| |
Most, hogy Tab környéki barangolásaim néhány mozzanatát annyi év távlatából fölidézem, elsőre Nagyberény jut eszembe. S hogy miért éppen Nagyberény? Egyszerű a válasz: A nagyberényi, akkor 98 éves Babos Jánosné Ruzics Rozáliának köszönhetem, hogy az addig ismeretlen szöveghagyomány szellemi világába beléphettem, majd soksok év gyűjtő- és kutató munkájával rejtett értékeit felszínre hozhattam.
Sok ezer-tízezer szöveg birtokában beszélhetünk a magyar népi költés új, de valójában nagyon régi, középkori eredetű műfajáról, az archaikus népi imádságokról. Rozi néni pénteki-imádságnak nevezett és kicsi leánykorában édesanyjától tanult különös imája volt a szezám kulcsa, a kincsestár megnyitója. Názáretbeli Jézus zsidók királya... kezdetű, egyházilag jóvá nem hagyott, balladai tömörségű szöveg századokon át élt a népi gyakorlatban: esti-reggeli-pénteki imádságként, amelyet, ha nem is titokban, de rejtetten „használtak" jobbára kisközösségi, családi körben, vagy jámbor közösségek nagyböjti-keresztúti ájtatosságai során a Kálvárián. Hogy ilyen alkalomkor, azt témája magyarázza: Krisztus szenvedése és Mária anyai fájdalmának megjelenítése. Népi megnevezése is, „pénteki-imádság", jelzi a szent történést a nagypénteki haláláldozatot. Rozi néni addig soha nem hallott szövege, amelyet 1968. december 17-én Nagy-berényben mondott el, indította el azt a nagytempójú magyarországi és európai kutatómunkát, amelynek eredményeként a szájhagyományozó népi kultúra örökségében, a soknemzedéki átadás menetében megjelent a magyar középkor szent költészetének élő maradványa. Hol teljesebb, hol roncsoltabb formában a szóbeli (szülői-nagyszülői) közvetítés viszontagságainak, „elhallásainak" kitéve. Megjelent az, amit az írott emlékek nem közvetíthettek, mert véres történelmünk rombolásai nyomán elpusztultak. Míg Nyugat-Európában kódexek sora őrzi a későközépkor irodalmi emlékeit, addig nálunk csak néhány szórvány sejteti a nemzeti nyelvű költészet jelenlétét. S e nemzeti nyelvű költészet állományában a vallási élet, a hivatalos és laikus áhítatformáknak szöveg- és énekanyagát. Nálunk és a hozzánk hasonló sorsot végigélt kárpát-medencei népeknél - a szerencsésebb nyugati országoktól eltérően - nem az írott állomány őrizte meg a nyelvi-irodalmi emlékeket, hanem az ún. kollektív memória, a közösségi emlékezet. Ezzel segítette az irodalomtörténet-írás fehér foltjainak eltüntetését és bizonyította a nép szellemi örökségének forrásértékét.
Nahát, ezért jut eszembe Nagyberény, ha az 1953-tól folytatott különös mozzanatait, felejthetetlen személyeit, az ún. adatközlők alakját idézem. Nagyberényi találkozásom Rozi nénivel sorsdöntő volt számomra, s végső soron a magyar folklór és az irodalomtörténet számára is. Ha a ma törekvései politikai szemüvegén át nézem, nyugodtan mondhatom, hogy fontos ezeréves európaiságunk, Szent István óta meglévő európai szellemiségünk bizonyítására. Ezek egy foklorista szájából talán túlméretezett kijelentések, mégis érvényesek. Érvényesek, ha a végeredményt nézzük. Ha a nagyberényi szőlőhegyi kis háztól kiindulva 1996. november végéig Palermóig húzzuk meg a kutatás ívét és távlatait. Más szóval a Nagyberényben föllobbant kis láng fénye lassan megerősödvén, nemcsak a magyar középkor rejtettebb, vagy alig ismert tartományaiba engedte bepillantani a múltat fürkészőt. A nemzetközi folklorisztika számára is érzékelhetővé lett, majd tudatosított nem sejtett értékeket, amelyeket az olasz/európai szakkutatás hasznosíthatott a középkori szellemi mozgásokáramlások követésében, majd délkelet-európai összefüggéseiben. A bennem Nagyberény elindította kutatás a múlt században Szicíliában a híres tudós Giuseppe Pitré által meghirdetett történeti filológia módszerének hatékonyságát is igazolja. Az olasz folklór atyjának tekintett nagy tudós, aki orvosként kezdte pályáját és váltott át hazája, Szicília iránti szeretetétől indíttatva a néprajz művelőjévé, vallotta a folklór, mint történelem szemléletét. E szerint a néphagyomány a népi kultúrák visszhangja, a múlt sűrített emléke. A nép költői termékei nem pusztán irodalomtörténeti, nyelvészeti dokumentumok, hanem mintegy régészeti leletei a népi gondolkodásnak, történeti korszakoknak. A népköltészeti alkotások, a szokások, babonaságok, mágikus cselekmények, a népi gyógyászat eljárásai, a gyerekjátékok stb. a tömegek emlékezetéből már eltűnt ősrégi rítusok, szertartások, közösségi formák maradványai, törmelékei. Ha a néphagyományt történészi tudatossággal, s megfelelő történeti ismeretek birtokában elemezzük, akkor egy-egy nép szellemi örökségében megbúvó elemeket a letűnt valóság tényeinek értelmezhetjük, s adatokként kezelve őket, múltközvetítő képességüket értékeljük: felfedhetjük rejtett tartalmaikat, megérthetjük mondanivalóikat. Ezen szellemi régészkedésnek is nevezhető kutatási módszer eredményeit nemzetközi bizottság értékeli, és ha azokat európai, sőt világviszonylatban is kiemelkedőnek tartja, akkor az e célra alapított kitüntetéssel, a G. Pitré emlékére alapított díjjal jutalmazza. Így értékelte és jutalmazta a magyar archaikus népi imádságkutatást 1996. november 29-én Palermoban - Pitré városában - amikor is az olaszoknál szokásos látványos protokoll keretében a magyar folklór nevében átvehettem az archaikus népi imádságkutatásért elnyert legrangosabb szakmai elismerést, a Pitré— Marino díjat egy kínai kollégával, Duan Baolinnal megosztva.
A népi tudás nagytehetségű közvetítőit, a hagyomány személyes megjelenítőit krónikás öregeknek hívom. Ezen krónikás öregeink a kifogyhatatlan emlékezetű moldvai, bukovinai, gyakran írástudatlan öregek sorában, koránál és érdeménél fogva, az élre kívánkozik Babosné Rozi néni. Számomra sokkal többet jelentett, mint egy kiváló adatközlő. Emberileg is közel került hozzám, ugyanannyira, hogy jelképpé emelkedett alakját, kemény sorsa hordozóját hosszú írásban örökítettem meg még 1975-ben a Somogy c. folyóirat 1. számában: „Száz év árnyékában" címmel. A népi kultúra iránt érzékeny szerkesztőbizottság tagja volt Kanyar József, a Somogy Megyei Levéltár igazgatója. Fölismervén a Babosné Rozi néni pénteki-imádsága nyomán föltárt szöveghagyomány jelentőségét, a Somogyi Almanach 19-21. összevont számában - az anyagi alap ilyetén biztosítására -1974-ben kihozta az ún. kis Hegyet hágék, lőtőt lépek... c. archaikus népi imádsággyűjteményt bevezető tanulmányommal. E nagy feltűnést keltő könyv sokkal terjedelmesebb formában rá két évre, 1976-ban magas példányszámban megjelent a budapesti Magvető Kiadónál, majd 1978-ban még egyszer ugyanitt. Az imádsághagyomány szakmai elfogadása és hivatalosan is műfajjá nyilvánítása 1970. február 11-én történt meg a MTA-án a különböző tudományágak jeles képviselői közreműködésével. A nagyközönség számára elsőként a költő Juhász Ferenc hozta testközelbe, aki az Új írás 1970. szeptemberi számában egy 32 imádságból álló összeállítást közölt le örvendező lírai hangvételű bevezetőjével és az én előszavammal. A külországi, elsősorban az amerikai magyarság tájékoztatására az akkor még New Yorkban élő Püski Sándor adott ki egy lemezt Boldogasszony Anyánk - Ősi népi imák és énekek címmel 1972-ben a csodálatos Török Erzsébet és Jancsó Adrienne tolmácsolásában. (Magyar Record No. 2.) Mindezen előzetes jelzések, majd a megjelent kötetek nemcsak a népi imádságok szakmai elismerését váltották ki, hanem a magyar írótársadalom osztatlan lelkesedését is. Csak néhány nevet említek: Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Féja Géza, Göncz Ár- pád, Csoóri Sándor. Rónay György, Tandori Dezső, Rab Zsuzsa, Lázár István, Gergely Ágnes s még a kommunista költő Héra Zoltán is szárnyaló szavakkal méltatta a népi kultúra újonnan fölbukkant fénylő értékeit. S a műfaj okozta öröm nem maradt meg a határokon innen. Mind a szomszédos országokból, mind Nyugatról és a tengereken túlról érkeztek szívderítő írások, sőt szóbeli jelzések is a népköltészet ezen új, de valójában nagyon régi időkben gyökerező ágazatáról. Valóban nagyon régi időkben, mert a szövegek ösvallási képzeteket, nyomokat is rejtegetnek.
