| |
Javaslataim nehézkes tárgyalása között telt el lengyelországi bujdosásom két esztendeje.
Míg ezek így folytak, a magyar népet zsarolták, nyomták és az adók hihetetlenül növekedtek. Parancs ment, hogy a vármegyék tizenkétezer katonát állítsanak ki; ezeket Itáliába és a Birodalomba vetették volna. Az országban bőven van só; árát a vámokkal mégis úgy felemelték, hogy a szegény nép kénytelenségből sótlanul ette kenyerét. A kemény bánásmód mellett számtalan fajta visszaélés és sikkasztás tenyészett. A só- és vámhivataloknál egyre szaporították az őröket, ezek olyan nagyon kegyetlenkedtek, hogy a rendeletek áthágói erdőkbe, hegyekbe rejtőztek, annyira féltek és riadoztak a kínzástól és büntetéstől; irgalomra reményük se lehetett. Számukat szaporították Munkácsi hercegi uradalmam jobbágyai is.
Ennek az esztendőnek tavaszán érkeztek Lengyelországba első küldötteik, megtudakolni, élek-e még: Bige László nevezetű, meg egy orosz pap. A határvidéken bolyongtak, mígnem kósza hírből hallották, hogy Breznában vannak néhányan magyarok. Ide indultak hát és a hosszas keresés végén mégis rámakadtak.
Elmondották, hogy a nép végső nyomorúságba került. A kétségbeesés fegyvert ad kezükbe, csak szánjam meg állapotukat s ígérjek nekik valamiféle segítséget... Csak valami kis segítséget kellene ígérnem, akármilyet, a népet könnyű lenne fegyverre hívni. A nemesség bizonyára csatlakozik, a megyék által kiállított csapatokkal együtt: ezek most szerte kóborolnak az országban, hogy ne kelljen elhagyniok hazájukat és tűzhelyüket, mert erőszakkal vitték őket katonának. Nyomban fel kellene szítani a szabadulás reményét, hogy a fegyverbíró emberek ne kényszerüljenek az ország elhagyására.
Ezt javallotta a nép... Elhatároztuk, hogy beküldjük egy emberünket, bizonyosodjék meg a híradás valóságáról. Különösképpen pontosan tudakolja ki a tiszántúli nép hangulatát és titkos mozgolódását.
A grófnak egy lovászát szemeltük ki erre a célra. Fiatalember volt, értelmes, jótermészetű, hűséges. Hitet kellett tennie a nép előtt arról, hogy még élek, közel vagyok és készen állok segítségükre, ha bizonyságom lenne az ő készségük, engedelmességük, közreműködésük és hűségük felől.
A legény két hónap alatt bejárta ... a tiszántúli vidéket. A nép Pap Mihályt adta mellé kísérőtársul.
Alig tudta elmondani, a szeretet és lelkesedés milyen megnyilatkozásaival fogadták mindenütt. Egyéb se kell már, csak parancsot és zászlókat küldeni, hogy a fejetlen sokaság sorakozzék. Egy részük már úgyse győzte a nyomorúságot s a várakozást a késedelmező váltságra: elvonult a hegyekbe s parancsot vár.
Az ügy annyira nekilendült s a nép hangulata oly kedvező volt, annyi lelkesedést mutatott, hogy úgy ítéltünk, cselekednünk kell, míg a lelkek hevülnek. Néhány lobogót készítettünk s küldötteinket igazolásul kiáltvánnyal láttuk el... segítséget ígértünk ezekben. Szigorúan meghagytuk, addig ne bontsanak zászlót, míg újabb parancsot nem kapnak.
...Jelentették, hogy küldötteink érkeztén s a lobogók láttára, pártfogásom reményében az egész nép úgy fellobbant, hogy tovább nem tartóztatta magát. Fegyvert fogott s egy lélekkel összesereglett, hogy az idegen járom alól felszabadítsa hazáját, családját... Kérnek engem, ne hagyjak el ekkora sokaságot, melyet a segedelmembe vetett reménység bizodalma ösztönzött a végső lépésre. Nincsenek hijján bátorságnak, vitézségnek, hogy teljesíthessék: vezér kell csak nekik, aki parancsoljon tüzükkel, lelkesedésükkel. Számuk napról-napra nő és tovább tétlen nem maradhatnak...
