| |
(Adatok Tab környékének 1848-as történetéhez)
Ezerkilencszázkilencvennyolcat, egy olyan esztendőt írunk, amikor a nemzet emlékezetéből fel kell idéznünk múltunknak azt a fejezetét, amelyre joggal lehetünk büszkék még a százötven év távlatából is. Sajnos emlékezésünket megnehezíti, hogy eddigi ismereteink szerint ez idáig gyéren csordogáltak Tab 1848-49-es történetét megörökítő írásos dokumentumok. Éppen ezért kerestünk olyan forrást, amely legalább az egykori mezőváros vidékén megesett dolgokról mesélnek.
A márciusi forradalmat követően Magyarország is elindult a polgári fejlődés útján. V. Ferdinánd április 7-én kinevezte az első független, felelős kormányt, amelynek miniszterelnöke Batthyány Lajos gróf lett. Néhány nappal később pedig a császár feloszlatta az utolsó rendi országgyűlést és egyúttal szentesítette az ország életét döntő mértékben befolyásoló sarkalatos alaptörvényeket. Nyáron - július 5-én - pedig megalakult az új országgyűlés.
A tabi választókerületben június 19-én tartották az országgyűlési választásokat. A tabi kerület 32 községe Farkas Lajost küldte képviselőnek a népképviseleten alapuló első - immár polgári - parlamentbe. Somogy vármegyében májusban kezdték a nemzetőrség szervezését. A legnehezebb feladatot először is a megfelelő tisztek kiválasztása jelentette. Annál is inkább, mert kevés volt a katonaviseltek száma. A nemzetőrparancsnokok zöme korábban például egyáltalán nem teljesített katonai szolgálatot. A megyei nemzetőrparancsnok augusztusban Tallián Károly őrnagy lett. Körülbelül 7000 nemzetőr vigyázta folyamatosan a Gyékényestől Sellyéig húzódó somogyi Dráva-vonalat. A csapatok felfegyverzése azonban nehéz feladat elé állította a megye vezetőit. A hiányos ellátás és az otthoni nyári munkák pedig nem tették kívánatossá a szolgálatot. Éppen ezért szeptember elején már nyoma sem volt a kezdeti lelkesedésnek. Csány László kormánybiztos rendkívüli erőfeszítései ellenére sem sikerült így a Dráva mente - a jórészt csekély katonai erőt képviselő - nemzetőrségre alapozott védelme. Ugyanakkor a kis számú, bár komoly erőt jelentő sorkatonaság, a többször cserélődő parancsnokaival az élen, viszont politikailag megbízhatatlan volt. Ez tette lehetővé, hogy az országra törő ellenség szinte akadály nélkül haladt Pákozdig. Az 1848. szeptemberében Magyarországra törő Jellačić csapatai somogyi területeken vonultak a főváros irányába, a fősereget maga a bán vezette. 1848. szeptember 22-én a császári csapatok bevonultak Kaposvárra. Előtte nap zajlott le a szemesi parton a hadjárat nagy, színpadias jelenete, melynek során tulajdonképp a bán alaposan becsapta István főherceget, Magyarország nádorát.
Itt átadjuk a szót a szemtanúknak! Az alábbi naplórészlet* szerzője báró Hermann Dahlen von Orlaburg (1828-1887) főhadnagy volt. A húszéves fiatalember - a későbbi tábornok - a legfiatalabb segédtisztként szolgált ekkor a bán törzskarában. „Szemes, főhadiszállás, szeptember 21.
... Déltájban érkeztünk ide. Körülbelül két órakor jelentették, hogy a tavon megpillantottak egy gőzhajót. A bán lóra ült, és csupán főhadsegéde, Denkstein ezredes, továbbá két szárnysegédje, Hompesch és Plattner kíséretében a partra ment. Mi, a kíséret többi tagja nézőként kísértük őket oda, és csakhamar minden fegyvernem tisztje, különösen a vértesek, csatlakoztak hozzánk, ügy, hogy végül is körülbelül 50-en gyűltünk össze egy csoportba. Közvetlenül a tó mellett a vörös köpönyegesek, továbbá a banderiális huszárok táboroztak. Az egész, a gyönyörű tiszta ég, a széles tó, a szép túlsó part, itt pedig a festői tábor együttesen csodálatos képet nyújtott.