S most szokásomtól eltérően saját magamat idézem, melynek célja a közönség tájékoztatása volt. Azért teszem, és pedig az amerikai lemez fülszövegéből, hogy Babosné Rozi néni emléke előtt tisztelegjek, közvetve a somogyi nép múltmegőrző-átmentő képessége előtt. E somogyi hagyományba ugyan kissé „belelóg" Tolna is, de nagyon a széle. Rozi néni ui. Magyarkesziben született, majd Darány-pusztára ment férjhez 1887. február 7-én, alig 16 éves korában. Onnét 1903-ban költöztek át Nagyberénybe, amelynek közösségi tudását kiváló szellemi adottságai révén gyorsan elsajátította, amiképpen ezt a tőle fölvett gyűjtési anyag is bizonyítja.
S most néhány mondat a fülszövegből: „...Krónikás öregeink egyike a 98 éves Babos Jánosné a Somogy megyei Nagyberényben, közel százesztendős időcsúcsa tetején föllobogó jelzőtűzként villantotta fel előttem, 1968. december 17-én, ezt az eddig ismeretlen hatalmas vallásos néphagyomány anyagot, amely ma már a népköltészet új műfaja, az archaikus népi imádságok jelenleg több ezres összessége. Ez az egész magyar nyelvterületről beözönlő ősi népi imaköltészet, mely a közösségi emlékezés mélyrétegeiből tör fel, azt mutatja, hogy a nemlétezőnek, jobbik esetben elveszettnek tekintett középkori vallásos líra emlékei kerülnek felszínre. Hol eredeti szövegkapcsolásukban, hol meg szétesett, roncsolt formában, szó-mondattörmelékekben. Bárhogyan is hagyományozta a szóbeli örökítés ezeket a témájuk folytán érthetően imafunkcióban fennmaradt imákat, egykori középkori irodalmi valóságra utalnak: virágzó himnusz - és énekköltészetre, a Mária-siralom, a liturgikus színjáték elterjedéséről, különböző epikus hagyományokról szólnak. Ui. ezek, a sokszor még pogány szellemiséget árasztó imaversek jobbára a későbbi századok irodalmi és liturgikus szöveganyagában gyökereznek. Ez a rímes, rímtelen, kötetlen szótagszámú, különös ritmusú, szinte zsolozsmázva recitáló líra a népi kultúrának nemcsak a keresztény középkorhoz, hanem a távoli múlthoz is egyaránt tapadó rétege. Éppen úgy ad hírt nomád őseink hit-hiedelemképzeteiről, mint ahogy vall a nyugati világhoz csatlakozó magyarság egyházközvetítette szemlélet- és tudatvilágáról. De vall népi kultúránk európai összetevőiről is.
Olyan visszapillantó tükör ez a szintetizáló költészet, amelyben fel-feltűnnek változatos sorsú népünk lelki-szellemi arculatának adott korszakokra érvényes jegyei. Mindez a pogány s keresztény képzelet-és tudatvilágot megjelenítő líra lazán összefüggő képsorokban vetül ki jelképes szürrealista látomásokban, s a középkori vízióirodalom valamiféle népi megfogalmazásának tetszik. Motívumai a XVIII. sz-i Memorialis-on, Bornemisza Péter XVI. sz-i bájoló imádságain át az Ómagyar Máriasiralomig vezetnek, a Xlll. sz. végére. Mitikus elemei még távolabbi időkbe visznek, s a szó bűvös erejébe vetett szómágiák világába..."
S valamennyit hozok Juhász Ferenc elhíresült (Új írás 1970. szeptember) írásából is, amelynek egy részét Püskiék rátették a borítóra, mintegy az imádsághagyománynak örvendező költők hangjaként „...Hihetjük talán, hogy a magyar kora-középkor, a kódex-kor, a keresztesháborúk kora, az első klastromok kora, vagy még kezdetibb idők ez ima-sarjadások földje. S azóta burjánzik, ágazik, virágzik, indázik az ima, mint szívben a titkos szerelem, mint magányunkban a rejtett megváltás, mint mindig megpróbált hitünkben a búvó segítség, mint a létünk köré kövesedő bánatban a hozzáfordulás lehetősége és bizalma, ez a Krisztus vérével telecsöppent és arany-lángokkal megpikkelyesedett imalánc, a földdel-bajlódók, a földnek-hagyottak titkos fohásza, népköltészetté átaranyló rejtett ígérete. És én, amit mondanék most, annyi csak: íme, hatalmas kincs birtokába jutottunk most, ezek a legtisztább népköltészetté vedlett imák nemcsak történeti múltunk, de költészetmúltunk a nép szívéből kitemetődött lángoló aranyleletei, erejük, igézetük, tisztaságuk, mint az aranyláncoké és a tiszta csontoké. Íme, a nép szívébe temetődött múlt-idő kristály-koporsója fölnyittatott, s e koporsóban a költészet eleven égő virága van, nem költészet-tetemek sárga hamva, emlék-hullák zöld pora. Én népköltészetünk legfénylőbb rétegéhez hasonlónak mondom ezeket az imákat, amikben a nép élt, s amik századokon át népünkben éltek titokban. És szépségük és erejük nemcsak tartalmiakban van, de nyelvükben is, mert hallván őket, oly erővel ráz meg népem beszélt nyelvének gyönyörűsége, bátorsága, tisztasága és látomásossága, hogy költő-szívemben ámuldozva és szégyenkezve csak édesdeden mosolyogni és könnyezni tudok, mint Bartók Béla zene-örvényeiben, lángoló látomásaiban."Azt hiszem, az elmondottakból egyértelmű, hogy miért Babosné Rozi néni és Nagyberény lett számomra olyan kedves, és vált az imádságkutatás és közvetve a somogyi néphagyomány jelképévé. Ezért került e visszaemlékezés nyitó gondolatai sorába, s ezért is közlöm le Rozi néni pénteki-imádságát, amelyet azóta nagyberényi alapszövegnek nevezünk. Ezt kiegészítem az egykori hitéletre vonatkozó néhány észrevételével, nemkülönben Nagyberény szent hagyományának egyik-másik emlékével, amelyet Hajas Károly és felesége fölvett énekeiből mazsolázgattam ki. Látóközeibe hozom Magyarkeszit is, ahonnét Rozi néni származott, hogy követhessem a hagyomány menetét. A számomra addig soha nem hallott pénteki-imádságról a későbbi kutatások révén kiderült, hogy akadnak még öregek, akik hallották, sőt ismerik. Ritkább esetben még el is tudták mondani. Somogyban viszonylag jobban emlékeztek rá, de az ország egymástól távoleső vidékein is megtaláltam. E ténynek magyarázata ponyvái megjelenése lehetett. Bagó Márton budai nyomdájában ez imát kinyomatta s vásárokon, főleg búcsúkon árusította rendszerint négyoldalas formában, az akkori gyakorlat szerint földre letett vastag ponyvákon. Innét is a neve az ilyenféle kiadványoknak: ponyva - ponyvafüzet. Ilyen füzetkéket találtam, de nem jutottam nyomára a Bagó Márton számára előképül szolgáló szövegnek, nevezzük ősszövegnek. Hogy minden idevágó igyekezetem hiábavaló volt, úgy vélem, az említett élőszavas gyakorlattal indokolható: a nemzedéki közvetítés suba alatti csöndes menetével. Talán valamelyik nagyigyekezetű elődnek eszébe juthatott, hogy öreganyjától tanult imádságát leírja és elküldje egy nyomdába, hogy más is élhessen ezzel a szép-hasznoshathatós-üdvös imádsággal. A múlt század neves fővárosi nyomdászai sorában az elsők közé tartozott Bagó Márton, Bucsénszky Alajos, Rózsa Kálmán, akiknek hitbuzgalmi kiadványai, könyvei, ponyva-füzetei mindenhova eljutottak. Az igény olyan nagy volt a szent anyagra, hogy a vidéki városok, sőt nagyobb falvak házi kiadói is megtalálták számításukat, s e filléres árukkal bőven ellátták a jámbor híveket. Sokadalmak (városok ponyváin sorjáztak a kor kedvelt énekei, imádságai, nem beszélve a történelmi Magyarország híres búcsújáróhelyeinek) kegyhelyeinek kínálatáról. Különösen a Máriakegyhelyek vonzották a tömegeket, akik számára valóban zarándoklat volt. A búcsújárás minél fáradságosabb, kimerítőbb, annál érdemszerzőbb.
