociográfiája a hazai olajbányászatról. (Ennek a nagy visszhangot kiváltó munkának műfaji előzménye volt az 1964-ben Taar Ferenccel közösen kiadott Tanyavilág — bomló világ.) A história, a történelmi regény is izgatta Mocsárt. A Gyémántper (1972) az 1848/49-es szabadságharc egyik epizódjában, Madarász László meggyanúsításában a politikai hadjáratok, koncepciós perek mechanizmusát, modellhelyzetét mutatta meg. A város és a fejedelem (1980) regénytere Debrecen, hőse Rákóczi fejedelem. Élete végén Mocsár Gábor önéletrajzi hármaskönyvén dolgozott: …eleitől fogva (1986), Minden időkben (1989), Magamban bízva (kiadatlan).

160. Mocsár Gábor

Évtizedek óta épülő, az irodalmi munkálkodás többféle lehetőségét kipróbáló írói pálya teljesedett ki Simai Mihály életművében. A virradat vitorlái (1962) és a Látás és látomás (1965) után 1974-ben a Kenyérszegővel jutott lírikusi működésének egyik csúcspontjára. Tüskés Tibor jó szemmel vette észre, hogy van ezekben a versekben egy apró, árulkodó nyelvi jel, amely Simai látásmódját, „emelkedett, fölfelé tekintő és fölfelé törő érzéseit” érzékelteti, s ez a föl igekötő kitüntetett használata.10 A költői útbejárás egyik iránya valóban e fölfelé húzó erő nyelvi-poétikai eszközeinek kutatása. Más-felől (a Kincskereső szerkesztésével párhuzamosan) erősödik a játékosság, a komédiázó hajlam, a groteszk, az abszurd iránti vonzódás. Minden bizonynyal ez magyarázza, hogy jó két évtizeden át Simai Mihály elsősorban a gyermek- és ifjúsági irodalom megbecsült alkotója. Az égre pingált kiscsikó (1976), A nádszálon szippantott tündér (1978), Robogunk az Észtrabanton  {707} (1982), A sólymok szabadnak születnek (1983), Bohócország címere (1985) ennek a korszaknak az állomásai. Az 1990-es évek közepétől azonban, a Fényörvények (1997) című kötettől kezdve Simai jelentős „ontológiai”, „metafizikai” lírát művel. (Jel/ölhetetlen jel/ölhető, 2003, Az eltévedt világítótorony, 2005) A létben „önmagát kereső lélek” ezekben három domináns szerepet, magatartást alakított ki. A versek ezek változatai, egymásba játszásai. Az első költői magatartás a mámoros életigenléssel és életteljességgel próbálja legyőzni a semmit. A második réteg olvasója a múltunkba süllyedt, tudatunktól elfeledett világba, a gyermekkor védettségébe lép át, a költészet örök toposzát (hová lett, ami eltűnt, ami elmúlt?) villantja föl. A harmadik körbe olyan versek tartoznak, melyek szerzője mintha már megismerte volna a megismerhetetlent, megélte volna a megélhetetlent. Az olvasók nagyobb része bizonyára úgy tekint ezekre a versekre, mint egy önmagán, saját kétségbeesett helyzetén fölülemelkedő lélek megnyilatkozásaira. Mi ad erőt neki, hogy teljesen ne rendüljön meg? Ha megrendül, azonnal érvényét veszti a szó. Márpedig ezek a versek éppen annak tudatára támaszkodnak, hogy gazdag, sokjelentésű szavakkal mégis csak megnevezhető a megnevezhetetlen. Legújabb kötete (Titkos testvériség, 2008) a festő és a költő közötti titkos szálakat emeli versbe. „Képlátomások és versmeditációk — írja. — Nem egy-egy festmény titkát akartam megfejteni, sokkal inkább a sajátomat, azaz valamennyiünkét: a látás és látomás csodáit, a titkokból szőtt emberi lélek színképét, a Lét fénybeemelésének reményét kerestem tükreikben.”