íme, ezt üzente küldötteivel a nép...
Tudtam, hogy a nép heve nem tarthat sokáig s ha az első tűz lelohadt, a második nem lobban olyan magasra. Megfontoltam: ez a nép segítségembe vetett hittel kelt fel...
Döntöttem: hívságos dicsőség, szabadság- és hazaszeretet, nagylelkűség vezérelt s a lelkiismeretem szava...
Ilyenformán verődött össze ez a kis paraszti had. Lecsillapítottam örömük első felzajdulását s véget vetettem lövöldözésüknek. Aztán beszédet mondtam. Egyesek állították, hogy szavamról megismernek...
Örömmel és lelkesen esküdtek hűséget...
Rövid napok alatt csapataim száma háromezer főre növekedett... paraszti lelkesedésük napról-napra nőtt...
Ily kedvező körülmények közt mind egyetértettünk abban, hogy átmegyünk a Tiszán... Ez a fegyvertelen, félmeztelen nép követte a zászlót, elhagyta házát, gyermekét s mindenfelől összeverődve sorakozott katonámmá...
A gyors, élénk parasztfelkelés megdöbbentette a nemeseket. A bántalmak elől házakba, várakba húzódtak. Ezek meg uraik ellen való mélységes gyűlöletből elhajtották nyájaikat, barmaikat azzal az ürüggyel, hogy azok szemmel láthatóan a németekkel rokonszenveznek, azért bújtak el...
A nép pedig tódult csapatostul. Maga választotta vezetőit. Némelyek egy kanászt követtek, mások csordást, borbélyt, szabót, aszerint, hogy kit tartottak vitéz embernek. íme, így özönlöttek seregestül...
A gyors eredmény híre bejárta az egész országot...
Szabadság. Ez legnehezebb tanulmány, vagyis inkább végcélja minden emberi küzdelem- és tanulmánynak, miknek oda kellene irányozva lenni, hogy általok a szabadságot kívánatossá és tiszteletessé, boldogítóvá és dicsővé tegyük. A történetírás sokat beszél szabad nemzetekről, szabad társaságokról, elésorolja a nagy királyok, hősök harcait: erénnyel, feláldozással, dicsőséggel telvék lapjai; de ne fertőztessük meg a szabadság nevét, azt állítva, hogy minden-gyér kivétellel -egyéb volt, mint az erő büszkeségének nyilvánítása: szabadság kevésnek, rabszolgaság millióknak, lakomája a föld isteneinek, hogy megszámithatlan szolgáik az elhunyt csontokon rágódjanak. A legrégiebb időktől mostanig az összes emberiség egy magával és az istenekkel meghasonlott óriásnak látszott, melyek rakoncátlan indulata és szenvedélyei, hite és fanatizmusa, jó és rossz eszmei, igen ritkán örvendetes kimenetelű világmozgalmakban nyilatkoztak, a kivívott szabadságot is béke idején többnyire azok bitorolván, kik a nehéz időben vagy ellenségeik vagy érte küzdeni gyávák lettek volna.
Az egyéniség végtelen fokozataival anyagi és szellemi erőben, azon roppant különbözeti távolsággal az együgyű- gyáva- és butától a legtündöklőbb tehetségek is, csak azért látszott adatva lenni embernek, hogy azt az állatok felett megkülönböztetvén, egyszersmind a szabadság élvezésére képtelenné tegye. A gyarlóbb rész, mely a többség, mindig kész anyag, hogy a bátor, ügyes nagyragyávó kisebbségtől elnyomassák, hogy a fondor és ármánykodó, dulakodást, bosszút, vagy kéjelgést és kincseket szomjazó önzés által, érdekétől elütő, sőt gyakran avval éppen ellenkező czélokra felhasználtassák. Innen a tömeg gyakran leghalálosabb ellensége magának, üldözője legjobb barátainak, mig végre a háttéren lesben ülő önkénynek áldozatul esik.
