Előző fejezet Következő fejezet

Művészetek

 

II. A SZEGEDI SZÍNJÁTSZÁS

 {715} A háborút követően nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar színházművészet új kihívások előtt áll. A politikai, társadalmi és gazdasági viszonyok várható gyökeres változása érezhetően hatott a harci cselekmények következtében szétesett magyar színésztársadalomra. A fővárosban és vidéken több színház elpusztult, vagy romokban hevert. A Kamara felbomlott, a magán igazgatókat sorra csődbe sodorta az elképesztő méreteket öltött infláció. A vezető színészek közül többen külföldre távoztak, másokat az igazoló bizottság — a szakma csak „ötös bizottság”-nak nevezte, — tiltott el rövidebb, hosszabb ideig a színpadtól.1 Több társulat megszűnt, s így a művészek egy része kenyér nélkül maradt. Az első években csak a Nemzeti Színház, az Operaház és a szegedi színház került állami kezelésbe, Így a következő időszakban Szeged színjátszásának története modellértékű.

Amikor még az országban dúltak a harcok, s a főváros ostroma meg sem kezdődött, Szegeden a front átvonulása után, 1944. október 11-ét követően, nyomban megkezdte működését a Városi Színház. Bár az épületet számos belövés érte — az egyik a tetőn lévő víztartályt is átlyukasztotta, „melynek kiömlő vize (cca 30 m3) az egész nézőteret és a folyosókat elárasztotta”2 —, a kármentesítés hamar megtörtént, és az intézmény október 18-án, egy esztrádműsorral kaput nyitott. A konzorciumi alapon szerveződött társulatot Baranyi János, a zeneiskola igazgatója és Herczeg Vilmos, a színház örökös tagja irányította.

A rendszeres előadások október 28-án kezdődtek, és az 1945. augusztus 20-i szezonzárásig a színház 214 operett — közte néhány opera is volt —, és csak 41 prózai előadást tartott. „Az igyekvő társulat javára kell írni, hogy önmagát tartotta el, és csupán járványszünet alatt kapott a várostól némi szubvenciót. Ezért operettet operettre játszott, hiszen a tizenöt operett tartotta el a társulatot” — írta a Szegedi Népszava.3

 {716} A 150 tagú együttes nevesebb művészei voltak: Radnóthy Éva, Petur Ilka, Benkő Miklós, Herczeg Vilmos, a három Sugár: Mihály, Jenő, László, Haller Sándor, a Pestről Szegedre menekült Beregi Oszkár és leánya, Lea, valamint veje, a világhírű operaénekes Pataky Kálmán. De itt lépett színre Markos József, aki később Alfonzó néven lett népszerű művész.

Azonban 1945 elejétől nem csak a Városi Színház az egyetlen teátrum Szegeden. A város szülötte, Betlen B. László az ipartestület dísztermében Szegedi Vígszínpad néven, a Demokratikus Ifjúsági Szövetség pedig a zeneiskola hangversenytermében Fiatalok Kamara Színháza elnevezéssel indított rövid életű vállalkozást.4

A második világháború befejeztével az immár másfélszázados múltra visszatekintő szegedi hivatásos színjátszás történetének új szakaszába lépett. Az ország társadalmi viszonyainak átalakulását követő tulajdonviszony változás a magyar színházi életben a legerőteljesebben Szegeden jelentkezett. 1945. augusztus 18-án a Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter előterjesztésé-ben kérte „a Minisztertanácsot, (...) hogy a szegedi Városi Színház, mint Szegedi Nemzeti Színház állami kezelésbe vétessék.” Nyomós indokként hozta fel, hogy „a Szegedi Nemzeti Színház felállításával a vidéki színjátszás tervezett reformjának első lényeges pontja valósul meg. Az állami irányítás és felügyelet biztosítani fogja a színház zavartalan kulturális munkáját, amelyet a vidéki közönség átnevelése és főként az újabb közönség megszervezése érdekében kell végeznie.”5

A Minisztertanács augusztus 28-án tartott ülésén a szegedi Városi Színház, Szegedi Nemzeti Színházként való állami kezelésbe vételét határozta el. Rendelkezett arról is, hogy a színházat prózai, opera- és operett-tagozattal szervezzék meg.

A döntést Dénes Leó polgármester jelentette be, és megnevezte a két igazgatót: Lehotay Árpádot, a budapesti Nemzeti Színház tagját és az operát vezető Fricsay Ferencet. Szeptember 11-én mégis Vaszy Viktor, a kolozsvári Nemzeti Színház egykori zeneigazgatója foglalta el a zenei vezető székét.6 A művészek elhelyezése érdekében a város kiürítette a Marx tér 12-es számú házat, ahol a főrendezőnek kinevezett Abonyi Tivadar elszállásolhatta népes szereplőgárdáját, akik közt ott találjuk Radnóthy Évát, Herczeg Vilmost, Kőmíves Erzsit, Tábori Nórát, Deák Sándort, Rajz Jánost, Majláth Máriát, Kozák Lászlót és Márkus Lászlót. Az operát a Kolozsvárról jött Páka Jolán, Hidy Franciska, Pócza Ella és Szabady István erősítette. Az együttes tagja volt még Papp Júlia, Garay Ernő, valamint Simándy József. Lehotay később beindított színitanodájában pedig Kazimir Károly, a majdani neves rendező  {717} és Körmendi János ízlelgette a színházmesterséget. Az új együttest 57 tagú zenekar és 15 tagú balettkar egészítette ki.

A szeptember 17-iki társulati ülést követően még számtalan akadályt kellett leküzdeni a színház megnyitásáig. Bár a kolozsvári Nemzeti felszerelését az államosított szegedi intézmény megkapta, a város és az állam közötti jogi helyzetet csak november közepére sikerült tisztázni.7 A munka megindulását hátráltatta a zenekari árok megnagyobbítása, valamint az épületen végzett egyéb építési munkák elhúzódása.

Az új Nemzeti Színház december 22-én, Zilahy Lajos Tizenkettedik óra című szatírájával nyitotta meg kapuit. A szénhiány nehezítette évad eklektikus műsora nem reprezentálta méltóan a nemzeti színházi címet. Figyelmet csupán a szegedi születésű Balázs Béla Boszorkánytáncának bemutatása és a fiatal Simándy József Carmenbe való kirobbanó sikerű beugrása keltett. A következő évadnak (1946–47) megnagyobbított színpaddal láttak neki. A játéktér és a zenekari árok bővítése világosan jelezte Vaszy Viktor szegedi operajátszás megteremtésére irányuló törekvését. A szezon Kodály Háryjá-val indult, és Rimszkij-Korszakov Seherezádéjának előadásával rövidesen jelentkezett az önálló balett is. Az opera- és balett tíz bemutatót tartott, köztük volt Muszorgszkij Szorocsinci vására és Bartók Fából faragott királyfija is, míg a hét operett mellett bemutatott kilenc prózai mű a megnagyobbított térben valósággal elveszett. Lehotay igazgatása második évadjában, a prózai műsor kialakításakor arra törekedett, hogy a színház „nemzeti” jellegére, és Szeged „egyetemi város” voltára helyezze a hangsúlyt. A koalíciós pártok azonban szándékát ürügyül használták saját céljaik érdekében. Szinte minden bemutató apropóján politikai csatározásba kezdtek, minek következtében ugyanazt az előadást a különböző pártlapok eltérően értékelték. Így azután Lehotayt minden oldalról támadás érte. Bírálták őt azért is, mert — bár szerződése lehetővé tette a vendégszereplést —, fellépést vállalt a Vígszínházban, és több mint két hónapig távol volt Szegedtől. Vaszyék kihasználták ezt a helyzetet, és míg a prózai bemutatók száma fokozatosan csökkent, ők az opera- és balettelőadásokat egyre szaporították. Az évad végére Lehotay megelégelve a külső támadásokat és a fokozódó színházon belüli feszültséget, lemondott posztjáról, és távozott a városból.

