| |
Szeretett édesapám emlékére írtam e pár kis történetet, mik papsága idején történtek vele Szentmártonkátán. Fogadják szeretettel!
Szentmiklóskátára kerülésének nagy sora van! Mint theológiát végzett református lelkipásztor Zuglóban gyakorolta az Isten tiszteletének gyakorlati részét, mint odahelyezett segédlelkész. A fizetésért akkor is meg kellett dolgozni keményem, így aztán akadt dolga bőven: hitoktatás, keresztelés, esketés, temetés, családlátogatás stb. Persze - mint mindenütt - ott is úgy ment, hogy ha gazdagabb párt kellett esketni, vagy jómódúbbat temetni, akkor a főnöke ment a már kinevezett s beiktatott lelkipásztor - hisz ebből éltek kevéske fizetésük mellett -, ha szegényebbet, ingyenest akkor őt küldték.
Az 1928-as év tele nagyon hideg volt, s a spanyol nátha nem kímélte az embereket akár gazdagok, akár szegények voltak. Volt nap, hogy apámnak kétszer háromszor ki kellett mennie a temetőbe, Istennek ajánlani a halottak lelkét.
Egyszerű, tömör, érthető beszédű pap volt, nem húzta órákig az Istentiszteletet, vagy a temetési beszédet, azaz megadta az Istennek ami az övé, mi őt megillette, de gondolt az emberekre is, hisz nem mindenki olyan hívő, mint ő, s lehet más dolguk is, mint egész nap a templomban ülni!
így aztán, mikor egy-egy temetésen a sírásók meglátták közeledni, már örültek, tudták, hogy aznap nem fognak odafagyni a sír széléhez. Tetszett nékik a beszéde is, miket mondott, nem tett soha különbséget gazdag és szegény között, mindkettőnek egyformán prédikált - no meg tetszett érces, jócsengésű hangja is, ahogy előénekelte a zsoltárokat. - Ezek az emberek Szentmártonkátáról jártak dolgozni Pestre, vonattal. Később aztán, mikor arról esett szó, hogy Katának új pap kéne, odajárultak apám elé, s felkérték, hogy legyen falucskájuk új lelkipásztora.
Apám rá is állt egy kikötéssel: csak ha egyhangúlag választják meg őt!
Nem akart más lelkészekkel rivalizálni, sokkal szerényebb volt annál!
- Tessék csak ránkbízni! - mondták a sírásók - majd mi teszünk róla!
S tényleg, nemsokára megjött Szentmártonkátáról a hivatalos felkérés is a bemutatkozó prédikációra és a beiktatási ceremóniára. Ennek is eljött a napja. A kis templom zsúfolásig megtelt - márcsak a kíváncsiskodók miatt is - s apám megindult felfelé a szószék lépcsőin, - szálegyenesen, ahogy járni is szokott - hogy elmondja most már talán lelkipásztori első beszédét.
Tetszett mindenkinek megjelenése, az is amit mondott, s a szép hangja, így nem volt akadálya az egyhangú választásnak. Megválasztották! Senkinek nem volt kifogása ellene, de nem tudom fenyegetőztek e annak előtte és mivel a sírásók, ha valaki szólni mer ellene! De, hogy így is legyen, a négy temető ember ott vigyázta a rendet a templomajtóban - nyitott bicskákkal a lajbi alatt? Ki tudja!?
Egyik vasárnap épp arról prédikált, hogy milyen csúnya dolog az, ha valaki káromkodik, s bizony az Isten sem nézi jó szemmel az ilyen embert! Még egy kicsit meg is ríkatta szép beszédével az asszonynépet.
Az volt a szokás, hogy templomból kijövet, megálltak a presbiterek - egyházatyák - az ajtó előtt, s körbefogva papjukat, kiértékelték a hallottakat. Marjos bácsi - a szószóló -, alacsony kövér ember volt, s ólábai egykori huszár mivoltára utaltak, mire szívesen emlékeztette a falusiakat avval, hogy feszes, sujtásos huszárnadrágjában járt mindég. Imigyen kezdte a kiértékelést:
- Az Isten B... meg nagytiszteletű úr, de szépen mondta máma!
Apámnak elakadt a lélegzete egy pillanatra, s döbbent arccal fordult Marjos bácsi felé;
- Marjos bácsi! Maga káromkodott!
Az öreg elsápadt, s ijedt arccal kérdezte tőle:
Mert ugye - füstölgött egy darabig magában - az ember csak nem káromkodik a vasárnapi Istentisztelet után, a temploma előtt, pláne ha még presbiter is; az Isten b... meg!
Bicskás nép volt a kátai! Szinte nem volt szombat, vagy vasárnap, hogy a kocsmában, vagy a környékén meg ne késeltek volna valakit verekedés közben. Persze arra nagyon vigyáztak—még részegen is, ösztönösen—, hogy úgy ne szúrják meg, hogy börtön járjon érte! No így is bekerült rövidebb-hosszabb időre egy-egy fiatal, de emlékezetem szerint halált senki sem okozott. Főleg szerelemféltésből szúrtak. Nem is volt tán igazán szép és jó lány, akiért ne bicskáztak volna, így bizonyítva férfiasságukat, házaséletre termettségüket, hogy ne mondhassa senki sem a faluban, hogy nem tudják megvédeni leendő családjukat!
Egy éjjel női sikoltozásra ébredünk. Apám kinyitja az ablakot a - teleholdas éjszakán - mi pont a falu közepére, a főút kanyarulatára nézett. Látja ám, hogy az út közepén fekszik hanyatt valaki, a másik rajta térdel, s mártogatja bele a bicskáját. Az áldozat felesége meg a paróchia ajtóban sikoltozik:
Apámnak kezeügyében volt a 7.65-ös Browningja, s nagyon vigyázva arra, nehogy eltaláljon valakit is, de azért a szurkáló hallja a golyó süvítését, úgy egy méterrel a feje mellett a szemközti ház falába lőtt kétszer.
No a támadónak se kellett több, úgy megrémült, hogy bicskát, kabátját, mindent hátrahagyva rohant el a helyszínről.
Másnap kopognak ám a lelkipásztori hivatal ajtaján, egy csendőrőrmester személyében:
- Vadászgattunk, vadászgattunk az éjjel nagytiszteletű úr - kezdte mosolyogva. Apám elmondta a „tényállást", ő felvette a jegyzőkönyvet, szalutált, majd távozott.
Később tudtuk meg a feleségtől - ki köszönetet jött mondani férje megmentéséért - hogy látogatóba jöttek az urával Budapestről, s az egyik félrészeg legény a babája szeretőjének vélte a sötétben, s így esett a késelés.
A helyi kántor nagyon szerette a pénzt! Ki nem szereti? így aztán, ahogy meghallotta a csendítést - mi halottat jelzett - azonnal futott át apámhoz kérdezve:
- Zsíros e a halott nagytiszteletű uram? - ami akkor azt jelentette, hogy lesz-e kántor honorárium, vagy sem?
Apám mindig szépen beszámolt a várható keresetről, s az egy-egy „zsíros" halott esetén széles mosollyal távozott a paróchiáról, ellenkező esetben meglehetősen megnyúlt arccal az elmaradt pénzt „siratva".
Egyszer újra szól a harang, húzza Dani bácsi szép hosszan, kivárva a harmadikkal a tíz percet - így dukált! - Szalad ám a kántor, Nagytiszteletű úr, zsíros-e a halott? kérdi.
No ez aztán a kántor úr, - ha valaki - akkor ez most nagyon az, válaszolta apám.
A kántor átszellemült arccal távozott, maga előtt látva a szép hosszú szál sültkolbászt, a jó pofa sörrel, meg az egyéb finomságokat, miket a pénzen vásárol majd.
Alig várta a temetést! Kifelé menet temetőközeiben feltűnt neki, hogy ugyancsak kisszámú a gyászoló gyülekezet, de nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget, hisz volt már olyan, hogy távolbaszakadt embert hoztak haza temetni a szülői földbe, s kevesen kísérték utolsó útjára. Elkezdődött a szertartás, s teletorokkal zengte a halotti éneket - meg kell szolgálni a pénzt ugye! - s csak akkor fátyolosodott el, s halkult felére hangja, mikor a koporsóra pillantva leolvasta a felírást:
Zsíros János élt 76 évet.
A falu koldusa volt.
Apám alig tudta visszafolytam nevetését. Nem illett volna ilyen helyen, és az alkalomhoz, ha kirobban!
Csak egyszer, de felcsapott házasságközvetítőnek is. Egy szatócsszerű gazdag ember kereste meg Budapestről a következő kéréssel:
- Nagytiszteletű úr! Igaz nem vagyok már nagyon fiatal a negyven évemmel, de nősülni szeretnék. Jó lenne, ha kommendálna nekem egy lányt. Három kérésem lenne csupán: nézzen ki valahogy, vallásos legyen és szűz! A többit magára bízom!
Apám nem sokat töprengett. - A Juliska! Az kell magának! Szép fiatal lány, minden csütörtökön és vasárnap ott ül az Istentiszteleten lesütött szemekkel, nagy áhítattal hallgatva a Szent Igét, és jómódú család tagja, s a szülei nagyon szemmel tartják.
No ez tetszett a szatócsnak, s megkérte apámat, hogy hozza össze a családdal, de még egyszer kikötötte, hogy ha nem szűz, a nászéjszaka után visszahozza!
