| |
Csupán a társadalmi fejlődés, avagy a társadalmi normák felbomlása okozta, hogy fiataljaink oly könnyen felejtik el azt az iskolát, s az ott tanítókat, ahol értelmi fejlődésüket segítették, gondozták. Elgondolkodtunk-e azon, hogy miért van az, hogy az idősebb korosztályok több évtized után is tisztelettel köszöntik volt tanítóikat. Bennünket nemcsak tanítottak, hanem neveltek is.
E korban még nem volt ritka a több generáció együttélése és a kötelességtudásra történő nevelés, mely a családi nevelés alappillérei közé tartozott. A kisközösségek mesterséges felbomlásának közepette elkényeztettük gyermekeinket, vagy a kényszer következtében elhanyagoltuk őket? Oktalanul jutalmaztunk akkor is, ha feddeni kellett volna a béke kedvéért? Nem volt perspektíva, s vele szinkronban felelősségvállalás? A kérdések sokaságát tehetnénk fel, hogy eljussunk az igazságig. Generációk nőttek fel és közben erősödött az a hamis tudat, hogy gyermekeinkért a társadalom a felelős. Jó volna ma már elgondolkodni azon, hogy a család vagy a társadalom feladata -e az érzelmi nevelés. Nagyon sok konfliktustól menthetnénk meg magunkat és gyermekeinket, ha képesek volnánk felfogni, hogy akkor „öröm és gond a gyermek", ha az életünkben igazi tartalmat nyer a kölcsönös tiszteletadás. A nyiladozó gyermeknek példaképre van szüksége, melyet elsődlegsen a családban, majd az iskolában találhat meg, melyhez olyan magatartási normák szükségesek, melyeket a civil társadalom nem nélkülözhet, ha ifjú polgárait a jóra, a haza szeretetére kívánja nevelni.
Több mint 40 év után is szorongva kereste tanítónénijét az a diák, akiben él a tisztelet az iránt az ember iránt, aki a gyorsan múló évek zivatarában a gondtalan, tanulékony gyermekkor éveiben fogta a kezét, s korának megfelelően szeretettel gyarapította ismereteit. TILDA néni (Bogdán JanotnJ) w) éves és az évek keserűségeit csak az tudta így átvészelni, aki pedagógusként úgy szerette a gyermekeket, felnőtteket, hogy életét nekik szentelte,mára „Minden dolgok mértéke az ember." -, életét hivatástudatával összekapcsolta.
Komáromban született, a Tanítóképzőt Pozsonyban végezte és két év kötelező gyakorlat után képesítőzött. A Tanítóképző olyan útravalóval látta el, mely annyira bevésődött tudatába, hogy 60 év után is olyan frissen élt benne a füzetébe leírt alábbi versike. A füzet rég elveszett, de emlékezetből fennakadás nélkül diktálta a sorokat:
„ Mikor először lépsz az iskolába,
legyen arcodon Jézus nyájassága.
Gyűjtsd magad köré a gyermekeket és
simogasd meg fejecskéjüket.
Ha látsz köztük rútat, piszkosat,
szenvedő arccal búbánatosat,
ismerd fel benne a korán szenvedőt,
vond magadhoz és öleld meg őt.
Az útravaló között még ott szerepelt a pályakezdéshez elengedhetetlen platóni gondolat „... ne kényszerrel oktasd a gyermeket,hanem játszva úgy, hogy előbb fürkészd ki hajlamait."
Tilda néni 20 éves korában a szlovákiai Madár községben kezdte a tanítást a 8 osztályos katolikus népiskolában, ahol egyedül tanított. Az addig városban élő fiatal tanítónő a faluban egyszerre reflektorfénybe került. Tudta, hogy minden lépését figyelik ott, ahol többségben a gazdagabb reformátusok élnek és iskolájukban középkorú pedagógus házaspár tanít. Nehéznek tűnt a beilleszkedés, hisz fiatalon, csinosan úgy kellett élnie, hogy személye tiszteletet és megbecsülést parancsoljon közvetlen környezetének. Sokszor idézte fel magában Cicero szavait: „ ... Ki - ki magához hasonlókkal társalog legszívesebben." Neki bizonyítania kellett és munkájával, közéleti szereplésével kivívni az emberek tiszteletét, megbecsülését. Hamar rájött arra is, hogy csak... „Akkor jó a tanítás, ha az ember úgy is tesz, ahogy beszél." Nagyon fárasztó volt 65-70 gyermeket 8 osztályban egyedül tanítani, de vállalta és maradt ereje arra is, hogy az iskolánkívüli nevelést segítve színdarabokat tanítson és előadásokat tartson, mert magyarnak lenni akkor sem volt könnyű a szomszédban. Fontosnak tartotta, hogy valamennyi tanítványa megtanulja a katolikus népiskola olvasókönyvében megtalálható Majtényi Flóra verset:
Mi a haza?
Édes anya, édes apa!
Mondjátok csak, mi a haza?
Tán e ház, amelyben vagyunk,
Amelyben mindnyájan lakunk:
Ez a haza?
Nem gyermekem, ez csak házunk,
De amit itt körül látunk,
Merre földjeink terülnek,
Merre kertjeink feküsznek:
Ez a haza!
Minden, amit a szem belát,
Itt e föld, mely kenyeret ád,
E folyók tele halakkal,
E szőlőhegyek falvakkal!:
Ez a haza!
Amerre a hegylánc kéklik,
Merre a berek sötétlik,
Merre a róna kanyarul,
Merre az égbolt leborul:
Ez a haza!
Hol egykor őseink laktak,
Itt csatáztak, itt mulattak,
Ahol a határt ők szabták
S örökségül reánk hagyták:
Ez a haza!
Ahol csontjaink porladnak,
S mindig e földön maradnak,
Ahova bennünket tesznek;
Midőn egyszer eltemetnek:
Ez a haza!
Ez a föld, mely drága nekünk, Melyet legjobban szeretünk, Ahova - bármerre járunk -Mindig vissza - vissza vágyunk: Ez a haza!
E verset nem annyira irodalmi értéke miatt kellett megtanítani, hanem azért, mert ezt a hazafias irodalomhoz kapcsolva nyelvgyakorlati órákon is fel lehetett idézni. Az elemi iskola második osztályosainak tudniuk kellett a verset, de a felsőbb osztályosokkal is minden évben egy-egy órára visszatértünk rá, s nem véletlen, hogy 20-30 év után felnőttként is sokan tudták e versikét.
Sikereinek színhelyétől a háború utáni kényszertelepítések miatt kellett könnyes szemmel búcsúznia. Már két kiskorú gyermekkel kegyetlen körülmények között, bizonytalanságban érkeztek Magyarországra, hisz férje, János bácsi, aki a jegyzőségen dolgozott, munkanélkülivé vált. Az igazoló iratok birtokában érkeztek Kisbárapátiba egy részben osztott iskolába. Itt mindent tanított, s közben a gyorsan változó tankönyveket is tanulnia kellett. Még két gyermeke született és mégis folyamatosan dolgozott. Számára a tanítás összekapcsolódott a tiszteséggel, mert vallotta, hogy............. nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni" és nem lehet tisztességgel később pótolni azt, amit közönnyel elmulasztottunk. A lélektelen, hanyag munka, a tanórák ellebzselése olyan merénylet a gyermek ellen, melyet a társadalom nem tud megtorolni.
Életem során több változást megértem, sokat, sokfélét tanítottam, de mindig fontosnak tartottam a nevelést, mert a gyermek személyiségének ismerete nélkül az oktatás csak felületes lehet. Megdöbbentett az iskolák körzetesítése, mert mesterségesen szakították el a gyermeket a természetes közegétől. A kisiskolákban közöttünk ismeretlen volt a ma tapasztalható rivalizálás a magánéletben, mert szegények, és tisztességesek voltunk és az iskola aranyozta be életünket.
Mindnyájan beértük azzal, amit az életből e hivatás adhatott. A mai bajok okát talán abban is keresnünk kellene, hogy a pedagóguspálya tisztelete nem olyan, mely tiszteletet parancsolna. Itt jutnak eszembe Varró intelmei: „Nem mindenki muzsikus, akinek hangszere van." A sok miért között legfontosabb a hivatás, mert a tanítói pálya rögös útjait csak az járhatja becsülettel végig, aki az iskolát nemcsak munkahelynek, hanem az oktatás, a nevelés szinterének tekinti. Már a pedagógusképző intézeteknek kellene úgy szelektálni, hogy e felelősségteljes pályára csak olyan fiatalok kerülhessenek, akik személyiségüknél fogva alkalmasak arra, hogy a megnyomorított kistelepülések lámpásai lehessenek. A képzőkben úgy kell útravalóval ellátni a pályakezdőket, hogy magatartásukkal, képzettségükkel alkalmasak legyenek a pálya presztízsének emelésére és az életbe kikerülve személyiségük tiszteletet parancsoló legyen.
A gyakorló pedagógusnak munkájával, magatartásával példát kell mutatni a fiataloknak, mert a civilizált társadalom nem engedheti meg magának, hogy ott is kritizáljon, ahol a munka becsületes. Nem szabad a pedagógusoknak a helyi társadalomban külön kasztba tömörülni, mert ez a mindennapi élettől, az emberektől történő elszakadást jelenti. Korosztályom és elődeink tekintélyükkel segítették a helyi közművelődést, s erre most nagy szükség van, hisz a harmadik évezred küszöbén, a technika századában a népi kultúra korcsosult, oldalélei elmosódtak.
Tilda néninek a tanítvány mond köszönetet korosztálya és volt tanítványai nevében és kíván örömteljes életet.
Bolevácz József
Balogh Miklós festménye
| |