Nagy Ferenc fafaragó népművész ma már nemcsak hazánkban, hanem számos kiállítása által külföldön is ismert és kedvelt alkotó. A tabi Nagy Ferenc Galériában látható gyűjteménye, állandó kiállítása a látogatók (külföldiek és magyarok) ezreit vonzza évente, s ezáltal Somogy megye egyik leglátogatottabb kiállítóhelye a Galéria.
Nagy Ferenc alkotásaiból a debreceni Szent László kápolnában is őriznek csodálatos alkotásokat. Egyéb munkái mellett itt látható az oltár fölött a három méteres Corpus.
Nagy Ferenc 1998. évi elhunytával vált teljessé a gyűjtemény. Ezért hát különösen indokolt, hogy (népművészetünk egészére figyelemmel) röviden áttekintsük a fafaragó művészet múltját, megnézzük sajátosságait. Fontos ez azért is, hogy pontosabban, tisztábban lássuk: mit örökített tovább Nagy Ferenc, mennyire őrizte az elődök hagyományát, illetve mennyiben egyéni az ő művészete, miben hozott újat.
A fafaragásnak gazdag emlékei vannak mind a mai napig országszerte. A legrégebbi hagyatékhoz tartoznak, és így a régi művészkedés alapjai, mindenekelőtt a pásztorfaragás emlékei: a bot, az ostornyél, a juhászkampó, az ivócsanak, a kásakavaró, a bicskanyél, a só-tartó és a kenőcstartó. Ide sorolandó a tükrös, a borotvatok, a furulya, a dudafej stb.
A pásztorfaragás anyaga is sokféle, nem csak fa, hanem gyakori a csont és a szaru.
Az ostornyeleken leggyakrabban néhány mértani elemből szerkesztett dísz van, a kampón általában kosfej, bár akad más figura is. A csupán csak a lényeges jegyeket hangsúlyozó plasztikus faragás a botfejeken kívül különösen a szarusótartók fafedelén, borotvatokokon és állótükrökön fordul elő, emberi és állati alakok képében.
Az állattenyésztő, egykor a nomád életmódú pásztorrend derűs, könnyed és naiv művészetének szellemét legszebben a zsebbeli tükrösök síkdíszítményei mutatják. Finom, karcolt vonalak, jellegzetesnek gondolt testtartás, ruha, tárgy, mozgás, cselekedet erős hangsúlyozásával. A színezésre kezdetben a növényi festékek szolgáltak, pl.: a Dunántúlon ökörfarkkóró (sárga), bürök (zöld) stb. A kivájt mélyedésekbe nyomkodott spanyolviasszal díszített tárgyak a spanyol, vagy spanyolozott elnevezést kapták.
Az ábrázolás gyakori tárgya a pásztor és cimborája, a pásztorból lett betyár ügye-baja a vármegye erejével, a pandúrral. Egyes faragványok a népköltési hagyományok illusztrációi: betyárhistóriák, románcok jelenetei, népdalbeli képesbeszéd látható kivetítései.
Kezdetben a síkbeli ábrázolás volt általánosabb, bár jelen volt kezdettől a domborfaragás is, különösen az állatok (kos, mókus, róka, ló) ábrázolásában. Bár a pásztorfaragás legkedvesebb tárgya az ember és az állat, a virágdíszítmény is nagy szerepet játszik benne. A síkdíszítő és a domborúan faragott munkákon szembetűnő a térkitöltés művészet volta, amely nem mindig törekszik szimmetriára.
A magyar pásztorok hitvilága rendkívül gazdag volt. A babonák és a sámánhit emlékei keveredtek a keresztény vallás elemeivel. Hiedelmeikben különösen fontos szerepet töltött be a kígyó. Hitük szerint, ha valaki kiveszi a kígyó szájából a békát, az két fő bűnétől megszabadul.
Talán ebből is jól érthető: miért oly gyakori motívum a kígyó a pásztorok faragva díszített eszközein. A táltos a sámán hitvilág őrzője. A táltosok bikák alakjában vívták harcukat egymással.
A pásztorok általában nem voltak vallásosak. Érthető ez, hiszen kívül estek a keresztény egyház hatósugarán. A falun kívül éltek, távol a templomoktól. A szilaj pásztorokat még a faluba sem engedték be, a többiek is évente egyszer ha előfordultak a templomban, s többnyire csak karácsonykor. Később ez is változott. Valószínűleg a nyugati pásztorok hatására a múlt században a magyarok között is megerősödött a katolikus vallás. Ennek következményeként jelentek meg a vallásos szimbólumok a pásztorfaragásokban is.
A hangszerdíszítés sem volt csupán öncélú művészkedés. A hangszer része volt a pásztor mulatságának. Szent Mihály nap után megkezdték a nyájak beterelését a legelőkről, számadáskor a gazdák megkapták jószágaikat. A pásztorok a jól végzett munkát több napig
tartó „bálokkal" ünnepelték meg, úgynevezett juhtorokat tartottak. Védőszentjük, Szent Demeter napját (október 26.) ugyancsak megünnepelték nagy mulatozással. Természetes hát, hogy ilyen alkalmakkor előkerültek a dudák, a furulyák, hogy a pásztorok „kanásztáncritmusra" táncoljanak. Forgatták fejük fölött díszesen faragott botjaikat, fokosaikat, vagy keresztbe tették azokat a földön, úgy cifrázták táncaikat. A pásztorok dudát, furulyát, citerát készítettek, azzal kísérték énekeiket, táncaikat.
A pásztorok maguk készítették használati eszközeiket, ezért óvatosnak kell lennünk, s ki kell mondanunk: a díszítés bármennyire is fontos most a dolgozat tárgya szempontjából, csak másodlagos volt. Olyannyira igaz ez, hogy nem egy esetben a „díszítés" szerkezeti összetartó erőként került a tárgyra, tehát gyakorlati funkciója volt. A múlt századi megváltozott paraszti díszítőművészet hatására kezdtek a pásztorok is díszesebb használati eszközöket készíteni, de díszítésük különbözött attól. A díszítmények stílusa koronként és vidékenként változott. Sajátos díszítőtechnikát és motívumokat alakítottak ki. Azokat egy-két évtizedig alkalmazták, majd újakkal cserélték fel.
A faragás anyagaként eddig csak a fát és a csontot, szarut említettem. A pontosság kedvéért meg kell említeni a bőrt is. (A dolgozat témája miatt ezzel itt és most részletesen nem foglalkozunk.)
A spanyolozást csak a pásztorok kedvelték. A karcolásos technika egyetemesebb díszítőtechnika volt, amelyet gyakran színezéssel élénkítettek. A díszítendő felületre a mintát a faragókés, a bizsók hegyével karcolták - rajzolták. A mintát többféleképpen hangsúlyozták. Például a körvonalat „szőrözték", apró, ferde vonalkákkal egészítették ki. A vonalak közét, néha a hátteret is ferde vonalakkal, vagy pontozással töltötték ki. A felsértett felületet zsíros korommal, puskaporral stb. bedörzsölték, hogy a minta szembeötlőbb legyen. Országszerte ismerték a választóvízzel történő sárgítást, vagy etetést. A választóvíz a szarut sárgára, a fát barnára színezi. A marhaszarvból faragott tárgyak leggyakoribb színezési módja volt.
Karcoláskor a bizsók hegyével csak felsértették a felületet, faragáskor viszont kis darabokat vágtak ki belőle. Különböző szélességű és mélységű vajatokat készítettek így.
A domború faragással díszített pásztortárgyakat, faragványokat sokan régi pásztorkészítményeknek tartják. Indokolatlan ez annak ellenére, hogy kezdettől jelen vannak a pásztorművészetben. Ez a technika csupán a múlt század végén vált divattá. Igaz azonban az is, hogy rövid idő alatt kiszorította a korábbi díszítőmódokat.
Ezt a technikát az emléktárgyipar tette ismertté. (Ld. Nagy Ferencék először dobozokat faragtak eladásra, hogy pénzt is keressenek.) A pásztorok rövidesen felhagytak a hagyományos technikával, s tömegével készítették a faragással díszített dobozokat, dohányzó készleteket. A mai faragó népművészek többsége is ezt a díszítőtechnikát alkalmazza.
Két változata alakult ki. Eleinte a hátteret azonos mélységig kifaragták, s a minta felszíne lapos maradt. Ez a megoldás még erősen stilizált volt. Naturális hatású faragás keletkezett, amikor a mintát domborúra faragták. Néha oly mértékben kiemelkedett a faragás, hogy akadályozta a tárgy használatát. Ez a technika már messze esik a hagyományos pásztortechnikától, annak alapjaitól. Távol esik, mint mai faragóink, népművészeink életmódja azokétól, akik kint éltek a természetben állataikkal, sajátos hitvilágukkal, természetközeli életmódjukkal.
A múlt század végén a palóc pásztorok között sajátos díszítőtechnika lett népszerű: az áttört faragás. Ezt a technikát a parasztfaragók is alkalmazták.
Áttört faragással kialakított jellegzetes formájú motívumokat láthatunk a pásztortárgyakon, (Nagy Ferenc szarukürtjein) főként bútoraikon (széken).
A pásztorok (a környező szláv népekhez hasonlóan) alkalmazták a fémvereteket. A csont- és szaruintarzia (berakott díszítmény) a századfordulón lett népszerű a tiszántúli pásztorok körében.
A díszítőtechnikák skálája sokkal szélesebb az itt vázoltaknál. Nem szóltunk egyebek mellett a kiböködésről, az ékrovásról és az égetésről, mert dolgozatunk tárgya szempontjából ez közömbös és nem cél. Az előzőekben azonban vázolni kívántuk mindazokat a jellegzetességeket, a faragásnak és díszítőművészetnek azokat a sajátosságait, amelyek nélkül Nagy Ferenc fafaragó népművész alkotásai nem értelmezhetőek és nem értékelhetőek.
Ahhoz, hogy megtaláljuk a párhuzamokat és a különbözőségeket, vizsgáljuk meg közelebbről: mit alkotott Nagy Ferenc? Tekintsük át az ő indulását. Az indíttatást, a késztetést, az alkotói motivációt, az élet- és alkotói utat - időrendben.
Nagy Ferenc 1920. október 5-én született Tabon. Édesapja Nagy Ferenc, édesanyja Kovács Teréz, uradalmi cselédek voltak. Nagyszülei, ősei pásztorok. A család Külső-Somogyban pusztáról pusztára vándorolt, s így a gyermek Nagy Ferenc benne élt a „puszták népe" világában; a pásztorok, béresek, gyalogmunkások életének közvetlen szemlélője, átélője volt. Tabon kezdett el tanulni, majd Bábonyba került a család. „Iskoláim - írja kéziratos önéletrajzában - mindössze hat elemi, meg az élet." Már elemista korában megmutatkoztak rajz-és mintázási készségeinek jelei: szeretett rajzolni és sok-sok apró agyagfigurát, fafaragást készített.
