| |
Nagyapám bábonyi festőtanyájának gyermekszemmel hatalmas kertje volt, melyet mélymedrű patakocska vágott ketté, s a túloldalra, a szilváserdőbe egy fehér fahidon lehetett átjutni, melyre két öreg tő vadrózsa futott.
No de nem is annyira a híd, a patak, a szilváserdő volt az amikhez igazán ragaszkodtam Bábonyban, hanem az az öt-hat hatalmas évszázados nyárfa, mely a tuloldali út mellett állt a sarokban. Ezek közül is főleg egyet szerettem azt, mely megtermett emberhátnyi széles ágával átkarolta a kocsiutat, sőt még a téglaköves járdát is, húst adó árnyékkal takarva, az embertpróbáló nyári forróságban. Olyan volt, mintha kitárt karú anyám hívott volna magához, s én mentem is. Legtöbbet alatta tartózkodtam ottlétemkor, hisz mohás, nyáron is süppedékes, nyirkos környékével olyan hűvös tündérkertet varázsolt maga köré, hogy muszáj volt ott játszanunk! No persze nemcsak én voltam így vele. Halvány kisgyermekkori emlékeim közt látom azt a nagy kő malomkereket a fa alatt, a mohában fekve, mely akkortájt lábon állt még, s nagyapámék tarokkoztak rajta farönkökön ülve körül. Akkori emlékem még egy-egy teliholdas éjszaka, mikori hol innen, hol onnan kukkantott ki a telehold a hatalmas lombkoronák közül égenjártában, ezüstös csillogással szőve be a leveleket.
A fákat megmászni, sohasem sikerült. Roppant kétember átérte derekán kapaszkodó nem volt, s esetleg felérve, hatalmas gömbölyded ágairól, bizton leestünk volna. Így csak vágyakozva néztük a sűrű, csupaágas koronákat, ahonnan kitünő lehetett a kilátás, de örökre tabu volt számunkra.
Szerettem ezeket, s az egész akkori Bábonyból - szeretteim után - ezekre emlékszem legszívesebben, s most is sajnálom még elvesztésüket. Csak egyet, a legfiatalabbat, a szélsőt hagyták volna meg, hogy emlékeztessen kedvenc fáimra. Dehát a kanadai nyárfa mindig is nagy kincs volt, nemcsak a mostani „gyufás" időben, mi haláluk oka volt, hanem a cigányok körében is akkortájt. Remek teknőket lehetett vájni belőlük, különösen az ilyen roppant termetűekből. Volt is keletje!
Hadd mondjak el egy történetet, mely megtörtént még jóval a születésem előtt, úgy a huszas évek közepe táján.
Nagyapám meghallotta, hogy a helyi jegyző hivatta a két teknővájó cigánycsaládot, hisz a kispostától a községházán tulig a patak partján is álltak, ha nem is olyan hatalmas nyárfák mint nagyapámé, de igencsak jól megtermettek, mik legszebb díszei voltak Bábonynak. No nem kiirtatni az egészet, csak ritkittatni akarta egy-két fa kivágásával s eladásával. Akkor még figyeltek arra is, hogy a falu legszebb része ne károsodjon, s ne tarolják le az egészet, mint a közelmultban igencsak vandál módon, cérnavékony szilvafákat ültetve helyettük, mik évek óta semmire sem mennek a vizes talajon.
Hallva a hírt tehát, nagyapám is üzent a cigányoknak, felajánlva kedvenc fámat kivágásra, hisz félt, hogy a roppant ág lovat, kocsist megölhet, ha letörik.
A falusiak az egyik családot vörös cigányoknak hívták a hajuk színéről, a másikat feketéknek. Talán becsületes nevüket sohasem tudták igazán.
Jöttek is attól kezdve hol az egyik, hol a másik, szinte naponta családostul, purdéstól. Alkudtak az árat illetően, ahogyan csak tudtak, s sehogysem sikerült megegyezni, hisz az egyik nap egyik, másik nap másik ígért egy pengővel többet a roppant fáért, jó üzletet szimatolva. Nagyapám bírta egy darabig - mert mindég a legrosszabbkor zavarták ajánlataikkal -, hol ebéd közben árasztották el füstös, izzadtságszagú putriillattal, nem javítva étvágyán, hol meg délutáni szendergéséből keltették, s ilyenkor morcosabb volt a galamblelküségéről ismert nagyapó. Mindez arra késztette, hogy mielőbb véget vessen az alkunak s a legközelebbi alkalommal a következőkkel adta ki útjukat:
- Nézzék, nekem mindegy, hogy melyikük és mennyit fizet érte, egyezzenek meg egymásközt s csak az jöjjön ide, ki végülis megveszi!
Valahogy igy lehetett velük a jegyző is!
Hogy az alku a két család közt hogy folyt le, nem tudom, de azt igen, hogyan végződött.
Egy koranyári szombat reggelen - anyám szerint - nagybátyját, Dusza Béla lelkipásztort nagybeteghez hívták Lullára urvacsoráztatni. A völgyben megbúvó kétsorházas falucskát s környékét finom kékes köd takarta, melyet a ragyogó nap akart mindenáron felszippantani. Csodálatos reggel volt, tele madárdallal, gyémántként ragyogó harmatcseppekkel, tiszta portalan levegővel, hisz egy levél sem rezdült, szinte örült az ember lelke ha láthatta a hegy és erdőkoszorúzta völgyet, az apró zsuppfedeles hófehér házacskákat, a zöld zsalugátereket, a falutosztó csobogó patakot apró halacskáival, s a két templomot mik őrként vigyázták csodás környezetüket. Béla bátyánk sem tudott ellenállni a „kísértésnek" s elkezdett dalolni. Ebben a környezetben nem is lehetett mást csinálni! Szépzengésű baritonja beleharsant a hajnali csöndbe s egyik zsoltár jött a másik után mentében, evvel is rövidítve útját.
