| |
Az egész úgy kezdődött, hogy én szeretem a kutyákat, feleségem utálja. Sőt: kutyafóbiás, ami magyarul annyit tesz, hogy rettegve viszolyog tőlük. Ha meglát az utcán egy öklömnyit is belőlük, átmegy a másik oldalra, nagy ívben elkerülve őket, sőt többször megtette, hogy befordult egy mellékutcába, uticéljával pont ellentétes irányba. Irtózata állítólag csecsemőkorára vezethető vissza, mikor is kis fonott ágyacskája mellett egy óriási német juhászkutya, a Cézár őrködött, vigyázta álmát és amit egyáltalán vigyázni lehetett rajta. Kettőjük közt történhetett valami, mely akkori meleg barátságukat a visszájára fordította, hogy mi az, a mai napig is titok.
Megpróbáltam mindent, hogy jobb belátásra bírjam, s megszerettessem vele a világ leghűségesebb, legaranyosabb és legragaszkodóbb nemzetségét, de hiába! Próbálkoztam csellel, meggyőzéssel, szép szóval, de csak nem lettem kutyásgazda! El kell mondanom az érthetőség kedvéért, hogy nejemnek öt keresztneve van, hogy miért a sors e bőkezüsége, az előttem éppoly rejtély, mint az állítólagos csecsemőaffér. Öt neve közül az utolsó hárommal sohasem törődött, annál inkább az első kettővel. Az elsőről - Zsuzsáról -megfeledkezni névnapján, egyenlő volt a világháború kitörése minden szörnyűségével, szerencsére harmincöt év alatt csak egyszer fordult elő. Genovéva nap elfelejtése már bocsánatos bűnnek számított, de mindannyiszor tudomásomra hozta mulasztásomat.
Történt körülbelül 11 éve, hogy ismét elfelejtettem e nevezetes napot, s a szemrehányás - igaz pajkos formában - de nem maradt el. Végighallgattam mondókáját mukkanás nélkül, s egy ragyogó ötletem támadt; mi lenne, ha Genovéva napjára legközelebb meglepném egy kutyakölyökkel? Az ötlet ott motoszkált bennem számtalan variációjával egy éven át, s nem hagyott nyugodni, mig végül megszületett az elhatározás: kap egy kutyát Genovéva napjára olyat, ami nem nagy, kedves, sok szeretetet igényel és ad, és mindezt végigsorjázva egy kinai palotakutyánál kötöttem ki. Latolgattam esélyeimet; vagy kidob vele együtt, és akkor mehetünk világgá, vagy elfogadja, mivel a névnapos kedves ajándékot nem illik visszautasítani! Kidolgozva a csatatervet, először is leleveleztem a kutyát - a megyei lap hirdetései között találtam egyet a szomszéd városból -, s miután biztosított a gazdája, hogy potom háromezerért vihetem, s felsorolta lelkesen összes fellelhető jótulajdonságait a megkötendő üzlet reményében, olyat is, ami talán sohasem volt szegény párának: pedigréje hetedizigleni, rozsdavörös fiú, angol és lengyel vérvonal, kedves, jó házőrző, szereti a gyerekeket és Turpi névre hallgat. Vívódtam még pár napot, de végül is úgy éreztem, hogy nem vagyok férfi, ha nem viszem keresztül akaratomat; válaszoltam, bejelentve igényemet és az elhozatal pontos dátumát, hogy bezárjam mögöttem a visszautat.
A nagyobb gond ezután következett: a hazacsempészés. Itt már be kellett avatnom két csemetém közül legalább az egyiket, s úgy döntöttem, hogy Zsuzsa lányom lesz az. Igen tetszett az ötletem, s pajkos cinkossággal azonnal ráállt, s ettől kezdve ketten szövögettük a megvalósítás terveit.
Genovéva napja pont vasárnapra esett, ami nagyon kedvezett nekünk, ugyanis nejem és anyósom Magdus, függetlenül az időjárástól, hosszú évtizedes hitük és szokásuk szerint, délelőtt tíztől tizenegyig templomba mentek, s ebben csak ágybanfekvő betegségük gátolhatta őket, de sokszor még az sem! No, meg bíztam Zsuzsám asszony vasárnapos jámborabb voltában a templomból hazajövet. így is lett. Aznap reggel lányom korán kelt - ami meglehetősen feltűnő volt nála - s az előre megbeszéltek szerint nyafogni kezdett nejem jelenlétében:
- Apuu! Engem sohasem tanítasz vezetni, Miklóst meg állandóan cipelted. Nemsokára vizsgáznom kell vezetésből!
Én persze „szabódtam", kifogásokat keresve, de a nyafogás csak erősödött, végül a nejem is közbeszólt:
- Igazán elvihetnéd ezt a gyereket, a fiadtól nem féltetted a kocsidat, csak a lányodtól?