Bábonyban találkozott először a gyermek a művészettel, a művésszel, méghozzá nem is akárki, hanem az ott rendszeresen dolgozó Rudnay Gyula személyében. Több társával együtt Nagy Ferenc is megbámulta a bábonyi utcán festő Rudnayt. Pajtásaival utánozni próbálta: „festőállványt fabrikáltunk bodzafából és színes anyagokból festéket kentünk papírdarabokra."
„A rajzolást és még inkább a faragást, szobrászkodást nem is hagyta aztán soha többé abba. A rajzolásra, a faragásra nagyszülei -akik sorra faragó pásztorok voltak - hatása is ösztönözte; azok tágabb értelemben a somogyi pásztorfaragások, a vezéregyéniségek, többek között a két Kapoli munkássága."
Ezek az ösztönzések nehezen tudatosultak, de a napszámba járó ifjúnak ideje se volt nagyon a faragás, a szobrászkodás tudományában való elmélyülésre. A család szegénysége lehetetlenné tette, hogy akárcsak valamiféle mesterséget is tanuljon.
A nehéz gyermekkor és ifjúság után 1941-ben bevonult katonának Hajmáskérre. Itt sokáig őrszolgálatban vett részt, s a készenlét meg a pihenő ideje alatt vette kezébe faragókését. 1944-ben az orosz frontra került, ahol sok szenvedés, megpróbáltatás, veszély után végül is hadifogságba került. Az éhezés miatt legyengült szervezete, ezért kórházba utalták. Faragótudománya életmentő lett számára, mert apróbb tárgyakat (szipka, pipa) készített, melyekért élelmet kapott.
Haza 1946 nyarán került. Itthon a nincstelenség várta. Cséplő idénymunkásként és részes aratóként dolgozott, de a faragóvésőt többé nem tette le. Kezdeti szárnypróbálgatásait szobrok, díszesen kifaragott botok, vázák, dobozok jelezték. Munkái 1947-ben szerepeltek először a nagyközönség előtt a kaposvári helyi ipari kiállításon. Faragványait vásárokra, búcsúkra hordta, de nem nagyon vásárolták. Munkáját a kortárs népművészek, faragók, szobrászok sem nagyon méltányolták.
Tabi gyermekkori barátja Cserhalmi Sándor tanár 1948-ban eljuttatta a fiatal faragót a tihanyi Népművészeti Házba. A Ház igazgatójának nagyon tetszettek Nagy Ferenc bemutatott munkái, és lehetővé tette, hogy három, egymást követő nyáron a Népművészeti Ház táborában dolgozhasson, tanulhasson.
Az 1950-es évek elején több hazai népművészeti vállalatnak készített faragványokat. Ettől kezdődően hivatásos faragó. 1950-ben felkereste Budapesten Kisfaludy Stróbl Zsigmondot, a Képzőművészeti Főiskola tanárát, aki arra bíztatta, hogy jelentkezzék a főiskola szobrász tanszakára. Nagy Ferenc, jóllehet nagy lehetőséget kínált neki a főiskolára való bejutás, nem jelentkezett felvételre, hanem megmaradt „őstehetségnek".
1951-ben megnősül, házasságából egyetlen leány születik. Házasságában, felesége személyében egyfajta továbbképző társat kapott. Anélkül, hogy a főiskolán tanult volna, az elkövetkezendő években nagyon sok ismeretre tett szert.
„Ebben az időszakban a magyar népművészet újjászületett. Az 1951-ben megalakult Népművészeti Intézet, majd a Népi Iparművészeti Tanács szakmailag-emberileg egyaránt kitűnő munkatársi gárdája fölkutatta a még élő neves alkotókat. 1954-ben megszervezték a budapesti központú Népművészek Szövetkezetét, amely összefogta, remek alkotóközösséggé formálta a tárgyi népművészet idősebb és fiatalabb mestereit. Állandó megrendeléssel biztosították nekik a megélhetést és gondoskodtak a szakmai továbbfejlődés feltételeiről."
Nyugdíjba vonulásáig - 1980-ig - a szövetkezetnek dolgozott. Amíg Nagy Ferenc a háziipari szövetkezet tagja volt, mindig kétféle munkát végzett. A hónap első két vagy három hetében készültek azok a munkák, főként dobozok, melyeket a szövetkezetnek szállított. Ezek biztosították a megélhetést. A hónap hátralévő részében, maradék idejében készültek a szíve szerinti tárgyak, amelyeket kiállításra küldött, melyeket nem adott el, amelyekkel házi gyűjteményét gyarapította.
A normára faragott szériadarabok és a kedve szerint születő egyedi alkotások egyidejű készítése végigkíséri életét. Ebben a kimerítő munkában nagy segítségére volt felesége, Emma asszony is. Az első nagy nemzetközi sikert az 1955. évi varsói világifjúsági találkozón aratta: a hun-magyar mondavilágot és a honfoglalást megjelenítő szarukürtjévei elnyerte a nemzetközi nagydíjat. „A növényi motívumok és a mozgalmas, dinamikus képsorok harmonikus összhangja, mesteri egybekomponálása varázslatos remekművet eredményezett. Ez a
csodálatos Nagy Ferenc-munka, a XX. századi magyar népi iparművészet pótolhatatlan kincse ma már nincsen hazánkban. Az 1958-as brüsszeli világkiállításon is bemutatták, s a belga királynak „ajándékozták".
A Népművészet Mestere a rangos kitüntetést 1956-ban kapta meg. Két esztendő múlva elnyerte a Kapoli-emlékdíjat. Ettől az időponttól kezdve aztán zavartalanul, elismerten, bár állandó viták közt, a faragásnak, szobrászatnak él.
Munkásságában mérföldkőnek számít az 1976. esztendő. A Magyar Nemzeti Galériában nagy önálló gyűjteményes kiállítása nyílt.
A kiállítás rendezője, Domanovszky György, így összegezte Nagy Ferenc addigi életpályáját. „Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy azon kevesek közé tartozik, akik már csak halvány, elmosódó szálakkal kötődnek a múlt népi faragóművészetéhez. Már nem népművész, hanem népi iparművész, aki formában és díszítésben egyaránt újat teremtett. Nagy Ferenc szobrászi látása mind az alkalmazott technikákban, mind a formaalakításban egyértelműen megnyilvánul. Motívumanyaga hagyományosan dunántúli, de megfogalmazásuk teljesen egyéni, nem kapcsolódik egyetlen stílushoz sem."
A kiállításnak nagy visszhangja támadt. Sokan írtak róla, így Tüskés Tibor is. Tüskés tanulmányát 1979-ben Nagy Ferenc újabb kiállítása követte a kaposvári Somogyi Képtárban. Ennek az új gyűjteményes kiállításnak lett a folytatása a szülővárosában, Tabon, a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága és Tab város közönsége által 1983-ban létesített önálló, állandó kiállítás, a Galéria. A Tabi Galéria azóta is Somogy megye egyik leglátogatottabb intézménye, amelyben Nagy Ferenc életművének legszebb darabjait láthatjuk és csodálhatjuk. Emellett lakásának minden kis szegletében megtalálhatók csodálatos alkotásai.
Ez a galéria indította még abban az évben, 1983-ban Vitray Tamást arra, hogy Nagy Ferenccel „A faszobrász magánossága" címmel portréfilmet készítsen, amit aztán 1983. szeptember 14-én sugárzott a Magyar Televízió. Mindezek a mozzanatok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Nagy Ferenc ismert és elismert faragó-szobrásszá lett: nemcsak országosan, hanem nemzetközileg is. Ami esetében egészen kivételes és sajátos, s faragóművészetének karakterisztikumát adja, hogy felesége nemcsak egyszerűen élettársa, a faragásban alkalmanként segítője, de munkatársa, szellemi inspirátora, „szerzőtársa", művészetének tudatosítója is.
Emma asszony intézi a család levelezését, válaszol a férjének szóló levelekre, tárgyal hivatalos ügyekben. Nagy biztonsággal használja az idegen szavakat, irodalmi eredetű szólásokat. Tulajdonképpen ő az, aki megfogalmazza férje gondolatait, céljait, törekvéseit, a szobrok eszmei tartalmát. „Még csak most kezdjük érteni a fát, az anyagot igazán - írja 1978. május 1-jén kelt levelében - idáig csak kevés titkát árulta el. Tudja, nem szabad rajta erőszakot tenni, hagyni kell, ahogy adja magát. így született meg ez a pár darab nagyon igazi, emberi szobor. Nincsenek kimódolva, semmi erőszakok pózba nem vágják magukat, csak vannak csendesen, fáradtan, bánatosan, büszkén, egyszerűen, amilyen az élet is maga. Az igazi bánat is csendes, meg az öröm is. Ha más nem is, de a csendes tisztesség benne van mindenben, ha anatómiailag sok hibájuk is van, de amit mondani akarnak, azt elmondják. Ezek az emberségre és szépre éhesek..."
Ennél tömörebben nem lehet megfogalmazni Nagy Ferenc faragó művészetének értékét, műveinek hozzánk szóló üzenetét. Munkásságával a magyar népi faragóművészet teljesen új útját nyitotta meg. Művei eljutottak a világ minden tájára, illetve a tabi Galéria a külföldiek valóságos zarándokhelye lett.
Nagy Ferenc munkái megmutatják, hogyan lehet a hagyományos dunántúli pásztorfaragást gazdagítani. A különböző anyagok (csont, szaru és fa) művészi egybehangolásával és a különféle faanyagok összeállításával, színeik játékával érte ezt el. Ezek mellett a hagyományos díszítő elemek is megjelennek alkotásain: növényi motívumok: margaréták, tulipán változatok, bimbók, kacsok, indák, csipkézett szélű levelek stb.; állatalakok: galamb, madarak, kutya, bárány, kos, bika, róka, szembenéző páros madár; emberábrázolások: parasztok, pásztorok, betyárok, vadászok, mondái és történelmi alakok, a legendák világa.
A szegélydíszek, melyek a legkülönbözőbb témájú alkotásain láthatóak, feltűnően változatosak. Ezek keretezik az ábrázolásokat, vagy elosztják a felületeket, részben pedig népi hangulatot adnak a nem népi témáknak is.
