Előző fejezet Következő fejezet

Művészetek

 

III. KÉPZŐMŰVÉSZET

 {739} A háborús pusztítások, a nagyobb bombatámadások szerencsésen elkerülték a várost, így a képzőművészeti élet újjáéledése, intézményes kereteinek kialakulása Szegeden kezdődött meg legkorábban hazánkban. Különféle művészeti csoportosulások alakultak, köztük a Szegedi Szépműves Céh 1946 júliusában, amely például tervezte egy szegedi művésztelep létesítését. Majd a Szegedi Művészeti Tanács (1946), a Képzőművészek Baráti Köre (1949).1 Az újra meginduló szegedi egyetemen 1947-től önálló művészettörténeti fakultás létesült, a megszüntetett kolozsvári egyetemről ide érkezett Felvinczi Takács Zoltán vezetésével. Egyfajta szellemi találkozóhely lett a tanszék az itt alkotó képzőművészek számára, de fontos körülmény, hogy később neves művészettörténészekké lett tanítványok, doktorandusok — Dávid Katalin, D. Fehér Zsuzsa, Lehel István, Szelesi Zoltán — kezdték itt pályájukat. Különösen D. Fehér Zsuzsa későbbi művészettörténészi tevékenysége érdemes a figyelemre, aki a hetvenes évek végéig sokat tett a szegedi képzőművészet fellendítéséért és országos elismertetéséért. 1948-ban indult meg az önálló tanárképzés is, a szegedi Tanárképző Főiskola Rajz- és Művészettörténet Tanszékének munkáját Vinkler László szervezte meg. Ez a képzőművészeti műhely és a képzőművészeti szabadiskola megalapítása, amely 1949 júliusában kezdte meg működését, a későbbiekben jelentős hatást gyakorolt a város képzőművészeti életére. Ezt Vlasics Károly vezette, alapító mesterei, Tápai Antal, Dorogi Imre és Baranyi Károly voltak. A Horváth Mihály utcában — az egykori Iparcsarnok helyén — a második emeleten kezdték meg a tanítást, de a szabadiskola rövid idő múlva végleges helyére, a Tábor utcába került, ahol a későbbiekben Tábor utcai Képzőművész Kör néven folyamatosan fenn állt, egészen 1992 augusztusáig. A Móra Ferenc Múzeum az ötvenes évtizedben lett a város képzőművészeti életének központja, amikor az új épületszárnyakkal bővült intézmény élére a dinamikus munkastílusú, művészetpártoló igazgató, Bálint Alajos került. Ekkortájt kezdett itt dolgozni Szelesi Zoltán művészettörténész, aki közel három évtizedig volt hű krónikása és monográfusa a város képzőművészetének. A város képzőművészeti életét egy  {740} másik fontos esemény is meghatározta: a szegedi iparosoktól államosított Horváth Mihály utcai volt Iparcsarnok épületét 1951-től a múzeumhoz csatolták, és itt nyílt meg az első Megyei Képzőművészeti Kiállítás, amelyet a Nyári Tárlatok megindulásáig évente rendeztek meg. A képtár több évtizedes működését ténylegesen 1953 augusztusától 2001 végéig számíthatjuk, amely évtizedekben a múzeum részeként, kortárs képző- és iparművészeti időszaki kiállítások befogadó csarnoka lett.

Az 1956-os forradalom után következő két-három évben sajátos módon felélénkült a kiállítási aktivitás a szegedi képzőművészek körében. Sorra nyíltak a képtárban az összegző jellegű önálló kiállítások, amelyeket főként a korszakban meghatározó szerepű alkotók rendeztek: Dorogi Imre, Vincze András, Vinkler László és Tápai Antal.2 Az időszak negatívumaként könyvelhetjük el, hogy a művészeti életből számos alkotó szorult ki, a politikai indítékú, de szakmai köntösbe bújtatott szövetségi, illetve művészeti alaptagsági tagrevízió következtében (pl. Dinnyés Ferenc, Jánoska Tivadar, Vincze András, Szekfű János, Szőke Győző, Csizmazia Kálmán, stb.). Ez több beérkezett művész aktív alkotói pályájának lezárulását jelentette, de akkor induló tehetséges fiatalok is kirostálódtak.

A háború időszakát követő évtized szegedi képzőművészetében a modern szemléletű piktúra alapjait a meghatározó mesterek: Dinnyés Ferenc, Dorogi Imre, Erdélyi Mihály és Vinkler László, illetve a szobrász, Tápai Antal már a két világháború közötti időszakban megteremtették. Ők maradtak a városban, míg mások távoztak, mint például Buday György grafikus és Petri Lajos szobrász. A háború előtti korszakból átszüremlő festői irányzat, a római iskola is jellemző színezettel eresztett gyökeret a déli fekvésű városban. Ezt a látásmódot részben Vinkler, részben Dorogi örökítette tovább a táblakép festészetében. A másik karakteres irányzatot a posztnagybányai törekvés helyi színezetű jelenségei képezték, amelynek méltó folytatói lettek Vlasics Károly és Dorogi Imre, valamint az ebben a korszakban még aktív mesterek, Szőke Győző, Csizmazia Kálmán, Szili Török Dezső és mások. Erdélyi Mihály meseszövésű piktúrája egyedi jelenségként élt tovább, és töretlen ívvel bontakozott ki a hatvanas évtized elejére. Ezeknek az alkotói ambícióknak vetett véget a szellemi élet gyors, politikai ellenőrzés alá rendelése 1948/49 táján a kommunista hatalomátvétel után. Az új társadalmi alapról kiinduló festői kísérletek viharos gyorsasággal beletorkolltak a szovjet típusú művészetirányítás normarendszerébe, a propagatív realizmus irányzatába. Ennek a kényszernek csak kevesen voltak képesek önkéntes visszavonulással ellenállni (például Dinnyés, Dorogi, rövid ideig Vinkler is). Érdekes alkotói magatartás Tápai Antalé, aki néhány köztéri alkotással ugyan megfelelt az akkori politikai elvárásnak, de éppen ebben az időszakban teljesítette {741} ki értékekben bővelkedő expresszív indíttatású, szürrealisztikus plasztikai világát.

 

1. ALKOTÓK AZ ÖTVENES ÉS HATVANAS ÉVTIZEDEKBEN

Ebben az időszakban lezárult néhány helyi alkotó életműve, akik munkássága a háború előtti időkben bontakozott ki. A város huszadik századi képzőművészetének és az ötvenes évtizednek egyik meghatározó egyénisége volt Dinnyés Ferenc.3 Festői látásmódjának kialakulására erős hatást gyakorolt Van Gogh és a Fauve-ok művészete, valamint a szecesszió ízlésvilága. Képein a kontrasztos színek ritmikus gazdagságát éppúgy kihasználta, akár a fény-árnyék jelenségekben rejlő drámai, dinamikus lehetőségeket. Jellegzetes darabjai festészetének a szegedi városrészleteket megörökítő, árnyékokkal szabdalt, szerkezetes utcaképek és azok a festmények, amelyeken ellenfényekben vibráló megfáradt munkás alakokat ábrázol. Drámai hatásokkal átizzított színpompás festményeit a szecesszió hullámzó nyugtalansága teszi elevenné. Festészete egészében az expresszív színkezelés és a szerkesztő el-vű építkezés egységére alapozódott. Művészete a valóság, a mítosz és a mese szövetéből teljesedett ki. Jellegzetes következménye e korszaknak, hogy alkotásai és művészete csupán halála után tíz évvel kaptak méltó értékelést, amikor 1968-ban életművének egészét bemutatta a szegedi Móra Ferenc Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria.

Vlasics Károly festő4 a 20. század elején induló nemzedék tagja. Tápaival, Vinklerrel együtt azon szegedi mesterek közé tartozik, akiknek jelentős szerepük volt abban, hogy a hatvanas évekkel kezdődő alkotói nemzedékváltáshoz kinevelték az új festő- és szobrászgenerációt. Vlasicsnak a város második világháború utáni képzőművészeti élete megindításában meghatározó szerepe volt. Művészete az alföldi festészet hagyományait követte, főként Tisza-parti részleteket, alföldi tájakat, embereket, életképeket festett. Móra Ferenc és Juhász Gyula baráti köréhez tartozott, ami egész életében hatással maradt világlátására. Alkotásai nem hiányozhattak a helyi tárlatokról. művészeti szabadiskolát alapított, majd ennek utódját, a Tábor utcai kört működ-tette egészen haláláig.