Pár percig még tagoltam fiam veleszületett műszaki zsenialitását, s lányom kevésbé rátermettségét, ami a hetvenöt lóerőt illeti, de a végén „hagytam magam" meggyőzni és engedelmes férjnek mutatkoztam. Zsuzsával diadalmasan vonultunk ki a garázsba és nyolctizenötkor már robogtunk is Szolnok felé. Mondanom sem kell: hóvihar, csúszós út, oda is, vissza is egy-egy defekt, de tizenegy előtt hazértünk, öt perccel nejemék érkezése előtt, a tényleg nagyon aranyos tizenöt centis kutyakölyökkel. A felköszöntés megörtént, s ahogy előkerült a maroknyi kutya a hátam mögül; nejem hátralépett, s tágranyílt, meredt szemekkel kísért arckifejezése megfejthetetlen volt. Tetszett neki Genovéva napi megemlékezésem az első hosszú házasságunk alatt, de mélyen elitélte maximális szemtelenségemet. Végül is saját kirobbanni készülő énjét gúzsba kötötték nevelése bilincsei: és elmosolyodott! Lányommal összenézve diadalmasan könyveltük el sikerünket; Turpi marad! No persze egyelőre megtűrt lényként, ez erősen látszott nejem és a kutya kapcsolatán hetekig; nem simogatta, nem engedte magához, nem mehetett fel a díványra és ette a maradékok „keserű kenyerét". Egyszóval- megtűrte. Ezen állapot pár hét multán gyökeresen megváltozott. Mint minden kutya ő is gazdit választott, s így került sor arra, hogy évente párszor az egyetemről hazalátogató fiam nyerte el maximális tetszését. Ahányszor megjelent itthon Turpi, nem tudott parancsolni érzelmeinek: ugrált, ugatott, vinnyogott, farkat csóvált, mindent elkövetett, amit csak boldogságában egy kutya csinálni tud. A fiam után a második választottja az anyósom volt, naponkénti megjelenését, ha nem is akkora, de hasonló lelkesedéssel fogadta, ami magában is megható dolog volt. Fiam eleinte féltékeny is volt Turpira, látva anyósom felé irányuló szeretetét és a viszonzást, de ahogy fölfogta a feléje irányuló még nagyobb odaadást, elfelejtette az előző sérelmet!
Nejem változatlanul tartózkodónak bizonyult. Annyira azért jutottunk, hogy elmaradt a „vidd innen ezt a ronda dögöt" megjegyzése, de csöndes távoltartó undora megmaradt. Ezt Turpi is jól érezte, s közben masszív erőfeszítéseket tett teljes beilleszkedése érdekében. Mindenkinél megtalálta azt a pontot, ahol bekedveskedhette magát, azaz próbálta besulykolni nélkülözhetetlenségét s ez mindenkinél sikerült - nejem kivételével!
Az események azonban drámai gyorsasággal egyik óráról a másikra megváltoztak. Egy szép napon - egy későbbiekben igen megbánt! - felelőtlen kijelentetést tettem az asszonyok előtt:
- Miért ne lehetne ebben a kutyában szegény korán elhalt apósom szelleme? - s utaltam a kutya ténykedéseire Miklós fiam és anyósom jövetelekor, felhozva kitüntető ragaszkodását kettőjükhöz, kifejtve fiam és apósom erős hasonlatosságát, s az anyósommal töltött boldog három évével magyarázva a megkülönböztető szeretetet és odaadó viselkedését.
Mindketten katolikusok lévén hisznek mindenben, ami e vallásba belefér; a lélekvándorlásba is, s e pillanattól kezdve más szemüvegen keresztül vizsgálódott Turpi. Nagyon gyorsan fölfedeződött a két szeme közötti függőleges vonal, az „apósránc", s barna meleg szemeiben, fiatal férje hűséges szemei, s ennek az lett a következménye, hogy a csirke máját és zuzáját ezután nem én kaptam, hanem Turpika s igaz titokban, de rajtakaptam nejemet, hogy megsimogatta a „ronda dögöt!"
Anyósom megérintődött egy másik világ szelével: mint régi dalt, úgy kereste emlékei között a férjével eltöltött rövidke idő évtizedes emlékeit, s mindig rájött valamire, azonnal összefüggésbe hozva Turpival.
- Te Miklós! Nézd ez a kutya is ott szeret enni, ahol te! (Köztudott, hogy gyomorműtétem óta fekve eszem, mint a rómaiak annakidején, így Turpi joggal hihette, hogy az ágyam az asztal, mivel minden csontot és rágnivalót odahordott a lábamhoz és a legjobb falatokat sem volt hajlandó máshol elfogyasztani.)