Ebbe a csoportba legkorábbi munkáit, a tényleges népművészeti, azaz díszítőművészeti alkotásait sorolhatjuk. Nyakláncokat, karperecet, olvasókat faragott ki barack-, cseresznye-, szilvamagokból. Szentek és nemzeti nagyjaink képmását is megörökítette a növényi díszek mellett. Bognár Gábort tekintette eszményképének a magfaragásban. Ide sorolható a gömbölyű szilvamagokból összeállított nyaklánc, melynek minden egyes darabja mindkét oldalon faragott. A negyvenkilenc darabból álló nyakláncon a mértani és a jellegzetesen dunántúli növényi motívumok mellett a páva is megjelenik. Szinte egyetlen motívum sem ismétlődik. Ezt a nyakláncot feleségének készítette. Hasonló finomsággal és pontossággal barackmagokat is kifaragott István király és László szembenéző fejével. A láncon található összekötő apróbb magok díszítő szerepe alárendelt, hogy a koronás fejek nagyobb hangsúlyt kapjanak. Az 1960-as évek idején hagyott fel a magfaragással, látásának gyöngyülése miatt.
A sokféle alkalmazott faragásdíszítéssel készített tárgyak, főleg különböző formájú dobozok sorolhatók ebbe a csoportba. Ezeken a tárgyakon, például dobozfedeleken, dobozoldalakon figyelhetjük meg a faragóművész felfogását és technikáját: karcolással alig dolgozik, legtöbb az úgynevezett mélyvésés, amelynek során eljutott az áttört vésetekig is. Ezek az „ékszerdobozok" leginkább körtefából, vagy bukszusból készültek.
A „Röpülj páva" népművészeti mozgalom vetélkedője megihlette a művészt. A fedeles, serleg formájú doboz alsó keretében növények között páva, margaréta, leveles indák futnak. A középső szélesebb sávban egy szárnyait kitáró páva látható. Tőle balra egy férfikar, jobbra egy női énekkar tagjai állnak. Az énekkar tagjai erőteljesen, teli tüdőből énekelnek, szinte hallani véljük dalukat. A két énekes csoportot a másik oldalon egy virágsor választja el egymástól. A doboz felső részén szintén egy széles sávban levelek, virágok között pávák, galambok láthatóak. Tetején tulipán, margaréta között két páva áll egymással szemben.
A hófehér tojásdad ékszerdobozka hajlított lábakon áll. A mindenütt lekerekített formába ezek a lábak szinte beleolvadnak. A doboz felületét a művész által egyénileg összeállított virágdíszek borítják.
Csónak alakú a körtefából készült lakodalmas doboz. Balról haladva a lánykérés jelenete látható. A vőlegény előtt áll a kérő. Vele szemben a lány apja magabiztosan, zsebre dugott kézzel. A nézőnek az az érzése, hogy ő a módosabb, gazdagabb. Mögötte lánya, annak édesanyja és testvére várják az apa válaszát. A doboz másik oldalán levő képpel feloldotta a feszültséget a művész. Már magát a lakodalmat láthatjuk. Középen az ifjú pár táncol, mellettük balról, jobbról egy-egy szülő áll. A képet egyik oldalon egy zenész, másik oldalon pedig a menyasszonyt felkérő alak zárja le, aki éppen a menyasszonypénzt fizeti. A két szélső alak tartásukkal harmonikusan illeszkedik a növényi ornamentikába. A doboz mindkét oldalán a képeket gazdag virágornamentika zárja le.
Egy másik ékszerdoboz a díszítmények megoldása révén lefelé keskenyedő hatást kelt A doboz fedelén margaréta és tulipánformák, térhatást keltő indák és két dfszes tollazatú madár látható. Az oldalrészen az erdő sűrű, buja növényvilága elevenedik meg, ahol a mókus és a nyúl is előbukkan. A fedél díszítménye önállóvá válik sima, finom szegélye által, amely alul, a talpazaton éppúgy látható, mint a fedél és az oldalrész elválasztásánál.
Az előbbivel formailag éppen ellentétes hatású a fehér puspáng betétes ékszerdoboz. A kerek, lefelé szinte félgömbszerűen szélesedő doboz oldalrészén ismét az erdő sűrűje jelenik meg. Láthatunk margarétát, bimbókat, kacsokat, hullámvonalas indán futó, ide-oda hajladozó csipkés leveleket. A körformájú tetőn virágok és levelek között büszke tartású páva helyezkedik el. Lendületes ábrázolása szinte mozgását fejezi ki.
A körtefából készült doboz tetejét szív alakú bukszusbetét dfszíti. Közepén tulipánok, margaréták között páva díszeleg. A doboz oldalán szintén megjelenik a jellegzetes somogyi növényvilág: tulipán, leveles indák.
Már a 19. századi pásztorművészetben is megjelentek az életképek, amelyeknek témái a vadászat, a pásztor- és betyárvilág, a szerelem, a családi élet, a falusi élet ünnepi eseményei, a szüret és egyéb mezőgazdasági munkálkodások, a nemzeti, történelmi múlt és a legendák jelenetei. Ez a csoport, az Életképek nagyon összetett csoport. A sokféle életkép-faragás a tárgyakat tekintve több alcsoportba sorolható: így Bölcsőtől a koporsóig, Betyárvilág stb. Nagy Ferenc egy-egy doboztetőn is megjelenít néhány életképet.
Növények között pihen az ifjú pár. Egymásnak háttal ülnek, kezük érintkezik. A lány papucsban, rövidujjas ruhában élvezi a napsütést. A férfi fejét félig felé fordítja, mintha szerelmes szavakat suttogna a lány fülébe. Itt is harmonikusan illeszkednek a növényi ornamentikába az emberi alakok. A doboz oldalán tulipán és margaréta között pávák pihennek.
Szűrét vállára borító, botjára támaszkodó, pipázó pásztort jelenített meg az egyik doboztetőn. A növényi ornamentika faragása olyan mély, hogy fény-árnyék hatása révén a művész megváltoztatja a szobrászi közlés határait. A figurák az előtérbe lépnek, így a domború faragás reliefhatásúvá vált.
Karikás ostorral a kezében ugratja lovát a csikós. A jellegzetes bő gatya, bő ing, mellény látható az alakon. A mozgást érzékelteti a ló testének hosszanti megnyúlása. Lovas és lova jól beilleszkedik az őket körülvevő növényi ornamentikába. A doboz - mely körtefából készült bukszusbetéttel - oldalán újra megjelennek a virágok - margaréta, tulipán - és köztük a madarak - galamb, páva - is.
A vaddisznók elől a fára menekülő vadászt ábrázolja egy másik doboztetőn. A számtalan technikai finomság közül kiemelkedő az acsarkodó, támadásra kész állatok fejtartása és felborzolódó szőrzetük, valamint a vadász kétségbeesett kapaszkodásának ábrázolása.
A húsvéti locsolkodási jelenetet ábrázoló doboztetőn a legény vödörből vizet zúdít a lányra. A lány „cserébe" hímes tojást nyújt át. Az erdei jelenet itt is megjelenik: a doboz két oldalán sok-sok virág között egy-egy visszanéző nyulacska fut.
Ennek a történetnek a folytatása jelenik meg egy másik doboztetőn. Az egymás felé hajló két fiatal közül a fiú átölelni készül a kissé vonakodó lányt. A doboz oldalán látható galambpár is utal a szerelmi jelenetre.
Mintha a fiatal Nagy Ferenc és Emma asszony jelenne meg előttünk az 1980-as években készült két domborművűn. A fiún hosszú nadrág, inge feltűrve, féltőn öleli át a lányt. A lányon rövid ruha, papucs, hosszú haja derekáig ér. Ölelésükben benne van minden, amit a szerelemről el lehet mondani: féltés, szeretet, gyengédség. A lány arca a szerelemtől szinte ragyog. A külső keret növényei is legszebb pompájukban virágzanak, nyílnak, mintha őket is a szerelem éltetné.
A „kontyolási jelenet" is megelevenedik egy doboztetőn. A lakodalomban éjfélkor bekötik a menyecske fejét. Ez az a pillanat, amikor asszonnyá avatják. A menyecske hajából kontyot fésülnek és ráillesztik az asszonyokat megillető fejkendőt. A fiatalasszony és a két idősebb arckifejezése a pillanat komolyságát tükrözi.
Példaképének, Medgyessy Ferenc emlékének tisztelgett a Szoptatós anya című alkotás elkészítésével. A gyermeket karján tartja az anya. Gyengédség, szeretet, féltő védelem sugárzik tekintetéből, ahogy nyugodtan ülve gyermekét táplálja. A jelenet sima belső kerete alatt virágos keret látható az ismert dunántúli növényi motívumokkal. A bal oldalt félkörívben szintén virágos motívum díszíti, melynek végére a napot jelképező margarétát faragott a művész.
Ebbe a csoportba az emberélet nagy fordulóit, a hozzájuk kötődő szokásvilágot ábrázoló faragások - valóságos domborművek - kerültek.
Erős, mély plasztikával faragott „turbános" fogójú, kerek dobozának tetején a jól ismert virágornamentika halad két körbefutó „nyolcas" szegélydísz között. Az oldalrészen az élet fontos, nagy állomásait láthatjuk. Kis fát ültet el a fiatal pár; kapálják, gondozzák, hogy nőjön, terebélyesedjék; örömmel szedik le a gazdag termést, végül kivágják fűrésszel, baltával a megöregedett, elszáradt fát. Az alakok arcában, mozgásában, öltözködésében is jól ábrázolta a művész azt a tényt, hogy a fa öregedésével együtt ők is megöregednek. A jelenetek között elhelyezkedő növényi ornamentika hajladozása az alakok mozgásához igazodik. Az oldalrész tetejéről és aljáról hiányzik a lezáró kis szegélydísz, így a jelenetek ábrázolása nagyobb, tágabb felületen történik.
Trapézformájú dobozán az életfolyamat jelképes ábrázolása ismét visszatér. Az eseménysor itt már sűrűbb: a díszes pártájú lány megkérése látható a doboz egyik oldalán. Másik oldalán a fiatalok a bölcső fölé hajolnak, a doboz tetején pedig már mint fáradt, megbékélt öregek ülnek. Az erdő sűrűje itt sem hiányzik és jelen vannak a galambpárok is.
A magyar történelem mondavilágába vesző nagy eseményeit ábrázoló faragások sorolhatók ide. Olyan faragások ezek, melyek a csodaszarvas mondájával, Lehel vezér történetével, a honfoglalás eseményeivel, jeles személyiségeivel foglalkoznak. Ezeket az eseményeket, vagy személyeket szarukürtön, doboztetőn vagy önálló szoborként jelenítette meg.
Egyik dobozának fedelén, a középrészen, a vérszerződés jelenetét ábrázolja. A történelmi hangulatot az alakok ruházatával és fegyvereivel is felidézte. Tollas sisakokat, kacagányokat, páncélingeket, fonatos díszeket, nyilakat, kardokat, pajzsokat ábrázol. A hét vezér közül hatot oldalról ábrázol, a hetedik alak „aki vérét adja" szemben áll. Az alakok előre hajolása, lendületes mozgásuk élettelivé teszi a jelenetet. Az arcok és a ruházat plasztikája erőteljes és finomra árnyalt. Ugyanaz az egyszerű, körtefából faragott, leveles, margarétás viráginda keretezi a doboztetőn ábrázolt képet, amely fehér bukszus-betétként ellentétes irányba fut a doboz oldalán. A történelmi ábrázolás és a népi díszítőelem egyenlő hangsúlyban szerepel a dobozon: a pajzsok a margaréta méretét és stilizált formáját idézik fel.