Ezzel ellentétben egy másik nézet áll, az, hogy az emberiség nem lehet örök kiskorúságra kárhoztatva. Minden nagyobbszerü mozgalmaiban egy-egy lépés van téve a tökélyesedés felé. Visszaesése betegség inkább, mint rendes állapot: bűnhődés kicsapongása - vagy hanyagságáért, vagy, mint Bátori püspök mondani szokta: a világ csak azért megy hátra, hogy nagyobban ugorhasson.
S végtére is a ki akarja a szabadságot, annak hinni is kell azt. A nép felvilágosítása a leghathatósabb szer a szabadság mellett, s a butaság, s az avval visszaélő ámítók ellenében. Mozgalmas időben kivált ez a leghalaszthatatlanabb, legáltalánosabb kötelesség. A sajtó, instritutok, iskolák, társalgási kör mind meg annyi tér és eszköz a nép értelmiségének fölemelésére. A kormány parancsinak végrehajtói vagy egyes hü apostolai, zarándokai a törvényes szabadságnak, népoktatók, lelkészek, ha rendeltetésükkel visszaélni nem akarnak, közvetlenül legtöbbet tehetnek a szabadságnak s vele együtt járni kellő rendnek érdekében.
A mit eddig bírtunk, alig volt méltó a megtakarításra, a mit most kell féltenünk, az a jobbaktól rég óhajtott, a legbátrabbaktól is félve remélt, tiszta, nagyszerű szabadság.
Testvériség. Ezen régi keresztény eszme újólag felmerült, hogy hogy valósításának kísérletével vagy megbuktassa, vagy megszentesitse a szabadságot.
Anglia dicsősége gyárnépe nyomorával, Irland rongyaival, a szabad- és gazdag a merik a a rabszolgaság sötét foltjával homlokán, nem látszik kielégítőnek azok előtt, kik szennytelen s minden hazugságtól ment szabadságot óhajtanak.
Az új szabadság tana oly kormány-szerkezetet látszik követelni, melynek kötelességül tétessék a társaság minden tagjáról úgy gondoskodni, hogy az jogaiban sérthetetlen, a viszontagságok ellen védve, vagy kártalanítva s munkája után elérhető legyen. Most egyszer s valódi többség számára vétetik igénybe a társaság főfigyelme s minden gyarlósága.
Harci dal (1848)
Azért, hogy a szabadság
Vérben füröszti zászlaját;
Azért, hogy szent nevére
Hálátlan és gaz vészt kiált,
Ne lássam, óh dicső hon!
Halványan arcodat;
Vagy drágán megfizessék
E halványságodat.
A sikra, magyarok!
Fegyvert ragadjatok.
Hazánkat újra meg kell váltani.
E drága föld színét
Borítsák szerte-szét
A pártütőknek véres csontjai.
A fondor hatalommal
Rabló, zsivány szövetkezett:
S a nép szivébe mérget,
Undok koholmányt ültetett.
S a nép, melyet szabaddá
Emeltél föl veled,
Most irtó háborút kezd
Óh nemzet, ellened!
A sikra magyarok!
Fegyvert ragadjatok,
Hazánkat újra meg kell váltani,
E drága föld színét
Borítsák szerte-szét
A pártütőknek véres csontjai.
Alant apáink sirja;
Itt minden rög. Főszál miánk;
Egy ezredéves harcban
Véráldozattal öntözénk.
Magyarok lelke áll őrt
Minden fűszál felett;
Magyarnak lelke, karja
Véd minden porszemet.
A sikra, magyarok!
Fegyvert ragadjatok,
Hazánkat újra meg kell váltani
E drága föld színét
Borítsák szerte-szét
A pártütőknek véres csontjai.
Isten, világ ítéljen!
Ha vétettünk is valaha,
Kiszenvedénk, s megadtuk
Embernek a mi ős joga.
Zászlónkon a szabadság
S függetlenség ragyog!
Vész és halál reá, ki
Ez ellen fegyvert fog.