A színház államosítása valójában ekkor, 1947 nyarán vált véglegessé, amikor az épület és a szabadtéri játékok felszerelése az állam tulajdonába került. A város — a szubvenció reményében — aláírta a szerződést, ám a színház körülményei tovább romlottak, sőt a színház igazgatóját nyomatékosan figyelmeztették, „hogy a színház üzem minden vonalán a legszigorúbb takarékosság elvét érvényesítse, és minden olyan kiadást töröljön, amely a színház zavartalan menetének biztosításához nem feltétlenül szükséges.”8

 {718} E nehéz időkben állt a színház élére miniszteri biztosként Abonyi Géza, és főrendezőnek Hegedűs Tibort szerződtette, akinek személye garanciát nyújtott arra, hogy a prózai társulat megizmosodik. Így is történt. Míg az opera Erkel, Puccini, sőt Wagner bemutatókkal rukkolt ki, a próza Steinbeck, Gárdonyi, Shakespeare és Gribojedov darabjainak műsorra tűzésével mutatta meg oroszlánkörmeit. Ám Abonyi, műsora összeállításánál figyelembe vette a mind erősebb politikai, vagy szebb szóval kultúrpolitikai követelményeket is. Ezért a környező szocialista államok drámaterméséből szintén színre tűzött egy-egy művet. Azonban ez sem tartotta őt háromnegyed évnél tovább a direktori székben.

164. Csehov: Cseresnyéskert. Lontay Margit, Pogonyi Nándor

1948 márciusában a színház igazgatójának Both Bélát nevezték ki. Az új direktor erős kézzel fogott a teátrum irányításához. Vezetése idején a Hidy Franciska halála, Simándy távozása után is erős operatársulathoz fel-nőtt az egyre önállóbb balett Bartos Irénnel, Fülöp Dórával, Hamar Tiborral az élén, és a Bessenyei Ferenccel, Márky Gézával, Horváth Júliával kiegészült prózai együttes. Ekkor Vaszy már az ötödik Verdi premierjét tartotta, de az opera műsorán Mozart, Smetana, Muszorgszkij művei szintén ott voltak. A balettegyüttes Bartók és Csajkovszkij táncjátékait, míg a próza többek között Vörösmarty, Moliere, Déry, Goldoni és Móricz Zsigmond darabjait tűzte műsorára. Both a színészi játéknak is új irányt szabott. A „polgári színfalhasogatás” helyett, az osztálytudatra nevelő, valóságot tükröző, realista színjátszást szorgalmazta. Ezért megkezdte a művészek ideológiai átnevelését. A „közönségréteg kiszélesítése érdekében” pedig, útnak indította az első tájelőadásokat. Azonban a lendület hamar megtorpant.

1949 nyarán ugyanis országosan befejeződött a színházak állami tulajdonba vétele, és Both Bélát a fővárosba irányították, ahol magas minisztériumi beosztást kapott. Az üresen maradt igazgatói székbe a fiatal pécsi színészt, Horváth Jenőt ültették. Feladatául a nagy létszámú társulat leépítését, és az operatagozat feloszlatását kapta. A mamut-társulat többségét szélnek eresztették, felszerelésének nagy részét szétosztották, az operajátszást  {719} pedig lényegében megszüntették. Vaszy Pestre, Horváth — dolga végeztével — Debrecenbe távozott.

A színház számára katasztrofális változásokban jelentős szerepet játszott a politika. 1948-at, az úgynevezett „fordult évét”, a kommunista hatalomátvételt követően, a szaporodó koncepciós perek mindenre rátelepedő légkörében, a pártvezetők nem tartották kívánatosnak, hogy a kommunista pártok közösségéből kitaszított „titoizmus” veszélyes szomszédságában, felszereltségében gazdag, művészetében kiemelkedő, nagy létszámú együttes működjön.

Így azután Benkő Miklós színésznek, aki évek óta már az üzemi bizottság elnöki tisztét töltötte be, igazgatói kinevezésekor szinte újra kellett szerveznie a társulatot. Szerencsére a prózisták viszonylag együtt maradtak, sőt Miklósy György, Kátay Endre, Koós Olga, Barsy Béla, később Szemes Mari, Ambrus Edit, Papp Teri, Lontay Margit, Inke László és Kovács János Szegedre kerülésével még meg is erősödtek. A dalszínház viszont ideiglenesen szünetelni kényszerült. A színházak államosítása után Szegedtől is a szocialista-realista színjátszás meghonosítását várták. Hiszen az MKP és az SZDP egyesülési programjában világosan kimondta: „a haladó nemzeti és emberi kultúra kincseit hozzáférhetővé kell tenni a dolgozó nép legszélesebb rétegei számára, megszüntetve a vagyonos osztályok kultúrális monopóliumát.”9 Ez pedig csak a szocialista-realista színjátszás segítségével valósítható meg! Meglehet, az elkövetkező évek sincsenek művészi eredmények híján — Gorkij: Ellenségek, Lope de Vega: A kertész kutyája, Szigligeti: Liliomfi, Shakespeare: Szentivánéji álom —, ekkor már a magyar színházi életben, s így Szegeden is, eluralkodott a sematizmus. A szocialista dráma összefoglaló név alatt paraszt-, üzemi- és békeharcos témájú művek alkották a műsor nagy részét.10 „Ennek a fél évtizednek számban nem jelentős magyar darabtermése hű tükörképe az ország politikai irányának — állapítja meg Siklós Olga —, miközben a színház az egységes kulturpolitikai irányítás következtében egy csapásra, szinte átmenet nélkül visszaszerezte társadalmi jellegét.” A teátrumok politikai feladatot kaptak, kötelezettséget arra, hogy nyíltan hozzászóljanak a napi politikai kérdésekhez, elsősorban — a bankok és nagyüzemek államosítását követően — a mezőgazdaság szocialista átszervezéséhez. Ennek érdekében vidéken hat nagy együttes alakult — köztük a szegedi — azzal a feladattal, hogy széles körben kielégítsék a kisebb városok és falvak színházi igényeit is. E politikai követelmények szolgálatában került színre Szegeden — egyebek mellett —, Földes Mihály és Urbán Ernő paraszti témájú darabja, Mágori Erzsébet „remekműve”, az éberség kérdésével foglalkozó Diplomaták, meg a szebb jövőt hirdető számos szovjet dráma és operett. Benkő rövid regnálása és tragikus halála után, két évre a színészrendező {720}  Bálint György lett a színház igazgatója, és vele a Sztanyiszlavszkij-módszer is bevonult a Tisza-parti város színpadára. Igaz, lassan, de helyet kapott ismét az opera, olyan kiváló művészek tolmácsolásában, mint Moldován Stefánia, Turján Vilma, Papp Júlia, Horváth József és Szabady István. A próza igazi megújulása Ádám Ottó 1953-as főrendezői kinevezésével kezdődött. Ekkor már Csillag Miklós állt a színház élén. Gogol Revizorának októberi bemutatója egy csapásra a szegedi színházra és ifjú főrendezőjére irányította a szakma figyelmét. Fiatal színészek sora szerződött Szegedre, köztük Domján Edit és Kaló Flórián. Ezt a folyamatot még több mint egy évtizedig segítette az a központi rendelkezés, mely előírta a főiskola elvégzése utáni kötelező két éves vidéki gyakorlatot.

165. Domján Edit és Kaló Flórián egy vígjátékban

1954-től Rubányi Vilmos vette kezébe a zenei irányítást, és az Anyegin, a Székelyfonó, valamint a Hoffmann meséi színreállítása már jelezte: megindult az operatagozat „újjáépítése”. Kiváló énekesekkel erősödött az együttes Komlóssy Erzsébet, Berdál Valéria, Sinkó György és Szalma Ferenc személyében. Új operarendezőket is kapott az együttes. Medgyesi Pál nemcsak a Puccini, Csajkovszkij és Erkel operák megbízható tenoristája, hanem ez utóbbiaknak rendezője is volt. Ugyancsak ekkor került a színházhoz a fiatal Versényi Ida, aki később Vaszy Viktor alkotótársaként hosszú évekig a társulat operarendezője lett. Velük együtt az operajátszásban is új levegő érkezett a szegedi színpadra. Oldódott a „lefurtlábú” operajátszás merevsége, az énekesek törekedtek a jellemábrázolásra. Erős együttessé formálódott a pórzai társulat is, elsősorban Ádám Ottó és Komor István jóvoltából. Ők a színjátszás kötelező dogmáit feloldva, újra életet leheltek az alakításokba. A színészek a sok életidegen, sematikus párttitkár, munkás- és parasztfigura után, végre játszható szerepekhez jutottak Illyés Gyula, Csiky Gergely, Schiller, Gorkij és Shakespeare drámáiban.

Az ígéretes megújulást Sztálin halála és Nagy Imre kormányra kerülése indította el. Az időleges politikai enyhülés következtében a színház műsorából eltűntek az „irány-drámák”, helyüket a magyar, valamint a külföldi  {721} klasszikusok és a nagyon hiányolt operettek — köztük a Csárdáskirálynő — vették át.