Apám fogadkozott: hogy az nem létezik, és hogy tűzbe is teszi érte a kezét, ki, ha nem Ő a faluban? és eleget tett a kérésnek, bemutatva a családnak és a lánynak.
A család boldog volt. Épp ilyen vőre számítottak. A lányon nem látszott a fene nagy szerelem gerjesztette lelkesedés! - s kitűzték nyomban a mennyegző napját, nehogy meggondolja magát a szatócs!
Nagy lagzi volt! Hivatalos volt rá a fél falu, természetesen a szüleim is.
Másnap délután kopognak ám az ajtón. Apám ment kinyitni, s előtte az „örömapa" sápadtan, reszkető szájszéllel:
- Nagytiszteletű úr, visszahozták a Julist! -
Apám nagyot nézett.
Megtörölte bizonytalan kinézetű zsebkendőjével gyöngyöző homlokát, s folytatta:
- Képzelje! Eljött a lyány a templomba, hetente többször is, mi nagyon örültünk ennek, utána meg ott várta a Pista a templomajtóba, kisétáltak a Virujba - akácos a falu végén-, hogy az Isten tisztelete és szeretete utána testi szerelemnek is áldozzanak! A szégyentelen!
No apám sem vállalt több házasságközvetítést életében, a dolog mégis jól végződött. A falu szájára vette a lányt, most már hozzáadták a Pistához, így egymásra talált a két szerelmes, s még ma is boldogan élnek nagy családjuk körében.
Édesapám, ha úgy hozta a sors, füllentett is, pedig ez nem volt szép egy paptól!
Illett minden évben egyszer végiglátogatni a református családokat kikérdezve őket örömükről, bánatukról. így a személyes találkozás varázsa jobban megnyitotta az egyszerű emberszíveket, s elmondták papjuknak gondjaikat, miken ha tudott segített, ha nem tudott, úgy rábízta Istenére, kérve segítségét a megszorultakat illetően.
Ilyen látogatást végzett éppen, majd a falu végén, egynyári délelőtt, nagy melegben. Az asszonyt találta csak otthon, az ember munkában volt, s ő éppen a tehénkéjüket fejte.
- Egy pillanat nagytiszteletű úr, azonnal megyek, foglaljon helyet addig!
Apám a tornácon ült le a kis asztal mellé készített egyik székre, s várt.
Nemsoká rájött az asszony is, s a tele sajtárt letette kissé távolabb az asztaltól és beszélgetésbe kezdtek. Elmondta az elmondandókat, meghallgatta apámat, s mikor már kifogyott a téma, úgy gondolta, hogy illik megkínálni valamivel papját.
- Egy pillanat nagytiszteletű úr - kelt fel, s ment be a konyhába, honnan egy jókora bögrével jött ki. Megmerítette a bögrét a sajtár friss tejébe, de az beleakadt valamibe. Felhúzva az inge ujját félkönyékig, belenyúlt a tejbe és kihúzott belőle egy jobblétre szenderült kismacskát, mely a legszebb halált választotta magának -akaratán kívül - igaz kissé korán!
- Nézze mán, a kis szemtelent! Hát nem beledöglött? -
Ezután bal kezével megfogta a cicus fejét, a saját fölé emelte, jobb marokkal a nyakától végighúzta a szőrét a farka végéig, hogy az utolsó csepp tej is visszacsepegjen a sajtárba. Drága manapság a tej, kár minden cseppért!, majd széles mozdulattal és mosollyal kidobta a megboldogultat az udvar közepére, s mintha mi sem történt volna megmerítve újra bögréjét, imigyen kínálta apámat:
-Fogyassza egészséggel nagytiszteletű úr! Tiszta kis macska vót. Apámnak se kellett több, alig tudta hihetően azt lódítani, hogy most tízóraizott ahogy eljött, s egy pohár sört is ivott rá, s erre bizony nem megy a tej!
Addig nem lehetett megitatni apámmal a reggeli tejes kávéját, míg Marjos bácsi nem közvetített egy saját tehenet néki ezen szavakkal:
- Olyan állatot hozok én magának, mely olyan szép lesz a tehenek között, mint a maga felesége az asszonyok között!
Mindig is tudott „bókolni" az öreg!
Ahogy nagyapám - Rudnay Gyula festőművész - meghallotta a fenti történetet, meg, hogy mennyire „feldicsérték" a lányát, jót mulatott, s megfestette a Jolán tehenet - akkor már borjával együtt - egy szép olajképen, mely most is ott függ a falamon, tíz éven belül gyermekéveim halovány emlékeit sorjázva vissza!
Egy nap Zsófi néni - fekete gyászruhában, fekete kendőben - látogatta meg apámat lelkipásztori hivatalában, hivatalos ügyben.
Nagy pénz volt egy század akkor, mikor a piacon két fillérért adtak három tojást! Gondolta is apám, hogy nem akármilyen fohászért fizetne ennyit.
Szepegve folytatta csipkés zsebkendőjébe siratva el; a még élőt!
- Gyönyörű virágokat nevelnék a sírján! Sokkal szebbeket, mint a Borisé! Hát nekem mán nem lehet egy halottam sem amíg élek? S most már magát siratta tovább vigasztalhatatlanul.
Ha apám nem is, de az Isten meghallgatta kérését. Lett halott a háznál hamarosan! Ő volt az!
Apám szerette a jó ételeket, a jó evéseket - bepótolva a múltat - hisz hetven kilós súllyal került oda Katára mindössze, s szinte a ruhája tartotta össze az embert! Mitől is lett volna azelőtt kövér. Szegény édesapja 1919-ben meghalt, mikor az egyetemre került, s tanítványokat fogadva, sokat éhezve és fázva végezte a theológiát a magyar-történelem tanári szakkal párhuzamosan, maga gürcölve össze a fenntartásához szükséges filléreket. Zsizsikes babfőzeléken, borsón és hasonló „nyalánkságokon" tengette életét a menzán.
Megválasztása után, ha a gyülekezetnek nem is, de a presbitereknek - főleg Marjos bácsinak - volt egy kifogása személyét illetően:
Nagyon hitvánka a nagytiszteletű úr! Nincs tekintélye! S elégedetten simogatta a termetes pocakját.
- No de - folytatta - erről majd mi gondoskodunk, a lelkünkről, meg egyéb dolgainkról meg majd maga! így is lett!
Egyik esküvő a másik után, ugyanígy a rengeteg disznótoros, mikbe mindég hivatalos volt jó anyámmal együtt, szépen kezdték gyarapítani apámnál a „tekintélyt".
Kedves szokás volt Katán, hogy a szülő nőt ellátták mindennel. Épp elég neki elviselni az első napok kínját, kellemetlenségeit, még főzzön is a családra? Így történt, hogy mikor öcsém Gyula született 1934-ben, kopognak ám reggel az ajtón.
- Adjon Isten jó reggelt a megnövekedett családnak - köszönt be Ács Gézáné - Zsuzsó nénénk — a helyi főjegyző kedves felesége, kezében kosárral, benne vagy két liternyi kakaó, tejszínhab, szeletelt sonka, kalács sok mazsolával és még sorolhatnám a finomságokat. Ugyanez délben is, akkor már két kosárral telve mindennel: tyúkhúsleves, benne egy egész főtt tyúkkal, sültek, köretek, sütemények.
- Fogyasszátok egészséggel - bíztatta barátnőjét, anyámat!
így volt ez másnap is, a többi napokon is, vagy két hétig. Mindég más és más család szolgáltatta a napi menüt.
Kedves, szeretetet és együttérzést sugárzó szokás volt ez!
Apámék márciusban Hofferékhez voltak hivatalosak baráti ebédre. A szolgabíróék kitettek magukért a vagy nyolc fogásos ebéddel. Volt ezek közt például egy rendkívül jó ízű, vadnyúlból készült vadas is, habkönnyű zsemlegombóccal és remek mártással. Apám kétszer is szedett belőle, égre-földre dicsérve a szakácsnőt. Kérdi ám a házigazda:
No apámnak se kellett több! -kapta a zsebkendőjét, rohant ki az udvarra. Éppencsak, hogy kiért!
Hát nem pontosan e lakoma következményeként, de 1939-ben már 110 kilóra hízva szerezte meg Marjos bácsi „tekintélyét".
Akkor nézett ki a csokor mögül apám, s látja ám, hogy egy elhízott, drabális, élemedett korú, szépnek még jóindulattal sem mondható asszonyjelölt jobb karján ott lóg a nála legalább tíz évvel fiatalabb, cingár vőlegény, feje előrebillenve, lefittyedt szájjal és majdnem zárt szempillákkal, lilásvörös fejjel, holt részegen. Látszott rajta, hogy fogalma sincs arról, hogy hol van, és mi történik körülötte.
Apám fogta a bibliáját, s láthatóan dühösen indult ki a templomból, de mentében még odasúgta nékik:
- Gyertek csak be a lelkipásztori hivatalba!
Ott aztán elkezdte mondani a magáét, főleg a vőlegénynek:
- Micsoda disznóság így idejönni az Isten házába, az ő Szent színe elé, nem szégyenlitek magatokat? ... s csak mondta, mondta dühében beleadva apait, anyait. Ekkor halkan, nagyon szerényen megszólalt a menyasszony:
- Ne tessék bántani szegényt, különben nem jött vóna el!
