Eszterke

Kis nővérkének hívta már mindenki. Alig múlt két éves, mikor bekerült kórházunkba súlyos, gyógyíthatatlan betegségével. Azóta eltelt még két év. Egy fejlődésében eléggé visszamaradt kislány, seszínű ritkás, száraz haját kétoldalt egy-egy kis coffba fonták minden reggel, és egy kis fehér gézszalagot kötöttek bele. Ödémától (vízenyőtől) felpuffadt arcocskáján alig lehetett megtalálni a két keskeny szemrést. Két három foga volt csak, a többi kipotyogott idő előtt. Hosszú fehér hálóinge majd a földet seperte, ahogy ment. Apját sohasem ismerte, leányanyja volt, ki alig húsz éves lehetett. Állítólag félévente meglátogatta, de én sohasem találkoztam vele. Mikor odakerültem, akkor tölthette be negyedik életévét, s gyermeki kíváncsisággal fogadott minden új embert. Megnézett tetőtől talpig, majd rám mosolygott, s anélkül, hogy egy szót is szólt volna, megfordult és becsoszogott kis kötött papucskájában a helyére, nagy kuncogások közepette. Megnyerhettem tetszését. Másnap már belekapaszkodott a kezembe, s mindenhová elkísért amerre jártam. Közben állandóan pötyögött.

-Itt leszel nálunk ezután doktor bácsi;

-Igen - válaszoltam.

-Akkor jó. Mert én úgy szeretlek téged, s felnézett rám mosolyogva és odadörzsölgette arcát a kezem fejéhez.

Mennyire hiányozhat szegénynek a szülői szeretet - gondoltam magamban - megragad minden legkisebb alkalmat, ahol a szeretet legcsekélyebb jelét véli látni. Megsimogattam a fejt.

-Tudod, te olyan vagy - folytatta - mint a Nellike nővérke.

-Igen? És ő milyen;

-Olyan mint te vagy, - volt az egyszerű válasz -, majd még hozzátette; olyan jó!

-Te is egy nagyon aranyos kislány vagy, tudod-e, és én is szeretlek téged - válaszoltam.

Így udvarolgattunk egymásnak még egy darabig, majd munkához láttam, s ő bement a helyére.

Minekután ilyen nagy barátságot kötöttünk, ez némi következménnyel is járt barátnőmet illetően. Ha reggelente bementem az ötös szobába, először őt kellett köszöntenem, ha üres gyógyszeres dobozokat vittem a gyerekeknek, az elsőt neki kellett adnom, ha játszani kezdtem a csemetékkel, őnéki kellett a főszerepet játszania, mert különben megsértődött és ilyenkor lefeküdt az ágyába és falnak fordulva, rám se nézett egész nap, s egy szót sem szólt hozzám. Éjjelente majd halálra rémítette az ügyeletes nővéreket.

Az volt a szokása, hogy hosszú fehér kis hálóingében s kötött papucskában éjfél és egy óra között, vagy még később, teljesen hangtalanul megjelent a nővér háta mögött, s álmos szemekkel, elnyújtott hangon megszólalt:

-Nővérke takarjál be!, vagy Nővérke kéreeek vizet!

Erre a nővérke a legjobb esetben összerezzent, és egy erősebb szívdobogással megúszta a dolgot, de volt olyan ki bizony felsikoltott ijedtében és utána jól lehordta a kis szellemet!

Ő a legnagyobb közönnyel fogadta eme kirohanásokat és legközelebb újra csinálta, mintha misem történt volna az előző este. Muszáj volt egy kis törődést kicsikarnia - ha ilyen fura módon is - ha elmaradt a jóéjszakátpuszi vagy a lefekvési törődés! Nellikénél sohasem kísértett, ha ő ügyelt, megkapott mindent - még talán egy rövidke mesét is - mire egy kisgyereknek a nyugodt alvásához szüksége lehet.

Így teltek megszámlált napjai, meglehetős egyhangúsággal apró kicsi örömökkel és egy nagy-nagy adag közönnyel, nemtörődömséggel. Egy állami gondozott, egy reménytelen eset volt mindenki szemében. Az időközben fellépett kisebb betegségeinél meggyógyították a testét, de - kis kivétellel -, ki törődött a kis lelkivilágával? Hiába kínálta szeretetét mindenkinek, aki az útjába került, nem fogadta el senki sem. Hiába akart tartozni valakihez, nem kellett senkinek sem! Reménytelen sorsában is a legutolsó volt az emberek között. Ezer szerencse, hogy értelme még nem fogta fel mindezt teljes borzalmas valóságában, de ha értelme nem is, ösztöne valahogy megsúgta neki, és észrevehette, hogy mindenki siet haza, ki gyermekeihez, ki szüleihez, hogy mindenki tartozik valakihez, csak ő nem! S ilyenkor Nelli nővérhez menekült egy kis szeretetet koldulni. Odaült az ölébe, anyukámnak szólította, s olyan bizalommal volt hozzá, amilyennel senkihez sem! Jó volt nézni a hivatása magaslatán álló nővért, egyet az olyan sok közül, amint simogatta, játszadozott vele s egy egy őszinte csókot adott a kis arcocskára; anyja helyett! Hányszor láttam ezt a nővérkét magamban az őrmestereket megszégyenítő hangú főnővérek helyén. Menyivel inkább odavaló lett volna, és mennyivel másképp ment volna nagyon sok minden az osztályon, ha ő lett volna ilyen felelősségteljes állásban helyettük.

