| |
Vasárnap van. Déli tizenkettőhúsz. A második kanál ételemet emelem a szájamhoz. Csengetnek.
Állati düh jár át egy pillanat alatt, a gyomrom összeugrik, s olyan mintha egy mázsás követ nyeltem volna, és húzná lefelé. Elszáll az étvágyam - mi ebédemet illeti - s elkezdem mondani, hol magamban, hol hangosan szinte káromkodva, mérgemtől függően:
- Ki ez a ... (? itt több variáció is lehetséges!)
Hát már ennek semmi sem szent! Van pofája ilyenkor becsengetni? Hisz ez állatnak se néz! A marhának is odadobják a szénát etetéskor, megvárják míg megeszi, megvárják míg megkéredzi, - ehhez még neki is joga van! - addig nem fogják be! Hát akkor engem mért hajtanak még ilyenkor is? Én rosszabb és utolsóbb vagyok, mint egy barom? Jó! Ha az eset sürgős, rendben van, hozzák amikor kell! De kilencven százalékban szinte egészséges gyerekekkel csengetnek ilyenkor! Mert ha a kis okos agyacskáikban elindult a vezérhangya, akkor menni kell, s főleg gondolkodás nélkül! Mert az orvos az nem ember! Hozzá bármikor be lehet csengetni! Kötelessége az ajtót kinyitni s fogadni őket, hisz felesküdött!
Apropó eskü. Szegény Hippokratesz, ha tudta volna, hogy esküjével hogy visszaélnek! Szinte zsarolják az orvosokat, nem írta volna meg! Különben is: könnyű volt neki. Tiszta levegő, sem ózonlyuk, se szmog, sem benzingőz, tiszta vizek, mitől lettek volna betegek az emberek, no az atomfelhőről nem is beszélve ugye?! Könnyű volt így orvosnak lenni, mikor az állatjaikhoz hamarabb kihívták a kuruzslót, mint emberhez az orvost! Könnyű volt égre-földre esküdözni, ha hetente legfeljebb egy-két beteg, ha felkereste! Most próbálna meg orvost játszani! Mikor az SZTK-ban végleg kigyilkolták a maradék erejét is az embernek, mikor hét bőrt nyúztak le róla testileg és idegileg, ez nem elég! Akkor még bele kell csengetni a vasárnapi ebédjébe is! Hát ezt már nem lehet kibírni! Ezért volt négyszer gyomorvérzésem, és élek most is kioperált egyharmad gyomorral, s szenvedem a következményeit!
Közben megyek ajtót nyitni, mert sohasem tudható, hogy milyen súlyos a beteg. Egy bizonyos! Ha avval kezdődik, hogy: „Doktor úr akár hiszi, akár nem ez a gyerek már két hete beteg..." - akkor megölöm! Meg én! Hisz mit csinálnak most velem? Gyilkolnak szép lassan, módszeresen. Hát már én nem is védekezhetem? Nekem, mint a vágóhídi baromnak tűrnöm kell a kivégzésemet; Még a bíró sem ítélne el emberölésért, hisz megmagyarázható önvédelem volna! Kinyitom az ajtót. Előttem a nagymama, anyuka és egy hat év körüli kisfiú, ezen utóbbin a betegség semmi nyoma nem látható; fülig a szája, arca szép barna színű a nyári naptól, makkegészségesnek néz ki.
-Jónapot kívánok! Tessék - invitálom befelé őket. Veszem a naplót; név, életkor, lakcím, majd panaszuk iránt érdeklődöm. A nagymama kezdi nagy széles taglejtésekkel kisérve mondókáját, s rögtön tudom, hogy ki szülte meg az orvosi vizsgálat gondolatát, és étvágyam azonnali elvesztését.
-Hát akár hiszi, akár nem doktor úr, ez a szegény gyerek már három hete beteg!
Ez nem lehet igaz! Gondolom magamban, a jó büdös életbe!
-Biztos voltam benne asszonyom! - felelem nem kis keserűséggel hangomban.
-No ugye! Látja maga a jó orvos, nem azok, akik eddig nézték! Maga csak ránéz a gyerekre, s mindjárt tudja, hogy mi a baja! Látod mondtam én neked lányom - fordult az anyukához - hogy mindjárt ide kellett volna hozni Pistikét, nem azokhoz a kontárokhoz!
-Mi a panasz? - kérdem dühömet nyeldesve.
-Hát lázas volt három hete, akkor 39-ről nem tudtul lehúzni négy napig. Elvittük az ügyeletre - mert akkor is vasárnap volt - adtak neki Oxybiont, és lázcsillapítót, de szinte meg sem vizsgálták kérem!
-Most mi a panasz? - érdeklődöm.
-Hát kicsit köhög még, folyik az orra, de ami a legfontosabb, nem eszik! Nézzen rá doktor úr, már elfogy szegény gyerek teljesen!
A „szegény gyerek" annak biztos tudatában, hogy nálam injectiót nem kap, - mert csak erős hányások esetén adok -, de a vizsgálat után három szem cukorkát igen, kezdte módszeresen szétszedni a rendelőmet. Először az íróasztali lámpámat lökte fel, melyben egyből tönkrement az izzó. Majd ami a keze ügyébe került, mindent megfogott, mindent kipróbált. Hiába volt a többszöri figyelmeztetés, mintha teljesen süket lenne, tette csak a „dolgát" tovább. Na mondom nekem ebből elég!