A gőzhajó közeledett. Minden távcső a kezekben volt, a hajó már olyan közel jött, hogy rajta zászlót fedeztünk fel, s annak színeit feszülten kémleltük - ekkor egy felháborodott kiáltás töltötte be a levegőt: csak a már lejáratott piros-zöld-fehér [a magyar zászló] színek lobogtak szemtelenül egy császári herceg feje felett.
A hajó az ágyuk lőtávolságán kívül állt meg. Egy távcsővel szemügyre vettem, a kerék felett nagy betűkkel az állt: Kisfaludy. Éppen egy kis csónak ért a hágcsóhoz, és egy férfi - nekem úgy tűnt, hogy a hajó kapitánya - szállt be. A csónak elindult és felénk evezett. A »Kisfaludy« fedélzetén egész tisztán kivehetően láttam a főherceget két civil ruhás úr társaságában fel-alá járkálni, különben a fedélzeten senki mást nem láttam.
Amint köztünk egyértelművé vált, hogy a főherceg a hajón maradt, szinte mindenki így kiáltott fel: »Nem szabad a bánnak a partot elhagynia, mert őt a főherceg akarata ellenére is elvinnék.« Egy vértestisztet küldtek a bánhoz - ki mintegy 60 lépésnyire volt tőlünk -, kérve őt, hogy a szárazföldet ne hagyja el. Ezenkívül egyhangúlag elhatároztuk, hogy a bánt, ha mégis csónakba akarna szállni, úgy ebben erőszakkal megakadályozzuk.
Az elküldött tiszt a bántól olyan ígéretet hozott, hogy ő a parton kíván maradni. A csónak kikötött, és a bán két szárnysegédje (érdekes módon egy huszár és a másik pedig egy magyar gyalogezredből) beszállt, hogy a nádort a szárazföldre hívják. Plattner őrnagy egyedül tért vissza, és azt jelentette, hogy - bár a nádor eleget tenne a bán meghívásának -, de a környezete őt ebben megakadályozza, egyébiránt Őcsászári fensége becsületszavával szavatolja a bán biztonságát.
Mindnyájan sietve közelebb mentünk a húszlépésnyire álló szeretett vezérünkhöz, attól tartva, hogy ő engedelmeskedhet a királyi herceg felszólításának. Ez az aggodalom azonban feleslegesnek bizonyult, mert a bán azt a választ adta, hogy sajnálja, de ugyanabban a helyzetben van, mint Őcsászári fensége.
Amikor a csónak már másodszor hagyta el a partot a bán nélkül, egy olyan lelkes »ziviot«-t kiáltottunk, hogy azt - ahogy Hompesch őrnagy később nekünk elmesélte - a »Kisfaludy« fedélzetén is nagyon jól érthetően lehetett hallani.
Mindnyájan nagyon izgatottak és feszültek voltunk. A csónak ismét elhagyta a gőzhajót, ezúttal Hompesch őrnagy szállt be egy huszártiszttel, akiben mi - amint a parthoz értek - Zichy őrnagyot ismertük fel. Néhány szót váltott a bánnal, aki ekkor hozzánk fordult, és hangosan kiáltotta: »Császári hadsereg tisztjei, elhagyjam a partot?« Mindnyájan vad szenvedéllyel rohantunk előre, és egy dühödt, harsogó »nem« hullámzott a tó felett, egészen a »Kisfaludy«-ig. Mindenki lelkét szenvedélyes izgatottság kerítette hatalmába, és a rosszkedv - a császári színek pimasz megtagadása miatt egy Habsburg főherceget szállító hajón - hosszan elfojtott viharként tört gróf Zichy re. Ez a becsületes ember a papírlapnál is sápadtabbá vált, és könnyes szemekkel mondotta: »Látom, őexelenciájának igaza van - nem tehetek mást, mint dolgavégezetlenül térek vissza.«
Ez egy nagy pillanat volt, és mindenki - a bántól az utolsó tisztig - rendkívül izgatott volt. Miután Plattner őrnagy is visszatért a hajóról, elhagytuk az esemény színhelyét.
Kiliti, szeptember 22.