A sikra, magyarok!
Fegyvert ragadjatok.
Hazánkat újra meg kell váltani
E drága föld színét,
Borítsák szerte-szét
A pártütőknek véres csontjai!
Az ablakomon jégvirágok. Micsoda bolond nagy művészi kedve van a télnek, hogy minden ablakot befest ezekkel az álomvilági fehér növényekkel! Mindig csak fehérrel fest. Ahonnan ő jön, ott nincs más szín, csak fehér. És mindig csak virágokat fest, különös hajlású és növésű virágokat, amilyenek sehol nem nőnek a földtekén, amik mégis igazak és bájosak. Hol az a festő, aki egyetlenegy színnel ilyen pompás, örökké változatos képet tudna festeni?
Egy pálmaforma figurát körülvakarok késemmel az ablakon. Akkor látom, hogy a fiatal kis Kölcölné libeg el a házam előtt.
Mindig elszomorodok, mikor ezeket a Köncöléket látom. A nyáron elverte a jég a határunkat és ezeknek nem volt egyebük, csak az a kis termésük. Öt család. Sok gyerek minden családban. Még csak a közepén vagyunk a télnek és ők már a kölcsönkenyérből is kifogytak. Nem lehet ott kölcsönözni, ahol mindenki kölcsönre szorul. De én legjobban ezt a kis Kölcölnét sajnálom. Ez szegény jobb módban nőtt fel a többinél. Az apja, a báró mindenese volt a szomszéd faluban. A leánya kalácson nőtt fel. Most azt mondják, böngyölekenyéren élnek. A böngyölekenyér olyan kenyér, amit nem kér az ember a Miatyánkban. Gyékényből őrlik. Olyan mind az öt család, mintha a temetőbe járni hálni, a föld alá.
Köncölné a kis karonülő gyerekével megyén az úton. Nem tudom hova megyén. Talán a templomba, ahol a hétfájdalmas szűz előtt szokott térdepelni. Talán az orvoshoz, mert beteg az a kis ember a karján. Olyan gyönge, hosszúkás arca van ennek az asszonynak, hogy kifehéredik a mi népünk közül, mint a liliom a tulipánok közül. Az orra finom, vékony orr s a szemén kék az árnyék.
Azt mondanám, hogy hasonlít a bárónéhoz, hasonlít valamit, de ez bizonyára csak tévedés. A báróné csupa selyem, ez meg csupa rongy, szegény. A bárónét csak angyalhoz szabad hasonlítani. De meg Köncölné se köszönné meg az összehasonlítást; ő bizony az igazat megvallva, bolondnak ismeri a bárónét, mint a falubeliek valamennyien.
Pedig nem bolond a báróné, csak éppen hogy eleven és unatkozik. És ezt nem is lehet csodálni. Ő sem a mi csöndes völgyünkben nőtt fel. Városban nevelték s világot járt. Majdnem minden nap látom őt, amint ellovagol az ablakom alatt vagy szánkázik. Többnyire egymaga ül a szánon és olyan szilajan hajt, mintha a dombról az égre akarna fölcsusszanni. Tegnap is így láttam. A hó szinte szikrázott a lovak lába alatt. A báróné arca piros volt, mint a pünkösdi rózsa. A fején kicsi fekete prémsapka. A haja meg kibomolva lengett a levegőn, mint a zászló.
Azt mondják, azért ilyen, mert nincsen gyermeke. Nem gondolom. Hiszen még alig két éve, hogy férjhez ment. Ámbátor az is igaz, hogy a rokonok házassága nem igen szapora.
De ime megint csilingel a szán. A csöndes faluban már messziről meghallatszik a kakasharangok csilingelése, lovak robogása. Az én ablakom előtt megállanak a lovak. Hozzám jön? Mit akar?
Csakugyan hozzám jön. Fázom, mikor ez az asszony hozzám jön, pedig olyan, mint az eleven parázs.