Az 1950-es években pályáját kezdő nemzedékből Andrássy Lajos, Dér Endre és Polner Zoltán nevét említhetjük. Andrássy költői törekvései leginkább az úgynevezett „tűztáncos” költőkével rokonítható, a kor pragmatikus esztétikai ideáljainak leginkább megfelelő. Dér Endre novellái és regényei az 1960-es, részben 70-es évek (Béládi Miklós kifejezésével) valóságszimuláló „igazmondó” műveivel tartják a rokonságot. Polner Zoltán hiedelmeket, népi imákat gyűjt (például Sárember, 1989, Földédösanyám. Népi szövegek Szeged környékéről, 1997, Az Ember Fia a Golgotán. Szeged környéki archaikus népi imádságok, 1998). Látomásos versei is a népköltészet hatását mutatják. Nevezetesek továbbá interjúkötetei is. Hosszú újságírói tevékenység után érkezett az irodalomba Horváth Dezső — elsőként A tizedik ember (1985) című megrázó tanyaszociográfiával. Kiemelkedő munkája az agy-mőtétjének történetét elbeszélő Klinikai halál (1991). 1972-ig Szegeden élt a Bárdos–Fenákel házaspár. Bárdos Pál irodalomtörténeti oktatói munkája mellett regényeket, novellásköteteket publikált. Később a Magyar Rádió dramaturgja. Fenákel Judit fő műfaja a novella, munkái közül kiemelkedik a Gergely Ágnessel közösen kiadott, családi emlékeket idéző könyve, a Hajtogatós (2004). Papp Lajos közéleti tematikájú verseivel az 1960-as évek szegedi irodalmi életének egyik központi és jellegzetes alakja volt. Sz. Lukács Imre is az újságírói pálya mellett, azzal összhangban alkotta meg riport- és szociográfiai köteteit, például a Magyar Gulágot (1997).

 {708} Szeged mindig arról volt nevezetes, hogy rengeteg tehetséget röpített föl, de keveset tudott megtartani. Az 1960-as 70-es évek fordulóján bontakozó új irodalomban meghatározó szerepet töltött be Veress Miklós és Szepesi Attila. Veress a Szegedi Egyetem és a Délmagyarország újságírójaként viharos gyorsasággal robbant be az irodalomba. Első köteteiről (Erdő a vadaknak, 1972, Bádogkirály, 1975) a kor legnagyobbjai nyilatkoztak elismerően. Féja Gézát például verseinek érettsége, hangjának kulturáltsága, „világirodalmi mértékű igényessége” nyűgözte le.11 1975-től Veress Miklós a Mozgó Világ szerkesztőjeként töltött be fontos irodalomszervezői szerepet. Költői pályája érett, nagy korszakát foglalja össze az 1985 és 2000 közötti versek gyűjteménye, az Éjféli verőfény, mely egyszerre „magánhistória és kelet-közép-európai történelem”, természetesen nem a napi politikától befolyásolva, hanem a mindenkori nagy költészet mércéjét és igényét szem előtt tartva. Szepesi Attila a pedagógiai főiskolai évek alatt szerezte meg Szeged-élményét, Bálint Sándor, Ilia Mihály barátságát A szegedi művelődéstörténet inspirációja régi és újabb verseinek legjobb válogatásában, a Széltoronyban (1999) rendre megfigyelhető. Szepesi „szelíd, kíméletlen alkatáról” Esterházy Péter rajzol portrét. „Választékos. Míves. Szépen ír, mer. Tökéletes versíró… Szepesi Attila halk, alig hallani. Megkockáztatom, aki nem halk, akit nem halknak hallunk, abból is ez a fontos, ez az alig…”12

161. Petri Csathó Ferenc

Talán éppen ez az Esterházy fölfedezte alkati, mentalitásbeli rokonság érttette meg Szepesi Attilával Szeged egyik legtitokzatosabb költőjét. Petri Csathó Ferenc életében mindössze egyetlen kötete (111 vers, 1995) jelent meg, ez is visszhangtalan maradt. Pedig éppen Szepesi Kődoboz (2003) című válogatása bizonyítja, hogy a homályban és az ismeretlenségben, Porvárosban bolyongva milyen jelentős költészetet teremtett. „Boldogabb korokban, derűsebb égtájakon sokra vihette volna ez a zúzott orrú, sebhelyes arcú poéta, Szokrátész unokája, de itt, a pokol huszadik századi ronda bugyrában bele-nyaklott a reménytelenségbe” - írta róla Szepesi Attila.13 Baka István pedig az öröm és jókedv mögött lappangó traumára, a gyermekkorban átélt kitelepítés borzalmaira figyelmeztet: „Ebes, más szóval a félelem. Hogy bármikor leinthetik, visszaküldhetik az utolsó padba, hogy bármikor kétségbe vonhatják nemcsak a tehetségét, hanem a szóláshoz, a létezéshez való jogát is.”14