Tegnap Tóni Jellačić [Anton Jellačić] kapitány (talán a legjobb ember a főhadiszálláson) visszatért a bécsi futárútjáról. Nem tudom, hogy a küldetés eredményével a bán elégedett-e. Így sokan bizonyosak, hogyha a bánnak titokban egyet s mást meg is ígértek - eddig őt semmivel nem támogatták, sem pénzzel, sem csapatokkal, sem pedig döntő jelentőségű nagy lépéseinek nyilvános helyeslésével. A hadsereg nagy erőfeszítéssel, jelentős vesződséggel csak a legszükségesebbeket tudja tenni, ezáltal meglazult a csapatok fegyelme, bár durva rendzavarás nem fordult elő. Többé senki nem tud kezeskedni a magyar sorkatonaság zászlóhűségéről. Ráadásul mind több magyar ezredet küldenek a már fellázadt vidékre, a németeket viszont kivonják és Isten kegyelmére bízzák azokat, akik még itt maradnak, hogy hozzánk átpártoljanak. Egy erélyes döntés Bécsben, és a győzelem ténye már biztos lenne. Mindazt, ami nekünk hiányzik, csak egy olyan ember tudja pótolni, mint a bán.
A magyar haderő állítólag Pest és Székesfehérvár között nagy tömegben gyülekezik.
Engem és bizonyára minden császári katonát keserű fájdalommal töltene el, ha - mint ahogy az a császárnak tett eskünkben áll - kölcsönösen egymás elpusztítására törekednénk, de mégis mindegyikünk szívében elhatalmasodik elfajzott testvéreinkkel szembeni ellenséges hangulat, és napról napra nő bennünk a harc utáni vágy. Legyen meg Isten akarata!
Kiliti, főhadiszállás, szeptember 23.
Ma és holnap, feltehetően ismét a Roth-hadosztály miatt pihenőnapunk van. Kis ellenséges zászlóalj áll előttünk, és a nyitány néhány csetepatéval megkezdődött. Egészében komoly hangulat uralkodik."
A másik, naplót vezető tiszt, gróf Wilhelm Hugó Ferdinánd von Hompesch-Bollheim őrnagy, aki ekkor már ötven éves volt, korábban is szolgált a bán mellett.
„Szeptember 21.
Indulás. A bán nagyszerű beszéde a fegyelemről a katonákhoz és azok tisztjeihez. Beszéd - teljesen »a' I' improvisite« - a tábornokokhoz és a körülötte állókhoz, amely így fejeződik be: »Ha Ausztriának szétesve sírba kell szállnia, ki lenne képes azután még élni? Én nem!« Érkezés Szemesre, a tábor közvetlenül a tónál, csodás táj. A főherceg nádor egy gőzhajón akar találkozni a bánnal. Sermage ezredes és én megyünk a bánhoz, kérni, hogy ne tegye ezt, amit ő félig meddig meg is ígér. A hajó a túlsó partról jön, de nem tud kikötni, a víz túl sekély itt. A bán Plattner őrnagyot, a szárnysegédet és engem küld, hogy kérjük meg a főherceget, jöjjön hozzánk. Ő, a bán - mivel tisztjei ellenzik - nem mehet a hajóra. Ez semmi esetre sem császári szó iránti bizalmatlanság, de ő úgy látja, hogy a hajón maga a főherceg is fogoly. A főherceg szavát adja, hogy nincs más, mint Szapáry Anti és Beöthy [Beöthy Ödön]. Plattner visszamegy hogy a főherceg megbízásából a bánt rábírja, hogy jöjjön a hajóra. Beszélgetés a főherceggel és Szapáryval. A főherceg többek között azt mondja nekem, amikor a csónakot a bán nélkül látjuk visszajönni: »Mondja meg a bánnak, sajnálom, hogy ő, mint egykori császári tábornok, nem tartotta a szavát, miután tegnap gróf Zichy őrnagy által a szavát adta, hogy a hajóra jön.« Erre én így válaszoltam: »Császári fenség, ez bizonyosan félreértés, mert a bán soha sem szegte meg a szavát és ilyet soha nem is fog tenni. Kérem, adja mellém gróf Zichyt kísérőül, hogy mindezt tisztázzuk.