A földesúrnál ismerkedtem meg vele alig egy hónapja. A földesúrnak hozzám járnak a gyermekei. Innen a barátság. De tán feketén gondolkodok. A falu olyan kicsiny és olyan kevesen vagyunk újságolvasók, hogy itt a tanító is úrnak számítódik. Majd megválik különben, ha a gyermekek felnőttek. Hát mondom, alig egy hónapja meglátogatta a méltóságos házaspár a mi földesurunkat. A báró érdekes ember, de nem kedves. Furcsák a mozdulatai. Szőke. Szemöldöke nincs is. Az orra hegyes és előrenyúlik, mikor nevet. A szeme olyankor ráncokban vész el. Hozzám is nyájas volt. Kezet fogott velem. Sohase fogtam még kezet báróval. Nem tudom miért kerültem a vele való beszélgetést, meg lehet azért, mert az sz-et mindig f-nek ejti, az r-et meg éppen nem mondja ki.
Hanem a méltóságos asszonnyal annál többet beszélgettem. Egy-néhány szót franciául én is tudok. Ez meglepte őt. Ő tökéletesen beszél franciául. Ez meg engem lepett meg. Leült velem sakkozni és csatát vesztett. No bizony, nem engedem magamat minden téren. Pedig csalt is. Mindenki mosolygott rajta. Visszacsente a bástyáját, mikor én félrepillantottam.
Akkor este beszéltem neki, hogyan jutottam zongorához. Az asztalosunknál találtam. Régi rossz zongora. A deszkájáért vette az asztalos a városban és szekrényt akart belőle csinálni.
A báróné immáron kifényesítetten és felhangoltan találja a zongorát. A szobám tele is van tőle terpentinszaggal. Bocsánatot kérek emiatt a bárónétól, de ő azt mondja, szereti a terpentinszagot: valami festő műtermére emlékezteti őt a terpentinszag. A festő nevét elfelejtettem. A báróné azért jött, hogy a zongorámat megnézze. A kesztyűjét az asztalra dobja, s valami hangversenyművet dördít meg a zongorán. No lám, micsoda jó szerszám!' Ahogy a székre könyökölve hallgatom, megmondja, hogy amit játszik, azt Liszt Ferenctől hallotta Parisban. No szegény zongora, becsüld meg magadat: ilyen dicsőség nem mindennap ér!
Föl is veti a fejét és a levegőbe néz, mint Liszt szokta. Csak akkor hajlik le mélyen, mikor egy-egy dörgő futamot kezd, s elaprózza a végén vékony trillákban.
Én eleinte szédelgek ettől a káprázatos játéktól, később azonban látom, hogy a zene lelkét, a hullámzást, a báróné nem ismeri. Különös, hogy a nők az ujjaik gyorsaságát többre becsülik magánál a zenénél és ezzel akartak hatni. A maguk érzelmes lelkét talán csak akkor olvasztják bele a zenébe, mikor magukra vannak. Liszt keze alatt bizonyára lelket kapott a zongora és a zene úgy hangzott, mintha az ő érzelmeinek volán a kifejezése. Én csak a hangszert hallom. A báróné lelke nincs benne. Pedig a bárónénak szép lelke van: selyem és bársony a lelke is.
De elég a gyönyörűség az is, ha az ujjait csodálhatom. Szép és kicsiny, gyönge kezek, habár most pirosak a hidegtől. A nagy gyémánt gyűrű fehér villámokat szór, amint játszik. De nem bírja soká. A zene meghalkul az ujjai alatt. Rám néz és mosolyog, a homloka is, az orrocskája is. Divatképen láttam olyan finom orrokat, a földesurunk házánál, a Magyar Bazárban.
De miért mosolyog így énreám? Mit akar velem? Mérföldek vannak közöttünk, mikor mellette ülök is. És ha ő egynéhány mérfölddel közelebb jönne, én vissza mennék, hogy távolabb maradjon.
A zene halk és hullámos már, mint a hárfajáték. Íme a tengeri leányok rendje, amely elől viasszal tapasztották be a fülüket a hajósok. De én csak a gyűrűjét nézem. Micsoda kincs az! Hogyan kerül az ilyen kincs a nagy urakhoz? Kik dolgoznak a pénzért, amin a gyémántot adják?