Hát természetesen a lagzit azt megtartották, hogy ne menjen pocsékba az a sok finom étel és ital, mit elkészítettek. Gondolom a nászéjszaka is „megvolt" utána - ha ugyan volt!? - tekintettel az „ifjú férj" állapotára. Az Isten, meg a papja az várhat egy hetet még az esküvel és az elmaradt áldással!
Erre aztán sor is került hamarosan, az akkor már színjózan vőlegénnyel. Apám nagyon kíváncsi volt, de soha nem tudta meg, hogy mivel sikerült végül is rávenni a férjjelöltet, hogy józanon is eljöjjön!
Jó apám esketett. A templom feldíszítve szebbnél szebb virágokkal, a padsorok szélei ugyanúgy, mint az Úr Szent Asztala. Ez utóbbi közepén hatalmas vázában egy dög nagy csokor virított úgy, hogy ő sem látta a házasulandó párt, meg ők sem a lelkészüket. Folyt a szertartás rendben, prédikációjával kitett magáért ismét, hogy miként éljenek Istennek tetszően az ifjak úgy, hogy a rokonságnak potyogott a könnye, mintha temetésen lennének. Majd jött az ima, a Miatyánk, s ezután került volna sor az áldás előtt a szent esküre.
- És most kedves házasulandók fogjátok meg egymás jobb kezét és tegyétek Isten és a gyülekezet előtt a szent esküt, hangosan, hallható szóval! - kérte őket.
Nem mozdult egyikük sem.
Megismételte az elmondottakat hangosabban, hátha nagyothallók az esküvők, de ismét semmi. Odasúgja a bozót mögül harmadszor is:
Ötvennyolc év után ott mondta el legutolsó prédikációját is, ahol az elsőt: Szentmártonkátán. Már betegen, lefogyva, reszkető térdekkel, és öregség nyomta hajlott háttal, kapaszkodva ment fel a szószék lépcsőjén. Engem kért meg, hogy vigyem át erre az alkalomra Jászberényből - hol 1939 évtől lakunk már -, de nem tudtam megtenni. Nem akartam főorvos létemre végigbőgni az egész Istentiszteletet a gyülekezete előtt! Feleségem vitte át, miért kicsit neheztelt is rám akkor. Tele volt a templom, úgy, mint legelőször, sokan voltak a régiek közül is még, kik akkor hitoktatott gyerekek, most már nagyszülők, dédszülők lettek, s a következő mondattal kezdte prédikációját:
- Ezen a szószéken mondtam el, mint megválasztott lelkipásztor legelső prédikációmat, s most életem alkonyán itt mondom el az utolsót is, szeretett első gyülekezetem előtt!
Tényleg a legutolsó volt! Rá kb. két évre, 86 éves korában, 1988. szeptember 27-én, egy aranyszívű, de keménykezű- életrenevelő, családjával vigadó vagy búsuló, vele mindenben együtt élő édesapát vesztettünk el, nyolcvanhat éves korában. Nem tudtam már bocsánatát kérni - s azóta is bánt a lelkiismeret -, hogy élete utolsó előtti napján életemben először - kissé magasabb hangnemet használtam vele. Most pótolom a mulasztásomat. Hisz nyomasztott a közeli halála biztos tudta, a sok gyermekbeteg sírása a rendelőmben, s az akkor bennem is lappangó betegségem, s az ő haláltérző türelmetlensége is!
Altató injekció után - mi nagyon lassan szívódott fel a rossz keringési!, csont-bőr szervezetbe - majd huszonnégy órával belealudt halálába, fájdalom és szenvedés nélkül, s most csak arra kérem a jó Istent, hogy áldja meg nagyon szeretett, drága jó apámat - haló porában is -, mind a két kezével.
Egész napi munka fáradtságával, majd nyolcvan gyerek sírásával s felelősség nyomta kimerültségével fejemben, hajtottam kocsimat hazafelé a Nagykáta-Jászberény útvonalon. Csendet áhítottam minden sejtemmel, s még a kocsi halk motorhangja is zavart. A fülledt meleg szinte szorította a mellemet, lélegzetet is alig tudtam venni, s anélkül, hogy odanéztem volna, jobb kezemmel letekertem az ablakot. A kintről besüvítő forró levegő sem hozott enyhülést, de mégis a léghuzat enyhített valamit. Feszült, ideges voltam. Hogy ez az állapot jelenleg kimerültséggel volt e azonos, azon nem értem rá gondolkodni, mert nehezülő pilláim alól - a nyolcvanas sebesség mellett — néznem kellett az utat. Bekapcsoltam a rádiót, s tánczenét állítottam be arra a hangerősségre, melynél még nem alszom el, de nem is sérti a fülemet. Közben elértem a pszihikai alvás állapotába: azaz csak néztem az utat, s automatikusan vezettem úgy, hogy ha valaki hirtelen rámkiáltott volna, hogy hol járunk, nem tudtam volna megmondani. Gondolataim viszont nem hagytak nyugodni, egyre kergetőztek agyamban, s ahogy fogytak a kilométerek, mindjobban belehajszoltak egy csendes düh állapotába ilyetékképpen:
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kergetőztek fejemben, mikor eddig a vakon vezetett kocsi volánja mögül vissza kellett térnem az útra, egész lényemmel. Egy rendkívüli ok késztetett erre, egy meg nem szokott színfolt táncolt előttem, ébresztett fel és késztetett figyelésre.
A kocsi előtt vagy százötven méterre a poros út szélén, felemelt kampós görbebottal, mintha fenyegetne, hogy betöri a fejem, ha nem állok meg, öreg, ősz ember integetett. Bal vállán az ünneplő vastag fekete kabátja lógott, - hogy télen se fázzon benne ha felveszi -, jobb kezével a botot himbálta s megroggyant térdei, külön-külön mozgó izületei fura összevisszaságban mozogta, mintha egy madárijesztőt lengetett volna a szél. Fekete hosszúnadrágja visszabukott fényesre suvikszolt fekete porlepte cipőjén, s olyan volt töpörödöttségében kinőve, mint egy harmónika. Átizzadt hófehér inge világított élesen, mint egy felkiáltójel. Áll meg! Vegyél fel! Sietek nagyon!
Na még csak ez hiányzott-villant át agyamon - nem elég a magam baja, csendet akartam, s most hallgathatom hazáig az öreget. Hát nekem már nem lehet egy tizenöt percnyi nyugalmam sem ebben a büdös életben? Mégsem volt képem elhajtani mellette. Megálltam közvetlen közelében, hogy még hátra is lépett egyet. Volt ebben a megállásban egy kis vigaszt váró dac is, mintegy gyógyszerként az egész zaklatott lényemre: úgy sem ült még ilyen kocsiba soha, hadd tudja meg, hogy mi a jó, hadd csodálkozzék! S talán ez lett volna az, egy kis elismerés kocsimat illetően - mi egy kis kárpótlás adott volna; gondoltam. Akkor még - huszonöt éve már - nagy „szaga" volt egy ütött-kopott használt Mercédesznek, mi többet állt már, mint ment vénségében, sorozatos motorhibái miatt.
Kinyitottam az ajtót, s köszöntöttem. Az öreg elfogadta, és mindjárt kérdezett is:
Ahogy ismét felbúgott a motor, az utasom ügyet sem vetve hallgatási fogadalmamra, elkezdte:
- Az Isten áldja meg magát fiam, hogy felvett! Már vagy ötnek integettem, de csak elhajtottak mellettem!
Látom maga másmilyen! Itt egy kis szünetet tartott, majd folytatta: Tuggya a komámat temetik, s megfogattam, hogy ha gyalog is, de megadom néki a végtisztességet!
Stimmel! Még csak egy temetés hiányzott - gondoltam magamban - így teljes a napom! Nem jó szívvel, de óda nyúltam a műszerfalhoz, s kikapcsoltam a tánczenét, valahogy sehogy sem ment a hirtelen rámszakadt temetői hangulathoz, s egész eddig felgyülemlett keserűséggel szememben néztem az öregre, mint aki betetézte a dolgokat!
Annak arcán egymás után peretek le könnyei. Megdöbbentett. Neki talán nagyobb a baja, mint az enyém, s a lepergő kicsiny sós cseppecskék miatt e, vagy a sorstársat sejtve bennem, adtam fel fogadott hallgatásom:
A „komámat" úgy ejtette, mintha „anyámat" mondott volna. Előkotort egy színes zsebkendőt nadrágzsebéből, s megtörölte az arcát.
Furcsállottam a dolgot. Mi az az erő, mely egy rogyadozó térdű, nyolcvanhat éves embert arra késztet, hogy nyár közepén napon, legalább ötven fok melegben, délben, vastag fekete ruhában elindítson egy tizenkét-tizenöt kilométeres úton, esetleg gyalog végig! Hát van még ilyen barátság, vagy ahogy ő mondta, komaság? Még csak nem is közeli rokona! Kezdtem csodálni az öreget egy eddig nem tapasztalt csodálkozással, melyből minden pillanatban vártam az ébredést; hogy becsapnak, hazudnak nekem, hogy ilyen nincs, nem lehet, de hiába!