Jánoska Tivadar festő5 1950–60 között vezette a helyi képzőművészek munkacsoportját. Művei az alföldi festészet lírai, dekoratív téma- és színvilágába illeszkednek, választékos előadású szegedi és tápéi utcarészleteiben a figyelemreméltó tartalmi értékek mellett ízléssel fejezte ki az összecsengő  {742} színek festőiségét. Tápai Lajos festő6 a Tisza-parti táj realista szellemű festőjeként népi témájú jelenetek és a táj szépségei mellett mély átéléssel ábrázolta a tiszai halászok és kubikosok hétköznapi életét. Major Jenő festő7 tájábrázolásait és figurális kompozícióit a fény- és színproblémák tárgyilagos festői megoldása jellemezte. A fűiskolai tanárképző rajz tanszékének vezetője Bu-day Lajos festő8 munkássága Pécs és Szeged között osztódott meg. Elsősorban a hatvanas évtizedben pályára került szegedi fiatal művészgeneráció felkészítésében szerzett érdemeket. Művészetét a korszak munkástémákat feldolgozó stiláris felfogása és realista szemlélet uralta. Szőke Győző festő9 pályája szinte teljes egészében Szegedhez kötődött. Nyilasy Sándor és Károlyi Lajos pályatársaként mindvégig megőrizte piktúrájában az alföldi festészeti hagyományok ízlésvilágát. Festőként az ötvenes évtizedben már visszavonult az aktív szerepléstől. 1948-tól haláláig vezette a Széchenyi téri egykori fotóműteremben működött Szegedi Vasutas Képzőművész Kört. Kortársa volt a kürtösi születésű Csizmazia Kálmán10 festő, rajztanár, akit a tájfestés mellett az emberábrázolás foglalkoztatott. Míves akvarelljeit a Móra Ferenc Múzeum őrzi. Vágó Gábor szobrász11 fűképp az egyházművészet felé fordult. Szegeden a zenekonzervatóriumban Bartók Béláról, illetve Kodály Zoltánról készített szobra őrzi emlékét. Szekfű János festő12 a 40-es évek végén létrehozott, már említett MÁV Képzőművész Kört alapította és egy ideig vezette. Visszafogott színvilágú piktúrájában az alföldi festészeti hagyományok ízlésvilágát követte. Tóbiás György festő13 aktív működése is véget ért a világháborút követű évtizedben. Az 1962. évi gyűjteményes kiállítását megelőző két évtizedben nem szerepelt bemutatókon. Késűi munkáiban érdeklődése a munkások élete felé fordult, realista képein leggyakrabban a kubikosok fáradságos munkáját ábrázolta.

Korszakunk szegedi képzőművészetének első periódusát itt zárhatjuk le azzal, hogy a második - a város fejlődésének egyik legdinamikusabb szakasza - éppen a hatvanas évtized beköszöntével indult el, s végeredményeként két évtized alatt létrejött az ország egyik legjelentősebb vidéki képzőművész kolóniája.

 

2. A KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉLET FÓRUMAI, MECÉNÁS VÁROSPOLITIKA

 {743} Az új korszak nyitánya kétségtelenül a Szegedi Szabadtéri Játékok hagyományának felújítása volt, majd ennek kísérő rendezvényeként, az 1962 nyarán útjára indított Szegedi Nyári Tárlat. Innen számíthatjuk a város képzőművészeti életét segítő intézményes infrastruktúra kiteljesedését és meg-erősödését. A múzeum kezelte Horváth Mihály utcai Képtár lett a képzőművészeti kiállítási élet legfontosabb fóruma, ahol az évi tíz-tizenöt kiállítás nemcsak a szegedi művészeknek nyújtott bemutatkozási lehetőséget, hanem helybe hozta a hazai képzőművészet friss eredményeit is. Az országos fórumként induló Szegedi Nyári Tárlatot évente rendezték meg, 1982-ig a Táblaképfestészeti Biennálé megindításáig — majd innen évente váltotta egymást a két országos szakmai fórum. Hasonló indítékból született, mindkettő, mint a többi vidéki országos kiállítás, a nyári tárlat legfeljebb „szögedi” tájjellegében különbözött azoktól. (Vö. a közművelődésről írt fejezettel.) Az 1964-es esztendő sorsdöntő volt a tárlat történetében. Megerősödését hozta és rangját növelte, hogy a Szegedi Országos Képzőművészeti Kiállítás címmel rendezett bemutatón az állami vásárlással köztulajdonba került alkotásokat is szerepeltették, az akkori alkotók — festők, szobrászok, grafikusok — műveinek színe-javát. A város 1965-ben díjakat alapított, ezzel tette vonzóbbá a művészeknek a részvételt, megkezdődtek a rendszeres vásárlások, amelyek eredményeként jött létre a hatvanastól a nyolcvanas évek végéig tartó korszak jelentős kortárs képzőművészeti gyűjteménye az akkori városi- és a megyei tanács épületeiben. A tárlat fontos igazodási pont lett az itt élő képzőművészek számára, mert kínálta az országos mezőnyben való megmérettetés rendszeres lehetőségét, ugyanakkor káros hatásaként értékelhetjük, hogy a helyi művészek, kevés kivétellel — a nyári tárlatok hullámzó értékrendjét szem előtt tartva — ambíciójukat az ehhez való alkalmazkodásban élték ki. Kevesen vállalták a városi Körtöltésen kívüli megmérettetést, és azt, hogy biennálék vagy a ritkábban adódó nemzeti tárlatok, szakmai seregszemléinek szigorúbb követelményeivel megbirkózzanak.14

Említenünk kell a másik sajátos szegedi képzőművészeti fórumot, a hatvanas évtizedben útjára indított szegedi Téli Tárlatot, amely a város képző-művészeinek és tehetséges amatőr alkotóinak közös fóruma lett. Évente került sor erre a kiállításra, de később e fórum megritkult, majd a nyolcvanas évek derekára meg is szűnt.

A szegedi képzőművészet arculatának alakulását három, helyben működő műhely határozta meg. Talán a legfontosabb közülük a szegedi tehetséggondozás több mint 50 éve fennálló bázisa, a Szegedi Tanárképző Főiskola Rajz Tanszéke. A tanszékalapító Vinkler László (1948–1957) volt, őt követték {744}  sorrendben: Buday Lajos (1957–1961), Major Jenő (1961–1963), Fischer Ernő (1963–1973), majd újra Vinkler László (1973–1975), ezt követően Cs. Pataj Mihály (1975–1982), Hézső Ferenc (1982–1992). A hatvanas évek elején Fischer Ernő és Vinkler László szellemi irányítása, valamint szakmai felvértezettsége a korábbinál korszerűbb szellemiséget eredményezett a felsőfokú képzést szolgáló tanszéken. Friss erőkkel gyarapodott a tanszék tanári kara is, szegedi és vásárhelyi alkotókkal. Ez a műhely szakmai felkészítésével, alkotók pályára bocsátásával meghatározó befolyást gyakorolt a hatvanas és hetvenes évtizedben a város képzőművészetének alakulására. Elsősorban festőket segített pályára, köztük számosan Szegeden maradtak. A főiskola által kibocsátott első nemzedékhez tartoznak például Kováts Margit, Dér István, Dénes János, Veres Mihály, Zombori László, Papp György, Szűcs Árpád és Hemmert János, a későbbi, már a hatvanas évekre eső periódushoz pedig Lázár Pál, Zoltánfy István, Stéhlik János. A nyolcvanas években Cs. Pataj Mihály teremtette meg a tanszék későbbi munkáját eredményessé tevő alkotóköri műhelymunka feltételeit, amelyet utódja, Aranyi Sándor (1992-től tanszékvezető) teljesített ki. Az itt folyó több évtizedes oktatómunka színvonalát fémjelzi többek között, hogy e tanszék falai közül került ki több, ma már neves képzőművész.

A Vlasics-féle szabadiskola örökébe lépő Tábor utcai Képzőművész Körből (Tábor utca 3.) főként szobrászok kerültek pályára, például Bányai József, Samu Katalin, Vörös Ilona, Farkas Pál, Majorossy Sarolta, Fritz Mihály, Kalmár Márton, Lapis András, Makk József, de festők is, mint Zoltánfy István, és később még számosan mások, kiknek szegedi munkássága a nyolcvanas és kilencvenes évtizedben bontakozott ki. Vonzását alighanem Tápai és Vlasics klasszikus elődökön iskolázott műhelyteremtő szelleme alapozta meg, de ide kell számítanunk a Művészeti Alap itt működő kollektív műtermét, amely egyszerre afféle műhelyt és találkozóhelyet jelentett. A körre jellemző szobrászképzés elsősorban az alapító mestereknek köszönhető, valamint a határozott szakmai követelményeket érvényesítő Tóth Sándornak. Tőlük a körvezetést Zoltánfy István és a fővárosi tanulmányaikat befejezve városukba visszatérő szobrászok, Fritz Mihály és Lapis András vették át. A képzőművész kör működése a nyolcvanas évek elején zárult le, amikor az alapfokú zeneoktatást szolgáló Király-König Péter Zeneiskola terjeszkedése miatt tevékenysége 1992-ben megszűnt.15

A hatvanas évtizedben egy másik fontos műhellyel bővült a város kép-zőművészetét éltető szakmai infrastruktúra. Tápai Antal 1961-ben feladatul kapta a városi tanácstól, hogy megszervezze négy fiatal kollégájával a Tömörkény István Művészeti Gimnázium és Ipari Szakközépiskola Képzőművészeti Tagozatát.16 A kőfaragókat, fazekasokat, kéziszedő nyomdai grafikusokat {745}  képző középiskola hamarosan országos rangú lett, az alapító mester, illetve Tóth Sándor, T. Nagy Irén és Dinnyés Éva szobrászművészek munkájának köszönhetően. Hamarosan kiszélesedett a műfaji képzés, aminek eredményeként a képzőművészeti képzés egyik legrangosabb vidéki bázisa lett. A „Tömörkény-műhely” neveltje több száz — köztük jelentős hazai és nemzetközi karriert elért — festő, szobrász, grafikus, iparművész és építész, akik felkészítését kitűnő felkészültségű szegedi, vásárhelyi és fővárosi művésztanárok segítették. A műhelymunkát, a művészeti irányítást végzők: Tápai Antal (1961–1964), Kiss László (adminisztratív vezető (1964–1969), Szalay Ferenc (1969–1991), Kalmár Márton (1991–2009). A három, egymást jól kiegészítő képző műhely napjainkig érezteti áldásos hatását a város képzőművészeti életére, kevés kivétellel a városban alkotó képzőművészek többsége e műhelyek valamelyikéhez kötődött.

