|
|
|
Nagy Ferenc, a Népművészet Mestere, kicsiny városunk szülötte, 1920. október 5-én látta meg a napvilágot nincstelen uradalmi cselédek gyermekeként. A művészet szele korán megérintette, szeretett rajzolni, s édesanyjának gyönyörű viráglétrákat faragott. Munkáit sokan ismerjük, az embert kevésbé. Nemrégiben a „Somogyért" kitüntetést kapta munkássága elismeréseként. Ennek kapcsán kerestem fel az idős mestert otthonában.
- Hogy van, Feri bácsi?
Betegesen. Sokat kínlódok a szívemmel. Nem rég jött haza a kórházból - veszi át a szót Emma néni. - Alig vártuk, hogy itthon legyen. Sajnos már nem a régi, talán majd a tavasz visszahozza az életerejét.
- Feri bácsi, honnan tudta a „nagyvilág", hogy él Tabon egy ügyes kezű ember?
Gyermekkori jó barátom, Cserhalmi Sándor, aki a helyi általános iskolában tanított, beszélt rá, hogy menjek el vele a tihanyi Népművészeti Házba. A ház vezetőjének nagyon tetszettek a munkáim. Három nyáron át tanultam, dolgoztam Tihanyban, aztán később már megrendeléseket is kaptam. Persze ez nem volt ilyen szép, mint ahogy most hangzik - veszi át a szót ismét Emma néni. Rengeteg dobozt csináltunk akkoriban - mondja - asztalosok készítették el magár a dobozt, mi pedig kidíszítettük az oldalát, a tetejét. Nem volt könynyű munka, s az igazat megvallva, nem is nagyon szerettük, de hát ebből éltünk. Annak idején megfogadtuk, hogy azok közül, amiket saját szórakozásunkra csinálunk, nem adunk el egyet sem. Feri bácsi helyeslőén bólogat. Szóval igyekeztünk letudni két hét alatt a kért mennyiséget - ami általában úgy 150 db volt - s utána jöhetett az, ami a szívünknek volt kedves, igen - mondja, Feri bácsi - szinte megsejtve következő kérdésem, - hogyan születnek a szobrai - mert ezek bennem vannak. A szívemben, a lelkemben. Magam elé veszem a fát, s látom, érzem benne a lányt gyermekkel a karján, a fiút, aki éppen ásni készül, vagy hallom belőle a siratóasszonyok jajszavát. Belelátom a honfoglalást vagy a betyárvilág fájó szépségét. Mindig szerettem a történelmet, imádtam a mondákat, valahol a szívemben ott vannak e világ szereplői minden fájdalmukkal, érzéseikkel, bánatukkal, örömükkel. Én csak megpróbálom megmutatni másoknak is.
- Szülei mit szóltak ahhoz, hogy faragni kezdett?
Azt hiszem elfogadták, hogy farigcsálok, de biztosan nem gondolták, hogy sokra viszem. Nagyon szegények voltunk, napszámba jártunk dolgozni reggeltől estig. Szerettem volna valami szakmát tanulni, de erre akkor nem volt lehetőség. A megélhetés volt a fő cél.
- Most elég kevés szobrot látok itt. Hol a többi?
Elvitték Szekszárdra. Nyílt ott egy kiállításom, az utóbbi napokban ennek az előkészítésével foglalatoskodtunk. Több mint kilencven szobor került bemutatásra, 1998. január 15-én délután 3 órakor nyílt meg Szekszárdon a megyeháza kiállítótermében, s március közepéig tart.
- Még ma is dolgozik?
Már nem vagyok olyan aktív, mint valamikor, a betegségem meggátol abban, hogy sokat dolgozzam. De azért még csinálgatok ezt-azt, most éppen a feleségem kérésére egy betlehemet. Már olyan régóta vágytam rá, de még eddig nem volt módomban elkészíteni. Most, hogy betegeskedem, rászántam magam. Nem túl nagy, nem kíván sok erőfeszítést. Már majdnem készen is van.
- Ha visszatekint az életére, hogy látja azt?
Nem is tudom. Csináltam a dolgomat, azt, amihez érzésem szerint a legjobban értek. Valójában nagyon boldog vagyok, hogy a város elismeri munkásságom, ennek bizonyítására galériát is nyitott munkáim számára 1983-ban. De az ország is méltányolja mesterségem, bizonyítja ezt a sok kitüntetés is, mint például a „Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt".
Valamint amit most kaptam, a „Somogyért Kitüntető Díj". Ezt csupán hárman kapták meg a megyében. Egyetlen fájdalmam, hogy itt helyben kevesen ismernek. Úgy értem tudják, hogy van a Galéria, de propaganda híján nem nagyon érdeklődnek utána. Mondhatnám azt is, hogy a külföldiek jobban ismernek, mint a helyiek. Nyaranta rengeteg holland, német és más nemzetiségű érdeklődő látogat el hozzánk. De a Galériáról ők sem tudtak, míg meg nem mutattam nekik, azóta visszajárnak. Azt gondolom, kicsivel több reklám kellene, hogy tudják az idegenek is, mi van a Galéria épületén belül.
Kedves olvasók, legyen ez a végszó. Reklám. Igen, valójában én is azt gondolom, hogy sokkal több reklámra lenne szükség. Nem ártana esetleg valamilyen prospektus sem, melyben a művész rövid élettörténete, s néhány fénykép - melyek bemutatnák munkáit - kaphatna helyet. Hiszen ezek a faragások szűkebb szülőföldünk szobrokban elbeszélt története.
|
|
|