Úgy érezhette tudat alatt az öreg, hogy valamivel le kéne róni a „viteldíjat", s dicsérni kezdte a kocsimat:
Még csak meg sem sértődhettem közönyösségén - autómat illetően - s az esetleges kocsi-dicséretet - mi jöhetett volna részemről -, egy üres igennel csírájában fojtotta el. Ekkor ismét előtolultak a kérdések: van olyan barátság, mely többet ér egy Mercédesznél? S mindjárt következett belőle a másik: hisz ez a nincstelennek látszó, élete alkonyán lévő öreg gazdagabb lehetett meghalt komájával, mint én a kocsimmal, házammal, mindenemmel? Ő boldogabb lehetett eddig barátjával, mint én az összes előbbiekkel? Hát akkor miért volt az eddig harc, a fúrások tűrése, a keresett és elment pénz, minden, de minden ha ilyen egyszerűen, egy baráttal el lehet érni mindezt?!
Most már én kényszerítettem ki a további kérdéseimre feleletét. Mintha hiányoztak volna.
Csak ekkor kezdett derengeni valami, hogy mit jelenthetett. Először is egy őszinte barátságot, az együttérzést, a segíteni akarást a legsúlyosabb helyzetekben is, a bizalmat a másik iránt, azt a mindenek feletti nyugalmat, mit ezek adtak, hogy van valaki, kire minden körülmények között bizton számíthatott, akinek elmondhatta örömét, bánatát, akitől tanácsokat kérhetett, aki véletlenül sem élt vissza bizalmával, csak mindég a legjobbat akarta néki, aki érte elment volna a halálba is, hogy inkább ő haljon meg, mintsem a komája!
Ekkor már elpárolgott előbbi morcos hangulatom és őszinte csodálattal néztem az öreget, mint egy ritka emberpéldányt, annak meg csak peregtek a könnyei apadhatatlanul, s hallgatott. Azt kívántam hirtelen magamban, hogy bárcsak beszélne, öntené ki bánatát teljesen nékem. A meghalt koma helyébe szerettem volna csöppenni, mint egy bitorló, gyarló utód, hogy csak morzsákat kaphassak abból a boldogságból, megértésből, melyben eddig ketten éltek biztos, hogy egymás szomszédságában, de nem méltatott bizalmára. Tartogatta a végtisztességre ezt is, meg ereje tartalékait is, hogy ha szertartás után is, ha éjszaka is, de leülhessen egymaga a koma frissen hantolt sírja mellé, elmondhassa még egyszer utoljára bánatát, hisz többé úgy sem jön be a városba soha, majd hozzák egyszer mint most a komát!
Valami összeszorította a torkomat, letekertem a bal kezemnél lévő ablakot is, hogy levegőhöz juthassak. Közben elértük a vasutat, s a leeresztett sorompó előtt meg kellett állnom, pedig repültem volna. A kocsim szinte füstölt, nehezen bírta az eddigi 120-130 kilométeres sebességet.
Temetőközeibe érve már messziről kihallatszott a gyászoló gyülekezetből apám hangja - hisz ő temette a komát - amint kezdőénekként a reformátusok legszebb zsoltárát énekelte: a kilencediket:
Mikor kiszállt a temető kapujában, egy óra három perc volt. Akkor kezdték a szertartást, s reszkető kezét nyújtva, torokszorított némán, könnyek között köszönte a fuvart.
Utánanéztem mégegyszer, s ahogy eltűnt a fekete tömegben úgy éreztem, hogy egy nagyon gazdag embert vettem fel, szerény kicsi kocsimba, aki csak most lett nagyon, de nagyon szegény!
Nehéz éjszakának ígérkezett az előttem álló. Az inspekciót vettem át, s hallgattam kollégámat.
- Gyere, átadom az osztályt. Egy súlyos betegem van; ismeretlen eredetű görcsök, állandó magas láz. Gerinccsapoltam, de semmi eredmény, további vizsgálatok kellenek a görcsök okát illetően, ha ugyan... -s felhúzta a vállát, ajka lebiggyedt - lesz rá még ideje a kicsinek?! Súlyos eset!
Közben odaértünk. Két-három hónapos, kreolbőrű nagyon szép kisfiú feküdt kis rácsos fehér ágyacskájában, fejvénájába injekciós tűn keresztül folyadék csöpögött. Eszméletlen állapotban volt.
- Hát ő az! Rengeteget hányt - folytatta kollégám - teljesen kiszáradt, bekötöttem a dauert, de jelenleg hűtőm is. Amint felengedem hőmérsékletét 35 fok fölé, azonnal görcsöl. Eddig óránként adtam a hibernációs koktélt, de teljesen rádbízom, cselekedj legjobb belátásod szerint, szülei első egyetlen gyereke. Végigvezetett az osztályon, beszámolt minden egyes gyerekről, külön-külön, s hazament.
Este nyolc felé járt az idő. Fáradt voltam, egész napi munkám is épp elég volt, s még pluszként az inspekció. Odaültem a gyerek mellé, megnéztem a kórlapját, az eddigi terápiát, a pulzus és légzésszámot, s a testhőmérsékletét. Ellenőriztem az időt s kiszámítottam, hogy mikor kell kapnia a következő gyógyszeradagot. Még volt fél órám. Elővettem a hallgatómat, s a kicsi szíve fölé hajoltam. Egyelőre mindent rendben találtam. Odafordultam a mellettem álló éjszakás nővérhez, ki az infúziós készülék csavarjait állítgatta, s szabályozta a percenkénti cseppszámot.
-Erzsébet! Egyelőre minden rendben, vigyázzon, hogy a cseppszám ne menjen fel tíz fölé percenként, mérje a hőjét húsz percenként, s bármi rendellenességet talál, szóljon.
Avval felálltam, s indultam az inspekciós szoba felé, hogy rendezzem ágyra dobált ruháimat. A szobában nagyon meleg volt. Ez különben is jellegzetessége volt az egész kórháznak. Csak azokat a ruhadarabokat hagytam magamon, melyek legszükségesebbek voltak, majd végigdőltem a díványon, néztem a mennyezetet. Még volt 20 percem az injekció beadásáig, ki tudja lefeküdhetek-e egyáltalán az éjjel. Az első súlyos gyerekem az életemben, fiatal pár hónapos orvos voltam. Húsz perc múltán felindultam a hármas kórterembe.
A gyermek kissé nyugtalanabb volt, légzésszáma emelkedett párhuzamosan a pulzussal és hőmérséklettel. Felszívtam az injekciót, s a sok szúrástól kilyuggatott kis combocskába adtam, majd elindultam, hogy magam nézzek végig az osztályon. Alig értem a második szobába, az éjszakás nővér sietős lépteit hallottam kopogni magam mögött - Doktor úr, tessék gyorsan jönni, görcsöl a kicsi! - Futottam a folyosón. Ijesztő látvány fogadott: a gyermek teste megszakítás nélkül rángott, szemei fennakadtak, szája habzott, az arcszíne lila volt. Ellenőriztem az előbbi adatokat, s egyiket sem találtam rendben. Érthetetlennek tűnt előttem az egész, hisz öt perce sincs, hogy teljes adag keveréket kapott. Nem volt mit tettem, lejjebb kellett nyomnom a kicsi testhőjét 34 fok alá, hogy egy olyan állapotba kerüljön, mint az iszapba dermedt téli békáé, minimális életműködéssel és oxigénfogyasztással. Még egy kevéske injekciót adtam, körülrakattam jéggel s beavatkozásra készen figyeltem, hogy jól bírja-e az újabb megterhelést.
Átmenetileg megnyugodott, légzése mélyült, görcsei múlóban voltak. Láttam, hogy nem lehet otthagyni, s odaültem mellé. Egy kis szorongást éreztem. Gyermekkori első utazásom jutott eszembe - 11 éves lehettem - mikor szüleim felpakoltak a Keletiben a vonatra, hogy Kunszentmiklóson szálljak le, ott várni fognak a nagyszülők. Rábíztak a kalauzra is, mégis féltem. Behúzódtam a sarokba, s ismételgettem a szülői utasításokat. Eleinte örültem, hogy egyedül engedtek, hisz már „felnőtt" voltam ugye, de a vonat indulása után éreztem csak, hogy mennyire magamra maradtam, s hogy most először életemben mennyire hiányzik a biztos támaszt nyújtó szülői kéz!
Most is hasonló érzés vett erőt rajtam. Előttem két út állt: az élet és a halál útjai, s rajtam múlott, hogy melyikre vezetem a kicsi vonatát. Ismét magam voltam, mint akkor. Telefoncsengő riasztott gondolataimból:
- Doktor úr, tessék lejönni a földszintre, rosszul van egy gyerek!
Futó pillantást vetettem kis betegemre, s elindultam lefelé. Még a lépcső aljára sem értem, s a nővér ijedt kiabálását hallottam a hátam mögött:
- Tessék sietni doktor úr, nem lélegzik a kicsi! -
Hármasával ugrottam a lépcsőket, ijedten néztem a kis ágyra, ahol a gyermek teljesen lila volt, s nem lélegzett. Szívszereket nem adhattam a hűtés miatt, más út nem volt, azonnali mesterséges légzést kellett alkalmaznom. Nehéz, izzadtsággal teljes percek következtek. Tíz perc múlva gyengén, de megindult a légzés. Megvártam még újra bealszik, majd leszaladtam ellátni a rosszullévő másik gyermeket. Nem telt be pár perc, ismét ott ültem kis betegem mellett és figyeltem.