 {709} A magyar próza Móriczhoz, Mórához, Tamási Áronhoz és Sütő Andráshoz köthető vonulatának szemléletét és poétikai jellemzőit vitte tovább novelláiban és regényében Annus József. Az 1970-es, 80-as években a szegedi szellemi élet kulcsalakjaként ismert író — a realista próza hagyományait követve — világos szerkezetekben, az elbeszélés részleteiben elmerülve (és nem elveszve) adta elő megértő humorral színezett, valójában mindig megrázkódtatásokat föltáró, formás történeteit (Pányván, 1977, Húsvéthétfő, 1978, Esti üzenetek, 1984). Legnagyobb lélegzetű munkájáról, Kánon (1989) című regényéről írta: „Hogyan jutottunk idáig? Nem tudom a választ. Ebben a könyvben csupán kísérletet teszek a megközelítésre: meglesem nemzedékem néhány tagját az ötvenes-hatvanas évek fordulóján. Hogyan cselekedtek, hogyan szerettek, hogyan reménykedtek, s miként csapódtak a falhoz — erről szól Kánon című regényem…”

Hogy mennyire igaz lehet Szegeden a tehetségek elengedésére utaló mondás, azt az 1970-es években pályakezdő Ördögh Szilveszter, Temesi Ferenc és Zalán Tibor életútja bizonyítja. Ördögh Szilveszter már 1966-ban, diákkorában föltűnést keltett Tiszatájban közölt novellájával (Osztályfénykép). Első elbeszélései (A csikó, 1973) a szeged–alsóvárosi parasztvilág önéletrajzi élményeiből merítenek. A saját gyermekkor kiírása után az általánosabb, léttani érdeklődés jelei mutatkoztak meg Koponyák hegye (1976) című regényében, mely bibliai, parabolikus regények sorát nyitja. Az ugyancsak szegedi születésű Temesi Ferenc egyszeri és megismételhetetlen regényformát kitalálva írta meg Szeged-Porlód regényét. A porvárost már Babits is, Kosztolányi is emlegette, utóbbi sorait az alföldi porról a regény mottójában olvashatjuk. Az egyenes vonalúság látványos földarabolása ez a két kötetes mű (Por 1. kötet A-K, 1986, Por 2. kötet L-Zs 1987). Milorad Pavić Kazár szótárához hasonlóan szócikkekből áll, melyek 1833-tól 1973-ig juttatják el az olvasót. Az elbeszélés jelenbeli rétegének hőse az a porlódi-szegedi egyetemi hallgató, András, aki nagy mértékben hasonlít ugyan az empirikus író Temesire, de inkább a szerző „tükörszerű alakzata” (Paul de Man). A másik réteg hőse maga Szeged, gazdag művelődéstörténetével, Bálint Sándor föltárta néprajzával, furcsa, regényes figuráival. A Porhoz hasonlóan Ambrus Lajos Eldorádó (1988) című regényének is az 1970-es évek szegedi egyetemi élete adja témáját. Zalán Tibor nemcsak szegedi egyetemi tanulmányai idején tartozott a városhoz, végzése óta is intenzív kapcsolatai vannak Szegeddel. Lírikusi pályáján legalább három nagy korszak választható el. Az indulás a metaforikus líra (Nagy László) vonzásában képzelhető el (Földfogyatkozás, 1980), az 1980-as évek neoavantgárdja után (Álom a 403-as demokráciában, 1984) különösen az 1980-as évek végétől (Borús reggeli üzenetek, 1989) klasszicizálódott a költészete, a magyar lírai hagyományokat is szervesen építi műveibe. (Például a József Attilának hódoló dünnyögés, félhangra kötetben, 2006.)

