| |
A romantika megkésett képviselőjének, Zichy Mihálynak művészetét híven őrzi zalai emlékmúzeuma. Műteremháza a történelem viharait jól állva, napjainkban is meg-megújulva vonzza a bel- és külföldi látogatókat. Zichyre méltán büszkék a somogyiak és különösen szűkebb pátriájának lakói.
Most azonban nem kívánom általában méltatni művészetét, hisz ezt már oly sokan és sokszor megtették, hanem szemezgetni szeretnék az életműből. Valójában legfontosabb alkotásaiból nyújtok át egy csokorra valót úgy, hogy mögöttük magát az indító eszmét, pontosabban a démoni megjelenítését keresem.
Tudjuk, hogy a démoni, vagyis egy adott istenséghez nem köthető jó, vagy rossz ábrázolása korszakonként eltérő volt. Mai, jellegzetesen századvégi értelmezésünkben ismét felerősödött az extrém rossz iránti fogékonyság. Míg az isteni és a gonosz démoni a régi görögöknél még alig vált el egymástól, már a középkortól fogva az ördögi megszemélyesítője lett a DÉMON.
A 19. század második harmadában az új stílusirányzat, amit romantikának nevezünk erősen vonzódott a megfoghatatlan szellemi erőkhöz.
Némileg hasonlóan korunkhoz, akkor is a racionális tudomány eredményeivel szemben fordultak a földön túli erők felé. A különös, a megfoghatatlan, a démoni, a horrorisztikus vált érdekessé. Ezen erők képi láttatását próbálta meg az akkor erre hivatott média, vagyis a képzőművészet, nem lévén film, a fotográfia is csak kezdeti lépéseit tette.
Zichy bonyolult, megannyi ellentmondástól feszített életművének három különböző szakaszához kapcsolódnak a téma szerint kiválasztott képek. Merőben eltérő történelmi, földrajzi és kulturális viszonyok között Bécsben, Párizsban, majd Szentpéterváron másként ragadta meg a démonit. Először a természeti-ősi, majd a történelminapi, és végül az irodalmi-örök eszmei megjelenítője lett.
I.
Zichy 1843-tól kezdődő bécsi tanulóéveiben már javában élt a romantika, de a művészjelölteket vonzó császárvárosban nem a franciák szenvedélyes nagy vásznai voltak divatosak, hanem a nagy erős és érzelemkifejezés helyett inkább csak a szolid érzelmesség uralkodott. Zichy Mihály mesterének, az akkor modernnek számító Waldmüllernek szabadabb felfogású képei hatottak a magyar ifjúra, de ő hamarosan túl is lépett rajta. A tehetségen túl nem csekély bátorság kellett Zichynek ahhoz, hogy 19 évesen Bécsben megfesse első főművét, a Mentőcsónakot. A kép a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán látható.
Zichy itt fogékony ifjúként a vészhelyzetbe, a tengeri viharba kerültek lelkiállapotát festette meg a francia romantikus festészet nyitó műveitől, nem függetleníthetően. A különböző életkorúak és jelleművek eltérő reagálása remek teret kínált a halálos veszély pillanatában felfokozott érzelmek kifejezésére. Míg a francia Géricault valós szerencsétlenséget festett meg a túlélők vallomásai, tutajrekonstrukció alapján, Zichy fantáziáját a természet démoni erőinek kitett védtelen emberek viselkedése érzelmi reagálása érdekelte. Az élet-halál, a jó-rossz romantikus ellentétpárja megdöbbentő, sőt sokkoló drámai pillanatban fogalmazódott meg képén. Ma azt mondanánk túlfokozva, korunk akciófilmjei is valami hasonló túlfokozást mutatnak.
Zichy emberei nem különös lények, hanem csónakban menekülő emberek, köznapi típusok. Mégsem a valós élmény, az akkor ismétlődő árvizek képi krónikásának csapott fel a festő, annyi társához hasonlóan, hanem a vészhelyzetre reagálás eltérő megnyilvánulásai érdekelték. Így például az ölében halott férjét tartó nő Krisztus siratását ábrázoló képek szokásos vallásos motívumára emlékeztető megoldást mutat. A másik, az elemek démoni erejéből mit sem értő gyermek a kétségbeesés helyett a villámok láttán felderül.
A festmény váratlan hatást tett Bécsben, „az öregek gyűlölték és féltek tőle, a fiatalok szerették és ünnepelték" - írta Zichyről Glücksmann egy bécsi kritikus. Vagyis a kép mindenkit megragadott.
Zichy azonban nem volt vérbeli romantikus, s amikor Waldmüller tanácsára mestere helyett elvállalta a cár unokahúga melletti tanítói állást és elutazott Szentpétervárra, döntése egész további pályáját megpecsételte.