Az éjszakai zöld lámpa kísérteties fénnyel vonta be a kórtermet, s midennek különös szint adott. Az arcok zöldesszürkék voltak, mint egy-egy halotti maszk, s úgy éreztem, hogy nem a hűvös éjszakai szél rázza az ablakot, hanem a halál akar bejönni rajta, előrebocsátva sápadt fényét, hogy ne érje váratlanul érkezése a bentlévőket. Az ablakon kis patakokban folyt a lecsapódott pára - mintha erőlködéstől izzadna, hogy kinntartsa azt, ki be akar jönni mindenáron. Balsejtelmek gyötörtek. Néztem a hangtalanul dolgozó szemüveges nővért, amint a dauer készülék csavarjait állítgatta, s olyannak tűnt, mintha a zölden villogó szemüvege egy pillanatra két ásító, üres szemgödörré változott volna, s az hajolna a beteg fölé, akit legkevésbé kívántam oda; a halál! Homlokom gyöngyözött, s úgy éreztem, hogy szólnom kell, meg kell törnöm valahogy ezt a rettenetes csendet - amit a kicsi hörgése tett még elviselhetetlenebbé -el kell űznöm ezt a látomást, mi nagy súllyal nehezedett rám.
A nővér szó nélkül engedelmeskedett. Úgy éreztem, hogy ez az első nagy csatám, mit mindenképp meg kell nyernem! Ahogy múltak a percek, a remény is egyre fogyott. Hiábavalónak látszott minden, s kinti szél üvöltése mint egy kísérteties kacagás visszhangzott a szobában, mintha csak azt mondaná: Kár a gőzért, tegyél le róla, ez már az enyém!
Az idő nagyon lassan múlt. Az éjjel folyamán még kétszer kellett mesterséges légzést alkalmaznom, a másodiknál kétségbeesésemben - mivel semmiképp nem indult a légzés - felkaptam a kicsit, s istentelenül megráztam, hogy csak úgy nyaklott a feje. E fura „szívmasszázs" miatt-e, másért-e, de lélegzett egy óriásit, mintha most akarná teleszívni minden sejtjét oxigénnel. Azokban a percekben meg voltam győződve, hogy bármennyire is szeretném, de betegem nem éri meg a reggelt!
Nem így lett! A sötét hűvös szeles éjjelt kiszorította bíborszínű felhőivel a hajnal. Pécs városa felett kékes köd úszott, melyet két templom tornya szúrt csak át. A keményre fagyott föld gyémántként csillogott a milliónyi kis dérszemcsétől. A szél elállt. Künnt teljes csend volt. A nap elérte a horizontot, s méltóságteljesen tekintett körül felbukó nagy vörös koronájával birodalmán a télbe, fagyba, s merev hallgatásba merült világba az élet ígéretét hozva; a melegét, amire csak várni kell, hogy újra kizöldüljön minden.
Amit pár órával ezelőtt még remélni sem mertem bekövetkezett: az első napsugár megjelenésével jobban lett a kicsi is. Az eddigi felületes légzést mély, egyenletes váltotta fel. Görcsök nem jelentkeztek többé, s úgy éreztem, hogy betegem túl van a krízisen. Kimondhatatlanul boldog voltam. Egy nagyszerű érzés járta át minden porcikámat, s ott éreztem először, hogy milyen gyönyörű dolog, milyen felemelő érzés orvosnak lenni. Bőgni szerettem volna örömömben. Hát mégis sikerült? Sikerült megmentenem az életnek egy emberpalántát, szülei féltve szeretett egyetlen gyermekét? Nem éreztem az átvirrasztott éjszaka és az izgalmak okozta fáradtságot, könnyű és igen boldog voltam!
Hozzá kezdtem betegem felmelegítéséhez normális hőfokára - megszüntetve fokozatosan a hibernációt -s már e nélkül sem görcsölt a kicsi. Ahogy evvel végeztem, ott termett a kicsi édesanyja, mintha megérezte volna anyai ösztönével a bajt, aggódva érdeklődött: s nekem az az igen kellemes feladat jutott, hogy örömmel újságolhattam:
- Anyuka, véleményem szerint kisfia túl van az életveszélyen!
Tudtam, hogy nem tudja felfogni abban a pillanatban egész komolyságában a dolgot: nem is foghatta fel! Nem láthatta az átizzadt éjszaka nehéz perceit, nem élhette végig azt, amit én az éjjel gyermekével, és a halállal, s ez így volt jó! És ezt az örömteli érzést még az sem homályosította el pár nap múlva - mikor egészségesen vitték haza gyermeküket - hogy azt sem mondták búcsúzóul: köszönöm doktor úr! Hisz a „professzor betege" volt!
Azóta 37 év telt el. Nagyon, de nagyon sok gyereket mentettem ki a biztos halál torkából, de erre a legelsőre azóta is tisztán és szívesen emlékszem vissza, mint életem s pályám első nagy sikeres próbatételére, mely megadta nékem az első önbecsülésemet, sikerélményemet, s ez a kettő mindent jelentett nekem akkor, s jelent most is!
Ha valaki 1859 év egy tavaszi napján figyelte volna a Nagybábony tabi országutat, akkor két vágtató lóra lett figyelmes, mik egy könnyű, üres kocsit röpítettek maguk után, aminek hátsó kerekei furcsa módon gurultak ide, oda az út egyik széléről a másikig. Az első ülésen egy idősebb bábonyi magyar ült, aki az amúgy is vágtató lovakat folytonos ostorcsapásokkal még nagyobb vágtatásra kényszerítette. A kalapja, hogy a vágtatás által keletkezett szél le ne vigye, mélyen a kupájába van húzva, ő maga pedig összehúzott szemekkel, meggörnyedve figyelte az utat és közben folyton rángatta a gyeplőt. Az országúton jó másfél kilométeres porfelhő sáv mutatta, merre halad a kocsi. Már el is tűnt.
Híre ment, hogy Patkóék a bábonyi határban gyülekeznek és hogy, hogy nem, a pandúrok neszét vették ennek valahogyan. Az akkori járási székhelyre, Karádra vágtatott a kocsi segítségért mert a négy szem pandúr, akik Bábonyban állomásoztak, az ilyenfajta vállalkozáshoz kevésnek mutatkozott.
Nagyon előtérbe kívánkozik az a kérdés, hogy a nép, aki oly nagy mértékben szimpatizált a kujtorgó legényekkel és ő szalad pandúrokért maga? A népnek ez a vonzalomból eredő rokonszenve a kujtorgó legények iránt, csak suba alatt működhetett és sűrű fátyollal kellett eltakarni azt, mert különben jött a bűnpártolás. Ez pedig nagy baj. Hiába törülték el a derest, minden ember a tarsolyában hordta nem az egy, hanem a huszonöt botot, sőt még egy néhány esztendő is kisülhetett belőle. Ettől meg mindenki fázott. A parancs meg parancs volt, amit teljesíteni kellett. így aztán vágtatott a kocsi a pandúrokért.
Az ezerkezű nép, ha egyik kezével rosszat is tesz, még mindig marad elég keze, hogy jót is tehessen, ha a bábonyi pandúrok egy kicsit szemfülesebbek, észre kellett volna venniök, hogy a tobáni erdőszélen három legény is behúzódik az erdőbe és nagy sietve indultak el más, más utakon Kási puszta felé. Ebből pedig óriási előnyük származtak Patkóék számára.
A pandúroknak a legeltökéltebb szándékuk volt, hogy most kézrekerítik Patkóékat. A népnek meg homlokegyenest más szándéka volt, hogy minden áron megakadályozza azt. Ki lesz az erősebb.
így a kocsi elment a pandúr segítség után.
Patkóék meg kapták az üzenetet, hogy egyelőre jobb levegőjű vidéket keressenek maguknak, mert Karád irányából jön a nagy, sötét seregnye, ami a nyakukba zúdulhat egyszerre. Ezt pedig a nép nem szeretné és hihető, hogy Patkóék sem áhítoznak nagyon utána.
Az események végére nagyon bajos lenne következtetni, mivel az mindenekelőtt a kujtorgó legényektől, meg patkótól függött, mert nagyon rátartják voltak arra, nehogy a nép őket valami nyulszívű legényekként emlegesse. A kujtorgó legények ilyenkor mindig számításba vették hogy hány pandúr érkezhet, hogy az ütközet kimenetelére kedvezően lehetne-e következtetni. Nem lehetne-e valahogyan a pandúrokat nevetségessé tenni, ami nemcsak a kujtorgó legényeknek, hanem a népnek is nagy mulatságára volna.
Jó lenne, ha még egy üzenet menne a kujtorgó legényeknek, mert az egyszer most halálosan komoly dologról van szó. Hat kocsi pandúr érkezett Bábonyba. A főbiró is kijött! Ez pedig igen nagy dolog, itt komoly ügyről, életről, halálról van szó, amit csak a törvény labirintusaiban járatos ember tud intézni. A községháza előtt vannak felsorakozva a pandúrok. A főbíró most vizsgálja őket, meg a puskájukat, meg hogy el vannak-e látva elég mennyiségű töltelékkel. Ki volt adva, hogy melyik pandúr tölti a puskát és melyik lövi ki - mint az osztrákoknál a kőnigreatzi ütközetben - mert elöltöltő puskájuk volt. A főbíró úr a végén kioktatta a pandúr legénységet a haditervet illetőleg, ami abból állott, hogy mindjárt a bábonyi erdőszélen a pandúrok - Napóleon által is nagyon használt, csatárlánczot alkotva közelítik meg a betyár gyülekező tanyát, ott ezen formáczió hirtelen gyürü-alakulatot vesz fel, a betyárok meg szépen a közepiben rekednek.
Ott majd összefogdozzák őket.
Igen nagy látványosság volt Bábony népének, mikor a pandúrok elindultak. Csoportokba verődve tárgyalták a nem mindennapi eseményt. Az is megtörtént, hogy mikor a pandúrok egy, egy csoport mellett elhaladtak, azok egymásra mosolyogtak, mintha azt mondanák: Mehettek! - Azért mentek a találgatások, hogy lesz, mint lesz. A legtöbbje az után kíváncsiskodott, hogy mire határozzák el magukat a kujtorgó legények.
A kisbíró meg dobolva járta a falut: A falut további rendelkezésig elhagyni senkinek sem szabad, ha pedig vidéki ember érkeznék a faluba, azt minden további nélkül a községházára kell kísérni. Amikor pedig az elfogott betyárokat a községen keresztül kísérik, az utcán senki sem tartózkodhat. - Ez aztán a legmagasabb fokig emelte az izgalmakat.
A pandúrok ezalatt elérték a erdőszélet, ami akkor közvetlen a község mellett kezdődött és megalkotva a csatárláncot, óvatos lassúsággá húzódtak a betyár tanya felé. A főbíró, ki idősebb, kövér úr létére nem tudott lépést tartani a fürge pandúr legénységgel, jó nagy távolságról követte a hivatalos csatárláncot.
No Patkó, a bőröd most szárajtóba kerül, mert huszonnégy pandúr egy csomóban még sem gyerekjáték. Csak volt annyi eszed, hogy megfogadtad az okos szót, az okos tanácsot, mert ez már nem babra megy. Mindennek van határa, még a betyárvirtusnak is. A pandúrok pedig lassan haladva az erdőben, vitték a kujtorgó legények felé a végzetet. Az igaz, hogy a kujtorgó legények számára az nagy előnyt jelentett, hogy ismerték az erdőt, sőt nagyon is ismerték. Ezt pedig a pandúrokról nem igen lehetett mondani.
Az olyan ember, aki ritkán jár erdőben, nem tud különbséget enni egyik és másik erdő között, neki egyik olyan, minta másik, erdő, erdő, fa, fa: szidja a sok pókhálót, ami az arczába ragad, meg a csalánt. Olyan ember azonban, aki az erdővel jó barátságban van, annak számára az nyitott könyv, olyan folyékonyan tud olvasni belőle, mint Mózesné komámasszony a Szent Bibliából és mindent észrevesz. Abban a nagy rendetlenségben, ami egy erdőben látszólag mutatkozik, bámulatos rendszer és rend van, minden kis elváltozás valósággal kiordít belőle, csak persze meg kell látni azokat. Erre csak az erdőt járó ember képes, más nem.
Az egyik pandúr, aki a hivatalos hatalom lassan vonuló csatárlánczának egyik szemét képezte, az erdőt nem ismerő embertípushoz tartozott, mert éppen most haladt el az erdőnek egy olyan része mellett, amit neki nem csak hogy észre kellett volna venni, hanem még szorosabb vizsgálat alá is kellett volna venni. Nem vette észre, hogy egy olyan bokor mellett haladt el, ami teljesen indokolatlanul nőtt ki a földből, mert szinte hihetetlen, hogy egy nagy törzsű égerfa gyökeréből egy cserfa bokor nőtt volna ki. És ha jobban szemügyre vete volna azt a bokrot, azonnal rájön, hogy az tulajdonképpen nem is bokor, hanem egy hevenyében letört cserfaág, amit most tűzött oda valaki nemrégen, mert a levelei azonmód elevenek. Hát ha még azt is észrevette volna, hogy a lefűzött cserfaág az égerfa vastag törzsének egy-nagy, mély odvat takarja el, amelyben a szűrös magyar van lekuporodva, valószínű nem megy el mellette olyan gondtalanul. Figyelembe sem vette, elment mellette, de legalább visszanézett volna, ha visszanéz, meglátja, hogy a letüzött cserfaág megmozdul és egy vizsgálódó emberfej néz ki belőle. Mikor meggyőződött róla, hogy tiszta a levegő, kilépett az odúból. Nem lehetett valami kényelmes bent, mert nagyon nyújtogatja a végtagjait egy ideig, de utána siető lépésekkel megindul a falu felé.
A pandúrok meg vitték tovább a csatárlánczot. Ebből a mellékeseseményből, ami a legfőbb esemény is lehetett volna, nem vettek észre semmit.
A főbíró úr pedig most már jó nagy távolságban követte a pandúrokat, élvezte a jó, hűs, erdei levegőt. Jóleső érzés az az olyan embernek, aki a kelleténél valamivel több zsírt szedett magára. Haladt csendesen, de nem éppen gondtalanul, mert azzal foglalta el magát, vájjon hány kujtorgó legényt szednek össze az emberei és már előre fogalmazta a hivatalos jelentést, amit be fog küldeni.
Egyszercsak megáll a főbíró és előre figyel. Mi ez?! Hogy lehet ez? Hiszen ő kiadta szigorúan a parancsot, hogy minden épkézláb embert össze kell szedni, akivel csak találkoznak és mégis egy subás atyafi jön vele szemben. Egyenesen felé tart. Hogyan lehet ez?! Azzal nyugtatta meg magát, hogy biztosan valamelyik pandúr atyafia, azért engedték át a hivatalos hatalom által képezett lánczon keresztül.
Amíg így gondolkozott, a subás magyar a főbíróhoz ért, el is mellőzte minden szó nélkül.
A subás magyar úgy látszik soknak találta már az eltöltött időt, mert más irányba terelte a beszélgetés tárgyát.
Ilyen lelkiállapotban volt a főbíró, mikor a pandúrok szép katonás rendben megérkeztek, persze a kujtorgó legények nélkül. Amikor a főbíró a saját ítélete alapján meggyőződött arról, hogy az emberei alkalmasint még nagyobb bakot lőhettek mint ő, mérgesen rárivallt a pandúrokra:
Hogyaztán tovább mi történt, a szájhagyomány nem tud róla, mert a történet folytatása mint hivatalos titok nem került ki hozzájuk. Azt azonban sejtem, hogy a főbíró úr aligha küldhetett az esetről jelentést a vármegyéhez. Hiába kutatnák a hivatalos akták között, nem tudnánk nyomára akadni.
Az elnyomatás idején sok minden megtörténhetett, még az az égbekiáltó eset is, hogy az a sok jóérzésű szolgabíró igen nagy elnézéssel lehetett ezek iránt a szegény kujtorgó legények iránt. Az igaz, sok komiszságot, gazemberséget vittek véghez, de hát édes Istenem, valamiből csak kellett élni nekik is. Abban az időben sem tudtak az emberek már levegőből élni annak daczára, hogy a Kis Koppány völgyében igen jó levegő van, de tápértéke aztán annál kevesebb.
Ott állott szép, zsupptetős házuk két közeleső falu között, úgy középtájon. Szép, nagy kert volt kerítve hozzá, benne gyümölcsfák, a lészakerítés vonalában sok orgonabokor. Ha másvidéki emberek mentek el azon és megkérdezték:
A környék lakói babonás félelemmel jártak el mellette, nem nyúltak semmihez, mintha láthatatlan szellemek őrizték volna. A gyümölcs szedetlenül a fákon maradt, a virágok a bokrokon hervadtak, a kerítést nem hordták el szegényemberek tüzelőnek, mintha attól félnének, hogy az átkot is magukkal viszik, mi a ház és annak tájékára feküdt.
Ha akadt merészebb vállalkozó, ki a ház ablakán benézett, az első ami a szemébe tűnt az asztalon elhelyezett megkezdett kenyér, szép fehér vászonkendővel félig letakarva, mellette tányérok. A szemlélőnek akaratlanul is az az érzete támadt, hogy innen búcsúzás nélkül távozott valaki.
Ha a vállalkozó merészségéből még maradt annyi, hogy a házba is bement, - mivel tárva-nyitva állott, a legnagyobb meglepetésére minden bútort a helyén talált, de a szokásos berendezésen kívül falra aggatott pásztor felszereléseket is látott: bőrből font karikások, kampós birkafogók, pásztor bőrtarisznya, melynek lebbentyűje sok fémgombokkal volt felékesítve, a sifonér tetején több pásztorkalap, egymásba illesztve. Jómódra vallott minden a házban. A kényes pásztorizléssel összeválogatott bútorokat vésőrajzolással tették még kívánatosabbá: rajta tulipánok elszórva, helyenkint pipitér és körmöcze virágok csokorbavésve, szépen hajló leveleikkel és száraikkal együtt, ezeket jól ívelő hullámvonalak kötik össze, ami összejárja a bútornak erre alkalmas felületét. A sarokban egy odaszabott kettős pad, rajta a véső rajzoláson kívül: 1806 Barkócza Gábor számadó juhász. Ősi bútordarabok a régi pásztorok ízlésével.
Ebben a házban töltötte le fiatal, szomorú, de rövid özvegységét az alig húsz éves Szömörczi Éva, a valamikori Barkócza Mihály birka tartó juhászszámadó szépséges özvegye, akinek az égvilágon más bűne nem volt, csak hogy nagyon szép volt. Erről azonban ő maga sem tehetett.
Az ura, Barkócza Mihály birkatartó juhászszámadó amolyan juhász bankárféle volt. Vagyona nem papírokban feküdt, hanem birkákban: a néhány ezer birkán kívül övé volt a rédegtanya nagy környékével együtt. A megszorult és elszámolni nem tudó juhászokat ő segítgette ki a bajból. Szegődés nélkül maradt bojtárokat, számadókat, bacsákat segítette át a nehezebb időkön. A pénz-nélküli, de mulatni vágyó fiatal bojtároktól ő vette meg a két-három lopott birkát, illő áron. A kujtorgó legények előtt nem csak a háza, de a bugyellárisa állandóan nyitva állott. Ezek meg pásztorbecsülettel megadóztak Barkócza Mihály birkatartó juhászszámadónak a tett szívességekért. A juhászbankár tevékenysége nem csupán ebből állott; az ő birkáit hajtották messze, messze vidékre, Horvátország, Fiume, Alföld és talán még Erdélybe is eljutottak Barkócza Mihály birkatartó juhászszámadó állatai. Hogy hogy csinálta ezt, erre ma már nem tudunk feleletet adni.
Ilyen juhászbankár volt a szépséges Szömörczi Éva valamikori ura, mig a világ sora úgy nem fordult, hogy a szerencse csillaga leáldozóba került, amit szegény fejének nem volt módjában megakadályozni: aszály, birkabetegségek és valami irigye fel is gyújtotta. Ezek ellen nem volt módjában cselekedni Barkócz Mihály birkatartó juhászszámadónak, a végzet irgalmatlan keze ellen nem birt hadakozni. Pedig nem érdemelte meg, mert ha jótettek mérlegbe dobják, az csak a juhászbankár érdemeit mutatta volna.
Amikor vette azt a szép, zsupptetős házat a két falu között. Egész életét magányosságban töltötte, most is ilyen helyre kívánkozott. Ekkor ültette Szömörczi Éva a lószakerítés vonalába azt a sok szép orgonabokrot.
Olyan túl nagy baj azért nem volt, mert a juhászbankárnak sok volt a sokból sok maradt, sőt fölös is, de Barkócza Mihály birkatartó juhászszámadó keveselte ezt és elment hajcsárnak. Abban az időben pedig még az olyan mesterség volt, ha valaki ügyesen forgolódott benne, a farkapénzen kívül sok más mindenre adódott alkalom. Éjjel nappal járta a messze vidékeket, sokszor hétszámra oda volt és agyon ázva, fázva érkezett haza, de minden útjáról hozott valami apró-csepró, asszonynak tetsző dolgokat, aminek felesége mindig nagyon megörült.
És ezt mind Éváért cselekedte, amit Éva nagyon, de nagyon megérdemelt, mert nem hiszem, hogy széles ez országban valakinek hűségesebb párja lett volna, mint Barkócza Mihály birkatartó juhászszámadónak Szömörczi Éva volt; pedig hétszámra magára hagyta.
Hej! - sokan, nagyon sokan környékezték a szépséges teremtést, de igazán hiábavalóbb munkát nem végzett senki a világon, mint aki Éva után fárasztotta magát; csúnya pesti zsargonban kifejezve: kár volt a benzinért!
Egy átok feküdt rajta; a szépsége. Ha királylánynak, vagy törpék közé tündérkisasszonynak születik, senkise bántja, de így mindenki gyűlölte, marta, hogy mer Barkócza Mihály birkatartó számadó juhász felesége tündérkiassszony lenni. Mintha ő tehetett volna erről. Ő mindenkivel szemben szerény, kedves volt. Iszen szemben őt se bántották, nem merték, mert ebben a tekintetben a juhászbankár nem ismert tréfát,- mig élt! Mikor aztán özvegységre jutott. Talán ha szegény, napszámbajáró, vagy béreslány lett volna, mindenki kénye- kedvére kiszolgáltatva, nem bántják, nem gyűlölik, de így még csak egy jó tekintetet sem kapott senkitől.
Énhozzám már csak a legenda meseszerű fátyolába burkolt hire jutott el Szömörczi Évának, de ez a hir élő állapotában sokkal gazdagabb lehetett, mint ahogyan az hozzám érkezett.
Azt beszélték, egy fiatal legény hogy meglátta Évát, ébren is, álmában is akár nyitva tartotta a szemét, akár behunyta azt, mindig maga előtt látta Szömörczi Évát és attól a pillanattól alig jött álom a szemére. Súlyos beteg lett.
Hát ezt elhiszem, sőt a legnagyobb mértékű csodálkozás vesz rajtam erőt, hogy csak egy legénnyel történt ilyesmi.
Egy másik legény pedig, egy fiatal favágó, hogy meglátta a derékig ingre vetkőzött Évát az udvaron mosakodni, azóta képtelen dolgozni; ha a földön fekvő fatönkbe akarja vágni a fejszéjét, hirtelen vissza is kapja, mert Szömörczi Éva fehér teste fekszik előtte. Ugyanígy van a fürészelésnél is, Éva fénylő, fehér teste fekszik előtte akkor is és mindig.
Még ezt is elhiszem, mert hiszen a szerelmi habarodottságnak ezerféle tünetei ülhetnek ki az ifjúságon, mért ne lehetne ilyen is?!
Azt is mondják, hogy éjfél előtt már nem is mernek elmenni az Éva háza előtt, mert éjfélig minden este egy hosszú, fehér alak ül a ház kéménye mellett; vigyáz Évára. Azt beszélik, hogy Barkócza Mihály birkatartó számadó juhász lelke lenne az.
A vénülő menyecskék meg az öregasszonyok az ilyen hírek hallatára már készen is voltak az ítélettel: aki ilyesmire képes, az csak boszorkány lehet. Azt pedig, hogy Szömörczi Éva valósággal boszorkány, sok minden más, megtörtént dolgok is igazolják.
Szemtanuk állítása szerint, egy este látták Évát az üres szántóföldön ülni, de olyan gyorsan haladt előre, mint egy vágtató kocsi. Amint jobban megfigyelték, hát látják, hogy egy kakason lovagol. Egy másik szemtanú meg egy pénteken este látta Évát a levegőbe emelkedni-. Ment a boszorkány sábeszre.
Márpedig aki ilyesmire képes, az semmiképpen sem lehet kérem szépen rendes nőszemély. Az igaz, hogy ezeket a dolgokat csupán asszonyok látták. A férfiak sohasem látták Évát másképpen, mint a maga természetes mivoltában, nekik így tetszett a legjobban. És ebben igazuk volt.
Éva szépségét, meg, hogy még a házas emberek is veszekédtek utána, talán még megbocsátották volna neki, elvégre nem tehet róla, de hogy nem szorult senkire, nem kért senkitől semmit, sőt ő adott a hozzáfordulóknak és üres kézzel senki sem távozott tőle, ez már megbocsáthatatlan bűne volt.
- Hát miből telik neki?! Talán a hajcsárkodásból?
És mindig szép ruhában jár, nyakában meg sok aranypénzből összeszabott ékességet hord. Ez már mégsem lehet rendes dolog. És a rágalmak özöne megindult:
És ez fájt a legjobban Évának, ez a nagy szemérmetlenség.
Igaz volt, még az ura életében is jártak hozzá a kujtorgó legények és Patkó is számtalanszor megfordult náluk, de miért?!
Egyik este zörgettek az Éva ajtaján. Éva kiment, Pakót, meg néhány kujtorgó legény társát találta az ajtónál.
Éva meg is csinálta. Ó is velük evett, ivott az ugyancsak magukkal hozott borból. Mikor a kujtorgó legények készülődtek, Patkó még megkérdezte:
És elmentek. - Ennyi volt és semmi több. Igen nagy hálával voltak eltelve nem csak Barkócza Mihály birkatartó jász számadó iránt, hanem annak felesége Szömörczi Éva iránt is.
Nem tudott a falu népe megnyugodni Éva gondtalan jómóddal teli életében és ha voltak is egyesek, akik nem bántó, szemérmetlen eredetet tulajdonítottak annak, de abban sem volt sok köszönet, talán annyi, hogy nem kellett pirulni érte a szépséges teremtésnek.
Egy szemtanú látta korán reggel Évát, amint felfogott szoknyával szaladt a határban, kezében a keresetlen kerékkel. Márpedig kérem, aki a keresetlen kerékkel szalad, az igazán tudja miért szalad: arra nagy jólét, nagy gazdagság vár.
Még ma is eltejredt néphit Somogyban a madarászkígyó létezése. A madarászkigyó a farkát a szájába szippantja és így önamagából kereket alkotva karikázik árkon-bokron keresztül, közben nagyokat füttyentgetve. Nagyon veszedelmes is, mert embert megtámadva annak derekára csavarodik és szájába szippantott farkát addig nyeli tovább, tovább, mig a megtámadott a nagy szorítás alatt össze nem esik. Ezek a madarászkigyók az évnek egy bizoynos napján egy napos domboldalon összegyülekeznek és körbe állva, magasratartott fejekkel fújják nagy sziszegések között a gyémántot. A boldog halandónak, ki ilyenre rátalál, egyéb teendője nincs, mint keresetlen kereket gurítani körben álló kigyók közé, arra azok felkapnak és otthagyják a sok drága gyémántkincseket.