A szenthelyek jámbor népe vitte-hozta a maga hagyományozott énekeit, imáit s lelkes csereberélések folytak a szertartások közti szünetekben. Ki-ki tehetsége, muzikalitása szerint leírta, megtanulta a neki tetsző szövegeket, amelyek véget nem érően hangoztak föl a hosszú éjszakai virrasztásokon. Ki-kifülelték az egyes csoportok egymás tudását s a jó énekeseket és - elnézést a kifejezésért - a szent börze hajnaltól már megindult ... Jómagam, számtalan búcsújáróhelyen gyűjtvén, észleltem e tevékenységet s láttam, hogy egy-egy szép éneknek s különösen „szívrehatós" népi imádságnak milyen keletje van, s hogy nyúzták a nagy tudású, nagyemlékezetű asszonyokat, hogy megszerezzék tőlük azt, amit mindenképpen magukkal akartak vinni. Akár ott helyben elénekeltették vele többször s sietve leírták a szöveget, a dallamot meg „befogadta fülük", akár pénzt is adtak neki busás postaköltségre, hogy majd hazaérve írja le nekik s küldje el a gondosan fölirt címűkre. „Az Isten áldja meg magát jó asszony, el ne feledje, mer' nagyon várom!" hallottam nem egyszer elköszönésük során, majd a választ is, amely rendszerint ilyesféle volt: „Legyen nyugodt, megkapja, ha már Isten nevében megígérem". Voltak öregasszonyaim, akik füzeteket írtak tele s küldték szét búcsúk során szerzett ismerőseiknek. Olyan is akadt nem egy, aki erre szinte szakosodott. Járt a híre, hogy „könyvesasszony", s „szívből" írja le énekeit, imádságait, azért, hogy „el ne feledjék a régieket". Somogy nagyhírű kegyhelyei révén: Andocs, Segesd, a szellemi javak közvetítése, terjesztése különösebb akadály nélkül történhetett a múltban, amelynek eredménye egy-egy közösség sokszínű szellemi állománya volt. A hatvanas-hetvenes évek cenzúrázott vallási könyvkiadásának szűk metszete köznépi szellemi szükségállapotot teremtett. E helyzetben az újabbkori Bagó Mártonok és Bucsánszky Alajosok elmaradt hitbuzgalmi tevékenységét a könyvesasszonyok, a búcsúi előénekesek pótolták. Szinte a középkori lantosok, igricek, énekmondók szerepét vállalták mind a szóbeli terjesztés, mind a kézírásos rögzítés korabeli módozataival. S ezen az állam még oly éber tekintete sem akadt fönn. A népi hit és lelemény mindig megtalálja a maga útját-módját célja elérésére.
A nagyberényi indítás következményeként az imádságkutatás kezdeti szakban somogyhangsúlyos, de országos gyűjtést végeztem. E szempontot érvényesítettem a kaposvári Hegyet hágék, lőtőt lépek c. kötetben, amikor nagyobb arányban közöltem somogyi eredetű imádságokat. A megyét alaposan bejártam, azt hiszem a legalaposabban az országban. Amit összeszedtem, maradandó értéknek ítélem.
Jelen írásomban Somogy azon néhány községére vetek pillantást, amely Nagyberény és Tab közelségében van, s amely az első emlékezetes találkozásokat adta. Mivel azonban a Tabi Kilátó szerkesztősége kért föl erre a kis néprajzi kóborlásra, Tab és szűkebb környéke is rákerült térképemre. Igaz, nem az imádsággyűjtés jogán, hanem Kapollyal együtt még 1967-68-ban előzetes észak-somogyi bejárás során a hangszeres zene fölmérésére.
Időrendiséget is követek, amikor az 1968-69-es nagyberényi gyűjtés mellé helyezem Ságvár, majd 1970-ben Kánya, Tengőd, Zala, Magyarkeszi hagyományát, illetve annak egy-egy mozzanatát. Nem volt könnyű eldönteni melyiket. Hiszen csak egy-egy villanatról lehetett szó, de nem egymást fölerősítő, hanem egymást kiegészítő pillanatról. Vikár Béla, Gönczi Ferenc, Együd Árpád után nehéz újat mutatni, mondani Somogyból, Somogyról, ha mégis lehet, az a szent hagyományon túl a hátteres lelkiség, a népi spiritualitás, amelynek megismerése legalább olyan fontos volt számomra, mint magának a filológiai anyagnak a gyűjtése. Végül is az imádsághagyomány sokarcú szellemi örökség. Szövegszerű megjelenésében a filológiai (irodalom-nyelvészet...) tudományok körébe tartozik. Hordozó rétege alapján (nép) a folklórhoz, viszont funkciójában (imádság) a néplélektanhoz és áhitattörténethez.
Külön-külön is lehet mindegyik vizsgálódás tárgya, de összefüggéseikben láthatjuk élesebben a nép belső világát. Szűkítve a kört, láthatjuk sokat próbált eleink rejtett vonásait. Egy-egy friss eszű öreg megnyilvánulásai révén ezeket nem is olyan régen még érzékelhettük. Még megismerhettük a gyorsan tűnő múlt számtalan mozzanatát, eleddig nem éppen közszemlére kitett valóságelemét. Jó lenne, ha akadnának még múltfaggatók és nagyemlékezetű múltközvetítők, akik sokszor színesebben, életszerűbben vallanak századunk zűrös zavaros tegnapjairól, mint a levéltárak ömlesztett adataira támaszkodó okos tudósok. Én mindenesetre örülök annak, hogy egyike lehettem ezen hátranéző fürkészőknek, aki most és így köszönheti meg öregeink sok szép szavát - tudását, és köszönheti meg a Tabi Kilátó hagyományok iránti érdeklődését és az ilyesféle népi tudás közreadását.
Nagyberény, Somogy m. 1968. december 17-18. 1969. április 23. Babos Jánosné Ruzics Rozália 1871. Magyarkeszi A jelzett két alkalommal voltam Rozi néninél. Amire harmadszorra mentem, már nem élt...
Az én édesanyám tanított meg rája, még kislán(y) kormtú fogva szokom ... én este, minden este, minden regge(l) émondom, no! (Nyomatékkal)
...Magyarkeszi faluban nevelőttem tizenhatéves koromig, teli vót a templom néppé'. Oda, ahun az emberek ültek, oda fehérnép nem ülhetett. Nem fért oda. Oszt a hosszi pad tele vót férfivá'. Mikor a nagyünnepek gyüttek, kint többen vótak, mint majdnem bent. Úgy tuttunk letérbetűlni, löktünk egyet előre, aztán úgy tudtunk rendesen letérbetűni. ... Ott az egész katolikusság vót. Ott csak egy asszon' vót kálomista. Egy asszon'. Ide kerűt a lánya Berén'be, a' meg Szokolyra járt át, szomszéd község. A' meg odajárt át templomba. Az nem gyütt a mi ... az ám! Meg vót egy zsidó. Gelb Gusztinak hittak... az választott egy padot, az mindig abba' az egy padba ű(l)t. Elül. Most meg hogy van? - (Indulattal kiáltja:) Mozi a templom majdnem! Még a jó katolikusok, akik nem romlott katolikusok, azok még járnak.
De aki má' romlott katolikus, annak csak a színház kő mozi kő. Azután meg muzsikaszóvá' főzik meg az ebédet az asszonyok... A televízió, meg a rádió ezt diktálja, ezt diktálja... A romlottságot... Amellett meg a szemtelenség nagy, máma... Igy van kedves gyerekeim. Nem mének sehová se - mondja izgatottan - de ahogyan hallom vagy amit tapasztalok, hallottam már, mig menni is tudtam...Sokat bevett a fejem, légyen hála a jó Istennek! ... Meg is tartotta, a jó Isten az elmémet. Meg aztán én magam is megtartottam magamat. (Hogyan?)... Ahogyan tudtam, mer' ha tudtam, hogy ez nem, ezt nem tettem meg... De ha tudom, hogy hát talán, talán, talán nem vétkezem vele, talán, talán belementem. A jó Isten tudja eztet...
... Én vagyok a legidősebb asszon'. '66-ban vótam az öregek lakodalmába'. Ekkora nagy sütemén't tettek elejbém. Tizenhatan vettek belüle. Rájuk osztottam szomszédgyerekekre, szomszédokra, lányaimra... Csizmadia Jánosnak az anyja mellett űtem. Lakodalomba'. Hát így tudom magyarázni. Mikor odatették azt a nagy sütemén't én elejbém... lehajoltam az Örzsének, a Csizmadia János feleségének az ölére s ott sírtam. (Sír). „Rozi néném, ne sírgyon, ne sírgyon, nincs annak itt hel(y)e." Mondom, nem tudom, hát engem, ezzel szégyenítenek, vagy hogy? - „Inkább ez tisztességtevés, Rozi néni". -Tisztesség? Na aztán... Meg is köszöntem ám az egész társaságnak, mikor elgyüttem, szépen. (95. születésnapjára rendezték ünneplését 1966-ban)
....Eccer, eccer, maj' - titokzatosan - mer' a jó Isten is meg-bosszúja eztet. Ezt a, ezt a hel'zetet. Már tava(ly) mutatta, mer' má' tava(ly) nem termett semmise. Nem vót esső tava(ly). Maj' maj' várjunk csak! (figyelmeztetően, ujját is fölemeli, nem csak a hangját). -Na jó, hát maguknak ez a mesterségük. Na ugye. (Szép csöndesen.) Ezer' maguk fizetést kapnak. Maguk ennek nem oka, akár mi történik is. De nem ám, kedveseim. Maguk ezért nem lesznek a jó Isten előtt szóba véve. Maj' maj' a jó Isten az lesz az Ítélőbíró. Az lesz az Ítélőbíró...