1847-től 1906-ig rövid magyarországi, zalai és ötéves franciaországi tevékenységét leszámítva Oroszországban dolgozott szabad alkotás helyett jórészt megrendelőitől irányítva.
II.
A fennálló rendbe illeszkedő művészpályán romantikus lázadással felérő sajátos fordulat csupán egy volt, amikor Zichy 1875-ben Párizsba utazott és öt esztendeig ott saját festői elképzeléseinek élt 1878-ban a párizsi világkiállítás alkalmából festette meg Zichy Mihály a Démon fegyverei, vagy a Pusztítás Géniuszának diadala c. óriási vásznát.
Műve, mely a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona, tartós letétként folyamatosan Zalán látható. Hatalmas mérete miatt a műterem végfalánál a padló szintjénél eggyel lejjebb kellett menni, hogy kiállítható legyen.
Festőnk itt már nem a természet vad ősi erőinek kiszolgáltatott ember sorsáról szólt, hanem hasonló emberpusztítást olvasott ki a történelemből. A francia romantikusok optimista egyéni és történelmi szabadságvágya helyett, a cári udvarból eljött magyar festő a pusztulás pesszimista próféciáját hirdette.
A rombolás Démonát helyezte az allegória középpontjába a franciák szabadságharcos nőalakja helyett. Ami 1830-ban Párizsban Delacroixnál típusteremtő jelképpé nőt, vagyis a Szabadság, a nő a forradalmárokat megtestesítő ifjú kíséretében, amint a barikádokra vezeti a népet, az Zichynél csaknem 50 év múlva, a forradalmak tova tűntével, a háborús pusztítás démonpárjában másként fogalmazódott meg. Kiábrándult világképet mutat a Gonoszság szárnyas férfialakja kísérőjével a csábos nővel, amit halált hoz a világra.
„A háború kegyetlen, barbár, értelmetlen, a hatalom kapzsi és önző démona szerencsétlenséget hoz az emberiségre" - vallotta képével kapcsolatban, maga a festő. Ez, a festményt napjainkban is aktuálissá tevő általános jelenségréteg a korabeli történeti festészet túlzott konkrétságában vesztett erejéből. Ma első pillantásra senki sem hozná fel ellene a vezércikkszerűség vádját, amivel a korabeli sajtó illette. De miért volt ez az érzékenység? A Rombolás Géniuszának diadala nem csupán eszmefestészeti mű volt, hanem a francia-porosz háború és az 1877/78-as orosz-török háború eredményeinek láttatója. Zichy a nagyhatalmi összefogásból a népek szenvedésének növekedését láttatta. A gonosz Démon lebegő alakja mögött konkrét történelmi figurákat, ahogy maga mondta a „koronás főket,, sorakoztatta fel. Jobbról balra IX. Pius pápa, a trónon Vilmos császár a német fejedelmek körében, lábainál III. Napóleon. Baloldalt II. Sándor cár az ortodox egyház kettős keresztjével a törökök elleni háborúra szólítja fel az oroszokat.
A köztársaságban hivő Zichy képét kiutasították a francia világkiállítás területéről. Külön pavilonban került bemutatásra a 35 m2-es óriásfestmény - megfelelő feltűnést keltve. Zichy Mihály botrányízű közönségsikere ellenére szilárdnak sohasem nevezhető állásfoglalását most megváltoztatva a kiállítási színhelyen átfestette a francia köztársaság frígiai sapkás nőalakját a háttérben a fényből kilépő Krisztus alakjára. A korabeli reprodukálásra a festményről készült rajzának különböző átdolgozott fotói találhatók a zalai emlékmúzeumban. A gonosz háborús démonnal szemben a megbékélés krisztusi hite került ezeken kétféle megoldással ellenpontul, a sötét kontrasztjaként még jobban érvényesülő festői fénykezeléssel kiemelve. Ez a vallásos történelem értelmezés, sőt a mai ökumenikus egyházi törekvés előzményének tekinthető megbékélés koncepció már 1871-ben megfogalmazást nyert Zichynél Messiás című képén. (A protestáns, az ortodox és a zsidó egyház összefogását célozva.)
Mi a különös a képen? Zichy Démona szinte szupermanként, szép, fiatal férfitestben jelenik meg. A festő az antik előképek formai és a középkori rontó erők eszmei egyesítésében hozta létre a maga ellentmondásos démontípusát. Éppen ebben veszett el igazán sokkoló hatása. Ezt a kiemelt, központi figurát Zichy a festmény vázlatán még több romantikus lobogással keltette életre.
