| |
Minden nemzet, mely valamit is ad magára, lehetőségeinek függvényében igyekszik megünnepelni hosszabb-rövidebb fennállásának évfordulóját. Magyarország államiságának 1100. évfordulója a politikai - gazdasági viszonyok ismeretében valószínű fakóbbra sikeredik, de ezt a büszkeséget, melyre fennmaradásunk tényeként predesztinálva vagyunk, magasztosabban, élettel telitettebben kellene ünnepelnünk.
Annak ellenére, hogy a politika gazdasági mélypontot ígér, 1996 legyen éves ünnepünk, hisz nem sok nép mondhatja el magáról, hogy a népvándorlás forgatagát túlélve rokontalanul nyelvünkben is fennmaradhatunk. Már honfoglaló vezéreink kimagaslottak abban, hogy koruk képességeit meghaladó szervező munkájuk alapozta meg azt, hogy ma ünnepelhetünk.
„Árpád apánk" utódai a soknemzetiségű Kárpát-medencében olyan hazát alkottak, mely ezen utókor gyér ismereteit bírókban is csak magasztos hálát és tiszteletet ébreszthetnek.
Géza fejedelem a megmaradás alapjait felismerő képessége és tudatos országépítő munkája már meghatározta fia és utóda, Istvánnak az országépítés stabilizálható irányát.
A magyar törvényhozás legelső emléke Szent István nevéhez fűződik. Koronázása után összehívta országának egyházi és világi nagyjait, s „törvényhez illő megfontolással szabta meg nemzetének, miképp éljen tisztességgel zavartalan életet."
Az egyházban ekkor lépett előtérbe a clunyi reform, mely szigorította a normákat a szerzetesek, a világi papok körében, hogy az egyház tekintélyét magasra emelje. A clunyi kolostor apátja a Nyugat-Európa szellemi életének felemelkedése érdekében tiltakozott az ököljog ellen.
István király követe felkereste az apátot, melynek későbbi hatása érezhető már első törvényében. E korban a legfőbb törvényhozó az egyház volt. A világi uralkodók rendszeresen átvették az egyházi határozatokat, s ezeket tetézve sancioit sok esetben lényegesen súlyosbították. Szent István első törvénye: „De morum institutione... liber", melyben fiának tanácsokat ad, „...azokkal ékesítsd föl mind a saját, mint alattvalóid életét, ha az Isten kegyelméből utánam uralkodói".
Szent István törvényeit a „Decretorum liber secundy..." őrizte meg, mely 55 fejezetből áll.
Államalapító királyunk halála után az Árpád-házi királyok alatt stabilizálódott államiságunk helyzete és továbbra is befogadó nemzet maradtunk, hisz hazát adtunk hazátlan nemzeteknek. Az Árpád-ház 1301-ben történő kihalása után a vegyesházi királyok nemcsak megtartották, hanem gyarapították is országunkat. A stabilizáció mellett tekintélyét is növelték e népnek a világban.
A XV. század kimagasló uralkodója, Hunyadi Mátyás, aki apja nyomdokain haladva elhárítja a török veszélyt. Uralkodása ideje alatt a magyar állam fénykorát éli. A reformer király sokat tett a kultúra fejlesztéséért, és ez az időszak az udvari kultúra reneszánszává vált. Halála után a központi hatalom meggyengül, a belső helyzet elmérgesedik és az ország anarchiába züllik.
Az 1514-es Dózsa féle parasztháború legyengíti az ország védelmi erejét és a „hatalmasok" közötti széthúzás előcsatározása lesz az 1526. évi mohácsi vésznek, majd az 1541-ben bekövetkezett eseményeknek, országunk részekre szakadásának, és a teljes államiság közel 150 éven át tartó csorbításának.
A korai feudális időktől 1541-ig Erdély a Magyar Királyságon belüli földrajzi-történeti táj, melynek élén a király által kinevezett vajda áll. Erdélyben a rendi fejlődés is sajátságosán alakul, mert a „három nemzet", a magyar nemesség, a székely előkelők, a szász patríciusok unióján alapul. Az 1 686-ban nemzetközi összefogással felszabadított Magyarország már a Habsburg-ház királyai alatt élhet tovább.
E hosszú elnyomatás és rabság a magyar identitástudatot nem tudta kitörölni. A köznép és a kisnemesség tudatában megtalálható volt a szabadság utáni vágy, melyért vérüket áldozták valamennyi szabadságot sejtető felkelésben, csatában. A magyar ébredést követően, a reformkori progresszív erők követeléseként 1867-ben Erdélyt ismételten egyesítették a magyar hazával. A boldog békeidők e nemzet számára is meghozták annak lehetőségét, hogy a hosszú elnyomatás átvészelése után igyekezhetett a polgárosodás hátrányait nagy mértékben csökkenteni, ami sikerült is.
Sajnálatos módon kezdeményező részeseivé váltunk az első világháborúnak, melyért talán soha ki nem heverhető árat fizettünk. 1918-ban a félrevezetett gyulafehérvári gyűlés határozata alapján Erdélyt a Román királysághoz csatolták, melyet a trianoni békediktátum véglegesített. A Magyar Tanácsköztársaság háború utáni léte abban a nemzetközi helyzetben az ismert erőviszonyok között csak árthatott hazánk későbbi sorsának alakulásában. A nacionalizmusukban megerősödő szomszédállamok a győztes hatalmak némelyikének segítségével szinte el akarták söpörni Európa térképéről Magyarországot. Egyetértettek abban, hogy annyira kell zsugorítani területét, hogy a „kiszámolás után" már ne lehessen esélye a talpraállásra. A háború után béketárgyalásokon résztvevő magyar békedelegáció a velünk szembeni agressziókat, valamint a személyük elleni atrocitásokat már elviselni sem tudták, - lemondtak kegyetlen fájdalommal járó megbizatásukról. A békeszerződés aláírására a magyar kormány megbízottakat rendelt ki, akik 1920 június 4-én délután 4 órakor a trianoni palotában aláírták a békeszerződést.
A trianoni békediktátumot megelőzően Magyarország területe 325.411 km2, mely minden ésszerűség, az etnikai határok figyelmen kívül hagyásával 92.916 km2-re zsugorodott. A 20 886487 lakosából 7 980143 fő maradt meg. Szomszédaink közül (Csehszlovákia 142.000 km2-re, Románia 292.200 km2-re, az SzHS állam (későbbi Jugoszlávia) 249.000 km2-re, míg Ausztria 84.000 km2-re gyarapodott. A francia és a csehszlovák katonai körök azon kísérleteztek, hogy Magyarországot olyan politikai vagy gazdasági érdekközösségbe vonják, mellyel véglegesíteni lehet a trianoni határokat.
Magyarország vezetése a népszövetségi kölcsönnel és az új fizetési eszköz (pengő) bevezetésével, ha áldozatok árán is, az országot európaivá tette. A két világháború közötti Magyarország soha nem tudta elfogadni az igazságtalan békediktátumot és ez a revízióra sarkalódva elvezetett a második világháborúba történő belépésre. E háborúból ismételten vesztesen kerültünk ki, melyért emberéletben és vagyonban kegyetlenül sokat fizettünk. A II. világháború utáni államhatár módosulások a határainkon túl élőket sújtották (kitelepítések során kellett elhagyniuk szülőföldjüket és az ÉK-i határvidék módosult, E kis nép kapott egy „hatalmas-, győztes-, baráti szomszédot", melynek katonái ideiglenesen évtizedeken át tartották szemüket társadalmi életünkön. ... Minden elmúlik egyszer, s itt is elkövetkezett egy fordulat, mely gyorsaságával annyira meglepte a vezetésre jutottakat, hogy az eszmélés közepette már nekik is el kellett hagyni azt a hajót, mely a kelleténél tovább horgonyzott az öbölben.
A gyorsaság kapkodássá vált, és azok sem érzékelték az érzéktelenségeket, akik felvállalták, hogy e nemzetet az őt megillető helyére vezetik. Azt hitték, hogy az eddig csak vezetettséghez szokott sokaság képes lesz saját árnyékát túllépni, de ez lehetetlen. Ez lett a sorsunk, mert a polgáriasodásból csak a jólétet, a csillogást remélték, és mentalitásukban sem tudtak azonosulni a szükséges munkát elvégzőkkel.
Ma már mindnyájunknak illene tudni, hogy elpusztul a nemzet, ha hagyományaihoz, ősi múltjához nem ragaszkodik, és „idegen isteneket imád". Van-e még ilyen nép, amely ilyen múltra, ennyi vérhullatásra tekinthet vissza, mint a magyar nemzet? Minden nemzet szereti a hazáját, de nekünk magyaroknak százszorosán kell szeretnünk ezt a sokat szenvedett, őseink vérével megszentelt földet.
A milecentenárium ünnepein, s hétköznapjain lebegjen előttünk múltunk, megmaradásunk története, és soha ne feledjük, hogy: „A haza mindenek előtt..."
BOLEVÁCZ JÓZSEF
 |
| |