Eszterkének volt még egy tiszte: ő volt az osztályon a hivatásos síráscsillapító. Ha új beteget hoztak, s sírni kezdett szülei után, a nővér csak odaszólt neki: - Esztike! Sír a kislány a négyesben! És ő ment, s addig grimaszkodott, nyelvét nyújtogatta, bohóckodott, míg mosolyt varázsolt az előbb még könnyes, síros arcocskákra.

Egy koratéli napon bekövetkezett mit mindenki tudott előre. Az osztályon nagyon meleg lehetett, Esztike felmászott az ablakba és kinyitotta. A nővérek későn vették észre, hogy ott áll egy hálóingben a csípős téli szélnek kitéve. Fél perc elég volt. Tüdőgyulladást kapott és az alapbajtól végsőkig legyengített kis szervezet nem bírta el az újabb komoly megterhelést. Halála előtt Nelli nővérkét és anyját hívta önkívületében. Három nap múlva temették, s az első hóval vékonyan beesett kis fehér koporsót ketten kísérték: a nagy nehezen megtalált anya, és Nelli nővér, azaz a „két anya".

Azoknak szól fenti kis történetem, kik oly könnyű szívvel megválnak gyermeküktől, s nem látják talán életük végéig egyszer sem. Azoknak, akik nagyot, s megkönnyebbülten sóhajtanak, mikor sikerült gyermeküket állami gondozásba adniuk, s kiléptek a befogadó intézet ajtaján evvel a mondatta ajkukon: „Na hál Istennek, ez is megvan végre!" - s nem tudják, hogy milyen ítéletet mondtak ki evvel a pár szóval, és mit pecsételtek meg e rövidke kis mondattal! Sokszor szerettem volna magammal vinni ezeket az embereket viziteim alkalmával, hogy lássák gyermeküket, amint sok-sok kis társukkal együtt, ott állnak kis rácsos ketreceikben - mint bekalitkázott madárkák - s ha valaki belép a kórterembe, nyújtogatják feléje kicsiny kezeiket, s rendszerint hiába! Hadd látnák, hogy a megfelelő koszt, és tiszta ruhán kívül, másnak is kellene lennie. Hadd vennék észre a csak a maguk bajával törődő, túlterhelt ápolónőket, amint gépiesen tisztázzák, etetik, majd lerakják gyermeküket- hisz nem az ő gyereke, a „szeretetadás" nincs benne a fizetésükben! Erre nem kötelezheti őket senki sem azért az éhbérért! Ott ál Itatnám valamennyit hosszú, hosszú ideg, hadd figyelnék, hogy gyermekük értelme milyen lassan fejlődik, a szeretete és törődése nélkül és hogy miként marad vissza a családban felnőtt társaival szemben! Jó ha 3-4 éves korában ki tud nyögni pár értelmes szót környezete felé. Hadd figyelnék, hogy mint a rongyos koldus az utcasarkon nyújtogatja kezét az életet jelentő fillérek után, s láthatnák, hogy így nyújtogatja kicsi fia, vagy lánya apró karját a neki is életet jelentő törődés, szeretet, gyengédség, megértés koldusfillérjei után. S hadd venné észre, hogy míg a koldusnak dobnak néha valamit rongyos sapkájába, addig gyermeküknek talán soha senki sem a fentiekből. S akkor talán észrevenné, hogy mit pecsételt meg a: „na hál Isten ez is megvan" mondatával!, s hogy evvel a pár szóval a legutolsó koldus mögé utasította gyermekét, mert még annak is sokkal boldogabb az élete, mert van családja, mint egynek is ezen kicsik közül.

Megmutatnám neki, hogy ezen szeretethiányos elkeseredésben felnőtt gyerekek, hogyan lesznek bűnözők, prostituáltak, az emberi társadalom számkivetettjei, s ekkor odaállítanám eléjük gyermeküket, a „becsületben megőszült" szülők elé, hadd vágná szemükbe ő maga, hogy kegyetlen sorsáért miben élt, él és élni fog csakis egyedül ők a felelősek!

DR. HALASY MIKLÓS