Zichy supermane a rossz, a pusztítás géniusza, a képen a természeti erők és mozgások korlátlan ura. A világ rendjétől a személyes élet káoszáig hatotta didaktikusan a pusztítás sötét démoniságát. A képen egy férfi harcost szimbolikusan a Démon női kísérője csábítja el a családjától. Zichy a drámaian megfestett viharos ég komor felhőivel is igyekezett hangsúlyozni a tragédiát. A kompozíció egésze színpadiasan ható különös vízió, még a filmkorszak előtt.
Az emberi szenvedéssel, a harcban elesettekkel betöltött alsó képmező a romantikus csataképek folytatásaként született akkor, s távol állt a korabeli közép-európai historizmus születő fő műveitől, így magyar vonatkozásban Székely Bertalan, vagy Madarász Viktor híres festményeinek nemzeti töltésétől.
Zichy démonpárja, a halál és a kéjvágy jegyében modern szemléletre utalt, de a megoldás a képet elemzett gondolati és formai kötöttségeivel erősen visszahúzta saját korába, sőt stilárisan onnan is hátrább. Ezeken kívül egyetemes történeti témája is hozzájárult, hogy a magyar festészetben helyét máig igazán nem lelte meg.
A „Démon fegyverei" körüli viták után a romantikusok küzdő kedvét csak ideig-óráig magáévá tevő Zichy elfordult a korabeli témáktól.
A természet és történelem démoni erőinek ábrázolása után az irodalmi művekben lelt rá a fel-fel lázadó lelkéhez közelálló démoniság ihlető forrására.
III.
Az orosz romantikus költő, Lermontov Démon című elbeszélő költeményében a grúz királylányba, Tamarába beleszerető megátkozott és száműzött Szellem küzdelmét írta meg. Kezdő sorait idézzük:
Ez Zichy kedvenc olvasmánya volt. Igaz, Lermontov Démonjának illusztrálására Párizsban kapta meg a festő egy orosz kiadó megbízását, de Oroszországba visszatérve művészi válságpillanataiban kiutat, kapaszkodót is nyújtott neki a vers az irodalmi értékek bizonyosságának erejével. Zichy démonképei ezt követően kedvenc olvasmányaihoz készített illusztrációk voltak.
A művész szinte saját sorsát látta bele Lermontov költeményének hősébe. (Nem véletlen, hogy 1895-ben az Atheneum kiadásában megjelent Zichy Mihály album díszkötéses borítóján a művész neve felett ez a Démon ábrázolás jelent meg emblématikusan.) Őt magát is foglalkoztatta a kérdés: vajon nem tékozolta el ő is a nehezebb, de tisztább élet lehetőségét.
Ő is magányos kóbor szellem, akinek meg kell küzdenie önmagáért, de akiről tudjuk, hogy újra és újra belehullt a cári szolgálat kényébe. Párizsban ugyan még így írt: „Ilyen lázongó Démonok vagyunk mindnyájan, akik nem érjük be megalkuvón az élet olcsó kényelmességével. Szenvedélyes eszméink űznek egyre bonyolultabb iramba. S ezen az úton nincsen megnyugvás."
Szerelem és gyűlölet, szabadságvágy és szolgálat kínja, izzó érzelem és jeges világ - megannyi romantikus ellentét mely Lermontovot a költőt és Zichyt a festőt, vagyis ettől kezdve inkább grafikust - egyaránt foglalkoztatta.
Zichy bejárta Lermontov nyomán 1881-82-ben a Kaukázus tájait, rettentő csúcsaival és mély szakadékaival. A költeményhez rajzolt mintegy száz vázlatán ízelítőt is kínál belőlük.
A felhőkbe nyúló hegyormok felett repülő elszánt Szellem magányossága a földi tájból való kivetettségben is érzékeltetődik. Az ember lelki meghasonlottságát, elviselhetetlen magányát megszemélyesítő bukott angyal a romantikától a szimbolisták érzés és gondolatvilága felé mutatott.
Zichy nem saját fantáziavilágából, hanem a világirodalom nagy 19. századi drámáiból merítette életművének csúcsteljesítményének számító illusztrációinak témáját. Goethe: Faust és Madách Imre: Az ember tragédiája kiválasztása Zichynél belülről is fakadt. Így lehet, hogy képi megoldásai nem merültek ki szolgai szövegkövetésben. Goethe és Madách az emberi lét értelmét, a történelem mozgató erőit kutató örök érvényű drámai költeményei a démonit Mefisztó és Lucifer alakjában a magasabb célokra törő emberi tettvággyal szemben fogalmazták meg.