A honfoglalást ábrázoló, mély domborítású faragáson gyalogos és lovas harcosok tömege látható, míg a háttérben sátrak húzódnak. A férfiak között nők is vannak. A kompozíció, jobb oldalára tolódott a lényeges mondanivaló: a vezérek pajzsra emelik Árpádot, aki kardját markolva a hatalom birtoklását érzékelteti. A tömeg fövegét, karját lengetve ünnepli a fejedelmet. A kompozíciót lezáró tölgyfa, mely Árpád háta mögött a vezérek feje fölé hajlik, művészi hatású.
Büszke tekintetű, határozott kiállású az önálló szoborként megjelenő Árpád fejedelem. Megjelenése, ruházata rangjára is utal: hosszú haj, csizma, bőrnadrág, páncéling, köpeny és csúcsos süveg. Tekintete a távolba réved, talán éppen Pannónia gazdagságában gyönyörködik. Kardja, melyet kezében tart, emlékeztet arra, hogy ő a magyar hadak vezére.
Árpád fejedelmet lovon is ábrázolta a művész, ugyanis lovas nép volt egykor a magyar. Ezért is gyakori a képzőművészeti alkotásokban a lovas ábrázolás. A lovon történő bemutatásnak lehet egy másik magyarázata is. A fehér ló mondája szerint Árpád egy fehér lovon, aranyos nyergen és féken vette meg Szvatopluk morva fejedelemtől az országot.
Egy dologban biztosak lehetünk: a művésznek sikerült a történelmi hangulatot Árpád vezér ruházatával - csúcsos süveggel, derékban övvel átkötött ruhával, köpennyel - és fegyverzetével - szablya, nap motívummal díszített pajzs - felidéznie.
A magyar államalapítás idején fellépő Koppány somogyi vezért is megfaragta önálló szoborként Nagy Ferenc. Géza nagyfejedelem halála után kitört lázadást Koppány vezér vezette. Egyik keze kardján, másik ökölbe szorítva. Testtartása, tekintete erőt, akaratot sugároz. Látszik rajta, hogy olyan ember lehetett, aki nem adja fel könnyen kitűzött célját. Csizma, szűk nadrág, páncéling, tollas kalap, hosszú haj és kard az öltözéke.
Erő, határozottság, nyugalom árad felénk az Álmost megjelenítő szoborból. Ruházata csizma, nadrág, övvel átfogott ing. Hosszú köpenye a földig ér. Fején tollas süveget visel. Hatalmas kardja is erejét, hatalmát érzékelteti. Tekintete a távolba mered, arca markáns.
A sávokra osztott szarukürtön a kalandozások kora elevenedik meg. Szokatlanul szélesek az elválasztó sávok: két nyolcas fonású díszítő sor között azonos geometrikus álló dísz ismétlődik. A jól ismert növényi motívumok is megjelennek, melyek nagy felületet foglalnak el. A kürtön megragadó az a jelenet, amelyen a halálra ítélt Lehel vezér lesújtani készül a német császárra. Az őrök egyike kardjához nyúl, a másik védőn tartja karját az uralkodó elé. A császár mozdulatlanul, merev méltósággal ül trónusán, mint aki még nem sejti, mi vár rá. Mozdulatlanságával ellentétes Lehel heves mozdulata. Lehel magyar paraszti figurává válik az ábrázolásban, a mögötte álló két másik vezérrel együtt.
Attila félelmetes seregével 452-ben Róma alá vonult. A rómaiak nagyon megijedtek. Békeküldöttséget indítottak a hunok elé.
Leo pápa állt a küldöttség élére, hogy a szent várost megvédelmezze. Attila a pápa kérésére a békét megadta. A domborművön jól lehet látni, hogyan vonul a magyar sereg Attila vezetésével. A katonák gyalog, lovukat vezetve, vagy lóháton menetelnek. A jelenet dinamikáját mesterien oldotta meg a művész. A paripák lábának meg-feszülése, a harcosok testtartása is utal a mozgalmasságra. A harcosok fontos fegyverei is megjelennek: az íj, a nyíl, a kard. A magyar sereget Róma kapja előtt a küldöttség fogadja. A háttérben római házak látszanak. A küldöttség tagjai térdet hajtva fogadják a magyarokat. Mögöttük lehajtott fejjel a Szent város lakói - férfiak, nők, gyerekek -állnak. Tekintetük, testtartásuk elárulja a bizonytalanságot, a félelmet.
A mondavilágba nyúlt vissza a Csaba királyfi csillagösvényen ábrázolásával. A monda szerint Csaba királyfi apja, Attila, halála után kitört testvérharcban csatát vesztett. Ezután visszament Szkíthiába rokonaihoz. Seregének Magyarországon maradt tagjai a monda szerint - a székelyek ősei. A székelyek között maradt fenn az a hagyomány, hogy Csaba királyfi a Hadak útján - a csillagösvényen - vissza fog térni seregével, ha népét veszély fenyegeti.
A domborművet hosszanti irányban két részre lehet osztani. Alsó felében egy székely falu tárul elénk. Láthatjuk a jellegzetes székely kaput, a templomtornyot, fenyőfákat. A falu éjszakai álmát alussza. Az alsó rész nyugalmával szemben feltűnő a felső rész mozgalmassága. Csaba királyfi serege vágtat át a csillagösvényen. A vágtatást, rohanást érzékelteti, ahogy a lovasok paripájuk nyakára hajlanak, a paripák elnyúlt teste, a lovak lába alatt keletkezett felhők is ezt a hatást keltik. A sereg útjának irányát jelzi a jobb felső sarokban látható csillagos ég, a Hadak útja.
Szintén a mondavilágba nyúlik vissza a csodaszarvast űző Hunort és Magyart ábrázoló áttört szaruserleg. Ösztönzést elsősorban Arany Jánostól kapott: a Buda halála, Rege a csodaszarvasról című énekéből. A körtefa talpon álló serleg díszítménye spirál felépítésű. A térelválasztó folyamatosan futó egyoldalas rozmaringág, a lent keretező farkasfog-sor felett pedig az ismert virágmotívumokkal indul a képsor. Ez a szarvast űző, rohanó lovasokkal folytatódik, akiken korszerűnek képzelt öltözéket látunk. A harcosok tömörülése, a paripák elnyúlt teste, sörényük és farkuk lengése, lábuk megfeszülése a rohanást érzékelteti. Az erdőt jelképező két tölgyfa között fut, menekül a szarvas, amelyet már-már megcéloznak, de nem tudják elejteni. Az új jelenetben kiváló jellemző erővel ábrázolta Nagy Ferenc a megriadt lányok különböző viselkedését. Az utolsó jelenetben már a sorsukba békésen belenyugvókat mutatja be, a hun és a magyar nép mondái ősanyját.
Ezt a mondát önálló domborművön is ábrázolta a művész. A domborművet három fő részre lehet osztani. Az első részben az erdő fái közül bukkannak eiő a lovasok, akik a szarvast űzik. A lovak elnyúlt teste, a harcosok testtartása, a köpeny lobogása itt is a rohanást, vágtatást érzékelteti. Az erdő fái között szökellő, menekülő szarvasi - a fő alakot - már a középső részben láthatjuk. A lovasok már-már megcélozzák, mikor az hirtelen eltűnik. Az utolsó jelenetben az alánok fejedelmének lányait éppen elrabolni készülnek a lovasok. A lányok különböző viselkedését jól érzékelteti a művész. Néhányan ellenkeznek, mások térden állva könyörögnek, hogy ne bántsák őket. A dombormű végén pedig már a sorsába belenyugvót láthatjuk.
Emese álma elevenedik meg egy kisebb domborművön. Emese Álmos magyar fejedelem anyja. Az ősmagyar monda szerint az álmában megjelent turulmadár megtermékenyítette és megjövendölte, hogy fiának utódai dicső királyok lesznek.
Virágok között fekszik Emese. Kezét védőn emeli fel, talán megijedt a madártól. A dombormű felületének kétharmadát a turulmadár foglalja el, szárnyainak vége a kereten is túl lóg. A női alak és a madár méretei az álom jelentőségét fejezik ki.
A betyárvilág a pásztorfaragásnak talán legkedveltebb témája. A faragó pásztor tudatában betyár és a pásztor egyet jelent. A betyárokat hősöknek tekintették: a szegények védőit, a nemzeti ellenállás hőseit látták bennük. Ilyen volt a somogyi Sobri Jóska, ilyenek a Patkó testvérek, István és András.
A dunántúli pásztorfaragásokon a betyárt büszkén, felvetett fejjel, puskával a vállán, lőporszaruval és tarisznyával az oldalán ábrázolják. Körülötte makkok, hatalmas tölgyfalevelek jelzik a sűrű erdőt.
Nagy Ferenc szarukürtjén Patkó Pista balladája elevenedik meg négy képen. A téma könnyen ihlette meg Nagy Ferencet, hiszen az esemény Bábonyban, a művész gyermekéveinek színhelyén játszódott le. Az erdőt jelképező növényi és madármotívumok a figurális ábrázolások közeit sűrűn kitöltik. Az első jeleneten azt a pillanatot látjuk, amikor Bábonyban a meglepett Patkó Pistát meglövik a tölgyfa mögé rejtőzött pandúrok. A következő képen a sebesült betyár egy kazalra hanyatlik. A harmadikon a kisbíró megsajnálja és a pandúrok valamint a bámészkodó falunépe szeme láttára vizet ad a haldoklónak. Az utolsó jeleneten már koporsó nélkül a temetőbe viszik a halottat, akit sokan kísérnek utolsó útjára. A néphagyomány szerint halála előtt a betyár elárulta a kisbírónak, hogy hol találja meg a rablott kincset.
Patkó Pista jeltelen sírját sokáig egy titokzatos személy gondozta. Később derült ki, hogy Rudnay Gyula festőművész fivére volt a titokzatos személy. A betyárban ő is a szabadságért küzdő nép harcosát látta. Ez a gondolat vezette a család leszármazottját arra, hogy Nagy Ferenccel csaknem három méter magas kopjafát készíttessen és állíttasson Patkó Pista sírjára. A kopjafára kifaragott kard és lánc a hősiesség, illetve a rabság jelképe. Patkó Pista emlékét méltón őrzi a kopjafán kívül a kürt is, a figurák arcának, mozdulatainak kifejező erejével, a balladához méltó tömör előadásmóddal.
