Hétköznapi veszteségek

(Az 1840. június 18-i tabi tűzvész és következményei)

A TŰZVÉSZ

1840. júniusi 18-án délután fél egykor "minden szíveket rémíttő" tűzvész pusztított Tabon. A tabi elöljáróságnak a falu nevében Somogy megye nemesi közgyűléséhez intézett, 1840. július 30-án kelt kérelemlevele1 szerint az erős szél miatt tíz perc alatt leégett 58 épület, 11 bolt és az evangélikus templom. 71 keresztény és 11 zsidó család vesztette el otthonát, bútorait, ruháit és élelmét, mert a „rettentő lángoknak dühe miatt életek veszedelmével kisdedjeiket is tsak alig mentheték meg". A szerencsétlenül járt családok közül jó néhány kénytelen volt máshova költözni, mert Tabon nem találtak menedékre. A település amúgy is zsúfolt volt. Az 1804 és 1 821 közötti évekből rendelkezésre álló adatok szerint az egy házra jutó személyek száma folyamatosan meghaladta a 10 főt ebben az időszakban (1.1 sz. melléklet).

A közösség életében ciklikusan ismétlődő katasztrófák önmagukban is súlyos csapást jelentettek a lakosok számára, de ha együtt jártak valamely más, szintén ritmikus mozgású történelmi tényezővel (kedvezőtlen termés, éhínség, járvány, stb.), akkor hosszabb időre visszavethették egy település fejlődését. Jacob Burckhardt szerint „az emberiségnek egységes élete van, amely pótolja a veszteségeket „a történelemben" a kompenzáció titokzatos törvénye" érvényesül2 Ugyanezt mondja száz évvel később konkrétabb okfejtéssel Fernand Braudel is.3 A természetes kompenzáció folyamatossága azonban kicsorbult, hogyha a kedvezőtlen események egymást erősítve jelentkeztek. A szokásszerűtől eltérő szituációban szükség volt külső beavatkozásra is, mert a közösség belső regenerációs ereje nem volt elegendő. Ez történt Tabon is. Egy héttel a tűzvész után, június 25-én jégeső tette tönkre a termést. A tavaszi veteményeknek csak egy része veszett el, de a már learatott őszi gabonát teljesen megsemmisítették a 10-12 latos jégdarabok4. A kepéket eldöntötte a szél, a jég pedig „némelyiknek még a kötelét is elvágta és azon kévébül a szemet egészen kicsépelte". A még lábon maradt gabonát azonnal le kellett aratni.

Matyék Pál öregbíró és az elöljárók Simonits József jegyzővel instantiát fogalmaztattak, s adómentességet kértek a károsult adózók számára. A kérvényt 1840. augusztus 1-jén terjesztette Somogy megye nemesi közgyűlése elé Spissich Ignác főszolgabíró. Ugyanekkor került a közgyűlés elé a legtöbb kárt szenvedett evangélikus gyülekezet kérelme is. Ok egyenesen a helytartótanácshoz fordultak és a korabeli eljárási gyakorlatnak megfelelően a vármegyétől kérték kérelemlevelük továbbítását. Ezt az instantiát Kis János evangélikus lelkész írta, s november 5-én küldték el a helytartótanácsnak.5 Gyülekezete nevében országos gyűjtés engedélyezését kérte. E forrásból az is kiderül, hogy az evangélikus templom azelőtt már leégett egyszer, a paplak, a mesterház és az iskola pedig kétszer.

A SEGÉLYAKCIÓ

A reformkorban a nemesi vármegye következetesen szerepet vállalt a társadalmi gondoskodásban, ám ez a funkciója nehézkesen és ellentmondásosan valósult meg. Éppen ebben az időben, az 1840-es évek elején rendszerezte és foglalta kézikönyvbe Zsoldos Ignác a szolgabírók feladatait.5 Rájuk hárult a tűzvészek utáni gyűjtőakciók és a kárfelmérések lebonyolítása is. Tab, s az ekkortájt szintén vörös kakas emésztette többi somogyi település példája egyértelműen bizonyítja, hogy a szociális gondoskodás hivatalos közigazgatási útja mennyire körülményes és hatástalan volt.