Az 1954-es esztendőben két új színházzal gazdagodott a város. Október 9-én, a Dózsa György utca 16/a szám alatt kaput nyitott a Bábszínház. Végre állandó színházhoz jutott a kilenc éve mostoha körülmények között dolgozó bábcsoport. Bár a háború alatt jóformán minden felszerelésük elpusztult, a szegedi Piarista Gimnázium 82. számú Zrínyi cserkészcsapata már 1945. június 15-én megtartotta első előadását, és később a vidéket járva szerzett örömet a falusi gyermekeknek. 1946-ban a Szabadművelődésügyi Felügyelőség segítségével megkapták a Katolikus Ház nagytermét, amit fel is szereltek, ám az első bemutató előtt a Kamara Bábszínháznak mennie kellett onnan. 1947 és 1954 között a „hányódás” évei következtek, míg végül a „második” Kamara Bábszínház beköltözhetett új, méltó otthonába.11

December 23-án, Ben Johnson Volponejával a Vásárhelyi sugárúti Postás Művelődi Otthonban a kamaraszínház kezdte meg előadásait.

Az enyhülés és a kulturális fellendülés korszaka hamar véget ért. Nagy Imre leváltását követően a régi pártvezetőkkel együtt a szocialista-realista játékstílus dogmája ismét rátelepedett a magyar színjátszásra. Hogy ez nem vetette vissza a szegedi színház lendületes fejlődését, az Duka Antalnénak, az 1955 őszén kinevezett új igazgatónak és rendezőjének, Horváth Jenőnek köszönhető. Dukáné — korábban mozgásművész, Szentpál Olga tanítványa, — két év kecskeméti igazgatás után került Szegedre, s ügyes diplomáciával simította el a színészek és énekesek közt egyre gyakoribb súrlódásokat. Horváth Jenő, aki most másodszorra került a Tisza partjára, az elmúlt évek alatt kitűnő rendezővé érett. Ketten, Ádám Ottóval karöltve igazi együttessé formálták a prózai társulatot. Míg Ádám a klasszikusok színreállításában jeleskedett, Horváth merész darabválasztásaival tűnt ki. Ő mutatta be Magyarországon először Prosper Merimée: A művésznő hintaja című egyfelvonásosát, melyet Sartre színművével, A tisztességtudó utcalánnyal egy este játszottak. A kitűnő rendezés mellett igazi színészi szenzációt jelentett Inke László és Ambrus Edit mindkét darabbeli alakítása, de kellemes meglepetés volt Kormos Lajos, Kátay Endre és Domján Edit játéka is.

Az operaegyüttes munkája szintén beérni látszott. Rubányi értő interpretálásában került színre az Álarcosbál Ádám Ottó rendezésében, Komlóssy Erzsi, Turján Vilma, Papp Júlia, Medgyesi Pál és Szabady István kiemelkedő énekes teljesítményével. Ugyancsak kitűnő előadás Kertész Gyula vizsgarendezése, Mozart Don Juan-ja is. A címszerepben ketten remekeltek: Horváth József és Bende Zsolt, de magával ragadott Sinkó György Leporelloja, Moldován Stefánia Donna Elvirája és Berdál Valéria Zerlina szerepében.

Az 1956–57-es szezonra Ádám Pestre távozott, a főrendező Horváth Jenő lett. Névjegye az október hatodikán bemutatott Shaw színmű, a Szent  {722} Johanna volt Papp Teri főszereplésével. A színház jogi helyzete is megváltozott, miután visszakerült a városi tanács kezelésébe — ahol utoljára 1944-ben volt! —, és nevéből elmaradt az „állami” szó. A kamaraszínház ebben az évben költözött mai helyére a Horváth Mihály utcába, valamint ekkor ünnepelték — emléktábla állításával egykori helyén, a Hági épületén — a „bódészínház” felavatásának századik évfordulóját. Ám alig kezdődött meg a nagy reményekre jogosító évad, október 23-án kitört a forradalom.

 

1. SZÍNHÁZ A FORRADALOM UTÁN

A Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége — röviden MEFESZ —, október 16-iki, szegedi létrehozása kiszabadította a szellemet a palackból. A diákmozgalom országos méretűvé nőtt, s az október 23-a utáni szovjet beavatkozásra válaszul fegyveres felkelésbe torkollott. Tizenkét nap remény után a forradalmat leverték, s megkezdődtek a megtorlások. Bár úgy látszott, zökkenőmentesen fejeződött be az évad, a társulatot sem kerülték el a megrázkódtatások. 1956 november–decemberében a színház több színésze, énekese és táncosa távozott külföldre, az itthonmaradottak közül pedig a szezon végén jó néhány műszaki dolgozót, művészt bíróság elé állítottak és elítéltek. A forradalomban való részvételük miatt a színészek közül Bicskey Károly szilenciumot, Boross János, Karikás Sándor és Kovács Gyula börtönbüntetést kapott. Öt év elzárás várt Horváth Jenő főrendezőre is.12 A színház műsorát szigorú ellenőrzés alá vették. 1957 első felében, Illyés Gyula Ozorai példa című drámájának bemutatását és a Hazádnak rendületlenül című szava-lóest színreállítását — mint azt Komócsin Mihály, a párt július 22-i VB ülésén bejelentette —, „a szovjet elvtársak” nyomására, „adminisztratív úton” betiltották.13

Viszonylag erős zenésszínházi együttes és meglehetősen szétzilált prózai társulat várta az 1957–58-as szezon kezdetén a lemondott Dukáné helyett igazgatónak kinevezett Vaszy Viktort. Tizenkét évig ő jegyzi majd a színházat. Igazgatásának ideje a szegedi operajátszás aranykora.

A nagytekintélyű, európai hírű karmester hosszú távú, átgondolt énekes társulat építésébe kezdett. Törekvésében kezére játszott a szinte hermetikusan lezárt határ, — az operistáknak nem volt módjuk külföldre szerződni, sőt még vendégszereplésre is csak elvétve mehettek! — és az, hogy a fővároson kívül egyedül Szegeden prosperált zenés színház. Vaszy kihasználta ezt a különleges helyzetet. Leszerződtette Karikó Terézt és Alpár Máriát a zeneirodalom szoprán szerepeire, Gina Cigna mesteriskolájából a baritonista Gyimesi {723}  Kálmánt, a két tenoristát: Vadas Kiss Lászlót meg a Mozart-tenorból kinőtt, romantikus, valamint modern feladatokat magas szinten tolmácsoló Réti Csabát. Továbbá rendelkezésére állt még a korábbi években ide szerző-dött számos kitűnő operista. Az Operaházba hamarosan felkerült Moldován Stefániát, Szalma Ferencet és Vadas Kiss Lászlót Lehoczky Évával, valamit Szabó Miklóssal pótolta, és kinevelte a gyorsan országos-, majd világhírig jutó basszistát: Gregor Józsefet. Vaszy hosszútávú, tudatos fejlesztési tervet dolgozott ki. A keddet és pénteket állandó operanapnak tette meg. Tervbe vette és megvalósította a majdnem teljes Verdi és Puccini repertoárt, s emellett műsorra tűzte a leghíresebb Wagner és Mozart operákat. A sajátos, szegedi operaarculatot elfeledett operák bemutatása révén kívánta megvalósítani. Ugyanakkor nagy figyelmet fordított a modern zenére, és sorra mutatta be a kortárs zeneszerzők alkotásait.

Az operaelőadások Versényi Ida irányításával kerültek színre, karmesterként pedig Szalatsy István és Várady Zoltán bábáskodtak a zenés darabok betanításánál. Kísérlet történt a balett önállósítására. A hatvanas évek elején Árkos Judit, közepétől Imre Zoltán élesztgette a tetszhalálban lévő szegedi balettet.

Ezalatt az idő alatt a prózai társulat élén három főrendező követte egymást. Komor István Vaszyval került Szegedre. Ügyesen használta ki az 1957-től látszatra szabadabbra engedett gyeplő kínálta lehetőségeket. A klasszikusok mellett nyugati szerzők (Wilde, Feuchtwanger) darabjait tűzte műsorra, és bemutatta az addig nem kívánatos magyar operett-komponisták (Ábrahám Pál, Kálmán Imre, Huszka Jenő), valamint drámaírók (Molnár Ferenc, Heltai Jenő) felújított műveit. Ő szerződtette — a Pestre távozottak helyett — Kiss Ferencet, Pap Évát, Mécs Károlyt, Tordy Gézát, Mentes Józsefet és Király Leventét. Irányítása mellett bontakozott ki Lehoczky Zsuzsa, Lakky József és Iván Margit tehetsége is.