 {710} Ördögh Szilveszter élete első két évtizedét töltötte Szegeden, Temesi Ferenc a bölcsészkar elvégzése után települt a fővárosba. Baka István, a háború utáni időszak legjelentősebb Szegedhez fűződő költője, városunkban végezte egyetemi tanulmányait, 1974-től haláláig — a Kincskereső munkatársaként, főszerkesztő-helyetteseként — folyamatosan Szegeden élt. Első verseit Ilia Mihály közölte a Tiszatájban. A pályakezdő kötetek (Magdolnazápor, 1975, Tűzbe vetett evangélium, 1981) Vörösmarty, Ady, Nagy László nyomán formálódó költészetet mutatnak. Az egyéni hang azonban már ezeknek a korai köteteknek a jellemzője. Az 1980-as években prózát is ír (Szekszárdi mise, 1984, A kisfiú és a vámpírok, 1988). Legjelentősebb prózai munkájában, a Szekszárdi misében a kisszerű környezetbe süppedő szekszárdi muzsikus, Séner János és a nagy Liszt Ferenc találkozását mondja el, szócsatájukban olyan létkérdés fedezhető föl, amely a magyarság 19. századi történelméhez kapcsolódik ugyan, időszerűségét a mai napig nem vesztette el. Balassa Péter írja: „nem az identitás kereséséről és az identitás rettegő/kompenzáló kultuszáról szólt ez a történet, hanem a felemelkedés arányainak kereséséről, kimérésének lehetőségeiről, kicsinység és formátum összeilleszthetőségéről”15.

162. Baka István

Élete utolsó évtizedében Baka István költészete a kortárs líra élvonalába emelkedett. Olyan lezárt és teljes életművet hagyott hátra, amely a népitől a tárgyiasig a magyar költészet csaknem minden fontosabb irányát ötvözte. Anemzeti tradícióhoz fűződő herderi líra éppúgy jellemzői, mint a léttani,heideggeri vagy a nyelvkritikus wittgensteini. Korai versei a sorsvállaló nemzeti költészet hagyományának mély átélését jelzik. Baka István azonban már ekkor sem kizárólag a diktatúrával és képviselőivel ütközött. Az emberi létezéssel gyűlt meg a baja. Az igazi valóság számára egyre inkább a konkrét téren és időn kívül mutatkozott meg. Ez az a pont,ahol Baka a magyar lírai hagyomány öröklött beszédmódjából kilépett. (Az érett, nagy kötetek: Égtájak célkeresztjén, 1990, Farkasok órája, 1992, SztyepanPehotnij testamentuma, 1994, November angyalához,1995, Tájkép fohásszal. Versek 1969–1995, 1996).Baka létélményének egyik legszilárdabb eleme az a fölismerés, hogy a mindennapi és a történelmi időnem egyéb állandó körforgásnál. A Baka-versekben oly gyakori isten-motívum szerepe is ebben az összefüggésben világosodik meg. A versbeli Isten — olvasható a költő egyik nyilatkozatában — „azoknak az irracionális erőknek összessége, melyek életünket és a történelmet irányítják. Isten ezért a végzetnek, az irracionalitásnak a jelképe, olyan erőké, melyekkel szemben az egyénnek   {711} reménytelen szembeszállnia.”16 Baka István a gyógyíthatatlan betegséggel küzdve, a testi szenvedés kínjait viselve az idő könyörtelensége elleni egyetemes panasszá formálta az egyéni élet tragédiáját. A lírai hős ideje fogságában sínylődő földi rabként — a fogyó hetek és napok szorításában, a közelítő Semmi tudatában — a megélt lehetőségek gazdagságát élte újra. Versei a szerepjátszó hajlammal, az önstilizációk gazdagságával kápráztatják el az olvasót. Baka gyakran használja föl verseiben az egyetemes és a magyar kultúra nagy alakjait, jelképeit. Legszemélyesebb versei közé tartozik a Sztyepan Pehotnij versesfüzete. A szerző kitalál magának — a nevét is oroszra fordítva — egy orosz szamizdat költőt, megírja helyette az életművét. Hogy az illúzió tökéletes legyen, még az orosz címeket is megadja. Mindez természetesen aligha lehetett volna sikeres az orosz irodalom (ideértve ennek illegalitásba kényszerült részét) ismerete nélkül. Baka hatalmas fordítói életművet hagyott hátra, s ennek a munkálkodásnak több mint kétharmada orosz átköltés Puskintól a kortársakig.