1840. augusztus 1-jén a megyei közgyűlés Spissich Ignác főszolgabírót bízta meg azzal, hogy Tabon végezzen kárfelmérést7. Ő november 5-én nyújtotta be első jelentését8. A közgyűlés ennek alapján határozott úgy, hogy indokolt az országos gyűjtés, s felküldte a helytartótanácshoz a tabi evangélikusok kérelmét. A helytartótanács 1841. február 3-án, 4265 sz. leiratában felszólította az ország törvényhatóságait, hogy szervezzenek gyűjtést Tab megsegítésére9. 1843. jan. 24-én kelt 3329. sz. leiratában értesíti a helytartótanács Somogy megye közgyűlését, hogy a vései, tabi, toponári, balatonkeresztúri és nemesdédi tűzkárosultak számára 8 Ft 19 krajcár pengőt a barosi sóházban felvehetnek, s az illető helységeknek átadhatnak. Az ügy elintézésével Sárközy Sándor főszolgabírót bízta meg a megye10. Sárközy aug. 1 -jén jelentette a közgyűlésnek, hogy a pénzt felvette és nyugta ellenében az adószedői hivatalba befizette. A közgyűlés ekkor utasította az illetékes szolgabírókat, hogy az összeget juttassák el a helységekhez, s erről tegyenek jelentést. Tabnak 10 és 1/4 krajcár jutott, Szalay szolgabírónak kellett nyugta ellenében az elöljáróság kezébe adni11. Ebből, az akkori helyi árakat figyelembe véve, még egy mérő krumplit sem lehetett volna venni, pedig a termények közül az volt a legolcsóbb12. A hivatalos gyűjtést valószínűleg senki nem vette komolyan. A megyei közgyűlés még öt alkalommal visszatért Szalay megbízatására, aki végül 1845. febr. 1-én jelentést tett, hogy az összeget a helységben kiosztották13. A tűz óta négy év és nyolc hónap telt el.

A társadalmi közöny, a közigazgatási lavinagörgetés, a nemtörődömség mögött húzódó mentalitástörténeti szálakat további kutatásoknak kell majd vizsgálnia nagyobb forrásbázis alapján, szélesebb kitekintéssel. A lokális adatok alapján e tekintetben nem vonhatunk le következtetéseket. Kétségtelennek látszik viszont, hogy a katasztrófa utáni regenerálódási esély elsősorban a gyorsabban és hatékonyabban működő magánadományozásoktól függött, a gondoskodás szervezett formája legalábbis itt és ekkor - csődöt mondott.

1840. november 5-én Spissich főszolgabíró a már említett jelentése mellett14, külön beszámolt arról is a megyei közgyűlésnek, hogy a magánadományoknak köszönhetően Tab „már jelenleg hamvaiból szép iparral élled". Ferenc császár özvegye 500, a veszprémi káptalan szintén 500, gr. Hadikné (szül. Festetics Borbála) pedig „több száz forintot" küldött a tabi károsultaknak15. Sem előtte, sem ezután nincsen máshol szó az egyéni adakozásról. Spissich jelentéséből annyi derül még ki, hogy a veszprémi káptalan a tabi plébánoson keresztül juttatta el adományát, s az összeget vallási különbségtevés nélkül lehetett felhasználni. A hivatalos közigazgatási út mellett tehát egyházi csatornákon keresztül is próbáltak pénzhez jutni de ehhez a vármegyének nem volt köze.

Semmilyen információt nem találtam arról, hogyan került bele az ügybe az özvegy császárné és Festetics grófnő. Hozzájuk valószínűleg informális úton, talán egyházi közvetítéssel jutottak el az információk. Spissich feltehetően azért igyekezett tájékoztatni a megyét az egyéni adományokról, hogy ne kelljen elvégeznie a kárfelmérést. A közgyűlés azonban következetes volt, annál is inkább, mert nem csupán a tűzkárokat kellett összeírni. A főbírónak arról is pontosan tájékozódni kellett, hogy a súlyos jégverés után nem fenyeget-e Tabon ínség. Feladatának második részét, úgy tűnik, sikerült elmismásolnia, mert a források között nincsen kimutatás a jégkárokról.

A KÁRÖSSZEÍRÁSOK

Spiasich Ignác főszolgabíró Kis János evangélikus lelkész, Kopetzki Mihály curator, valamint Hatos János, Kadlitsck János, Torma János és Matusik Mihály az eklézsia elöljárói bevallása alapján terjesztette be az első kárbecsléseket az 1840. nov. 2-án kezdődött megyei közgyűléshez16.

Az evangélikus gyülekezet kárai eszerint a következők:17

A 13615 Ft 1 842-es helyi terményáron19 3404 pozsonyi mérő búzát ért. Az 1845. évi búzatermés20 723 pozsonyi mérő volt, vagyis az evangélikusok vesztesége felért a tabiak majdnem öt esztendei búzatermésével.