1959. július 25-én éppen két évtizedes Csipkerózsika-álmából ébredt a Dóm tér színháza. A megújult játékok első igazgatója Tari Jánost nevezték ki, a városi tanács elnökhelyetteseként, a művészeti bizottságba Vaszy Viktor és Varga Mátyás helyi elkötelezettségű művészek mellé Major Tamást, a Nemzeti Színház és Nádasdy Kálmánt, az Operaház igazgatóit kérték fel.

A „Szeged híres város” motívumaiból szőtt szignállal — Vaszy ötlete! — újra megkezdődtek a Tisza-parti város „csillagtetejű” színházában a nyári játékok. Erkel operája, a Hunyadi László nyitotta meg az előadások sorát. A karmesteri pulpituson Vaszy állt, a főbb szerepekben Takács Paula, Fodor János, Orosz Júlia és Simándy József mutatkozott be. Ettől kezdve ismét minden évben megrendezték a Szegedi Szabadtéri Játékokat.14 A Játékok indulása azonban nem volt probléma mentes. Mert míg a bemutatott produkciók a fővárosi előadások szabadtérre alkalmazott változatai voltak — többnyire  {724} az eredeti szereplőkkel —, a zene- és énekkart, valamint a színpadi műszakot a szegedi színház adta. A szegedi résztevevők bére messze elmaradt a vendégművészek dotációjától, holott a munka dandárját ők végezték. Az elégedetlenség már-már munkamegtagadáshoz vezetett. 1960-ban még a pártbizottság beavatkozására is szükség volt ahhoz, hogy a zenekar és az énekkar „sztrájkját” megakadályozzák. A színház e két részlege ugyanis a számukra szerződésben felkínált nevetséges összegért nem volt hajlandó a szabadtéri előadásokon részt venni. A szakmai körökben nagy port felvert esemény jelentősen hozzájárult a szegedi színházi tagok szabadtéri játékokon való bérezésének, valamint munkaügyi és jogi helyzetének rendezéséhez.15

Az 1962–63-as évadban Szendrő József vette át Komortól a főrendezői posztot, s bár Németh László és Miller drámáinak színreállításával feltűnést keltő bemutatókat jegyzett, egy esztendő múltán, kedvét szegte az egyre fogyatkozó közönség, és elhagyta Szegedet. Annak ellenére maradt foghíjas a nézőtér, hogy a termelőszövetkezetek megalakulása után, úgynevezett tsz bérleteket indított a színház, ám azok csak papíron hoztak telt házakat. Pedig erre az új közönségre számítva emelték a felettes szervek — tájolási kötelezettséggel együtt — 420-ra az évi kötelező előadásszámot.

Szendrő távozásában szerepet játszott a próza- és operarészleg között felszülő ellentét is. Míg a prózai bemutatók alig érték meg a huszadik előadást, az opera repertoárja egyre nőtt. 1958-ban már 25 dalmű volt folyamatosan műsoron, az opera klasszikusai mellett kortárs szerzők: Prokofjev, Sugár Rezső, Gotovac, von Einem és Jan Zikker művei. Mindemellett komoly problémát okozott az is, hogy a feszített munkaterv miatt a próbaidő alig három hétre szűkült, a bemutatók száma pedig már elérte a húszat!

A felettes szervek Bozóky István művészeti vezetővé való kinevezésével igyekeztek helyreállítani a társulat megbomlott egyensúlyát. A nagyformátumú színész-rendező öt évadon át irányította a színház művészeti munkáját. Erős rendezőgárdát hozott magával, Angyal Máriát — ő később hosszú ideig az operák avatott kezű rendezője is — Szász Károlyt és Sándor Jánost. Egyúttal megújította a prózai társulatot. A már itt lévő Csíkos Gábor, Hőgye Zsuzsa, Koltai János és Jászai László mellé olyan színészeket szerződtetett, mint Demjén Gyöngyvér, Torday Teri, Horesnyi László, Barta Mária, Kiss Gábor és Kőmíves Sándor, — hogy csak néhányat említsünk a kitűnő gárdából. Az ő keze alatt nőtt fel a zenés színpad későbbi üdvöskéje: Kovács Zsuzsa.

A külföldi emigrációból hazatért Bozóky a nyugati színházi világ friss levegőjét hozta a realizmusba poshadt magyar színjátszásba. Darabválasztásai, színházi játékstílusa példaértékűnek számított, s bevallva vagy be nem vallva, számos művész neki köszönhette megújult színészi eszköztárát. Változatos, izgalmas repertoárt alakított ki a prózai társulat számára. Fejes Endre,  {725} Hubay Miklós és Hunyadi Sándor mellett magyar és klasszikus szerzők egész sora jelent meg a szegedi színpadon. Megismerkedhettek a nézők többek között Anouilh, Miller, Shaw és T. Williams drámáival, a zenés darabok és operettek mellett pedig bemutatkozott a hazánkban addig ismeretlen műfaj: a musical. Bozóky a klasszikus művek korszerű értelmezését is célul tűzte ki. Így kerülhetett színre — többek között — romantikus felhangjaitól megtisztítva Vörösmarty remeke, a Csongor és Tünde; a konvencionálistól elütő, a darab komikus vonásait hangsúlyozó Csehov előadás, a Három nő-vér, és Kerényi Imre revelációt keltő vizsgarendezésében a Caesar és Kleopátra, Shaw színműve.

166. Farkas Ferenc: A bűvös szekrény. Gyimesi Kálmán, Berdál Valéria, Gregor József

Az operaszínpadon — a klasszikusok mellett — Hindemith, Vántus István, Farkas Ferenc dallamai csendültek fel, és a balettelőadásokra Petrovics Emil, Szervánszky Endre, Bach és Milhaud zenéje inspirálta a szárnyait bontogató, később európai hírűvé vált Imre Zoltán koreográfust. A Vaszy–Bozóky korszak a szegedi színház művészileg kiemelkedő időszaka volt.

A hatvanas évek derekától szintén jelentős amatőr színházi műhellyé vált a szegedi Egyetemi Színpad. Ekkor lett művészeti vezetője a formai újításokat kedvelő, az abszurd és modern szerzőkhöz vonzódó Paál István. Országos hírű előadásai közt tartják számon Mrozek és Déry bemutatóit, valamint a nagyhatású Petőfi-rockot, melynek színreállításáért a hetvenes évek elején — politikai okokból — mennie kellett a városból. Távozásával megkezdődött az egyetemisták színházi tevékenységének lassú elsorvadása. Az egyetemi színjátszók közül néhányan (Nagy Zoltán, Dunai Tamás, Ács János, Paál István) hivatásos művészek lettek. (L. még a tudomány és felsőoktatás, valamint a közművelődés és intézményei című fejezetet.)

Öt év után váratlanul véget vetettek a színház remekül prosperáló korszakának. 1969-ben Vaszyt eltávolították a színház éléről, és a zenekart leválasztották a színház testéről, amely előre lépést jelentett a város zenei életében, ám gondokat okozott a színháznak, ugyanis ettől kezdve alkalmazkodni kellett a zenekar egyéb elfoglaltságához. Ennek ellenére, önálló szimfonikusokként — {726} szerződéses viszonyban — később is ők játszottak az opera-előadásokon, élükön Vaszy Viktorral, aki a zeneigazgatói posztot megtarthatta. Bozókyt a pesti Irodalmi Színpadra helyezték.

Az új igazgató-főrendező Lendvay Ferenc lett. Első ténykedéseként megszervezte a zenés darabok és operettek kíséretét ellátó színházi zenekart. Lendvay szívügyének tekintette a magyar és helyi szerzők műveinek színrevitelét. Rövid tevékenysége alatt többek között Móra, Németh László, Mocsár Gábor és Bárdos Pál műveit tűzte műsorra. A prózai társulatot vendégként szerződtetett „nagy nevekkel” — Dayka Margit, Ajtay Andor, Nagy Attila, Ráday Imre — erősítette meg. Bár az előadások sok nézőt vonzottak, a Színház című szaklap Lendvay teátrumára hamar ráragasztotta a pejoratív „barátságos színház” címkét. „Ez a barátságos színház különösen nagy kultusznak örvend nálunk — írta Lendvay teátrumáról Pályi András. A nagy színész kilép a színpadra s meghatározza az előadást. (...) A barátságos színházban őszinte, közvetlen kapcsolat szövődik színész és néző között. A barátságos színháznak hangulata van, melegsége, mint egy otthonnak, igazi feszültség vibrál a levegőben, s a legjelentéktelenebb arcrándulásnak is varázsereje lehet. Hittel, megszállottsággal, szenvedéllyel van átfőtve. A barátságos színházból csak egy valami hiányzik, a transzformáció. Nagyon hiányzik. A legragyogóbb színészi alakítás is pusztába kiáltó szó marad.”16

Időközben a kamaraszínház — mely utóbb Játékszín néven működött — műszaki állapota annyira megromlott, hogy az épületet átépítés miatt 1970-ben hosszabb időre be kellett zárni. Ez azonban azzal járt, hogy lecsökkent a bemutatók és előadások száma, ezért Lendvay új típusú tájolási szisztémát vezetett be. A társulat 6–10 napos „blokkokban” vidéken tartott előadásokat. Ám a fővárosi vendégművészek szerepeltetése sokba került, Lendvay kénytelen volt átlépni a színház számára szigorúan megszabott pénzügyi keretet, amiért leváltották.