Így ért el a kisbődéri két cigánycsalád putrija közelébe. Felettük füstös ködcsík lebegett kísérteties homályba burkolva mindkét házat, nem engedve át a napsugarat sem. Halálos csönd volt. Rosszat sejtve az ének abbamaradt, hisz máskor, ha erre járt, majd szétszedték a kutyák, most semmi mozgás, sehol egy ugatás, csak vésztjósló nagy csönd. Közeledvén, az első ház előtt a földön barnás kupacokat pillantott meg s odaérve rémülten látta, hogy vérbefagyott emberek, nők, csecsemők, mind holtan! Egyiknek a melle széthasítva, a másiknak a feje egy bőrcsikon lógott csak a nyakán, tágranyílt kimeredt szemében az élet utolsó rémületével, az asszonynak a feje kettészelve, gyerekei falhoz csapott koponyával várták a feltámadást a putri tövében. A legöregebb cigányban még pislákolt némi élet, halkan nyögdécselt a kútkáva mellett.
Béla bátyánkra hirtelen szakadt rá a borzalom, s halálsápadtan fordult, rohant haza, felpattan kerékpárjára s irány Tab, a csendőrség. Hazafelé jövet mesélte anyámnak - még mindég reszketve - a történteket.
A gyilkosoknak - a vörös cigányoknak - könnyű volt nyomukra akadni, s aztán már minden ment a maga útján; zárka, kihallgatás, tárgyalás, ítélet, mi nem is lehetett más ezek után, mint akasztófa mindhárom férfinak.
Kiderült ugyanis, hogy megegyezni nem tudtak, s így az alulmaradt család férfitagjai este átmentek a szomszédhoz, egyenként szólongatván őket ki a házból és a kilépőket ott várták az ácsszekercékkel. Hangtalanul esett össze valamennyi. Egy fiatalasszony menekült meg csupán csecsemőjével, ki rokoni látogatóba volt Nyimben.
Én már csak a putrik romját láthattam ezek után, hisz a visszajáró szellemektől félve nem költözött oda soha senki sem. így lett gyilkos szeretett fám, hisz ő volt az oka mindennek!
Milyen fura is az élet! Egy családnak kellett meghalnia azért, hogy láthassam, szerethessem, játszhassak alatta tizenöt éven át, ehessem az ott termett pereszke gombát, nagyanyám főzte ízként azóta is visszakívánva, alatta ábrándozhassak tizennégy évesen a faluvégi szép szőke kislányról, Etáról, első nagy tiszta szerelmemről negyedikes gimnazistaként s negyvenötben aláköthessem háború hagyta sánta lovamat, mely ott legelt egy reggelen, mikorra felkeltem.
Most hatvan évesen is, újra a hatalmas nyárfákról álmodom, s bábonyi álmaim mindig pihentetőek, friss ébredésűek, s ha egyetértünk a jelenlegi vezetőséggel egy rossz helyen áthúzott villanydrótot illetően, szeretném újra visszaültetni őket, hogy olyan legyen a kert ismét, mint nagyapám idejében, díszeként szeretett falumnak, s ha az én életemben már nem is, de a déd- és ükunokáim érezhessék azt, mit annakidején én, s játszhassanak alattuk önfeledten hűsölve a nyári melegben, csodálhassák, szerethessék őket újra, hogy a Rudnay park dísze lehessen falucskámnak s látogatóinak egyaránt, mint annakelőtte volt!
Dr. Halasy Miklós
BÁBONY
i.
Félszemmel az Isten mindig idenéz.
A csorda itt fénylő fiivet legelész.
A dombok, mint mesés gyémánthegyek
A mélységes égbe belefénylenek.
2.
A völgybe mint vert arany ragyog,
Villóznak a kunyhóablakok,
S a két torony sűrű fák közt oly szerény.
Vigyázva áll, mint őrszem a helyén.
3.
Ők strázsálnak az öreg Bábony felett,
Halált jeleznek, vihart, tüzeket.
Kongásuk is pihenésre nógat,
S hívogatón int a messzi csavargónak.
4.
Egy szelid ér a falu közepén
Mély medret vájt a régi út helyén,
S a horpadt hidak, mint áldott kezek
Ölelik egymáshoz a népeket.
5.
A falu alján, akácok tövén
Hol illatoz a zsálya, a kökény,
Kopjás fejfák a sírhalmok alatt,
Porladnak az ősök hallgatag.
6.
Az árok szélén, hol a szél bejár
Ott pihen Patkó, a híres betyár,
A pandur meg pár lábnyit távolabb
Szövi az Ur keblén az álmokat.
7.
Itt muzsikálnak füvön, hantok felett
A zengő méhek, a zümmögő legyek,
A pókok meg prédára lesőn
Behálózzák a vén kis temetőt.
8.
S a temetőn túl: élet, fény, derü
Illan és oszlik, bánat, keserű
Vig nóta harsan, mosolyog a táj,
S tündöklő legelőn legelész a nyáj.
9.
Itt mélyebb, kékebb, fénylőbb az ég,
Nem láthatok ilyet, bárhova mék.
Nem kellenek nékem a Riviérák.
Isten arca vigyáz, szeme idelát!
Írta:
néhai Dusza Béla
Bábonymegyeri Ref. lelkipásztor
Boér Lászlóné festménye
| |