|
| |
A helyét kereső nemzedék kiemelkedő, megbecsült tagja Takáts Gyula költő, író, műfordító, kritikus, grafikusművész, festő, muzeológus, tanár, Tab szülötte 1996. február 4-én ünnepli 85. születésnapját. Takáts Gyula költészetének titka, hogy mindenkor kicseng belőle az otthon meghittsége, s éppen ezért nem hódító, hanem megtartó költészet az övé. Ahogy költészete megtartja a hon polgárait, ügy kérjük mi is a Teremtőt, hogy jeles szülöttünket tartsa meg sokáig kultúránk számára, városunk büszkeségére.
Sok boldog születésnapot kíván a tisztelgő szülőváros polgárainak nevében is
Farkas István
polgármester
 |
Szülőföldem
Ez itt még Somogy, hol születtem én,
de odébb ki megy, már Tolnába jár,
hol, mint két lány setten egymás elől,
bújósdit játszva, Sió és a Sár.
De itt nálunk, ahány a zsenge völgy,
annyi sok fürge kis patak szalad.
S a nyír és rekettyés sások között
ravaszul fognak szárcsát és halat.
A dombok sárga földje szépívű,
erdőfogta hullámzó sok halom,
vagy eke-bodrozta fodros tenger,
mely fáradt szemnek zsongó nyugalom.
De kék estén dombok, erdők árnyán,
nemrég a fák közt nagy zsivány lapult:
vásáros kasznár és füttyös tyúkász
vére és bankója eléje hullt.
Ma kopott címer árnyán csendesen
fát hordanak vagy némán szántanak,
s a legények vasárnap délután
a szilvafák közt lánnyal játszanak.
És ott, hová a szem aligha lát,
a tónál állnak néma, kék hegyek,
az égnek arcát tartják mellükön,
s hajukban dísznek felhőt rejtenek.
E parton, véled szemben zöld Zala,
itt hevertem át annyi sok nyarat,
indián bőrrel, mezítlen lánnyal
sütkérezvén a tűző nap alatt.
A víz fölött halászsirály kering.
A berken meg gomolygó vak homok,
s e nyárnapok ma úgy állnak körül,
mint Szent Jakabnál omló kőromok,
honnan láthatod a szökő Kapost,
mint nyalja inalva rétek ízét,
megforgatván pár malom kerekén
rémült halacskák süket seregét.
S kis nyegle városomtól délre
az ezeréves vén Zselic remeg.
Makkoló kondák, kanászkirályok
szállták e földet ősidőkben meg.
A vadon alja, mint barlang, setét.
A kan ős oltárnak dönti nyakát.
Szökellő szarvas agancsa tartja
nagy villájában a holdat magát.
S e lomb alól kocsid homokra fut,
hol dohányvetések táblája áll,
de zöldje közül szép magyar fajtám
füstölgő bánata már egyre száll.
És utad végit a Dráva állja,
tölgyes medre, mint ezüst csík hasít,
falutornyok, mint nagy-nyakú gémek
ködben ülnek innen-onnan hasig.
A vén csárda némán áll a révnél.
A pandúrleső nyárfa bólogat.
Agg csapláros fenn a hold az égen,
angyalbutykosből jó bort szopogat.
Szeme villog a horvát hegyeken.
Folyónk jegén néha farkas fut át,
s a fegyveres, fázó őrök fölött
új vetésre szállnak a vadlibák.
Széptájú Somogy! Szívemre nőttél!
S ha lódulok, a lelked visszaránt
Tölgyeid lombja, mint méhes dönög:
sok emléked hívó kakukk-madár.
Figyelmeztető
Régen írtam verset.
Nem állt szívemre, számra.
Egyre rágondoltam,
a leskelő halálra.
Mert az ember gyáva,
és igen tehetetlen.
Eldobná parancsát
és futna már veszetten.
De lám, az angyalkéz,
mint titkos vesszőjű ág,
csendes suhintással
megint a szívemre vág.
- Állj helyedre újra!
Légy bátor, mint a tárgyak.
Légy jel és légy szava
a megkínzott világnak.
Mi mulandó, vesd meg!
Gyűrd le undorod s kezed.
Hirdesd, mit tőled vár
az örök emlékezet.
Mit tőled vár a szív.
Vérző hazád s az ember.
A nyári lomb alá
havat fú már december.
Velem teljesebb velünk
Csupán csak ennyi volt
és ez maradt... A kert?
És való részei között
a zöld emlékezet
a kezdetig, mikor
benzinnel, motoron
nem is a test, de valami
más, fölpörgetett fokon
vitt és láttam, de még nem
úgy, ahogyan márna
a rostok és a mész
kezemből néz e fákra.
Az ennyi-volt-csupán
völgyéből nézve szét,
ma már tudom, hogy ami indul,
megleli mindig a helyét.
Így áll köröttem és hagyom...
A zöldjével nevel.
Az egész velem teljesebb
velük s így leveleivel
még árnyékot se vet,
mert több Együtt vagyunk
a teljes részei, akár a gaz,
vagy mint a pipacsok...
És ennél többet ki kíván!
E zöldben ennyi én
művel és visz... Testvérien
jönnek s nőnek belém.
A rendről ejtve néha szót
És rendberaktam itt a cellám.
Fölszállt a fény Zsalum mögött
fehér hűvösben várhatom,
mit tart a nap órám fölött.
Mind ajándék... Jó és rossz
megannyi jel, mert mind velem.
Sötét grafittal üres lapra
az időt rajzolja velük kezem.
Akár a virág, vagy a tégla
kitöltjük ezt a mély teret.
Bibékkel vagy reszkető zölddel,
miként a pontos ismeretlenek,
melyektől szépül körülöttem
az ismert, végtelenbe nőve
s nem hagy, mert mindenből kilép
a biztosnak ellenkezője.
A csúcsról így lejt égre út
s talpunk alatt csillog a fény.
Köztük a rendről ejtve néha szót
a csillagokba üt egy költemény.
 |
|
| |