Nagy Ferenc alkotásain egyre inkább megmutatkozik a szobrászi formálás, az önálló plasztikára való törekvés. A változatos formájú kis dobozok, melyek a régi beretvatartók és asztali sótartók hagyományát őrzik, valójában csak a fedelükön levő állatfigurák tartói. Eltérő a méretük, formájuk. Domború faragásuk, mely somogyi jellegű, változatosan idézi fel az erdő sűrűjét, virágaival, leveleivel, állataival. A formák oldaldíszítményeit kettéosztja egy-egy elválasztó sáv, szegély vagy üres felület. Ez alól kivétel a hengeres forma, ahol a körülfutó kompozíció egységét nem bontja meg semmi. A hangsúly itt már a doboztetőn lévő állatfigurákra terelődik. Tartásuk, mozdulatuk meghatározza a doboz szimmetrikus formáját, illetve a dobozok oldalának díszítményeit is. Ebbe a csoportba több doboz sorolható.
Az elsőn egy gyík nyújtózkodik miközben szemeivel éberen figyel. Élvezi a napsütést, nem vész bele a körülötte burjánzó dús növényzetbe.
A következő doboztetőn figyelő állásban, támadásra készen áll a vaddisznó. Ferde irányú helyzetével mozgalmasabbá válik a szimmetrikus elrendezésű tartódoboz formája.
Egy másik doboztetőn egymással ellentétes irányba fordulva, szorosan egymásnak feszül a két kan, hogy megvívják harcukat.
Róka, illetve két galamb díszíti egy-egy doboz tetejét. A róka alakja a tartódoboz külső formáját követi, a galambok lírai megformálásához pedig jól illik a tartódoboz hengeres formája.
Békében legelészik a kos. Alakja szintén követi a tartódoboz formáját. A kos szarvainak kimunkálása tökéletesen visszaadja az élő állat szarvának jellegzetes formáját. A talapzat virágmotívumai - margaréta, tulipán - között pávák pihennek.
Egy más felépítésű doboz tetején komoran, leszegett fejjel, öklelésre készen áll a bika. A doboz talapzata is eltérő. A doboz oldalán látható erdei jelenetet mély árnyékok teszik még mozgalmasabbá. Elől és hátul egy-egy álló, merevebb tulipándíszes életfa áll, melynek határozott megformálása összhangban van a bika elszánt, harcra kész indulatával.
A körtefából és szaruból készült sótartókra már emberalakok kerültek. Az embereket, a Nagy Ferencet körülvevő embereket, a parasztokat, kiemelten a pásztorokat állítja a faragás központjába.
A körtefa asztali sótartó fedelére egy alvó pásztort faragott ki a mester. Pörge kalapja a homlokába húzva, egyik karja a feje alatt, a másikat a tarisznyájára fekteti. Elnyúló alakja túlnyúlik a doboz fedelén. A sűrű somogyi erdőt jelképező növényvilág látható a doboz oldalán: tulipánformák, margaréták, csipkés levelek.
A pásztor békésen heverész közöttük. Mozdulatlanságából biztonság és béke árad.
A régi szegényparaszti élettel való azonosulása mutatkozik meg parasztfiguráin, hiszen fiatal korában ő is ezt a nehéz életet élte.
A két kis sótartón gondokba merülten ül két töprengő alak; pörge kalapban, nagy csizmában. Egyikük kezeit összefonja, a másik térdére könyököl, arcát öklére támasztja. Az arcok, alakok, típusok régi történelmet elevenítenek meg. A fekete szaruvégből készült sótartók növénydíszei Somogy virágos mezőire utalnak.
Ehhez a paraszti világhoz tartozik a görnyedt hátú öregasszony is, a mélyen domborított asztali sótartó fedelén. Kendős fejét előrehajtja, keze ölében nyugszik. Talán emlékezik, talán az elmúlásra gondol, talán elszunnyadt.
Az egyre monumentálisabbá, nagyobb méretűvé váló szobrok készítése idején Medgyessy Ferenc volt az eszményképe. Nagy Ferenc életében is elkövetkezett az a pillanat, amikor az alakok önálló szoborként jelentek meg, elszakadva a tartódoboztól. Így egy régi vágya vált valóssá: nagyméretű alakot, önálló szobrot faragott. Az idesorolt alkotások címei bőségesen tájékoztatnak bennünket a voltaképpeni tartalomról, azaz emberi jellemtulajdonságok, lelkiállapotok, gondolati elemek kifejeződéséről. Az ebbe a csoportba sorolt művek szinte kizárólag szobrok.
A sótartó fedelén lévő görnyedt hátú öregasszonyt nagyobb méretű szobor formájában is kifaragta. Ez az öregasszony elbóbiskolva ül, munkában megkérgesedett, fáradt kezei lemondóan csüngenek, szinte már húzzák a föld felé. Azt a kort ábrázolja, amikor az ember már csak az emlékeinek él.
Egy vallásos öregasszony áll előttünk. Csizmát, hosszú szoknyát, kabátot, fejkendőt visel. Kendője keveset hagy szabadon arcából, de fejtartása, arckifejezése elárulja egyszerűségét, s azt is, hogy fontos számára a vallás. Összekulcsolt kezében imakönyvet tart, talán éppen a templomból jön.
A művész fejlődésében újabb lépés, hogy az egyedülálló figurák mellett szoborcsoportokat is komponál. Ilyen szoborcsoport a ravatal mellett virrasztó három öregasszony. Előre hajolnak, kezüket imádkozva kulcsolják össze. Arcukon döbbenet és fájdalom. Halott társuk mellett virrasztanak, elgondolkodva saját sorsukon.
Egy másik szoborcsoportot két hajlott tartású öregasszony alkotja. Tartásukat a görcsös, kemény fa szabta meg. Egyikük kendőbe burkolózva, fejét lehajtva áll. Szomorú arca mély bánatáról árulkodik. A másik, kissé magasabb asszony vigasztalni próbálja őt. Összefont kezeit felemeli, ezzel is jelezni próbálja, hogy a megmásíthatatlanba bele kell törődni. Arckifejezése, testtartása, mozdulata a vigaszt nyújtóra utal.
Az újabb szoborcsoport a falusi élet tipikus jelenetét mutatja be. A három öregasszony szomorú, hallgatag, kezüket szívük felett összefonják. Egymás felé hajolva állnak, egyszerű, hosszú ruhában.
Jellegzetes öltözékében, pörge kalapjában, szűrét vállára borítva őrzi nyáját az önálló szoborként szereplő pásztor. Botjára támaszkodik, szigorú szemével tekintélyt parancsol.
„Három jómadár" néz maga elé, hetyke rátartisággal, ravaszkodón egy másik kompozíción. A fiatalabbak zsebbre dugott kézzel állnak, az idősebb harmadik hátrafonja kezét. Csizmát, csizmanadrágot, előre nyitott bekecset, pörge kalapot viselnek. Tekintetük, arcuk, tartásuk elárulja, nagy-nagy tapasztalatuk van az alkudozásban.
Önábrázolásnak is tekinthetjük a Szobrász nevet viselő szobrot. A férfi nadrágot, feltűrt ujjú inget visel. Két kezével erősen fogja a fejszét. Tekintete és tartása egyaránt azt érzékelteti, hogy nem hátrál meg semmitől.
A másik, hasonló szobron már az idősebb, de még mindig fiatalos művész jelenik meg előttünk. Csak szerszámai változtak, ő maga nem. Ugyanaz a kitartás, elszántság jellemzi, mint fiatalabb korában. Két kezében erősen tartja a vésőt és a bunkót.
A mindennapi életben előforduló házi perpatvart is megjeleníti. A bajuszos, kucsmás öreg mérgesen néz maga elé, látszik, hogy veszekedik asszonyával, aki most jött be a munkából. Az asszony nem néz urára, fejét is elfordítja, konok hallgatással válaszol a férfi szavaira.
A kétalakos szoborcsoport, a Vén huncut, férfi alakja jellegzetes testtartásáról kapta nevét. Kezét mélyen zsebeibe süllyeszti, kucsmája homlokába húzva, talán ezzel igyekszik palástolni a huncutságot, amit elkövetett. A mellette lévő asszonyka határozott kiállású, karjait magabiztosan összefonja. Tekintete komoly, ezzel is haragját fejezi ki. Papucsot, rövid szoknyát visel, haja kontyban. Egy öntudatos fiatal nőt láthatunk, aki éppen számon kéri urát, hol, merre járt, milyen csínyt követett el.
A régi falusi élet, a férfi és a nő viszonya jelenik meg két másik kompozíción. A gazdag paraszt keményen, rendíthetetlenül áll előttünk mindkét szoborcsoporton. Önelégült, öntelt, a világ közepének tudja magát. A „kevély" hátrafonja, a „rátarti" magabiztosan zsebébe süllyeszti ökölbe szorított kezét. Kidüllesztett mellel, szétvetett lábakkal áll mindkettő. A régi falusi sors tárul fel előttünk. Lehajtott fejjel, alázattal, hosszú évektől megtörtén, munkától megkérgesedett kezeit összekulcsolva áll ura mellett az asszony. Arckifejezéséről, tartásáról, a fájdalom, a sok-sok megaláztatás olvasható le.
Magabiztosan, szinte kevélyen áll előttünk a falusi asszony. Rövid kabátkát, hosszú szoknyát, kötényt hord. Munkától megkérgesedett kezeit elől összekulcsolja. A kendő félig eltakarja arcát, de így is lehet látni, hogy az élet nem törte meg, sugárzik belőle az erő, az akarat.
Az élet végére jutott öregasszony minden fájdalmát ábrázolja egy nagyméretű szoborban. Az arc barázdáiból szinte leolvasható, hogy az egyik ránc eló'bb támadt, a másik később. Feje és teste szinte már összeaszott, csak felfelé tartó, egymást takaró keze beszél még életéről. Az alak tudatosan torzító, megnyújtott ábrázolása merész újítás.
Derűs hangulatot keltenek a menyecskék, fiatalasszonyok megragadó bájú ábrázolása. A barátság megnyilvánulását, egy újabb élethelyzetet is ábrázol a művész. Mintha egy véletlen találkozás tanúi lennénk. „Fontos" megbeszélnivalója lehet a két menyecskének. Mondanivalójukat szemüket lesütve közlik egymással. Ez a kis esemény időtlen: játszódhat jelenben és múltban egyaránt.
Hasonló, de egyedülálló alak a kendős lány. Finom termetű, lesütött szemű, hosszú szoknyában, nagy csizmában álldogál. Sok munkától megerősödött kezeit szelíden kulcsolja össze.
