|
| |
Új hajnal űzte el az éj sötétségét,
Új nap oszlatta el a köd szürkeségét,
Új év hatolt át a nagy mulandóságon
S egy új reménnyel im' több van a világon.
Pólyája hófehér, csipkéje zúzmara,
Takaróján még jégvirág van kivarrva,
De édesen mosolyg szeme, szájacskája,
Mihelyt szeretettel tekintesz reája.
Magyar nép! Árpádnak ezer éves népe!
Jer s egy „Isten hozott"-at kiálta feléje.
Miért a keserves, kínos elbágyadás,
Tétlen vágyakozás, félelem, lemondás?
Mért a pusztulásnak átkos megszokása,
És az elbukásnak rút nembánomsága?
Hisz e nemzet, élő Istenednek nemzete,
Ki vész a viharból mindig révbe vezette.
Ne hagyjon el tehát senkit a bizalom,
Ne lankaszszon senkit el a gond, siralom.
Hevüljön föl a szív, lendüljön a lélek,
A létért küzdeni kénytelen minden féreg
Munkára fel, bátran! erőt adjon a múlt,
El nem veszhet soha, ki belőle okúit:
A jövő iránti reménytelenséget.
Győzze le a jelen kötelességérzet.
Aki minden dolgát edzett karral végzi,
S az élet folyását tétlenül nem nézi:
Az büszkén hordhatja itthon is a fejét
S honán kívül máshol nem keresi üdvét;
Jó-balsorsban ajkán csak egy ének zendül:
„Légy híve... Hazádnak rendületlenül."
Duna-Tisza partján a ki Istennek él,
Istent kérve dolgozni akar s nem henyél:
Az 0 segítségével bizton boldogul,
Nem az Úr változott, hanem az emberek,
Kik áldásra többnyire érdemetlenek.
Ám ki visszatér az ősi erényekhez,
Az áldozni kész megváltó szeretethez:
Annak nem hangzik el pusztában imája,
S megelégedést szül majdan a munkája.
Tartsátok ezt észben s figyeljétek meg jól,
Száz éves jóslatom ez évre miként szól,
Mert az Idő hozzánk magát soh'sem szabja,
S így alkalmazkodjunk inkább mi hozzája.
Tél
„A tél hagyján! de a szele nagyon gonosz."
E közmondás januárban sok bajt okoz.
Egyik farkas majd a másikat megeszi,
S a tüzelőt, kinek elfogy, drágán veszi.
Bőven lássad el hát minden jóval házad,
Mert bolond az, a ki télben csinál házat.
Újév napján ugyan szép lesz a hajnalpír,
De ez bizony egész évre szóló rosz hír,
S örömtől csak akkor ragyogjon orczátok:
Ha Ágnes és Vincze fényt árazst reátok.
Az ő napsugaruk bort és buzát igér,
Ha még olyan kemény is hosszú is a tél.
A szorgalom minden csorbát kiköszörül,
Gond nem leselg munkás ember háza körül.
A törekvés, Isten szent parancsolatja.
Kenyérnek a jóízt, a verejték adja.
Tavasz
Tavasz a Természet aranyifjusága,
Ámde kincseit nem szórja léhaságra.
Lehellete balzsam, fénysugara élet,
melytől minden fűszál termelésre éled
Hajnalának arany van piros szájában,
Az kapja, kit mezőn talál a munkában.
Gyertyaszentelőkor bár meleg lesz a nap,
S így a föld Özsébkor havat még bőven kap,
De Gábor főangyal zöld szint lehel rája,
S rögtön virágdíszt nyer minden bokor ága.
Vetését a gazda gyönyörei nézi majd,
S boldogan látja, hogy rétje is bőven hajt,
Mert hűvös és nedves lészen Május hava,
S ettől származik a jó szénának java.
Nyár
Nehéz módot szabni az időjárásnak,
Sokszor ellensége az egyik a másnak,
Olykor édes anya, olykor meg mostoha,
De czél nélkül és roszra nem tanit soha.
Módját ha kilessük s intelmét követjük,
Különösen nyárban, nagy hasznát vehetjük.
Hat hétnek mivoltját szabja meg szent Medárd,
S csak János-nap után okoz az eső kárt.
Ha Junius száraz, megtelik a hordó,
Ha Július nedves, sír a kéve-hordó.
Augusztusban a pók hálóját ha tépi,
Buzáját a gazda nagy gyorsan kicsépli,
Mert a idő egy-kettőre rosszra fordul,
A mezők munkása bármiként is dúl-fúl.
Ősz
Az idő folyton foly s meg nem eszi a moly
Ámde a ki máról holnapra se gondol,
Az ősz hamarosan majd észre téríti,
S szűrét a szükségnek utjára téríti.
Mert a termésnek betakarítására
Az idén csak kevés jó nap marad hátra.
Szent Mihálykor légy kész az őszi vetéssel,
Mielőtt az erdőt sűrű köd födi el.
Nedves Októberre, November havában,
A hideg, fogolyként ott fog a szobában.
S bár nem marad délig a reggeli vendég,
De a fagyból több lesz, mint amennyi elég
Ám ki minden dolgát idejében végzi:
Az idők ínségét az meg alig érzi.
|
| |