Külön megbecsülték Kis János személyes veszteségeit is:

A 3100 Ft búzában kifejezve 775 pozsonyi mérőt tesz, ami 52 mérővel több az egész község 1845. évi búzatermésénél. 1840. novemberben Spissich uram egy másik kimutatást is beadott, amely az adózók egyéni kárait tüntette fel. A listára 55 főt vett fel, akiknek összesen 21338 váltóforintra becsülték a veszteségeit. A zsidó lakosokat nem vették számba név szerint, együttes kárukat 40000 váltóforintban állapították meg. Összesen 61338 váltóforintra (= 24535,2 konvencionális ezüst) rúgott a tragédia mérlege. Terményben kifejezve ez 15334 mérő búzát (huszonegy évi termés), vagy 61 338 mérő krumplit (negyvenhét évi termés) jelentett. Az első becslések azonban meglehetősen hevenyészettek voltak21, s a vármegye részletesebb összeírásra utasította a főbírót. Spissich Ignác 1841. májusában nyújtotta be az újabb, immár pontos és áttekinthető kárlistát22. Az evangélikusok kárai megegyeznek a korábbi összeírásban szereplő adatokkal. A lelkész kárait pontosították, az új összeg 3002 Ft volt. Az új kimutatás szerint veszteségei a következők:

Az egyéni kárösszeírásba (1. 2. sz. melléklet) most 50 főt vettek fel, s káraikat 23936 VFt-ban állapították meg. A keresztény lakosság összes vesztesége az új felmérés szerint 40553 VFt. A zsidókról a második jelentésben nem esik szó. Az első összeírásban becsült 40000 VFt-ot alapul véve, a végösszeg 80553 VFt-ra (32221,2 ezüst forint) jön ki.

Érdemes elidőzni ennél a hatalmas veszteségnél. A tűzvészek kedvezőtlenül befolyásolták a kereskedelmi forgalmat is. A zsidók 40000 VFt-os kára főleg áruveszteséget jelentett. Az ő gazdasági gyengülésük az egész közösséget érzékenyen érintette, mert egy ideig nem lehetett helyben beszerezni a házilag elő nem állítható iparcikkeket, s felvásárolni sem tudtak, mert az itteni zsidók nem voltak elég tőkeerősek. Tab ekkor még nem rendelkezett vásártartási joggal, a helyi piac megrendülése felborította az élet megszokott ritmusát, mert az eddig helyben beszerezhető termékekért egy ideig máshova kellett elmenni, illetve az eddig helyben eladható terményeket máshol kellett eladni. Hozzá kell még fűznünk, hogy a közösséget felkészületlenül érő csapások mindig hiányt idéztek elő, annak pedig áremelkedés lett a következménye.

Hogyha az eddig alkalmazott módszerrel terményben fejezzük ki a 80553 VFt-ot, akkor válik szemléletesebbé, hogy egy-egy katasztrófa mekkora megrázkódtatást jelentett a közösség mindennapjaiban. Különösen egy olyan polgárosulatlan falusi társadalomban, ahol a népesség több, mint 90 %-a mezőgazdaságból élt, nem rendelkezett jelentős tartalékokkal, s nem voltak a társadalmi gondoskodásnak olyan kifejlett intézményei és technikái, mint az indusztrializáltabb és szervezettebb igazgatású városokban. A kompenzáció itt lassúbb és esetlegesebb volt, s mindig fontos tényezője volt a költözés. Fekete Lajosné tabi közbirtokos vagyonának felméréséből ismerjük az 1842. évi tabi terményárakat,24 melyek a következők voltak:

1845-ből rendelkezésünkre állnak a terméseredmények29 ,melyeket az előbbi lista alapján pénzértékben is kifejezhetünk (1. 3. sz. melléklet). Az árak és a terméseredmények ismeretében a 80553 VFtot meghatározhatjuk terményben és kiszámolhatjuk, hogy a kár hány évi termést tesz ki egy-egy terményből. A dézsma nélkül vett termés értéke (a szemes kukoricával szólva, s a hajdina árát nem ismerve) 1 845-ben 7156 VFt volt. Az 1 840. júniusában keletkezett tűzkár ennek alapján tizenegy esztendei termés értékének felel meg.