Kigombolt mellényébe kapaszkodva magabiztosan néz elénk a fiatal legény. Az életnek bátran mer nekivágni. A kedves, fiatal lány kecses termetű. Hosszú ruhában, nagy csizmában jelenik meg. Szelíden kulcsolja össze kezeit, amelyek megerősödtek a sok munkában. Testtartása, lehajtott feje a férfivá! szembeni alárendeltséget fejezi ki.
Az öntudatos fiatal nőt ábrázoló szobron már nyoma sincs a hajdani elnyomottságnak. Kendőjét úgy kötötte hátra, hogy haja elől kilátszik homloka fölött. Öltözéke már nem népviselet: kerek nyakkivágású ruhát és pántos cipőt visel. Arca és tartása kétségtelenné teszi, hogy már a mai életből való, karjait magabiztosan összefonja, határozott tekintetével szembenéz velünk. Így jelenik meg a „tabi Vénusz" Megyessy Ferencnek „debreceni Vénusz"-a után.
Az ülő kontyos asszonyt ábrázoló szobor is mai figura. Arca fáradtságról árulkodik, talán éppen elfáradt a munkában. Öltözködése mai, dús haja fölött már nincs kendő. Megformálása robosztus, tömör.
Kitűnő pillanatképként örökítette meg a répaszedő lány alakját. Szintén mai lány, aki hátrakötött fejkendőben, rövid szoknyában erőlködve húzza ki a földből a répát.
Szintén pillanatkép a kapáló menyecskét megformáló szobor. Élethűen ábrázolja a kapálás jellegzetes testtartását. Hátrakötött fejkendős, rövid szoknyás mai lány, papucsban.
Önábrázolásnak is lehet tekinteni a tömören megformált, zömök, mezítlábas parasztfiút, aki izmos karjával épp most készül hátára feldobni a teli zsákot, hogy a cséplőgéphez menjen vele. Harmonikus
kompozíciót hoz létre a földhöz feszülő, terpesztett lábak és a fiú előrehajló mozdulata.
Nagy Ferenc egyszerűséggel, bájjal tudja ábrázolni a női testet. Telt idomú, erős testalkatú lány nyújtózkodik, élvezi a napsütést. Kezét tarkójánál összefonva lábujjhegyre áll, látszik rajta, hogy jól érzi magát.
Nagy Ferenc vallásos alkotásait, a domborműveket, szobrokat sorolhatjuk ide. A Nemzeti Galériában 1976-ban rendezett nagy kiállítása csalódást keltett a művészben: nem hittek faszobrászi tehetségében, csak mutatóban állították ki egy-egy alkotását.
A tizennégy képből álló „Stációk" sorozat megrendelése jó alkalmat adott a bizonyításra. A sorozatnak nagy sikere volt, így a megrendelés ellenére sem tudott tőle megválni. Egy képes biblia illusztrációi inspirálták, de az alkotás folyamatában egyre inkább elszakadt attól.
A tizennégy képből az egyik azt a jelenetet ábrázolja, mikor Krisztust megfosztják ruháitól. Ezen a jeleneten kiváló az alakok egyénítése: Krisztus nyugalma és a római katona megdöbbenése, a két alak tekintetének találkozása. Az alakokat a művész nem szorította bele a keretbe, hanem a keret elé helyezte őket. A Krisztus fején lévő, töviskoszorút jelképező nyolcas fonatú faragás népi jellegű. A másik jeleneten, a puritán egyszerűségű Pietán, az anya fájdalmát megrázóan tükröző jeleneten kitűnően hat az átlós kompozíció. Az alakok kettős keret elé kerültek és különösen szép a két fej és a két kéz kapcsolatának megoldása.
A siker további evangéliumi jelenetek, legendák ábrázolására ösztönözte. Nagy Ferenc nem bigottan vallásos, de ez nem gátolja abban hogy azonosulni tudjon azzal, ami a vallás lényege: a tiszta emberszeretettel. Az eszményi, vallási tematikájú ábrázolásoknak más magyarázata is van. A Nemzeti Galériában 1977-ben megismerkedett a középkori magyar szobrászat remekeivel, amelyeknek szellemét magába hasonította.
Az eddig még nem publikált művek közül Jézus életének néhány fontosabb fejezetét - születésétől haláláig - eleveníti meg a következő négy alkotás.
Nagy Ferenc utolsó remekműve a Betlehem. A dombormű a Megváltó születését ábrázolja. A bal felső sarokban a három királyt vezető csillag látható. A királyok ajándékukat - az aranyat, tömjént, mirhát - a jászol felé fordulva nyújtják át. Mária, Jézussal kezében és a mögötte álló József a kompozíció központi alakjai. )ózsef mozdulatában - ahogy kezét Mária vállára teszi - a féltés, szeretet fejeződik ki. A jászol körül az állatok leheletükkel melegítik az újszülöttet. Az alkotást jobb oldalon a pásztorok alakjai zárják le, arcukon meghatottság és a Megváltó születése fölötti öröm sugárzik. Az ábrázolásmód egyszerűségében is felemelő.
Jézus, miközben kereszttel a vállán kivégzőhelye felé tart, édesanyjával találkozik. Jézus fején töviskoszorú, mely szenvedéseit még fokozza. Egyszerű ruhában, fejük körül glóriával ábrázolta az alakokat. A hatalmas keresztnek csak egy töredéke látszik. Az anya talán utolsó szavait, mondatait suttogja Jézusnak. Arcuk, tekintetük fájdalomról, szomorúságról árulkodik. Az anya egyik keze Jézus kezét fogja, másikat annak mellkasára teszi, mintha így próbálná feltartóztatni. A külső keret végig növényi díszekkel - margarétával, leveles indával - díszített. Az alakok szinte kilépnek a keretből, ezzel is közelebb érezzük a fájdalmukat.
A Golgota című alkotásnak a központi részét a keresztre feszített Jézus foglalja el. Arcán látszik a szenvedés. Körülötte az asszonyok, akik állva vagy térdelve imára kulcsolt kézzel siratják a Megváltót.
A dombormű alsó jelenetében az árulásnak lehetünk tanúi. Júdás átveszi „jutalmát", a harminc ezüstpénzt. A jelenetet virágos keret szegélyezi, a felső rész közepén a napot margaréta jelképezi.
A halott Jézust és az őt sirató édesanyját ábrázolja egy másik dombormű. A háttérben a kereszt és a létra, a kínhalál eszközei. Az édesanya testtartásával, arcának megformálásával a mérhetetlen nagy fájdalmat kiválóan érzékeltette Nagy Ferenc. Szívszorító, ahogy az elviselt szenvedések nyomai még látszanak a halott Jézus arcán. A művet virágmintás keret veszi körül, melyet még farkasfog-sor is díszít, Fent, középen visszatérő motívumként a napot itt is margaréta jelképezi, alul középen pedig töviskoszorú van elhelyezve,
Krisztus siratását balladái tömörséggel megfogalmazott kompozícióban ábrázolja. A teret teljesen betölti a mozgalmas, sokalakos jelenet. Az álló alakok feje egyenlő magasságban éri el a keretet. A figurák mindegyike külön egyéniség, nincs két egyforma arc. Az álló apostolok függőleges vonulatának ellentéteként a halott, fekvő Krisztust és a fölébe hajló, zokogó női figurákat vízszintes vonulatként ábrázolja.
Az álló apostolok nyugalmával ellentétes a sirató nőalakok határtalan fájdalmának kitörése. A széleken elhelyezett figurák befelé fordulnak, így lezárttá válik a kompozíció.
Lírai szépségekben gazdag jelenetet ábrázol a művész, amikor a négyszögletű fülkében elhelyezett Veronika átszellemült arccal, rajongó, álmodozó tekintettel fordul Krisztus felé, hogy homlokát kendőjével megtörölje. A kendőt megemelő kéz mozdulata, a kendő lengése, Veronika ruhájának lebbenése különösen finom. A Veronika fölé hajló Krisztus feje és tartása szelíd nyugalmat áraszt. A sima belső keretet virágos keret veszi körül, amelyen Nagy Ferenc dunántúli ornamentikájával találkozunk. Ez a külső keret felül, a közepe felé emelkedik, szinte megkoronázza a jelenetet.
Egy másik kompozíción két térdelő angyal veszi körül a középen álló Máriát. Kezének tartása a megdicsőülést jelzi, a palást függőleges, nyugodt esése pedig hangsúlyozza méltóságteljes lényét. A művész újabb lépést tett, mikor alakjait itt már csaknem körplasztikusan mintázta meg a relief keretén belül. Különösen szépen látható mindez a jobboldali angyalon: befelé forduló oldala is csaknem teljesen kifaragott. Az ünnepélyes hangulatot a háttér ferdén futó sugarai fokozzák. Ha Mária koronájának díszítményét, a kereten lent és fent vízszintesen végigfutó virágornamentikát, valamint a függőleges szélek farkasfogas díszítősorait nézzük, rögtön szembetűnik a díszítés magyar jellege.
Az előbbi ünnepélyességével ellentétben nagyon emberi, közvetlen egyszerűséggel ábrázolja a Szent Családot. A két felnőttet ábrázoló figura finoman hajlik a gyermek fölé, aki elfogódottan tekint anyjára. A jelenetet körplasztikusan faragta meg a művész, így az alakok már teljesen elválnak a háttértől. A kompozíció bensőségét nemcsak a tekintetek kapcsolódása hozza létre, hanem az a láthatatlan, de a néző szemét mégis irányító vonal is, amely József, a gyermek és Mária karjának vonalát válltól vállig összekapcsolja. A keretező dús díszítmény tagolása is érdekes. Itt is megjelenik a ragyogó napra emlékeztető margaréta, illetve az alsó sorban a virágok között vallási jelképek láthatók. Az oldalkeret hagyományosan dunántúli motívumokkal díszített.
A Virágkoszorús Madonnát önálló szoborként ábrázolja. Koronáját margaréták és csipkés levelű tulipánok ritmikus váltakozása alkotja, övét pedig tulipánok díszítik. Nyújtott alakjának hatását tovább fokozza palástjának, ruhájának hosszanti redővetése. A Madonna tekintete befelé néző, átszellemült. Széttárt kezei az önmagát osztogató jóságot fejezik ki.
A megfeketedett fáról kapta egy másik Madonna szobor a fekete jeizőt. Az anya, karján gyermekével, szomorúan néz felénk, mintha sejtené mi lesz gyermeke sorsa. Egyszerű, hosszú ruhát visel, mely lábainál redőződik egy kicsit.
Kecsesen, feje körül glóriával, kezeit imára kulcsolva áll előttünk egy kis talapzaton a Glóriás Madonna. Egyszerű ruhát visel, lábán papucs. Egész megjelenése az ártatlanságot, jóságot sugározza. Ékszer-szerűén finom a fülke keretének virágdíszítése: a hullámvonalas indán körülfutó tulipánok és margaréták. A virágkoszorú nem összefüggő, hanem szakaszokra bontott. Alul egy nagy margaréta, felül pedig egy szív látható. A szakaszokat alul, felül farkasfog zárja le.