-Tessék mondani - kérdeztem - három hét alatt egyetlen nap sem volt, hogy rendelési időmön belül hozták volna el Pistikét; Muszáj volt pont most, vasárnap, az ebédem kellős közepébe belejönni?
-Jaj, bocsásson meg doktor úr, de a vejem most ért rá áthozni a szomszéd faluból. Tetszik tudni mi vidékiek vagyunk!
Stimmel! Ez a második varázsszó! A vidéki! Mert a vidékieknek mindent szabad; Azok jöhetnek bármikor? Azokra semmiféle törvény nem vonatkozhat? Azok csinálhatnak bármit, mert ők vidékiek?
-Asszonyom ne őrjítsen már meg! Tessék, üsse fel az orvosi naplóm bármelyik oldalát, s meglátja, hogy az egy lapon számolható tizenhárom név közül legalább 9-10 vidéki! Hisz több mint húsz évet a maguk területén dolgoztam, nem itthon, mindennapos átjárással. Képzelje el, ha minden ottlakó ilyenkor jönne?! Megőrülnék!
-Bocsánat még egyszer doktor úr, de hisz maga magánorvos! Azt mondták, hogy magához mindig lehet jönni, maga mindig fogad!
Ez nem lehet igaz - gondoltam.
-Asszonyom az bizonyos, hogy még nem küldtem el senkit sem. Képzelje, ha most vizsgálat nélkül kellene hazautazniuk? Mit szólna akkor; Minek tartana? De könyörgöm az Úr Istenre, mégis mit gondol a magánorvoslásról; Azt hiszi, hogy én éjfélkor ideülök a rendelőm asztala mellé és csak azt lesem, hogy mikor méltóztatnak rámcsöngetni? Mégis; én már a büdös életben nem ehetek meg nyugodtan egy ebédet, vagy vacsorát? Nem nézhetek meg nyugodtan egy jó filmet a TV-ben? Vagy Isten bocsá nem ülhetek be nyugodtan a WC-re, mert ilyenkor mintha az ajtóban állva lesnék, hogy mikor teszem, szinte biztos a csöngetés! Még jó, hogy a két gyerekem sikeredett valahogy annakidején, mert még a feleségemről is lecsengettek nem egyszer! Tudja a magánorvos a következő - kezdtem az oktatást; van szegénykének egy úgynevezett rendelési ideje. Például az enyém hétköznap 2-5-ig, szombat, vasárnap és ünnepben du. 3-4-ig. Ez utóbbi csak azért, hogy sürgős betegekkel lehetőleg ekkor keressenek, tehát ez olyan ügyeletféle csak! Ezen az időn kívül a magánorvos ember! Legalább is nagyon szeretne az lenni, ha engednék! De sajnos állatnak se nézik!
-Na de doktor úr, hogy mondhat ilyet; Mi magát nagyon szeretjük, és tiszteljük, és a vizsgálatért fizetünk Önnek, nem úgy mint az Otiban!
-Asszonyom! Bizalmukat nagyon megköszönöm, de én fizetek magának, ha ilyenkor nem csönget be! Hisz egy jókora táblára a rendelőm ajtaja mellé ki is van írva: „ebéd és vacsoraidőben tehát de. 1/2 12 - 1/2 1-ig, valamint este 6-7-ig SENKIT SEM FOGADOK!" Ez utóbbi hatalmas piros betűkkel! Tudja 64 éves vagyok, bírom is a munkát meg nem is! Muszáj dolgoznom - még betegen is - mert a havi kézhez kapott 15.500,- Ft nyugdíjamból semmire sem megyek! Jól megbecsültek öregségemre, pedig vagy 4-5 ember helyett dolgoztattak harmincöt évig nagyon keményen - most legalábbis ennyien végzik ezt a munkát, mit akkor én egyedüli
Közben hozzáfogtam Pistike vizsgálatához, ki közben szétszedett mindent, mi kezeügyébe került, s félő volt, hogy a rendcsinálás fél órán túli munkát fog jelenteni. Az ebédem persze kihűlt tökéletesen, már rá sem tudtam gondolni, nem hogy étvágyam lett volna hozzá. A csemeténél a náthán kívül nem találtam semmit sem. Így egy orrcseppet és a jelzett étvágytalanságára a gyógyszert felírtam. Mégegyszer bocsánatot kértek az alkalmatlankodásért, fizettek és távoztak.
Én gazdagabb lettem egy jó nagy stresszel, mit dühöm okozott, és ennek következményeivel, mit csinálhat, és szegényebb egy ízletesnek indult, hozatott vasárnapi ebéddel, s ha katolikus lennék gyónhatnám papomnak káromkodásaimat a penitenciák biztos reményében!
*
Epilógus: Tudom, esetleg sokan megbotránkoznak írásomon, de hogy eláruljam, csak három esetben maradhat el a szentségelés az orvos részéről ilyenkor - és ha tehetik, ne kényszerítsék erre! -:
Egyetlen célom volt csak a fenti - többször megtörtént - eset leírásával; Ha tehetik, egy kicsit csak, de nézzék embernek az orvost is mielőtt egy lehetetlen időben, nem sürgős esettel becsöngetnek hozzá, és megköszönöm Önöknek megértésüket a magam és a többi kollégám nevében is!
| |