Nagyberény, Somogy m. 1970, május 24. Hajas Károly (1912.)
... Virrasztás szokott lenni minden nagycsütörtökön este 7 órától 8 óráig. Azér' mer' valamikor nálunk a templomba hetet és nyolcat harangoztak. A nyolcórai harangszó az mindig a kisharanggal vót és az, azt mondták, hogy a vízbeholtakér'. Akkor mindenki imádkozott a vízbeholtakér'. Akik a vízbéhaltak meg. A hétórai harangszókor meg a rendes esti Úrangyala vót... és akkor, mindig a sekrestyés mikor jött, vagyis a dékány harangozni 7 órakor, ugye, mer olyan téli időben Szent Mihálytól Szent Györgyig télen mikor rövidebbek vótak a napok, akkor mindig hét- és nyolcórai harangszó vót este. És akkor, akkor ugye 7 órakor az kinyitotta a templomot és úgy is várni kellett neki egy óra hosszáig és az vót a virrasztás. És akkor az asszonyok összejöttek, férfiak mind... Én, az én anyám vót az előénekes és ezeket a böjti énekeket énekelték. ... mind böjti énekeket, ilyen Szűz-anya fájdalmárul: A keresztfához megyek..., Lehullott a Jézus vére... „Nyugodjál már virágom..." s mikor befejeződött a vége, mikor már a nyolcórai harangszó jött, akkor egy ilyen esti-éneket, ilyen elbúcsúzó-éneket szoktak énekelni. Azt hogy például:
Mindig ezzel fejeztük be a nagycsütörtöki virrasztást ... egy óra hosszát, az vót a virrasztás. Már tovább a dékány nem maradt ott. Tehát a népnek haza kellett menni. És egy órát szoktunk, mindig nagycsütörtökön este.
(Ez még ma is meg van?)
Máma már másképp van, már nem, nemcsak a nép, hanem a plébános úr maga vezeti máma már, de az modernebb, nem az a régi hagyományos, mint akkor, hogy az összes asszonyok, hát, hát én még akkor is gyerek vótam ám. Nem vótam több, iskolás vótam. Körübelű talán olyan 9 éves, mert még be szoktak gyünni az apácák is, akkor vót még, meg vótak itt a szerzetesrendek, az apácák is be szoktak jönni, és én annyira hozzátartoztam ahhoz, hogy ott álljak, ahun a kisgyerekek akkor szoktak állni, elől a szentélybé, nem is kellett vóna, úgy hogy az apáca szokott inteni, az Imelda nővér, hogy mennyek az asszonyok közé űni, mer' még annyi eszem se vót, hát hiszen most nem olyan Istentisztelet van, hiszen beűhetek közéjük. Aztán ott szoktam állni, az szokott integetni, hogy mennyek vissza az asszonyok közé, anyám mellé.
(Férfiak is voltak?)
Férfiak is, fönn a kórusban.
(Hogyan énekelték régen? a Nyugodjál már virágom... kezdetű énekre kérdezek rá.)
A „Keresztfához megyek..." arra a dallamra, de régi, régiesen, mer' mikor a „Szent vagy Uram" bejött, akkor simítottak a dallamon, s mongyuk a kántor is, aki vót nekünk kántorunk, nagyon jó hangja vót, simított, és így, hogy a népek, még énekelték, régiesen kanyargatták, de viszont ő már akkor elkapkodta, aztán haraguttunk is rá, tudom gyerekésszel, mennyire haraguttunk, hogy mér' kapkoggya, még itt is siet? Így, mérgesek vótunk rá:
„...Ezt is nagycsütörtökön este virrasztásnál."
Nagyberény, Somogy m. 1968. december 18. Hajas Károlyné Bán Erzsébet, 7 905.
„Ének jézus kínszenvedéséről" c. ének édesanyja írott füzetéből való, aki szintén vezető énekes volt a faluban, akárcsak férje édesanyja, idős Hajasné, Naca néni, aki első énekes asszony volt.
Feltehetően pontatlanul írhatták le, mert vannak hiányos szakaszok
Nagyberény 1968. december 18. Hajas Károly 1912.
„Mária-ünnepeken énekelték ezt régen." Szakadt írott lapról énekelte.
Nagyberény, 1968. december 18. Hajas Károly 1912.
Régi ponyvából énekelte: Legújabb Istenes Énekek. (Kis József zarándok, Komárom), évszám nélkül. 2 old. „Búcsús ének".
Hajas Károlyné Bán Erzsébet, 1905.
„Sarlós Boldogasszony napján énekeljük." (Édesanyja régi írott füzetéből énekelte.)
Nagyberény, 1970. május 24. Hajas Károly, 1912. Nagyberény
Nagyberényben parasztkántor. Édesanyja és anyósa a község két régi kitűnő énekese volt. Felesége szintén énekvezető. Ápolják a hagyományt. Előszeretettel szedik össze a régi énekeket és írják ki anyáik füzeteinek szakadozott lapjairól.
Andocsi kegyhelyhez kötődő emlékei között gyakran jelenik meg az öreg fűzfa, amely: „... nincs több, mint egy három vagy négy éve, amióta ez a fűzfa nincs meg ... Szomorúfűz volt ... lent a barátok kertyibé ott van egy Mária-tó. Abba' a búcsúsok, mikor gyalog mentünk, mindig abba' megmostuk a lábunkat. És az úgy megszítta, aztán mindenki, az vót a legenda, hogy aki ebbé megmossa a lábát, azé soha se sebes a lába. Tehát mindig mink búcsúsok megmostuk a lábunkat ebbé a - azér' vót nagyon jó - hasznos, mer' olyan jó kis hideg vót, és ugye azt a fáradt lábat megszívta és szinte megkönnybűt az ember, nyugodtabban aludt éjszaka. És akkor amellett a tó mellett van egy szentkút, abbul a kútból szoktunk inni, még most is megvan és egy Szűzanya-szobor van fölötte, úgy beépítve olyan üvegbúra alá és akkor ott előtte meg vót közvetlen egy nagy hatalmas fűzfa, aminek körűbelű az átmérője vót olyan egy méter húsz, egy méter ötven között vót, de már csak a héjjá vót meg legutóbbi időbé és akkor abba, az vót a legenda róla, hogy az a fa még abbul az időbül való, amikor a Szűzanyát Andocsra hozták az angyalok. És akkor a füvek, meg a fák mind a földig hajoltak amerre hozták az angyalok a Szűzanyát. Még ez a fa abbul az időbül való vót a fa, így tartotta a néphagyomány, és abba a fűzfába, aki beleszúrta az asszonyok részirű hajtűket, főleg hajtűket, hogy annak soha nem fog fájni a feje. Úgyhogy még én is láttam, de most már el van tüntetve az a -kiszáradt, vagy nem tudom hogyan lett. Az tee vót, még talán millió rozsdás hajtű is vót abba' ... Ez így vót.
Hát andocsi ének ez. Andocson szoktuk, mikor odaértünk a templomba, rögtön elkezdtük, hogy:
Felsóhajtunk hozzád Názáreti Szent Szűz Hajnali szép csillag, andocsi Szűzanya. Amerre téged a szent angyalok hoztak, Füvek, fák, virágok, mind földre hajoltak. Az angyalok után mi is ide jöttünk, Andocsi Szűzanyánk tégedet köszöntünk. Üdvözlégy ezerszer, kit az égi karok Kalocsáról hoztak ide az angyalok."
Babos Jánosné Magyarkesziben - Tolna m. - született. Onnét ment férjhez egy darány-pusztai legényhez. Utána kerültek Nagyberénybe és szedték meg magukat, nyugodtan lehet mondani kemény, szinte embertelen munkájuk árán.
Természetes igényem volt, hogy fölkeressem Rozi néni szülőfaluját és megnézzem milyen az a spirituális háttér, szokás és hagyományvilág, amely gyerek- és fiatal lány korában körülvette, és amely vérévé vált. Igaz, hogy Magyarkeszi már Tolna megyéhez tartozik, de annyira a Somoggyal határos övezetben van, hogy a falvak közötti érintkezés magától értetődő. Ez érintkezés vonatkozhat családi kapcsolatok alakítására, de a hitéletben való aktív részvételre is pl. búcsújárások ideje, iránya. Egyszóval egy kis régió életének a napi léttel való megnyilatkozási formáira. Kétszer voltam Magyarkeszin és egy hagyományban, tartásban kiemelkedő közösséget ismertem meg, magyarázatot adva Babosné átfogó szellemi frissességére és hitélményre. Rozi néni Berénybe teli tarsollyal érkezett, de annak tartalmát még gyarapította is. Nagyberényi gyűjtéseim s itt már valóban Somogyról van szó - kérdem, lehet-e mesterséges határokat vonni egymás életébe közrejátszó közösségek között? Magyarkeszihez hasonlóan gazdag hagyományról és nagytehetségű hagyományhordozó egyéniségekről szólóak. Babosné hozott is, de kapott is s ő okosan, ösztönös tehetsége nyomában haladva illesztette a szülőfalu és az új otthon szellemi örökségét egységes hagyományrendszerbe. Nehezen választható szét az, ami történetileg összetartozik, s amit megyehatárok soha nem tudnak elválasztani. Inkább régiókban gondolkodunk, inkább Somogyországot mondunk, melynek gazdag szellemi örökségét a hagyományt őrző és szerető nép tartotta fönn, függetlenül attól, hogy Magyarkeszi születésű lány ment, férjhez somogyi legényhez, vagy netán fordítva, bedegkéri legény kötötte be felsőnyéki leány fejét.