1970 nyarán változás történt a szabadtéri játékok vezetésében. Tari János halálát követően Horváth Mihály vette át a nyári színház irányítását. A vezetőváltás nem hozott műsorkoncepció váltást. A szabadtéri továbbra is különböző társulatok befogadószínházaként működött.17

Az 1971–72-es szezontól hét éven át Giricz Mátyás vezette a teátrumot. Munkatársainak a főrendezői székekbe az operához — a nyugdíjba vonult Versényi Ida örökébe — Horváth Zoltánt, a prózához Sándor Jánost hívta. Az új vezetés nehéz terhet vett magára. A nagyszínház egyre rosszabb állapotba került, már-már az összedőlés fenyegette, rekonstrukcióját nem sokáig lehetett halogatni. Ugyanakkor a bezárt kamaraszínház átépítése csigalassúsággal haladt, és félő volt, hogy Szeged működő színházépület nélkül marad. Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben kellett a társulatot újjászervezni,  {727} mert a Lendvay szerződtette művészek többsége a távozó igazgatóval együtt elhagyta a várost. A nehézséget fokozta, hogy a fővárosi és a vidéki színházak között mesterségesen megtartott gázsikülönbség lassan a szerződtetések gátja lett. Míg Budapesten a gázsik felső határa az énekesek esetében 8000 forint, a színészek esetében 6000 forint volt; addig vidéken a legmagasabb fizetés operistáknál 4500, prózistáknál pedig maximum 4000 forint lehetett. Megoldásnak az kínálkozott, hogy a tőzsgyökeres, Szegeden maradt művészek mellé, tehetséges fiatal színészeket, és frissen diplomázott főiskolásokat szerződtessenek. Így azután a társulat összetétele, az előző évadokhoz viszonyítva, alapvetően megváltozott. Horváth, Vaszyval karöltve, tovább folytatta a repertoárépítő és felfedező munkát. Ez utóbbi tevékenység két ragyogó tette: von Einem: Az öreg hölgy látogatása, és a helyi szerző, Vántus István Móra hasonló című regényéből készült Aranykoporsójának bemutatása. A merész repertoár gazdagítás példája: Verdi Falstaffja Gregorral a főszerepben. (Verdi operájának 1979-es felújító próbáján érte Vaszyt a karmesteri pulpituson a művész-halál.)

167. Muszorgszkij: Borisz Godunov. Gregor József

A próza politizáló, a napi aktualitásokra is bátran reagáló, a hatalom kérdéseit feszegető, vezető és vezetett viszonyát boncoló művek korszerű színházi stílusban fogant előadásait kívánta műsorra tűzni. Ezért a teátrum képzőművészeti arculatának kialakítását a lengyel képző- és színházművészet emlőin nevelkedett Gyarmathy Ágnes tervező kezére bízták. A próza remek állandó tagokkal erősödött. Szegedre szerződött Körtvélyessy Zsolt, Fogarassy Mária, Krasznói Klára, Tolnai Miklós, ifj. Ujlaky László, Máriáss József, Nagy Zoltán, Csernák Árpád, és új arcát mutatta az évek óta Szegeden játszó Kovács János, Mentes József, Barta Mária és Király Levente. Giricz előadásai expresszionista, míg Sándoré inkább abszurd stílusban fogantak. A színpadon egymást követték Hack, Krleža, Balázs Béla és Bulgakov darabjai. Azonban a drámairodalom gazdag választékának színreállítását két feltétel behatárolta. Első akadályként a kultúrpolitika megkerülhetetlen három Tje,  {728} a Tiltjuk, Tűrjük, Támogatjuk szigorú kategóriái tornyosultak a darabválasztó elé. Ha ezen átjutott a szerencsés művész, akkor még a színházak számára szigorúan megszabott, átléphetetlen devizakeret kétségessé tehette a nyugati szerzők műveinek bemutatását. Az operával rendelkező színházakban, a megszabott összeget szinte teljes egészében felemésztették a zenei jogdíjak. Nem volt egyszerű tehát egy színház műsortervét összeállítani.

168. Miller: Az ügynök halála. László Zsolt és Király Levente

A bemutatott darabok közül Déry Képzelt riportja és Lunacsarszkij A felszabadított Don Quijotéja (Ujlaky László és Király Levente felfedezés-értékű alakításával) Gi-ricz legjobb munkái közé tartoztak. Sándor egy Dürrenmatt-bemutató-val és egy Vörösmarty adaptációval: A fiú és a tündérrel (Illés Lajos és Görgey Gábor musical-ja) rukkolt ki.

A hiányzó Játékszín pótlására a színház színésztársalgójában útnak indították a stúdió színházat, ahol Giricz Peter Weiss: Marat de Sade, Sándor pedig Witkiewicz: Az anya című darabjával tette le névjegyét. Azonban az egymástól gyökeresen elütő stílust képviselő rendezők nehezen fértek meg egy színházban. A prózai társulat is mind jobban széthúzott, ezért Sándor, hogy meggátolja az együttes szakadását, 1975-ben a debreceni színház főrendezői székébe távozott. Utóda Léner Péter lett.18

A prózisták közt helyre állt az egység és az új főrendező két magyar szerző: Maróti Lajos és Sütő András műveinek ősbemutatójával mutatkozott be. Ám a színészek és az operaénekesek között továbbra sem volt béke. A viszály magját a hatvanas évek végén bevezetett, úgynevezett „szolgálatszám” vetette el. Ugyanis, amíg a színész esti fellépése egy szolgálatot jelentett, addig az énekesek szereplését hármasával számolták. Így történhetett meg, hogy a művészek számára megszabott legalacsonyabb, kötelező előadásszámot, a kilencvenet, az énekes 30, a prózista meg csak 90 nap alatt teljesítette.

A színháziak közérzetét némiképp javította, hogy 1977-re végre elkészült a kamara épülete. A 363 személyt befogadó intézmény új neve Kisszín-ház lett. Avató előadására Giricz Madách művét, Az ember tragédiáját választotta.

 {729} A következő évben operai őrségváltás zajlott le. A nyugdíjba kényszerített Vaszy helyét a színházban és a szimfonikusok élén Pál Tamás vette át. Ekkorra már a nagyszínház olyan katasztofális állapotba került, hogy bezárását és felújítását tovább halasztani nem lehetett. 1978 áprilisában, az Aranykoporsó jelképes búcsúelőadása után hosszú időre lakat került a színház kapujára. Az épület pótlására 1986-ig a Szabadság, ma Belvárosi Mozi szolgált Zenés színház néven. Ott az opera és operett előadásokat tartották, míg a próza a Kisszínházba költözött. Léner Péter, a Kisszínházban, az operától független, egyéni profilú prózai műhelyt szándékozott kialakítani. A világirodalom klasszikusai (Csehov, Gogol, Shakespeare) mellett — természetesen a „kötelező” szovjet darabokat sem kikerülve — elsősorban a kortárs magyar dráma otthonává kívánta tenni a tagozatnak helyet adó, átépített, korszerűsített, új teátrumot. Ennek érdekében gyümölcsöző kapcsolatot alakított ki Maróti Lajossal, akinek egy drámáját már korábban bemutatta. Csurka Istvánt pedig, valósággal a szegedi színház háziszerzőjévé avatta, hiszen egymásutánban három színpadi művét műsorra tűzte. Kaput nyitott a fiatal rendezőgeneráció előtt is. A Kisszínházban állította színre vizsgarendezését két végzős főiskolás: Hules Endre és Seregi Zoltán, valamint itt kapott lehetőséget első profi rendezésére az akkor még műkedvelők között dolgozó Árkosi Árpád.