Mennyi nyomorúságot lehetne megváltani egy ilyen fényes kövecskével!
Érzem, hogy köd száll a tekintetem elé.
És amint így az arcára nézek, olyan, mintha Kölcölnét látnám, a Kölcölné hosszúkás, fehér arcát, vékony, finom orrát és kékes árnyékkal fedett szemeit.
És mintha a báróné ment volna az imént az urtcán,-a báróné, haloványan és rongyosan, karján emelve a beteges, fehér kis Köncöl-gyereket.
A földbirtokos kastélya ott állott az uradalom közepén. Előtte nagyon szép kert volt, amelyet a nagyságos asszony maga kezelt. Már a kibontott rózsák kiheverték a téli fülledtséget s rügyeik lobogva nyúltak a szép nap felé. A nárciszok hosszú sorban tüskésedtek s a virágjuk is kezdett bomladozni. A japán cserje kövér bimbókat hizlalt a szép tavaszban s pattantak a bimbók. Minden élt, ujjongott, boldog volt, virításra készült.
A nagyságos asszony ott álott kedvesen, energikusan a munkások között és rendelkezett. Ő is olyan volt, mint egy nagyszerű tavaszi növény, friss és élő. Szinte virított a szépsége, a friss szél kicsípte az arcát s a napsugár áthevítette átmeneti kis kabátjában.
A kisfia ott sündörgött körülötte. Reggel nem eresztette az iskolába, mert az iskola három kilométerre volt a kastélytól s a gyerek nem érezte jól magát. Az igák most nagyon el voltak foglalva, s ő nem is volt ellenére, hogy a gyerek gyalog menjen szép napos időben az iskolába, de ma reggel, amikor el akart indulni a fiú, ránézett s aggódva kérdezte, mi baja. Megmérte a lázát, nem volt semmi láz. Mégis arra gondolt, hátha lappang valami a gyerekben, hadd maradjon itthon, úgyis sokat tud a többiekhez képest. Minek üljön ott a nehézszagú iskolateremben, hadd ugráljon itthon s éljen, mint a kis csibe, malac, többet ér, mintha a többi gyerek szagát szívja.
De a gyerek nem érezte jól magát, nem futkozott, kedvetlen volt s mindig mellette lógicsált.
Mennyi baj van egy gyerekkel, milyen titokzatos egy gyermeknek a kis élete. Aggódva figyelte, mi van vele. Hűvösebb szél csapott be a kertbe: a bokrokat megrázta s ő azt mondta:
- Eredj be a szobába s játszál a gramofonoddal.
A gyerek kis húzódás után bement.
Utána nézett, s aggódott. Már csak ez az egy gyereke van itthon, a nagyobbak mind Pesten vannak intézetekben, annál jobban aggódott érte. Most az ura jött keresztül a partkon s szólt:
- Fiam, kimehetne a mezőre egy kicsit. Nézzen körül, kedves, dolgoznak-e azok a világ lustái. Én nem mehetek, mert a jorksirieknél kell lennem.
Ott is volt valami baj. Új medencéket építettek, s a disznók közt kettő is volt szomorú, jön az állatorvos, hogy beoltsa őket.
A kis bricska már be volt fogva, erre ő kiment az udvarba, felült és ki a mezőre.
Kukoricát vetettek, s a krumplit is most ültették. Végigjárta a szép mezőt, s nézte a búzát, hogy zöldéi s leng a rövid szára a szélben. A munkások szorgalmasan dolgoztak. Itt-ott asszonyok nagyobb csoportban kapáltak.
Hirtelen feltűnt neki egy furcsa dolog. Egy törpe kis gyereket látott a felkapált földön, s nem értette, mi van vele. Olyan volt, mintegy félemberke. Mintha csak kezecskéi lettek volna, s azzal úgy csápolt, mintha szél lobogtatta volna.
Szemet szúrt neki, s leszállott a kocsiról, hogy jobban megnézze. Ahogy odamegy hozzá, látja, hogy a kis baba, alig mésfél éves lehet, be van ültetve a földbe.