A Magyar Nemzeti Galéria Grafikai Gyűjteményében található 20 tollrajz Goethe Faustjának Zichy féle külön értelmezését mutatja, szinte kivétel nélkül a drámai összecsapásokat az állati szörny képében kísértő gonosztól a boszorkánykonyhában ügyeskedő Mefisztó-ig. Zichy a tudós doktor nyugtalan töprengésével azonosult, az emberiség jólétéért való önfeláldozó munkálkodással, ami Zichynél a művészet szolgálata, megnyugvás nélküli küzdelemben önmagával - Faust szavaival:
„Ha nyugton valaha heverőágyon érnél
átkos legyen a pillanat."
Ugyancsak korán túlmutató, örök érvényű mondandót fogalmazott meg 1890-ban a forradalmak utáni kilátástalannak látszó korszakban Madách Imre. A költői elmélyüléshez méltó volt Zichy vállalkozása is 1885-87-ben a 24 nagyméretű szénrajz elkészítésekor. Ezek ma a Magyar Nemzeti Galériában találhatók, de a drámakiadás illusztrációjaként megjelentek, s ekként talán a legismertebb Zichy műveknek számítanak az Arany János balladák illusztrációi mellett.
A történelem útját megjárt, idős Ádámot a rajzon ugyanaz a gonosz Szellem veszi hatalmába, mellyel a „Rombolás géniuszának diadalán" találkoztunk. Akkor a háborús világhelyzetben, a véres csatamező fölött ülte napi diadalát, itt az illusztráción világot megdöntő, embert a Földről elszakítva megsemmisítő vágya győzedelmeskedik.
Zichy saját koncepciója szerint válogatott a drámai költemény gondolataiból, s e jelenet túlhangsúlyozása a démoni erőbe vetett hitére vall. Talán önsorsának fordulataiban is erre gondol? De ahogy Lermontov szelleme sem kaphatta meg végleg szerelmét, a világűrben Ádámmal repülő Lucifert Madách szerint a Föld szelleme tartóz tattá fel. Ádám mindenek ellenére hitet tett a földi, a küzdelmekkel teli élet mellett:
„A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga..."
Ez Zichy Mihály végső hitvallása is az Ember tragédiájának utol só rajzán: a sorsvállalás. A világ és az egyén sorsából leszűrt fatálista konklúzió, hogy a világban könyörtelen végzet uralkodik - természeti, történelmi és költői-emberi, ahogy Zichy démonábrázolásain lát tattá - az ember úgy sorsán nem változtathatna. A rajzon a végső kétségbeesésében a sziklaszirt szélén álló, öngyilkosságra kész Ádám Éva vallomására menekül meg a mögötte búvó szárnyas Démon hatalmából. A születendő gyermek híre bizonyíték arra, hogy az emberiség életben marad. S a világ pusztulásának, a gonoszság szimbolkus Démonjának száz évvel ezelőtti víziója új és új keserű aktualitás sokkal telítődik azóta is.
Befejezésül nézzük meg Zichy Mihály egyik fotóval bővített rajzát, saját portréjával és a haldokló Démon/Géniusz ábrázolásával. A felirat szerint egy már repülni képtelen univerzális zseni kegyes óhajtását ábrázolja. A kiöregedett szárnyas szellem - ismét talán maga a művész, aki élete végén esendő vággyal nyúl fiatalabb, babérkoszorúval ékesített, az új technikával, a fényképezéssel ábrázolt arckép felé. A festészet megújítását eredményező fotográfia tehát haton Zichyre, amikor 1894-ben elkészítette ezt az allegorikus ábrázolását rajta elaggott démonával, mely végig kísérte pályáját, s legfontosabb művein, más-más környezetben jelent meg. Festészetének démona, a küzdelemre sarkaló negatív erő tehát szimbolikus véget ért, de az alkotó képe fennmaradt. Ebben hitt Zichy, ezt a vágyát teljesíti be ma is emlékmúzeuma Zalán.
 |
| 1. Mentőcsónak, 1847 Olaj, vászon, 135 x 190 cm Magyar Nemzeti Galéria = MNG |
 |
| 2. A rombolás Géniuszának diadala, 1878 A festményről készük rajz fotója |
 |
| 3. Démontanulmány, 1878 p., kréta MNG Grafikai osztály |
 |
| 4. Zichy illusztrációja Lermontov: Démon c. költeményéhez 1880 k. MNG |
 |
| 5. Zichy Mihály illusztrációja Madách Imre: Az ember tragédiájához, 1885 MNG |
 |
| 6. Zichy Mihály illusztrációja Madách Imre: Az ember tragédiájához, 1885 MNC |
 |
| 7. Zichy Mihály: A művész fényképe, maga rajzolta allegorikus keretben, 1894 MNG |
| |