Magyarkeszi, 1970. július 21.
Teplán Jánosné Vajtai Verona
1894. Magyarhidvég
kezdetű imádság megegyezik a nagyberényi hasonló kezdetű szöveggel, ami érthető, mert Babos Jánosné magyarkeszi születésű, s benne élt a falu hagyományában, amelyet neki édesanyja egészen kicsi korában közvetített - tanított. Az eltérések egy-egy szóra vonatkoznak csak. Pl. ártatlan magzatommal van az ártatlan Jézusommal helyett, vagy: Szent Lukács énista olvasható Szent Lukács evangélista, vagy: Jeruzsálemben van egy mutrumfa Názáretben van egy mustrom helyett. Jelentős eltérés a záradékban van, amely Teplánné Vera néni imádságában így hangzik:
Ez a záradék kétségkívül közelebb áll a középkori felfogáshoz, amely ferences indíttatásra elvárja a hívektől, hogy nagyböjtben s nagyhéten gyakran idézzék a krisztusi szenvedést, a megváltó kínhalált, amit Éva bűnéért, végül is érettünk bűnösökért vállalt.
E gondolatkörnek folytatásaként idézem Vera néninek közvetlen az imádsággal egyben mondott toldalékot is, amely már egyházi eredetű bűnbánati ima. Ritkán hallottam, de a népi áhitat gazdag anyagára és az előző nemzedékek hitbéli igényeire, állapotára nagyon is jellemzőnek találtam. Ez az ún. imafölajánlás szövegi csoportjába tartozik, amelyet a szenvedésre emlékező imádságok után mondanak, s elég lazán mozognak.
Nem kizárólagosan egy-egy adott szöveghez kapcsolódnak:
Tanulta öreganyjától, Vajtai Ferencné Harrai Katalintól, aki 1912-ben halt meg 87 éves korában. Magyarhidvégi volt. (Mikor imádkozták ezt? Mit mondott a nagymama?)
„Pénteken, legkivált, majdnem minden pénteken e'mondta, meg eztán mikor nagybüjt vót, a Kálvárián. Akkor is elszokta(m) mondanyi... Hát el lehet mondanyi reggel, este is, de (inkább pénteken), benne van a szövegben: ...Ma vala péntek..."
Vera néni is használja ezt az általa két mennyei zárnak nevezett imádságot, amely valójában nem azonos fenti szövegünkkel, amit a nép, amiként a nagyberényi Babosné Rozi néni is „pénteki-imádság"-nak nevez.
(Aztán maga még él vele, használja?)
„Igen. Most is, igen. Mikor nagybű(j)t vót ottan elmon(d)tam. A Kálvárián is, meg pénteknapokon el szokom mondanyi, meg van úgy, hogy ha lefekszem ugye, este, akkor is é mondom."
(Ki tudná itt Keszin még?)
„Többeknek leírtam, hogy osztán tudják-e, végzik-e? Nem tudom, mer' kérték, hogy legyek olyan jó, írgyam le nekik... Van itt egy kedves nővér, annak is leírtam."
Vera néninek van egy másik fölajánló imádsága, amely Bagó Márton 1863-ban megjelent ponyvafüzetéből való s szintén nagyanyja hagyatékából maradt.
„Én ha elmegyek misére, aztán mise után mindig elmondom. Mise után elmondom, hogy a szent misében részülhessünk."
Ezt is nagyanyjától tanulta, a fönt említett ponyva tulajdonosától.
Magyarkeszin, ahonnét Babos Jánosné is származott, mélyen hívő vallását gyakorló nép élt. Amint láttuk a nagyberényi imádságot, itt is tudták, mások is, nemcsak Teplánné, mint ahogy kutatásaink során kiderült, hogy voltak még községek, ahol ismerték, mondták. Feltehetően ponyván terjedt, mert az ország más vidékein is találkoztam vele. A ponyva az ún. köztes félnépi irodalom csoportjába tartozik. Érdeme, hogy sok szóbeliségben meglévő hagyományozott szöveget rögzít és ment át a feledésből, amiképpen erről a bevezetőben szóltam.
A Magyarkeszin szerzett adatok szerint a régi öregek, szülők, s főleg nagyszülők között sok jó énekes imádkozó ember volt.
Gyűjtéseim során állandóan rákérdeztem az archaikus népi imádságok háttérvilágára. Lévén egyházi jóváhagyás nélküli hagyományozott szövegek, amelyeket a papság hol elfogadott, hol tiltott a köznépi áhítatok során, a nép magatartására is változó adataink vannak. „Különös" imáiról nem nagyon szólt papjainak, sok helyen egyáltalán nem is tudták, hogy ilyenekkel él a nép. A tiltás egyházi szempontból érthető volt, mert a hittisztaság védelmét szolgáló egyház nem is nagyon fogadhatta el a „teológiailag liturgiailag zavaros-abszurd" imádságokat.
A nép viszont szerette őket, szép, hasznos, jó, üdvös imáknak minősítvén ezeket a szülőktől, nagyszülőktől tanult imádságokat, amelyeknek Krisztus szenvedése és Mária anyai fájdalma a mondanivalója. Amellett elmondásuk, amint a záradékok, a befejező sorok állítják, különböző lelki haszonnal, kegyelemmel jár.
Az egyik idős adatközlő - 1896-ban született - szerint az édesapja nem szerette, ha a Názáretbéli Jézus zsidók királya ... kezdetű imádságot mondják, mert: „... azt mondta édesapám, hogy »ezt ne imádkozzátok, mer ez lehetetlen, hát az Úrjézust ugye a Gecemáni ker(t)be fogták el a zsidók, ez nem katolikus ima, ezt nem szabad nektek imádkozni«. Aztán mink nem imádkoztuk azután ... ugye a Gecemáni ker(t)be fogták el az Úrjézust, ugye ott imádkozott, mikor rátörtek, hogy elfogják... (Apja is tudta.) ... hát, akkor mindenki tudta ezt az imát, csak aztán figyelmeztetett minket, hogy „ezt hajjátok, ne mongyátok többet, mer ez nem köll ide, ez nem katolikus valláshő való. ... Csak is azér ment el feledésbe, mer'imádkozni hát ezt nem hatták, nem engették. Hát most, mikor a Vera néni imádkozta, akkor is hát a tisztelendő úr ott hatta a Kálváriát, a' nem hallgatta meg... talán két éve, három is van ennek, mikor ez vót... keresztúti ájtatosságon... Nem tuggyák ezt a fiatalok, sehogy nem tuggyák ... Nekünk megvót kis füzetbe, de é füzetük ... hát hogy nem szabad imádkozni, akkor ne legyen meg ez az imáccság. Mer rá vót írva, hogy »nyomatott Bagó Mártonná'«, aztán ugye hát nem vót rajta az egyházmegye jóváhagyása, aztán csak azt szabad vót nekünk imádkoznyi, amelyen rajta van az egyházmegyei jóváhagyás... nem hiteles, mer' nincs rajta az egyházmegyei jóváhagyás..."
Ilyen és hasonló véleményeket többször is rögzítettem, ennek ellenére a nép kötődése olyan erős volt, hogy napjainkig „használta", s ezzel éltette ezeket a történeti rendű imádságokat, ahogy egyik asszony mondta Magyarkeszin: „... én meg szerettem kislánykoromban is ezeket az imákat, aztán ilyenekhez ragaszkodtam mindig, meg most is..."
Régi búcsúi köszöntöt énekel - mond Kubicza Ignácné kb. 60 éves. Nehezem mondta be nevét, leánynevét nem is akarta közölni, se pontos születési idejét. A bizalmatlanság a hetvenes évek gyűjtései rendjében gyakori jelenség volt, különösen ha valakinek családjában tisztség - vagy hivatalviselő férfi volt.
„...Mikor gyüvünk el a kegyképtú", ha megyünk ki búcsúra ... Andocsra, Csicsóba, Cyüdre ... Kisasszonykor, Mária nevenapján, szeptember 12. Hát ugy egybeveszik mind a kettőt. (Mármint születés és nevenapját: szeptember 8-at és 12-t... Hát én má' régen tanútam még kislán vótam, mikor köszöntöttük a lourdes-i Szűzanyát. Ilyen kicsi kis lányok, iskolás lányok vótunk... Vót itt egy öreg néni, aki tanított bennünket..."
Zala, Somogy m. 1970. május 25.
Somogyi Józsefné, Somogyi Julianna, 7 893.
„Nagybőjtbe, csak úgy, mer' hát mink nagyböjtben szoktunk menni majdnem minden este mikor jó idő vót. Virágvasárnap elkezdtük, akkor aztán mentünk be egész péntekig minden este."
„Ezt nagyböjtbé akármellik napon."
(1878-as ponyváról énekelte. Budapesten jelent meg Bucsánszky Alajosnál 210. sz. „Kilenc szentének Krisztus Urunk kínszenvedéséről.)
Zala, Somogy m. 1970. május 25.
Somogyi Józsefné, Somogyi Julianna, 1893.
„Ének a Kálváriához." Legújabb mennyei Istenes énekek. 4. sz. (Kiadja Dani Juli) Az egyházi hatóság engedélyével. Évszám és hely megjelölés nélküli ponyvafüzetke.
Juli nénitől nagyon sok fájdalmas éneket vettem föl. A legtöbbjüket a „Kálvária útján" énekelték. Nagypénteken éjjel két órakor indultak ki - néha Kálvária búcsúnak is mondták - s adott rendben vették sorba az énekeket.
A Mária-siralmakat bent a templomban is a nagyhéten, nagycsütörtökön, este litánia után „Meg aztán hallja azelőtt úgy vót, mikor elmúlt, mikor volt rendes kántor, meg a nép se ilyen vót, mikor elmút a litánia, akkor il' idős asszonyok mindig ott maradtunk. Aztán mindig egy-egy Mária éneket énekűtünk, aztán akkor szoktuk virág vasárnap délután eztet énekűnyi: / Virágzik már a pálmafa... / oszt így a legények, meg osztán a lányfiatalok, akkor vót ám minden legény meg fiatal litánián. Most nincs is litánia /Ha meg van, akkor is:/ Ah, csak az öregasszonyok. ...Mennek dógoznyi, úgy viszik a kapát vasárnap is. Aztán mondom tennap is, hogy hát, mer' azt mongyák, maj' fagy lesz. Hát mondom: érdemüllünk mást? Mit érdemüllünk? Hiszen mondom, huszonöten vótunk a templomba, tennap. Igaz, hogy mentek arra, Pestre, abba a vásárra, dehát amúgy is kevesen vannak."
A „Kálvária útját" a temetőbé szoktuk bevégeznyi.
Most már nem járnak ki: „... most már csak ott bent szokjuk, ugye, mer' már öregek vagyunk, nem tudunk kimenni. De azért eztet, amit szoktunk mentünkben, azt ottbent végezzük. Nagypénteken éjjel mink evvel kezdjük, hogy: »Kiment Jézus éjszakára...«"
Általában ezeket az énekeket, vagy nagyrészüket templomban is: „ ... Hát, amikor mentünk, ugye nagybüjtbé, akkor mink mentünk, mikor csak tehettük mindig... nagyhéten ... nagycsütörtökön..."
Zala, Somogy m. 1996. október 26.
Zrínyi Imréné Kázik Julianna 1913.
A híres énekes Zrinyi Imréné Julis néni végig tudja a Názáretbéli Jézus zsidóknak királya / Veszedelembern forgóknak Istene ... kezdetű híres nagberényi imádságot. Eltérés a két szöveg között szinte semmi, így nem közlöm most ebben a kis összeállításban.
Inkább néhány régi karácsonyi énekét hozom fűzérben. Panaszkodott, hogy már nem olyan az emlékezőképessége, mint régen, s nem tudja egy-egy ének minden szakaszát. Lehet, hogy olvasván ez írást, lesz akinek eszébe jut, s ha leírja és elküldi a szerkesztőségnek, gazdagodunk az énekek teljesebb szövegével, azzal, ahogyan pl. Zalán éltek vele. A mi gyűjteményeinkben sok-sok ének megtalálható. Minket azonban most nem az érdekel, hogy az ország egyik, másik vidékén miként él az adott ének, hanem, hogy a zalai hagyomány miként őrzi, ha akad, aki még emlékezik rá.
(Ezeket az énekeket egy régi tanítótól tanulták, nevére már nem emlékszik.)
Megkérdeztem tőle, hogy mikor imádkozza a Názáretbéli Jézus ... imádságot?
„őkor, őkor. Nem tudom megmondanyi milyen időszakonként. Csak mikor úgy. Csak mikor úgy é mondom, valahogy szépen, olyan jó közérzetem van ... mikor nagyobb ünnepek vannak is, ugye, vagy ilyesmi, akkor ugye szépen e(l)végzem.
Mos(t) má' mindig ritkábban tudok ... ilyen hosszabb fohászokat imádkozni..." (Édesanyjától Kázik Andrásné Somogyi Erzsébettől tanulta, 1962-ben halt meg 86 éves korában. Zalai származás volt. Templomban nem hallotta soha.)
Julis néni, szólván az imádság különös időegységet használ: „Jő van, át, mondtam, mikor nem szabad vót imádkozgatnyi, hát ugye vót az az orosz idő, vagy mi, mikor nem szabad vót annyira...
... anyámtú nagyon vallásos vót. Nagyon, édesanyám, nagyon. Aztán úgy tanútuk tőle, hogy ha imádkozunk az eszünk oda legyen. Oda figyeljünk és gondőjunk arra, amit mondunk, amit imákozunk. (Hangsúlyosan mondja.) ... még az í- betűket is ahol kell, még -tudom, hogy vonás köll rá és má' akkor is meghúzom szépen s úgy mondom, mindig, hogy hát ahogy (kell)...
... Oh hát nagyon tudom hangsúlyozni, mondom, az éneket is, ahogyan csak írva van, minden úgy tudom és, nem, hát valahogy ilyenek..." (Gondosan nagyon figyelve mondja Juli néni az imádságot, hogy el ne vétse, az elején előfordult, s erre jegyzi meg az újfenti elkezdéskor: „De há ne, akkor megint szégyenbe dőlök, benn maradok..." / Nagyon szépen, átéléssel s tagoltan mondta el hosszú imádságát, pedig miként említettem, panaszkodott, hogy már felejti és este ha álmos, nem nagyon megy végig. - Nagyon sokat tudhatott ő is, mert világi énekeket, gyerekjátékokat idézett, de már nem teljes egészében, inkább töredékesen. Ritka tudatossággal szólt énekei, imádságai előadásáról s társult lelkiállapotáról nem is egyszer: „... nem mindig, nem mindig végzem állandóan, úgy, hogy csak mikor eszembe jut. Akkor aztán szépen elmondom, olyan nyugodtan, mikor olyan jó közérzetem van, é találom valahogyan" -hogy gyengül emlékezete s elvéti.)
Zala, Somogy m. 1996. október 26.
Somogyi Imréné Joó Teréz
1922. Kapoly
„Szokott lenni ilyen ádventi litánia ... akkor az asszonyok is tartottak ám, valamikor ötkor, vagy négykor, nem is tudom".
(Somogyi Józsefné - Juliska néni vezette, jó háromnegyed óráig (tartott) „... meg aztán szokott ám rózsafűzért is imádkoznyi közbe..."
(A szokás akkor maradt el, amikor Juliska néni meghalt:) „ kor ő meghalt."
Zala, 1996. október 26.
„... Pünkösd napján kigyüttünk a misérő, össze köllött fogódzko(d)ni s úgy körbe mentünk, én is, én is szoktam, ilyen -akkő tudtam én, mer' én is kiabáltam be. A másiknak, a másik meg vissza nekem, akkor a többiek meg úgy danúták ezt, hogy: Szép rózsa énekével... Akkor mentünk egy hídon áltul (nevet) ... Pünkösd vasárnapján, pünkösd vasárnapján. Úgy vótunk mint a magyari lányok. Magyar ruhában. Fehér szoknya, milyen buggyos ujjú, ujj, meg aztán piros mellény. Nagyon szép vót ám. ... Átmentünk a másik utcába, mire visszatértünk, megehűtünk..."
Teréz néni nem használja a pünkösdölő, vagy pünkösdjárás, királykiasszony járás, pünkösdi játék kifejezéseket.
Zala, 1996. október 26.
Somogyi Józsefné joó Teréz, 1922. Kapoly
„... Temetéskor, mikor temetik." (Régen virrasztóban is háznál:)... Még nem olyan régen még én is vótam. És ilyeneket énekeltek ... Ilyen halottas énekeket énekeltek ... eztet már a sirná' szokják énekelni.
(Mikor maradt el a virrasztás?)
„... Hát itt utóljára az Albert Imre bácsi anyósa, mikor tájon halt meg? - Nem tudom, (20-25 éve (?) "... Annyi van, biztos. Na, ott, ott vótam, utójára.
Virrasztottunk, ottan. Evve a Vince Magdi néninek a menyivel vótam ottan.)
Tengőd, Somogy m. 1970. május 26.
Kovács józsefné, Horváth Ilona 1913.
„...Nagyanyámtul ... Kormány Jánosné, Simon(y) Anna ... harminc éve hogy megha't, már harminc éve ... 80 éves vót ... kányái (születésű volt.) ... reggel is, este is, meg fohászokba, nappal is lehet, úgy fohászokba!
... mikor már fekszenek le ... már az ágy szélén üdögétünk. Hát ugye, ekkor van időnk imádkozni ... templomban nem ... közösbe nem, csak mink magunk. Idehaza, lakásba; ugye..." (Ha akarták, ha nem, meg kellett a nagymamától tanulni, miért? - „... mer' mindig mondta. Fejembé csöngött. Az hogy ő mindig imádkozott, egész nap maj' nem. Meg délután is. Este is. Éjjel, ha nem tudott elunnyi, arra ébredtem fő ... a nagyanyámtú mindig ezt hallottam, ugye én őszintén mondom (nevetve) úgy, ahugyan van ... Az iskolába' azt tanútuk, hogy: Oh édes Istenem, hálát rebeg lelkem..." „(Az Óh kisded Jézusom, tégedet imádlak ..." kezdetű imádságra is föl-fölébredt, ha nagyanyja mondogatta.)
Tengőd, Somogy m. 1970. május 26.
Tímár jánosné, Kovácsik Mária
1896. Ságvár
„Valami Pintérné, má' vót az 80 év körű az az idős asszony ... az iregi vót. A kis unokája vót pajtásom az iregi pusztán, oda szoktunk e'menni, de ha ünnepen mentünk, ha hétköznap, mingyá' avva' fogadott bennünket, hogy tudunk-e szépen imádkoznyi?"
A végén megjegyzi, hogy „Hát én é tévesztettem itt mer' így köllött vóna mondanyi, hogy: Má' én, nem hogy: »Mária elejbe vitték«, hanem: »Jeruzsálembe vitték«, így köllött vóna ezt énnekem mondanyi, aztán itt hibáztam el."
(Régen a csicsói búcsúba jártak: („...Mondom nagyasszonyi búcsukor ott vótunk... erre van, Hőgyész és Tamási között":
Éjfél után hármat üt az óra ... Ezt egész éjjel énekűtük, vagy kétszázan abba a kis kápolnába'. Bőrig áztunk, délután két óra vót, mikor elindútunk gyalog. Este negyedkilenckor értünk oda. Csupa vizek vótunk, de nagyon szivesen megtettük, hogy az Úrjézusnak így szolgáljunk, egész éjjel énekűtünk. ... Ez után másik hajnali énekek, de azokat nem tudom. Elfelejtettem, (énekek:) ... Este is vótak, akkor meg éjféltájba' ugye az Úrjézusrú hát, amik vannak a könyvbe, ezek az Úrjézus - (énekek). Ez vasárnap vót. Szombaton mentünk és vasárnap tartották. Nagyasszony(kor) augusztus 15-én. (Vissza:) „... Elmúlt a szentmise, Szakályból gyütt ki egy pap, az tartott szép misét délután, mise után megebédeztünk és egy órakor- után elindútunk. Este nyóc órakor értünk haza. Nem, emerre gyüttünk. Tamásit azt elhagytuk. ... Mégis, mégis nem, Párinak. Párinak gyüttünk, arra az erdőn keresztül... Igen, rövidebb utat, úgy lemaradt a másik balkéz félő.
Tengőd, Somogy m. 1970. május 26.
Fodor Antalné Svasznek Ilona, 1915. Kánya
„...tovább nem tudom, ennyit tudok csak belőle."
Fodorné tudja és egész különös szépséggel mondja el a
Hét köröszt alatt... imádságot, amely innét már kis ingadozással követi a nagyberényi alapszöveget. Talán az egyik legszebben elmondott imádság a sok ezer közül. Valamilyen különös belső átéléssel és költőiséggel mondja, hasonlóan a Fehér rózsa Mária... kezdetű imádságához. Fodorné nagyapjától tanulta imádságait, akit rajongásig szeretett: Horváth Jánosnak hívták, 1941. augusztus 17-én halt meg 72 éves korában. Ez imádságokat csak otthon imádkoztak, templomban soha. „... az olyan ember vót, hogy az reggel, mikor fölkelt, akkor vót egy pad, az arra leült, de az addig ki nem ment az istállóba etetni a jószágot, míg az ott az imáját el nem végezte. És nagyon sok szép imája vót és kikövetelte tőlem is, hogy asztalhő nem űhettünk addig, míg nem imádkoztunk, le se szá'hattunk még nem imádkoztunk, ha harangszó vót, akkor mindenkinek imádkoznyi kellett, minden vasárnap kikövetelte, hogy misére, litániára el kell menni, de ő maga is elment. De a nagyanyánk az nem vót olyan imádkozós, meg nem is vót olyan templombajáró se. ... a nagyapám ijjen vót. Úgy, hogy az ément Andocsra, én nekem hozta a Szent Antal kilenceggyit. Úgy, hogy míg én Ián vótam, addig én mindég végeztem. Megvót a Szent Antal-kiskönyvem, meg vót hozzája a kis rózsafűzérem, fekete tizenhárom szemből, arra tizenhárom Miatyánkot kellett imádkoznyi. Ijjen vót a nagyapám! ... ez a Názáretbeli Jézusomat, eztet el szokom imádkozni sűrűen, ahányszor fölébredek éjjel is, akkor ezt mindig elimádkozom... én a nagyapámtú az szóval mondom, a nagyapám az egy ojjan ember vót, hogy azt kimondani nem lehet... annak a jóságát nem lehetett vóna elmondanyi."
Kánya, Somogy m. 1970. május 26.
Szabó Péterné Kovács Juliánná, 1882. Értény
Nagyanyjától és édesanyjától tanulta. Édesanyja: Kovács Józsefné Csíkvári Rozáliától. „Mind a kettőtül, de hát jól van, én három helen megfordútam. ... Tuggya, hogy én olyanformán vagyok, hogy Értén'be születtem, Tengődön nevelődtem, iskolába jártam, most meg Kányába' vagyok. Ennyi helen megtilultam má'."
Gálosi Istvánné Csóri Mária (1886.) valamikor teljes egészében tudta a „Názáretbeli Jézus zsidók királya (Veszedelemben forgóknak Istene..." kezdetű ún. nagyberényi alapimádságot. Édesapjától tanulta, Csóri Mihálytól, aki 62 éves korában halt meg a háború alatt. (Világháborút érti.) Az édesapjáról mondja: „... az mindig imádkozott, misére járt, de az megmondta, hogy 12 nap előtt megmondta, hogy mikor hal meg ... akkor is halt meg, mikor hajna'ra harangoztak... mondta a sógoromnak, hogy hozassa le a papot, mer' meg akar gyónni. Aztán mikor meggyütt a pap, ement, aztán fővót őtözve, mer' ugye olyan beteg nem vót, hogy ágyba feküdt vóna. Aztán aszongya a pap: - Ki itt beég? Ki fárasztotta ki a szencséget? -Aszongya az én apám, azt felelte erre:
- Én fárasztottam ki a szencséget - aszongya - ha én bűntelenyül fárasztottam, akkor én adózok érte. - Az én apám azt felelte a papnak. Aztán akkor meggyónt, aztán kiment sétá'nyi az udvarra, aztán egy asszony kérdezi tüle:
- Mihály bácsi, csak nem hal meg?
- Most nem, aszongya, majd csütörtökön hajna'ba, ha hajna'ra harangoznak. -
Akkor is ha't meg."
Budapest - Kánya
1972. február 10.
Varga Béla 1920 Kánya
1949 óta budapesti lakos
(Varga Béla budapesti lakásomon keresett fel azzal, hogy szeretne néhány még gyerek- és fiatalkorában tanult éneket átadni, hogy megmaradjanak. Jó kiállású jó hangú ember volt.)
„Virágvasárnapján gyerekkoromban nagyon szerettem a passiót hallgatni és különösen két ének nagyon-nagyon megragadta a figyelmemet, és soha nem hallottam ezeket az énekeket... felajánláskor szoktuk énekelni tulajdonképpen az evangéliummal, az evangélium szövegére szól: ... Virágvasárnap fölajánláskor, amikor már elmúlott a passió, és passió után folytatódott a mise tovább, és akkor a fölajánlási ének mindig azonos volt az evangélium szövegével ... Ennek csak két szakasza volt. Nem is volt több soha... a Keresztes tanító tanította be a passióval, hát a falusi emberek passiót énekeltek az ő betanítására szintén, gyönyörű volt, akkor az egész kar énekelte ... olyan szépen, hogy vitte a virágvasárnapot valósággal." (Keresztes Pál kántortanító évtizedeken át szolgált Kányában. Korán kerülhetett oda, mert Varga Béla szerint 1968-ban halt meg 62 éves korában (Kányán).
„Nem hallottam eztet még sehol énekelni, csak az én szülőfalumban. Ezt szintén virágvasárnap miseénekként szoktuk énekelni. Fölajánlásra és a Szent vagy Uram, szent, szent, szent-re is szolgál."
(Ezt is Keresztes Páltól tanulta.)
Varga Béla ittléte során emlegette még Orbán Jánost, ez időben 72 éves jó énekest, aki: „... Nagyon nagyon szépen énekel és most ő vezeti a kányái énekkart, ő énekel a kórusban, mint kántor ... csak ilyen parasztkántor magától tanulta az egészet ... hát ő volt állandóan a passiónak a lelke, ő szokta énekelni a Jézus szerepét, sőt sokszor az evangélista szerepét is énekelte".
Varga Béla még nagy szeretettel emlegette Dzsaj (?) Bélát, iskolásgyerekekkel foglalkozott s hát ő tanította őket szépen énekelni,, ... mert valamikor elhúzták az énekeket jobban és ez a Dzsaj Béla ez egy olyan igazi jó meglátású sportra, mindenre nevelt bennünket és énekkel is nagyon szépen megtanított bennünket, hogy állandóan a gyerekkórus a templomban énekelt."
Budapest - Kánya, 1970. február 10.
Varga Béla 1920, Kánya
„Karácsony szent napján szoktuk énekelni miseénekként ezt az éneket":
„Ezt is inkább csak szent misekor ilyennek, karácsonyi szent mise alkalmával szoktuk énekelni mindig s utána következett a »Dicsőség mennyben az Istennek...« s a többi énekek. - Ezt csak karácsony napján kimondottan 25-én, igen. Szóval a szent ünnepen, nagy ünnepen szoktuk ezt énekelni, a többi énekeket aztán rendszeresen a többi miséken, a karácsonyi ünnepkörbé a többi énekeket is. Csak ez az egy, amelyik olyan, hogy nem hallottam még soha sehol énekelni... Keresztes Pál kántortanító volt akkor az én gyerekkoromban a tanító és ő énekelte ezt. A hívekkel együtt énekelte ... Keresztes kántortanító Kányában egészen haláláig volt ... úgy emlékszem kb '68-ban halt meg 62 éves korában ... Somogy megyében született ..." (Hogy hol, azt Varga Béla nem tudta megmondani.)
Ságvár, Somogy m. 1969. április 23.
Horváth Jánosné Szappanyos Mária, 1911. Zala
„Ez is nagyon régi ám, mert még az én idesanyámnak az apjátul tanultuk, mikor még olyan egész 4-5 évesek voltunk, vagy háromévesek."
Ságvár, 1969. április 28.
Horváth János, 1903. Tengőd
Szent Sebestyén története, ahogy a régi ságváriak tudták, és ahogy Horváth János hallotta tőlük.
Szent Sebestyént a Diaknozeus császár üldözte és kivitte az erdőbe, fához kötette. A nyilak, már alig látszott ... a teste a nyilaktól. A Diaknozeus császár azután kiment hozzá és eleresztette, mert azért csinálta vele, hogy megdorgálja, mert vadházasságban élő felesége volt. Amint mondja a közmondás, de ez úgy van: - a jó Isten se nem felejt, se nem siet... A Diaknózeus császár itt a mi községünkben a református templom alatt még a vár fala is megvan neki. Az építette ezt a várat. Miután a vár fölépült és itt is volt a várban Diaknózeus császár. Utána körülbelül negyven esztendőre a Római Birodalom elmúlt s a Diaknózeus meghalt. „Egy asszony kérdi: Ide lett eltemetve a ságvári templom alá? -" Nem. Itt a várba'. A várban, ahogy a torony mén föl, aztán ehun van az az ablak. Ott volt egy olyan őrtorony. Így a sarka rajta van. Jenőtül hallottam ám... Mert azelőtt a vár alatt mentek alagutak, hogy úgy kúszva el tudtak menni. - Az építtette eztet a várat. A Diaknózeus... Az építtette a várat.
(A Sebestyén legenda röviden: Sebestyén Diocletián császár alatt a proteriánus testőrcsapat kapitánya volt. Kereszténnyé vált. A császár azt akarta, hogy a pogány isteneknek áldozzék. Nem teljesítette, ezért fához kötözték a társai, addig nyilazták, amíg azt hitték, meghalt. Egy keresztény nő el akarta temetni, de látta, hogy még él, hazavitte s meggyógyította. Meggyógyulván újra elfogták, s 288-ban halálra korbácsolták. Egy Lucina nevű asszony Szent Péter és Pál sírja mellé temette el.
Tehát a szöveg Diaknózeus császára, valójában Diocletián, s az imádság Lucinus nevű asszonya Lucina, mivel, hogy nőnemű s nem lehet Lucinus, azaza hímnemű, amiképpen a latin név itt jelzi.
(Avar története az egykori Tricinium, vagy Triciana romjairól szól. Ságváron vagyunk.
E jegyzet van a gyűjtési jegyzőkönyv 6. oldalán. Nem tudom megmondani, hogy kitől, mitől lettem okos, mert nem tudhattam, hogy Ságvárnak ez a római neve. E. Zs.)
Ságvár, 1969. ápilis 23. Horváth János, 1903. Tengőd
Lakodalmas
„Horváth János, 1903. augusztus 10. Tengődön..."
(Háttérben felesége: Most a Wagner Mari lakodalmába'
Kapolyon 1968. augusztus 3-án jártunk és elég hamari módod dolgoztunk, mert kevés időnk volt.
Véber Imre 1888-ban született idős énekes volt egyik adatközlőnk, akitől három egyházi népéneket rögzítettünk:
 |
Véber Imre (Szül.: Kapoly, 1888) Mária-énekeket énekel Tóth Margit mikrofonja előtt (A felvétel ideje: 1968 augusztus 3}
A szövegét csak a Mária-éneknek írom le, mert az 1. és 3. ének benne van az énekeskönyvekben. A Mária-ének búcsúkon, pl. Andocsra érkezéskorkor, induláskor hangzott föl:
Kapolyon vettünk fel valamennyi világi anyagot is. Bertalan Sándor szül. 1907.) harmonikástul, aki énekelte is a dalokat.
Tab - trottyosok
1967. április 15-én jártunk Tabon kolléganőmmel (Tóth Margit), hogy a tabi „trottyosok"-kal csináljunk felvételt. Ez utóbbira nem kell sor, mert az ajánlott parasztzenekar vezetője, lelke, szervezője Wicli (Witzl) Román cimbalmos (szül. 1901-ben), bár jelen volt, de hangszerén nem tudott játszani. Hiányoztak a húrok, továbbá a tőkén volt valami javítani valója. Ígérte, hogy rendbe hozatja és húrokat is szerez, de aztán nem adott jelzést, hogy mehetünk, és így valamiképpen elmaradt a felvétel. 1968. augusztus eleji bejegyzés Tabról: Vidli Román 3 hónapja meghalt". Nyilván visszamentünk Tabra, mert előző évben ígértük s nem kapván jelzést, kíváncsiak voltunk mi van, miért hallgat. Hosszú beszélgetést folytattunk vele. Jegyzőkönyvemben a következő sorok állnak: „Vicli neves muzsikus, több hangszeren játszik, s a környék parasztzenekarainak tagjait Ő, illetve testvérei és édesapja tanította muzsikálni mind fúvós, mind rezes hangszereken. A családnak minden tagja sokoldalú zenei tehetség, amennyiben a »zenekarmesterségtől« kezdve a legkülönbözőbb hangszerekig mindenhez értenek. E tevékenységüket már a jelenlegi idős Vicli Románnak édesapja kezdte, majd fiaival folytatta haláláig, utána meg ők vették át teljes egészében az oktatói működést.
Tóth Margit beszélgetést folytatott Vicli Románnal a család tagjairól, működésükről, zeneoktatói gyakorlatukról, dotációról s ezzel kapcsolatban a vidék zenei ellátottságáról, stb.
Zenei felvételt nem tudtunk csinálni, mert cimbalmáról hiányoztak a húrok, s még a tőkén is valami javítani valója van. Megbeszéltük, hogy amikorra rendbe hozza, jelzi nekünk, s anyagát akkor rögzítjük."
Tab, 1967. április 15.
Adatok a falu hangszeres muzsikusairól:
Vicli (Witzl) Román, 1901. Cimbalmos, de minden hangszeren játszik. Bonnya, Pusztaszemes, Kötcse, Tab, Ireg, Torvaj ... községekben működő parasztzenekarok a család kezén voltak. Bátyja: Károly az ősszel (1966) halt meg 67 éves korában. Édesapja Vicli (WitzI) Román fúvós volt, ő is minden hangszeren játszott, csak cimbalmon nem.
Az egész család a zenével foglalkozott. Zenekarmester volt apja, bátyja. Nagyapja: Ferenc, kőmíves volt Tolnahőgyészen, akinek apja (WitzI Román) 1949-ben 75 éves korában halt meg. V. W. Románnak két fia van. Iparos mindkettő. Egyik szabó, a másik Szekszárdon a vasúti restiben üzletvezető. Az idősebbik jó muzsikus. Levente korában Kaposváron, Szekszárdon zenekarban játszott. Nagy zenei tehetsége ellenére civil pályára ment.
Witzl dolgozik még nyugdíja mellett. Ott muzsikál, ahova hívják. Még ma is érdeklődnek betanításra pl. Tengődről keresték, de már nem vállalja.
Régen gyerekzenekaruk volt: bátyja, Károly: hegedűs
ő, Román: cimbalmos
unokatestvére, Németh Ferenc: kontrás,
unokatestvére Németh Dezső: kisbőgős
később családi zenekar: édesapja: Román: zenekarmester
bátyja, Károly: hegedűs prímás
öccse: Ferenc: bőgős ő: Román, cimbalmos
1949-ig együtt játszottak, akkor édesapja meghalt, s ők maradtak hárman. Majd „idegenekkel" bővült a zenekar, két, már említett unokatestvérével: Németh Ferenccel és Németh Dezsővel.
1961 óta van nyugdíjban, azóta öccse Nagybajomban.
1967. június 1-től Balatonlellén muzsikál a Borharapóban Barcsa János primás vezetésével.
Karádon prímás: Kuthi Ferenc kb. 60 éves.
Zics, Nágocs, Miklósi sváb községek.
| |