Az évtized képzőművészeti műhelyfeltételeinek látványos változását eredményezte, hogy a városi tanács 1969. szeptember 9-én adta át rendeltetésének a művészeti alappal közösen létesített Károlyi utca 4. szám alatti mű-teremházat, amely a közeli Hódmezővásárhelyen létesített művésztelephez hasonló művészkolónia létesítését célozta. Igaz, a szakszerűtlenül kialakított, műteremnek csak jóindulattal nevezhető lakások csak korlátozottan voltak alkalmasak az alkotó munkára, mégis többen éltek a beköltözési lehetőséggel. Novák András Budapestről költözött ide, Pataki Ferenc a fővárosból települt vissza, az üllési Fontos Sándor mellett az első lakók között találjuk Cs. Pataj Mihályt, Dér Istvánt, Erdélyi Mihályt, Pintér Józsefet, T. Nagy Irént, Zoltánfy Istvánt és Zombori Lászlót.

A hetvenes évtizedtől kiemelkedő szerep jutott a helyi sajtónak, a Délmagyarországnak, a Csongrád Megyei Hírlapnak és a Tiszatáj folyóiratnak, amelyek kultúraszervező, értékközvetítő szerepet vállaltak akkoriban. Rendszeressé lettek a művészeti élet eseményeit kísérő elemző, polemizáló írások, kritikák, Akácz László, Tandi Lajos,17 Polner Zoltán és a külsős szakírók: Apró Ferenc, Szuromi Pál,18 Tóth Attila és mások képzőművészeti szakírói tevékenysége ekkor bontakozott ki. A múzeumban Szelesi Zoltánt nyugdíjba vonulását követően Szuromi Pál váltotta föl. A Sajtóház 1968 nyarán megnyílt, Polner Zoltán vezette Művészklubja jó másfél évtizedig a szegedi művészeti közélet fóruma, találkozó helye volt. A városi múzeum élére a képzőművészet felkarolásában igencsak aktív Trogmayer Ottó került, akinek első ténykedései közé tartozott, hogy a múzeumban helyet adott a szegedi képzőművészek élő galériájának. Jelentős magángyűjteményekkel gyarapodhatott a múzeum. (Csánky Dénes hagyatéka, Lucs Ferenc gyűjteménye 1978-ban, Vinkler László szinte teljes életműve, Varga Mátyás életműve, a Színháztörténeti Kiállítóház 1987.) Emellett múzeumi gyűjteménybe kerültek  {746} a szegedi nyári tárlatokon, valamint a táblaképfestészeti biennálékon megvásárolt kortárs magyar képzőművészeti irányzatokat és a szegedi törekvéseket reprezentáló alkotások. A városi és a megyei tanácson a hatvanas évektől a kilencvenes évtized beköszöntéig tartó — már említett — rendszeres állami-tanácsi forrású vásásárlások révén értékes képzőművészeti gyűjtemények jöttek létre, amelyek közel egyenértékűek a múzeumi gyűjtés ugyanebből a korszakból származó műtárgyállományával.

A művészeti mecenatúra kulcspozíciót jelentő hivatalaiban, a városi és a megyei tanácsoknál és azok operatív munkát végző művelődési intézményeiben kellő szakmai felkészültséggel, kulturális érzékenységgel rendelkező munkatársak19 dolgoztak, akik rendezvényekkel, kiadványokkal, mecénási programokkal, összegző jellegű kiállítások megszervezésével segítették a képzőművészek boldogulását a városban és annak tágabb környezetében. A képzőművészek ekkor még a Művészeti Alap, valamint és a Képző- és Ipar-művészek Szövetsége filiáléjaként működő munkacsoportjainak élén is jó szervezőkészségű alkotók álltak.20

Jelentősen bővült a város kiállítótermeinek sora, például a Művészeti Alap Képcsarnok Vállalatának Kárász utcán megnyitott galériájával, a Gulácsy-teremmel. A város művelődési házai — különösen a Bartók Béla Művelődési Központ és hálózata aktív szereplője lett a kiállítási életnek. A Bartókban 1980-ban nyílt meg a B-Galéria, amely a későbbi évtizedekben — 2008-as megszüntetéséig — a város egyik legfontosabb, jó színvonalat megvalósító kiállító terme lett, s amely fennállása első évtizedében főként a kortárs progresszív művészetet favorizálta. Az Ifjúsági Ház IH-Galériája a pályakezdő tehetségek bemutatkozásának fórumaként működött 1979. március 21-i megnyitásától a kilencvenes évtizedig. További fontos változást hozott a Kass Galéria 1985-ben történt megnyitása a Vár utcában. Az igényes kialakítású kiállítóhely kezdetektől fogva a hazai kortárs képzőművészet emblematikus fóruma lett a városban. A galéria alapításában Kass János,21 szegedi születésű, nemzetközi rangú grafikusművész szerepvállalása volt a meghatározó, aki ekkor munkásságának jelentős részét kitevő — saját grafikáiból és az általa tervezett könyvekből álló — gyűjteményét adományozta szülővárosának, amely ciklikusan változó összetételben, állandó kiállítás keretében lett hozzáférhető a nagyközönség számára, és ennek szomszédságában újabb és újabb kiállítások nyílhattak kortárs művészek alkotásaiból. Az Oskola utcában Paletta Galéria néven 1986-ban nyílt meg az első, magánvállalkozók által  {747} alapított műkereskedés, amelyet később számos hasonló követett, de csak rövid ideig működtek.

A képzőművészeti életet kísérő műpártolás a hetvenes évtizedben felszínre hozta a mÚgyűjtő mozgalmat is, amely — Apró Ferenc és Laczó Katalin áldozatos szervezőmunkájával — néhány alkalommal számos műkincset, értéket felsorakoztató kiállítást eredményezett. Különféle helyi művészettámogató eszközökkel — alkotói díjak, ösztöndíjak, szocialista szerződések, vásárlások, stb. — igyekeztek a pártállami ideálokat támogatni, illetve azokat közösségi alkotásokkal megjeleníteni. Pályázatokat hirdettek — a városháza (1970), a pártbizottság (1976) tanácstermeinek díszítésére, illetve a Tarján városrészi panelrengeteg környezetének jobbítására köztéri szoborpályázatot (1975), házasságkötő terem-programot, az árvízi centenáriumra meghirdetett árvízi emlékmű pályázatot (1978), pannópályázatot (1979), amelyek majd minden műfajban tevékenykedő művész számára kínáltak szakmai megméretést, lehetőséget. Ezekhez képest szakszerűbb és kiszámíthatóbb lehetőséget teremtett a DÉLTERV és a CSOMITERV tervezővállalatok vezető építészeinek, Borvendég Bélának, Novák Istvánnak, Szekeres Mihálynak és Tarnai Istvánnak az a törekvése, hogy helyi művészek Képzőművészeti alkotások tervezésére megbízásokat kapjanak a szegedi nagyberuházások alkalmával. A szegedi városkép különösen a hatvanas évektől számítva több száz szoborral, épületdíszítő alkotással, emlékművel gyarapo-dott.22 A Kádár-korszakra jellemző politikai emlékművek megjelentek a város közterein megváltoztatva annak korábbi polgárias arculatát.

173. „Sárga” emlékkő Az illegális szegedi munkásmozgalom forradalmi szervezkedésének emlékköve, 1961 174. Tanácsköztársaság szobor a Stefánián, 1960

A MŰVÉSZKOLÓNIA KIALAKULÁSA

 {748} A hatvanas évtizedben festők, szobrászok, építészek, írók akkoriban fiatal nemzedéke telepedett le a városban. Vinkler László, Erdélyi Mihály, Dorogi Imre, Dinnyés Ferenc, Kopasz Márta, Tápai Antal ekkortájt kiteljesedő életműve már biztos alapokat teremtett a város képzőművészetében. Szathmáry Gyöngyi és Tóth Sándor a vásárhelyi műhelyből pártolt át a városias karakterű szegedi művészcsoportosuláshoz. Fontos Sándor a közeli Ül-lés tanyavilágából költözött be a városba, Hemmert János, Dénes János, Szűcs Árpád és Kováts Margit, Pintér József, Dér István, Zombori László, Veres Mihály, Papp György és Zoltánfy István sorra jelentkeztek munkásságuk önálló karakterét reprezentáló egyéni kiállításokkal, és az évtized végére már ők lettek a meghatározó alkotók a város képzőművészeti közéletében.