Pál Tamás is némileg módosított az opera addigi Vaszy-féle vonulatán. Mozart felé fordította figyelmét, ám a magyar szerzők és a méltatlanul elfeledett művek bemutatását ő sem hanyagolta el. A Vaszy-érában megszokott bemutatószámról és a hatalmas, műsoron tartott repertoárról azonban a mostoha körülmények miatt le kellett mondania. Az ideális játékhelyét vesztett operatagozat erodálódása ekkor kezdődött meg. Igaz, ebben a folyamatban az a körülmény is nyomós szerepet játszott, hogy a Pécsett és Debrecenben megerősödött dalszínházak jelentős csáberővel bírtak. A szakma már nem csak Szegedet tekintette az opera vidéki fellegvárának. Ugyanakkor a megenyhült nemzetközi légkör és az itthoni, mind puhább diktatúra lehetővé tette a külföldi operához való szerződést, s számos énekes élt ezzel a lehetőség-gel. Nem csoda, ha a nézők lassan elmaradoztak az operaelőadásokról, sőt az is előfordult, hogy az egyik Cosi fan tutte-n alig félszázan ültek a Zenés Színház hétszáz személyes nézőterén. „Miért maradnak távol (akik távolmaradnak) a szegedi operaelődásokról? Többen kényelmetlenül érzik magukat a moziból átalakított épületben, hiányolják-kifogásolják az igazi színházi légkört, a hely szellemét. Szóvá teszik a műsorpolitika egyoldalúságát: Mozart és Donizetti alkotásai dominálnak, kevés Verdit, Puccinit játszanak, a tervezett modern operáktól pedig jó néhányan eleve fáznak. Vissza-visszatérnek a szereposztásbeli elégedetlenségek is, sokan nem értik, miért ment nyugdíjba például Littay Gyula, Vargha Róbert, Sinkó György, miért lép föl oly ritkán Karikó Teréz, szinte alig Berdál Valéria, vagyis a szegedi operajátszás Vaszy-korszakának nagyjai, (...) miközben gyakorlatlan, kezdő énekesek jutnak  {730} főszerephez, cseppet sem meggyőző eredménnyel. (...) Kifogásolják az előadások díszleteinek szürkeségét, gyűröttségét, túlhasználtságát; szegényesnek találják a reklámot, elégtelennek a színház propagandáját.”19

1978-ra megromlott a viszony a város vezetői és Giricz között, s az igazgatót menesztették. Új direktornak a teátrum zeneigazgatói székét is be-töltő Pál Tamást nevezték ki. A röviddel később távozó Léner helyére Ruszt József állt, aki egy egész végzős színészosztályt hozott magával a főiskoláról. Rendezései közül Bresan: Paraszt-Hamletje, O’Neill: Utazás az éjszakában és Shelley: A Cenci-ház országos figyelmet keltettek. Pál Tamás a Va-szy örökség megőrzését és továbbfejlesztését tűzte ki céljául. Kitűnő énekeseket hozott a színházhoz — Misura Zsuzsa, Sebastian Gonzalez, Németh József — valamint olasz operakülönlegességeket bányászott elő és mutatott be. Kortárs szerzők terméséből színre vitte a külföldön élő hazánkfia, Kovach Andor Medeiáját és Szőnyi Erzsébet Szakonyi Adáshibájából alkotott, hasonló című operáját. Pál szervezte és indította el 1981-ben azt a nyugateurópai turnésorozatot, mely a rendszerváltásig évente külföldön is képviselte a szegedi operajátszást. Azonban Ruszt nem maradt sokáig Szegeden. Pál Tamással támadt ellentéte miatt elfogadta a Zalaegerszegen alakuló színház igazgató-főrendezői székét, és a szegedi társulatot valósággal szétverve szinte minden prózai színészt átcsábított magával a zalai megyeszékhelyre.

Az így támadt kritikus színházi helyzetben a város vezetése merész struktúra váltásra határozta el magát. 1982-ben leváltották igazgatói posztjáról Pál Tamást, meghagyva őt az operai tagozat élén, s igazgatónak a városi közigazgatásban jártas Nagy Lászlót nevezték ki. Prózai tagozatvezetőnek Kecskemétről Sándor Jánost hívták vissza. Ő irodalmi vezetőnek a neves drámaíró Görgey Gábort, dramaturgnak pedig Vinkó Józsefet vette maga mellé, hogy együtt kíséreljék meg visszaszerezni a prózajátszás régi rangját. Sándornak szinte a semmiből kellett új pózai társulatot elővarázsolnia. Helyzete nehézségét jól jellemezte első szegedi nyilatkozata. „Gyors eredményt várni egyáltalán nem lehet. Lesznek-e társak, lesz-e megfelelő segítség? Egyelőre ott tartok, hogy hiszem, mivel (mégiscsak!?) van társulat, s ha nem is nevezhető teljesnek, alkalmas arra, hogy a reá szakadt műsortervet elfogadhatóan meg tudja valósítani. A repertoár popularitásra tart igényt, azt is remélem, hogy néhány darab (Behan: A tusz, Kocsis István: A korona aranyból van) már egy későbbi út csíráit is magában rejti. (...) A Képzőművészetből vett példával élve, ne mindjárt Picassoval kezdjük, hiszen ő maga sem a nonfigurativitással kezdte.”20

Az új vezetők eddig nem gyakorolt működési formában, az úgynevezett „tagozat gazdálkodás” keretében kezdték meg tevékenységüket. Ez annyit jelentett, hogy a zenei és prózai tagozat művészeti téren nagyobb önállóságot  {731} élvezett, s a költségvetést arányosan elosztva egymás között, a neki jutó anyagi kereteket ki-ki a maga belátása és felelőssége szerint használhatta fel. Az igazgató kezelte a közös működtetésre fordítandó pénzt, valamint a tartalék keretet, és koordináló illetve csúcs-irányító szerepet töltött be. Már az első évtől kezdve jobb körülmények között dolgozott a színház, hiszen a több mint tízezer bérletes biztosította a kötelezően előírt bevételt, ezért az előadásszámot 300-ra csökkentették.

169. Mozart: Figaro házassága. Gyimesi Kálmán és Gregor József

1983-ban távozott Pál Tamás és főrendezője Horváth Zoltán is, s az új tagozatvezető-zeneigazgató Oberfrank Géza lett, ő azonban nem vett maga mellé főrendezőt. Oberfrank új szerzőkkel ismertette meg a város opera-szerető közönségét, és a berlini Komische Operben töltött évei nyomán Szegeden is megjelent az operaújító Felsenstein korszerű, zenés színházat teremtő szelleme. A nyugalomba vonuló régi énekesek helyét új generáció kezdte betölteni: Vajda Júlia, Szonda Éva, Erdélyi Erzsébet, Vajk György és Gurbán János. Vendégként rendszeresen fellépett a kitűnő Misura Zsuzsa is. Az operarendezés modern útját járta munkatársa, Kerényi Miklós Gábor, és első karmestere Cser Miklós, valamint a karigazgató-dirigens Molnár László is emlékezetes bemutatókkal járult az operatársulat sikereihez. Az új zeneigazgató jóvoltából ismerte meg a közönség Telemann: A türelmes Szokrates című vígoperáját Gregor Józseffel a címszerepben. Az opera nagysikerű bemutatói közé tartozott Smetana: Az eladott menyasszonya, Verdi: Álarcosbálja és Bizet: Carmenje Oberfrank Géza rendezésében. A sikeres külföldi turnék sorozata sem szakadt meg Pál Tamás

távozásával. A színház továbbra is eleget tett korábbi szerződésben vállalt kötelezettségeinek. A zenés társulat változatlan elismertségét jelzi, hogy 1978 után, 1987-ben újra Szegeden rendezték meg az országos opera-találkozót.