A Barokkos Madonna jellegzetessége és amiről a nevét is kapta az, hogy nem népi motívumok díszítik, hanem a barokkra jellemző leveles indák. Ebből a díszítésből emelkedik ki Madonna a maga egyszerűségével. Köpenyének ábrázolása is eltérő az eddigiektől. Bal kezével felfogja köpenyét, ezáltal ruhája nagy redőkben hullámzik lábáig. Kezében egy lángoló szívet tart. Az egész alak szinte kilép a keretből.
A magyar legendák világa különösen vonzotta Nagy Ferencet. Így jeleníti meg Árpád-házi Szent Erzsébetet. Szép arca mintha azt fejezné ki, hogy osztozik minden emberi szenvedésben. Kötényében rózsákat tart: kenyeret vitt a szegényeknek, amely a legenda szerint virággá változott. Csodálkozó arca és kissé nyitott szája arról vall, hogy őt magát is meglepte a virágcsoda. Kissé csontos arcának megformálása, szemeinek vonala - mint több más nőalakjáénak is - feleségének arcát idézi.
Gárdonyi Géza Isten rabjai című regénye nagy hatással volt a művészre. A Mátyás templom alagsorában nézelődve látott egy kis márványszobrot. Ez és a könyv együttes hatása ösztönözte Árpád-házi Szent Margit szobrának megalkotására. Fejét kissé oldalra hajtja, szomorú tekintete a messzeségbe vész. A dunántúli mezők virágaira emlékeztető liliomszálat tart kezében. Földig érő öltözéke még karcsúbbnak mutatja amúgy is megnyújtott alakját.
Az államalapító István királyt teljes méltóságában jeleníti meg, uralkodói jelképekkel kezében. Tartása mozdulatlan, tekintete teljesen szembenéző, határozott, mint aki tudja, hogy a magyarság történelmét formálja. A király alakját kiemeli az alig tagolt, hullámvonalas viráginda a kereten. Talapzatként hat a gazdag virágornamentikájú, széles, vízszintes sáv, amelynek motívumai között látható a pajzs bárddal és karddal.
István király feleségét, Gizellát is megjeleníti. Hosszú haja vállára omlik, kezeit elől összefonja. Szinte kilép a keretből. A fülke keretének virágdíszei között hullámvonalas indán körülfutó margaréták és tulipánok láthatóak. A virágkoszorú szakaszosan bontott. A nap ontja sugarait a felül csúcsos keretről.
A kinyitható hármas oltár monumentális hatású. Az oltár egyes részeiben félkörös fülkék foglalják be az alakokat. Középen Mária áll, karján a gyermekkel. Magához öleli, miközben gyengéden tekint rá. Megformálása nagyon egyszerű és közvetlen, mint egy falusi anyáé. A többi alak ábrázolása is hasonló. Balról magyar süveges pásztorfigura halad, mellette bárány, kezében kampós bot. Jobbról József közeledik Máriához, fűrésszel karja alatt, szekercével a kezében. A mellékalakok oldalnézetűek, a jelenet így alkot zárt kompozíciót a szembenéző Máriával. Az oldalszárnyakon egy-egy széles, míg a középrészen két függőleges díszítménysor húzódik. A finom, aprólékos, dús virágornamentikákat négy részre tagolta, melyeket farkasfog-sor választ el egymástól. A virágok közé számos jelképes motívum került: a hit, remény, szeretet szimbólumai, a Szentlélek, a betlehemi csillag, csengők, harang, harsonák veszik körül Máriát. Hasonló jelképes motívumok láthatók a két szélső sáv virágai között: üstökös, a Szaturnusz bolygó gyűrűjével, csillagok, hold, birka csengővel, juhászkampó, kalapács, gyalu, csanak. Mindegyik alak felett félkörös térkitöltő sáv húzódik, gazdag díszítménnyel, farkasfoggal szegélyezetten. A becsukott oltár szárnyainak külső díszítése egészen más: nagyvonalú viráginda fut végig az egész felületen, tükörképszerűen ismétlődve mindkét szárnyon. A belső díszítményhez hasonlóan itt is farkasfog a felső és az alsó lezáró mintasor.
Ebbe a csoportba a népi díszítőművészet körébe tartozó, az életöröm kifejeződését elősegítő, megvalósító eszközök, például citerák, szaruserlegek, ivókürtök tartoznak. Ezek az életöröm különféle megnyilvánulásainak állítanak emléket, mint a lakodalomnak, a lakodalmas menetnek, a szüretnek, a szüretelőknek.
Két áttört szaruserlegen az almaszedés és a szőlőszüret jelenetei elevenednek meg. A munkafolyamatok tömören, szemmel leolvasható egymásutánban követik egymást és az alakok öltözködését is figyelembe véve már a mai életre utalnak. A két serleg szerkezeti rendje teljese eltérő. Három vízszintes sávra tagolódik az almaszüreten a díszített felület, a szőlőszüret kompozíciója csavarvonalas menetű. Bámulatot kelt, hogyan tudott a művész különböző' mélységeket, egymás mögötti rétegeket kialakítani, hogyan tudta a térhatás, plaszticitás, a rajzosság és domborúság, a fényárnyék játék ilyen finomságát elérni a 3-4 milliméteres szaru falában. A csipkeszerűen áttört háttér levegősen könnyű hatást kelt: a művész zsákvarró tűvel alakította tovább a háttér már áttört kerek kis lyukainak formáit.
Alul és felül az almaszedés jelenetű széles virágornamentika fogja közre, amelyből az erdő állatai sem hiányoznak. A munka a gyümölcs szedésével indul. Egy fiatal nő ágaskodva szedi a fáról az almát, a többiek ládákba, kosarakba rakják és viszik a leszedett almát, végül megpihennek. Az alakok erőteljesek, az arcok finoman kidolgozottak, a mozgások lendületesek, minden mozdulat más és más.
A szőlőszüret jelenetén a díszített felületet egyoldalas rozmaring-ág osztja fel a farkasfoggal áttört alsó és felső szegélyen belül. A jelenetek lent virágornamentikából indulnak és fent abba torkollanak. A jelenetsor mozgalmasságát a csavarmenetes felépítés kitűnően fokozza. A munkafolyamat egyes szakaszait hatalmas szőlőtőkékkel választotta el egymástól. A művész a munkán kívül az embert is ábrázolja: a puttonyos férfi gyengéden a térdelő, szőlőt szedő lány vállára teszi a kezét, vagy a vödrébe szőlőt szedő, előrehajló lány hátát megböki egy legény, akinek nyilván „fontos" mondanivalója van számára. Lírai bensőség fűti az egész jelenetsort. Az élet teljes ábrázolásának törekvése ezeken a képsorokon is érzékelhető: a folyamat befejezését jelző öreg, borosüveges férfival.
Faragott citerái formai kísérletező kedvének példái. Az 1973-ban meghirdetett „Röpülj páva" népművészeti mozgalom vetélkedője alkalmából készült a kecskeméti hangszerpályázatra beküldött citerája, melyet nívódíjjal jutalmaztak. Nagy Ferenc maga is sokoldalú népművész volt, citerázott, énekelt.
A citera lépcsőszerűen faragott oldalán virágok közt bujkáló fácán, páva, galambok láthatók, hosszabb oldalát pedig szakaszokra bontotta. A paraszti élet három tipikus jelenetét mutatja be a négy gazdag virágornamentikájú pávás kép. Az első képen a tölgyesben ropja a táncot két alak, bő gatyában lobogós ingujjal, pörge kalapban. Mozgalmas, lendületes jelenet. A középső képen a citera hangjára táncolnak a lányok. Egyszerre lépnek, szinte halljuk lábuk dobbantását. A teljességre törekvés igénye itt is megjelenik: a záró képen öregek táncolnak, csizmás lábakat nehezen emelve. A ritmust tapsoló kezük szolgáltatja. Az egész díszítmény felülete egyenletesen, nem túl mélyen domborított, ebből adódik a kompozíció finom fény-árnyék játéka.
Egy másik citera egyik oldalán a lakodalmas menet látható. Szinte hallani a zenészek játékát. Elöl halad egy kisfiú és egy kislány, mögöttük az ifjú pár. Őket követik a szülők és a vendégsereg, fiatalok, öregek, gyerekek, párosával, vidáman vonulva. A lányok díszes kendőt, vagy virágot tartanak kezükben. A férfiak kalapján szalag, a lányok hajában virág. A menetet a rezesbanda zárja. Nincs két egyforma alak. A szoknyák ringása érzékelteti a mozgást. Az elől levő alakok részben takarják a hátsókat. Elől és hátul egy-egy virágsor zárja le a képet. A citera másik oldalát három részre bontotta a művész. A két szélső részben virágok között páva látható, a középső részben pedig egy nagy margaréta.
A harmadik citera simább oldalán kondájukat legeltető juhászok találkoznak az erdőben, egy pedig a fa alatt furulyázik. Mintha az erdő vadjai is figyelnének a muzsikaszóra. A citera másik oldalának erősen domborodó felületén a három jelenet közé virágbokrok ékelődnek. A bal szélen pipázó öreg parasztok állnak, hallgatagon is beszélgetve. A másik szélen három öregasszony pletykálkodik, a középső füléhez odahajolva. A középső asszony merev tartásával tartózkodását fejezi ki. Ezt a tartózkodását hangsúlyozza az, hogy tekintete semmit nem árul el, kezeit köténye alá rejti. Középen, élénk beszélgetésbe merülve a fiatalok csoportját látjuk. A művész nagyobb teret ad nekik, ezzel is jelezni akarja, hogy előttük áll az élet, övék a jövő.
A lakodalmas menetet - ami a citera oldalán már megjelent - egy nagyméretű domborművűn látjuk viszont. A násznép a hagyományos népi szokásrend szerint vonul. Elől díszes pártával a fején, méltóságteljesen lépked párjával a menyasszony. Öregek, fiatalok, gyerekek vonulnak mögöttük. A lányoknak virág a hajában, a férfiak kalapján szalag; van aki díszes zsebkendőt tart kezében, mások virágot. Harsányan hívja fel a falu népének figyelmét az ünnepi eseményre a rezesbanda, mely élethűen zárja le a menetet. A relief majdnem körplasztikus. A figurák mozgása, arcvonása a valóságot vetíti elénk. Egymásba karolva, párosával mennek, az elöl levő alakok takarják a hátsókat. Nagyon szép a lábak lépésének ritmusa, a szoknyák ringása.