- Látod ez is csak „szépen terített" asztalnál tud enni, mint szegény uram!
Ahogy e tény konstatálódott, Turpi már délután nejem lábánál, s takaróján aludt.
Pár nap múlva, kora reggel pizsamában lelkendezve keltett anyósom;
- Képzeljétek, arra ébredek, hogy a kutya ott fekszik betakarózva mellettem, hanyatt, feje a párnámon és fennhangon horkol, akárcsak szegény uram! Beleéltem magam boldogságába. Pár éves boldog házasságuk után vesztette el férjét. Hány éve nem horkolt már senki sem mellette? Hány éve nem adott ilyen tökéletes társilluziót senki és semmi? Kezdtem én is „meginogni", ami apósom „föltámadását" illette, de a java még ezután következett. Pedagógus bálba voltunk hivatalosak nejemmel, s úgy döntöttünk, hogy elvisszük anyósomat is, hadd szórakozzon ő is egy kicsit, ráfér egy kis kikapcsolódás. Némi keretes után hamar ráállt, s felöltöztünk illendően, ahogy azt az alkalom megkívánta. Ahogy Turpi meglátta ujjávarázsolódott „volt nejét" odaült elé, s fejét hol jobbra, hol meg balra ingatva kezdte csodálni némán, ragyogó szemekkel, kilógó nyelvvel, szinte röhögő szájjal s ahova csak ment árnyékként követte. Anyósommal nem lehetett bírni;
- Nézzétek már! Hát tetszem neked? Gyönyörű csillagom, nézd, hogy néz! Hát ez nem kutya! Szegény Rudinak is ki kellett öltöznöm, mire hazaért a hivatalból, nézd már, mintha ő nézne! No evvel nejem is feloldódott teljesen, ezt persze Turpi csalhatatlan ösztönével azonnal megérezte s ünneplő fekete ruha ide, vagy oda, beletelepedett az ölébe. E pillanattól kezdve mindketten azon versenyeztek, hogy miként adják vissza azt a gondoskodó szeretetteljes jólétet, gondtalanságot a kutyának, melyet apósomtól kaptak annakidején. Turpi evvel átlényegült kutyából családtaggá, azaz bevonult a családba teljes apósi jogokkal! Már nem evett meg akármit, csak teljesen tiszta edénykéből ivott, csakis friss vizet és halálosan érzékeny lett, főleg az anyósomra.
Teltek a hónapok, az évek. Nejemnek már „édes egykomája" volt, s mikor hazajött valahonnan; „csókolom a kis kezét" köszönés járt néki, amit ha jól meggondolok, tekintettel az apja szellemére - és ezt végeredményben ki tudhatja - úgy ez dukált! Legalább! Nevetve emlékeztettem:
- Te Zsuzsa, ez csak egy kutya!
Kikérte magának!
- A Turpi az nem kutya! - közölte határozott, szinte sértődött hangon.
Hogy mennyire nem volt már az, bizonyítja a következő történet.
Kis butus eszemmel úgy gondoltam, hogy ha én élhetek boldog családi életet, miért legyen megfosztva ettől az örömtől az a szegény pára!? Családtagjaim megkérdezése nélkül, felbuzdulva előző sikeremen, leleveleztem egy kutyalány megvételét, nem számolva Turpi apósom voltával. Először anyósommal közöltem a tényt - s nagy megdöbbenésemre - azonnal kirobbant, noha nem szokott beleszólni dolgaimba;
- Miért költöd feleslegesen a pénzed, mikor annyi minden kellene?
Csöpög az eresz, festés előtt állunk, és az ebédlő székeit is át kellene huzatni... és ... mondta, mondta percekig.
Aznap este nem aludt nálunk, sőt másnap, harmadnap sem! Eljött reggeli miután elmentem dolgozni, de délben sohasem várt meg, előbb hazament. Tudomásul kellett vennem, hogy valamiért vérig megsértődött. Közben nejemnek is elmondta a várható dolgokat, s ezek után vele sem lehetett, értelmesen beszélni. Magyarázhattam én Turpikának esetleges biológiai igényeit, az esetleges utódok magas árfolyamát, hiába volt minden!
- Azt a ronda dögöt pedig ide nem hozod! - szónokolt nejem. Vagy ő, vagy én!
Kezdtem a dolgot végleg nem érteni, és egy éjszakámba került a probléma megfejtése. Ha elfogadom azt a tényt, hogy a kutya anyósom feltámadt férje, akkor természetes, hogy nem lehet idehozni egy másik „nőt". Ki tudja, ki lakozik abban? Egy régi rivális talán, kivel Turpi esetleg megosztaná szeretetét, Isten bocsa, szerelmét is? El tudom képzelni, miket mondhatott szegény nejemnek kettőjük közti szokásos délutáni beszélgetésükön!