« Elindulunk, s Zichy azt mondja, becsületszó tulajdonképpen nem hangzott el, hanem a bán egyszerűen csak akceptálta azt a javaslatot, hogy a hajóra jöjjön. Azonnal visszafordítottam a csónakot. Ismét a fedélzetre léptünk, és Zichyvel elismételtettem a főherceg előtt a kijelentést, miszerint becsületszó nem volt, és csupán, mint lehetőséget tárgyalták az ügyet. Zichy és én aztán elindultunk, mivel őt a főherceg akkor utolsó kísérletként a partra küldte, hogy meggyőzze a bánt, jöjjön a hajóra (előzően kellemetlen benyomást tett rám, hogy Plattner milyen durván és illetlenül viselkedett a főherceggel). A parton ezalatt a tarkán csoportosuló tisztikarban eluralkodott az aggodalom, hogy a bán felmegy a hajóra, és amikor Zichy megismételte a kívánságot, akkor a bán így fordult hozzá: »ltt állnak a tisztjeim, kérdezze meg őket, menjek-e?« Több száz torokból hangzott: »nem, nem!« Zichy visszasietett a csónakhoz és elindult. Azt, ami a hajón történt nekem kellett elmesélnem, és az »étkezésnél« »ziviot«-kat és dicséreteket kaptam a bántól és a többiektől. Tóni Jellačić kapitány még mindig nincs itt, mindnyájan aggódunk, hogy esetleg elfogták.
Szeptember 22., korán.
Ma éjszaka megjött [Anton Jellačić], nem hozott semmi különöset. Kaptam egy 13-án kelt levelet [otthonról] Büngerertől, aki azt írja, mindenki egészséges.
Ez végtelenül megnyugtatott. Indulás Siófokra, a főhadiszállás Kilitiben, elfoglaljuk állásunkat, amely sem nekem, sem pedig Denkstein ezredesnek nem tetszik. Úgy tűnik, az ellenség visszahúzódik, hogy Székesfehérvárnál - hol állítólag sáncok és ingoványok szolgálnak védelmül - foglaljanak állást.
Utazás az előőrsökhöz és a különböző táborokba. Minden oldalról parasztok jönnek, azzal a panasszal, hogy elrejtett dolgaikat a likaiak kiássák. A bán megnyugtatja őket. Kártérítést ígér. Ebből kiindulva szemet huny az élelmiszer-rekvirálás felett, de más semmit - mégha ez egy darabka is lenne - nem enged. Ő is felkeresi a különböző táborokat, és odafigyel, hogy legyen szalma és az embereknek ne kelljen a hideg, nedves földön feküdniük, hogy mindent, ami a megélhetéshez szükséges - tisztek által irányított rendben - rekviráljanak, és erről készüljön elismervény is. A horvátok, a népfelkelő ezredek, szerezsán tábor a tűzrakásban, a sátorverésben, a sütésben stb. a vérteseket messze megelőzik, igaz a rekvirálásban is.
Este. Vacsora. Az elején a bán nincs jelen. Később, amikor feltűnik, a tisztek utána nyomulnak. Innom kell az egészségére. Az érzésem, hogy a főherceggel a gőzhajón megtörtént esetem nagyon is a javamra szolgált, veszem a poharam, és így szólok: »Az urak már nem várhatnak tovább, itt a ideje a Teremtőnek és katonaapánknak zivio-t mondani, zivio, zivio, zivio!«
Valószínűleg holnapután Székesfehérvárnál megverekszünk. Este végre levelek Adolfintól [a felesége]. Az ágyban olvasom őket, igazi kényelemben, s ettől boldog és nyugodt vagyok.
Szeptember 23.
Pihenőnap (állítólag) Kilitiben lesz. Délelőtt a Veszprémből jövő parasztok kihallgatása. Elővezetik a Miklós-huszárok egy fogságba esett tizedesét, aki gróf Bubna őrnagy két lovát kereste, amelyekkel annak szállásmestere dezertált. A bán megfontoltan és barátságosan beszél a tizedeshez. Ők nem lőnének. Mi egy azon urat szolgálunk, ugyanaz az ezredzászlónk. Mi biztosan nem lőnénk elsőként. A huszár - anélkül, hogy erről véleményt nyilvánítana - mindent nyugodtan végighallgat, jóllehet, úgy tűnik, hogy az ellenség helyzetére és erejére vonatkozó kérdésekre leplezetlenül őszintén válaszolt.
