| |
A telihold sugarai hosszú nagy árnyat vetettek, tiszta fehér fénnyel árasztották el az alvó falu kis házait, sötét ablakait.
A nagy munkaidőben hamar elpihent mindenki, hogy mihelyt pitymallik, új munkába állhasson. Aludt mindenki. Csak Gárdos Palit kerüli az álom, pedig egész nap rakodott a szénás szekerekkel, derekasan kifáradt. Mégsem bírt aludni.
Egyre csak hánykódott a hárságyon, az istáló előtt, ahol nyaranta hálni szokott. Felkönyökölt és úgy bámulta a szomszéd kert sövényét, mit a holdvilág ezüstszinűre festett.
Haj! haj! sóhajtozott a legény, minek is van ez a szép holdvilágos este, miért is nem szakad inkább az eső, a széna úgyis boglyában áll már. Minek ez a szép holdvilág. A szegény Juliska bizton kint vár az eszterhaj alatt és várja mikor szólal meg a furulyám a sövény mellett.
Nagy sor is az, mikor ilyen szépen süt a holdacska és egy szép leány lesi a furulyaszót. Várja, de hiába várja. A furulya hallgat, a legény meg búsul és egyre csak emészti magát.
Mintha a holdvilág képe is csak a furulyaszót lesné a kertben, a bokrok, a fák, mind csak azt ügyelik a Juliskával együtt, aki bizton föl is fázik, mert hűvös az est és az éjszakai harmat, mint megannyi gyöngyszem csillog a gyepen.
A nagy csendességben felhallatszik, hogy az alvégen mégis jár valaki, a kopogós lépéseket kutyaugatás kíséri; egy kis kapu becsapódik, csak olyan csendesen, úgy hallatszik csak, mint egy csók csattanása, aztán újra csend, csak a holdvilág vigyáz le az égről.
Micsoda ravasz szerzet is az a holdvilág, most már az egész képével fordult Gárdos Pali felé és elkezdte csalogatni a sövény felé, valami fehér árnyékot mutatott neki, ami úgy hasonlított egy kis leányhoz.
Pali már nem is feküdt a hárságyon, de állt előtte és odabámult a szomszéd kertbe, ahol a fehér árnyékot látta. Aztán megindult a csalogató sugár után, kivette a lajbija zsebéből a furulyáját, odaállt a szomszéd kert sövénye mellé és elkezdte fujni lassan, keservesen.
„De szomorú ez az élet én nekem."
Alig szólalt meg a furulya, a szomszéd kertből olyan neszezés hallatszott, mintha egy megijedt madárka rebbent volna fel.
„Már azt hittem el sem jössz", mondta Juliska a sövényen át, pihegve a futástól, mint egy fáradt galamb és a szép szemei úgy harmatoztak, mint a fűszálak.
„Nem is akartam én már jönni," adta vissza a szót Pali keményen, „ha az édes apám olyan nagyon ellenkezik, úgy vót, hogy már nem is gyüvök, ott tusakodtam magammal, de mi haszna, mikor olyan nagyon szeretlek, lelkem Juliskám."
„Tudom, tudom, szipogta Juliska, úgy-e édes apád szólt megint."
„Az hát! Ki más szólna, csak az tiltja. Az édes nem bánná. Aztán csak ne volna az édes apám is másként olyan szörnyű jó ember."
„Meg ha mink nem volnánk ilyen nagyon szegény sorban, sóhajtott Juliska, talán minden másként volna, de ma-holnap már a födél sem a mienk, ami alatt hálunk.
„Ne hidd azt az édes apámról Juliskám, hogy a pénzt nézi. Szereti a pénzt, szereti: de nem az itt a baj. Sokszor mondja, hogy mikor az édessel összekerültek, nem igen vetette fel őket a pénz, mégis megvoltak. Ma pedig négy ökrös gazda az apám, úgy megsegítette őket az Isten. Nem is ez a baj, de a becsületére nagyon kényes s a te apádnak már volt baja a törvénnyel.
„Ez igaz", mondta szomorúan Juliska és lehajtotta a fejét, mint a szomorú fűzfa ága. „De az is igaz, hogy az én szegény apám ártatlanul szenvedett, azt a jó isten tudja csak, aki mindent lát, olyan ártatlan volt ő abban az orgazdaságban, mint a ma született gyerek."
„Én elhiszem Juliskám, de mikor az apám egyre azt hajtja, hogy be volt zárva és ezt mindenki tudja a faluban."
„De azt is tudhatják, hogy kisült az ártatlansága, különben nem eresztették vóna olyan hamar haza. Mit tudta ő szegény, hogy azok a passzusok hamisak, a két ló lopott. Csak éjszakai szállást kértek tőle, mert elsötétettek, ahogy a vásárról jöttek, s aztán a gazemberek megugrottak, mikor érezték a pecsenye szagát, hogy jönnek a csendőrök, a két lovat meg otthagyták a mi istállónkban, így sütötték rá az apámra az orgazdaságot."
„Ez az, amit az apám mindig hánytorgat, már csak kimondom Juliskám, hogy börtönviselt ember lányát nem hozhatom az ő becsületes fedele alá, ma este is igen nagyon összegyöttünk, az édesanyám sírt is, csitítgatott mindkettőnket, de az apám váltig azt bizonygatta, hogy ő nem bánja, akárkit hozok is a házába, nem bánja ha nem lesz egyebe, csak a rajtavaló, de becsületes emberek gyereke legyen."
Elhallgattak mindketten, az égen egy kis fehér felhő futott végig, eltakarta a hold képét, elsötétedett, mintha a hold is együtt bánkódnék a szegény szerelmesekkel.
„Aztán most lesz majd a bíró választás, kezdte ujra Pali a beszédet. Az apámat akarja az egész falu, talán csak Gaál Gábor, a majdnem úr, az szaval ellene, az is csak azért, mert ő maga akar bíró lenni."
„Oh az a lelketlen uszorás, kiáltotta egész felháborodva Juliska, az kéne csak, hogy ő legyen a bíró, akkor lenne csak igazság, ő miatta kerülünk is is dobra, hacsak valahogyan a jó Isten meg nem segít."
„A vén gazember sok szegényt tart a markában a pénzével, mégsem kell senkinek, mindenki csak az én apámat akarja bírónak."
„A Te apádnak nagyon nagy a becsülete a faluban, ha engem nem szívei is, de ami igaz, az igaz."
„Dehogy nem szivei, téged ő nem bánna, múltkor is mikor az édes dicsért téged, hogy milyen derék, milyen dolgos vagy, azt mondta rá: biz az derék, biz az dolgos, csak más apja volna, de én nem fogok parolázni börtönviselt emberrel, hogy legyen a nászom?... De azért Juliskám bizzunk, azt mondja az édes is mindig, hátha jóra fordul minden."