Az eltökéltségig következetes magatartás Baka István költészetében a mesterség fegyelmének erkölcsével találkozik. Amikor az újabb lírában oly sok az esetlegesség, s az akarva-akaratlanul odavetett mondattörmelék gyakran már megírásakor érvényét veszti, akkor ebben a nagy relativizálási igyekezetben Baka versei újra megerősítik, hogy korszerű nem csupán az éppen divatos lehet. Ő a nyelvi töredezettséggel és dekomponáltsággal a nyelvi formálás mívességét és a kompozíció fegyelmét állítja szembe. Életműkiadása Szegeden kezdődött, a Tiszatáj Könyvekben.17

Az 1990-es években indulók közül négy karakteres, mára jelentős műveket teremtő tehetségről kell beszámolnunk. A szegedi főiskola elvégzése után a városban maradó Darvasi László (írói nevén Szív Ernő) versekkel kezdte, ám hamarosan műnemet váltott, és az évtized egyik legsikeresebb novellistájává nőtte ki magát. (A veinhageni rózsabokrok, 1993, A Borgognoni-féle szomorúság, 1994, A Kleofás-képregény, 1995, Szerezni egy nőt, 2000, A lojangi kutyavadászok, 2002, A világ legboldogabb zenekara — válogatott novellák, 2005) A novellák olvasója az epika ősi, mesélős forrásait érzékeli, mítoszoktól, meséktől, legendáktól jut el a történelemig, melynek történetei újra legendákká válnak. Márton László találó megállapításával: Darvasi világa a „mintha — de mégsem — de mégis” hármasságára, üzemmódjára épül. A mindenkori történelem legendásítása, értelmezhetetlensége kerül az 1999-ben megjelent A könnymutatványosok legendája epikai centrumába. A mű a történelmi regény mai metamorfózisai körüli vitákban is gyakran emlegetett. Nem független Darvasi újságírói tevékenységétől (Délmagyarország) a tárcanovella megújítása. Több kötete (A vonal alatt, 1994, Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt? 1997, Összegyűjtött  {712} szerelmeim, 2003) is azt példázza, hogy a sokáig mellékösvényen haladó, korábban rendkívül népszerű műfaj Darvasi kezében korszerű, folytatásra érdemes narrációs formává alakul.

Szegedi főiskolás évei után 1989-től 2008-ig a városban élt Podmanicz-ky Szilárd, és groteszk helyzetekben, abszurd asszociációkban bővelkedő, olykor ellenállhatatlan humorú írásaival tört be a kortárs irodalomba. Talán egyik legjobb könyve a három regényt tartalmazó Időntúli hétméteres (2004). A délszláv háború elől a Vajdaságból menekült Szegedre Hász Róbert (1964), akinek regényeit francia és német nyelvterületen is szép siker fogadta. Első regénye, a Diogenész kertje (1997) az áttelepülés, kiszakadás megrázkódtatásáról ad hiteles képet. A Végvár (2001) reális és irreális réteg egymásra vetítésével rajzolja meg az ezredforduló emberének modellhelyzetét, az otthontalanság- és otthonosságvágy feszültségét. A künde (2006) a magyar őstörténetbe viszi az olvasót. Az Umberto Eco regénypoétikáját idéző mű három elbeszélő síkon, három nézőpontból és háromféle értelmezést adva a klasszikus és modern prózai eszközök ötvözetét adja. Az 1990-es évek elejétől publikál Veszelka Attila. Sokféle műfajban otthonos, leginkább míves, filozofikus versei érdemelnek figyelmet: Tálélhetetlen éj (1994), Canopus (1996), Kőbe zárt madár (2002), Hölderlin naplójából (2003), Debussy-prelüdök (2004), Lélegző sötét (2007).

A mai szegedi irodalmi életben szinte megszámlálhatatlan tollforgató tartható számon. A legnagyobb öröm az, hogy az ezredfordulótól tucatnyi tehetséges fiatal alkotó hallatja szavát. A költők közül Kollár Árpád, Orcsik Roland, Weiner Sennyey Tibor, a prózaírók gárdájából Turi Tímea, Bíró-Balogh Tamás, Kiss László nevét érdemes megjegyezni.

Szeged háború utáni irodalmi életének áttekintése meglehetősen csonka maradna, ha kizárólag az írókra koncentrálnánk. Az utóbbi hat évtizedben kiváló irodalomtudósok, kritikusok sora határozta meg szűkebb vagy tágabb körben az irodalom alakulását. Bálint Sándor érdeklődésének, Szeged iránti elkötelezettségének méltó folytatója Péter László, a szegedi klasszikusok (Tömörkény, Móra, Juhász Gyula) életművének és Szeged művelődéstörténetének kutatója. A Nyugat első nemzedékével, a két háború közötti irodalommal és a határon túli magyar irodalommal foglalkozik Ilia Mihály. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának, Kassák munkásságának értő kutatója volt Csaplár Ferenc. A 20. századi magyar irodalom eszmetörténeti kérdéseivel, s első helyen József Attilával foglalkozik Lengyel András. Szemléletük, módszerük a legfiatalabb nemzedékben folytatódik, például Bíró-Balogh Tamás filológiai munkálkodásában.

