|
|
|
Árván fekszik a véső a gyalupadon... Még száll a faforgács illata. Megszületni készül a Csoda..., de a mesternek el kellett mennie, mert elszólíttatott.
Elszólíttatott közülünk Nagy Ferenc fafaragó, a népművészet mestere. Eltávozott az, akinek a keze alatt számtalanszor megszületett a Csoda. Életre kelt a holt anyag, életerőre kapott a kiszáradt szilvamag. Vésőjének engedelmeskedett az élettelen körtefa, hogy Szent Erzsébet szíve fölött rózsaként kinyíljék. Most jelképesen meghajtja fejét a puszpáng szobor, s fejet hajtok magam is Nagy Ferenc emléke előtt.
Nagy és jelentős életművet hagyott hátra. Keze nyomán megelevenedett régmúlt történelmünk számos dicső pillanata, mintha csak a költővel szólt volna: „Add, óh, Uram, hogy szépet lássak távolból. Magyar vagyok én magam is." Nagy Ferenc szépet látott és mutatott fel a távolból, ezredéves történelmünkből, hogy erőt meríthessünk a hősi időkből; máskor meg figyelmeztetett az idő múlására: mily rövid az út a bölcsőtől a sírig. A munkáiból sugárzó pillanatnyi örömök, a végtelennek tűnő fájdalmak, a megrendülés és a gyász művészi megfogalmazásai hatalmas életbölcseletet hordoznak. Nagy Ferenc kevés beszédű ember volt, miként munkái is csak szigorúan a lényegről szólnak. Műveiben olyan dolgokról beszélt, amelyek sokszor aligha foglalhatók szavakba. Ez az ő költészete, az ő fába faragott poézise. Ez az a költészet, amelynek üzenete van valamennyiünk számára, s ez a bölcsesség az ő hagyatéka és egyetemes végrendelete.
Az elmúlt év október 5-én töltötte be 77. életévét. Január 25-e óta pedig eggyel több csillag tündököl Csaba királyfi csillagösvényén.
Költő barátja, Takáts Gyula, hozzá intézett soraival búcsúzom:
|
|
|