„Nem bizom én már semmiben, legjobb volna már ott lenni az akácfák alatt a temetőben - odalent már nem fáj semmmi - ahogy a nóta is mondja."
„Ne beszélj ilyeneket Juliskám, mert biz Isten ríva fakadok, ilyet hallani nekem szívfájdalom. Talán ha meg lesz a biróválasztás, az apám is jobb kedvű lesz, az édes anyám meg ugyis velünk van, majd ő is szót emel mellettünk."
„Csak azt látná a te édes apád, hogy milyen igaz ember az én szegény apám, őtet csak az emberek ítélik el, de a jó Isten nem, aki a szivekbe lát."
.Juliskám galambom, szólt elérzékenyedve Pali, hiszen én sem ítélem el azért, hogy ezeket elmondtam neked, csak a szívemen könnyítettem."
Pali áthajolt a sövényen és mikor a holdvilág ismét kibújt a felhő mögül, széles arca mintha nevetett volna, két ölelkező ember árnyát rajzolta le a kert pázsitjára.
Országos vásár volt Makláron. Már korán reggel zörögtek a szekerek az országúton, mely odavezetett; most olyan népes volt, mint amilyen csendes szokott lenni máskor. Kocsi, kocsi hátán, megrakodva sátárfával, ponyvával és a nagy vaspántos ládákkal. Hajtották a sok jószágot, tehenet, lovat, disznót. Szekéren, gyalogszerrel mentek az emberek, akik venni, vagy eladni akartak valamit, messzi vidék népe ép úgy, mint a közeli falvaké találkoztak itten.
Gárdos Pál az öregebbik, a mihályfalvi nagy gazda is ott hajtott a kocsiján a hosszu sorban. A saroglyához egy kétéves csikó volt kötve, azt akarta eladni a vásárban. Nehezen haladhatott a szekerek között; meg is bánta, hogy erre jött az országúton, nem pedig a mély úton a hegyeken át. De mivel az éjszaka esett, azt hitte, amarra sár lesz és nehéz lesz az út. Pedig már régen ott lett volna, ha nem kell folyton kerülgetni a lassú járású vásáros szekereket.
A lassú ügetés nem tetszett Gárdos gazda jó vérű lovainak, de még a gazdának sem, avval mulattatta hát magát, hogy pipára gyújtott s a vásárramenőket nézegette, úgy az embereket, mint az állatokat.
Sok falujabeli volt közöttük. Gaál Gábor is ott ment, kis bricska kocsiján, bőrkabátban, zöld tollas kalappal a fején, két szép vasderest hajtott és nem törődve az emberek szitkozódásaival, nekiment mindenkinek, alig tudtak kitérni az ő útjából, előre hajtatott és mindenkit megelőzőtt.
Gárdos uram nem igen engedte volna magát megelőzni senki fiától, de előtte volt még egy egész sor szekér. Így Gaál Gábor mellette is nagy hetykén elhajtatott és csak úgy foghegyről köszöntötte a gazdát és majdnem legázolta Gergely Istvánt, aki szintén ott kocogott az országuton, egy sovány kajlaszarvu tehénkét vezetett kötélen, mig a leánya Juliska két kocát hajtott mögötte; alig bírtak kitérni a robogó kocsinak, aztán tovább mentek, szomorúan, lehajtott fejjel, szinte az arcukra volt írva, hogy az utolsó jószágukat hajtják a vásárra'.
Gárdos Pál a szekérről észrevette őket, kedvetlenül biccentett a fejével és megérintette a kalapjaszélét, amint azok köszöntötték. Szóba nem is állt velük, pedig lehetett volna, lassan ment a szekér és egy faluból voltak, méghozzá szomszédok.
Egy faluból, de nagy volt a különbség közöttük, a börtönviselt, eladósodott szegény ember és a bírójelölt, nagygazda között.
Gárdos Pál jószívű ember volt, bár haragudott Gergely Istvánokra fia miatt, mégis megszánta, amint meglátta őket az országuton; nagyon is jól tudta, hogy miért kell nekik a jószágot eladni, mire kell annak az ára, hogy elhúzzák megint egy időre az árverést.
Gyű te Ráró! Gyű te Sárga! kiáltotta a lovaira, amint egy kicsit kikerült a szekerek közül és szabadabban hajthatott. Nem szívesen nézte Juliskát, szépsége jósága csak bántotta, hiszen emiatt jött minduntalan a fiával össze, akivel eddig soha semmi baja sem volt. Akár minő derék személy is a Juliska, évődött magában, mégsem lehet a menyem az apja miatt. A becsület az első a világon, enélkül élni sem érdemes. Majd elfelejti a Pali is őtet, Julis meg majd férjhez megy máshoz, akad majd neki is párja, aki nem olyan kényes a becsületére, elveheti...
Ilyen gondolatok között érkezett Gárdos Pál a városba, hogy a dolga után lásson. Lassan mindenki eljutott a vásárra, ki előbb, ki utóbb, de mindenki eljutott, aki akart.
Mennyi reménnyel, pezsegő jókedvvel indultak meg reggel és bizony elég sokan közülük fáradtan, csalódva tértek vissza este.
Gergely István eladta a tehenét, de bizony a soványka jószágért nem sokat adtak, a kocák már jobban elkeltek, így mégis egy kis pénzt szedett össze és reménykedett, hogyha ezt átadja Gaál Gábornak, az várni fog aratásig, amikor a termésből megint csak fizethet. Így talán valahogyan kilából a bajból. Csakhogy jó akarat is kellett még ehhez Gaál Gábor részéről. Az árverés napja ki van már tűzve, így sietős a dolog. Fel kell keresnie még itt a városban Gaál Gábort, hogy beszéljen vele, mert aztán néha napokig sem lehet otthon találni.
Gergely István jól tudta, hogy hol kell ilyenkor a mihályfalviakat keresni. Este felé hazaindulás előtt, ott gyülekeznek mind a lacikonyha mellett a sátorban, ahol az italt mérik, idejönnek egy kis áldomásra vevő meg eladó.
Itt volt Gaál Gábor is, aki hol vett, hol eladott, de mindenesetre bőséges áldomást ivott, de ritkán a maga pénzén. A faluban úgy csúfolták őt, hogy „a majdnem úr", mert mindig az urakhoz dörgölődzött, s igen nagyra volt véle, hogy a városi iskolában járt néhány osztályt, de azt hamar otthagyta, mert csak pénzszerzésen forgott a feje.
Kupeckedni kezdett, pénzt adogatott annak, aki megszorult, nagy kamatra, akinek csak tudta, a földjét, házát magához kaparította, így hamar megtollasodott.
A sátorban is ő volt a leghangosabb, ahol a többi mihályfalvi gazda borozgatott együtt, most ezekkel akart barátkozni, mert bíró szeretett volna lenni.
Gárdos Pál is a gazdák között ült, aki ugyan nem volt italos ember, hamar megártott neki a bor, de a többiek kedvéért ő is csak betért egy pohár borra, egy kis lacikonyha pecsenyére.
Gaál Gábor jó kedvű volt, nagy áron adott el egy kehes lovat, s még az áldomást is az új gazda fizette.
„Igyunk!,, Kiáltotta Gaál Gábor, az a mienk, amit megiszunk és felemelte a poharát a gazdák felé.
„Igyunk", hagyta helyben egy tisztes mihályfalvi gazda, akit már régen boszantott a Gaál Gábor hangos szava és hencegése, - de most már igyunk az új bíró egészségére! Lelohadt a Gaál Gábor jókedve egyszerre, mert látta, hogy mindenki Gárdos Pál felé néz és vele koccintja össze a poharát.
„Hát olyan biztosan tudják már gazduramék, hogy ki lesz a bíró?"
„Honne tudnánk, mikor mi választjuk."
„Paraszt falunak, paraszt bíró kell," mondta durván Gaál.
„Nem csak paraszt", szólt keményen az egyik gazda, „de talpig becsületes ember, és Gárdos Pál az."
„Hát Isten éltesse, én miattam lehet akár a római pápa is," adta vissza a szót Gaál, paprikás hangon, mert már az ital is tüzelte és nem állok útjába, boldoguljon a paraszt is, mindenki nem lehet úr. Én már megyek is.
Indulni akart, de épen akkor jött a sátor elé Gergely István Juliskával.
„Ép jó, hogy Gaál nemezetes úr", mondta Gergely István, „egy kis beszédem volna vele."
Gergely István látása olyan volt a felharagudott Gaálnak, mintha a bikának a veres posztó, mert sejtette, hogy mi járatban van.
„No mit akar?" kérdezte röviden, „nincs időm, sietek, még estig sok a dolgom."
„Ha kicsinység odább mennénk, kérte Gergely, „csak négyszemközt szeretnék szólni."
„Nem megyek, nincs rá érkezésem, mondja meg hamar, mit akar, aztán odább állhat."
Gergely Istvánnak a goromba szóra kezdett a vér a fejébe szállni, de türtőztette magát, hiszen tudta, hogy az adósnak nehéz a dolga. Előszedte hát a kék kendőt, amibe a pénz volt belecsavargatva és csendes hangon, hogy mások ne igen hallják, előadta a mondókáját.
Előhozott mindent, amit csak a mentségére tudott, hogy mért nem fizethetett eddig, szinte alázatos hangon kérte, hogy fogadja el ezt a kis pénzt és várjon aratásig a többivel.
Gaál végighallgatta az egészet, anélkül, hogy csak egy kicsit is megindult volna a szegény adós szánalmas mentségein, bánta is ő az egészet, neki a Gergely portája, meg a földje kellett, amelyik éppen az ő tagjához szögellett. Tudta jól, ha aratásig vár, kicsúszhatik az egész a kezéből és különben is nagyon fel volt indulva.
„Vagy az egészet kifizeti, vagy semmit, eleget vártam már. Nem tud fizetni? Persze, mert nincsenek potya lovak az istállójában. Nem tud fizetni, de én meg nem tudok várni, az árverést megtartjuk."
„Hová legyek akkor, ha elveszik a házamat?" kérdezte nehezen lihegve Gergely István.
„Kérjen szállást a vármegyeházán, van ott mindig ingyen szállás az olyan embereknek, mint maga, aki már ismerős is ottan" Gergely István béketűrése megszakadt és a nehezen visszafojtott indulat most hatalmas erővel tört elő. A sok méltatlanság, a sok igazságtalanság, amit az utóbbi időben el kellett szenvednie, most elvette a józan eszét és megvadulva most minden arra ösztönözte, hogy kapja két kézre az ólmos végű botot, amire eddig támaszkodott és minden szenvedését, megaláztatását, ami őt érte, ezen az egy emberen bosszulja meg, ezen a rongy emberen, aki tönkre akarja őt tenni, aki rosszabb mint ő, becstelenebb, mint ő, hanem is volt bezárva soha.
„Mit akar édes apám? "
Két kézre fogta hát a fütyköst és Gaál Gáborra akart rohanni, de abban a pillanatban egy kéz, a Juliska, dolgos erős keze visszarántotta őt.
„Mit akar édesapám?" kiáltotta messzecsengő hangon, „maga, aki nem követett el soha bűnt, most egy rossz ember miatt bűnbe akar esni."
A sátorban nagy kavarodás támadt, mindenki hallotta a szóváltást, az emberek lefogták Gaál Gábort, mert most meg az akart Gergelynek nekitámadni; folyton szidta, piszkolta azt és a csendőrök után kiabált.
A sátor körül összefutott a vásár népe, Gergely Istvánt és Juliskát egészen kiszorították onnan a kíváncsiak, hogy egészen magukra maradtak a vásártér egy elhagyott részén.
Juliska sírt és apja nyakába borult.
„Mit akart cselekedni édesapám?"
„Bűnözni akartam lányom, de a te kezed visszatartott, áldassák érte az Isten neve... de te, te édes lányom azt nem tudod, mi az, mikor én érzem, hogy ártatlan vagyok és mindenki bűnösnek tart, hát most feltámadt bennem a rossz, hát legyek igazán bűnös, de ne félj, már vége van, most már nem tudnám megtenni."
„Ne is! Ne is édesapám!" szepegett még mindig Juliska.
Így álltak ott egy darabig, látták, hogy a vásár népsége is kezd oszlani és minden elcsendesedik.
„Eregy haza édes lányom", mondta Gergely István a lányának, „már estére hajlik az idő, édesanyád beteg, nehezen vár. Én még egy utolsó próbát teszek, elviszem ezt a pénzt az ügyvédhez, hátha benne lesz több irgalom."
„Inkább csak jöjjön haza édesapám", mondta szorongva Juliska, „az ügyvédhez menni úgy is hasztalan."
De a szegény Gergely István szemében az ügyvéd olyan volt, mint az a szalmaszál, ami után a vizbefuló kapkod.
Elváltak. Juliska hazafelé indult, Gergely István pedig az ügyvédet ment felkeresni.
Az ivó-sátor hamar üres lett, mire a csendőrök odaértek, már alig találtak ott valakit, sietett el mindenki, mert senki sem szeret tanuskodni. Maga Gaál Gábor is elment, amint düha lecsillapodott: jobban megtorolja ő azt Gergely Istvánon, ha az utolsó dunyháját is elveszti, jobban megtorolja, mintha most csendőrkézre adja, elmegy inkább az ügyvédjéhez és ha lehet, még siettetni fogja az árverést.
A gazdák is elmentek, senkinek sem volt kedve ottmaradni, ki a dolga után látott, ki meg hazafelé indult.
Gárdos Pál megkereste a kocsiját a kocsmafészer alatt, ahol hagyta, leszedte az abrakos tarisznyát a lovairól, befogott és megindult hazafelé, ő volt a legelső, aki elment, de nem az országúton, hanem nekivágott a rövidebb útnak, a hegyeken át.
Sehogy sem érezte jól magát, már a vásárra is rossz kedvvel ment, most meg még a feje is fájt, bizonyos a rossz einschlogos bor tette, amit ott ivott a sátorban. Gyenge feje volt, ártott neki a bor.
Ami pedig a sátorban történt, nagyon gondolkodóba ejtette, a Juliska messze csengő szavából mintha az igazság hangja csendült volna ki, mintha az egész világ előtt bizonyságot akart volna tenni az apja ártatlansága felől.
Akárhogyan is, mégis csak be volt csukva Gergely István, meg van bélyegezve. Nem! és ezerszer nem! Nem lehet vele atyafiságba keveredni.
Nem is nagyon ügyelt a lovaira, azok mentek szépen, ismerték az utat, a kocsi egy nagyot zökkent, az egyik kerék furcsán kezdett nyikorogni, a lőcs mintha meglazult volna.
Gárdos Pál odapillantott, menten észrevette, hogy a kerékszög valahogyan kiesett.
Megállította a lovait, leszállt a kocsiról és elkezdte a kerékszöget keresni. Csakhogy már homályosodni kezdett, különösen itt a Mélyutban hamar leszállt az alkonyat, végig ment egy jó darabon, de seholsem találta az elveszett kerékszöget; még javában keresgélt, mikor távolról kocsizörgést hallott. Ez még jobban bosszantotta, mert itt az út oly keskeny volt, hogy két kocsi nem fér el egymás mellett, nem lehetett kitérni, így az utánajövő kocsinak várni kell, amig ő el nem indul. Sietve visszatért hát a kocsijához s az útszéli akácfáról levágott egy ágat, hogy kerékszöget faragjon belőle, amelyik kitartson hazáig.
Nehezen ment a munka, meg mintha a feje szédült volna, nagyon elege lett egyszerre. Sietve faragta késével a kerékszöget és próbálta a kerékbe beleilleszteni.
De akkorra már az utánajövő kocsi is beért a mély útba, s az esti szürkületben majdnem neki hajtott Gárdos Pál veszteglő szekerének.
„Hát mi a fenének áll meg itt,,, kiabált Gaál Gábor, mert ő volt az, aki Pál gazdát utolérte. Nem találta otthon az ügyvédet, hát ő is hamarosan elindult a rövidebb uton, olyan dühösen kergette a lovait, mintha Gergely Istvánt hajtaná. Még mindig dúlt fúlt magában, most ez a váratlan akadály csak fokozta a dühét.
„Nem állnék itt, ha nem kellene", morogta inkább magának, de haragosan Gárdos Pál „de kiesett a kerékszögem, ujat kellett faragnom".
Gaál Gábor nem értette jól a mentséget, csak valami dünnyögést hallott, de Gárdos Pált megismerte, s azt hitte, hogy semmibe sem veszi a szavát, hogy csak így félvállról felel. Lejött ő is a kocsijáról, s a pattogós ostort a kezében tartva, odament, ahol Gárdos Pál a kerékhez hajolva a lőcsöt igazgatta.
„Félre paraszt, ha urat látsz!" kiáltotta nagy mérgesen és a levegőben nagy türelmetlenül megsuhintotta az ostorát, ebben a pillanatban emelkedett fel Gárdos Pál és az ostor egyenesen az arcát érte végig. Az ostorcsapás csípett, de mi volt az ahhoz a megbántáshoz képest, amit Gárdos Pál a kevés, a gőgös ember, becsületére olyan kényes ember, Gárdos Pál, érzett. A szeme vérbe borult, gondolkozás nélkül kapta fel a kezében tartott lőcsöt és zavaros fejjel sújtott vele, ahonnan az ostorcsapás jött. Azután egy nagy zuhanást hallott, mint mikor egy erős test a földre esik.
Ez a zuhanás rázta fel Gárdos Pált a dűh önkívületéből, amelybe az ostorcsapás hozta. Odament az összeesett emberhez és felemelte, rázni kezdte, de az visszaesett, mint egy zsák. Nem mozdult többet. Gaál Gábor itt a földön immár befejezett mindent.
Gárdos Pál egy darabig csak állt a halott felett, de egyszerre észbe kapott... Szentséges Isten! Embert ölt! A becsületes Gárdos Pál gyilkos lett! A halottat talán nem is sajnálta, rongy ember vot, csak magára gondolt ebben a pillanatban, hogy mit cselekedett. Holnap már mindenki fogja tudni, az egész falu, az egész vidék, csendőrök jönnek érte, vason viszik el a börtönbe a becsületes Gárdos Pált...
Körülnézett, nem látott senkit, nem hallott semmit, meg nem tudja senki. Odament a kocsijához, ösztönszerüleg beleigazította a lőcsöt, meg a keresztszöget, a lovak szerszámját megigazította, maga sem tudta, hogyan ült fel a kocsira, kieresztette a gyeplőt és hajtani kezdett olyan veszettül, olyan rettenetes iramban, ahogy csak a lovai bírták. A kocsi csak úgy hajlott egyik oldalról a másikra, ő csak ment, menekült, menekült a saját tette elől, de hiába rohantak a lovak, az elkövetett bűn utána jött.
Hátra-hátra fordult, mert folyton egy szekér zörgését hallotta maga mögött, emberek lármáját hallotta, akik gyilkost kiabálnak.
Így érkezett haza, fél óra alatt tette meg az egy órai utat, a lovakat bevezettte az istállóba, egész habosak voltak; nekilátott mindjárt és megcsutakolta őket, a kemény munka jól esett neki, és azután ment be a házba.
„Ilyen korán megjött gazdám", fogadta nyájas szóval Örzse asszony, „még nem is vártam."
„Megjöttem", felelte az kurtán és törülgetni kezdte verejtékező homlokát.
„Mi lelte", faggatta az asszony, hiszen egészen ki van kelve magából, „mintha napestig törte volna magát a munkával".
„Hagyj békén", és leült a karos lócára.
Az asszony nem szólt többet, csak a fejét csóválta, csendesen, aggódással, az ő szemét nem lehet megcsalni, a gazdának valami baja van.
„Ez, azok az emberek", dünnyögte magában, „nem tudják megállni, hogy be ne menjenek egy pohár borra, még az sem, aki tudja, hogy gyenge hozzá a feje."
Az asszony tálalt, odatette a jó gulyást a gazda elé, csak úgy párolgott belőle a hagyma és paprika finom szaga.
Pál gazda belemerítette a kanalát, a szájához vitte, de aztán letette azt.
„Valaki jön!" mondta sötét arccal az asszonynak.
Örzse asszony kiment.
„Senki", mondta, a szél zörgette az ajtót.
„Nem kell!" mondta a gazda és eltolta a tálat.
„Készítsd be a tarisznyámba a holnapra valót, jókor kimegyek a szőlőhegy alá a gyepet törni, csak este jövök meg."
„Gyepet törni" csodálkozott az asszony, mikor sok más, előbbre való dolog van".
„Odamegyek, ha mondom" és felkelt, nehéz léptekkel indult kifelé, mint akinek a vállát mázsás teher nyomja.
Megvirradt, de nagyon nehezen virradt meg. Gárdos Pál azt hitte, sohasem lesz reggel. Nem szokta meg az álmatlanságot. Amelyik oldalára lefeküdt este, azon mód ébredt fel reggel, úgy aludt mindig, mint a gyermek, akit anyja ringat el.
Most fel-felriadozott, mint a félénk madár, ha el is aludt egy kis időre, nehéz álmok nyomták, mintha lidérc ült volna a mellén.
Felkelt, mihelyt pitymallott, nem is járt utána az állatok etetésének, amit Istók a szolga, meg a fia Pali, szoktak elvégezni, de máskor ő is megnézte.
Most csak befogta a két ökröt, feltette az ekét a szekérre, meg a szerszámot, ami még kellett, a tarisznyát az oldalára akasztotta, s elment gyepet törni.
Törte egész nap, nem engedett pihenőt magának, amig az állatok deleltek, ő addig is dolgozott, a nagy hantokat, amit az eke felszántott, szétverte kapával.
Gyönyörű nap volt, az éjszakai eső után már nyár felé hajlott, de még benne volt a tavasz minden frissesége.
Hajsz te Bimbó, hajsz te Csákó, kiabált az ökrökre, de azért sokszor görbén ment a barázda, mert nem volt ott a gazda gondolata.
Mindig és egyre ott volt a mély útban és újra és újra átgondolt mindent, hogyan is történt az egész. Az az átkozott ital, az ment a fejébe, hogy így megháborodott, és a végén mindig csak azt látta, hogy a becsületes Gárdos Pált, ahogyan a faluban hívták, a bírójelöltet, megvasalva viszik végig az utcán, melyen annyi évig becsülettel járt.
Hoszú volt a nap nagyon. Amint nem akart megvirradni, most nem akart alkonyodni. Erre nem járt ilyenkor senki, egész nap nem látott egy élő lelket sem, ha csak nem az égi madarakat. Jó volt most egyedül lenni, kiszakítva egy napra az életből, de amint esteledett, félelemnek érezte, hogy vissza kell oda térni.
Nagy lassan befogta hát az ökröket, tempósan rakta fel az ekét, meg a szerszámot és nehéz szívvel indult hazafelé. Amint a dűlőútról letért, már találkozott falujabeliekkel, de éppen olyan tisztelettel süvegelték, mint annakelőtte. Csak Bordás Péter kiabált fel valamit utána, csak azt értette ki belőle: Gaál Gábor. - Nem állt meg, csak hajtott tovább.
Öreg este lett, mire a házakhoz ért. A kiskapu nyitva volt, s ott állt Örzse asszony, az utcát kémlelte. Mikor meglátta, hogy jön, szaladt kinyitni a nagykaput, hogy a szekérrel bejárhasson.
„Hol járt ilyen késő estig, gazdám", fedte az emberét, „nem jó ilyenkor már kint maradni, rosszak az emberek, hallotta-e már mi történt?"
,,Má' mit hallottam volna fent a szőlőhegyen?"
„Hát még nem is tudja, hogy Gaál Gábort agyonverték tegnap este a Mélyútban.
„Ki tette?" kérdezte, inkább, hogy csak mondjon valamit.
„Gergely Istvánra van a gyanú, sokan látták, hogy tegnap délután is a vásárban majdnem nekiment Gaál Gábornak, s éjszaka jött csak haza talpig csatakosan. Korán reggel, alig, hogy maga elment, hajtották is a csendőrök a városba. Felesége se él, se hal. Úgyis beteg volt már. Juliska meg sír, mint a záporeső. Mégis csak maga ítélte jól gazdám, hogy Gergely István nem igaz ember. Csak a szegény Juliskát sajnálom."
„Azt pedig ne sajnáld", vetette oda komoran a gazda és leszállt a szekérről, bevezettte az ökröket az istálóba, pár szót szólt a szolgagyereknek, aztán sietve visszament a házba és készülődni kezdett.
„Hol van Pali", kérdezte az asszonyt.
„Ne haragudjék gazdám", mondta szepegve az asszony, „a Juliska nagyon kérte, hát bement a városba, hogy megtudjon valamit. Ne haragudjon".
„Nem haragszom!" És tovább készülődött. Ünneplő ruhát vett magára.
„Hová megy?" kérdezte az asszony ijedten, amint a komor készülődést látta.
„Bemék a városba."
„Most ilyen későn?"
„Most mindjárt."
„De én nem engedem, én félek, hogy arra járjon, ahol a gyilkosok vannak".
A gazda megállt a felesége előtt, erőteljes, magas alakja szinte összetört, annyi gyötrődés látszott az arcán.
„Örzse, annyi évig éltünk békében együtt, de nekem most a városba kell mennem."
Az asszony összecsapta a két kezét, nem lett volna huszonöt éve hűséges, szerető hitves társa az urának, ha most meg nem érti. Alázattal meghajtotta a fejét a nagy csapás alatt.
„Menjen, ha mennie kell" és utat engedett az urának.
A kiskapu nyikogott, Pali jött be, nagy vidám, hangos lépésekkel. Arca piros volt az örömtől és alig tudott beszélni, amikor bejött.
„Eleresztették Gergely Istvánt", kiáltotta diadalmasan, „ártatlan, velem együtt jött meg." Az anyja elébe szaladt, Pál gazda pedig inkább leesett, mint leült a lócára.
„Hogy volt! Mondjad hát."
„Maga az ügyvéd, Gaál Gábor ügyvédje, meg az egész háza népe tanuskodtak mellette, hogy kora alkonyattól kezdve késő estig ott ült az ügyvéd ambitusán és várta őtet egész este 1 l-ig, míg csak haza nem jött. Az orvosok pedig azt mondták, hogy Gaál Gábort 6-7 óra között ölték meg. És alig ment el az ügyvédtől Gaál Gábor, aki szintén nem találta otthon, mindjárt jött Gergely István és ott várt 11-ig. Az ügyvéd felesége meg még meg is sajnálta, mert kétszer is küldte a szakácsnét, hogy ott van-e még az a szegény ember, ki az urát várja."
„Kire gyanakszanak?" kérdezte rekedt hangon Pál gazda.
„Nem tudnak semmit apám", felelte Pali, „ilyenkor annyi mindenféle népség jár a vásáron, valami csavargót emlegetnek, de semmi biztosat nem tudnak". Amig Pali beszélt, a gazda ott a padon úgy érezte, mintha az a nagy teher, amely a vállait nyomta, megkönnyebbedett volna. Haladékot nyert.
Uram Istenen, fohászkodott magában, egész életem jóvátétel lesz, ha elveszed tőlem ezt a keserű poharat, minden iparkodásom az lesz, hogy leszolgáljam ezt a bűnt, amit akaratom ellen követtem el, csak ne legyek megbélyegezve, a becsületemet, ami a legdrágább nekem, ne vegyék el, ne tudja meg soha senki a bűnömet.
Gaál Gábor esetét lassan elfelejtették, az embert nem is igen sajnálták. Az emléke nem élt szeretettel senkinek sem a szívében, így igazán meghalt.
A csendőrség még nyomozott egy darabig, valami csavargót kergettek, aki egy kocsmában nagyon költekezett, azt hitték rablógyilkosság történt. Gaál Gábornál mindig sok pénz volt s a tárcájában alig találtak egy néhány százast. A csavargót kergették egy darabig, de nem tudták megkapni. Elveszett a szemük elől s így lassan elhallgatott minden.
Mihályfalván is elcsitult a nagy izgatottság. A gyilkosság miatt is elült a sok szóbeszéd. Jött az aratás nagy gondja és öröme, mindenkit ez foglalt el, mindenki csak ezzel törődött.
Gárdos gazdáéknál is folyt a régi élet, csak a gazda csendesedett el nagyon. Azelőtt is kevés szavú ember volt, de most alig beszélt, régente hamar felharagudott, nagyon megkövetelte, hogy a szavának foganatja legyen, szeretett parancsolni; most egyszerre nagyon békességtűrő lett.
Szólhatott már szombat este a kert végében a furulya, Pál gazda jól hallotta, de sohasem szólt semmmit ellene. A magas szál ember s még javakorabeli, hogy megtorpant, hogy összeesett, mindig úgy érezte, hogy valami árnyék jár utána, lassan csuszik a háta mögött, ha visszafordul nem látja, de érzi, hogy ott van, kiséri, ébren, alva.
„Mit szólnál Örzse", kérdezte Pál gazda a feleségét, egy vasárnap délután, amint kint ültek az eszterhaj alatt a padon, „ha őszre megtartanánk a Pali lakodalmát?"
„Nehezen várom már én azt", sóhajtott Örzse asszony, „elkelne nekem is a segítség, nem bírom úgy a dolgot, mint régen. De Pali nem akar hallani másról, csak a Juliskáról."
„Vegye hát el a Juliskát", hagyta helyben Pál gazda s erre mindketten nagyot hallgattak.
Uj boron csakugyan megtartották a Pali lakodalmát. Nagyon nagy lakodalom volt, amint a falu első gazdájához illett. Három hívogató vőfély volt, az járta a falut. Majdnem mindenki hivatalos volt.
A lakodalmasmenet.
Két nap előtte már sütöttek-főztek, teknőszámra állt a sok fánk, meg a sok finom foszlós fonottas. Borjút vágtak, disznót öltek és még a sok kacsa, liba. Nem hiába első ház volt a Gárdos Pál háza, de ki is tettek magukért.
No felvitte az Isten a Gergely Julcsa dolgát. Hogy megtisztelik a nagy lakodalommal, mintha gazda lánya volna.
Olyan hosszú volt a lakodalmas menet, hogy az eleje már a templomnál volt, a vége meg csak akkor indult ki az udvarról. Elől a vőlegény ment, aranyozott rozmaringgal a kalapján. Kabátjára tűzve meg ott lógott a hosszú fehér szalag s rajta a csinált rózsa. A nyoszoló lányok meg két oldalt mellette. Aztán jött a menyasszony a vőfélyekkel. Pártája színes szalagjaival játszott a szél, a csinált virágkoszorú alatt a fején ott illatozott a friss rozmaring-koszorú, ruhája fehérebb volt a patyolatnál. Arca pedig pirosabb a bazsarózsánál, csak úgy sugárzott le róla a nagy boldogság. A menyasszony után következett a násznagy meg a nyoszolyó asszony, meg a többi násznép. A cigánybanda húzta a Kossuth-marsot, vagy Klapka- indulót, s előtte táncoltak a jókedvű legények, a kezeiket össze-összecsapva, bokáztak, vigan kurjongatva.
Az örömapa és az örömanya régi szokás szerint nem mentek a templomba, csak otthon várták a nászvendégek egy részével a visszatérő fiatal párt.
Nagy sürgés-forgás volt a háznál, ebéd előtt még mézes pálinkát és kalácsot hordtak körül a vendégeknek. A szakácsnék izzadtak a konyhában, a pompás húsleves szaga és a pirosra sült pecsenyék szaga be-becsapott a szobába.
Gárdos Pál az örömapa ott állt az ablaknál és a templombamenők után nézett.
Ez is megtörtént. Gondolta magában, meglesz-e most már a nyugalom? Egy kéz érintette meg a vállát. Megfordult. Örzse asszony állt ott kipirulva a munkától és az izgalomtól. „Gazdám", szólt meleg, nyájas hangon, lakodalom van a háznál, vigadjon". A menyasszony színes pántlikái ép akkor tűntek el a sarkon, a muzsikaszó is kezdett elhangzani, csak egy-egy hangfoszlányt hozott vissza még a szél.
„Vigadj?", kérdezte Pál gazda és mélyebbre hajtotta le a fejét.
Mihályfalván már nagyon régen nem volt nagy harang. Az öregek beszélték, hogy még az ő kisgyerek korukban odaadták ágyúnak, ők legalább így hallották az apáiktól, azóta csak a két kicsi harang hirdette Isten dicsőségét.
Gárdos Pál a tisztelendő úrhoz készült. Ünneplő ruha volt rajta, úgy ment végig a falun.
„Hozta Isten Gárdos gazda!" fogadta a lelkész, kezet nyújtott felé. „Mi jót hozott? Hogy vannak az otthonvalók?"
„Köszönöm a kérdését, jól meg volnánk, csak a feleségem nem tud erőre kapni."
„Pedig most már van segítsége, az uj menyecske."
„Még hozzá minő jó segítség, nagyon derék fehérszemély a Julcsa."
„Örülök, hogy ezt hallom, s épen magától, aki eleinte nem igen akarta ezt a házasságot".
Pál gazda arca felhős lett.
„Nem akartam, ez szent igaz, de ugye tisztelendő uram, az elkövetett hibát jóvá lehet tenni?"
És maga meg is tette, s ezért még jobban becsülöm."
A gazda arca piros lett, mint mindig, ha a becsületét emlegették.
„A harang végett jöttem én most tisztelendő uram," kezdte a beszédet, „amint hallom, úgy akarnák, hogy közadakozásból vennénk egy nagy harangot."
„Úgy volna a legjobb", hagyta helyben a lelkész, „magam is úgy szeretném."
„Hát kérem én csak amondó vagyok, hogy szerettem volna megvenni a Cserepes árvák tagját, ami úgy hallom, eladódik, meg is van rá a tehetségem, de azt gondoltam, hogy azt a pénzt inkább harangra adnám, a nagy harangra, hogy ne kelljen rá sokáig várni, amig a pénzt összekéregetjük."
A pap meglepetve nézett a gazdára. Jól ismerte Gárdos Pált, sokra is tartotta, de ilyen nagylelkűséget mégsem várt tőle.
„Nagyon köszönöm", mondta meghatva, „az egyház nevében, bár sok ilyen emberünk volna a faluban. Nem hiszem, hogy a bíróválasztáson csak egy hang is lenne, aki mást akarna bírónak, mint Gárdos Pál?"
A nagy harang meg lett hamarosan és első vasárnap, amikor megszólalt, nem egy szem lábadt könnybe, olyan szép zengő szava volt.
Gárdos Pál is ment a templomba, az egész háza népével. Pali a Juliskával ment előre.
A fiatal menyecske arcán az igazi boldogság fényeskedett, amint az urához fordulva mondta:
„Hallod Pali, milyen vigan, jókedvűen szól ez a nagy harang?" „Én is annak hallom" felelte vissza Pali, „biztos nagyon jó kedvében öntötte a mester".
Az öregek a hátuk mögött ballagtak. Örzse asszony fekete ünneplőben. 0 is a harang szavát ügyelte.
„Gyönyörűségesen szól", mondta urának, „a mi harangunk", tette hozzá büszkén.
Pál gazda is hallotta a harang szavát, hallotta, amint komoran, sötéten zúgta:
„Mind hiába! Mind hiába! Bűnös vagy, gyilkos vagy!"
A bíróválasztás előestéje volt. Hideg, éles szél fújt a hegyek felől. Zimankós idő volt odakint.
Gárdos Pálék is behúzódtak a szobába. A nagy zöld kemence csak úgy árasztotta a meleget. Mellette a padkán pipázott az öreg gazda, mig a fiatalabbik Pál és Istók a szolgagyerek kukoricát morzsoltak, a két asszony meg a mécsnél az asztalon tollat fosztott.
Olyan nyugodalmasnak, békességesnek látszott minden idebent.
A holnapi bíróválasztásról folyt szó. Az Istók gyerek most jött haza a faluból s elmondta, hogy mi mindent hallott. Már a szolgabíró úr is megjött. Odaát van a szállása a jegyzőéknél. Nyolckor reggel kezdik meg a választást. Nem is fognak szavazni senkire, csak közfelkiáltással fogják a gazduramat megválasztani, úgy akarja az egész falu, mert hogy a gazduram a legbecsületesebb ember a faluban, aki sohasem csalt meg senkit, így mondja a szolgabíró úr is, meg a tisztelendő úr is. Gazduram rátermett arra, hogy bíró legyen.
„Nem is lehet más, csak az édesapám!" mondta lelkesen Pali, „ugy-Juliska, a legjobban megérdemli!"
„De meg ám!" hagyta helybe Juliska, „azért is, hogy olyan becsületes, de azért is, hogy olyan szörnyen jó, engem is menyének fogadott, szegény apámmal nem átallott rokonságba jönni, aki már kétszer volt törvénybe ha ártatlanul is"... és Juliska elérzékenyedve tekintett az apósa felé.
Örzse asszony hallgatott, dolgos kezei megálltak a fosztásban és halovány arcát a mécses felé fordította, nézte, amint az csendesen lobogott.
A gazda felkelt és letette a pipáját.
„Körülnézem a jószágot" mondotta csendes hangon, nyakába kerítette subáját és kiment.
Nem birta a szoba meleg levegőjét, odakint csipős szél fújt, jól esett az az ő forró fejének, csak úgy tüzel benne minden.
Holnap megválasztják őt bírónak a legbecsületesebb embert, hogy Ítélkezzen mások felett, ő a gyilkos gazember. Hiába, nem tud róla senki, elég, hogy ő tudja, elég, hogy ő érzi.
Megállt az udvaron a kiskapu előtt, felette ezer meg ezer csillag vigyázott, ezek mind tudják.
Eszébe jutnak az elmúlt hónapok rettenetes napjai, az az örökös birkózás maga-magával. Hányszor határozta már el, egy-egy álmatlan éjszaka után, hogy feljelenti magát, milyen remegve kísérte a gyanúsított csavargó menekülését, az hitte, akkorra ő is megmenekül. Aztán az örökös félelem, hogy bűnét mégis valahogyan felfedezik, a szégyen, ami azután jön. Nem! Nem! Senkisem gyanakszik reá, itt becsülik, nem vádolja senki. Senki. Csak a legfőbb bíró vádolja, a láthatatlan bíró, az igaz bíró: a lelkiismeret.
Ezt a legfőbb bírót nem lehet megcsalni, nem lehet félrevezetni, nem lehet elcsendesíteni, az mindig erősebben, mindig hangosabban beszél. Követel! Parancsol!
Nem! Nem! Így nem lehet tovább élni, hazug becsülettel, hazug orcával járni az emberek között. Az, ami már réges-régen érlelődött Gárdos Pál lelkében, az most megérett. Határozott.
Halkan kocogtak a községházának ajtaján, ahol a szolgabíró és jegyző együtt ültek és pipaszó mellett beszélgettek. „Ki az?" kérdezte a jegyző erős hangon és kinyitotta az ajtót.
„Én vagyok!" „Maga az gárdos Uram?", kérdezte a jegyző, aki megismerte a hangot, „csak kerüljön beljebb."
A hangot megismerte, de arra a támolygó, összetört emberre alig ismert reá, aki nehéz léptekkel, mintha súlyos terhet hozna, jött be az ajtón.
A szolgabíró felugrott.
„Mi lelte az Istenért Gárdos gazda."
„Vallani jöttem, mondta tompa hangon." És mintha egyszerre ki akarta volna dobni magából, amit annyi ideig visszafojtott, csak annyit szólt: „Én öltem meg Gaál Gábort!"
Gárdos Pált, a sok enyhítő körülményt tekintetbe véve, öt évi börtönre ítélték el.
Attól a perctől kezdve, ahogy a szolgabírónál bevallott mindent, a régi kemény, határozott Gárdos Pál lett ismét. A szolgabírót csak arra kérte, ne vasaltassa meg, megy ő ugyis magától. A szolgabíró még azon este bevitte őt a kocsiján a városba, ahol aztán önként jelentkezett a bíróságnál. Ahogy fogságba került, nem engedte meg, hogy az övéi közül valaki bejöjjön hozzá, sem nem fogadott el semmit, amit beküldtek neki, rabkosztot evett. Bünhődni akart.
Öt évre ítélték el, de három év mulva kegyelmet kapott. Egy szép tavaszi napon nyitották fel a börtön ajtaját. Szabad, mehet, ahova akar. Nagyot lélegzett. Három év után a szabadság levegőjét szívni.
Odaadták a régi ruháit, meg a görcsös botját is megkapta, amellyel odajött. Mehetett haza...
Estefeléig várt és akkor megindult csendesen hazafelé...
Bizony nehéz út volt ez, hazamenni? De honnan? Hogyan is megy haza a börtönviselt ember. A falubeliekre nem is gondolt olyan nagyon, csak az övéire, fiára, a menyére és a jóságos asszonyára, akiknek a fejére ilyen szégyent hozott.
Friss vetések mellett vitte el az útja, pacsirták szállongtak a zöld buzatáblák felett és halkan pityegtek a levegőben.
Gárdos Pál olyan volt, mint a részeg, megrészegítette a szabadság és a friss levegő és mégis minél jobban közeledett a faluja felé, annál lassabban vitték lábai. Nehéz út ez, talán még nehezebb, mint az volt, amikor onnan eljött.
Bemenni a tulajdon házába, úgy ahogy a börtönből szabadult ki, szemébe nézni a saját házanépének, akik közül senkit sem látott azóta, s akik jól tudják, milyen keményen megítélte ő a mások hibáját, aki a börtönviselt ember lányáról addig tudni sem akart, amíg maga is bűnbe nem esett. Hogy fogják már most fogadni, mit fognak mondani, ha nem is szólnak semmit, meg fogja látni rajtuk a szégyent, amit ő hozott reájuk.
Már egész közel látszott a falu tornya, letért a rendes útról, hogy ne találkozzon senkivel, a kertek alá került, majd onnan hátulról megy be, a szérűs kerten sompolyog a saját házába, melynek egykor parancsoló ura volt. Nehéz, nehéz bemenni. Kifáradt, elszokott már a járástól, leült hát egy nagy kőre a kertjük végébe pihenni, meg talán azért, hogy késleltesse a hazatérési. Csak ült, ült, megvárta, amig a nap egészen lebukott a hegyek mögött s utána piros lett a látóhatár.
Egyszerre gyors lihegést, futást hallott a kerten át, örvendező vakkantást, vidám csaholást, s a következő percben Bodri, a hűséges házőrző Bodri már átugrott a sövényen, ott volt mellette, fel-felugrott reá, nyalta a kezét, arcát, körülszaladgálta, olyan bolondos ugrándozásokat csinál, s minden mozdulatából látszott, hogy a gazdája itt van.
„Bodri, Bodrikám", szólította a kutyát Gárdos Pál s hangja szinte elfúlt, „hát ismersz, hát nem felejtettél el?"
A gazdája hangjára Bodri szinte megbolondult örömében, előre szaladt meg vissza, csaholt, ugrándozott, aztán nyílegyenesen szaladt a kerten át haza, mintha be akarta volna jelenteni a gazdát.
Pál gazda is felkelt a kőről, a Bodri fogadtatásától nekibátorodva, megindult ő is a kerten át haza.
A nyári konyhában voltak, ahol vidám rőzseláng lobogott és nyájasan világított kifelé. Örzse asszony épen egy nagy lábast vett le a tűzhelyről és tette le az asztalra. Az asztal mellett Juliska állt, egy kis gyermekkel a karján.
Gárdos Pál megállt az ajtóban, levette a kalapját és verejtékező homlokát törülgette, úgy állt ott, mint egy szegény vándor, aki bebocsátásra vár.
A felesége vette őt észre, mikor a lábast letette és megfordult.
Mennyit töprengett azon Gárdos Pál, még mikor a börtönben volt, hogyan fogadják otthon, mit fognak szólni, ha egyszer csak mégis kiszabadul és haza kell térnie.
Hogyan fogadják? Mit szólnak?
Nem szóltak semmit, csak körülfogták kétoldalról, beszélni nem tudtak, csak sírtak. Juliska odatette karjaiba a kis gyermeket, az unokát, akit nem is látott még soha, de aki mégsem félt tőle, s azt mondta neki: „Nagyapó".
Az istálók felől a fia jött meg, nagy lelkendezve.
„Megjött, hát megjött édesapám, kiáltott oda már messziről.
Az istók gyerek is előkerült valahonnan, most már egész legényszámba ment, úgy megemberedett, de azért amint megállt az ajtóban, még ő elkezdett pityeregni.
„A gazduram, a gazduram!" ... ismételgette egyre.
„Palkó, kicsi Palkó" mondogatta Örzse asszony a kis unkának, remegő hangon, „örülj, itt a nagyapó, itt a nagyapó!"
Pál gazda pedig ott állt közöttük, keményen akarta magát tartani, de a nagy öröm, a nagy szeretet, amivel körülvették, levette lábáról és sírt...
Örzse asszony tért először magához.
„Hamar, hamar, Juliska", mondta a menyecskének, „vizet forralni és azt a kendermagos csibét hamar levágni paprikásnak, de magam teszem fel fiam, mert én tudom, hogy szereti a gazda. De addig is mit enne, mit hozzak édes uram?"
Leülnek az udvaron a nagy diófa alá, a kőasztal mellé, amig a vacsora megfő. Örzse a padot letörli a kötényével, odaüljön a gazda; csak ketten vannak, Juliska a konyhán van, az ura meg a jószágot nézi körül.
„Itt a nagyapó, — itt a nagyapó."
„Hát ti nem haragudtatok reám," kérdezte Gárdos Pál a feleségét, amint egyedül maradtak, „hogy ilyen szégyent hoztam a fejetekre és tönkretettem a ház becsületét." Örzse asszony elmosolyodott.
„Hát maga azt hitte gazdám, hogy én nem tudtam, hogy mi nyomja a maga lelkét, már régen, csak nem szóltam róla és vártam békén, hogy mikor szabadítja már meg magát ettől a tehertől, mert lássa, drága, nagyon drága a becsület, s ha egyszer elvész, nehéz visszaszerezni. De tudja-e mégis mi a legnagyobb?"
Pál gazda úgy hallgatta a felesége szavait, mint amikor a tikkadt fűre friss harmatok permeteznek.
„Amíg maga elvolt tőlünk, még többet forgattam a Bibliát, ott kerestem vigasztalást, ott mondja Pál apostol, hogy mi az, ami mindeneknél nagyobb? A szeretet, mely mindeneket eltűr, mindeneket megbocsát és mindeneket elfedez..."
Az estharang megkondult és olyan békésen, nyugodtan, boldogan csengett a szava.
| |