A 80553 VFt-nak megfelelő értékek terményfajták szerint így alakulnak30:

20138 pm. búza (28 évi termés)

26851 pm. rozs (46 évi termés)

40277 pm. árpa (775 évi termés)

80553 pm. zab (149 évi termés)

80553 pm. krumpli (61 évi termés)

40277 pm. szemes kukorica (149 évi termés)

80553 pm. csöves kukorica (147 évi termés)

26851 pm. lencse

20138 pm. borsó

13426 akó bor

Még árnyaltabb képet kapunk a tabi adózók reformkori életszínvonaláról, hogyha eddigi adatainkat összevetjük az 1843. évi ingatlanösszeírással31. Ennek a felmérésnek a végrehajtását azért rendelte el a vármegye, hogy meggyőződjenek arról, szükség van-e Somogy vármegyében tűzvédelmi biztosításra. A biztosítási intézmény megszervezését Czindery László javasolta 1840. augusztusában32. Az akkori közgyűlésen került napirendre több súlyos somogyi tüzeset (köztük a tabi is), s akkor olvasták fel Bács - Bodrog vármegye tragikus hangú levelét az 1840. május 1-én Baját elpusztító tűzvészről. A becsült kár 889827 ezüstforint (4224568 VFt.) volt. Kb. 200000 mérő gabona semmisült meg33. A lesújtó hír hallatán somogy vármegye közgyűlése elfogadta Czindery indítványát, s az ő vezetésével létrehoztak egy bizottságot a felállítandó tűzbiztosítási intézet alapszabályainak kidolgozására. A bizottság munkájának könnyítésére volt szükség az ingatlanok felméréséhez.

Az összeírásba fel kellett venni valamennyi adózót, számba kellett venni lakó- és melléképületeiket, s az előző tíz évben elszenvedett tűzkárokat. Az épületeknél fel kellett tüntetni a becsült értéket, s azt is, hogy a fal és a tető milyen anyagból készült. Sajnos az utóbbi kívánalomnak nem tettek mindenütt eleget a szolgabírók, Tabon sem. Más települések összeírásából azonban határozottan következtetni lehet arra, hogy a reformkor derekán egész Somogy megyében a szalma- és zsuppfedeles, sövény- és tömésfalú népi építkezési mód volt általános. Cseréptetős és téglafalú ház nagyon ritkán fordult elő. Az egyik somogyi szerző, nem ismerve valamennyi összeírást34, úgy véli „a házak és a gazdasági épületek állaga jelzi azt az átalakulást, amely az árutermelés hatására az építészetben is végbement". Megítélésem szerint ez a megállapítás nem helytálló. Egyrészt azért, mert módszertanilag gyenge lábakon áll. Ilyen magabiztos következtetésre csak akkor vállalkozhatnánk, hogyha a XIX. sz. közepén készült felmérést összehasonlíthatnánk egy hasonló XVIII. század végi vagy XIX. század eleji forrással. Másrészt azért, mert a falak és tetők anyaga éppen azt mutatja, hogy kevés modern házat emeltek, ezért is volt még ebben az időszakban is olyan sok tűzvész. Fekete Lajosné tabi háza pl. tömésből épült zsupp tetővel, csupán az alap volt téglából35. Sokkalta inkább úgy tűnik, hogy a XVIII. századi építkezési tradíció és a falvak szerkezete még nem alakult át. Többek között a gyakori tűzvészek késztették a vármegyét, hogy szorgalmazza a falvakban a településszerkezet racionalizálását, ám ez a törekvése csak lassan és ellentmondásosan realizálódott. A késleltetett polgárosodás miatt Somogy megye falvaiban a házak egy része még 1930-ban is a száz évvel ezelőtti technológiával épült fel.

Tabon 1843-ban 93 adózót regisztráltak (részletesen 1. és 4. sz. mellékletben). A házak száma 102 volt, ebből három a községé. Egyház átlagos értéke 1 64,6 VFt volt (belevéve a három községi házat is), az egy adózóra eső ingatlan érték pedig 183,15 VFt (a három községi házat nem számolva). A teljes ingatlanérték 1 7283 VFt-ot tett ki. Ez 1321 pm. búzát ért, azaz hat év búzatermését. Ebben nincs benne sem az evangélikus gyülekezet, sem a lelkész vagyona, s itt is el kell tekintenünk a zsidók értékeinek pontos számbavételétől. Az 1841. májusában beterjesztett egyéni kárlistával összehasonlítva az 1843-ban szereplő 93 adózó 1 7033 VFt ingatlanértéke (a három községi házat leszámolva) jóval kisebb, mint korábban az 50 adózó 23936 VFt kára. Utóbbiban azonban a bútorok, ruhaneműk és az élelem becsült értéke is benne van. Hogyha csak az épületeket veszem figyelembe, akkor az 50 adózó együttes ingatlanértéke 1841-ben 19880 VFt. Még így is sokkal több, mint 1843-ban, hiszen az 1841es összeírásban fele annyi az adózók száma, mint a másikban. Úgy tűnik tehát, hogy a tűzvész elszegényedést okozott. Akik nem kényszerültek rá, hogy elköltözzenek, viszonylag hamar új házat építettek, de azok kevesebbet értek, mint korábban. Az anyagi helyzetükben megrendült családok a korábbinál csak szerényebb otthont teremthettek maguknak. A két összeírás részletes összevetése alátámasztja ezt a következtetést. 1843-ban a 93 adózóból csupán 3-nak volt 500 forintot érő háza, 1840. június 18. előtt (az 1841. májusi kárösszeírás tanúsága szerint) 50 adózóból 21-nek. Még nagyobb a különbség a melléképületek között. Az 1 840-es tűzvész előtt sokkal több és jóval értékesebb gazdasági épülettel rendelkeztek a tabiak, mint három évvel később. Ebből pedig az következik, hogy jelentősen visszaesett az állattartás.

Az elszegényedés főleg az 1840-es tűzvész következménye volt, amit felerősített a jégverés miatti gyenge termés. Tabon azonban még tovább hatványozódott a hétköznapi fájdalom, amikor 1841. július 20-án ismét felcsaptak a lángnyelvek. Ezzel a csapással nem foglalkozott külön a megyei közgyűlés, nem készült részletes kárfelmérés sem. A tűzvész tényéről is közvetve értesülhetünk Spissich főszolgabírónak az 1841. július 23-i igali tűzvészről írott jelentéséből"'. Szórványos adatok találhatók az 1843-as ingatlan-összeírásban, amelynek az előző 10 esztendő kárait is rögzíteni kellett. Ebből megállapítható, hogy a második tűzvész kevésbé volt megrázó, de ugyanazokat sújtotta, mint egy évvel korábban. 1 840-ben és 1841-ben is a falunak a déli része égett le, mert a keskeny telkek miatt könnyen átterjedt a tűz egyik házról a másikra. A településszerkezet racionalizálására Mocsy Sándor megyei   mérnök falurendezési  tervet dolgozott ki, melynek végrehajtására vármegyei deputációt küldtek ki37. A rendezési terv kiélezte a társadalmi feszültségeket, s több évig húzódó belső válságot idézett elő, melynek története talán a tabi kalendárium következő kötetében jelenik majd meg.

7. sz. melléklet

Az össznépesség és a házak száma Tabon (1804-1821)

2. sz. melléklet

A tabi adózók kárai az 1841. májusi összeírás szerint

(váltóforintban)

3. sz. melléklet

Az 1845. évi terméseredmények Tabon* (pozsonyi mérőben)

* Zárójelben az 1842. évi árakon számított érték (Vft)