Ezekben az években az új bemutatókat maga a főzeneigazgató, Oberfrank Géza rendezte, Angyal Máriára a műsoron tartott repertoár gondozása jutott. „Oberfrank rendkívül igényes volt az operák jól énekelhető magyar szövegeire s nem egy esetben szegedi évei alatt lefordította, átigazította, prozódiailag helyrepofozta az általa elavultnak, énekelhetetlennek minősített operaszövegeket. Zeneigazgatóságának hat esztendeje alatt több alkalommal  {732} előfordult, hogy egy-egy operát nem csak lefordított, de be is tanított, az előadást saját maga megrendezte és elvezényelte. (...) Az Oberfrank-féle zenés-színháznak egyik felülmúlhatatlan értéke a tiszta artikuláció, az énekszólam érthetősége.”21

170. Dumas–Sartre: Kean, a színész. Dobos Kati és Király Levente

A kezdetben reménytelennek tűnő helyzetben lévő prózai tagozat hatalmas lendülettel látott munkához, és a nagyszínház tárgyi rekonstrukciójához hasonlóan, szellemi újjáépítést hirdetett meg. Ruszt távozása után a vezető művészek közül csak Mentes József és Király Levente maradt a társulatnál, ezért szinte új együttest kellett szervezni. Öt esztendő alatt a színészek létszáma ötvenre emelkedett, s olyan művészek szerződtek a társulathoz, mint Szabó Ildikó, Dobos Kati, Papp Éva, Vásári Mónika, Juhász Róza, Janisch Éva, Kőszegi Ákos, Jakab Tamás, Kovács Zsolt, Hollai Kálmán és Lengyel János. Több évadon át tagja volt a színháznak Tolnay Klári és Mensáros László. Az előbbihez Scribe: Egy pohár víz című darabjának fergeteges előadása, míg az utóbbihoz egy Görgey bemutató, a Galopp a Vér-mezőn emlékezetes sikere fűződik. „Mensáros jelenség a színpadon — írta alakításáról a Délmagyarország recenzense. Szuverén jelenség, mely lankadatlanul vonzza a figyelmet, akitől azt is elhiszi az ember, amit nem akar kifecsegni, csak gondol, akinek csöndjei éppoly beszédesek, miképpen szavai csendesek, hogy súlya legyen, ha indulatai emeltebb hanghordozásra ragadtatják. A halálraítéltek előnyét oly páratlan eszköztelenséggel játsza meg láthatatlan bíráival szemben, hogy igazat kell adni a párttitkár doktornőnek: anélkül szeretik az emberek, hogy kisujját mozdítaná.”22  {733} Vendégszereplést vállalt Törőcsik Mari a Régi nyárban, Csernák János Illyés Dózsájának címszerepében és Papp János a Hamletben, mint Claudius. Állandó rendezők voltak Árkosi Árpád, Bodolay Géza, Pethes György, de vendégként rendezett Csiszár Imre, Iglódi István és Korcsmáros György is. Munkájukat Varga Mátyás, Mira János és Molnár Zsuzsa tervezők segítették.

171. Lajtai–Békeffy: A régi nyár. Törőcsik Mari, Janisch Éva

Munkájukat Varga Mátyás, Mira János és Molnár Zsuzsa tervezők segítették.

Görgey vezetésével a prózai tagozat műsorának új arculatot adtak. A klasszikus darabok mellett magyar drámák felújításait tűzték műsorra, így Fejes, Szakonyi, Görgey, Illyés, Sarkadi bemutatók követték egymást. Igyekeztek új magyar drámákat is színre segíteni. Ősbemutatóval jelentkezett Szegeden Karinthy Ferenc, Balassa Péter, Turán Róbert és Vámos Miklós. De Szegeden láthatta először magyar néző Arrabal, Ford, Mihalkov, Behan műveit és Ionesco Az orrszarvú című darabját, ez utóbbit Bodolay ihletett rendezésében.

Hosszas szünet után 1984-ben újra indultak a stúdió előadások előbb a szegedi TV stúdió helyiségében (Gelman: Négyszemközt mindenkivel), majd egy év múlva Klubszínpad néven a színház pinceklubjában P. Horváth: Mária Magdolna és Schwajda Himnusz című egyfelvonásosaival. Itt kaptak helyet a színház kísérletező kedvű fiataljai, és itt kerültek színre Dario Fo, Boris Vian és Witkiewicz az országban másol nem látható darabjai.

A próza zenei vezetése Nagy Imre kezébe került és a tagozat-vezetővel egyetértésben egy musical-vonulat indult szegedi, sőt országos hódító útjára. Egymást követték a West Side Story, a Hair, a Hegedűs a háztetőn és a Jézus Krisztus szupersztár bemutatói, ez utóbbi kettő már a felújított színházban.

172. Bernstein: West Side Story. Janich Éva, Vajda Júlia és a táncosok

1986. október 4-én ugyanis kaput nyitott a hosszú évekig tatarozott nagyszínház. A nyitó gálán együtt léptek színre a teátrum hajdani és akkori csillagai. A színházat régi fényében állították helyre, bár a nézőtér befogadóképességét 750 főre csökkentették. Viszont korszerű forgószínpadot, fény és hangtechnikát kapott az épület. E nagyjelentőségű eseményen kívül más változások is történtek a város színházi életében. A Szabadtéri Játékok igazgatói székébe 1987-ben Nikolényi István került. Igazgatása alatt a Dóm téri színpad és a Városháza mellett {734}  az Újszegedi Szabadtéri Színpad is a Játékok színtere lett, és mind nagyobb súllyal jelent meg a musical a Fogadalmi templom előtt.

A Bábszínház, melynek három évig a Bartók Béla Művelődési Központban volt a kényszerlakhelye, még abban az évben, október 25-én költözött Tisza Lajos körúti végleges otthonába. A korábbinál jóval nagyobb, háromszáz négyzetméter alapterületű épület birtokba vételét s megalakulásának 40. évfordulóját, — 1986–87-ben kényszerszünet volt — a János vitéz bemutatójával ünnepelte a Kövér Béla vezette társulat.23 Alig adták át a rekonstruált épületet, a szegedi teátrum iránt addig közömbös szakma érdeklődése nyomban az új színházépülettel rendelkező város felé fordult. Érezhető volt, hogy a pompás épületben nem az addigi vezetés aratja le munkája gyümölcsét. A színházért kezdődött, kulisszák mögött folyó küzdelemből a sajtó is kivette a részét. A szakma lapja már az 1987–88-as szezonban éles támadást indított az évad egyik legizgalmasabb produkciója, a Bodolay Géza rendezte Hamlet ürügyén. „Hogy az értelmiségig üres allegória hathasson, ahhoz számos, színpadon kívüli tényező szükségeltetik. Először is némi valós társadalmi feszültség s a feszültség nyomán annyi félművelt hisztéria, amennyinek már mindenről ez a velejéig XIX. századi, velejéig anakronisztikus nemzeti problematika jut az eszébe. (...) S az anakronisztikus, nemzeti csőlátásban szenvedő fél-, de inkább negyedértelmiségi csap is akkora hangzavart az előadás körül, hogy a színház szakértelemben nem dúskáló vezetősége a Szín-házművészeti Szövetség minden ellenjavaslata ellenére Pestre, az István, a király, az Advent a Hargitán, s a most készülő magyar Tosca (azaz a Fehér Anna) színpadára, a Nemzeti Színházba cipeli ezt a produkciót.”24 A cikk szerzője csupán azt felejtette el megemlíteni, hogy az „üres allegória” mindenkinek 1956-ot juttatta eszébe, ezért is nevezték az előadást „az utcaköves Hamlet”-nek. Azt azonban sajnálkozva jegyzi le, hogy a nézőteret zsúfolásig megtöltő fiatalok bravózása azzal magyarázható, hogy „a rendező világképe az övékével azonos.” Ez a támadás már előre vetítette a prózai tagozat vezetőjének várható eltávolítását.

Az 1987-es esztendő nagyjelentőségű a szegedi táncművészet történetében is. Ekkor szervezi meg Bokor Roland a Szegedi Balettet, melynek első igazgatója lett. Művészeti vezetőnek a külföldről hazatért Imre Zoltánt kérték fel. Az együttes alapító tagjai közt voltak: Ábrahám Anikó, Baráth Ibolya, Bodor Johanna, Zarnóczai Gizella, Juronics Tamás, Kolep Zoltán, Kuli Ferenc és Pataki András. Szeptember 27-én a Rapszódia, az Asszonyszerelem-Asszonysors, a Tűzmadár és A démon című egyfelvonásosokkal tették le névjegyüket. A koreográfiákat Imre Zoltán, valamint két vendég: Vámos György és Barbay Ferenc jegyezték.25

 {735} 1988 januárjában Sándor Jánost — aki előző ősszel kapta meg további három évre főrendező-tagozatvezetői kinevezését — váratlanul leváltották posztjáról. Indokul a prózai tagozat megtorpant fejlődését nevezték meg. Utolsó vezetői megbízatásaként februárban még elkísérte a Hegedűs a ház-tetőn című előadást egy nizzai turnéra. Ez a franciaországi nagysikerű vendégjáték volt a szegedi prózai tagozat első külföldi útja. Sándor felmentését követően Görgey lemondott, és távozott a színháztól. Nem sokkal később követte őt Oberfrank és Bokor Roland is.