Panaszok. A bán őrjáratoztat és minden lehetségest megtesz, hogy megakadályozza a garázdaságot, de egyben rögzíti azt az alapelvet, hogy az embereknek élniük kell. Emiatt veszekedés Tonival [Anton Jellačić] az asztalnál. Étkezés után a kíséretében lovaglás a táborba. Első alkalommal Malvinával, aki fejjel az arcomba rántotta a pancerláncot. Valamim vérzik. Beesteledik, mire ismét a fő hadiszállásra érünk. Eközben Khevenhüllerrel alkudozom [lovakra]: Tamerlant ajánlom az ő kis sárgája, Ali ellenében. Jelentések jönnek éjszaka, Mezőkomáromnál egy huszáregység oldalba támadta vértes járőrünket, 3 ember eltűnt. A másik járőr embereinek egyikét holtan találta, egyet pedig sebesülten a temetőben. A harmadik még mindig nincs meg. Most az egyszer tehát komolyra fordult a dolog.
Kiliti, szeptember 24.
Pihenőnap, mert a 2. hadosztályt (Hartlieb) [tábornokot] meg kell várnunk.
Az előőrsöknél semmi újság, úgy látszik az ellenség visszahúzódott. Dahlennek afférja van 4 horvát tiszttel. Jól viselkedik, megdicsérem őt. Ebéd. Tartós, rendkívüli barátság Sermageval, Plattnerrel nagyon felszínes. Délután - szokás szerint - a bánnal a táborokba és az előőrsökhöz lovagoltunk. Alex Mensdorf csatlakozik hozzánk és hozza őcsászári felsége kiáltványát, ami után már nincs császári tiszt vagy csapat, amely ellenünk harcolhat, anélkül, hogy ne mutatkozzék rebbelisnek. A bán elolvasta, majd átadja nekem megőrzésre, és azt mondja: »Nagyon vigyázzon rá, mert ez színarany. Kedves Mensdorf, bocsásson meg, de az előőrsökhöz kell mennem. Menjen a főhadiszállásra, kérjen ételt, egy fél óra múlva Önnél vagyok.« Javaslom Mensdorfnak, hogy lovagoljunk együtt. Neki adom Fergust (tegnap Tamerlant, és még 100 forintot adtam cserébe Khevenhüllernek a szép kis sárga Aliért). Mensdorf elkísér bennünket. Még nem volt itt a postakocsi, amikor ő elment. Komornyikja gyanús viselkedésű. A bán, Zeisberg tábornok és én későig maradunk fenn. Ez ismét egészen rendkívül érdekes. A gőzhajótörténet, első találkozásunk Bécsben - és én vele tartok a vesztőhelyre is, törekvésünk világos. Hosszasan és erősen megszorítja kezemet. Amikor aludni megyünk, azt mondja, hogy ha mindennek vége, eljön hozzám vadászni. Az embernek ismernie kell őt, és ezt a fentiekkel egybevetni, hogy tudja: egy életre szóló barátság köttetett. Ez a férfi - paradox módon - végtelenül érzékeny és olyan finom, és én megértem őt. Alig tudom leírni, hogy ő mit jelent nekem.
Kiliti, szeptember 25.
Ma útra kelünk. A helyzet a manifesztum után aligha válik nagyon komollyá. Indulás Lepsénybe. Mi, azaz a főhadiszállás, egy rövidebb útszakaszon egy rossz híddal rendelkező malom mellett vonultunk el. Ily módon a határőrök - akik mögöttünk egész óvatosan csatárláncba fejlődnek - lassú menettempójának be nem számítása egy jó félórányi távolságot eredményez az előőrsök után. Végül helyreáll a rend, én a menetoszlop - amely ma több, mint egy óra hosszúságú -mellett néhányszor fel-le járkáltam, amitől Fergus [a lova] némileg megnyugodott. A 3 könnyűlovas-századnak parancsot hoztam, hogy óvatosan nyomuljanak előre nem elveszítve az összeköttetést a fő erőkkel. Bevonulunk, meglehetősen ellenségesen fogad bennünket az egész falu. Lovammal a bán és közéjük állok A főhadiszállás Nadaszty gróf kastélyában. Ő elment, az angol lovaival együtt.