4. sz. melléklet

Tab 1843. évi ingatlan - összeírása

Jegyzetek

1. SML IV. 1. a. Somogy megye közgyűlési iratai (továbbiakban AC = Acta Congregationcs),  1840. augusztus 1.  nagygyűlés (továbbiakban agy.), 3201. sz. Az irat lelőhelye: AC. 1841. máj. 1. ngy. 1543. sz.
2. Jacob Burckhardt: A szerencséről és szerencsétlenségről a világtörténelemben. In: Kultusz és áldozat. A német esszé klasszikusai. Válogatta, az utószót és a jegyzeteket írta Salymosy Miklós. Bp., 1981. 282. p.
3. Fernand Braudel: Anyagi  kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV-XVIII. század. A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Gondolat, Bp. 1985. 66-69. p.
4. 1 lat = 17,53 g
5. SML. AC. 1840. aug. 1. ngy. 3204. sz. Az irat lelőhelye: AC. 1841. máj. 1. ngy. 1543. sz. L. még AC. 1840 nov. 2. ngy. 4082. sz.
6. Zsoldos Ignác: A szolgabírói hivatal. Pápa, 1842.
7. SML. IV. 1. c. Protocollum Inslantiarum. 1840. 3201. sz. (továbbiakban Prot. Inst.) Ez az irategyüttes a közgyűlési jegyzőkönyvek és iratok közé tartozik, de 1774-től külön tárgysorozatot alkotott, s ma is különállóan kezelik a levéltárban.
8. SML. AC. 1840. nov. 2. ngy. 4082. sz.
9. SML. IV. 1 .b. Somogy megye nemesi közgyűlésének jegyzőkönyvei, (a továbbiakban Prot. = Protocollum generalium et partioularium congregationum), 1 841. máj. 1. ngy. 604. p. 1 845. sz. A Somogy megyének küldött, kézzel írt helytartótanácsi értesítés AC. ugyanezen a számon. L. még Prot. 1 841. máj. 1. ngy. 61 5. p. 1 867. sz. és AC. ugyanezen a számon. A helytartótanács rendelete nyomtatva, más rendeletekkel együtt.
10. SML. Prot. 1843. máj. 1. ngy. 651-652. p. 1880. sz. A leirat lelőhelye: AC 1843. aug. 1. ngy. 3017. sz.
11. SML. Prot. 1 843. aug. 1. ngy. 1023. p. 301 7. sz. és AC. ugyanezen a számon.
12. A helyi terményárakat Fekete Lajosné (szül. Rumy Antónia) vagyonösszeírása alapján számoltam. SML. AC. 1842. máj. 2. ngy. 1783. sz.
13. SML. Prot. 1843. nov. 2. ngy. 1441 - 1442. p. 4179. sz.; 1844. febr. 1. 1 58-159. p. 396. sz.; 1 844. máj. 1. 537 p. 1 623. sz; 1 844. aug. 1. 882 883. p. 2784. sz; 1844. nov. 2. 1199 - 1200 p. 3966. sz.; 1845. febr. 1. 63-64. p. 227. sz.
14. SML. Prot. 1840. nov. 2. ngy. 1344-345. p. 4079. sz. és AC. ugyanezen a számon. L. még 8. sz. jegyzet.
15. Az összegek konvencionális ezüstben értendők.
16. L. 8. sz. jegyzet.
17. Az összegek váltóforintban (hívták váltócédulának is) értendők. Ezt a pénznemet 1811-ben vezették be, 1  konvencionális ezüst (más néven rajnai vagy rhénes forint) = 2,5 váltóíorint.
18. A 100 Ft valószínűleg a javítási költségeket jelenti, nem az orgona teljes értékét.
19. L. 1 2. sz. jegyzet.
20. Az 1845. évi terméskimutatás lelőhelye SML. AC. 1846. febr. 3. ngy. 36. sz. Az összeírás a termés mennyiségét a dézsma leszámításával adja meg!
21. Az egyéni károkról szóló kimutatás tele van áthúzásokkal, s az összegeket is többször javította Spissich.
22. SML. Prot. 1841. máj. 1. ngy. 511. p. 1543. sz. és AC. ugyanezen a számon. L. még Prot. 1841. febr. 1. ngy. 155-156. p. 414. sz.
23. 1 kila = 1 pozsonyi mérő = 54,3 I-
24. L. 12. sz. jegyzet
25. L 23. sz. jegyzet
26. 1 VFt = 60 krajcár
27. 1 icce = 0,8338 I.
28. 1 akó = 54,3 I.
29. L. 20. sz. jegyzet
30. Fekete Lajosné vagyonának felmérése szerint 1842-ben a Tabhoz közeli Nyimben búzából hatszoros, rozsból nyolcszoros, árpából kilencszeres, zabból tízszeres volt a terméshozam.
31. SML. AC. 1 843. aug. 1. ngy. 2565. sz.
32. SML. Prot. 1840. aug. 1. ngy. 1074-1075. p. 3124. sz.
33. SML. AC. 1 840. aug. 1. ngy. 3041. sz.
34. Szili Ferenc: Hat somogyi középbirtok gazdálkodása a reformkorban. In: Baranyi Történetírás 1990 - 1991. Szerk. Szita László Pécs, 1992. 93. 154. p. Az ingatlanok felmérései több részletben, szolgabírói kerületek szerint találhatók meg Somogy megye nemesi közgyűlésének iratai között. A pontos lelőhelyek: AC. 1843. máj. 1. ngy. 1389. sz., 1843. aug. 1. ngy. 2565. sz., 1844. máj. 1. ngy. 1435. sz., 1845. jul. 31. ngy. 2352. sz., 1845. nov. 3. ngy. 3428. sz. Szili csak a legutolsót ismeri.
35. L: 1 2. sz. jegyzet
36. SML. AC. 1842. aug. 1. ngy. 2736. sz.
37. SML. AC. 1844. febr. 1. ngy. 143. sz.
38. 1 rőf = 77,8 cm
39. 1 vég = 20-40 méter

NAGY PÁL