Ilyen keresetlen kerékkel látták Szömörczi Évát szaladni. Innen ered Éva jómódja.
Voltak azonban ellentétes hírek is, amiből meg lehetett állapítani, hogy nem innen ered Szömörczi Éva gazdagsága, mert nem is egyszer látták, hogy az öreg tolnai tátos felkeresi Évát. Ez pedig megint sokat jelent, mert általánosan tudott dolog volt, hogy ahová az öreg, ősz, bozontoshajú tolnai tátos többször elmegy, oda csak úgy dül a nagy vagyon, gazdagság. Nevezetes ember volt itt valamikor az öreg táltos, mert a sokoldalú táltos tudományon kívül - esőcsinálás, csontrakás, gyógyítás tudott minden pénzről, kincsről, ami a földben van elásva és tudta a napját, mikor tisztulnak azok. Ugyanis a földbe ásott kincsek a táltosok által tudott napon tisztítják magukat, lángot vetnek a föld szinén. Aki aztán ilyen lángra talál, békavérrel itatott selyemkendővel kell a lángot letakarni és a sok drágaság mind a föld szinén marad. Utána már egyéb dolga nincs a találónak, mint az arany és gyémánt kincseket egymástól külön válogatni és zsákbarakva hazavinni.
Innen van hát a szépséges Szömörczi Éva, a valamikori Barkócza Mihály birkatartó juhászbankár fiatal özvegyének jómódja. Az a sok aranypénz, amit a nyakában hord, az is ebből való. Honnan tudott volna az ura ennyi sok drágaságot összehordani neki, talán a hajcsárkodásból?!
- Na, ugy-e!
Éva, ha hallott is ezekről, nem törődött vele, vagy nem akart törődni, csupán azt fájlalta nagyon, hogy hitvesi hűségét is közszemlére teregették, pedig ehhez az egyhez nem szabad lett volna nyúlni.
Magától adódik a kérdés: ha még annyira szerette is Éva az urát, miért nem ment férjez, legalább lesz egy férfi aki mellé áll és védi, ha kell. Ezt még abban az esetben sem tette volna Szömörczi Éva, ha tudta volna, hogy már özvegy, de nem tudta.
Annak néz ki és mégis úgy volt. Nagyon furcsa eset történhetett utolsó hajcsárútján Barkócza Mihály birkatartó számadó juhásszal, pedig mennyi reménységgel indult és hányszor megkérdezte Évát, mit hozzon neki erről az útjáról, mi után kivánkozott. Éva mintha a néma ösztönök megsúgták volna neki, kérlelni kezdte az urát:
Nem akarta, hogy ennek a szépséges teremtésnek a homlokát a gondok utálatos, csúnya ránczai éktelenítsék, hanem azt akarta, hogy Szömörczi Évának sohase legyen alkalma megbánni, hogy Barkócza Mihály birkatartó számadó juhász hitvese lett.
És elment, de erről az útjáról nem tért vissza többé!
Éva eleintén nem gondolt semmire és nem látott benne semmi különöset, hogy most valamivel tovább elmarad. Máskor is megtörtént és mégis megjött. Most is csak így lesz. És várt türelmesen.
Így múlott el egyik nap a másik után, egyik hét a másik után és így múltak a hónapok is egymásután, de Éva csak várt, várt, várta haza hites urát, Barkócza Mihály birkatartó számadó juhászt, aki felől azóta semmi hír sem érkezett.
- No Éva, élheted világod, nem kérik számon tőled!
És megindult a falu nyelve, marták Évát, sőt híreket is hoztak.
Messze vásárokról visszaérkezett emberek látták az urát, de eszeágában sincs hazajönni. Egyik meg éppen beszélt is vele: egy nagy fóka marhát hajtott Bács felé, honnan csak a jó Isten tudja mikor jön meg.
Éva, ha hallotta is ezeket a híreket, nem adott rá semmit. De másféle hírekről is gondoskodtak, de meg arról is, hogy eljusson Évához.
- Hiába is várja az urát, jó helye van annak! Egy gazdag özvegyasszony magánál fogta, mára szegődőlevél is kész, meg az özvegyasszony ágya is!
Éva mikor meghallotta, csak szomorúan csóválta a fejét:
- Nem lehet az, az ő Mihálya ilyet nem tesz.
De mikor annak jött meg a híre, hogy az ura egy messze fekvő városban betegen fekszik, Éva kocsira ült és megkereste. Sírva érkezett vissza, mert ugyan a beteget megtalálta, de nem az ő ura volt.
így múlott az idő, egyik hét a másik után, egyik hónap a másik után, Éva csak várta, várta hites urát, de bizony Barkócza Mihály birkatartó számadó juhász nem jött meg, sem hír nem érkezett felőle.
Éva minden jó emberét megkért, segítsenek keresni az urát, de ezek is hiábavaló fáradozások voltak, melyek inkább csalódásokat hoztak, mint megnyugtatást. Egyik este beállított Évához a jóindulatú kujtorgó legény Körgyi Jancsi és azt mondja:
- Nézd Éva, úgy hallottam, hogy a guláshajcsárokat nagyon meghajszutták vóna valamiért, sokat be is vittek. Vajjon Mihály nincs-e köztük?!
Éva nem tartotta lehetetlennek. Megint kocsira ült és elment, de innen is sírva jött meg. Ugyan minden ajtó megnyílt előtte, az összes rabot sorra mutogatták neki, de az ura nem volt köztük.
Itt már Évának gondolkodóba kellett volna esni, mert ennyi sok idő után mégis csak kellett volna valami hírnek jönni Barkócza Mihály birkatartó számadó juhász felől. Itt már valami történt és pedig komoly dolog! Lehetetlen, hogy a juhászbankár ennyi ideig hír nélkül hagyta volna Szömörczi Évát, ha módjában lett volna azt megcselekedni. Jobban tenné Éva, ha belenyugodna a megmásithatatlanba és felcserélné özvegyi ágyát nász-ággyá, csak nem akar az ő húsz esztendejével özvegyi ágyban magánoskodni? - Ez aztán nagyon is módjában állott, volt miből választani- különösen egy fiatal özvegyember volt utána Évának. Össze is illettek: gyemrektelen mind a kettő még eddig. Meg is ajánlotta Évának:
- Tisztességgel vagyok hozzád Éva. Meg, ahogyan Barkócza Mihály megóvott a szellő fúvásától is, én is megtenném, meg van a módom hozzá.
Éva csak a fejével integette a nemet: hogy neki hites ura van.
- Meg, nézd Éva, úgy is adódhatott, hogy baja esett, már talán nincs is meg!
De Éva csak integeti a nemet a fejéve és azt mondja:
- Ha halva is, de az én Mihályom hozzám visszajön.
Embefeletti hit, ami Évában megszólalt és még csak nem is sejtette, hogy az igazsághoz mennyire közelvitte őt.
És Éva csak várta, várta hites urát. így múlott az egyik hét a másik után, egyik hónap a másik után, de Barkócza Mihály birkatartó számadó juhász nem jött meg, sem hír nem érkezett felőle.
Míg egyszer egy napon beállított Szömörczi Évához Bedegi András rédeg gulyásbojtár és a maga - semminek feneket nem kerítő - pásztor egyszerűségével előadja mi járatban van:
- Éva, mondi, én már tudom hol van Mihály bácsi! és elvezette Évát az erdő felé. Az erdőszélen, egy terebélyes mellett megált és botjával a föld felé mutatott és mondi:
-Nézd-e, itt van e!
Ott feküdt a földön, száraz levelekkel letakarva Barkócza Mihály birka-tartó számadó juhász: agyonverve, csak a csizmája, arcza volt ki a száraz levelekből, amit Bedegi András rédeg gulyásbojtár szedett le róla.
Amint Éva hites urát felismerte, nagyot sikoltva a hajába kapott és összeesett.
A fiatal bojtár nagy meglepetésében tanácstalanul sürgött-forgott a földön fekvő, elalélt Éva körül, ki egy kis idő multával felugrott és egy néhány pillanatig mereven bámult Bedegi András rédeg gulásbojtárra, utána éleseket sikongatva, haját tépve berohant az erdő sürü fái közé.
Attól a naptól kezdve többé nem látta Évát senki.
Hirek jöttek felőle, sőt nagyon sok is, de nem érdemes sem beszélni róla, sem pedig meghallgatni azokat, mert a halottakról vagy jót, vagy semmit.
Még ezek közül a legszelídebb, ami elég hosszú ideig tartotta is magát: Az Alföldön látták volna Szömörczi Évát, egy fényes hintóban ült egy igen nagy úr mellett. Valójában pedig az történt, hogy a kujtorgó legények egy novemberi hideg, deres reggelen egy földön fekvő összefagyott, elalélt fiatal nőt találtak a K...-i erdőben. Össze-vissza szaggatott ruhájából kivilágított a hidegtől rózsaszinre mart fiatal teste; nyakában több aranypénzből összeszabott ékesség lógott széttépve, hiányosan.
| |