Az opera tagozat vezetését ekkor Gregor József vállalta el, és Vaszy örökségét vállalva látott munkához. Első karmestere Molnár László lett, miután az ismét visszatért Pál Tamás rövid féléves működés után lemondott posztjáról. Gregor fiatal énekeseket hozott az együttesbe, köztük Frankó Tündét, Busa Tamást és Réti Attilát. Tevékenysége központjában az eddig elhanyagolt repertoár kiépítése állt.

A távozott balett igazgató helyére ketten álltak: Imre Zoltán és Krámer György, akit a táncosok, mint a West Side Story koreográfusát, már megismerhettek. A vezetőkkel együtt a stílus is változott. Az együttes működésének központjában nem a klasszikus balett, hanem a modern tánc irányzatai álltak.26

A prózai tagozat vezetésével hat év után ismét Ruszt Józsefet bízták meg, aki a színészek nagy részét szélnek eresztette, és új, maga szerződtette társulatával nagyformátumú programot hirdetett meg. Ebből azonban semmi sem valósult meg. Helyette kemény hatalmi harc kezdődött igazgató és tagozatvezető között. A rendszerváltozás első szelét vitorlájába fogva Ruszt Nagy László távozását követelte. November elején ultimátumot nyújtott be, kijelentve, hogy kezébe szeretné venni a színház irányítását, „mert ha a jelenlegi vezetők maradnak, a színház perceken belül összeomlik, ugyanis alkalmatlanok.” (...)27 Nagy László, érthető módon, személyében erősen megsebezve, jogilag ki akarta használni azt a tényt, hogy Ruszt csak de facto tagja a társulatnak, de jure nem — munkakönyve a budapesti Nemzetiben van —, és 1989. december 31-ig szól „művészeti tanácsadói” megbízatása, mivel a megajánlott főrendezői státusz helyett maga választotta ezt a megoldást.

A társulat tagjait is megosztotta Ruszt szándékosan bántó nyilatkozata. Az operatagozat Gregor mögé sorakozott fel, aki kijelentette: „ennek a színháznak most építő Koós Károlyokra és nem robbantó Matuska Szilveszterekre van szüksége.”28 Félévi torzsalkodás után Ruszt belátta, hogy a küzdelemben alul maradt, és másodszor is szétverve a prózai társulatot, 1989 decemberében  {736} híveivel elhagyta a színházat. A megfogyatkozott prózai tagozat élére ekkor Korcsmáros Györgyöt állították.

Így a szegedi színház prózai tagozata a megújulás reményében, az operisták viszonylag konszolidált helyzetben, a balettegyüttes pedig egy fényes jövő ígéretével lépett az évezred utolsó évtizedének küszöbére.

Ha országos viszonylatban vizsgáljuk a szegedi színház helyét, megállapíthatjuk, hogy 1945-ben a Magyar Állami Operaház és a Nemzeti Színház után hazánk harmadik legjelentősebb teátruma volt. Azonban abban egyedülálló, hogy egy épületen belül opera, balett, valamint prózai tagozattal rendelkezett. Ugyanis az idegen területre került Kolozsvári Nemzeti Színházzal való összevonásának köszönhető „állami” státusz és „nemzeti” rang jelentős művészi létszámemeléssel, azonkívül a költségvetés tetemes növekedésével járt. Harmadik helyét és a vele járó előnyöket az intézmény 1949-ig őrizte, amikor azután elsősorban politikai döntés nyomán, nevén kívül minden kiváltságától megfosztották, és 1956-ig a prokrusztészelv alapján egységesített vidéki színházak egyikeként vegetált.

A forradalom után némileg megváltoztak a körülmények, mert ismét teljes intenzitással indulhatott az operajátszás, és a színházművészek számára kötelezővé tett két évig tartó vidéki szakmai gyakorlat lehetőséget adott a társulat megerősítésére. Az úgynevezett új gazdasági mechanizmus rövid szakasza alatt — bár a „nemzeti” címmel korábban járó és a pesti Nemzetit továbbra is megillető kiemelt támogatást nem nyerte vissza — anyagilag megerősödött, és létszámát tekintve ismét a legnagyobb vidéki színházzá nőtte ki magát. Azonban a kérészéletű gazdasági fellendülés nemcsak Szegeden hozott változást, hanem a hazai színházi életben is. Új színházak alakultak (pl. a Huszonötödik Színház), Pécsett és Debrecenben pedig önálló operatagozatokat hoztak létre. Ezzel a zenei területen addig egyeduralkodó szegedi opera erodálódása megkezdődött. Az énekesek egy részét elszerződtették, pótlásukat meg később a külföldi szerződéssel kecsegtető, résnyire nyitott határ nehezítette. A hetvenes évek közepére eltörölték a kötelező vidéki szakmai gyakorlatot, és valóságos szabadverseny alakult ki a színészek szerződtetése körül. Miközben Szegednek — akár a többi vidéki színháznak — társulatfejlesztési gondjai egyre nőttek, a színházak állami támogatása folyamatosan csökkent, és az intézmények anyagiak híján, elkezdték díszlet és jelmez tartalékaikat felélni.

Szeged amúgy is nehéz helyzetét csak súlyosbította, hogy mindkét színházát — igaz, nem egy időben —, de be kellett zárni. A megfelelő játéktermek hiánya is riasztólag hatott a szerződni szándékozókra. Így a nyolcvanas  {737} évek elejére Pécs és Debrecen színházai felzárkóztak a szegedi mellé, a fő-városiak pedig személyi, tárgyi és anyagi dolgaik tekintetében messze maguk mögött tudhatták mindhármat, noha művészi eredményeiket tekintve a három vidéki színház állta a versenyt.

A nyolcvanas évek elején, a helyzet jobbítása érdekében, Szegeden — az országban egyedülálló módon — struktúra-változtatást határoztak el. A zenei és prózai tagozatot anyagi tekintetben elkülönítették egymástól, és önálló tagozatgazdálkodást vezettek be. Az ország mindinkább romló gazdasági feltételei között a változtatás szerencsésnek tűnt. Kár, hogy mielőtt még az eredmény érezhetővé vált volna, a belső ellentétek megbontották a vezetés egységét, és a nagy reményekkel indult színházújítás az évezred utolsó évtizedének kezdetére megtorpant.

40. Bock–Stein: Hegedűs a háztetőn. Király Levente és Markovits Bori
 
41. Scribe: Egy pohár víz. Tolnay Klári és Mentes József
 
42. Stabat Mater. Juronics Tamás és Prepeliczai Annamária

  1. Vö. Sándor János 2004. 149.
  2. Színházi ir. gyűjt. 1942–44. 117785/1944. sz.
  3. SZN, 1945. aug. 22. 4.
  4. SZVT ir. 1612/1945., 1946/1946. sz.
  5. Idézi: A VKM Színházi ir. 1945. febr.–1946. dec. 482–483.
  6. SZVT ir. 10274/1945. sz.
  7. SzThB. kgy. ir. 185/1945. sz.
  8. Idézi: A VKM ir. 1946–49. 736–737.
  9. Gyémánt Csilla: Szeged szívében a százhuszonötéves a város színháza. 61.
  10. Vö. Siklós Olga 1970. 220–332.
  11. Vö. Gyuris György 2006. 6–11.
  12. Bálint László 1999.
  13. MSZMP3. 1957. 1. fcs. 3. őe. 1957. júl. 22-i párt vb ülés jkv. Bővebben l. Farkas Csaba
    2006/a. 36.
  14. L. Kovács Á.–Nikolényi I.–Polner Z. 1991.; Csm. tanácsi tisztségviselő 2007. 34., 37.
  15. MSZMP2. 1960. 1. fcs. 4. őe. 1960. jún. 9-i párt vb ülés jkv.
  16. Színház, 1971/4. idézi Gyémánt Csilla a Szeged szívében c. könyben.
  17. Uo.
  18. Vö. Nikolényi István 1986. 11.
  19. Gyémánt Csilla: Szeged szívében. 230.
  20. DM, 1982. szept. 25. Hosszútávfutás.
  21. Gyémánt Csilla: Szeged szívében. 98.
  22. Nikolényi István: Mensáros-galopp = DM, 1985. szept. 20.
  23. Varjú Erika 1987.
  24. Erdei János kritikája = Színház, 1988. aug.
  25. Vö. Gyémánt Csilla 2005. 109–147.
  26. Uo.
  27. Sulyok Erzsébet: Ruszt robbant = DM, 1989. nov. 4.
  28. Gyémánt Csilla: Szeged szívében. 106–107.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet