| |
A Kék-hegyek királyának sokáig nem volt fia. Hét szép leánya idestova hajadonná serdült, de mi haszna, ha nem volt trónörökös, aki apja után a sok szép kék hegyen uralkodjék. Mikor azután a legöregebb bölcs jóslata beteljesedett és megszületett a várva- várt királyfi, olyan örömünnepet csaptak országszerte, hogy ritkította párját. Harangok zúgtak, mozsarak dörrentek, folyt a bor, állt a lakoma. Az öreg királyné maga sütötte a herőcét, dorongfánkot az unokája keresztelőjére. Keresztanyjának Délibáb tündért hívták, aki édes álmokat rejtett ajándékul a kis fiúcska párnájába.
A király színaranyból kovácsoltatott bölcsőt a fiának. Mikor beletették a kis gyereket, behivatta bölcseit, hogy mondjanak jövendőt a kicsike sorsáról. Azok azután jósoltak neki hírt, nevet, dicsőséget, gazdagságot, boldogságot, csak a legidősebb, az öreg Mufurcz nem szólt. „Hát te nem mondasz semmit hozzá, szolgám?" kérdezte a király. „Én ammondó vagyok, hogy inkább lenne ember a királyfiból, ha fabölcsőben ringatnánk, mint színaranyból valóban", vélekedett az, de ilyen bolond beszédre senki sem hederített.
Az bizonyos, hogy gyöngydolga volt a királyfinak. Hét nénje felváltva dajkálta, bábásgatta. Édesapja zsákszámra hordta neki a vásárfiát, mézeskalácsot, fütyülős cukrot; keresztanyja a szebbnél-szebb játékokat. Nagyanyja szolgáló leányaival egész éjjel fonta az ezüst holdsugarakat s abból szőtt ruhát a fiucskának. De bizony akármennyire dédelgették, cingár, vékony fiucska lett belőle. Kívánsága azonban volt tömérdek. Hiszen úgyis tudta, hogy nyomban teljesítik minden óhajtását, miért ne kívánt volna hát szivárványból varrt ruhát, amit a keresztanyja el is hozott, csengő barackot és szóló szőlőt a tündérek kertjéből, amiért a leggyorsabb kengyelfutó ment vágtatva.
Mikor fölserdült, olyan csodakard kellett neki, amit a tűzhegy belsejében lakó törpék kovácsoltak. A király meg is csináltatta volna neki, de minthogy a törpék két Kékhegyet kértek mindenik tetején egy-egy várkastéllyal, előbb összehivatta a bölcseket, hogy tanácsukat kérje. Azok mind arra szavaztak, meg kell tenni a törpék kívánságát, megszerezni a csodakardot, mert ez hoz hírt, dicsőséget, szerencsét a királyfinak, meg az egész országnak. Csak az öreg Mufurcz csóválgatta a fejét: „Nem kard kell ahhoz, hanem erő, bátorság és bölcsesség" mormogta a szakállába, de ő rá nem hallgatott senki.
Meg volt hát a vásár, de a királyfi nem sokáig örült a csodakardnak. Most már Fekete-király táltosának a csikaja kellett neki. Fekete-király nem akart megválni a táltoscsikótól, hanem ha el nem állnak a követeléstől, háborúval fenyegetődzött, amit a Kék-hegyek királya meg is üzent csakhamar. Hiába zúgolódott az öreg Mufurcz, hogy azt mondja: lehet a királyfi híres ember közönséges ló hátán is, minek egy csikóra annyi emberéletet pazarolni, de az ő mondásait már számba se vették. Folyt tehát a harc változó szerencsével hosszú időkön keresztül. Végre Fekete- király megunta a hosszú csatározást, s azt üzente, hajlandó a csikót odaadni, ha a király szolgálatába adja hét legderekabb vitézét. Nosza volt sírás-rívás, mikor útra készítették a hét vitézt. Sírtak az édesanyák, rokonok, de az akaratos királyfi nem engedett. Mikor már az istállóban nyihogott a táltoscsikó, akkor egy kacsalábon forgó márványpalota kellett neki. Előkeresték a legügyesebb építőmestert, a legjobb munkásokat. Azok dolgoztak éjjel-nappal, gyalulták a márvány-gerendákat, rakták fel a cifratornyokat. Lett is belőle olyan gyönyörűség, hogy elállt a szeme-száj annak, aki látta. Mikor minden készen volt, kérdezi az öreg király: „No édes fiam, most már csak meg vagy elégedve?" „Igen, apám mondta a királyfi, csak még a legmagasabb torony tetejére hiányzik az a fényes csillag az égről." Lett erre riadalom. A király hivatta az építőmestert, az csak a fejét csóválta a lehetetlen kívánságra. „Ennek pedig meg kell lenni" szólott a rendelet. Kidobolták hát, hogy aki lehozza a fényes csillagot az égről, illő nagy jutalomban részesül, de az emberek csak nevettek erre a bolond beszédre. Voltak, kik azt javasolták, készíteni kell egy olyan magas létrát, amelyik az égig érjen, mások magas tornyot akartak építeni, de a csillagot megszerezni hej senki sem tudta. Megharagudott a királyfi, börtönbe záratta az öreg építőmestert, pedig az váltig magyarázta, hogy ő még a lehetetlent is szívesen megtenné, ha tudná.
Mikor így mérgét kitöltötte a királyfi, neki állt a búsulásnak. Minden este kiült a palota erkélyére, s onnan sóhajtozott a fényes csillag felé, amíg csak belé nem betegedett. Megijedt az öreg király, hivatta a bölcseket. Azok aztán tanácskoztak naphosszat, kotyvasztották a sok orvosságot, de bizony mind hiába, a beteg csak nem javult, hanem ellenkezőleg mindig rosszabbul lett. Előkerült végtére az öreg Mufurcz is. „Jaj édes szolgám - panaszkodott a király, - nagy baj, oda vagyok, segits, ha tudsz az egyetlen fiamon." Az azután meg is vizsgálta a beteget s csak rázogatta a szakállát. „No mi a baj?" - sürgették. „Hát bíz; itt nagy a baj" - jelentette ki végtére - ennek a királyfinak nincs szíve." „Nagy betegség-e az?" „Bizony igen." „Van-e rá segítség?" „Más módot nem tudok, mint hogy induljon el a királyfi vándorolni és keresse meg a szívét, ha tudja." „Nyergeljétek fel a táltos csikót" -adta ki a rendeletet a király - „hozzátok elő a törpék kardját." „Nem kell az ide Uram, jó lesz egy vándorbot is. Aki a szívét keresi, annak jobb gyalogszerrel bandukolni." „Dehát csak nem engedem úgy útnak az egyetlen fiamat, mint az útszéli koldust?" „Amint tetszik Uram." „És ha nem találja meg a szívét, belepusztul betegségbe?" „Bele bizony" - felelte az öreg bölcs. Lett erre nagy búbánat, siránkozás, dehát nem volt más választás, elkészítették az elemózsiás tarisznyát és nagy búsan kikísérték a királyfit az ország határára, ott azután kezébe nyomták a vándorbotot, ezerjó szerencsét kívántak neki és útra eresztették, hogy menjen megkeresni a szívét, amit elveszített valahol.
A vándorlás nem igen tetszett a királyfinak. Minden kőre megharagudott, ami csizmája alá került, minden virágnak leütötte a fejét, ami vándorbotja alá tévedt, minden bogarat agyontaposott, amit útjában talált. Úgy érezte, hogy a nap mindig forróbb, az országút mindig porosabb, a tarisznya mindig nehezebb. A szembejövő emberek köszöntését nem fogadta, sőt egy déli szendergéséből fölriasztott ártatlan nyúlfiú után követ dobott; szerencse, hogy nem találta el.
Estefelé egy nagy erdő állta el az útját, de olyan sűrű erdő, hogy olyat még emberfia nem látott. Amint ballagott a szélén, mind várta, hogy majd csak akad ösvény, amin keresztül jut a sűrűségen, de bizony nem volt ott útnak nyoma sem. „Hol töltöm én már most az éjszakát"- sóhajtozott, mikor megpillantott egy öreg favágót, aki hazafelé tartott a munkából. Úgy megörült a váratlan látványnak, hogy ráköszönt illemtudóan: „Jó estét, bácsi." „Adj Isten, öcsém" - felelt az. „No öccse éppen nem vagyok, mert a Kék-hegyek király az apám" - durcáskodott a királyfi. „Azt ugyan mondhatja akárki" - vélekedett az öreg - „csak legyen bolond, aki elhiszi." A királyfiakat nem szokták gyalogszerrel világgá bocsátani." „Igen, de én a szívemet keresem, amit elvesztettem, nem látta valahol, bácsi?" „Nem én fiam, nem tudok én ilyesmihez, hanem látod-e itt előttünk ezt a sűrűséget?
Ez a meseerdő. Ennek a kellős-közepén lakik egy vén anyóka, az van már talán ezer éves is, de azután olyan okos, hogy mindenre tud orvosságot, jó tanácsot. Igyekeznek is hozzá sokan mindenféle ügyes-bajos emberek, pedig nem könnyű odajutni, de még visszafelé se. Ide is, oda is utat kell vágni, mert a gallyak nyomban összefonódnak a vándor háta megett, nem marad ott ösvénynek nyoma sem. Hanem, ha el tudsz odáig vergődni, ott bizonyosan megtalálod, amit keresel. Úgyse tehetsz okosabbat, ha csak nem akarsz visszafordulni. Mit volt mit tenni, a királyfi ott maradt éjszakára a favágónál, reggelre kelve pedig nagy keservesen munkába állt, hogy utat törjön magának az erdei vén asszony háza felé.
Mikor aztán nem látott mást csak előtte is fát, hátamegett is fát és sehol egy emberi lelket, úgy elfogta a szomorúság, hogy kicsordult a könny a szeméből. „Istenem, Istenem, szép márványpalotám, selyem párnás ágyam, tüzesvérű táltoscsikóm, sok szolgálattevő jó emberem hol vagyok" - kesergett magában. - „Anyám, édes anyám, ha most látnád az egyetlen fiadat, megszakadna a szíved." Amint így siránkozott, keserves csipogást hallott maga mellett a földön. Odanézett, hát egy kis csupasz madárporonty vergődött ott tehetetlenül magában. „Nini" - csodálkozott a királyfi - „ez a kis fiók is olyan árva, mint én s tán az anyja is úgy siratja, mint engemet az enyém." És szinte jól esett neki, hogy ketten vannak szomorú sorban. Amint körül- körül vizsgálódott, meglátta a sűrűben a kis cinege-fészket, ahonnan a madárka kipottyant. A két öreg cinkét is észrevette, amint rémülten repdesett ide-oda. Tudja Isten, hogy mi jutott a királyfi eszébe, hanem csak fogta a vergődő kis fiókát és behelyezte a fészekbe testvérkéi közé, akik éktelen lármával üdvözölték megkerült társukat. Lett nagy öröm... „A jó Isten áldjon meg te jóságos ember" - énekelte cinkeanyó - „adjon neked puha meleg otthont, szép jó feleséget, kincset, gazdagságot." „A jó Isten áldjon meg, folytatta cinkeapó, tegyen olyan boldoggá, amilyen jó vagy." A királyfi soha nem álmodott melegséget érzett a lelkében, mert neki még soha senki nem mondta, hogy jó ember. Olyan jó érzése támadt, hogy nem is csodálkozott a madarak értelmes beszédjén, hiszen ez volt a Mese-erdő, ahol minden lehetséges. Úgy megörült a kis cinke család boldogságán, hogy egészen neki vidámodott. A fák között rámosolygott egy kis kék ég, egy arany napsugár ott játszott a lombok között s úgy látszott, hogy az öreg fák is biztatóan bólingatnak feléje.
Ő meg szinte szívesen, fürgén látott a dologhoz. Jól esett neki a munka, hogy lám a saját erejéből is csak jut valamire. Csattogott a fejsze, repült szét a forgács, szikrázott a vas, mikor utat tört magának a királyfi.
Egyszer mormogást hallott a háta megett. De ki tudná leírni rémületét, mikor egy öreg mackó fejét pillanatotta meg előbukkani a sűrűből. „Ne ijedj meg emberfia, nem bántalak" - hangzott a lassú morgolódás - „de ha te vagy az a jó lélek, aki a cinegéék kis fiát megmentetted, húzd ki talpamból ezt a hosszú tövist, hogy a jó Isten áldjon meg." No azt megtette a királyfi szívesen, mert jól esett neki, hogy oly bizakodóan néz rá a nagy bozontos állat. „Adjon meg neked az isten mindent, amit kívánsz" - volt a köszönet - „soh'se fogyjon ki kamrádból a lépes méz." Most már nem volt egyedül a királyfi, új barátja elkísérte egy darabon; törte előtte könnyebbítésül az utat.
„Hát biz' itt nagy a baj ; — ennek a királyfinak nincs szíve."
Lassanként ismeretségbe került az erdő minden lakójával. Mikor esténként pihenésre hajtotta fáradt fejét, a szentjánosbogarak mind köré gyűltek, megvilágították szőke fürtjeit, és őrködtek az álma felett. Reggel köszöntötték a méhek: „Zum, zum, zum, jó reggelt, a napocska már fölkelt." Feje fölött fütyült a rigó: „Fürelió, fürelió, ó mi jó, ó mi jó, erre megy a jó fiú."
Már jól bent volt az erdőben, mikor valami nagy mozgást vett észre a gallyak közt. Sok-sok mókus hintázta magát egyik fáról a másikra. Köztük egyik idősebbnek látszott, a fején kis korona csillogott arany mogyoróból, az arca bánatos volt, a szeme kisírva. Méltóságteljeseket ugrott az álmélkodó királyfi felé. „Te vagy-e az a jó ember, aki Mackó koma talpából a tövist kihúztad?" - kérdezte a mókus király - mert ha te vagy az, akkor hozzád fordulok én is a nagy bajomban. Nagy-nagy a szomorúságom. Az egyetlen fiam nagy beteg, pedig olyan gyönyörű mókus legény nincs az egész erdőben, mint az, milyen gyönyörű pompás bozontos farka van és milyen villámgyorsan tud ide-oda repülni a fák közt. Mi állatok nem merünk az erdei öreganyóhoz menni, mert az nagyon mérges természetű, de ha te úgy is hozzá készülsz, hozhatnál valami jó tanácsot, orvosságot a fiamnak. De ha nem sietsz, bizony belepusztul a betegségbe és akkor én is utána halok." Erre elkezdett keservesen zokogni, a kísérete utána. Velük sírt a királyfi is, úgy megilletődött ezen a nagy szomorúságon. Megígérte nyomban, hogy úgy siet, amint bír és addig vissza nem jön, amig az orvosságot meg nem szerzi. Mókuskáék abbahagyták a sírást és nagy hálálkodva elköszöntek onnan, aztán huss, fel a fára, onnan a másikra, míg el nem nyelte őket a rengeteg.
Most már nem volt nap, hogy ne jelentkezett volna az erdő valamelyik bajban levő lakója a királyfinál. Azok mind üzenetet küldtek az öreg anyóhoz; kinek tanács kellett, kinek orvosság. Egy öreg sánta varjú lekiáltotta a fáról; „Én vagyok, a sánta Bóby, ha eljutsz az öreg anyókához, hozzál nekem orvosságot a fájós lábamra." „Jól van Bóby lelkem, nem felejtem el." Bagoly néni kitekintett egy odvas fából: „Nekem a szememre hozzál valami jóféle kenőcsöt, mert igen bántja a nappali világosság." Fekete hangyáék oltalmat kértek a vörösek ellen, akik földönfutóvá tették őket. A királyfi megígért mindent jó szívvel és csak annál inkább igyekezett előre. Nem volt se éjjele, se nappala, úgy a lelkére vette az erdő minden gondját.
Egy szép napon aztán maga is segítségre szorul. A tarisznya mindig könnyebb lett, de annak a fenekén még csak akadt egy kis ennivaló, hanem a kulacs aztán úgy kiszáradt, hogy tüzet lehetett volna benne gyújtani. Pedig a nap égetően sütött, a növények bágyadtan hervadoztak, forrásnak meg nyoma sem volt sehol. „Istenen, istenem", sóhajtott föl a királyfi, „mért kell nekem így a világban barangolni? Óh jaj, talán itt pusztulok örökre, eltemet a rengeteg, soh'se látom meg ősz apámat, szegény édes anyámat." Amint így kesereg, hallja ám, hogy valami nagy recsegés, ropogás van a fák közt, mintha valami nagyobb állat törtetne előre s hát nemsokára csak szétnyílnak a fák és egy pirosképű szép fiatal legényke jelenik meg közöttük. Lehetett olyan idős, mint a királyfi. No megörültek mind a ketten, hogy végre embert látnak. „Mi bajod komám", kérdezte az újonnan érkezett, „miért lógatod olyan búsan a fejedet?" „Kiszáradt a torkom, kiszáradt a kulacsom, majd meghalok szomjan", panaszolta a királyfi. „Ne itt van az enyém, nem régiben töltöttem meg, egy üde erdei forrásnál", mondta a legény. Nagyot ivott a királyfi, hálálkodott is érte. „Nekem meg a tarisznyám üres, éhes vagyok szörnyen", vette át a szót a másik. Most azután a királyfi nyitotta ki a tarisznyát s vígan falatoztak belőle mind a ketten. így lettek ők kenyeres cimborák. Mikor jóllaktak, kikérdezték egymás nevét, ügyét, baját. Hát lám kiderült, hogy egy cél felé mennek. A királyfi nem mondta meg kicsoda, mert gondolta, úgysem hiszik róla, hogy a „Kék-hegyek" király az édes apja, hanem csak Fuvolás Peti nevet vallott be. A társát meg Nótás Palkónak, hívták. Most már könnyebb volt kettesben tovább menni. Palkó víg legény volt, folyton nótára állt a szája. A királyfi is eltanulta a dalolást. Csak úgy zengett az erdő, amerre jártak.
„Hallod-e Palkó", szólt egyszer a királyfi, „mit akarsz te az erdei öreg asszonytól kérni?" „Ne is kérdezd", válaszolt az, „nagy az én bajom. Minek keserítselek vele. Meg azután te olyan jő fiú vagy, el sem hinnéd, hogy olyan rossz ember is van a világon, mint az én ellenségem." Mégis sok kérlelésre elmondta, hogy van ám a világon egy gonosz királyfi, aki fogva tartja az ő ősz apját, aki azóta bánatában talán már meg is halt. „Ki az, aki fogva tartja az apádat?", kérdezte a királyfi. „A Kék-hegyek királyának a fia", volt felelet. Jaj, de szégyenlette magát szegény királyfi, majd hogy a föld alá nem süllyedt azon menten. „Talán nem is olyan rossz ember az", próbálta menteni magát a barátja előtt, „hátha jogosan haragszik az apádra." „Nincsen annak semmi oka a haragra, gyűlöletre. Olyan tündérvárat épített neki az apám, hogy csodájára járnak, csak éppen a fényes csillagot nem tudta neki lehozni az égről, amit hát tudvalevőleg lehetetlen dolog. Azért záratta a legmagasabb torony alá szegényt, azért tette siralommá az anyám életét". „Hátha azóta meg is bánta, amit tett, hátha már megjavult?", védekezett tovább a királyfi. „Jaj, nem ismered te a kis királyt? Nincsen abban semmi jó érzés. Az országa egy részét elpocsékolta egy csodakardért, rabságba küldött hét vitézt egy táltos csikóért. Pedig aki ember a talpán, az közönséges ló hátáról, rendes karddal is megvédi az országot, ha helyén van a szíve." Most azután, hogy kiöntötte bánatát, mindig jobban belejött Palkó a panasz-kodásba. „Nem kívántam még senkinek rosszat életemben, de ha ezt a gonosz csontot a körmöm közé kapnám, jaj de kegyetlenül elraknám." A királyfi nem szólt semmit, de már nem ízlett neki a nótázás. Csak ment-ment lassan előre. Már nem sietett célja felé. Azt kívánta, bár soha se érnék el az öreg anyót, mert akkor úgyis kiderül, hogy ő kicsoda. Belefogott többször, hogy majd meggyón ő mindent a kenyeres pajtásának, de mindig torkán akadt a szó. „Mi bajod neked Peti" - kérdezte a barátja - „egy idő óta hangodat se hallom. Mond el most már te is, hogy miben jársz." „Én az egész Mese-erdő kiküldöttje vagyok" - felelte az - „annyi mindent bíztak rám, hogy alig győzöm számba szedni. A gond nyomja a fejemet." „Milyen jő fiú vagy te" - dicsérte Palkó, de erre a dicséretre minden vére a fejébe szaladt annak, akinek szánták, mert mindegyre azon gondolkozott, hogy ő a legjobb barátjának a legnagyobb ellensége. Odaadta volna fele királyságát, vagy talán az egészet is, ha meg nem történtté tehette volna minden ostoba, esztelen, szívtelen tettét. „Te Palkó" - mondta egyszer, mikor már egyszer ritkult az erdő - „mit tennél, ha az a te királyfid a nyakadba borulna s úgy kérne, ne haragudj rá, mert mindent jóvá tesz. Tudnál-e rá jó szívvel nézni?"
„Nem én, soha az életben" - felelt az és a szeme szikrázott haragjában. Szegény királyfi megint csak elnémult, pedig már odalátszott a kerek tisztás közepén egy kis piros födelü kerek házikó. „Célnál vagyunk végre" -lelkendezett Palkó és igen csodálta, hogy a társa miért nem örül őgy, mint ő.
Az erdei öregasszony éppen nagy dologban volt, kenyeret sütött. Nem nagyon örült, mikor a két jó barát bekopogott. „Hát titeket miféle szél fútt erre, hogy kerültök ide, ahol a madár se jár, mi a ménkünek mászkáltok, mikor otthon is ülhetnétek" - támadt rájuk nagy dér-durral. „Ne haragudjon kedves öreganyám" - csitítgatta a királyfi - „nem járunk rosszban." „No csak frissen, mert elkel a kenyerem, ki vagy, mit akarsz?" „Én a Kék-hegyek királyának vagyok a fia" - felelt az, de meg is bánta hogy szólt, mikor a Palkó elképedt arcára nézett. Dühbe gurult erre az öregasszony, felkapta a szénvonót. „Nem pusztulsz innen mindjárt a házam tájékáról, te semmiházi. Eljutott ám hozzám is a szép híred. Te mersz hozzám jönni segítségért?" Szegény királyfi ment volna onnan az első haragos szóra, de azután eszébejutott a mókus királyfi. Szent Isten, az talán már haldoklik azóta, az édes apja szívszakadva várja az orvosságot, azt meg kell szereznie mindenáron. „Ne haragudjon öreg anyám, nem vagyok én már az, aki voltam. Nem is magamért jövök kérni, hanem azt megmondom, hogy ha haragszik, ha nem, innen el nem megyek, míg a mókus király fiának nem küld valami ezerjó-füvet, mert megfogadtam, hogy anélkül vissza nem térek." „Attól függ, hogy mit szól hozzá a pajtásod". - szólott egy kissé békülékenyebb hangon a vén asszony. No, gondolta a királyfi, ha a pajtásomtól függ az ügyem, akkor ugyan befellegzett már énnekem. Hanem a Palkó, egy mélyet sóhajtott, aztán elkezdte: „Ha ez a legény csakugyan az, akinek mondja magát, akkor nekem tett életében legtöbb rosszat, mikor az apámat bezáratta, de azt is mondhatom, hogy derekabb, jobb fiú még nem született a világra és én úgy szeretem őt, mint az édes testvéremet." Felvidámodott erre a királyfi, mintha mázsás követ hengerítettek volna le a szivéről. Most már egy cseppet sem félt a mérges vén asszonytól, csakhogy az édes pajtása nem haragszik reá. Az öreg anyó is megbékélt: „Jó-jó" - dadogta - „hát mi kell neked fiam?" S már vette is a kamrakulcsot, hogy kiadjon mindent, amit kérnek tőle. A királyfi alig győzte tarisznyájába rakni a sok jóféle kenőcsöt, herbateát. Jutott abból a bajára mindenkinek elegendő. „No Palkó fiam, most már halljuk a te bajodat" - mondta az anyóka. „Azt már csak én hozom rendbe" - ígérte a királyfi - „és fogadom, hogy meg lesz vele elégedve. Hanem most aztán siessünk, mert sokan várnak visszafelé."
Megköszönték az öreg asszony szívességét, meg a friss lángost, amivel megvendégelte őket, aztán mentek hazafelé. Gyógyulás, segítség, áldás jár a nyomukban. Mókus királyfi nyomban megtartotta lakodalmát a legszebb mókushajadonnal. Még az öreg Bóby is táncraperdült a lagziban. A két jó pajtást szintén ott akarták tartani, de azoknak semmi nyugtuk nem volt, mielőbb otthon akartak lenni.
„Ha te vagy az a jólélek, . . . húzd ki talpamból ezt a hosszú tövist."
A Kék-hegyek országában nagy volt a gyász, mióta a királyfi elment. A király éppen bölcseivel tanácskozott, hogy ne kerestesse-e az elveszett fiát, mikor az váratlanul, lélegzetfogytán betoppant. „Te vagy-e igazán édes gyermekem, lelkem szépvirágszála" - lelkendezett az apa - , jól látok-e vagy káprázik a szemem, hiszen egy fejjel vagy magasabb, mint mikor elmentél és milyen széles a vállad, piros pozsgás az arcod, ragyogó a tekinteted." „Én vagyok hát, édes apám, hanem nagy sietségben vagyok, amint látja. Sok sürgős dolgom van, amit rendbe kell hozni. Eresztesse szabadon legelőbb is az öreg építőmestert, akit ártatlanul bezárattunk. Meg kell őt ajándékozni gazdagon, erre ugyancsak rászolgált. Ez a vidámképű legény a fia, az én legjobb barátom. Velem fog lakni a kacsalábon forgó várban és nem hagyjuk el egymást soh'sem. Azután kérem küldje vissza a táltos csikót Fekete királynak, hogy hazajöhessen mielőbb a hét vitéz. A csodakardot meg a tűzhegyi törpéknek. Adják vissza hegyeinket. Nem tűrünk idegent az édes hazánk földjén." A király egyik csodálkozásból a másikba esett. „Jó, jó, de ha kitör a háború, mit kezdesz táltos csikó, csodakard nélkül?" „Erős a karom, bátor a lelkem, megvédem én országomat a magam erejéből is." „Minden úgy lesz, amint kívánod" - igérte az apja - „dehát nem is mondod, hogy megtaláltad-e a szivedet, amiért elmentél hazulról?" „Szent Isten - riadt fel a királyfi - arról egészen meg is feledkeztem. „Ijedten kapott a kebeléhez, hát ott dobogott erősen, forrón a szíve. „Hogy lehet az öreg Mufurcz? - hebegte álmélkodva - hogy a szivem itt dobog a helyén." „Aki mindig csak magára gondol" kezdte az öreg bölcs, -az önző, szívtelen ember; de aki másokért fáradozik éjjel-nappal, az megtalálja a szívét, ha nem is keresi."
Ezt az arany igazságot jól lelkébe véste a királyfi. Lett is belőle olyan jóságos király, hogy még most is áldva emlegeti a népe.
Mikor a királyfi a szivét megtalálta
| |