| |
1959-ben végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, utána hét és fél évig rajztanár volt, majd az MTA Régészeti Intézetében alkalmazták, mint rajzolót.
Rövid ideig dekorációs rajzoló volt, 1966-tól a Művészeti Alap tagjaként mint önálló festőművész „szabadúszóként" tartotta fenn magát. Több mint húsz éven át bedolgozó volt a Reformátusok Lapja Szerkesztőségében (1957-től) és a Tankönyvkiadónak is illusztrált. Kezdetben gyakran teljesített megbízásokat, rézkarc műfajában ipari létesítményekről.
Bóka Dezső festőművészt egészen kicsi gyermekkorom óta ismerem. Talán nyolc-tíz éves lehettem, amikor a kapolyi utcán festés közben a háta mögé lopakodtam, hogy meglessem: hogyan dolgozik a festő?
Itt kezdődött. Azóta ugyan sokszor találkoztunk, az itt élők többségével alkotásait is megismerhettem. Egyszercsük elbizonytalanodtam. Valóban ismerjük mi Bóka Dezsőt? Milyen az a személyiség, aki életének nagyobb részét a festéssel tölti? Hogyan gondolkodik, mi foglalkoztatja, milyennek látja világunkat? E kérdések foglalkoztattak, amikor arra kértem, hogy mutatkozzon be a kalendárium olvasóinak. Kérdéseket nem kapott - írja csak le azt, amit Ó fontosnak tart elmondani magáról és pályája elindulásáról.
B.B.
- Íme ezt a felkérést vissza nem utasíthattam. Kedves és hízelgő kérés, Így 56 éves korban már szinte véletlen szerencsének, egyszeri alkalomnak tekintendő, amelynek lelket simogató melegségét el kell fogadni, eljátszani a sors rulett kerekén semmiképpen nem szabad...
Tudomásul vettem, hogy a mai korban, a mai világban már türelemjáték folyik, és a 20-25 éves kori felsóhajtásokra - „Sors nyiss nekem tért!" (Petőfi), csak 50-55 éves korunkban érkezik meg a felelet. Most ugyan, ha éppenséggel ki is mondatott az ismert mondás: - Senki nem próféta a saját hazájában - én azt válaszolom erre, hogy talán csak itt, saját kis hazámban, saját kis falumban szeressenek, ez nekem elég is, nem vágyom már világhódító dobogókra és kitüntetésekre - ilyet soha nem is kaptam - nekem elég, ha az ismerős táj, és vadon bokrai és csalitosai közt meghúzhatom magam, mint egy a szarvassá változott fiúk közül... (Bartók: Cantata profana). Most a szarvassá változott fiúk jobban érzik magukat az ismerős csapásokon, ha menekülésre kényszerülnek, ha a sok évtizeden át beléjük rögzült menekülési készenlét riasztását egyszer tudomásul is kell venniük.
De lássuk íme a konkrétumot.
1935-ben születtem Balatonendréden. Szüleim mindketten e tájegység leszármazottai: Anyám talán időtlen idők óta kapolyi ősökre tekinthetett csak vissza - már amennyiben a szabad kisparasztok talán hajdan jobbágyi sorból vergődve szabaddá vissza szoktak egyáltalán tekinteni az ősökre, a családfára.
Apám kőröshegyi, illetve az ő elődeit tekintve részben balatonendrédi, részben kötcsei származású, szülei, nagyszülei szintén kisparaszti foglalkozással, illetve volt köztük malmossággal foglalkozó is. Apai nagyapám megtanulta a cipészmesterséget, de vendéglősként is próbálkozott családja eltartásával.
A tragikus sors úgy hozta, hogy mindkét nagyapám elessen, elveszítve életét az első világháborúban, 1916-ban.
Nagyanyáim tehát fiatalon megözvegyültek, nyakukon 3-4 gyerekkel mindkét oldalon - nem sok idejük maradt tehát az álmodozásra.
Oly kegyetlenül bánt el velük az élet, hogy ők védekezésként - teljesen érthető módon, hogy úgymondjam, kitértek a hitükből is. Azaz a vallásukból, mert sehogy nem tudták megemészteni azt a tragédiát, amit számukra osztott ki az élet, miféle keresztény társadalom az, melyben itt is, ott is a szembenálló állítólag keresztény nemzetek papjai megáldják a fegyvereket (miután hosszasan köszörülték azokat előzetesen), s arra kényszerítik a fiatalemberek, apák s legények sokaságát, hogy azon császárnak parancsára, ki nem volt szemérmes letaposni, és vérbefojtani 1848. magyar forradalmát és jobbágyfelszabadító reformtörekvéseit, az ő parancsára elmenjenek a végtelen hóval borított lövészárkokban megfagyni, félni, ölni, és ha úgy hozta a szerencse, meghalni, eggyé válni a végtelen természet oszló és újból zsendülő szervesanyag körforgásával.