A szüret visszatérő téma, amely most erősen domborított fafaragásként, csaknem körplasztikus reliefben jelenik meg. A munkajelenetek ábrázolása hasonló, de mégis más, mint amilyen a szaruserlegen látható. A fejek fölött végigvonuló indák, faágak mintegy összefogják a kompozíció egyes részleteit, keretezik az egészet. Balról elindulva az első nagy szőlőtőke felé négy alak hajol, kettő-kettő egymással szemben. Az idős asszony dézsát és kést tart a kezében, éppen munkához kezd. Mögötte pipázó férje. Öreges, óvatos meghajlásukkal ellentétes a szemközti két fiatal mozdulata. A térdelő, szőlő-fürtöt szakító lány mögött puttonyos férfi áll, aki - a szarukürtön ábrázolt jelenethez hasonlóan - a lány vállára helyezi kezét. Nyilvánvalóan egy szerelmi kapcsolat tanúi vagyunk a következő jelenetben is, a szembenálló fiatal férfi és nő összetartozását felismerve. Mögöttük, a másik szőlőtőke túlsó oldalán egy guggoló, szőlőfürtöket szedő lány alakját látjuk. A háta mögött lévő férfi vele ellentétes irányban, teli vödörrel és puttonnyal lép a taposókád felé. A két taposó-lány alakja a jelenetsornak talán legszebb részlete. Szoknyájukat felhúzva, egymás kezét fogva végzik a munkát. Szép arcuk, izmos testük, melyekre ráncokat vető ruhájuk feszül, nem maradhat hatástalan: még az asztalnál iszogató idős férfi is - aki ismét egy teljes életfolyamat lezáró eleme - nem tudja közömbösen nézni őket.
Ebbe a csoportba sorolható a következő két dombormű is. A béke a világon minden ember számára fontos. Ez a legfőbb mondanivalója a Béke obeliszknek. Egy fiatal, ártatlan lányt láthatunk, aki az általa szabadon engedett galamb után néz, amely a béke szimbóluma. Az alkotás alsó részében az öt földrészt - Ausztrália, Amerika, Afrika, Ázsia, Európa - egy-egy emberfej jelképezi. Mindegyik fej az adott földrész lakójának jellegzetességét mutatja. Nők és férfiak, akik számára egyaránt fontos a béke. Az egész alkotás formája - az ég felé törés - az obeliszk jegyeit foglalja magába.
A tavasz a megújulás időszaka. Ekkor virágzanak újra a fák, színesedik a rét, az erdő, az emberek vidámak, boldogok. A tavasz ugyanakkor a munka időszaka is. A földeken újra kell dolgozni, a vetést megkezdeni. A Tavasztündér alakjával is a bőséget jelképezi. Telt idomú, erős testalkatú lány. Hosszú haja meztelen hátára omlik. Fején virágokból font koszorú, kezében egy szál virág. A külső keretben az eddigieknél jóval több virág jelenik meg, ezzel is jelezve a tavasz megérkezését.
Az ötvenes évek elején megpezsdült az érdeklődés a népművészet iránt, a fiatal népművészek intézményes keretek közé tömörítése, a háziipari szövetkezetek megalakulása kétségkívül hatott a magyar népművészetre. Az idős művészek helyére újak léptek és a népművészetet a népi iparművészet kezdte felváltani.
A fiatalabb faragók, mint hivatásos faragók, már a pásztorművészet teljes átalakulásának időszakában léptek fel. Megőrizték a népi tárgyformákat, amelyek használati tárgyakból vitrin-tárgyakká lettek, illetve új tárgykörökkel bővült a repertoárjuk, mint a dobozok, cigarettatartók stb. A régi technikákat is alkalmazzák, de főképp a századforduló óta divatos domború faragást kedvelik fára is, szarura is, sőt a fa és csont csipkeszerű, áttört díszítése hódít tért körükben. Mintakincsükben leggyakoribbak a virágábrázolások, állatábrázolások, olykor a mai életükből választanak egy-egy témát.
Nagy Ferenc még beleszületett a népéletbe: a somogyi pásztorfaragó ősök mintájára vette először a kést a kezébe. Faragótársainál sokkal érzékenyebb a hatásokra. Nemcsak az idős dunántúli pásztor-faragók (id. Kapoli Antal, ifj. Kapoli Antal) munkáit tanulmányozta figyelemmel, nemcsak faragótanfolyamon vett részt Tihanyban fiatalon, de szívesen eljárt kiállításokra is, s a kínai népművészet budapesti bemutatkozása közvetlenül is hatott áttört, csipkeszerű tárgyaira. Emellett művészettörténeti könyveket is szívesen olvasott, s különösen a görög szobrokról látott reprodukciók ragadták meg figyelmét.
Nem engedett a csábításnak, hogy a nagy somogyi mesterek stílusát és formanyelvét másolva a könnyebbik útját válassza az érvényesülésnek, mert tudta, hogy ez puszta reprodukálás lenne. A somogyi népi faragóművészet motívum- és formakincsét úgy olvasztotta be egyéni stílusába, hogy nem vált senki utánzójává és sajátos, öntörvényű, tiszta, igaz, egyedülálló művészetet teremtett!
Technikai virtuozitása kezdettől fogva érzékelhető domború, mélyített és karcolozott díszítéssel készült munkáin: a cseresznyemag kőkemény héjába vésett motívumoktól kezdve a történelmi mondáinkat, betyárlegendáinkat fölidéző szarukürtjeiig, ékszerdobozkáinak, sótartóinak ornamentikájától az egyházművészetben teljesen új irányt mutató műveiig. A díszítendő tárgyak felületét gazdagon és lendületesen kitöltő növényi motívumok (virágok, termések, indák, fák) között gyakran láthatjuk az erdő-mező állatait, emberalakokat, melyek mozgalmasabbá, életszerűbbé, változatosabbá varázsolják a látványt, egyszersmind a plasztikához való erőteljes vonzódásának jelei.
Bár Nagy Ferenc egyik korábbi faragási technikáját sem adta fel, munkásságában egyre hangsúlyosabb szerepet kapott a figurális körplasztika, a háromdimenziós szabad szobor. Megtette a lépést, hogy elszakadjon a népművészettől, el a népi iparművészettől, s tudatosan, tárgyformáló körplasztikát, emberábrázoló faszobrászatot műveljen.
A kisméretű emberábrázolás igénye már az ötvenes évek elejétől jelentkezik nála: a tömör, zárt formaadás, a fej tartásával, a hát görbületével való érzelem és indulat kifejezése a szobrok művészi erőssége. Tetten érhető a természetelvű szemlélet, de mégis minden esetben jelen van az egységes - s csak Nagy Ferencre jellemző - formai átírás.
Motívumanyaga hagyományosan dunántúli, de teljesen egyéni a megfogalmazásuk, s nem kapcsolódik egyetlen ismert stílushoz sem.
Szobrait a bukszusbokor (puszpángbokor) vagy ahogy ő mondja: puspánbokor fájából faragja. Méretük az arasznyitól általában az ötven-hatvan centiméter magasságig terjed, de van, amelyik meghaladja az egy métert is. Szobrain emberalakokat, fiatalokat, öregeket vallási témákat mintáz meg. Az anatómiai tudásnak - alkotójuk is mondja - talán híjával vannak szobrai, de a hiányt valamiféle naiv, népi báj pótolja.
Rendkívüli tehetsége révén a hagyományokat tovább fejlesztve, a modern kor követelményeihez is igazodva, olyan magasságba emelte a népi faragóművészetet, amelyhez hasonló eddig nem volt!
„Nagy Ferenc szobrász és faragó. A szobrász az művész, képzőművész, a magas vagy tudatos, az egyéniséget kifejező művészet alkotója. A fafaragó pedig népművész; ösztönös, a hagyományokba belenövő, az őt körülvevő világ: tárgyak, emberek és foglalkozások, az életmódot meghatározó természeti környezet, tehát egyfajta kollektívum, összefoglaló jellegzetesség, típusok kifejezője."
Nagy Ferenc művészete átmenetet képez a népművészetből a népi iparművészeten át a magas művészetbe (képzőművészetbe). Mégpedig úgy, hogy a hagyományból, a Somogyban különösen gazdag és elhíresült pásztor-fafaragó népművészetből indul és hamarosan az egyéni, a tudatos művészet körébe emelkedik: szobrászművésszé fejlődik. Ez az átmenet ad alkotásainak egyéni kivitelezési formákat és a formákhoz alkalmazkodó faragószobrász technikát.
Mindegyik alkotásáról az mondható el, hogy nem alkalmazott művészet, nem díszítőművészet, nem faragás, ha még oly mesteri
munka is különben, hanem azt, hogy szobor vagy dombormű. Kifejezik ezt a tárgyválasztások is. Alakmintázásokkal (faragásokkal), vagyis szobrokkal, dombormú'vekkel találkoznak.
A nagyfokú plaszticitással és realista igénnyel formált emberalakos domborműveit még a hagyományos pásztorfaragás stilizált növénydíszei veszik körül. Ezek jelzik azt, hogy a művész honnan indult.
Domborművei az alakokon kívül szokásokat, de még inkább munkafolyamatok pillanatait örökítik meg. Sok a vallási tárgyú szobor-dombormű is. Az úgynevezett vallási tárgyú alkotások semmiféle különállást nem mutatnak (sem anyagban, sem technikában, sem a saját anyag adta lehetőségek kihasználásában stb.) a világi tárgyúakkal szemben.
Nem is mutathatnak, mert a művész egyéniségén, saját világán keresztül öltöttek formát. Ezek a látszólag különböző tárgyak, tárgykörök váltak művészi alkotásokká, szobrokká, domborművekké.
1955 | A Varsói Világifjúsági Találkozó művészeti nagydíja |
„Szocialista Munkáért Érdemérem" | |
1956 | A Népművészet Mestere |
A Magyar-Szovjet Társaság oklevele | |
1958 | Kapoli Emlékdíj |
1964 | A 10 éves szövetkezeti mozgalom díszoklevele |
1967 | I. díj a Mezőgazdasági Kiállítás és Vásár pályázatán |
II. díj a Kapoli pályázaton | |
1968 | III. díj a Kapoli pályázaton |
1969 | II. díj a Kapoli pályázaton |
1970 | Kapoli Emlékdíj |
1972 | I. díj a Kapoli pályázaton |
1974 | I. díj a Kapoli pályázaton |
1976 | Oklevél a művészeti szemle járási bemutatóján |
1978 | A Munka Érdemrend bronz fokozata |
1981 | A Tab Nagyközségi Közös Tanács Emlékérme |
1983 | A Somogy Megyei Tanács V. B. művészeti díja |
A Népi Iparművészeti Tanács 30. évfordulójának emlékplakettje | |
I. díj a Kapoli pályázaton | |
1986 | Szocialista Kultúráért kitüntető jelvény |
1990 | Somogy megye elismerő oklevele |
1994 | Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt |
1998 | „Somogyért" kitüntető díj |
Tab Város Díszpolgára |