Ugyanekkor, a közeli Hódmezővásárhelyen a szegedi művészkolónia által képviselt európai orientációjú képzőművészettel szemben a realista törekvések, a plebejus szemléletű alföldi festészet államilag támogatott műhelye alakult ki. A szegedi festők egy csoportja körében a vásárhelyiek törekvéseihez közelítő stiláris kollektivitás bontakozott ki a hatvanas évtized derekán. A jellegzetes alföldi, paraszti tematikák szapora felbukkanása elsősorban a vaskos tehetségű Dér István alkotásaiban, Zombori László, Magos Gyula, Cs. Pataj Mihály, Pintér József és Fontos Sándor sajátos, egyéni hangoltságú műveiben jelent meg. A városias közegben mégis legfőképp a szerkesztő elvű, városi karakterű konstruktív szemlélet és a markánsabb arcélű kolorisztikus expresszivitás uralkodott el. Az évtized végére már egyéni utakra tértek a város művészei, legfeljebb stiláris megfontolásokból, kollegiális szolidaritásból alkottak laza szövetségeket.23

Szeged képzőművészeti önállósodását és megerősödését jelezte, hogy 1967-ben mód nyílt a szegedi képzőművészek közös bemutatkozására a Magyar Nemzeti Galériában. A kiállítás megrendezésében a város festészeti, grafikai, szobrászati eredményeinek megbecsülését, a kialakuló művészkolónia szakmai elismerését lehet látnunk, ez időtől került a város a hazai képző-művészetben számon tartott vidéki művészeti centrumok közé. A tárlaton jelentősebb kollekcióval mutatkozhatott be Dér István, Dorogi Imre, Erdélyi Mihály, Fontos Sándor, Kopasz Márta, Cs. Pataj Mihály, Pintér József, Tápai Antal, Tóth Sándor, Vincze András, Vinkler László, Vlasics Károly és Zombori László, kisebb kollekcióval volt képviselve a tárlaton Dénes János, H. Dinnyés Éva, Hemmert János, T. Nagy Irén, Papp György, Sági József, Szabó Miklós, Szathmáry Gyöngyi, Szűcs Árpád, Veres Mihály és az akkor frissen pályára került Zoltánfy István.24 Az érett mesterek által képviselt szemléleti irányok összeérlelődtek az újabb generáció törekvéseivel. A festők {749}  ekkor még többségben voltak, de jelentős számban szobrászok, iparmű-vészek, belsőépítészek is letelepedtek a városban. Sokszínűvé és igen változatossá lett a képzőművészet, a művészetpolitika fellazulása, az európai utazások lehetősége következtében bekövetkezhetett a friss művészeti törekvések óvatos honosítása. Ez azonban akkoriban nem ment kockázat nélkül. A Vinkler László köré csoportosuló fiatalok, zömmel egykori tanítványok — Kováts Margit, Veres Mihály, Szűcs Árpád, illetve Lehel István — a modern európai képzőművészeti törekvések hazai átültetésére vállalkoztak. „Spirál” elnevezéssel avantgarde szellemű csoportkiállítást akartak rendezni 1971-ben. A hivatalos kultúrpolitika azonban nem engedélyezte a tárlatot.25

Néhány alkotó munkássága konzekvens fejlődési pályán maradva új értékekkel gyarapította a város képzőművészeti életét. Zoltánfy István egyedülálló képíró-festészete mindenképpen ilyen, de mellette Pataki Ferenc eruptív erejű, akkoriban erőteljesen expresszív festői világa, Novák András gesztusfestészete a hazai mezőnyben is képviselni tudta a városhoz kötődő festészetet. Javult az alkotók egzisztenciális helyzete, mivel a műtárgypiac addig soha nem tapasztalt fellendülést ért el, határozott táblakép iránti vásárlói kereslet alakult ki a lakótelepi lakásépítési dömping különös mellékhatásaként. Oldódni kezdett a képzőművészeti közélet országhatárok közé zártsága is. Szeged, a „szocialista tábor” országaiban kialakult testvérvárosi kapcsolatok kereteiben főként Szabadka felé nyitott kapukat.

A szegedi szobrászok között ugyancsak végbement egy elhúzódó generációváltás a hetvenes évtizedben, innen számíthatjuk a szobrászok erőteljes szerepvállalását a város képzőművészetében, e műfajban szintén meghozta gyümölcsét a szegedi képző műhelyek tehetségnevelő munkája. Kalmár Márton, Fritz Mihály, majd Lapis András a képzőművészeti főiskolai évek után a hetvenes évek elején tértek vissza városukba. Szathmáry Gyöngyi, Tápai Antal és Tóth Sándor mellett ők hoztak friss szellemiséget a város szobrászköreibe, illetve a pár évvel később a közeli Hódmezővásárhelyről 1980-ban Szegedre költöző szobrászházaspár, a szakmában akkorra már komoly presztízst szerzett Kligl Sándor és Tóth Valéria. A hetvenes évek derekától folyamatosan nőtt a számuk, kisebb létszámingadozással általában tíz-tizenkét szobrász alkotott egyidejűleg Szegeden, akik életkoruk alapján mellesleg közeli generációk tagjai voltak.26

Tóth Sándor mellett a hetvenes évtizedben startoló ifjabb szobrász generáció tagjainak, Fritz Mihálynak, Lapis Andrásnak szintén kínálta az érvényesülés útját az éremművészet. Széleskörű kereslet mutatkozott az emlékérmek iránt, a szerzői érmek pedig könnyen eljuttathatók voltak a külföldi seregszemlékre. A nyolcvanas évtizedre olyan éremművészeti műhely alakult ki Szegeden, amely országosan, sőt nemzetközi viszonylatban is állta a  {750} versenyt. Sokat lendített a szegediek piacképességén, hogy Szabó Géza és Józsa Gábor ötvösmesterek felújították a a szegedi éremverés hagyományát, később ebből fejlődött ki a korszerű Szabó-Éremverde.

A nyolcvanas évtized derekától pedig már újabb szegedi szobrászgeneráció kezdte meg tevékenységét, akik pályájukat részben már az 1989-es rendszerváltást követő időszakban teljesítették ki (Bánvölgyi László, Barta András, Balogh Sándor, Beliczay Mária, Fűz Veronika, Józsa Gábor, Makk József, Popovics Lőrinc). Ebben az időszakban már megmutatkozott a városhoz kötődő szobrászok alkotó munkáját jellemző határozott realista ábrázolási hagyomány, amelyben erősen érvényesült helyi gyökerű városias ízlésvilág. A Móra Ferenc Múzeumban 1986-ban, az 1967-es tárlathoz hasonló, teljességre törekvő nagyszabású kiállítás keretében került sor a szegedi képzőművész-kolónia művészeti eredményeinek bemutatására.27 Ez a tárlat igazolta, hogy a hetvenes és a nyolcvanas évtized jelentős átrendeződést hozott a képzőművészeti műfajok városi jelenlétében, korszakunk utolsó két évtizedében szinte minden fontosabb képzőművészeti műfaj meggyökerezett. A városban igen fejlett fotós élet bontakozott ki.28 Nagy erőkkel gyarapodott a grafikusok tábora is, akikhez a Vajdaságból ide költöző Benes József csatlakozott. A két háború között alkotó, haladó szellemű szegedi grafikusok hagyatéka folytatásra talált Kopasz Márta, valamint a grafikai kifejezés felé forduló Vinkler László és Pataki Ferenc, továbbá László Anna tevékenysége nyomán. A nyolcvanas évek derekán Szegedet választotta a város színházi életéhez sok szállal kötődő Varga Mátyás Kossuth-díjas grafikus, díszlettervező is. Szeged újabb grafikai periódusa kezdődött, amihez néhány helyi művész, az akkor pályáját kezdő Papp György és Veres Mihály működése számottevően hozzájárult. Papp tussal létrehozott, sebes hajlékonyságú vonalakkal, majd hamarosan a megtalált újabb technikával, készült linómetszeteivel vívott ki egyre nagyobb elismertséget. Ekkortájt kötelezte el magát a népművészet képi világával, amelyben a bartóki utat követve sajátos karakterű grafikai kultúrát alakított ki. Pölös Endre, Tildy Katalin az alkalmazott grafikai terület fellendítésébe fogott, köreikbe tartozó tanítványaikkal.29

Annak ellenére, hogy Szeged kézműves kultúrájában nem voltak meg a kedvező feltételei a műhellyé szerveződésnek, — mint ahogyan a közeli Hódmezővásárhelyen kialakult ilyen, az ottani majolika iparra és kerámiagyártásra alapozódva — a város építész tervező irodáival, képzőművészeti oktatást nyújtó közép és felső iskoláival volt képes a hosszabb-rövidebb ideig itt dolgozó keramikusok, textilesek és belsőépítészek befogadására.

 

3. A HETVENES ÉS NYOLCVANAS ÉVTIZEDEK ALKOTÓI

FESTŐK

 {751} Az alföldi táj, az itt élű ember s mindenekelőtt a Tisza elkötelezett festője, a korszak egyik jelentős mestere volt Dorogi Imre festő.30 Nyolcvanadik életévében, 1970 októberében gyűjteményes kiállításon mutatta be munkássága legjava termését a Móra Ferenc Múzeum képtárában, 1975-ben pedig kamarakiállítása nyílt a kupolában. Karakteres, szuggesztív egyéniség volt, akinek festészetében a Tisza látványa kozmikus léptékű, szerkezetes ritmusú szín- és fénytobzódással lett uralkodó elemmé. Festői munkásságában autentikus biztonsággal kötődött a szegedi emberek életéhez, a tájhoz, a vizek világához. Festészete különleges helyet foglal el az alföldi karakterű festői törekvések sorában, sajátos kicsúcsosodása a természetelvű és képi fogantatású törekvések lírát és drámát váltogató metódusának.

A szegedi képzőművészet háború utáni korszakának vitathatatlanul legkiemelkedőbb alakja Vinkler László.31 Munkásságának utóélete hozta meg igazán az őt megillető elismertséget. Az általa alkalmazott művészeti stílusokat mindig az adott alkotói problémafelvetéséhez igazodva választotta meg. Művei rendszerint filozófiai mélységű gondolatokhoz kapcsolódtak, ilyen értelemben alkotói programja analógiáktól mentes maradt a szegedi és a kortárs képzőművészetben. Az analitikus kubizmus eszköztára nála a háború pusztításainak kifejezője lett, a szürrealizmus pedig mitológiai példázatainak hordozója, míg a tasizmus a belső világának kivetülése volt. A festő, pedagógus, esztéta, művészeti írói tevékenységet is folytató, akadémikus tanulmányok alapján képzett alkotó az absztrakt expresszionizmus körébe tartozó irányzatok sajátos változatait alkalmazta művei megalkotásában. Munkásságának záró szakaszában visszatért eszmei, művészi alapállásának kiindulásához, a látványelvű, klasszikus példákhoz, utazásai, élményei révén munkássága inspiratív vezérfonalához, a görög mitológiához. Az automatizmuson alapuló művészetfelfogás és a kortársi mezőnyben ekkor teret nyerő gesztusfestészeten alapuló festői munkálkodása - utóbb már tudjuk - szinkronban volt a kortársi törekvésekkel.

A lírai absztrakt festészet egyik legkiválóbb hazai képviselője, a szegedi művésztanítványokat felnevelő műhely meghatározó szerepű mestere, Fischer Ernő festő.32 Alkotóként csak laza szálakkal kapcsolódott városunk képzőművészetéhez, de tanítványok útra indítójaként hatást gyakorolt az itteni kortársi mezőny kialakulására. 1959-től 1974-ig Szegedhez tanári munkája  {752} kötötte. Jellegzetes, ornamentális és kalligrafikus formanyelvet alkotott, amely kifinomult színhasználattal szimbolikus kifejezéssel párosult.

A Spirál köréhez tartozó alkotók között a háborús idők generációjához tartozott Lehel István sajátos jelképekből felépített asszociatív utalású kalligrafikus festészete. Kováts Margit33 panteisztikus, vizionárius, szürrealisztikus művészete az organikus romantika jegyében fogant, amely az ember és az univerzum közötti viszonylatokat modellezte. A mágikus erejű csönd, egyben az emberi létezés mélyvilágának festői megszólaltatója Veres Mi-hály.34 Drámai alkatú, monumentalitáshoz vonzódó alkotó volt, aki motívumait a természet kelléktárából vette, ám konstruktív, dekoratív, plasztikus és jelképes előadásával a filozofikus mélységű gondolatoknak is érzéki formát kölcsönzött. Szűcs Árpád35 lírikus-kubisztikus festőiségét, ábrázoló módszerét panteisztikus és „pointilista” elvek alakították. Képeinek ihlető forrását a mediterrán tájak motívumaiban, Szeged karakteres épületeiben, jellegzetes táj-metaforáiban, a lírai kubizmus és a szecesszió ízlésvilágában találhatjuk meg.

Erdélyi Mihály36 festő franciás könnyedségű, eleven színvilágú festészete magányos jelenségként ragyogott fel még egyszer és utoljára a hatvanas évtized szegedi piktúrájában. A művész matrózként bejárta a fél világot, úti élményei hatására kezdett el festeni. 1920-ban Szeged város ösztöndíjával kezdte el tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Három évtizeden át aktív résztvevője volt a helyi kiállításoknak. A szegedi élet teátrális, ünnepi és forgatagos szezonjának vizuális felfedezése az ő festészetének eredménye, komikus világlátásával elegyített egyéni képalkotó művészete egyedülálló jelensége a szegedi piktúrának. 1971-ben 50 festményét és 50 grafikáját szülővárosának ajándékozta.37

43. Erdélyi Mihály: Halászbárkák, 1936
 
44. Dorogi Imre: Tisza, é. n.
 
45. Vinkler László: Fikusz madonnával, é. n.
 
46. Dinnyés Ferenc: Alsóvárosi templom, 1962
 
47. Tápai Antal: Katona József, 1956
 
48. Fontos Sándor: Varjak a földeken, 1969
 
49. Kováts Margit: Patak, é. n.
 
50. Cs. Pataj Mihály: Szabadtéri játékok előkészületei, 1964
 
51. Vlasics Károly: Csendélet, é. n.
 
52. Dér István: Mártélyi gótika, 1970
 
53. Zoltánfy István: Kocsma, 1971
 
54. Veres Mihály: Inferno, 1966

A hatvanas évtizedben a kibontakoztatott életművel bíró mesterek — Dorogi, Vinkler és Erdélyi mellett hat-nyolc olyan alkotó tűnt föl, akik laza stiláris szövetségben az évtized közepétől lettek meghatározói Szeged kortárs képzőművészetének.

Ilyen volt Dér István,38 az egyik karakteres, vezérszerepet betöltő egyéniség, aki a hatvanas évek elejétől jelentkezett műveivel a szegedi és a hazai kiállításokon, sötétre hangolt, erősen szerkezetes formaalakítású kompozícióival. Pályáját végigkísérte erős érzelmi kötődése a szülőföldhöz, hiszen a kétkezi paraszt emberek világából lett szegedi polgár, miközben mindvégig hű maradt eredendő környezetéhez. A szegedi SZÖG-ART Művészeti Egyesület egyik alapító tagjaként tisztelhetjük a természet- és embercentrikus művészet  {753} egyik utolsó mohikánját. Zombori László39 festői munkálkodását is jellegzetes szerkezetesség uralta, de az ő élményvilága csak részben alapozódott az alföldi paraszti élet motívumain, monumentális hatású, nagy, tört síkokkal és vörösen izzó, ellentétes színekkel készült kompozíciói a kor jellegzetes kortársi ízlésvilágát tükrözték. A 60-as, 70-es években még a tömbös, mértanias és jelképes előadásmód jellemzi képeit, később dinamikus és lírai hangvételű műveket készített. Az utóbbi években festészete már a lírai absztrakció formatartományába került. Magos Gyula40 festő, aki a Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola tanára volt, főként portrékat és figurális kompozíciókat készített. Pályája elején kolorisztikus, expresszív formanyelvet alkalmazott, majd a későbbiekben rátalált a nagyvonalú, pasztózus, monumentális jellegű tolmácsolásra, rokona lett Nagy István művészi szellemiségének. Dénes János41 1958-tól szerepelt alkotásaival a szegedi és Csongrád megyei tárlatokon. Gyermekkori élményeit, a paraszti élet mindennapjait örökítette meg szerkezetes, konstruktív jellegű képein. Fontos Sándor42 festő — a tanyavilágból a városi környezetbe áttelepülő alkotó — mély színezetű, szerkezetes festői látásmódjával a tanyavilág ősi viszonyainak balladisztikus tolmácsolójaként egyedi jelenségként tagozódott be a szegedi képzőművészetbe. A század második felében működő nagy generáció tagjaként leginkább szerkezetes elvű, dekoratív hangvételű tájképeket készített, majd szakítva a reális látásmóddal kozmikus képzetű, expresszív látomásokkal alkotta meg kompozícióit. Pályája utolsó éveiben mozgalmas, jelképes és ironikus felfogású figurális kompozíciókat készített. Vele volt szellemi közösségben Cs. Pataj Mihály43 festő, akinek munkásságában végig alapélmény maradt a tárgyi, természeti inspiráció, az alföldi táj, az alföldi sík és a végtelen égbolt látványvilága. Nyugtalan, újat kereső, kísérletező egyéniség volt, aki a szuszékra, mint archaikus tárgyi motívumra építve bizáncias színvilágú, képi metaforákba, álomszerű látomásokba rendezte a lét, az elmúlás, a szépség, a hit és a történelmi körforgás attribútumait. Az alföldi táj, a szülőföld szeretetének élményére alapozta alkotói programját. Pintér József,44 aki évekig volt a helyi művészek szervezeti ügyeit intéző képzőmű-vész szövetségi titkár, s ebben a minőségében érdemeket szerzett a város képzőművészetének menedzselésében, és a szabadkai kapcsolatok kialakításában. Szerkezetes és visszafogott tónusú képeket alkotott, munkássága záró szakaszában a darabjaira hullott világ fanyar, expresszív kifejezésével foglalkozott. Dorogi Imre és a szegedi posztimpresszionisták festői örökségét többen viszik tovább. Köztük Simon Miklós, a Duna-kanyar ihlette tájlátomásaiban,  {754} illetve az alföldi táj ihlette alkotásaiban. Rostáné Papp Piroska munkássága a nyolcvanas évtizedtől bontakozott ki, oldott színvilágú, lírai-absztrakt természeti látomások festője. Farkas Gyula táj-inspirációkból tudatosan építkező látványfestő. Fontos Zoltán, az említett alkotóktól eltérően ironikus és szürrealista felfogású figurális műveket készít, amelyekkel a kortársi világ mozgalmas és elidegenített emberi viszonyait vizsgálja.45

A hetvenes évtized szegedi festészetének felfedezettje, majd életműve lezárultáig a szegedi képzőművészet kiemelkedő alkotójaként ismert Zoltánfy István.46 Naiv szemlélettel átitatott szürrealizmusa, magán mitológiákból töltekező képi epikája szinte előzmények nélkül hozott váratlan sikert neki és Szegednek is. Embercentrikus festészetében olyan polgári szemléletet keltett életre, ami szokatlan volt szellemiségével, privát jellegével a kortársi me-zőnyben. Művészetében a család, a generációk, az emberi kapcsolatok mindennapi történésekbe ágyazott képi mitológiájával foglalkozott. Későbbi mű-vein egyre nagyobb teret nyertek a diszharmonikus, filozofikus jellegű festői meditációk. A század kisemberének privát történelme, önmegvalósítási buzgalma, a családi élet generációs legendáriuma kelt életre torzóban maradt életművében, kopottas színvilágú festészetében.