A szegedi egyetem bölcsészkara folyamatosan büszkélkedhetett kiváló irodalmárokkal. Az 1940-es, 50-es évek fordulóján itt tanít Sőtér István író, esszéista, a klasszikus magyar irodalom és összehasonlító irodalomtudomány professzora. Halász Előd a német nyelv és irodalom professzoraként, Koltay-Kastner Jenő az olasz irodalom és az olasz-magyar irodalmi kapcsolatok  {713} kutatójaként iskolateremtő szerepet töltött be. Vagy Baróti Dezső, aki 1956-ban az egyetem rektora volt, s tudományos munkássága a felvilágosodáshoz és Radnóti Miklóshoz kapcsolódott. A forradalom után olyan jeles irodalomtörténészek tanítanak Szegeden, mint Szauder József, a magyar felvilágosodás és reformkor kutatója, valamint Király István a modern magyar irodalom professzora, Ady Endre költészetének monográfusa. Király 1957-től 1960-ig, Szauder 1959-től 1965-ig oktatott Szegeden.

163. Grezsa Ferenc

Az 1960-as években két nagy hatású irodalomtudós kezdte meg munkáját. Csetri Lajos szakterülete a felvilágosodás és a reformkor volt, de esztétikával és élő irodalommal is foglalkozott. A szegedi régi magyar irodalmi iskoláról Keserű Bálint tevékenysége nyomán beszélhetünk. 1963-tól 1972-ig szegedi professzor volt a munkálkodását később Debrecenben folytató Tamás Attila. A kortárs irodalomról alapvető kritikákat közölt, miközben költői világképeket kutatott Arany Jánostól József Attiláig, monográfiát írt Illyés Gyuláról és Weöres Sándorról. Az 1960-as, 70-es évek fordulóján elévülhetetlen érdemeket szerzett a Tiszatáj megújításában Kovács Sándor Iván. A régi magyar irodalmat kutatta, de a maival legalább olyan eleven kapcsolatot tartott. Később a Kortárs főszerkesztője, az ELTE professzora. Fiatal tehetségek fölfedezésében jeleskedett Vörös László, 1975-től 1986-ig a Tiszatáj főszerkesztője. 1975-ben kapcsolódott be Szeged irodalmi életébe Grezsa Ferenc, Németh László monográfusa, az életmű gondozója, kötetnyi élő irodalommal foglalkozó kritika szerzője. Sokoldalú elméleti és irodalomtörténeti érdeklődésével az utóbbi negyedszázadban a bölcsészkar meghatározó alakja lett a Herder-díjas Fried István, Krúdy és Márai életművének elemzője. A hazai irodalomtudományban meghatározó szerepet játszik a Bernáth Árpád, Kanyó Zoltán és Csúri Károly nevéhez köthető szegedi irodalomelméleti iskola. Jelenleg a régi magyar irodalom oktatása, kutatása Balázs Mihály, a klasszikus magyar irodalomé Szajbély Mihály, a modern magyar irodalomé Olasz Sándor irányításával folyik. Elsősorban ezekből a műhelyekből kerülnek ki a fiatal nemzedék kritikusai, az irodalom értő elemzői.


  1. Lengyel András 1994. 660., 671.
  2. Ilia Mihály 1979. 3–5.
  3. Az 1947 és 1997 közötti időszak részletes földolgozása: Gyuris György 1997.
  4. Péter László 1967. 199–202.
  5. Grezsa Ferenc 1985. 94.
  6. Domokos Mátyás 1991. 275.
  7. Grezsa Ferenc 1969. 773–775.
  8. Lengyel András 2007. 109–110.
  9. Ördögh Szilveszter 1997. 71–74.
  10. Tüskés Tibor 1980. 408–413.
  11. Féja Géza 1978. 229.
  12. Esterházy Péter 2003. 344–347.
  13. Szepesi Attila 2003. 187.
  14. Baka István 2006/a. 106–107.
  15. Balassa Péter 1996. 73.
  16. Baka István 2006/b. 237–238.
  17. Baka István 2003–2008.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet