| |
Hagyomány és népművészet
Beteljesedett egy életmű. A sors úgy hozta, hogy miközben anyagot gyűjtöttem dolgozatomhoz, 1998. január 25-én elhunyt Nagy Ferenc fafaragó népművész, s ez a szomorú tény új helyzet elé ál Irtott.
Tudom, nem lehet az én feladatom, s nem lehet e dolgozat célja sem, hogy átfogó képet adjon Nagy Ferenc életútjának minden részletéről, alkotói útjának minden állomásáról. Az eredeti elképzeléshez képest mégis új a feladat annyiban, hogy lezárult egy életmű, s erre is tekintettel kell lennem.
Ezért hát különösen indokolt, hogy (népművészetünk egészére figyelemmel) röviden áttekintsük a fafaragó művészet múltját, megnézzük sajátosságait. Fontos ez azért is, hogy pontosabban, tisztábban lássuk: mit örökített tovább Nagy Ferenc, mennyire őrizte az elődök hagyományát, illetve mennyiben egyéni az ő művészete, miben hozott újat.
A fafaragásnak gazdag emlékei vannak mind a mai napig országszerte. A legrégebbi hagyatékhoz tartoznak, és így a régi művészkedés alapjai, mindenekelőtt a pásztorfaragás emlékei: a bot, az ostornyél, a juhászkampó, az ivócsanak, a kásakavaró, a bicskanyél, a sótartó és a kenőcstartó. Ide sorolandó a tükrös, a borotvatok, a furulya, a dudafej stb.
A pásztorfaragás anyaga is sokféle, nem csak fa, hanem gyakori a csont és a szaru.
Az ostornyeleken leggyakrabban néhány mértani elemből szerkesztett dísz van, a kampón általában kosfej, bár akad más figura is. A csupán csak a lényeges jegyeket hangsúlyozó plasztikus faragás a botfejeken kívül különösen a szarusótartók fafedelén, borotvatokokon és állótükrökön fordul elő, emberi és állati alakok képében.
Az állattenyésztő, egykor a nomád életmódú pásztorrend derűs, könnyed és naiv művészetének szellemét legszebben a zsebbeli tükrösök síkdíszítményei mutatják. Finom, karcolt vonalak, jellegzetesnek gondolt testtartás, ruha, tárgy, mozgás, cselekedet erős hangsúlyozásával. A színezésre kezdetben a növényi festékek szolgáltak, pl.: a Dunántúlon ökörfarkkóró (sárga), bürök (zöld) stb. A kivájt mélyedésekbe nyomkodott spanyolviasszal díszített tárgyak a spanyor, vagy spanyolozott elnevezést kapták.
Az ábrázolás gyakori tárgya a pásztor és cimborája, a pásztorból lett betyár ügye-baja a vármegye erejével, a pandúrral. Egyes faragványok a népköltési hagyományok illusztrációi: betyárhistóriák, románcok jelenetei, népdalbeli képesbeszéd látható kivetítései.
Kezdetben a síkbeli ábrázolás volt általánosabb, bár jelen volt kezdettől a domborfaragás is, különösen az állatok (kos, mókus, róka, ló) ábrázolásában. Bár a pásztorfaragás legkedvesebb tárgya az ember és az állat, a virágdíszítmény is nagy szerepet játszik benne. A síkdíszítő és a domborúan faragott munkákon szembetűnő a térkitöltés művészet volta, amely nem mindig törekszik szimmetriára.
A magyar pásztorok hitvilága rendkívül gazdag volt. A babonák és a sámánhit emlékei keveredtek a keresztény vallás elemeivel. Hiedelmeikben különösen fontos szerepet töltött be a kígyó. Hitük szerint, ha valaki kiveszi a kígyó szájából a békát, az két fő bűnétől megszabadul.
Talán ebből is jól érthető: miért oly gyakori motívum a kígyó a pásztorok faragva díszített eszközein. A táltos a sámán hitvilág őrzője. A táltosok bikák alakjában vívták harcukat egymással.
A pásztorok általában nem voltak vallásosak. Érthető ez, hiszen kívül estek a keresztény egyház hatósugarán. A falun kívül éltek, távol a templomoktól. A szilaj pásztorokat még a faluba sem engedték be, a többiek is évente egyszer ha előfordultak a templomban, s többnyire csak karácsonykor. Később ez is változott. Valószínűleg a nyugati pásztorok hatására a múlt században a magyarok között is megerősödött a katolikus vallás. Ennek következményeként jelentek meg a vallásos szimbólumok a pásztorfaragásokban is.
A hangszerdíszítés sem volt csupán öncélú művészkedés. A hangszer része volt a pásztor mulatságának. Szent Mihály nap után megkezdték a nyájak beterelését a legelőkről, számadáskor a gazdák megkapták jószágaikat. A pásztorok a jól végzett munkát több napig tartó „bálokkal" ünnepelték meg, úgynevezett juhtorokat tartottak. Védőszentjük, Szent Demeter napját (október 26.) ugyancsak megünnepelték nagy mulatozással. Természetes hát, hogy ilyen alkalmakkor előkerültek a dudák, a furulyák, hogy a pásztorok „kanásztánc-ritmusra" táncoljanak. Forgatták fejük fölött díszesen faragott botjaikat, fokosaikat, vagy keresztbe tették azokat a földön, úgy cifrázták táncaikat. A pásztorok dudát, furulyát, citerát készítettek, azzal kísérték énekeiket, táncaikat.
A pásztorok maguk készítették használati eszközeiket, ezért óvatosnak kell lennünk, s ki kell mondanunk: a díszítés bármennyire is fontos most a dolgozat tárgya szempontjából, csak másodlagos volt. Olyannyira igaz ez, hogy nem egy esetben a „díszítés" szerkezeti összetartó erőként került a tárgyra, tehát gyakorlati funkciója volt. A múlt századi megváltozott paraszti díszítőművészet hatására kezdtek a pásztorok is díszesebb használati eszközöket készíteni, de díszítésük különbözött attól. A díszítmények stílusa koronként és vidékenként változott. Sajátos díszítőtechnikát és motívumokat alakítottak ki. Azokat egy-két évtizedig alkalmazták, majd újakkal cserélték fel.
A faragás anyagaként eddig csak a fát és a csontot, szarut említettem. A pontosság kedvéért meg kell említeni a bőrt is. (A dolgozat témája miatt ezzel itt és most részletesen nem foglalkozom.)
A spanyolozást csak a pásztorok kedvelték. A karcolásos technika egyetemesebb díszítőtechnika volt, amelyet gyakran színezéssel élénkítettek. A díszítendő felületre a mintát a faragókés, a bizsók hegyével karcolták - rajzolták. A mintát többféleképpen hangsúlyozták. Például a körvonalat „szőrözték", apró, ferde vonalkákkal egészítették ki. A vonalak közét, néha a hátteret is ferde vonalakkal, vagy pontozással töltötték ki. A felsértett felületet zsíros korommal, puskaporral stb. bedörzsölték, hogy a minta szembeötlőbb legyen. Országszerte ismerték a választóvízzel történő sárgítást, vagy etetést. A választóvíz a szarut sárgára, a fát barnára színezi. A marhaszarvból faragott tárgyak leggyakoribb színezési módja volt.
Karcoláskor a bizsók hegyével csak felsértették a felületet, faragáskor viszont kis darabokat vágtak ki belőle. Különböző szélességű és mélységű vajatokat készítettek így.
A domború faragással díszített pásztortárgyakat, faragványokat sokan régi pásztorkészítményeknek tartják. Indokolatlan ez annak ellenére, hogy kezdettől jelen vannak a pásztorművészetben. Ez a technika csupán a múlt század végén vált divattá. Igaz azonban az is, hogy rövid idő alatt kiszorította a korábbi díszítőmódokat.
Ezt a technikát az emléktárgyipar tette ismertté. (Ld. Nagy Ferencék először dobozokat faragtak eladásra, hogy pénzt is keressenek.) A pásztorok rövidesen felhagytak a hagyományos technikával, s tömegével készítették a faragással díszített dobozokat, dohányzó készleteket. A mai faragó népművészek többsége is ezt a díszítőtechnikát alkalmazza.
Két változata alakult ki. Eleinte a hátteret azonos mélységig kifaragták, s a minta felszíne lapos maradt. Ez a megoldás még erősen stilizált volt. Naturális hatású faragás keletkezett, amikor a mintát dombomra faragták. Néha oly mértékben kiemelkedett a faragás, hogy akadályozta a tárgy használatát. Ez a technika már messze esik a hagyományos pásztortechnikától, annak alapjaitól. Távol esik, mint mai faragóink, népművészeink életmódja azokétól, akik kint éltek a természetben állataikkal, sajátos hitvilágukkal, természetközeli életmódjukkal.
A múlt század végén a palóc pásztorok között sajátos díszítőtechnika lett népszerű: az áttört faragás. Ezt a technikát a parasztfaragók is alkalmazták.
Áttört faragással kialakított jellegzetes formájú motívumokat láthatunk a pásztortárgyakon, (Nagy Ferenc szarukürtjein) főként bútoraikon (széken).
A pásztorok (a környező szláv népekhez hasonlóan) alkalmazták a fémvereteket. A csont- és szaru intarzia (berakott díszítmény) a századfordulón lett népszerű a tiszántúli pásztorok körében.
A díszítőtechnikák skálája sokkal szélesebb az itt vázoltaknál. Nem szóltam egyebek mellett a kiböködésről, az ékrovásról és az égetésről, mert dolgozatom tárgya szempontjából ez közömbös és nem cél. Az előzőekben azonban vázolni kívántam mindazokat a jellegzetességeket, a faragásnak és díszítőművészetnek azokat a sajátosságait, amelyek nélkül Nagy Ferenc fafaragó népművész alkotásai nem értelmezhetőek és nem értékelhetőek.
Ahhoz, hogy megtaláljuk a párhuzamokat és a különbözőségeket, vizsgáljuk meg közelebbről: mit alkotott Nagy Ferenc?
Tekintsük át az ő indulását. Az indíttatást, a késztetést, az alkotói motivációt, az élet- és alkotói utat- időrendben.
Nagy Ferenc az ember és a művész Élete
Nagy Ferenc 1920. október 5-én született Tabon. Édesapja Nagy Ferenc, édesanyja Kovács Teréz, uradalmi cselédek voltak. Nagyszülei, ősei pásztorok. A család Külső-Somogyban pusztáról pusztára vándorolt, s így a gyermek Nagy Ferenc benne élt a „puszták népe" világában; a pásztorok, béresek, gyalogmunkások életének közvetlen szemlélője, átélője volt. Tabon kezdett el tanulni, majd Bábonyba került a család. „Iskoláim - írja kéziratos önéletrajzában - mindössze hat elemi, meg az élet."(1) Már elemista korában megmutatkoztak rajz- és mintázási készségeinek jelei: szeretett rajzolni és sok-sok apró agyagfigurát, fafaragást készített.
Bábonyban találkozott először a gyermek a művészettel, a művésszel, méghozzá nem is akárki, hanem az ott rendszeresen dolgozó Rudnay Gyula személyében. Több társával együtt Nagy Ferenc is megbámulta a bábonyi utcán festő Rudnayt. Pajtásaival utánozni próbálta: „festőállványt fabrikáltunk bodzafából és színes anyagokból festéket kentünk papírdarabokra." (2)
„A rajzolást és még inkább a faragást, szobrászkodást nem is hagyta aztán soha többé abba. A rajzolásra, a faragásra nagyszülei - akik sorra faragó pásztorok voltak - hatása is ösztönözte; azok tágabb értelemben a somogyi pásztorfaragások, a vezéregyéniségek, többek között a két Kapoli munkássága." (3)
Ezek az ösztönzések nehezen tudatosultak, de a napszámba járó ifjúnak ideje se volt nagyon a faragás, a szobrászkodás tudományában való elmélyülésre. A család szegénysége lehetetlenné tette, hogy akárcsak valamiféle mesterséget is tanuljon.
A nehéz gyermekkor és ifjúság után 1941-ben bevonult katonának Hajmáskérre. Itt sokáig őrszolgálatban vett részt, s a készenlét meg a pihenő ideje alatt vette kezébe faragókését. 1944-ben az orosz frontra került, ahol sok szenvedés, megpróbáltatás, veszély után végül is hadifogságba került. Az éhezés miatt legyengült szervezete, ezért kórházba utalták. Faragótudománya életmentő lett számára, mert apróbb tárgyakat (szipka, pipa) készített, melyekért élelmet kapott.
Haza 1946 nyarán került. Itthon a nincstelenség várta. Cséplő idénymunkásként és részes aratóként dolgozott, de a faragóvésőt többé nem tette le. Kezdeti szárnypróbálgatásait szobrok, díszesen kifaragott botok, vázák, dobozok jelezték. Munkái 1947-ben szerepeltek először a nagyközönség előtt a kaposvári helyi ipari kiállításon. Faragványait vásárokra, búcsúkra hordta, de nem nagyon vásárolták. Munkáját a kortárs népművészek, faragók, szobrászok sem nagyon méltányolták.
Tabi gyermekkori barátja Cserhalmi Sándor tanár 1948-ban eljuttatta a fiatal faragót a tihanyi Népművészeti Házba. A Ház igazgatójának nagyon tetszettek Nagy Ferenc bemutatott munkái, és lehetővé tette, hogy három, egymást követő nyáron a Népművészeti Ház táborában dolgozhasson, tanulhasson.
Az 1950-es évek elején több hazai népművészeti vállalatnak készített faragványokat. Ettől kezdődően hivatásos faragó. 1950-ben felkereste Budapesten Kisfaludy Stróbl Zsigmondot, a Képzőművészeti Főiskola tanárát, aki arra bíztatta, hogy jelentkezzék a főiskola szobrász tanszakára. Nagy Ferenc, jóllehet nagy lehetőséget kínált neki a főiskolára való bejutás, nem jelentkezett felvételre, hanem megmaradt „őstehetségnek".
1951-ben megnősül, házasságából egyetlen leány születik. Házasságában, felesége személyében egyfajta továbbképző társat kapott. Anélkül, hogy a főiskolán tanult volna, az elkövetkezendő években nagyon sok ismeretre tett szert.
„Ebben az időszakban a magyar népművészet újjászületett. Az 1951-ben megalakult Népművészeti Intézet, majd a Népi Iparművészeti Tanács szakmailag-emberileg egyaránt kitűnő munkatársi gárdája fölkutatta a még élő neves alkotókat. 1954-ben megszervezték a budapesti központú Népművészek Szövetkezetét, amely összefogta, remek alkotóközösséggé formálta a tárgyi népművészet idősebb és fiatalabb mestereit. Állandó megrendeléssel biztosították nekik a megélhetést és gondoskodtak a szakmai továbbfejlődés feltételeiről." (4)
Nyugdíjba vonulásáig - 1990-ig - a szövetkezetnek dolgozott. Amíg Nagy Ferenc a háziipari szövetkezet tagja volt, mindig kétféle munkát végzett. A hónap első két vagy három hetében készültek azok a munkák, főként dobozok, melyeket a szövetkezetnek szállított. Ezek biztosították a megélhetést. A hónap hátralévő részében, maradék idejében készültek a szíve szerinti tárgyak, amelyeket kiállításra küldött, melyeket nem adott el, amelyekkel házi gyűjteményét gyarapította.
A normára faragott szériadarabok és a kedve szerint születő egyedi alkotások egyidejű készítése végigkíséri életét. Ebben a kimerítő munkában nagy segítségére volt felesége, Emma asszony is. Az első nagy nemzetközi sikert az 1955. évi varsói világifjúsági találkozón aratta: a hun-magyar mondavilágot és a honfoglalást megjelenítő szarukürtjével elnyerte a népművészeti nagydíjat. „A növényi motívumok és a mozgalmas, dinamikus képsorok harmonikus összhangja, mesteri egybekomponálása varázslatos remekművet eredményezett. Ez a csodálatos Nagy Ferenc-munka, a XX. századi magyar népi iparművészet pótolhatatlan kincse ma már nincsen hazánkban. Az 1958-as brüsszeli világkiállításon is bemutatták, s valamelyik külföldi uralkodónak „ajándékozták". (5)
A Népművészet Mestere a rangos kitüntetést 1956-ban kapta meg. Két esztendő múlva elnyerte a Kapoli-emlékdíjat. Ettől az időponttól kezdve aztán zavartalanul, elismerten, bár állandó viták közt, a faragásnak, szobrászatnak él.
Munkásságában mérföldkőnek számít az 1976. esztendő. A Magyar Nemzeti Galériában nagy önálló gyűjteményes kiállítása nyílt.
A kiállítás rendezője, Domanovszky György, így összegezte Nagy Ferenc addigi életpályáját. „Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy azon kevesek közé tartozik, akik már csak halvány, elmosódó szálakkal kötődnek a múlt népi faragóművészetéhez. Már nem népművész, hanem népi iparművész, aki formában és díszítésben egyaránt újat teremtett. Nagy Ferenc szobrászi látása mind az alkalmazott technikákban, mind a formaalakításban egyértelműen megnyilvánul. Motívumanyaga hagyományosan dunántúli, de megfogalmazásuk teljesen egyéni, nem kapcsolódik egyetlen stílushoz sem." (6)
A kiállításnak nagy visszhangja támadt. Sokan írtak róla, így Tüskés Tibor is. Tüskés tanulmányát 1979-ben Nagy Ferenc újabb kiállítása követte a kaposvári Somogyi Képtárban. Ennek az új gyűjteményes kiállításnak lett a folytatása a szülővárosában, Tabon, a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága és Tab város közönsége által 1983-ban létesített önálló, állandó kiállítás, a Galéria. A Tabi Galéria azóta is Somogy megye egyik leglátogatottabb intézménye, amelyben Nagy Ferenc életművének legszebb darabjait láthatjuk és csodálhatjuk. Emellett lakásának minden kis szegletében megtalálhatók csodálatos alkotásai.
Ez a galéria indította még abban az évben, 1983-ban Vitray Tamást arra, hogy Nagy Ferenccel „A faszobrász magánossága" címmel portréfilmet készítsen, amit aztán 1983. szeptember 14-én sugárzott a Magyar Televízió. Mindezek a mozzanatok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Nagy Ferenc ismert és elismert faragó-szobrásszá lett: nemcsak országosan, hanem nemzetközileg is. Ami esetében egészen kivételes és sajátos, s faragóművészetének karakterisztikumát adja, hogy felesége nemcsak egyszerűen élettársa, a faragásban alkalmanként segítője, de munkatársa, szellemi inspirátora, „szerzőtársa", művészetének tudatosítója is.
Emma asszony intézi a család levelezését, válaszol a férjének szóló levelekre, tárgyal hivatalos ügyekben. Nagy biztonsággal használja az idegen szavakat, irodalmi eredetű szólásokat. Tulajdonképpen ő az, aki megfogalmazza férje gondolatait, céljait, törekvéseit, a szobrok eszmei tartalmát. „Még csak most kezdjük érteni a fát, az anyagot igazán - írja 1978. május 1-jén kelt levelében - idáig csak kevés titkát árulta el. Tudja, nem szabad rajta erőszakot tenni, hagyni kell, ahogy adja magát. Így született meg ez a pár darab nagyon igazi, emberi szobor. Nincsenek kimódolva, semmi erőszakolt pózba nem vágják magukat, csak vannak csendesen, fáradtan, bánatosan, büszkén, egyszerűen, amilyen az élet is maga. Az igazi bánat is csendes, meg az öröm is. Ha más nem is, de a csendes tisztesség benne van mindenben, ha anatómiailag sok hibájuk is van, de amit mondani akarnak, azt elmondják. Ezek az emberségre és szépre éhesek..." (7)
Ennél tömörebben nem lehet megfogalmazni Nagy Ferenc faragó művészetének értékét, műveinek hozzánk szóló üzenetét. Munkásságával a magyar népi faragóművészet teljesen új útját nyitotta meg. Művei eljutottak a világ minden tájára, illetve a tabi Galéria a külföldiek valóságos zarándokhelye lett.
Számomra Lengyel Györgyi csoportosítása volt az irányadó. Ez a besorolás egyrészt kronológikus, másrészt tartalom-műfaj szerint csoportosított. Ezeken kívül célom, hogy mások által még nem publikált alkotásokat is bemutassak a teljesség igénye nélkül.
A művek
Nagy Ferenc munkái megmutatják, hogyan lehet a hagyományos dunántúli pásztorfaragást gazdagítani. A különböző anyagok (csont, szaru és fa) művészi egybehangolásával és a különféle faanyagok összeállításával, színeik játékával érte ezt el. Ezek mellett a hagyományos díszítő elemek is megjelennek alkotásain, növényi motívumok: margaréták, tulipán változatok, bimbók, kacsok, indák, csipkézett szélű levelek stb.; állatalakok: galamb, madarak, kutya, bárány, kos, bika, róka, szembenéző páros madár; emberábrázolások: parasztok, pásztorok, betyárok, vadászok, mondai és történelmi alakok, a legendák világa.
A szegélydíszek, melyek a legkülönbözőbb témájú alkotásain láthatóak, feltűnően változatosak. Ezek keretezik az ábrázolásokat, vagy elosztják a felületeket, részben pedig népi hangulatot adnak a nem népi témáknak is.
Magfaragások
Ebbe a csoportba legkorábbi munkáit, a tényleges népművészeti, azaz díszítőművészeti alkotásait sorolhatjuk. Nyakláncokat, karperecet, olvasókat faragott ki barack-, cseresznye-, szilvamagokból. Szentek és nemzeti nagyjaink képmását is megörökítette a növényi díszek mellett. Bognár Gábort tekintette eszményképének a magfaragásban. Ide sorolható a gömbölyű szilvamagokból összeállított nyaklánc, melynek minden egyes darabja mindkét oldalon faragott. A negyven kilenc darabból álló nyakláncon a mértani és a jellegzetesen dunántúli növényi motívumok mellett a páva is megjelenik. Szinte egyetlen motívum sem ismétlődik. Ezt a nyakláncot feleségének készítette. Hasonló finomsággal és pontossággal barackmagokat is kifaragott István király és László szembenéző fejével. A láncon található összekötő apróbb magok díszítő szerepe alárendelt, hogy a koronás fejek nagyobb hangsúlyt kapjanak. Az 1960-as évek idején hagyott fel a magfaragással, látásának gyöngyülése miatt.
Ékszerdobozok
A sokféle alkalmazott faragásdíszítéssel készített tárgyak, főleg különböző formájú dobozok sorolhatók ebbe a csoportba, ezeken a tárgyakon például dobozfedeleken, dobozoldalakon figyelhetjük meg a faragóművész felfogását és technikáját: karcolással alig dolgozik, legtöbb az úgynevezett mélyvésés, amelynek során eljutott az áttört vésetékig is. Ezek az „ékszerdobozok" leginkább körtefából, vagy bukszusból készültek. A sok ékszerdoboz közül néhányat szeretnék ki emelni.
 |
A „Röpülj páva" népművészeti mozgalom vetélkedője megihlette a művészt. A fedeles, serleg formájú doboz alsó keretében növények között páva, margaréta, leveles indák futnak. A középső szélesebb sávban egy szárnyait kitáró páva látható. Tőle balra egy férfikar, jobbra egy női énekkar tagjai állnak. Az énekkar tagjai erőteljesen, teli tűdőből énekelnek, szinte hallani véljük dalukat. A két énekes csoportot a másik oldalon egy virágsor választja el egymástól. A doboz felső részén szintén egy széles sávban levelek, virágok között pávák, galambok láthatóak. Tetején tulipán, margaréta között két páva áll egy-mással szemben. A hófehér tojásdad ékszerdobozka hajlított lábakon áll. A mindenütt lekerekített formába ezek a lábak szinte beleolvadnak. A doboz felületét a művész által egyénileg összeállított virágdíszek borítják.
Csónak alakú a körtefából készült lakodalmas doboz. Balról haladva a lánykérés jelenete látható. A vőlegény előtt áll a kérő. Vele szemben a lány apja magabiztosan, zsebre dugott kézzel. A nézőnek az az érzése, hogy ő a módosabb, gazdagabb. Mögötte lánya, annak édesanyja és testvére várják az apa válaszát. A doboz másik oldalán lévő képpel feloldotta a feszültséget a művész. Már magát a lakodalmat láthatjuk. Középen az ifjú pár táncol, mellettük balról, jobbról egy-egy szülő áll. A képet egyik oldalon egy zenész, másik oldalon pedig a menyasszonyt felkérő alak zárja le, aki éppen a menyasszonypénzt fizeti. A két szélső alak tartásukkal harmonikusan illeszkedik a növényi ornamentikába. A doboz mindkét oldalán a képeket gazdag virágornamentika zárja le. Egy másik ékszerdoboz a díszítmények megoldása révén lefelé keskenyedő hatást kelt A doboz fedelén margaréta és tulipánformák, térhatást keltő indák és két díszes tollazatú madár látható. Az oldalrészen az erdő sűrű, buja növényvilága elevenedik meg, ahol a mókus és a nyúl is előbukkan. A fedél díszítménye önállóvá válik sima, finom szegélye által, amely alul, a talpazaton éppúgy látható, mint a fedél és az oldalrész elválasztásánál.
Az előbbivel formailag éppen ellentétes hatású a fehér puspáng betétes ékszerdoboz. A kerek, lefelé szinte félgömbszerűen szélesedő doboz oldalrészén ismét az erdő sűrűje jelenik meg. Láthatunk margarétát, bimbókat, kacsokat, hullámvonalas indán futó, ide-oda hajladozó csipkés leveleket. A körformájú tetőn virágok és levelek között büszke tartású pára helyezkedik el. Lendületes ábrázolása szinte mozgását fejezi ki.
A körtefából készült doboz tetejét szív alakú bukszusbetét díszíti. közepén tulipánok, margaréták között páva díszeleg. A doboz oldalán szintén megjelenik a jellegzetes somogyi növényvilág: tulipán, leveles indák.
Életképek
Már a 19. századi pásztorművészetben is megjelentek az életképek, amelyeknek témái a vadászat, a pásztor- és betyárvilág, a szerelem, a családi élet, a falusi élet ünnepi eseményei, a szüret és egyéb mezőgazdasági munkálkodások, a nemzeti, történelmi múlt és a legendák jelenetei. Ez a csoport, az Életképek nagyon összetett csoport. A sokféle életkép-faragás a tárgyakat tekintve több alcsoportba sorolható: így Bölcsőtől a koporsóig, Betyárvilág stb. Nagy Ferenc egy-egy doboztetőn is megjelenít néhány életképet.
Növények között pihen az ifjú pár. Egymásnak háttal ülnek, kezük érintkezik. A lány papucsban, rövidujjas ruhában élvezi a napsütést A férfi fejét félig felé fordítja, mintha szerelmes szavakat suttogna a lány fülébe. Itt is harmonikusan illeszkednek a növényi ornamentikába az emberi alakok. A doboz oldalán tulipán és margaréta között pávák pihennek.
Szűrét vállára borító, botjára támaszkodó, pipázó pásztort jeleni tett meg az egyik doboztetőn. A növényi ornamentika faragása olyan mély, hogy fényárnyék hatása révén a művész megváltoztatja a szobrászi közlés határait. A figurák az előtérbe lépnek, így a domború faragás reliefhatásúvá vált.
Karikás ostorral a kezében ugratja lovát a csikós. A jellegzetes bő gatya, bő ing, mellény látható a alakon. A mozgást érzékelteti a ló testének hosszanti megnyúlása. Lovas és lova jól beilleszkedik az őket körülvevő növényi ornamentikába. A doboz - mely körtefából készült bukszusbetéttel - oldalán újra megjelennek a virágok - margaréta, tulipán - és köztük a madarak - galamb, páva - is.
 |
A vaddisznók elől a fára menekülő vadászt ábrázolja egy másik doboztetőn. A számtalan technikai finomság közül kiemelkedő az acsarkodó, támadásra kész állatok fejtartása és felborzolódó szőrzetük valamint a vadász kétségbeesett kapaszkodásának ábrázolása.
A húsvéti locsolkodási jelenetet ábrázoló doboztetőn a legény vödörből vizet zúdít a lányra. A lány „cserébe" hímes tojást nyújt át. Az erdei jelenet itt is megjelenik: a doboz két oldalán sok-sok virág között egy-egy visszanéző nyulacska fut.
Ennek a történetnek a folytatása jelenik meg egy másik doboztetőn. Az egymás felé hajló két fiatal közül a fiú átölelni készül a kissé vonakodó lányt. A doboz oldalán látható galambpár is utal a szerelmi jelenetre.
Mintha a fiatal Nagy Ferenc és Emma asszony jelenne meg előttünk az 1980-as években készült két domborművön. A fiún hosszú nadrág, inge feltűrve, féltőn öleli át a lányt. A lányon rövid ruha, papucs, hosszú haja derekáig ér. Ölelésükben benne van minden, amit a szerelemről el lehet mondani: féltés, szeretet, gyengédség. A lány arca a szerelemtől szinte ragyog. A külső keret növényei is legszebb pompájukban virágzanak, nyílnak, mintha őket is a szerelem éltetné.
A „kontyolási jelenet" is megelevenedik egy doboztetőn. A lakodalomban éjfélkor bekötik a menyecske fejét. Ez az a pillanat, amikor asszonnyá avatják. A menyecske hajából kontyot fésülnek és ráillesztik az asszonyokat megillető fejkendőt. A fiatalasszony és a két idősebb arckifejezése a pillanat komolyságát tükrözi.
Példaképének, Medgyessy Ferenc emlékének tisztelgett a Szoptatatós anya című alkotás elkészítésével. A gyermeket karján tartja az anya. Gyengédség, szeretet, féltő védelem sugárzik tekintetéből, ahogy nyugodtan ülve gyermekét táplálja. A jelenet sima belső kerete alatt virágos keret látható az ismert dunántúli növényi motívumokkal. A bal oldalt félkörívben szintén virágos motívum díszíti, melynek végre a napot jelképező margarétát faragott a művész.
Bölcsőtől a koporsóig
Ebbe a csoportba az emberélet nagy fordulóit, a hozzájuk kötődő szokás világot ábrázoló faragások - valóságos domborművek - kerültek
Erős, mély plasztikával faragott „turbános" fogójú, kerek dobozának tetején a jól ismert virágornamentika halad két körbefutó „nyolcas szegélydísz között. Az oldalrészen az élet fontos, nagy állomásait láthatjuk. Kis fát ültet el a fiatal pár; kapálják, gondozzák, hogy nőjön, terebélyesedjék; örömmel szedik le a gazdag termést, végül kivágják fűrésszel, baltával a megöregedett, elszáradt fát. Az alakok arcában, mozgásában, öltözködésében is jól ábrázolta a művész azt a tényt, hogy a fa öregedésével együtt ők is megöregednek. A jelenetek között elhelyezkedő növényi ornamentika hajladozása az alakok, mozgásához igazodik. Az oldalrész tetejéről és aljáról hiányzik a le záró kis szegélydísz, így a jelenetek ábrázolása nagyobb, tágabb felületen történik.
Trapézformájú dobozán az életfolyamat jelképes ábrázolása ismét visszatér. Az eseménysor itt már sűrűbb: a díszes pártájú lány megkérése látható a doboz egyik oldalán. Másik oldalán a fiatalok a bölcső fölé hajolnak, a doboz tetején pedig már mint fáradt, megbékélt öregek ülnek. Az erdő sűrűje itt sem hiányzik és jelen vannak a galambpárok is.
Történelem és mondavilág
A magyar történelem mondavilágába vesző nagy eseményeit ábrázoló faragások sorolhatók ide. Olyan faragások ezek, melyek a csodaszarvas mondájával, Lehel vezér történetével, a honfoglalás eseményeivel, jeles személyiségeivel foglalkoznak. Ezeket az eseményeket, vagy személyeket szarukürtön, doboztetőn vagy önálló szoborként jelenítette meg.
Egyik dobozának fedelén, a középrészen, a vérszerződés jelenetét ábrázolja. A történelmi hangulatot az alakok ruházatával és fegyvereivel is felidézte. Tollas sisakokat, kacagányokat, páncélingeket, fonatos díszeket, nyilakat, kardokat, pajzsokat ábrázol. A hét vezér közül hatot oldalról ábrázol, a hetedik alak „aki vérét adja" szemben áll Az alakok előre hajolása, lendületes mozgásuk élettelivé teszi a jelenetet. Az arcok és a ruházat plasztikája erőteljes és finomra árnyalt. Ugyanaz az egyszerű, körtefából faragott, leveles, margarétás viráginda keretezi a doboztetőn ábrázolt képet, amely fehér bukszus hetenként ellentétes irányba fut a doboz oldalán. A történelmi ábrázolás, és a népi díszítőelem egyenlő hangsúlyban szerepel a dobozon a pajzsok a margaréta méretét és stilizált formáját idézik fel.
A honfoglalást ábrázoló, mély domborítású faragáson gyalogos és lovas harcosok tömege látható, míg a háttérben sátrak húzódnak. A férfiak között nők is vannak. A kompozíció jobb oldalára tolódott a lényeges mondanivaló: a vezérek pajzsra emelik Árpádot, aki kardját markolva a hatalom birtoklását érzékelteti. A tömeg föveget, karját lengetve ünnepli a fejedelmet. A kompozíciót lezáró tölgyfa, mely Árpád háta mögött a vezérek feje fölé hajlik, művészi hatású.
Büszke tekintetű, határozott kiállású az önálló szoborként megjelenő Árpád fejedelem. Megjelenése, ruházata rangjára is utal: hosszú haj, csizma, bőrnadrág, páncéling, köpeny és csúcsos süveg. Tekintete a távolba réved, talán éppen Pannónia gazdagságában gyönyörködik. Kardja, melyet kezében tart, emlékeztet arra, hogy ő a magyar hadak vezére.
Árpád fejedelmet lovon is ábrázolta a művész, ugyanis lovas nép volt egykor a magyar. Ezért is gyakori a képzőművészeti alkotásokban a lovas ábrázolás. A lovon történő bemutatásnak lehet egy másik magyarázata is. A fehér ló mondája szerint Árpád egy fehér lovon, aranyos nyergen és féken vette meg Szvatopluk morva fejedelemtől az országot
Egy dologban biztosak lehetünk: a művésznek sikerült a történelmi hangulatot Árpád vezér ruházatával - csúcsos süveggel, derékban övvel átkötött ruhával, köpennyel - és fegyverzetével - szablya, nap motívummal díszített pajzs - felidéznie.
A magyar államalapítás idején fellépő Koppány somogyi vezért is megfaragta önálló szoborként Nagy Ferenc. Géza nagyfejedelem halála után kitört lázadást Koppány vezér vezette. Egyik keze kardján, másik ökölbe szorítva. Testtartása, tekintete erőt, akaratot sugároz.
Látszik rajta, hogy olyan ember lehetett, aki nem adja fel könnyen kitűzött célját. Csizma, szűk nadrág, páncéling, tollas kalap, hosszú haj és kard: ezek a korabeli harcos öltözéke és fegyverzete.
Erő, határozottság, nyugalom árad felénk az Álmost megjelenítő szoborból. Ruházata csizma, nadrág, övvel átfogott ing. Hosszú köpenye a földig ér. Fején tollas kalapot visel. Hatalmas kardja is erejét, hatalmát érzékelteti. Tekintete a távolba mered, arca markáns.
A sávokra osztott szarukürtön a kalandozások kora elevenedik meg. Szokatlanul szélesek az elválasztó sávok: két nyolcas fonású díszítő sor között azonos geometrikus álló dísz ismétlődik. A jól ismert növényi motívumok is megjelennek, melyek nagy felületet foglalnak el. A kürtön megragadó az a jelenet, amelyen a halálra ítélt Lehel vezér lesújtani készül a német császárra. Az őrök egyike kardjához nyúl, a másik védőn tartja karját az uralkodó elé. A császár mozdulatlanul, merev méltósággal ül trónusán, mint aki még nem sejti, mi vár rá. Mozdulatlanságával ellentétes Lehel heves mozdulata. Lehel magyar paraszti figurává válik az ábrázolásban, a mögötte álló két másik vezérrel együtt.
Attila félelmetes seregével 452-ben Róma alá vonult. A rómaiak nagyon megijedtek. Békeküldöttséget indítottak a hunok elé.
Leo pápa állt a küldöttség élére, hogy a szent várost megvédelmezze. Attila a pápa kérésére a békét megadta. A domborművön jól lehet látni, hogyan vonul a magyar sereg Attila vezetésével. A katonák gyalog, lovukat vezetve, vagy lóháton menetelnek. A jelenet dinamikáját mesterien oldotta meg a művész. A paripák lábának megfeszülése, a harcosok testtartása is utal a mozgalmasságra. A harcosok fontos fegyverei is megjelennek: az íj, a nyíl, a kard. A magyar sereget Róma kapu előtt a küldöttség fogadja. A háttérben római házak látszanak. A küldöttség tagjai térdet hajtva fogadják a magyarokat. Mögöttük lehajtott fejjel a Szent város lakói - férfiak, nők, gyerekek -állnak. Tekintetük, testtartásuk elárulja a bizonytalanságot, a félelmet.
A mondavilágba nyúlt vissza a Csaba királyfi csillagösvényen ábrázolásával. A monda szerint Csaba királyfi apja, Attila, halála után kitört testvérharcban csatát vesztett. Ezután visszament Szkíthiába rokonaihoz. Seregének Magyarországon maradt tagjai a monda szerint - a székelyek ősei. A székelyek között maradt fenn az a hagyomány, hogy Csaba királyfi a Hadak útján - a csillagösvényen - vissza fog térni seregével, ha népét veszély fenyegeti.
A domborművet hosszanti irányban két részre lehet osztani. Alsó felében egy székely falu tárul elénk. Láthatjuk a jellegzetes székely kaput, a templomtornyot, fenyőfákat. A falu éjszakai álmát alussza.
Az alsó rész nyugalmával szemben feltűnő a felső rész mozgalmassága. Csaba királyfi serege vágtat át a csillagösvényen. A vágtatást, rohanást érzékelteti, ahogy a lovasok paripájuk nyakára hajlanak, a paripák elnyúlt teste, a lovak lába alatt keletkezett felhők is ezt a hatást keltik. A sereg útjának irányát jelzi a jobb felső sarokban látható csillagos ég, a Hadak útja.
Szintén a mondavilágba nyúlik vissza a csodaszarvast űző Hunort és Magyart ábrázoló áttört szaruserleg. Ösztönzést elsősorban Arany Jánostól kapott: a Buda halála, Rege a csodaszarvasról című énekéből. A körtefa talpon álló serleg díszítménye spirál felépítésű. A térelválasztó folyamatosan futó egyoldalas rozmaringág, a lent keretező farkasfogsor felett pedig az ismert virágmotívumokkal indul a képsor. Ez a szarvast űző, rohanó lovasokkal folytatódik, akiken korszerűnek képzelt öltözéket látunk. A harcosok tömörülése, a paripák elnyúlt teste, sörényük és farkuk lengése, lábuk megfeszülése a rohanást érzékelteti. Az erdőt jelképező két tölgyfa között fut, menekül a szarvas, amelyet már-már megcéloznak, de nem tudják elejteni. Az új jelenetben kiváló jellemző erővel ábrázolta Nagy Ferenc a megriadt lányok különböző viselkedését. Az utolsó jelenetben már a sorsukba békésen belenyugvókat mutatja be, a hun és a magyar nép mondai ősanyjait.
Ezt a mondát önálló domborművön is ábrázolta a művész. A domborművet három fő részre lehet osztani. Az első részben az erdő fái közül bukkannak elő a lovasok, akik a szarvast űzik. A lovak elnyúlt teste, a harcosok testtartása, a köpeny lobogása itt is a rohanást, vágtatást érzékelteti. Az erdő fái között szökdelő, menekülő szarvast - a fő alakot - már a középső részben láthatjuk. A lovasok már-már megcélozzák, mikor az hirtelen eltűnik. Az utolsó jelenetben az alánok fejedelmének lányait éppen elrabolni készülnek a lovasok. A lányok különböző viselkedését jól érzékelteti a művész. Néhányan ellenkeznek, mások térden állva könyörögnek, hogy ne bántsák őket. A dombormű végén pedig már a sorsába belenyugvót láthatjuk.
Emese álma elevenedik meg egy kisebb domborművön. Emese Álmos magyar fejedelem anyja. Az ősmagyar monda szerint az álmában megjelent turulmadár megtermékenyítette és megjövendölte, hogy fiának utódai dicső királyok lesznek.
Virágok között fekszik Emese. Kezét védőn emeli fel, talán megijedt a madártól. A dombormű felületének kétharmadát a turulmadár foglalja el, szárnyainak vége a kereten is túl lóg. A női alak és a madár méretei az álom jelentőségét fejezik ki.
Betyárvilág
A betyárvilág a pásztorfaragásnak talán legkedveltebb témája. A faragó pásztor tudatában betyár és a pásztor egyet jelent. A betyárokat hősöknek tekintették: a szegények védőit, a nemzeti ellenállás hőseit látták bennük. Ilyen volt a somogyi Sobri Jóska, ilyenek a Patkó testvérek, István és János.
A dunántúli pásztorfaragásokon a betyárt büszkén, felvetett fejjel, puskával a vállán, lőporszaruval és tarisznyával az oldalán ábrázolják. Körülötte makkok, hatalmas tölgyfalevelek jelzik a sűrű erdőt.
Nagy Ferenc szarukürtjén Patkó Pista balladája elevenedik meg négy képen. A téma könnyen ihlette meg Nagy Ferencet, hiszen az esemény Bábonyban, a művész gyermekéveinek színhelyén játszódott le. Az erdőt jelképező növényi és madármotívumok a figurális ábrázolások közeit sűrűn kitöltik. Az első jeleneten azt a pillanatot látjuk, amikor Bábonyban a meglepett Patkó Pistát meglövik a tölgyfa mögé rejtőzött pandúrok. A következő képen a sebesült betyár egy kazalra hanyatlik. A harmadikon a kisbíró megsajnálja és a pandúrok valamint a bámészkodó falunépe szeme láttára vizet ad a haldoklónak. Az utolsó jeleneten már koporsó nélkül a temetőbe viszik a halottat, akit sokan kísérnek utolsó útjára. A néphagyomány szerint halála előtt a betyár elárulta a kisbírónak, hogy hol találja meg a rablott kincset.
Patkó Pista jeltelen sírját sokáig egy titokzatos személy gondozta. Később derült ki, hogy Rudnay Gyula festőművész fivére volt a titokzatos személy. A betyárban ő is a szabadságért küzdő nép harcosát látta. Ez a gondolat vezette a család leszármazottját arra, hogy Nagy Ferenccel csaknem három méter magas kopjafát készíttessen és állíttasson Patkó Pista sírjára. A kopjafára kifaragott kard és lánc a hősiesség, illetve a rabság jelképe. Patkó Pista emlékét méltón őrzi a kopjafán kívül a kürt is, a figurák arcának, mozdulatainak kifejező erejével, a balladához méltó tömör előadásmóddal.
A díszítőművészettől a szobrászat felé Erdőn - mezőn
Nagy Ferenc alkotásain egyre inkább megmutatkozik a szobrászt formálás, az önálló plasztikára való törekvés. A változatos formájú kis dobozok, melyek a régi beretvatartók és asztali sótartók hagyományát őrzik, valójában csak a fedelükön levő állatfigurák tartói. Eltérő a méretük, formájuk. Domború faragásuk, mely somogyi jellegű, változatosan idézi fel az erdő sűrűjét, virágaival, leveleivel, állataival. A formák oldaldíszítményeit kettéosztja egy-egy elválasztó sáv, szegély vagy üres felület. Ez alól kivétel a hengeres forma, ahol a körülfutó kompozíció egységét nem bontja meg semmi. A hangsúly itt már a doboztetőn lévő állatfigurákra terelődik. Tartásuk, mozdulatuk meghatározza a doboz szimmetrikus formáját, illetve a dobozok oldalának díszítményeit is. Ebbe a csoportba több doboz sorolható.
Az elsőn egy gyík nyújtózkodik miközben szemeivel éberen figyel. Élvezi a napsütést, nem vész bele a körülötte burjánzó dús növényzetbe.
A következő doboztetőn figyelő állásban, támadásra készen áll a vaddisznó. Ferde irányú helyzetével mozgalmasabbá válik a szimmetrikus elrendezésű tartódoboz formája.
Egy másik doboztetőn egymással ellentétes irányba fordulva, szorosan egymásnak feszül a két kan, hogy megvívják harcukat.
Róka, illetve két galamb díszíti egy-egy doboz tetejét. A róka alakja a tartódoboz külső formáját követi, a galambok lírai megformálásához pedig jól illik a tartódoboz hengeres formája.
Békében legelészik a kos. Alakja szintén követi a tartódoboz formáját. A kos szarvainak kimunkálása tökéletesen visszaadja az élő állat szarvának jellegzetes formáját. A talapzat virágmotívumai - margaréta, tulipán - között pávák pihennek.
Egy más felépítésű doboz tetején komoran, leszegett fejjel, öklelésre készen áll a bika. A doboz talapzata is eltérő. A doboz oldalán látható erdei jelenetet mély árnyékok teszik még mozgalmasabbá. Elől és hátul egy-egy álló, merevebb tulipándíszes életfa áll, melynek határozott megformálása összhangban van a bika elszánt, harcra kész indulatával.
Pásztorok, parasztok
A körtefából és szaruból készült sótartókra már emberalakok kerültek. Az embereket, a Nagy Ferencet körülvevő embereket a parasztokat, kiemelten a pásztorokat állítja a faragás központjába.
A körtefa asztali sótartó fedelére egy alvó pásztort faragott ki a mester. Pörge kalapja a homlokába húzva, egyik karja a feje alatt, a másikat a tarisznyájára fekteti. Elnyúló alakja túlnyúlik a doboz fedelén. A sűrű somogyi erdőt jelképező növényvilág látható a doboz oldalán: tulipánformák, margaréták, csipkés levelek.
A pásztor békésen heverész közöttük. Mozdulatlanságából biztonság és béke árad.
A régi szegényparaszti élettel való azonosulása mutatkozik meg parasztfiguráin, hiszen fiatal korában ő is ezt a nehéz életet élte.
A két kis sótartón gondokba merülten ül két töprengő alak; pörge kalapban, nagy csizmában. Egyikük kezeit összefonja, a másik térdéi re könyököl, arcát öklére támasztja. Az arcok, alakok, típusok régi történelmet elevenítenek meg. A fekete szaruvégből készült sótartó növénydíszei Somogy virágos mezőire utalnak.
Ehhez a paraszti világhoz tartozik a görnyedt hátú öregasszony il a mélyen domborított asztali sótartó fedelén. Kendős fejét előrehajt ja, keze ölében nyugszik. Talán emlékezik, talán az elmúlásra gondol, talán elszunnyadt.
Embersorsok szoborban
Az egyre monumentálisabbá, nagyobb méretűvé váló szobrok készítése idején Medgyessy Ferenc volt az eszményképe. Nagy Ferenc életében is elkövetkezett az a pillanat, amikor az alakok önálló szoborként jelentek meg, elszakadva a tartódoboztól. Így egy régi vágya vált valóssá: nagyméretű alakot, önálló szobrot faragott. Az idesorolt alkotások címei bőségesen tájékoztatnak bennünket a voltaképpen tartalomról, azaz emberi jellemtulajdonságok, lelkiállapotok, gondolati elemek kifejeződéséről. Az ebbe a csoportba sorolt művek szinte kizárólag szobrok.
A sótartó fedelén lévő görnyedt hátú öregasszonyt nagyobb méretű szobor formájában is kifaragta. Ez az öregasszony elbóbiskolva ül munkában megkérgesedett, fáradt kezei lemondóan csüngenek, szinte már húzzák a föld felé. Azt a kort ábrázolja, amikor az ember már csak az emlékeinek él.
Egy vallásos öregasszony áll előttünk. Csizmát, hosszú szoknya kabátot, fejkendőt visel. Kendője keveset hagy szabadon arcából, de fejtartása, arckifejezése elárulja egyszerűségét, s azt is, hogy fontos számára a vallás. Összekulcsolt kezében imakönyvet tart, talán éppen a templomból jön.
A művész fejlődésében újabb lépés, hogy az egyedülálló figura mellett szoborcsoportokat is komponál. Ilyen szoborcsoport a ravatal mellett virrasztó három öregasszony. Előre hajolnak, kezüket imádkozva kulcsolják össze. Arcukon döbbenet és fájdalom. Halott társuk mellett virrasztanak, elgondolkodva saját sorsukon.
Egy másik szoborcsoportot két hajlott tartású öregasszony alkotja Tartásukat a görcsös, kemény fa szabta meg. Egyikük kendőbe burkólózva, fejét lehajtva áll. Szomorú arca mély bánatáról árulkodik.
A másik kissé magasabb asszony vigasztalni próbálja őt. Összefont kezelt felemeli, ezzel is jelezni próbálja, hogy a megmásíthatatlanba belekell törődni. Arckifejezése, testtartása, mozdulata a vigaszt nyújtóra utal.
Az újabb szoborcsoport a falusi élet tipikus jelenetét mutatja be. A három öregasszony szomorú, hallgatag, kezüket szívük felett összefonják. Egymás felé hajolva állnak, egyszerű, hosszú ruhában.
Jellegzetes öltözékében, pörge kalapjában, szűrét vállára borítva őrzi nyáját az önálló szoborként szereplő pásztor. Botjára támaszkodik szigorú szemével tekintélyt parancsol.
Három jómadár" néz maga elé, hetyke rátartisággal, ravaszkodón egy másik kompozíción. A fiatalabbak zsebre dugott kézzel állnak, az idősebb harmadik hátrafonja kezét. Csizmát, csizmanadrágot, előre nyitott bekecset, pörge kalapot viselnek. Tekintetük, arcuk, tartásuk elárulja, nagy-nagy tapasztalatuk van az alkudozásban.
Önábrázolásnak is tekinthetjük a Szobrász nevet viselő szobrot. A férfi nadrágot, feltűrt ujjú inget visel. Két kezével erősen fogja a fejszét. Tekintete és tartása egyaránt azt érzékelteti, hogy nem hátrál meg semmitől.
A másik, hasonló szobron már az idősebb, de, még mindig fiatalos művész jelenik meg előttünk. Csak szerszámai változtak, ő maga nem. Ugyanaz a kitartás, elszántság jellemzi, mint fiatalabb korában, Két kezében erősen tartja a vésőt és a bunkót.
 |
A mindennapi életben előforduló házi perpatvart is megjeleníti. A bajuszos, kucsmás öreg mérgesen néz maga elé, látszik, hogy veszekedik asszonyával, aki most jött be a munkából. Az asszony nem néz urára, fejét is elfordítja, konok hallgatással válaszol a férfi szavaira.
A kétalakos szoborcsoport, a Vén huncut, férfi alakja jellegzetes testtartásáról kapta nevét. Kezét mélyen zsebeibe süllyeszti, kucsmája homlokába húzva, talán ezzel igyekszik palástolni a huncutságot, amit elkövetett. A mellette lévő asszonyka határozott kiállású, karjait magabiztosan összefonja. Tekintete komoly, ezzel is haragját fejezi ki. Papucsot, rövid szoknyát visel, haja kontyban. Egy öntudatos fiatal nőt láthatunk, aki éppen számon kéri urát, hol, merre járt, milyen csínyt követett el.
A régi falusi élet, a férfi és a nő viszonya jelenik meg két másik kompozíción. A gazdag paraszt keményen, rendíthetetlenül áll előttünk mindkét szoborcsoporton. Önelégült, öntelt, a világ közepének tudja magát. A „kevély" hátrafonja, a „rátarti" magabiztosan zsebébe süllyeszti ökölbe szorított kezét. Kidüllesztett mellel, szétvetett lábakkal áll mindkettő. A régi falusi sors tárul fel előttünk. Lehajtott fejjel, alázattal, hosszú évektől megtörten, munkától megkérgesedett kezeit összekulcsolva áll ura mellett az asszony. Arckifejezéséről, tartásáról, a fájdalom, a sok-sok megaláztatás olvasható le.
Magabiztosan, szinte kevélyen áll előttünk a falusi asszony. Rövid kabátkát, hosszú szoknyát, kötényt hord. Munkától megkérgesedett kezeit elől összekulcsolja. A kendő félig eltakarja arcát, de így is lehet látni, hogy az élet nem törte meg, sugárzik belőle az erő, az akarat.
Az élet végére jutott öregasszony minden fájdalmát ábrázolja egy nagyméretű szoborban. Az arc barázdáiból szinte leolvasható, hogy az egyik ránc előbb támadt, a másik később. Feje és teste szinte már összeaszott, csak felfelé tartó, egymást takaró keze beszél még életéről. Az alak tudatosan torzító, megnyújtott ábrázolása merész újítás.
Derűs hangulatot keltenek a menyecskék, fiatalasszonyok megragadó bájú ábrázolása. A barátság megnyilvánulását, egy újabb élethelyzetet is ábrázol a művész. Mintha egy véletlen találkozás tanúi lennénk. „Fontos" megbeszélni valója lehet a két menyecskének. Mondanivalójukat szemüket lesütve közlik egymással. Ez a kis esemény időtlen: játszódhat jelenben és múltban egyaránt.
Hasonló, de egyedülálló alak a kendős lány. Finom termetű, lesütött szemű, hosszú szoknyában, nagy csizmában álldogál. Sok munkától megerősödött kezeit szelíden kulcsolja össze.
Kigombolt mellényébe kapaszkodva magabiztosan néz elénk a fiatal legény. Az életnek bátran mer nekivágni. A kedves, fiatal lány kecses termetű. Hosszú ruhában, nagy csizmában jelenik meg. Szelíden kulcsolja össze kezeit, amelyek megerősödtek a sok munkában. Testtartása, lehajtott feje a férfival szembeni alárendeltséget fejezi ki.
Az öntudatos fiatal nőt ábrázoló szobron már nyoma sincs a hajdani elnyomottságnak. Kendőjét úgy kötötte hátra, hogy haja elől kilátszik homloka fölött. Öltözéke már nem népviselet: kerek nyakkivágású ruhát és pántos cipőt visel. Arca és tartása kétségtelenné teszi, hogy már a mai életből való, karjait magabiztosan összefonja, határozott tekintetével szembenéz velünk. Így jelenik meg a „tabi Vénusz" Megyessy Ferencnek „debreceni Vénusz"-a után.
Az ülő kontyos asszonyt ábrázoló szobor is mai figura. Arca fáradtságról árulkodik, talán éppen elfáradt a munkában. Öltözködése mai, dús haja fölött már nincs kendő. Megformálása robosztus, tömör.
Kitűnő pillanatképként örökítette meg a répaszedő lány alakját. Szintén mai lány, aki hátrakötött fejkendőben, rövid szoknyában erőlködve húzza ki a földből a répát.
Szintén pillanatkép a kapáló menyecskét megformáló szobor. Élethűen ábrázolja a kapálás jellegzetes testtartását. Hátrakötött fejkendős, rövid szoknyás mai lány, papucsban.
Önábrázolásnak is lehet tekinteni a tömören megformált, zömök, mezítlábas parasztfiút, aki izmos karjával épp most készül hátára feldobni a teli zsákot, hogy a cséplőgéphez menjen vele. Harmonikus kompozíciót hoz létre a földhöz feszülő, terpesztett lábak és a fiú előrehajló mozdulata.
Nagy Ferenc egyszerűséggel, bájjal tudja ábrázolni a női testet. Telt idomú, erős testalkatú lány nyújtózkodik, élvezi a napsütést. Kezét tarkójánál összefonva lábujjhegyre áll, látszik rajta, hogy jól érzi magát.
Legendák világa
Nagy Ferenc vallásos alkotásait, a domborműveket, szobrokat sorolhatjuk ide. A Nemzeti Galériában 1976-ban rendezett nagy kiállítása csalódást keltett a művészben: nem hittek faszobrászi tehetségében, csak mutatóban állították ki egy-egy alkotását.
 |
A tizennégy képből álló „Stációk" sorozat megrendelése jó alkalmat adott a bizonyításra. A sorozatnak nagy sikere volt, így a megrendelés ellenére sem tudott tőle megválni. Egy képes biblia illusztrációi inspirálták, de az alkotás folyamatában egyre inkább elszakadt attól.
A tizennégy képből az egyik azt a jelenetet ábrázolja, mikor Krisztust megfosztják ruháitól. Ezen a jeleneten kiváló az alakok egyénítése: Krisztus nyugalma és a római katona megdöbbenése, a két alak tekintetének találkozása. Az alakokat a művész nem szorította bele keretbe, hanem a keret elé helyezte őket. A Krisztus fején lévő, tövis koszorút jelképező nyolcas fonatú faragás népi jellegű. A másik jeleneten, a puritán egyszerűségű Pietán, az anya fájdalmát megrázóan tükröző jeleneten kitűnően hat az átlós kompozíció. Az alakok kettő keret elé kerültek és különösen szép a két fej és a két kéz kapcsolatának megoldása.
A siker további evangéliumi jelenetek, legendák ábrázolására ösztönözte. Nagy Ferenc nem vallásos, de ez nem gátolja abban hogy azonosulni tudjon azzal, ami a vallás lényege: a tiszta emberszeretettel. Az eszményi, vallási tematikájú ábrázolásoknak más magyarázata is van. A Nemzeti Galériában 1977-ben megismerkedett a középkori magyar szobrászat remekeivel, amelyeknek szellemét magába hasonította.
Az eddig még nem publikált művek közül Jézus életének néhány fontosabb fejezetét - születésétől haláláig - eleveníti meg a következő négy alkotás.
Nagy Ferenc utolsó remekműve a Betlehem. A dombormű a Megváltó születését ábrázolja. A bal felső sarokban a három királyt vezető csillag látható. A királyok ajándékukat - az aranyat, tömjént, mirhát - a jászol felé fordulva nyújtják át. Mária, Jézussal kezében és a mögötte álló József a kompozíció központi alakjai. József mozdulatában - ahogy kezét Mária vállára teszi - a féltés, szeretet fejeződik ki. A jászol körül az állatok leheletükkel melegítik az újszülöttet. Az alkotást jobb oldalon a pásztorok alakjai zárják le, arcukon meghatottság és a Megváltó születése fölötti öröm sugárzik. Az ábrázolásmód egyszerűségében is felemelő.
Jézus miközben kereszttel a vállán kivégzőhelye felé tart, édesanyjával találkozik. Jézus fején töviskoszorú, mely szenvedéseit még fokozza. Egyszerű ruhában, fejük körül glóriával ábrázolta az alakokat. A hatalmas keresztnek csak egy töredéke látszik. Az anya talán utolsó szavait, mondatait suttogja Jézusnak. Arcuk, tekintetük fájdalomról, szomorúságról árulkodik. Az anya egyik keze Jézus kezét fogja, másikat annak mellkasára teszi, mintha így próbálná feltartóztatni. A külső keret végig növényi díszekkel - margarétával, leveles indával - díszített. Az alakok szinte kilépnek a keretből, ezzel is közelebb érezzük a fájdalmukat.
A Golgota című alkotásnak a központi részét a keresztre feszített Jézus foglalja el. Arcán látszik a szenvedés. Körülötte az asszonyok, akik állva vagy térdelve imára kulcsolt kézzel siratják a Megváltót.
A dombormű alsó jelenetében az árulásnak lehetünk tanúi. Júdás átveszi „jutalmát", a harminc ezüstpénzt. A jelenetet virágos keret szegélyezi, a felső rész közepén a napot margaréta jelképezi.
A halott Jézust és az őt sirató édesanyját ábrázolja egy másik dombormű. A háttérben a kereszt és a létra, a kínhalál eszközei. Az édesanya testtartásával, arcának megformálásával a mérhetetlen nagy fájdalmat kiválóan érzékeltette Nagy Ferenc. Szívszorító, ahogy az elviselt szenvedések nyomai még látszanak a halott Jézus arcán. A művet virágmintás keret veszi körül, melyet még farkasfog-sor is díszít. Fent, középen visszatérő motívumként a napot itt is margaréta jelképezi, alul középen pedig töviskoszorú van elhelyezve.
Krisztus siratását balladai tömörséggel megfogalmazott kompozícióban ábrázolja. A teret teljesen betölti a mozgalmas, sokalakos jelenet. Az álló alakok feje egyenlő magasságban éri el a keretet. A figurák mindegyike külön egyéniség, nincs két egyforma arc. Az álló apostolok függőleges vonulatának ellentéteként a halott, fekvő Krisztust és a fölébe hajló, zokogó női figurákat vízszintes vonulatként ábrázolja.
Az álló apostolok nyugalmával ellentétes a sirató nőalakok határtalan fájdalmának kitörése. A széleken elhelyezett figurák befelé fordulnak, így lezárttá válik a kompozíció.
Lírai szépségekben gazdag jelenetet ábrázol a művész, amikor a négyszögletű fülkében elhelyezett Veronika átszellemült arccal, rajongó, álmodozó tekintettel fordul Krisztus felé, hogy homlokát kendőjével megtörölje. A kendőt megemelő kéz mozdulata, a kendő lengése, Veronika ruhájának lebbenése különösen finom. A Veronika fölé hajló Krisztus feje és tartása szelíd nyugalmat áraszt. A sima belső keretet virágos keret veszi körül, amelyen Nagy Ferenc dunántúli ornamentikájával találkozunk. Ez a külső keret felül, a közepe felé emelkedik, szinte megkoronázza a jelenetet.
Egy másik kompozíción két térdelő angyal veszi körül a középen álló Máriát. Kezeinek tartása a megdicsőülést jelzi, a palást függőleges, nyugodt esése pedig hangsúlyozza méltóságteljes lényét. A művész újabb lépést tett, mikor alakjait itt már csaknem körplasztikusan mintázta meg a relief keretén belül. Különösen szépen látható mindez a jobboldali angyalon: befelé forduló oldala is csaknem teljesen kifaragott. Az ünnepélyes hangulatot a háttér ferdén futó sugarai fokozzák. Ha Mária koronájának díszítményét, a kereten lent és fent vízszintesen végigfutó virágornamentikát, valamint a függőleges szélek farkasfogas díszítősorait nézzük rögtön szembetűnik a díszítés magyar jellege.
Az előbbi ünnepélyességével ellentétben nagyon emberi, közvetlen egyszerűséggel ábrázolja a Szent Családot. A két felnőttet ábrázoló figura finoman hajlik a gyermek fölé, aki elfogódottan tekint anyjára. A jelenetet körplasztikusan faragta meg a művész, így az alakok már teljesen elválnak a háttértől. A kompozíció bensőségét nemcsak a tekintetek kapcsolódása hozza létre, hanem az a láthatatlan, de a néző szemét mégis irányító vonal is, amely József, a gyermek és Mária karjának vonalát válltól vállig összekapcsolja. A keretező dús díszítmény tagolása is érdekes. Itt is megjelenik a ragyogó napra emlékeztető margaréta, illetve az alsó sorban a virágok között vallási jelképek láthatók. Az oldalkeret hagyományosan dunántúli motívumokkal díszített.
A Virágkoszorús Madonnát önálló szoborként ábrázolja. Koronáját margaréták és csipkés levelű tulipánok ritmikus váltakozása alkotja, övét pedig tulipánok díszítik. Nyújtott alakjának hatását tovább fokozza palástjának, ruhájának hosszanti redővetése. A Madonna tekintete befelé néző, átszellemült. Széttárt kezei az önmagát osztogató jóságot fejezik ki.
A megfeketedett fáról kapta egy másik Madonna szobor a fekete jelzőt. Az anya, karján gyermekével, szomorúan néz felénk, mintha sejtené mi lesz gyermeke sorsa. Egyszerű, hosszú ruhát visel, mely lábainál redőződik egy kicsit.
Kecsesen, feje körül glóriával, kezeit imára kulcsolva áll előttünk egy kis talapzaton a Glóriás Madonna. Egyszerű ruhát visel, lábán papucs. Egész megjelenése az ártatlanságot, jóságot sugározza. Ékszerszerűen finom a fülke keretének virágdíszítése: a hullámvonalas indán körülfutó tulipánok és margaréták. A virágkoszorú nem összefüggő, hanem szakaszokra bontott. Alul egy nagy margaréta, felül pedig egy szív látható. A szakaszokat alul, felül farkasfog zárja le.
A Barokkos Madonna jellegzetessége és amiről a nevét is kapta az, hogy nem népi motívumok díszítik, hanem a barokkra jellemző leveles indák ebből a díszítésből emelkedik ki Madonna a maga egyszerűségével. Köpenyének ábrázolása is eltérő az eddigiektől. Bal kezével felfogja köpenyét, ezáltal ruhája nagy redőkben hullámzik lábáig. Kezében egy lángoló szívet tart. Az egész alak szinte kilép a keretből.
A magyar legendák világa különösen vonzotta Nagy Ferencet. így jeleníti meg Árpád-házi Szent Erzsébetet. Szép arca mintha azt fejezné ki, hogy osztozik minden emberi szenvedésben. Kötényében rózsákat tart: kenyeret vitt a szegényeknek, amely a legenda szerint virággá változott. Csodálkozó arca és kissé nyitott szája arról vall, hogy őt magát is meglepte a virágcsoda. Kissé csontos arcának megformálása, szemeinek vonala - mint több más nőalakjáénak is - feleségének arcát idézi.
Gárdonyi Géza Isten rabjai című regénye nagy hatással volt a művészre. A Mátyás templom alagsorában nézelődve látott egy kis márványszobrot. Ez és a könyv együttes hatása ösztönözte Árpádházi Szent Margit szobrának megalkotására. Fejét kissé oldalra hajtja, szomorú tekintete a messzeségbe vész. A dunántúli mezők virágaira emlékeztető liliomszálat tart kezében. Földig érő öltözéke még karcsúbbnak mutatja amúgy is megnyújtott alakját.
Az államalapító István királyt teljes méltóságában jeleníti meg, uralkodói jelképekkel kezében. Tartás a mozdulatban, tekintete teljesen szembenéző, határozott, mint aki tudja, hogy a magyarság történelmét formálja. A király alakját kiemeli az alig tagolt, hullámvonalas viráginda a kereten. Talapzatként hat a gazdag virágornamentikájú, széles, vízszintes sáv, amelynek motívumai között látható a pajzs bárddal és karddal.
István király feleségét, Gizellát is megjeleníti. Hosszú haja vállára omlik, kezeit elől összefonja. Szinte kilép a keretből. A fülke keretének virágdíszei között hullámvonalas indán körülfutó margaréták és tulipánok láthatóak. A virágkoszorú szakaszosan bontott. A nap ontja sugarait a felül csúcsos keretről.
A kinyitható hármas oltár monumentális hatású. Az oltár egyes részeiben félkörös fülkék foglalják be az alakokat. Középen Mária áll, karján a gyermekkel. Magához öleli, miközben gyengéden tekint rá. Megformálása nagyon egyszerű és közvetlen, mint egy falusi anyáé. A többi alak ábrázolása is hasonló. Balról magyar süveges pásztorfigura halad, mellette bárány, kezében kampós bot. Jobbról József közeledik Máriához, fűrésszel karja alatt, szekercével a kezében. A mellékalakok oldalnézetűek, a jelenet így alkot zárt kompozíciót a szembenéző Máriával. Az oldalszárnyakon egy-egy széles, míg a középrészen két függőleges díszítménysor húzódik. A finom, aprólékos, dús virágornamentikákat négy részre tagolta, melyeket farkasfogsor választ el egymástól. A virágok közé számos jelképes motívum került: a hit, remény, szeretet szimbólumai, a Szentlélek, a betlehemi csillag, csengők, harang, harsonák veszik körül Máriát. Hasonló jelképes motívumok láthatók a két szélső sáv virágai között: üstökös, a Szaturnusz bolygó gyűrűjével, csillagok, hold, birka csengővel, juhászkampó, kalapács, gyalu, csanak. Mindegyik alak felett félkörös térkitöltő sáv húzódik, gazdag díszítménnyel, farkasfoggal szegélyezetten. A becsukott oltár szárnyainak külső díszítése egészen más: nagyvonalú viráginda fut végig az egész felületen, tükörképszerűen ismétlődve mindkét szárnyon. A belső díszítményhez hasonlóan itt is farkasfog a felső és az alsó lezáró mintasor.
Az életöröm diadala
Ebbe a csoportba a népi díszítőművészet körébe tartozó, az életöröm kifejeződését elősegítő, megvalósító eszközök, például citerák, szaruserlegek, ivókürtök tartoznak. Ezek az életöröm különféle megnyilvánulásainak állítanak emléket, mint a lakodalomnak, a lakodalmas menetnek, a szüretnek, a szüretelőknek.
Két áttört szaruserlegen az almaszedés és a szőlőszüret jelenetei elevenednek meg. A munkafolyamatok tömören, szemmel leolvasható egymásutánban követik egymást és az alakok öltözködését is figyelembe véve már a mai életre utalnak. A két serleg szerkezeti rendje teljese eltérő. Három vízszintes sávra tagolódik az almaszüreten a díszített felület, a szőlőszüret kompozíciója csavarvonalas menetű. Bámulatot kelt, hogyan tudott a művész különböző mélységeket, egymás mögötti rétegeket kialakítani, hogyan tudta a térhatás, plaszticitás, a rajzosság és domborúság, a fényárnyék játék ilyen finomságát elérni a 3-4 milliméteres szaru falában. A csipkeszerűen áttört háttér levegősen könnyű hatást kelt: a művész zsákvarró tűvel alakította tovább a háttér már áttört kerek kis lyukainak formáit.
Alul és felül az almaszedés jelenetű széles virágornamentika fogja közre, amelyből az erdő állatai sem hiányoznak. A munka a gyümölcs szedésével indul. Egy fiatal nő ágaskodva szedi a fáról az almát, a többiek ládákba, kosarakba rakják és viszik a leszedett almát, végül megpihennek. Az alakok erőteljesek, az arcok finoman kidolgozottak, a mozgások lendületesek, minden mozdulat más és más.
A szőlőszüret jelenetén a díszített felületet egyoldalas rozmaringág osztja fel a farkasfoggal áttört alsó és felső szegélyen belül. A jelenetek lent virágornamentikából indulnak és fent abba torkollanak. A jelenetsor mozgalmasságát a csavarmenetes felépítés kitűnően fokozza. A munkafolyamat egyes szakaszait hatalmas szőlőtőkékkel választotta el egymástól. A művész a munkán kívül az embert is ábrázolja: a puttonyos férfi gyengéden a térdelő, szőlőt szedő lány vállára teszi a kezét, vagy a vödrébe szőlőt szedő, előrehajló lány hátát megböki egy legény, akinek nyilván „fontos" mondanivalója van számára. Lírai bensőség fűti az egész jelenetsort. Az élet teljes ábrázolásának törekvése ezeken a képsorokon is érzékelhető: a folyamat befejezését jelző öreg, borosüveges férfival.
Faragott citerái formai kísérletező kedvének példái. Az 1973-ban meghirdetett „Röpülj páva" népművészeti mozgalom vetélkedője alkalmából készült a kecskeméti hangszerpályázatra beküldött citerája, melyet nívódíjjal jutalmaztak. Nagy Ferenc maga is sokoldalú népművész volt, citerázott, énekelt.
A citera lépcsőszerűen faragott oldalán virágok közt bujkáló fácán, páva, galambok láthatók, hosszabb oldalát pedig szakaszokra bontotta. A paraszti élet három tipikus jelenetét mutatja be a négy gazdag virágornamentikájú pávás kép. Az első képen a tölgyesben ropja a táncot két alak, bő gatyában lobogós ingujjal, pörge kalapban. Mozgalmas, lendületes jelenet. A középső képen a citera hangjára táncolnak a lányok. Egyszerre lépnek, szinte halljuk lábuk dobbantását. A teljességre törekvés igénye itt is megjelenik: a záró képen öregek táncolnak, csizmás lábakat nehezen emelve. A ritmust tapsol ló kezük szolgáltatja. Az egész díszítmény felülete egyenletesen, nem túl mélyen domborított, ebből adódik a kompozíció finom fény-ári nyék játéka.
Egy másik citera egyik oldalán a lakodalmas menet látható. Szil te hallani a zenészek játékát. Elöl halad egy kisfiú és egy kislány, mögöttük az ifjú pár. Ókét követik a szülők és a vendégsereg, fiatalok, öregek, gyerekek, párosával, vidáman vonulva. A lányok díszes kendőt, vagy virágot tartanak kezükben. A férfiak kalapján szalag, a lányok hajában virág. A menetet a rezesbanda zárja. Nincs két egyforma alak. A szoknyák ringása érzékelteti a mozgást. Az elől levő alakok részben takarják a hátsókat. Elől és hátul egy-egy virágsor zárja le a képet. A citera másik oldalát három részre bontotta a művész, A két szélső részben virágok között páva látható, a középső részben pedig egy nagy margaréta.
A harmadik citera simább oldalán kondájukat legeltető juhászai találkoznak az erdőben, egy pedig a fa alatt furulyázik. Mintha az erdő vadjai is figyelnének a muzsikaszóra. A citera másik oldalának erősen domborodó felületén a három jelenet közé virágbokrok ékelődnek. A bal szélen pipázó öreg parasztok állnak, hallgatagon is beszélgetve. A másik szélen három öregasszony pletykálkodik, a középső füléhez odahajolva. A középső asszony merev tartásával tartózkodását fejezi ki. Ezt a tartózkodását hangsúlyozza az, hogy tekintete semmit nem árul el, kezeit köténye alá rejti. Középen, élénk beszélgetésbe merülve a fiatalok csoportját látjuk. A művész nagyobb teret ad nekik, ezzel is jelezni akarja, hogy előttük áll az élet, övék a jövő
A lakodalmas menetet - ami a citera oldalán már megjelent - egy nagyméretű domborművön látjuk viszont. A násznép a hagyományai népi szokásrend szerint vonul. Elől díszes pártával a fején, méltósági teljesen lépked párjával a menyasszony. Öregek, fiatalok, gyerekei vonulnak mögöttük. A lányoknak virág a hajában, a férfiak kalapján szalag; van aki díszes zsebkendőt tart kezében, mások virágot. Harsányan hívja fel a falu népének figyelmét az ünnepi eseményre a rezesbanda, mely élethűen zárja le a menetet. A relief majdnem kör plasztikus. A figurák mozgása, arcvonása a valóságot vetíti elénk, Egymásba karolva, párosával mennek, az elöl levő alakok takarják a hátsókat. Nagyon szép a lábak lépésének ritmusa, a szoknyák ringása. alakja a jelenetsornak talán legszebb részlete. Szoknyájukat felhúzva, egymás kezét fogva végzik a munkát. Szép arcuk, izmos testük, melyekre ráncokat vető ruhájuk feszül, nem maradhat hatástalan: még az asztalnál iszogató idős férfi is - aki ismét egy teljes életfolyamat lezáró eleme - nem tudja közömbösen nézni őket.
 |
Ebbe a csoportba sorolható a következő két dombormű is. A béke a világon minden ember számára fontos. Ez a legfőbb mondanivalója a Béke obeliszknek. Egy fiatal, ártatlan lányt láthatunk, aki az általa szabadon engedett galamb után néz, amely a béke szimbóluma. Az alkotás alsó részében az öt földrészt - Ausztrália, Amerika, Afrika, Ázsia, Európa - egy-egy emberfej jelképezi. Mindegyik fej az adott földrész lakójának jellegzetességét mutatja. Nők és férfiak, akik számára egyaránt fontos a béke. Az egész alkotás formája - az ég felé törés - az obeliszk jegyeit foglalja magába.
A tavasz a megújulás időszaka. Ekkor virágzanak újra a fák, színesedik a rét, az erdő, az emberek vidámak, boldogok. A tavasz ugyanakkor a munka időszaka is. A földeken újra kell dolgozni, a vetést megkezdeni. A Tavasztündér alakjával is a bőséget jelképezi. Telt idomú, erős testalkatú lány. Hosszú haja meztelen hátára omlik. Fején virágokból font koszorú, kezében egy szál virág. A külső keretben az eddigieknél jóval több virág jelenik meg, ezzel is jelezve a tavasz megérkezését.
Átmenet a népművészet és a magas művészet között
Az ötvenes évek elején megpezsdült az érdeklődés a népművészet iránt, a fiatal népművészek intézményes keretek közé tömörítése, a háziipari szövetkezetek megalakulása kétségkívül hatott a magyar népművészetre. Az idős művészek helyére újak léptek és a népművészetet a népi iparművészet kezdte felváltani.
A fiatalabb faragók, mint hivatásos faragók, már a pásztorművészet teljes átalakulásának időszakában léptek fel. Megőrizték a népi tárgyformákat, amelyek használati tárgyakból vitrintárgyakká lette, illetve új tárgykörökkel bővült a repertoárjuk, mint a dobozok, cigarettatartók stb. A régi technikákat is alkalmazzák, de főképp a századforduló óta divatos domború faragást kedvelik fára is, szarura is, sőt a fa és csont csipkeszerű, áttört díszítése hódít tért körükben. Mintakincsükben leggyakoribbak a virágábrázolások, állatábrázolások, olykor a mai életükből választanak egy-egy témát.
Nagy Ferenc még beleszületett a népéletbe: a somogyi pásztorfaragó ősök mintájára vette először a kést a kezébe. Faragótársainál sokkal érzékenyebb a hatásokra. Nemcsak az idős dunántúli pásztorfaragók (id. Kapoli Antal, ifj. Kapoli Antal) munkáit tanulmányozta figyelemmel, nemcsak faragótanfolyamon vett részt Tihanyban fiatalon, de szívesen eljárt kiállításokra is, s a kínai népművészet budapesti bemutatkozása közvetlenül is hatott áttört, csipkeszerű tárgyaira. Emellett művészettörténeti könyveket is szívesen olvasott, s különösen a görög szobrokról látott reprodukciók ragadták meg figyelmét.
Nem engedett a csábításnak, hogy a nagy somogyi mesterek stílusát és formanyelvét másolva a könnyebbik útját válassza az érvényesülésnek, mert tudta, hogy ez puszta reprodukálás lenne. A somogyi népi faragóművészet motívum- és formakincsét úgy olvasztotta be egyéni stílusába, hogy nem vált senki utánzójává és sajátos, öntörvényű, tiszta, igaz, egyedülálló művészetet teremtett!
Technikai virtuozitása kezdettől fogba érzékelhető domború, mélyített és karcolozott díszítéssel készült munkáin: a cseresznyemag kőkemény héjába vésett motívumoktól kezdve a történelmi mondáinkat, betyárlegendáinkat fölidéző szarukürtjeiig, ékszerdobozkáinak, sótartóinak ornamentikájától az egyházművészetben teljesen új irányt mutató műveiig. A díszítendő tárgyak felületét gazdagon és lendületesen kitöltő növényi motívumok (virágok, termések, indák, fák) között gyakran láthatjuk az erdő-mező állatait, emberalakokat, melyek mozgalmasabbá, életszerűbbé, változatosabbá varázsolják a látványt, egyszersmind a plasztikához való erőteljes vonzódásának jelei.
Bár Nagy Ferenc egyik korábbi faragási technikáját sem adta fel, munkásságában egyre hangsúlyosabb szerepet kapott a figurális körplasztika, a háromdimenziós szabad szobor. Megtette a lépést, hogy elszakadjon a népművészettől, el a népi iparművészettől, s tudatosan, tárgyformáló körplasztikát, emberábrázoló faszobrászatot műveljen.
A kisméretű emberábrázolás igénye már az ötvenes évek elejétől jelentkezik nála: a tömör, zárt formaadás, a fej tartásával, a hát görbületével való érzelem és indulat kifejezése a szobrok művészi erőssége. Tetten érhető a természetelvű szemlélet, de mégis minden esetben jelen van az egységes - s csak Nagy Ferencre jellemző - formai átírás.
Motívumanyaga hagyományosan dunántúli, de teljesen egyéni a megfogalmazásuk, s nem kapcsolódik egyetlen ismert stílushoz sem.
Szobrait a bukszusbokor (puszpángbokor) vagy ahogy ő mondja: puspánbokor fájából faragja. Méretük az arasznyitól általában az ötven-hatvan centiméter magasságig terjed, de van amelyik meghaladja az egy métert is. Szobrain emberalakokat, fiatalokat, öregeket vallási témákat mintáz meg. Az anatómiai tudásnak - alkotójuk is mondja - talán híjával vannak szobrai, de a hiányt valamiféle naiv, népi báj pótolja.
Rendkívüli tehetsége révén a hagyományokat tovább fejlesztve, a modern kor követelményeihez is igazodva, olyan magasságba emelte a népi faragóművészetet, amelyhez hasonló eddig nem volt!
„Nagy Ferenc szobrász és faragó. A szobrász az művész, képzőművész, a magas vagy tudatos, az egyéniséget kifejező művészet alkotója. A fafaragó pedig népművész; ösztönös, a hagyományokba belenövő, az őt körülvevő világ: tárgyak, emberek és foglalkozások, az életmódot meghatározó természeti környezet, tehát egyfajta kollektívum, összefoglaló jellegzetesség, típusok kifejezője." (11)
Nagy Ferenc művészete átmenetet képez a népművészetből a népi iparművészeten át a magas művészetbe (képzőművészetbe). Mégpedig úgy, hogy a hagyományból, a Somogyban különösen gazdag és elhíresült pásztor-fafaragó népművészetből indul és hamarosan az egyéni, a tudatos művészet körébe emelkedik: szobrászművésszé fejlődik. Ez az átmenet ad alkotásainak egyéni kivitelezési formákat és a formákhoz alkalmazkodó faragószobrász technikát.
Mindegyik alkotásáról az mondható el, hogy nem alkalmazott: művészet, nem díszítőművészet, nem faragás, ha még oly mesteri munka is különben, hanem azt, hogy szobor vagy dombormű. Kifejezik ezt a tárgyválasztások is. Alakmintázásokkal (faragásokkal), vagyis szobrokkal, domborművekkel találkoznak.
A nagyfokú plaszticitással és realista igénnyel formált emberalak kos domborműveit még a hagyományos pásztorfaragás stilizált növénydíszei veszik körül. Ezek jelzik azt, hogy a művész honnan indult.
Domborművei az alakokon kívül szokásokat, de még inkább munkafolyamatok pillanatait örökítik meg leginkább. Sok a vallási tárgyú szobor-dombormű is. Az úgynevezett vallási tárgyú alkotások semmiféle különállást nem mutatnak (sem anyagban, sem technikában, sem a saját anyag adta lehetőségek kihasználásában stb.) a „világi" tárgyúakkal szemben.
Nem is mutathatnak, mert a művész egyéniségén, saját világán keresztül öltöttek formát ezek a látszólag különböző tárgyak, tárgykörök váltak művészi alkotásokká, szobrokká, domborművekké.
Interjúk, cikkek az alkotóról
Az általam elolvasott interjúk, cikkek során több érdekességre is felfigyeltem. Általában felesége, Emma néni válaszolt a feltett kérdésekre. Az olvasót azonban erre már a cikkek elején esetenként figyelmeztetik. Az életrajzi adatokba belefűzik azt a tényt is, hogy Nagy Ferenc mindig is elzárkózó és szerény, nem a szavak embere volt. Azt vallotta, hogy művei beszélnek helyette.
Emma asszony irányítása a témaválasztásban is megmutatkozik. Az egyik beszélgetés során kijelenti: „A szobrászatban én vagyok a szem, az uram a kéz. Azt csinálja, amit én mondok." (8)
A folyóiratokban részletesen foglalkoznak Nagy Ferenc faragásaival, azok technikájával, témakörökkel, így pl.: vallás, történelem, életképek, mondavilág. Szinte mindenhol utalnak arra, hogyan vált népi iparművészből szobrásszá, és ebben a folyamatban kik voltak segítségére. A róla megjelent cikkek jellemzői, hogy általában életúttal kezdődnek és a művészről, illetve műveiről is közölnek képeket. Hangvételük elismerő, dicsérő.
Az újságok kiemelik, tudatosan törekedett arra, hogy művei együtt maradjanak, állandó kiállítása legyen. A múzeumban lévő darabok segítségével végigkísérhető életútja.
Egyik nyilatkozatában arról beszélt, hogy szeretné megérni, hogy a Galéria épületének földszinti részében levő könyvesbolt helyén egy vendég galéria kerülne kialakításra. Nem magának, másoknak, a fiataloknak, tehetségeseknek. Alma másként valósul meg. Halála után az ő művei fogják betölteni az ezután kialakítandó termeket. Ezáltal az is megvalósul, amire egész élete során törekedett, vagyis az, hogy művei együtt maradjanak.
Az írások érzékeltetik, hogy a szobrok üzenete a valós élet, az egyszerűség, tisztesség, öröm és bánat, szomorúság, nem több és nem kevesebb. Ennek ellenére kezdetben a végzett szobrászok nem ismerték el munkásságát. Műveinek legmegragadóbb alkotásai a bibliai ihletésű, illetve a legendák világát idéző darabok.
Ami számára fontos lett volna, a reklámmal csak egy cikk foglalkozott. Az országban és Európában sokfelé ismerik ragyogó műveit és díjazták számos kitüntetéssel, de szűkebb környezetében Tabon kevesen ismerik. Tudják hol a Galéria, de sokan nem méltatták arra, hogy meg is nézzék, mi látható ott. Ezzel kapcsolatban a vendégkönyvekben is találhatók utalások. Közülük szeretnék néhány mondatot kiemelni: „Hihetetlen értékek propaganda nélkül. Nagy csoda, hogy a mester Magyarországon tevékenykedik még a szinte állandó külföldi meghívás és szerető fogadtatás ellenére. A saját hazájában szeretne próféta lenni, vajon sikerül?" „Kár, hogy az ilyen művész alkotások a reklám hiánya miatt csak az igaz, magyar érzelmű emberekhez jutnak el." „A kiállítás elbűvölő, gyönyörű. Nagy tehetségről tanúskodik. Nagyobb propagandát kellene csinálni, hogy büszkék lehessünk magyar Testvérünkre, akinek a jó Isten igen nagy tehetséget adott." (9)
A kiállítás látogatói között már eddig is voltak olyan ismert személyiségek, mint Göncz Árpád köztársasági elnök, aki szintén elismeréssel nyilatkozott a látottakról. Somogyi László és Váncsa Jenő volt miniszterek aláírásával látható a következő beírás: „Nagy élmény volt számunkra a galéria megtekintése. Igazi, nagyszerű művészetet ismerhet meg a látogató. Feri bátyánk elkötelezettsége, a magyar ember, a paraszti élet és történelem bemutatása nagy hatással volt ránk. Gratulálunk, jó egészséget, sok sikert kívánunk a művésznek". (10)
Elismerésüket, csodálatukat fejezik ki a vissza-visszatérő külföldi látogatók is. Egyformán hajt fejet az alkotások és alkotójuk előtt az Erdélyből jött, a kanadai, olasz, japán, belga, angol, orosz, német és holland művészetet szerető ember.
Kitüntetések, társadalmi elismerések
1955 A Varsói Világifjúsági Találkozó művészeti nagydíja „Szocialista Munkáért Érdemérem"
1956 A Népművészet Mestere A Magyar Szovjet Társaság oklevele
1958 Kapoli Emlékdíj
1964 A 10 éves szövetkezeti mozgalom díszoklevele
1967 I. díj a Mezőgazdasági Kiállítás és vásár pályázatán
II. díj a Kapoli pályázaton
1968 III. díj a Kapoli pályázaton
1969 II. díj a Kapoli pályázaton
1970 Kapoli Emlékdíj
1972 I. díj a Kapoli pályázaton
1974 I. díj a Kapoli pályázaton
1976 Oklevél a művészeti szemle járási bemutatóján
1978 A Munka Érdemrend Bronz fokozata
1981 A Tab Nagyközségi Közös Tanács Emlékérme
1983 A Somogy Megyei Tanács V. B. művészeti díja
A Népi Iparművészeti Tanács 30. évfordulójának emlékplakettje I. díj a Kapoli pályázaton
1986 Szocialista Kultúráért kitüntető jelvény
1990 Somogy Megye elismerő oklevél
1994 Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt
1998 „Somogyért" kitüntető díj
„Tab Város Díszpolgára" kitüntetés
Utószó
Dolgozatom megírásakor a rendelkezésre álló anyag bősége miatt nehéz helyzetbe kerültem. Nehéz volt a dolgom, mivel Nagy Ferenc művészetét nehéz behatárolni, hiszen átmenetet képez a népművészetből a népi iparművészeten át a magas művészetbe. Így hosszú évek során alakította ki sajátos, egyedülálló művészetét. Nehéz volt azért is, mert válogatnom kellett az alkotó egész élete folyamán létrehozott művek közül. Ügyelnem kellett, hogy minden témakörből megfelelő mennyiségű alkotás kerüljön elemzésre.
A lehetőségekhez képest próbáltam minden témakört egy-egy jellegzetes alkotással illusztrálni. Ezek az alkotások jelenleg vagy a Galériában találhatók, vagy a családi háznál.
Az a munka, amit Lengyel Györgyi elkezdett és én folytattam, még nem fejeződött be. Hosszú hónapok, talán évek munkája áll még azok előtt a szakértő személyek előtt, akik ezzel a témával fognak foglalkozni. Hivatalosan is katalogizálni kell az összes művet. Mindegyik adatait fel kell jegyezni, és pár mondatos jellemzést írni róluk. Fontos az értékbecslés, hiszen egyre nagyobb értéket képviselnek mind szellemileg, mind anyagilag. Elkerülhetetlen feladat a kitüntetések, társadalmi elismerések végleges összeírása, mivel Lengyel Györgyi csak 1983-ig gyűjtötte azokat össze.
Tab város önkormányzatára is nagy feladat hárul. A Galériát és az alatta lévő könyvesboltot át kell alakítani, hogy méltó helyre kerülhessenek az alkotások. Célszerű lenne, és a vendégkönyvekben olvasott bejegyzések szerint igény is lenne arra, hogy kis füzeteket és képeslapokat jelentessenek meg tájékoztatás és értékesítés céljára. Ezek tartalmazhatnák a művész rövid életét és művészien elkészített képeit.
Mindenképpen el kell készíteni Lengyel Györgyi Nagy Ferenc faragó népművész című könyvének második, bővített kiadását. Ez a könyv tartalmazná azokat az alkotásokat is, melyek eddig még nem jelentek meg nyomtatásban. Érdemes lenne az 1989-ben sugárzott Vitray Tamás: A faragó ünnepnapja című portréfilmje alapján egy posztumusz filmet készíteni. Ami talán a legfontosabb, amivel eddigi nagyon keveset foglalkoztak, az a reklám. Egy jó reklám a megfelelői helyen hirdetve - gondolok itt az utazási katalógusokra, művészeti magazinokra - segíthet abban, hogy egyre több ember ismerje meg ezeket a szobrokat, melyeknek lelke van.
Az általam felvázolt tennivalók megvalósításához idő és természetesen anyagi fedezet is szükséges. Mégis úgy gondolom, hogy érdemes mindezt elvégezni, mert Nagy Ferenc megmutatta, hogy ma gyár szobrászatunk a jelen időben mégsem hanyatlik. Ezért munkásságát különösképpen becsben kell tartani az utókor számára.
 |
| Nagy Ferenc és Nagy Ferencné |
(Ezúton szeretnék köszönetet mondani Nagy Ferenc családjának és Bertalan Bélának, a tabi Városi Könyvtár igazgatójának, hogy információkat szolgáltatva segítették dolgozatom elkészítését.)
Bibliográfia
BALÁZS ANDOR: A magyar ősanya Tabon. Somogyi Krónika. 1996. II évf. 27. p. 7.
BÁTHY ZSIGMOND, CYORFFY ISTVÁN, VISKI KAROLY: A magyarság néprajza. Tárgyi néprajz l-ll. 2. kiadás. Bp.: Egy. Ny. 1941. 274- 347.
DR. DANKÓ IMRE: Nagy Ferenc szobrász és fafaragó siófoki kiállításáról Siófoki Hírek, 1993. VI. évf. 15. sz. 4. p.
DOMANOVSZKY GYÖRGY: A két Kapoli. Bp., Corvina, 1983. FÉL EDIT - HOFER TAMÁS: Parasztok, pásztorok, betyárok. Emberábrázolás a magyar népművészetben. Bp.: Corvina, 1966. FÓNAI: Fafaragó az interneten. Somogyi Hírlap, 1997. VIII. évf. 181. sz. 6. p.
GULYÁS J. ATTILA: Pásztorok, szentek. Magyar Nemzet, 1994. LVII. évf. 19. sz. 8. p.
GYENESEI ISTVÁN: Művei beszélnek helyette is. Somogy, 1994. XXII. évf. 1. sz. jan-febr. p. 53-56.
HORÁNYI BARNA: Angyali üdvözlet Nagy Ferenctől. Somogyi Hírlap, 1994. V. évf. 5.sz. 7. p.
KÁLMÁN GYULA: A hetvenöt éves Nagy Ferenc faragó népművész köszöntése. Somogyi Honismeret, 1995. XXIII. évf. 5. sz. p. 93-96. KNÉZY JUDIT: Somogyi pásztorművészet. Somogy Megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya, 1967. p. 46-54.
LENGYEL GYÖRGYI: „Csak az anyagnak szárnya legyen". Nagy Ferenc faragó népművész. Bp.: Kossuth Ny., 1985. LENGYEL GYÖRGYI: Nagy Ferenc népi iparművész a Népművészet Mestere. Népművészet, háziipar. A háziipari szövetkezetek lapja. 1970. XI. évf. 9. sz. p. 6-7.
LESKÓ LÁSZLÓ: Madonna a kisdeddel. Szabadföld, 1987. XLIII. évf. 52. sz. 8. p.
MALONYAY DEZSŐ: A magyar nép művészete III. sz. A Balaton vidéki magyar pásztornép művészete. Bp.: Franklin, 1911. MANGA JÁNOS: Magyar pásztorfaragások. Bp.: Corvina, 1972. MATYIKÓ SEBESTYÉN JÓZSEF: Csillagként virraszt... Siófoki Hírek, 1998. XI. évf. 4. sz. p. 4.
ORBÁNNÉ VÉGH ERIKA: „Ahogy a fa akarta" Tabi Újság, 1998. VIII. évf. 1. sz.
TAKÁCS TIBOR: Nagy Ferenc őrzi a kincseit. Népszava, 1987. 115. évf- 239. sz. p. 10.
| |