A nyolcvanas évtizedben megerősödött egy lírikussá, nosztalgikussá szelídülő, de közösségi, természeti, lételméleti problematikákat boncolgató, expresszív festői szemléletű alkotói kör, amely jelentősen módosította a rendszerváltás előtti Szeged képzőművészeti karakterét. Ennek vezéralakjai Pataki Ferenc és Novák András voltak. Pataki Ferenc47 nyugtalan, sokoldalú, kísérletező alkotó, akinek munkássága átível {755}  a hetvenes évtizedtől napjainkba. Egyaránt otthonosan mozog a különféle festészeti technikákban és a legkorszerűbb grafikai eljárásokban. Pályája elején a természeti jelenségekből kiindulva barokkos mozgalmasságú, expresszív látomásokat teremtett. Formanyelvében Csernus Tibor, Max Ernst és Pollock művészetének tanulságait kamatoztatta. A 80-as évektől oldott, lírai víziók kerültek ki műterméből, melyek egy kozmikus léptékű, személyes mitológia megteremtéséről tanúskodnak. Novák András48 a 60-as, 70-es években jelképi töltetű, puritán tónusú és expresszív zaklatottságú műveket készített, tiltakozással a kor brutalitásai ellen. Színházi tematikájú képeit viszont az összefogott, monumentális formaadás jellemezte. A 80-as évektől kötődik a nagyvonalú, komor és virtuális formaképzéshez, máskor meg mértanian tagolt, absztrakt látomásokat teremt, de jellemző munkásságára a csendéletek, aktképek tematikája, a szépség, az érzékiség megjelenítése is. Ehhez a körhöz tartozik Sinkó Já-nos49 festő, a főiskola rajz-művészettörténet tanszékének docense. Festői kibontakozása a hetvenes évtized végétől indult. Víziószerű kompozíciói a természeti kötődésű jelenségvilágban gyökereznek. A tömör, egyszerű formákat kedveli. Képein a tárgyakat és jelenségeket szubsztanciaként jeleníti meg. Szívesen alkalmaz grafikai eszközöket és megoldásokat. Ide sorolhatjuk a nyolcvanas évtized végén startoló fiatalabb kollégák köréből Vinkler-tanítványként, a hetvenes évtized végétől önálló kiállításokkal jelentkező Bakacsi Lajos50 festőt, grafikust, akinek munkálkodásában kezdetektől egyenértékű a grafikai és a festői kifejezés, az ex-libris és a kisgrafika területén sikeres alkotó. Nánay Szilamér51 gondolatok kifejezési nyelveként felfogott autonóm művészeti műfajok keretén belül festményeket, grafikákat alkot, kárpitokat tervez, s a feladatként kezelt reklámgrafikát a kor kihívásának tekinti. Pályakezdésétől foglalkoztatja a világ multidimenziós jellegének kutatása. A nyolcvanas évek végétől organikus motívumok és rovásírásszerű jelek, majd a formák minimalizására törekvő igény jelentkezik képein.

A tárgyalt korszakhoz soroljuk azokat a festőket, akik pályájának zöme vagy éppen kezdő szakasza még ide tartozik, de munkásságuk átnyúlik a kilencvenes évtizedbe, illetve az új évezredbe s akik a legkülönfélébb törekvéseket képviselik.

A nyolcvanas évtizedtől kötődik Szegedhez Aranyi Sándor festő pályája, aki a Csongrádi Művésztelep alapítójaként, a főiskola rajz-tanszékének későbbi vezetőjeként a helyi képzőművészeti élet egyik legsikeresebb szervező egyénisége lett. Pályája elején realisztikus vásznakkal jelentkezett, melyek formailag nem, de tartalmilag kötődtek az alföldi hagyományokhoz. Lázár Pál természeti látványból kiinduló, szerkezetes tájképfeldolgozásain fények, geometrikus festékfoltok ritmikus rendjéből alakította ki kompozícióit. Stéhlik János52 festészete viszont az alföldi újrealista irányzathoz kötődik. Természetelvű, realista tájképeket és figurákat fest. A mágikus anyag-és tárgyszerűség kifejezésére törekszik, alkalmanként mozgalmas, expresszív hatású képeket alkot. Bodor Zoltán,53 a míves, kifinomult plein-air megnyilvánulások festője Szegedről került a pályára.

Jellegzetesen egyéni alkotói mentalitást, aktuális civilizációs ellentmondásokat modellező technicizmust tükröző gondolkodásmódot képvisel Hemmert János, aki bő négy évtizede különféle technikai, prózai tárgytöredékekből szellemes, meghökkentő képi világgal bíró objekteket készít. Alkotói elveit a változó világ emberiséget veszélyeztető jelenségeire való érzékenység, gyakran sokkoló hatások alkalmazása, valamint kísérletező hajlam jellemzi.

Több, korszakunkban működő, pályaközelben dolgozó alkotóról is meg kell emlékeznünk. Kovács Lajos festő, grafikus a nyolcvanas évtized derekán  {756} kapcsolódott be a szegedi képzőművészetbe. Elmélyülten kutatta szigorúan szerkezetes festői alkotásaiban a művészet, a zene, a fizika és az építészeti alapelvek összefüggéseit, transzformációs lehetőségeit.

Sejben Lajos54 pályakezdete éppen csak érintkezik korszakunkkal, viszont ő olyan alkotó, aki a rendszerváltást követő két évtizedben a város képzőművészetében nemzetközi elismertséggel bíró művész lesz. Inkább festőként, grafikusként jegyzett képzőművész, bár plasztikai munkássága is jelentős. Talált tárgyakból, termésekből montázsolt objektjeivel, misztikus tartamú, érzékenyen alakított felületű grafikáival, papírképeivel indult pályája. Darázs József55 festő vele együtt startolt. Festészetének motívum- és gondolatköre a természeti mítoszokhoz és a korai kultúrák egyetemesebb világfelfogásához kapcsolódik. Kezdetben geometrikus szerkezetű, dekoratív és szimbolikus jellegű festői motívumokat alkalmazott, amit a későbbiekben nyitott, dinamikus és szürrealista komponálással váltott fel.

SZOBRÁSZOK, ÉREMMŰVÉSZEK

A köztiszteletben álló mester, Tápai Antal56 szobrászt a szegedi művészet iskolateremtő alkotójaként tartja számon a helyi emlékezet. Bár a huszadik századot szinte végigkövette élete és pályafutása, szobrászi eszményeiben mégis inkább a század eleji szecessziós stílusjegyek és a két világháború közötti időszak nemzeti érzelmű és elkötelezettségű szobrászi mentalitása érvényesült. Műhelyében sajátosan egyedi technikával, lemezkovácsolással alakított körplasztikák, domborművek is születtek. Szobrászi konzervativizmusában minőséget képviselnek azok a művei, amelyek a monumentalitás iránti vonzódása jegyében születtek, illetve az emberi drámák, tragikus helyzetek kifejezői.

175. Tóth Sándor: Giorgio Vasari, 1974

Tóth Sándor57 korai munkásságának egy jellemző szakasza Szegeden bontakozott ki, 1978-as Nyíregyházára történt távozása ellenére lakhelye mindvégig e városhoz köti. Alkotóként a későbbi idő-szakban is megmaradt kapcsolata Szegeddel, a kiállítások művészeti rendezvények tevékeny részese maradt, részben  {757} köztéri szobrokkal erősítette jelenlétét. Az éremművészet szegedi meggyökereztetésében úttörő szerepet vállalt a realista ízlésű, hagyománytiszteleten alapuló érmészet elismertetésével. Festői hatású rézlemez domborításokat készített, éremművészi ambíciói is városunkban bontakoztak ki. Témáit leginkább a családi életből merítette, de lírai megfogalmazású kompozícióit a személyes hangnemen túllépve sikerrel alakította általános érvényűvé. Szath-máry Gyöngyi58 szobrászata is figurális jellegével szervesült a szegedi szobrászat stiláris közösségéhez, miközben a magyar népi kultúra mélyrétegeinek tanulságait, szobrászatának alföldi karakterét klasszikus-görögös szellemiséggel elegyítette. Köztéri szobraiban előszeretettel alkalmazta a spontán, vitális és organikus formákat. A 80-as évek közepétől munkásságában háttérbe szorultak a figurális tematikák, s helyettük a historikus, jelképes tartalmú természeti és tárgyi motívumok léptek előtérbe. A Tápai által megalapozott hagyományból eredeztethető Fritz Mihály59 düreri pontosságú, rajzosan szikár plasztikai stílusa, klasszikus mértékrendet képviselő éremművészete, amelyben hazai és nemzetközi sikereket ért el. Éremművészeti munkásságának jelentős elismerése volt, hogy 1988-ban az érmészek Oscar-díjaként számon tartott „Best crown of the year 88” díjat elnyerte a Világ Vadvédelmi Alap 40 mm-es vert 500 Ft-os névértékű jubileumi érmével. A szobrászok között Kalmár Márton60 vibráló érzékenységű, lírikus attitűddel bíró, szenvedélyes plasztikai világa önálló ízlésvilágot képviselt. Sokoldalú anyaghasználata mellett szobrait bársonyos melegség, vibráló érzékenység keltette életre. A nyolcvanas évtizedben a szikárabb, expresszívebb kifejezés jellemezte munkáit, bár megtartotta lírai alapállását, a plasztikai zsonglőrmutatványok, a két és többfigurás kompozíciók leleményes alakításában. A velük egy idő-ben pályára kerülő Lapis András61 korai kisplasztikáiban és domborművei-ben, valamint köztéri kompozícióiban mindenekelőtt a mesterségbeli alaposság érvényesült, amit érmészetében gazdag fantáziával és formai leleményességgel tett elevenné. Ötletgazdagsága, merész újító készsége révén kedvelt és keresett érmésszé lett. A szimbolikus ábrázolás éppúgy kedvére való feladatot jelentett, mint az emblematikus tömörítés, vagy a korrekt, pontos, szabatos megjelenítés.