A kutyát már lekötöttem, visszaút nincs, át kellett vennem, mivel azonban idehozatala „válóok", átkerült Nettike ajándékként apámékhoz, és ott él most is nagy szeretettel övezetten. Így engesztelődött meg anyósom is lassanként, másnap már morcosan bár, de megvárta hazajöttömet. Minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Turpi érezte, most már mindenkinek szüksége van rá, és ezt avval hálálta meg, hogy fölosztotta a családot szinte órára s így mindenkié volt, mindenkihez volt egy kedves megnyilvánulása. Állítom, Turpi értette a magyar szót is! Félrehajtott fejjel, majd megszólaló szemekkel leste minden szavunkat - sokat is beszélgettünk vele az igaz! - s később elfordulva mondott rövidebb mondatokra is helyesen reagált. Onnan veszem mindezt, hogy egyik nyáron megjöttek a prágai rokonok, s mikor elkezdtek hozzá csehül beszélni, majd lenyelte őket mérgében, hisz egy kukkot sem értett az egészből! Akkor engedett a dühös ugatásból és pattogásból előttük, mikor magyarul is szóltak hozzá. Gondolom azért kell szegény páráknak 12-13 évesen kimúlniuk, hogy ne tanulhassanak meg beszélni! Ür Isten! Micsoda kalamajka lenne ebből az egész világon?! Mint minden kutya életében, Turpiéban is eljött az a pillanat, amikor vagy végelgyengülésben, vagy egy vírusos hasmenésben, vagy gépkocsibaleset útján véget ér rövidke élete. Elég volt egy gondatlanul nyitvahagyott utcakapu, egy nem fékező, lelketlen autós, és Turpi amilyen gyorsan berobbant a családba, úgy is távozott. (Tehette az autós nyugodtan, hiszen állatot ölni lehet, ezt nem tiltja a törvény, ezért nem jár tárgyalás, sem börtön, még akkor sem, ha sokszor különb mint sok ember!)
Gondolom a gyászt nem kell leírnom. Egy hatkilós csupaboldogság, mely röpke életében csak szeretetet sugárzott felénk, a kis örökmozgó, most kiterítve, mereven, üveges kifejezéstelen szemekkel feküdt, s könnyeket fakasztott valamennyiünk szemében. Úgy éreztük mindnyájan, mintha egy nagyon közeli szeretett családtagunk távozott volna közülünk. Legjobban anyósom gyászolta, hisz ő vesztett legtöbbet, másodszor temetett!
Újra átélte az akkori temetést is, mélyebben, fájdalmasabban az elmúlt férjenélküli évek kínzó keserűségével, a magányos gyermekneveléssel együtt, hiszen fiatalon pár év házassággal a háta mögött sem foghatta fel mi vár rá ezután? Most az azóta éveket is gyászolta, benne magát is, az elmult magányos ifjúságát siratva.
Úgy éreztem, hogy tennem kell valamit, mivel az „apósgondolat" tőlem származott; nem vigasztalhattam őket az eltávozott kutya voltával, hisz már régen kinőtte fajtáját: kegyeletsértésnek vették volna. Így a predesztinációhoz folyamodtam;
- Mindennek és mindenkinek megvan a maga eleve elrendelt ideje, szegény Turpika ennyi időt kapott az Istentől, hogy velünk lehessen, örüljünk, hogy eddig is szerethetett minket, s szerethettük! Gyönge vigasz volt, de némileg hatott, noha elvesztését talán sohasem fogja teljesen kiheverni a család.
Egy sápadtnapos, ökörnyálas szeptemberi vasárnap délelőtt temettük el. Kis fakoporsója kertünk legszebb részébe került, fejfaként egy terméskővel belevésve: „Mindenki Turpikája". Az egész család részt vett a temetésen. Pár nap mulva anyósom hálószobája falán megjelent Turpika megnagyított színes fényképe, szépen bekeretezve, üveg alatt, apósom képe mellett a kis virágtartó porcellánszivecske és a feszület között. Nem csodálkoztam és valahogy azon sem tudtam, hogy halottak napján két gyertya gyúlt alattuk, fura módon a gyertyák kerek fénykarikái a mennyezeten egybefonódtak!.
Epilógus: Turpi haláláig minden úgy történt ahogy megírtam, a többi mese! Ugyanis jó egészségnek, és nagy-nagy szeretetnek örvendve - igaz tizenegy éves multan, öreglegényként, hófehér szakállal - most is itt ugrál körülöttünk, de fényképe már ott függ, ahova írtam!
Dr. Halasy Miklós
| |