Megáll mellette, nézi, csakugyan be van ásva a puha, porhanyós tavaszi földbe.
-Mit csináltak maguk evvel a gyerekkel?
Egy asszony kivált a sorból és odafutott.
Beásta a gyereket derékig a földbe, s annak csak a felsőteste állott ki a földből és ragyogó szemmel nézett a kicsike és kis karjait az anyja felé nyújtotta.
- Vegye ki rögtön azt a gyereket.
Az asszony kiemelte a földből a gyereket.
Nagy felháborodással jól lehordta az anyát, s még mikor hazament, akkor is csak azon évődött, hogy ennél szörnyűbbet még nem látott. Elmondta az állatorvosnak, aki nevetett rajta, s azt mondta, hogy ezen a vidéken még annyi a babona, hogy nem lehet a néppel okosan beszélni.
Néhány nap múlva arra járt a csalédlakások közt, ahol az az asszony lakott, aki a gyerekét elültette. Meglátja, rákiáltott s kérdezte?
Bement a béresasszonnyal a házba s elszörnyedt.
A ház felmázolt hideg földjén, valami rettenetes rongyon ott feküdt a gyerek a földön egy kis mocskos ingben. Az egész teste tüzelt.
Lehajolt rá s nézte.
- Ennek a gyereknek agyhártyagyulladása van.
Végignézett az anyán, egy lány volt még ott, a Piros, aki két évig szolgált benn nála a kastélyban, de most már elhagyta a szolgálatot, mert menyasszony, pünkösdkor lesz az esküvője.
Az asszony hallgatott.
- Dobják a fenébe azt a piszkot, micsoda dolog az, hogy ilyen fertelmes piszokba fektetik meztelenül ezt a szegény kis ártatlant, a nyers földre.
Bontsa ki azt az ágyat.
Az asszony kelletlenül kibontotta az ágyat. Nem volt abban se párna, se dunna, csak rongyok, ócska ruhák és egy vedlett juhászbunda.
Mikor a nagylány elfutott, rákiáltott az anyára.
- Maga pedig azonnal vegye fel azt a gyereket az ölébe, addig is, mig elhozzák az ágyneműt. Hogy lehet hogy magának semmi ágyneműje nincs. Nézze meg az ember.
Az asszony azonban nem modzult, csak sírt és gyűlölettel nézett maga elé.
- Nem hallotta, hogy mit mondok.
- Jaj, nagyságos asszony, ne tessék belezavarni, mert meghal a szegénykém.
- Micsoda bolond beszéd ez.
Már kezdett gyanakodni, hogy valami babonába ütközött s firtatni kezdte, mi ez.
Azt mondta a néni, hogy erre kell tenni.
- Mire?
Az asszony nagy nehezen kivallotta:
Addig csattogott és pattogott, hogy már a Piros is megjött az ágyneművel s az anya még akkor sem akart a gyerekhez nyúlni.
Megvetették az ágyat, s a Piros vette fel a gyereket a földről és azt szemmel lehetett látni, hogy a láztól gyötört gyermek hálásan nézett s elpihent a puha párnán.
Az anya azonban a kezét tördelte s jajszóval tört ki belőle a zokogás, hogy vége a gyermekének.
A nagyságos asszony otthagyta őket, s hazament. A kisfiához sietett és boldogan látta, hogy a gyerek a meleg szobában elevenen és boldogan játszott.
Négy óra múlva jött a Piros és azt mondta, hogy
- Nagyságos asszony, a gyerek meghalt.
A földbirtokosné le volt sújtva.
Elment a gyereket megnézni. Ott feküdt szegény kicsi, kinyúlva, élettelenül a fehér párnán.
- Látják, maguk istenadta boldogtalanai... Ilyen orvosság kell egy gyereknek... Hát hogyne halt volán meg... Beleásták a hideg tavaszi földbe, s mikor felfázik, lefektetik a puszta földre a kondás legpiszkosabb rongyára. S azt hiszik, attól meggyógyul. Jaj, ez a mérhetetlen butaság...