A nyolcvanas évtized elején a szegediekhez csatlakozó Kligl Sándor62 intellektuális jellegű, vitális erejű realista- expresszív szobrászi karaktert képviselt a szegedi művészkolóniában. Éremterveit, kisplasztikáit, köztéri szobrait az eleganciával vegyes intellektuális nagyvonalúság éppúgy jellemezte, mint az indulatokkal, feszültségekkel töltekezett expresszivitás. Pályakezdete óta az egyik legfoglalkoztatottabb köztéri szobrász, tehetségét  {758} leginkább köztéri szobraiban mutatta meg. Ez az a műfaj, ahol a legszélesebb skálán volt képes mondandóját a kifejezni kívánt tartalomhoz igazítani. Egyaránt kedvelte a történelmi ráhangolódást igénylő emlékmű kompozíciókat, díszítő jellegű feladatokat és egyházi megbízásokat. Hasonlóan külön világot képviselt a korszak szegedi szobrászatában Tóth Valéria63 nőies karakterű, erotikával, finom gráciával teljes, szecessziós ízlésű szobrászata. Szegedi működésének ideje alatt több köztéri plasztikája került a város parkjaiba. Kotsis Nagy Margit64 1978-ban költözött Szegedre, tíz évet töltött el városunkban. Szobrászatát a kisebbségi létélmény tragikuma és az egyéni és közösségi sorshelyzetek szobrászi modellezése motiválta. Hozzájuk csatlakozott a nyolcvanas évtized derekától az újabb szobrásznemzedék, Fűz Veronika, Beliczay Mária, Bánvölgyi László65 és Popovics Lőrinc,66 akik egyéni karakterű realizmus-értelmezésekkel bővítették a kilencvenes évtizedtől a szobrászat szegedi összképét.67

Közöttük külön kell szólni Popovics Lőrincről, akinek pályakezdete érintkezik korszakunkkal. A nyolcvanas évtizedben expresszív lendületű bronzdomborításokat, klasszikus ideálokat idéző, drapéria alakzatokkal körülölelt figurákat készít. Szobrászi formanyelve legteljesebben a kőplasztika lehetőségeinek keresése közben bontakozik ki teljesértékűen. Természeti gyökerű, kozmikus léptékű szobrászat megteremtésén munkálkodik. A hullámmozgás természetéről és általa az univerzumról, a harmóniáról, az emberi test erotikus íveiről, illetve az ezekre vonatkozó alapélményeiről ad számot ezekben a munkákban. A kilencvenes évtizedben Sejben Lajossal, Darázs Józseffel együtt a város képzőművészetét megújító, felfrissitő triászhoz tartozik.

GRAFIKUSOK

A nyolcvanas évtizedben indult útjára a szegedi grafikusokat bemutató mappa-sorozat,68 amely Benes József, Kopasz Márta, Pataki Ferenc, Cs. Pa-taj Mihály, Papp György, Vincze András, Vinkler László munkásságát mutatta be. Ha nem is lehetett teljes ez a sorozat, mégis példa értékű dokumentálása az említett évtizedek szegedi grafikájának.

 {759} A szegedi grafikai kultúra újabb kori megújítása Kopasz Márta69 munkásságához kötődik. A város képzőművészetének több korszakát átívelő élet-művében fametszetei és ötletgazdag ex librisei kiemelkedő jelentőségűek. Jellegzetes, töredezett, csipkézett vonalú, fekete-fehér folthatásokra épülő linó- és fametszetei rokon felfogásúak a Buday György nevével fémjelzett szegedi grafikai kultúrával. Témáit különféle allegorikus nőalakok — géniuszok —, valamint a szegedi városkép jellegzetes, emblematikussá tömörített motívumai ihlették. A kisgrafika hazai és nemzetközi körökben jól ismert és elismert alkotója. A Szegedi Kisgrafika Barátok Köre keretein belül tanítványok, grafikusok egész nemzedékét nevelte. Vincze András70 festő, grafikus már érett művészként költözött Szegedre. Szegedi korszakában készült különös vonalszerkezetű olajképein elvontabb, szürreális képi világot alakított ki. Jelentékeny volt grafikai munkássága is, elsősorban fametszeteket készített, amelyek témáját leggyakrabban az egyszerű emberek életéből merítette. Ba-kacsi Lajos, Pataki Ferenc képgrafikusként is jegyzett alkotó. Utóbbinak meghatározó a szerepe a mai szegedi grafikusnemzedék útra bocsátásában. Benes József71 1978-tól, mintegy másfél évtizedig alkotott Szegeden. Első-sorban grafikusként ismerték, ám festőként is kiállított. Markáns, ízig-vérig kortársi szellemiségű szimbolikus képi világa sokáig meghatározó jelleget adott a városunkhoz kötődő grafikának. Sejben Lajos nehezen műfajba sorolható művészete a grafika műfajában a nyolcvanas évtized második felére esik. A csendes alkotói visszavonultságban élő Richter Ilona növénytani, biológiai szakkönyvek grafikus illusztrátoraként a Magyar Természettudományi Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos illusztrátoraként dolgozott, a természettudomány különböző szakterületein keresett illusztrátor volt.

A városhoz kötődő grafikai kultúrában Papp György72 grafikus, festő, zománcművész képviseli e korszakban a legegységesebb pályaképet. Linómetszeteit, tűzzománc kompozícióit, táblaképeit egyaránt az epikus hajlam jellemzi. A linómetszésben kimunkált grafikus előadásmódot ültette át a nyolcvanas évtized elejétől általa művelt tűzzománc technikába, amivel a hasonló hazai törekvések között egyedülálló stílust alakított ki.

A Bartók Béla Művelődési Központban a hatvanas évek derekától egy bő évtizedig együtt maradva Bartók Grafikai Kör néven Pataki Ferenc köré gyűltek tehetséges fiatalok. Közös munkálkodásuk alapját a grafika modernebb törekvései iránti vonzalmuk, a sokszorosító grafikai eljárások művelése iránti igényük jelentette. A grafikai körből indulva Szekeres Ferenc grafi-kus73 futotta be a legeredményesebb pályát. Tehetsége az alkalmazott grafikában, {760}  a tervezőgrafikusi munkában találta meg igazi hivatását. Számos könyvet illusztrált, mint plakáttervező ugyancsak ismert. Főiskolai tanári tevékenysége középpontjában állt a reklámgrafika korszerű elveinek elterjesztése, ami saját munkásságának szintén vezérlő fonala. A szegedi grafikai műhelyek, csoportosulások között a nyolcvanas évtized vége táján elsőként alakult meg a professzionális tervezőgrafika művelésére a Szeged Grafika Stúdió. Pölös Endre és Tildy Katalin jó érzékkel ismerte fel, hogy az alkalmazott grafika iránti kereslet megélénkült akkoriban és nemcsak stílusbeli, hanem eszközeit és alkalmazásait tekintve is mélyreható változásokon fog átesni. Több fiatal grafikus éppen a nyolcvanas évtizedben kezdte pályáját, így munkásságuk kezdő szakasza még ide tartozik, ám jórészt átnyúlik a követ-kező évtizedekbe: Barczánfalvi Ferenc, Berkecz Éva, Csala Károly, László Anna, Magyar Mihály, Mráz János, Sándor Edit.

IPARMŰVÉSZEK

Szeged képzőművészetének alakulásában meghatározó szerepet játszott Szekeres Mihály74 működése, aki 1970-től volt a Csongrád Megyei Tervező Vállalat vezető tervezője. Életművében kiemelkedő a Szegedi Nemzeti Színház rekonstrukciója, az új belső terek létrehozása, ünnepélyessé tétele. Különösen törekedett a megye környező településein a házasságkötő termek újraformálására, a munka során számos szegedi képzőművésznek teremtett együtt tervezési, társalkotói alkalmat. Maga is alkotott számos épületdíszítő elemet, foglalkozott továbbá sgraffitók, faplasztikák, gipsz fali kompozíciók készítésével. T. Nagy Irén szobrász teljes körűen a faintarzia képi és belső-építészeti alkalmazásában teljesítette ki művészetét. A korszak szegedi keramikus kultúrája Huszákné Dinnyés Éva művészetéhez kötődik. 1960 és 1972 között a Szegedi Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában a kerámiát tanította. A művészeti gimnáziumban tanítványok egész sorát indította el a pályán. Közülük Tóth Magdolna számíthat ma a Dinnyés-műhely stafétája továbbvivőjének. Kézműves kivitelő, szobrászati igényű egyedi kerámiákat, plasztikákat készít, amelyeken jól érzékelhető a mélyebb kötődés a misztikumhoz, a népi kerámia által megőrzött ősiséghez. A szegedi keramikusok közé számíthatjuk Varga Mátyás75 díszlettervezőt, grafikust, pályája utolsó szakasza kötődik Szegedhez. A hazai kerámia egyik legizgalmasabb alkotója, igazi kortársi szellemiséget képviselő keramikusa volt Gerle Mar-git.76 E városban alakította ki egyéni stílusát, amelyre a természeti formák, a természetes anyagok és az erőteljes plasztikai alakítás ötvözése jellemző.

