| |
 |
Bolevácz József a tabi városi könyvtár igazgatója, a Tabi Újság felelős szerkesztője türelemmel viselt súlyos betegségben életének 63. évében elhunyt.
A halálhír mindig megrendítő, hallatán elszorul a torok és elakad a szó. A döbbenet mindennél „beszédesebb" csendjét kellene megfogalmaznom. A megfogalmazhatatlant. A „türelemmel viseltet", és mindent, ami előtte volt. Az élete utolsó pillanatáig rá jellemző toleranciát, amely szó szinte minden írásában jelen volt, mert személyiségének és emberi nagyságának kulcsszava volt. A türelmesség mindenek felett mások iránt, a felhívás az egymásnak való megbocsátásra. Ennek szellemében élte életét. A másokért élésben és a másokért tevésben a humánum oly erős töltésével, amely folyamatosan sugárzott lényéből, emberi kapcsolataiból és írásaiból.
Akik ismerték, tudják: emberi mércéje nem a tiszavirág-életű társadalmi hierarchia szerint rendeződött. Előtte egyenértékű volt minden ember, lehetett az miniszter vagy virágárus, intézmény igazgató vagy újságárus, bolti eladó vagy hivatalnok. Tudta és vallotta: az Ember értékét a belső tartalom adja, és nem a foglalkoztatási hierarchiában elfoglalt helye. S ha valakiről úgy érezte, hogy a két dolog összezavarodott benne, sajátos, de sohasem bántó humorával mindig jelezte is. Sohasem önös érdekből, hanem csak azért, hogy el ne ferdüljön a világ gyémánttengelye...
Kisbárapátiban született 1935-ben. Érettségi után rövid ideig munkásként dolgozott Budapesten, majd 1955-ben a bedegkéri tanácshoz került. 1958. augusztus 15-én a tabi Járási Könyvtár instruktora, s nemsokára a könyvtár vezetője lett. 1972-ben fejezte be tanulmánya-de az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának könyvtár-történelem szakán, ahol okleveles könyvtáros és történelem szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett.
Ezt megelőzően végzett el három évet a jogtudományi egyetemen, de a sikeres vizsgák ellenére nem folytatta tanulmányait, mert humán érdeklődése más irányba fordította.
A bölcsészettudományi karon tanára volt dr. Szabad György, az Országgyűlés volt elnöke. Négyszemközti beszélgetéseinkkor többször mesélte megbocsátó mosollyal: „A szemináriumi dolgozatomat átröpítette a vizsgatermen, de azért 1990-re kiderült: nem is írtam butaságokat..."
Bolevácz József mindig tudta, hogy mit ír és mit mond. A szoros értelemben vett magas színvonalú (országosan ismert és elismert) szakmai munkáján túl olvasó- és gazdaköröket szervezett akkor, ami-kor még „nem volt szokásban" egyesületeket szervezni... Tudományos és ismeretterjesztő előadásokat tartott és tartatott. És volt amikor a szőnyeg szélére állt... És vállalta önmagát...
A helytörténetírás állt hozzá a legközelebb. Sokszor mondta: "Meg kell írni, mert az utókornak készül. Nekik is legyen magyarság-és identitástudatuk, kötődésük e térséghez." Folyamatosan írta cikkeit, készült a Tabi Kilátó, készültek dolgozatai.
Nagy űrt hagyott hátra. Bárki lép is majd a nyomdokaiba, annak tudnia kell: nagyon magasra állíttatott a mérce, nagyon magasra! Halál előtt három héttel beszéltem vele utoljára. Azt mondta, majd hívni fog, egyeztetjük, megbeszéljük, megírjuk...
"Most kérdezem, mire jutott, s Ő válaszol - humánumával, nagyszerű emberségével, elmúlt emberi létével, szelíd mosolyával.
Jóska, Isten veled, nyugodj békében! Földi léted értelme és értéke fényénél virrasztunk emléked szellemi ravatalánál.
(Bertalan Béla)
(Megjelent a Tabi Újság 1997. évi 7-8. számában.)
 |
Árván fekszik a véső a gyalupadon... Még száll a faforgács illata. Megszületni készül a Csoda..., de a mesternek el kellett mennie, mert elszólíttatott.
Elszólíttatott közülünk Nagy Ferenc fafaragó, a népművészet mestere. Eltávozott az, akinek a keze alatt számtalanszor megszületett a Csoda. Életre kelt a holt anyag, életerőre kapott a kiszáradt szilvamag. Vésőjének engedelmeskedett az élettelen körtefa, hogy Szent Erzsébet szíve fölött rózsaként kinyíljék. Most jelképesen meghajtja fejét a puszpáng szobor, s fejet hajtok magam is Nagy Ferenc emléke előtt.
Nagy és jelentős életművet hagyott hátra. Keze nyomán megelevenedett régmúlt történelmünk számos dicső pillanata, mintha csak a költővel szólt volna: „Add, óh, Uram, hogy szépet lássak távolból. Magyar vagyok én magam is." Nagy Ferenc szépet látott és mutatott fel a távolból, ezredéves történelmünkből, hogy erőt meríthessünk a hősi időkből; máskor meg figyelmeztetett az idő múlására: mily rövid az út a bölcsőtől a sírig. A munkáiból sugárzó pillanatnyi örömök, a végtelennek tűnő fájdalmak, a megrendülés és a gyász művészi megfogalmazásai hatalmas életbölcseletet hordoznak. Nagy Ferenc kevés beszédű ember volt, miként munkái is csak szigorúan a lényegről szólnak. Műveiben olyan dolgokról beszélt, amelyek sokszor aligha foglalhatók szavakba. Ez az ő költészete, az ő fába faragott poézise. Ez az a költészet, amelynek üzenete van valamennyiünk számára, s ez a bölcsesség az ő hagyatéka és egyetemes végrendelete.
Az elmúlt év október 5-én töltötte be 77. életévét. Január 25-e óta pedig eggyel több csillag tündököl Csaba királyfi csillagösvényén. Költő barátja, Takáts Gyula, hozzá intézett soraival búcsúzom:
(Bertalan Béla)
(Megjelent a Tabi Újság 1998. évi 7. számában.)
 |
| |