Az anya dühvel és gyűlölettel nézett rá.
- A nagyságos asszony az oka. A nagyságos asszony lelkén szárad' Még három napja olyan volt a gyerek, mint a csík! Olyan eleven és most megkellett neki halni! Mert a nagyságos asszony megtörte az isten akaratát!
- Ne halljam még egyszer ezt a gonoszságot, - kiáltott az úriasszony is magából kikelve - Mesterségesen megölnek egy gyereket és még engem tesz felelőssé. Szégyelje magát.
Könnyes szemmel ment el a kis béres lakásból s ment vissza a maga
A nap ragyogott, szellő sem volt, az egész természet boldog volt és vidám, de a gyermekecske bizony szegény kis hulla volt, ott feküdt az úri párnán kinyújtózva, mint egy szomorú emlék a kultúrák keresztútján.
A történészek azt mondják, hogy Robin Hood nem létezett. Walter Scott, a múlt század nagy angol romantikus regényírója azonban tényként fogadta el Robin Hood létezését. Eszerint Robin Hood 1200 körül élt volna, amikor Oroszlánszívű Richárd visszatért a keresztes hadjáratból.
Igen ám, de más változatok is vannak, amelyek szerint Robin Hood előbb, illetve jóval később járt-kelt a sherwoodi erdőben, igazságot szolgáltatva a jóknak és a szegényeknek. Ha nem is bizonyítható, hogy ki volt Robin Hood, egy bizonyos: megszemélyesít valakit, aki az utóbbi évszázadok angol történetén végigvonuló jelképpé vált, a szabadság, a társadalmi igazságosság gondolata fűződik alakjához, ha nem is egyformán, hanem a korok, az emberek, a történelem szükségletei szerint.
A körülmények, amelyek ezt a jelképet meghatározzák, valóban léteztek. Robin Hood neve ezt jelenti: az erdők Robinja. Valóban, az évezred elején Angliának az a része, ahol a hagyományok szerint Robin Hood élt, csupa erdő volt, menedékül szolgált bujdosóknak, földjükről elűzött parasztoknak, szegénylegényeknek és banditáknak. Ha feltételezzük, hogy évezredünk első két századában élt ez a legendás alak, akkor a feudális rendszer ellen küzdő népi hősnek kell felfognunk. A normann Hódító Vilmos 1066-ban szállta meg az angolszászok földjét, s ezen a jobbágyi rendszertől kevésbé érintett, szabad parasztok lakta tájékon bevezette a feudalizmus vastörvényeit. Ezek ellen tiltakozva vonultak sokan az erdőkbe, amely maga is tiltott hely volt mindenki részére, kivéve a földbirtokos nemességet. A földjüket és kiváltságaikat vesztett parasztok harcának megszemélyesítője volt — az egykori körülményeknek megfelelően - az erdők Robinja.
Úgy 1500 táján valóságos legendakör szövődik alakja köré. Már családja van. Littlejohn (Kisjancsi) a hadnagya, van felesége is. Majd Marion, egy csavargó szerzetes is hozzá csatlakozott. Szinte esztendőről esztendőre bővül a Robin-mondakör. 1600 körül már tökéletes angol népi hős, az eszményi paraszt.
De különös módon elkezdődik alakjának szó szerinti megnemesítése. A XVII. század vége felé úgy beszélnek róla, mint régi lovagról, s volt olyan költő is, aki azt állította, hogy Robin Hood igazában nemes ember, aki az igazságtalanságokért síkraszállva öltött paraszti ruházatot. Ekkor ábrázolták úgy is, mint az idegen megszállás elleni küzdelem harcosát. A XVIII. század vége felé több szövegben úgy szerepel, mint a normann megszállás ellen küzdő utolsó angolszász nemes.
A paraszti hős tehát nemzeti hőssé vált. Amit elősegítettek a Robin Hoodról készült filmek - legnépszerűbb megszemélyesítője Erről Flynn, Walt Disney pedig állatokkal meséltette el az érdekes angol mesealak történetét.
| |