Az eddig mindenhol hátráló ellenség követe, Mühlenbeck alezredes érkezik. Rajta kívül még két nemzetőrparancsnok is jönni akar, ám őket a bán visszaparancsoltatta. Nincs kétségem, amikor távolról egy számomra ismeretlen törzstisztet látok, hogy az Mühlenbeck. Félig tréfásan jelentem a bánnak, hogy az étel asztalon van. Ő nevetve mondja: »lgen, most valami mást kell ennünk«. Jó sokáig vártunk, végül Mühlenbeck anélkül távozott, hogy bármit is teljesített volna. Ellenkezőleg, holnap megverekszünk, mert az emberek nemcsak elvakultak, hanem a másik oldalon lévő, világosan láthatóan a magyarok által korrumpált tisztjeink számára a manifesztum után nincs kibúvó."
Jellačić hadseregének csak egy része volt reguláris - tehát kiképzett és fegyelmezett -, zömében határőr zászlóaljakból álló erő. A csapatok másik része parasztokból verbuvált nemzetőrökből, népfel-kelőkből és a szabadrablásra berendezkedett szerezsánokból állt össze. Jellemző, hogy a törzstisztek, sőt maga a bán is csak haramiáknak hívta e népséget, amely élen járt a Zalán és Somogyon végigvonuló sereg rekvirálásaiban és rablásaiban. Amikor a miniszterelnök, Batthyány Lajos gróf szeptember 13-án népfelkelést hirdetett a Dunántúlra, a somogyiakat már nemigen kellett külön ösztönözni, mert a horvátok garázdálkodásai mindjobban felháborították a lakosságot. Az első gerillaakció nem is késett sokáig. A Somogy megyei népfelkelők szeptember 23-án a Zamárdi környéki erdőből lecsaptak a horvát sereg utóvédjére, melynek soraiban nagy pusztítást vittek végbe. Másnap a szőcsényi erdőben keszthelyi és a környékbeli somogyi falvak nemzetőrei a Kanizsa felől jövő, utánpótlást szállító szekérkaravánt támadták meg. A szeptember végére a megye egész területén kibontakozott partizánháború legnagyobb akciója 30-án történt Szőlősgyöröknél. Egy hatszáz katona által kísért hadtáposzlopra csaptak le Lengyeltóti közelében a vidék felkelői.
Szeptember 27-ére Jellačić seregének hátában mindenütt mozgásba hozták a vármegye nemzetőreit. Ezen a napon az alábbi utasítást küldte Zichy őrnagy, az 5. zászlóalj parancsnoka - többek között -Fekete Lajos tabi nemzetőrszázadosnak: „A feloszlott seregeknek újabb rendelet folytán ismét összejönniük kelletvén, százados urak jelen rendelet következtében oda munkálni fognak, hogy századjaikat lakhelyeiken együtt és az indulásra minden órában készen tartsák, hogy midőn és közibük érkezendek, hová rendelve leszünk, azonnal indulhassunk. Vezetni fogom Önöket s a sereget, hová becsületünk és a haza veszélye kívánja. Most fog reménylem teljesültetni már Önök előtt tett azon javaslatom, mely szerint az ellenségnek hátul kerülve, annak minden közlekedését elzárandjuk, ezért készen tartsák Önök századjaikat és pedig oly formában, hogy miután az ellenséges csapatok sorain keresztül élelmiszerekkel az illető helyekről alig fognak ellátatni..."
Az igali nemzetőrök pedig október 4-én felszedték a császáriak elől Hídvég környékén a stratégiailag fontos Sió hidakat. Az esőzés miatt megáradt folyón a támadók nem mertek átkelni. Rövidesen pedig arról győződhettek meg, hogy a visszavonulás útját a tolnai és a somogyi nemzetőrök mindenütt lezárták. Roth tábornoknak ezek után nem sok választása maradt. Egységei október 7-én Ozoránál letették a fegyvert Perczel Mór ezredes és Csapó Vilmos őrnagy csapatai előtt.
* A naplórészletek első megjelenési helye: Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv. Szerk. Szili Ferenc. Kaposvár, 1992. SML. 133-156. p
| |