Szóval a nagyszüleim így mondták: megtalálták a Krisztusi igazságot, a Bibliát, szinte a leginkább ismerő és forgató kis felekezet - az adventisták - tagjai lettek. Nem tudom őket a mai napig sem hibáztatni ezért.
Reformátusból lettek még reformáltabbak, adventisták, akiknek úgy vélem, ma is tiszteletreméltó szokásaik és vallásgyakorlatuk van.
1945-ig apám az általa még kamaszkorában kitanult foglalkozást űzte. Bulgárkertészkedett, hol bérlőként, hol uradalmi kertészként. Kapolyról indultak el, s megjárta Székesfehérvár és a Borsod megyei Vatta, és a Heves megyei Hatvan és környéke földesútjait, mert szerelmese volt a földnek, a kertészkedésnek, a minden évben újrakezdésnek.
Más idők jártak 1944 után. Abban az évben őt is behívták katonának mint tartalékost, így a háború elsodorta addigi életében megtalált legjobb állását, az uradalomban folytatott kertészkedést. Mi, a család hazamenekültünk Hatvanból az ősi szülőföldre; és emlékszem, hogy Borza nagyanyám egyetlen szobából és nyitott szabadkéményes konyhának feléből álló garnizonjában telepedtünk meg 1944 őszén, és vártuk ki a háború végét. Összesen hatan, heten szorongtunk a kis ősi parasztház egyetlen szobájában, mert a másik szoba a konyha másik oldalán az anyám öccséé és családjáé volt, ahol szintén három gyerekkel éltek egy fedél alatt a szülők.
Ahogy apám visszatért a viszonylag rövid és csak hazai területen foganatosított hadifogságból (úgy 45 májusában), nagy változások állottak be nálunk. (Szabadulását a hadifogságból egyébként a bulgárkertészek közt ráragadt alapfokú bolgár nyelvtudásának köszönhette).
Kapolyon házhelyet kaptunk és hat hold földet is, megművelés szempontjából talán a falutól legtávolabb eső pócai erdő melletti dűlőben a régi, úgynevezett urasági - vagyis papi - földeken.
Akkor aztán úgy döntött a család, hogy apám Kőröshegyen a katolikus plébánián folytatta a kertész mesterségét (még 1-2 évig), 16-18 éves testvérbátyám pedig a maga személyében kitanulta, vitte és kormányozta az önálló paraszti mesterséget a hat hold földön, apám tehát ahhoz képest, hogy adventista volt, kellően alkalmazkodó is, amikor az esperesnél vállalt kertészséget. Ennek azonban 2 év múlva vége szakadt, ezután megpróbált Kapolyon önálló kertészetet vinni, míg végül 1950-51- ben megdöglött az egyszem ló is, amely addig fő mozgatója volt annak, amit mozgatni kellett. Apám ezután kényszerűen beállott a TSZCS-be és ott szervezte meg és mintegy 20 évig irányította is az úgynevezett bulgárkertészetet, amely zöldségtermelésre helyezte a hangsúlyt (a Kertmagyarország volt a gazdasági program - s csak zárójelben jelzem: 1 és 1,50 Ft-al jutalmazott munkaegységek teljesítésével).
Mindezt azért írtam le, mert mint tanuló ifjonc jómagam is végigdrukkoltam ezeket a változásokat és éveket szüleim mellett és a nyári tanulási szünetekben én is besegítettem a paraszti gazdálkodás olyan kampányaiba, mint az aratás, a kukoricakapálás, meg a többi hasonló.
Muszály erről írnom, mert ez volt az az előzmény és körülmény, amelyből elindult és felröppent az én külön utam és sorsom.
1945 tavaszán édesanyám mellől húsvétkor mostoha nagyapámmal nagy óvatosan átvándoroltam Bálványosra, onnét pedig nagyanyámékkal Kőröshegyre. Valahogy hajtott valami titkos ösztön, valami belső hang, hogy Kőröshegy az a falu, amelyből valahogy nagyobb nyitottság adódott a nagyvilág felé, éppúgy, mint ahogy a tündérszép magyar tengerre is szinte egy csodálatos kilátás nyílik, már Kőröshegy déli részéről is.
Én, aki első eszmélésemet valahol a Borsod megyéi Vattán éltem át, ott, és azután Hatvan városában még csak álmodni sem tudtam, hogy az én szülőföldem olyan szép, mint amilyennek azután 10 éves koromtól fogva fokozatosan megismerhettem. Bizony elállt a lélegzetem is, amikor először mentem Kapolyról gyalog Kőröshegyre, 1944. őszén (miután Hatvanból megérkeztünk Kapolyra), hogy megkeressük a már rég nem látott, szeretett apai nagyanyánkat, és amikor elhagytuk a bálványosi leágazást a „Halászó" heggyel kb. egy vonalba érve megpillanthattuk a Balatont vagy négy kilométer távolságból, egy kis rálátással (bátyám társaságában).
Talán attól fogva felejtettük el édesanyánkat bosszantani a mondókával „Tik-tuk, szórna, boroc, óma".
Mivelhogy amikor néha megfenyített minket ott a hevesi tanyán, még Hatvan városában, ha megsértődtünk, ezzel a mondókával vágtunk vissza. Mivelhogy a kapolyiak így mondták régen: a tyúk tik (vagy tuk), a szalma az szórna, a barack az boroc, az alma meg egyszerűen ómának mondatott. Persze ezt én még 1-2 éves koromban Balatonendréden nem véshettem emlékezetembe, csak nálam öt évvel idősebb Karcsi bátyám, és két évvel idősebb Marika nővérem tanítottak meg reá, mivelhogy ők még Kapolyon születtek, és éltek pár évig.
Innen kezdve már csak annyit kell leírnom: három iskolaévet Kőröshegyen végeztem, nagyanyámnál laktam. A szünetekben és néha hétvégén apámmal együtt ingáztunk Kapoly és Kőröshegy között, ő rendszeresen járt haza Kapolyra, amig a plébánián tartott az állása. Természetesen kerékpárral.
Kőröshegyi tanítóm Varga Ferenc indított el a nagybetűvel írandó Életútra, a tanulás, a szellemi pálya felé. 1947-ben ugyanis benevezett engem, mint afféle rajzolni elég feltűnően jól rajzolgató gyereket az akkor meghirdetett országos falusi tehetségkutató mozgalom (OFTK) versenyvizsgájára, amely kaposváron a Sommsits Pál Gimnáziumban zajlott le.
Külön érdekesség volna leírni az ekkor és ezután velem történteket, de legyen elég annyi, hogy a vizsgán megfeleltem, és érdemesnek találtak ösztöndíjasként felvenni engem a Csurgói Református Gimnázium internátusába, amelyet ekkor már úgy neveztek: Református Népi Kollégium.
Ami tudományban, művészi becsvágyban csak rámragadt, annak ösztönzést mind Csurgó oltotta belém olykor mámorító, olykor - és talán ez volt a nagyobb rész, - fájdalmas, könnyes felszisszenéseket okozó oltásokkal. Egyenesen vitt az utam a felsőbb és még felsőbb tanintézetek felé. És bizony meg kellett tapasztalnom,hogy a kaposvári tehetségvizsga egyik megfejtésre feladott kérdésénél miért torpantam meg egy kissé a feladatnál: Magya rázzam meg, mit jelent a jelképes mondás: „Meredek út visz a csillagokhoz". A többit azonnyomban megfejtettem, de ennél kissé toporzékoltam. Tizenkét éves fejemmel, amig egy kis segítséggel sikerült megfejteni: Bizony, meredek út visz a csillagokhoz! Sok könny és fáradtság meg sóhaj kell ahhoz, hogy az emberfia elérjen valami olyan sikert, vagy dicsőséget, melyet gyermekként még úgy óhajt, és úgy lát, mint valami fent ragyogó hajnalcsillagot, melyről még Petőfi is így szólt: „Szép reményeink hajnalcsillagánál a jövendő tündérkert gyanánt áll."
Én nem mondom, hogy ezt már elértem, de igyekszem, mint ahogyan arra is igyekszem, hogy amikor a mindenható Úr kiválogatja majd azokat a végső ítéletnél, akik méltónak találtatnak örökké élni, én is ott lehessek, mert minden puritánságom ellenére szeretek élni, és szépnek tartom az életet.
Bóka Dezső: Balatonszemesi kikötő
| |