 {761} A textilművészetet Nánay Szilamér képzőművész képviselte, aki még a nyolcvanas évek elején textiltervező iparművészként telepedett le Szegeden. Munkássága azonban elsősorban a gondolatok kifejezési nyelveként felfogott autonóm művészeti műfajok keretén belül alkotott festményekben, grafikákban, utóbb pedig a reklámgrafikában bontakozott ki. A Vinkler-tanítvány Pacsika Emília munkásságának kezdő szakasza érintkezik korszakunkkal. Az alkotó a nyolcvanas évtized óta foglalkozik egyedi technikával készített textil-objektekkel.

Szinte előzmények nélküli a tűzzománc szegedi megjelenése a hetvenes évtizedben, majd meggyökerezése a nyolcvanas évek elején. Stefániai Edit már 1968-tól jelentkezett zománcképeivel szegedi kiállításain. A festői zománcot Morelli Edit növényi ornamentikákból, antropomorf jelekből, szimbólumokból építkező zománcművészete képviselte. A műfaj legkiemelkedőbb szegedi képviselője a már említett Papp György, akinek munkásságát jellegzetes népi gyökerű motívumhasználat jellemzi. Tóbiás Klára77 szobrász, a tűzzománcban a rajzos szövetű, kultikus szellemiségből eredeztethető ábrázolás irányait követte, a népművészet előtti kultúrák, a természeti népek, főleg a keletiek hiedelemvilága adta meg zománckompozícióinak ihlető forrását.

A szegedi iparművészek közül egyébként szinte senki sem fordult az „applied art” irányába. Ahogyan a hódmezővásárhelyiek a helyi majolika-gyár, porcelángyár, valamint habselyem- és kötöttárugyár termeléséhez kötődve a szériában gyártható funkcionális tárgyakat, prototípusokat is terveztek, addig a szegediek főképp az egyedi tervezés (belsőépítészek), a kézmű-ves tárgyformálás, plasztikai gondolkodás (keramikusok) vagy a képi kifejezés (textilesek) irányába, az egyéni alkotómunkát választva indultak és haladtak tovább útjukon.

Szeged képzőművészetének sajátosan egységes korszaka a hatvanas évekkel, a Kádár-korszakkal indult, majd lezárult annak bukásával, az 1989/90-es rendszerváltoztatással. Ez a három évtized meghozta azt a korábban nem tapasztalt fejlődést, amely révén a város a hazai kortárs Képzőművészet fontos vidéki központja lett kiállításai, képző műhelyei és egyes alkotók munkássága révén. Bármilyen impozánsak voltak azonban az eredmények, ezek többsége lokális érték volt és maradt. Fontos határvonalat jelent az időpont, mert az ezredfordulóig és azután is tartó társadalmi-politikai változásokkal együtt minden megváltozott a képzőművészetet éltető, ösztönző intézményes struktúrában, az alkotók egzisztenciális létében. Korábban nem  {762} tapasztalt szociokulturális változások, szakmai átrendeződések, szervezeti csoportosulások jöttek létre és enyésztek el, amelyek történései és hatásai már nem tartoznak vizsgálódási körünkbe.

176. Lapis András: Pro Urbe Szeged, 1973
 
177. Fritz Mihály: XXV. Világ Vadvédelmi alap, 1988

  1. Szelesi Zoltán 1975. 355. Máig a legteljesebb összefoglalása ez a könyv a város képzőművészeti életének.
  2. Szelesi Zoltán 1975. 213.
  3. Vö. Szuromi Pál 1994/b. 137–144.
  4. Szelesi Zoltán 1975. 196–197.
  5. Vö. Szelesi Zoltán 1975. 217.
  6. Vö. Szelesi Zoltán 1975. 218.
  7. Vö. Szelesi Zoltán 1975. 217.
  8. Vö. Szelesi Zoltán 1975. 218-219.
  9. Vö. Szelesi Zoltán 1975. 197.
  10. Vö. Szelesi Zoltán 1975. 198-199.
  11. Murádin Jenő 1999. 549-567.
  12. Vö. Szelesi Zoltán 1975. 198., 214
  13. Szelesi Zoltán 1975. 219-221.
  14. Tóth Attila 1983. 34–37.
  15. Vö. Tóth Attila 1996/b.
  16. Vö. Tömörkény I. Gimn. Évk. 1897–1997.
  17. Összegyűjtött írásai, számos szegedi képzőművészeti írása olvashatók: Tandi Lajos 1997/a.
  18. Szuromi Pál 1994/a., illetve Szuromi Pál 2001/a.
  19. A városi tanácson művészeti előadók voltak: Horváth Mihály, Tóth Sándor szobrász, Varga József, Novák András festő, Tóth Attila és Nagy Károly. A múzeumban Lipták Mária, a Bartók Béla Művelődési Központ B-Galériájában Pacsika Emília, a November 7. Művelődési Házban T. Kiss Tamás, azIfjúsági Ház IH-Galériájában Goldschmidt József végeztek szakszerű munkát.
  20. Pintér József, Zombori László.
  21. Tandi Lajos 2007.
  22. A téma monografikus feldolgozása megtörtént Tóth Attila 1993.
  23. Vö. Szuromi Pál 1975. 306–307.
  24. D. Fehér Zsuzsa 1967.
  25. Szuromi Pál 1975. uo.
  26. Tóth Attila 1996/a.
  27. Szuromi Pál 1986/a.
  28. L. bűvebben: Szávay István 2000. 13-20.
  29. L. bűvebben: Tandi Lajos 1998.
  30. Laczó Katalin 1980. 75–85.
  31. Fontosabb irodalom: Muladi Brigitta 2000.; Szuromi Pál 2001/b.; Szuromi Pál 2003.123.
  32. Szuromi Pál 1997.
  33. Szelesi Zoltán 1975. 299–300.
  34. Szelesi Zoltán 1975. 319–320.
  35. Tandi Lajos 2000.
  36. Szelesi Zoltán 1972.; Szelesi Zoltán 1973.; Szuromi Pál 1986/b.
  37. Vö. Szuromi Pál 1994/a. 137–144.
  38. Szuromi Pál 2006.
  39. Szuromi Pál 1994/c.; Tandi Lajos 1997/b.
  40. Szuromi Pál 1996.
  41. Dér Endre 1967.; Szelesi Zoltán 1975. 301–302.
  42. Polner Zoltán 1991.
  43. Tandi Lajos 1997/b.
  44. Dér Endre 1973.; Tandi Lajos 1997/b.
  45. Tandi Lajos 1997/b.
  46. Szuromi Pál 1991.; Apró F.–Tandi L. 1996.
  47. Szuromi Pál 2001/c.
  48. Szuromi Pál 1987.; Tandi Lajos 1997/b.
  49. Tandi Lajos 1997/b.
  50. Tandi Lajos 1997/b.
  51. Nánay Szilamér 2001.; Mezei Ottó 2003.; Mezei Ottó 2004.
  52. Tandi Lajos 1997/b.
  53. Szuromi Pál 1994/c.; Tandi Lajos 1997/b.
  54. Tandi Lajos 1997/b.; Szuromi Pál 1999.; Wehner Tibor 2000.
  55. Tóth Attila 1989.; Szuromi Pál 1994/c.
  56. Tóth Attila 2005.
  57. Matits Ferenc 2005.
  58. Szuromi Pál 1993.; Tóth Attila 1996/a.
  59. Tóth Attila 1993.; Tóth Attila 1996/a.
  60. Tóth Attila 1993.; Tóth Attila 1996/a.
  61. Szuromi Pál 1982/a.; Tóth Attila 1993.; Tóth Attila 1996/a.
  62. Tandi Lajos 1978.; Tóth Attila 1993.; Tóth Attila 1996/a.
  63. Likös Zoltán 1984.; Tóth Attila 1993.
  64. Tóth Attila 1981.; Tandi Lajos 1985.
  65. Tóth Attila 2008.
  66. És a kő szoborrá nemesül, MTV2, 1993.; Ibos Éva 1994/a.; Ibos Éva 1994/b.; Szuromi Pál 1994/d.; Tóth Attila 1996/a.
  67. Tóth Attila 1996/a.
  68. Nagy Károly, a városi tanács művészeti munkatársa szerkesztésében.
  69. Kopasz M.–Laczó K. 1997.
  70. Dér Endre 1969.; Kulka Eszter 1969.; Tandi Lajos 1974.
  71. Gyetvai Ágnes 1978.; Szuromi Pál 1981.; Tóth Attila 1986.
  72. Tóth Attila 2007.
  73. Szuromi Pál 1980. 483–876.
  74. Tóth Attila 1987.; Tandi Lajos 1997/a. 376.
  75. Angyal Mária 1989.; Tandi Lajos 1995.
  76. Szuromi Pál 1982/b.
  77. Papp Gábor katalógusok.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet