| |
Ötven évvel a háború után, 1997. október 4.-én, ebben a régi nagy huszárhelyőrségben, Nyíregyházán huszár hősi emlékmű avatására került sor.
Egykor a 14-es közös és az 5-ös honvéd huszárezred, majd a két háború között végig a Hadik András 4. honvéd huszárezred állomásozott ezen a helyen. (Tavaly volt 240 éve, hogy az ezred névadója, Hadik András huszárjaival Berlin városát elfoglalta a porosz király háta mögött és tetemes zsákmánnyal tért vissza Mária Terézia táborába, a poroszok legnagyobb bosszúságára. Valódi nagy huszárbravúr volt ez!) (1957.)
A huszár emlékmű öt méter magas kő talapzaton életnagyságú bronz lovas szobor, mely egy II. világháborús magyar közhuszárt ábrázol, karabéllyal a hátán, kivont karddal a kezében. S mintha díszmenetelne a kemény tekintetű magyar harcos, úgy lépteti büszke, jóvágású lovát.
Az egykori tartalékos huszártiszt, festőművész és költő, Manno Miltiadesz szép költeményének hangulata áradt szét az ünnepélyen, „hogy tűzben, vérben, virtusában égve Ezer csatából egyenest az égbe Száguldott egykor a magyar huszár..."
Ezt visszhangozták a megemlékezések, avató beszédek, a katonai tiszteletadás. A tökéletesen szép lovas szobor méltó emléket állított a legmagyarabb fegyvernem, az egykor oly sok dicsőséget hozó huszárnak.
Mindenki érezte a jelenlevők között, hogy ez a szobor nemcsak a huszár hősi halottaknak állított emlék, akik a legmodernebb harceszközökkel szemben is végig, minden fronton és különböző beosztásokban és harcmódokban áldozatokkal, de megálltak a helyüket, őseikhez méltóan, hanem a haditechnika fejlődése következtében már időszerűtlenné vált fegyvernemnek, az örök magyar huszárnak is a végső emléke!
Ez a tanulmány is azt a célt szolgálja, hogy emléket állítson a sok harcot megért huszárnak, megmutassa, hogy ez a magyar katonatípus, a magyar könnyűlovas milyen szerepet töltött be népünk sok vihart meglátott történetében, s milyen jelentősége volt fennállása során. Teljesen hibás lenne azt gondolni, hogy a könnyűlovasságnak ez a fajtája, a huszár csak a török elleni harcok során született, mivel leírva Mátyás király 1481-ben Zágrábból, apósának írt levelében találtak rá először a kutatók. És a mindent szlávosító korszakban azt képzelték, hogy mivel a déli szláv nyelvekben is szerepel egy hasonló szó, a „guszár" és a török elől menekülő szerb lovasok is szolgálatot kaptak magyar földön, hát mindjárt ez a magyar huszár szónak is az alapja, mi vettük át az idegenektől, nem mi tőlünk ők.
Mátyás levelében azt írja könnyű lovasairól „quos husarones apellamus", vagyis „akiket huszároknak nevezünk", ez volt hadseregének elit-előkelő fegyverneme. Ezt a nevet vették át az egész világon a magyar huszárnak Európában, sőt Amerikában is átmásolt típusára. De már a 15. század elején is találunk magyar földön „Huszár" családneveket eredeti okiratokban. A huszár fogalom tehát már régen megvolt, ezt valószínűleg szintén nem a déli szomszédoktól vették át!
A huszárok törökkori születése feltevésnek az a megdönthetetlen cáfolata, hogy a magyar huszár harcmódja, fegyverzete, felszerelése, szelleme, még a ruházata is teljesen azonos elődjei, visszamenőleg a legrégibb ismert magyar könnyűlovas, a honfoglaló magyarok harcmódjával, felszerelésével, fegyverzetével, stb. Csupán arról van szó jelen esetben, hogy a haderőben a könnyűlovas hadi jelentőségének addig más volt a megítélése és döntően rá volt szükség a török lovassal szemen.
A magyar huszár fegyvernem, a huszár tehát nem a 15. században, született, hanem csak ekkortól volt rá nagyobb szükség, tehát ekkor csak újjászületett. Rendkívül nagy irodalma van ennek a kérdésnek, vannak, akik a hunokig vezetik vissza, újabban az ujgur kutatásoknál merült föl. Azt a leghivatalosabb megállapítások is leszögezik, hogy a huszár magyaros harcmódú, fegyverzetű, felszerelésű könnyűlovas és hogy tőlünk vették át nevével együtt teljesen hasonló részletekkel az összes országok.
Megcáfolhatatlan tény, hogy a Kárpát-medencében a magyar birodalmat 895 és 900 között a honfoglalás, vagy hon visszafoglalás harcaiban a 830-as évek óta forrásokban is leírva ismert magyar had könnyűlovasai teremtették meg. Nem is volt más fegyvernemük, csupán a fegyverkészítők, hadiiparosok, a folyóátkelések előkészítői, majd a várostromok ostromgépeinek kezelői lehettek gyalogosok. Mint fejlett mezőgazdasággal, magas színvonalú vasgyártással, kézműparral rendelkező lovas népek, nagy létszámú lovaikon mind lóháton, vagy szekereken haladtak legelőváltások, majd a nagy áttelepülések időszakában. Még a nők és gyermekek is lóháton jártak.
Utána pedig öt évtizeden át Nyugat-Európa, még két évtizedig Dél-Európa, a Balkán félsziget hatalmai érezték a magyar könnyűlovasok fegyvereinek erejét, fölényes hadművészetük hatását.
A magyar nagyfejedelemség, főleg szövetségi kötelékben vívott sikeres harcaival a volt Karoling-birodalom széthullását követő feudális, anarchia küzdelmeiben döntő katonai, s így politikai tényező volt.
Igaz, ezzel a nyugati népek viszálykodásaiban vett részt, de felelőssége emiatt, a háborús pusztítások és emberveszteségek miatt semmivel se volt több, mint azoké, a szövetségeseiké, akik saját népeik ellen hívták oda a magyar csapatokat.
Amint a kortárs Folcuin megírta: „... a király fia Liudolf és a (veje, Konrád herceg =) Cono ... feltüzelték a magyarokat, hogy támadják meg az országukat... tűzzel-vassal pusztítottak. Ebben a hadban harcolt Cono is". (954-955.) (Folcuin: A lobbesi apátság története.)
A magyarok katonai beavatkozásai nyilván sok anyagi kárt és emberveszteséget okoztak, ám ezek meg sem közelítették a vandálok, V. Károly római dúlásait, vagy a harmincéves háború szörnyű pusztításait.
A magyar könnyűlovas csapatok villámgyorsan megjelentek az adott hadszíntéren, szétverték az ellenálló ellenséges erőket, megszerezték élelmiszer szükségleteiket, biztosították lovaik ellátását és valószínűleg csak a könnyen szállítható értékeket, arany-ezüst tárgyakat vitték el magukkal, a nyugati szövetségesekkel együtt, azután sürgősen el is távoztak. Nem tudunk sok olyan esetről, amikor huzamosabb ideig tartózkodtak volna egy helyen. Egyetlen alkalommal, 899-900-ból tudjuk, hogy másfél évig az elfoglalt Észak-itáliai területen maradtak, a honfoglalás időszakában.
A hadjáratok kizárólag rabló, zsákmányoló jellegéről, céljáról tett megállapítások irányzatos, valótlan képet adnak, megfeledkeznek arról hogy minden háború azzal a céllal indul, hogy az egyik fél rákényszeríti az akaratát az ellenfélre, s eközben rekvirál, zsákmányol mindegyik fél hadereje. Másrészt magyar oldalról nem tudunk olyan hatalmas zsákmányolásról, mint ami pl. jellemző volt a, nagy frank király Nagy Károly avar hadjáratain, vagy a Róma elleni pusztításoknál. A jelentős és huzamos ideig tartó, ismétlődő magyar beavatkozások pusztító hatásuk mellett hasznos következményekkel is jártak. Bizonyos kényszerített fejlődésnek kellett bekövetkeznie, ha nem akartak teljesen elpusztulni. Megfelelő erélyes és tehetséges vezetők alatt a csapásokat elszenvedő népek a védekezés során fokozottan kezdtek hozzá a modern várépítésekhez, katonai erőik korszerű átszervezéséhez, a szervezett lovas haderő felállításához, az állami keretek megszilárdításához, a népek összefogásához, ami végül a császári uralom megteremtéséhez vezetett. Ez a hatás végeredményben a fejlődésre határozottan pozitív jellegűnek mondható.
Az európai államok, államrendszerek körvonalainak kezdeti kialakulása erre az időszakra vezethető vissza. A mai európai államok, általában napjainkig az ekkor kialakult keretekben állnak fönn. Az európai művelődés és kultúra ez időtől fogva vett határozott lendületet. Ezt külföldi történészek is megállapítják.
Ezeknek a hadjáratoknak hasonlóan magyar szempontból is voltak jó és rossz oldalai, előnyös és káros következményei, velejárói.
Határozottan rossz oldala volt, hogy az abban részt vett férfi népesség később szokott hozzá az országépítő, békés munkához, nehézségek árán kellett foglalkozást váltaniuk. Jelentős lehetett a sok hadjárat alatt, a harcok során, még a többnyire sikeres eredmények mellett is az élőerőben elszenvedett véres veszteség, az emberanyagban és a lóállományban egyaránt, a kiváló harcosok pusztulása, mely mindenféle harcnak törvényszerű velejárója, következménye.
Ez a veszteség azt is előidézhette, hogy a területek nem voltak be-telepíthetők magyarokkal, amúgy se volt oly túl nagy a létszámuk, s így főleg az ország szélső területeire beszivárogtak a békésen szaporodó idegen fajtájú népek. Igy volt ez ezerszáz éven át, hogy amíg a magyar harcolt, most már főleg a saját hazájáért, addig az idegen békésen félrehúzódott; szaporodott és gyarapodott. Ez vezetett a 20. században az ország tragikus szétdarabolásához.
Természetesen előnye volt, hiszen főleg azért indították a fejedelmek-a hadjáratokat, nehogy a hunok és az avarok sorsára jussanak. Ezzel tartották távol országukat az idegen nagyhatalmak támadásaitól.
Zseniális meglátásuk volt, hogy amíg a Kárpátok nehezen járható vonulata észak, kelet és részben dél felé természetes védelmet biztosított, nyugat felé, s éppen a legveszélyesebb irányban, teljesen nyitott volt a határ, s ezért terjesztették ki védelmi területüket az Enns-ig. És hogy valóban a megelőző, támadó hadjáratok tartották vissza az ellenséget, a legjobban az bizonyítja, hogy a támadások idején kétszer próbáltak összesen betörni az országba, 907-ben, amikor véres fejjel verték őket szét Pozsonynál, a Duna két oldalán, és a hajóhadat, majd az Ennsnél mérték a döntő csapást, hatására kiterjesztve uralmukat az Enns-ig. És 950-ben, amikor Henrik a Rábánál visszafordult. Több támadást nyugatról nem intéztek, 955 után sem. Csak 1030-ban kezdtek támadni, de akkor 1041, 1042, ... és így tovább, nem számított a keresztény királyság sem!
Nem volt aránylag túl nagy a népesség létszáma sem, s ezért is támadni kellett, nehogy a túlerő lecsapjon rájuk.
A fejedelmi vezetés is tisztában volt a saját erejével és ezért nem tűzött ki olyan hódító célokat a hadjáratok elé, melyek nagy területek elfoglalásához vezettek volna. Más népek leigázása a teljes bukást idézhette volna elő. Megelégedtek a Kárpát-medence területével, azon kívül csak legelő és határbiztosító, lakatlan gyepű, gyepű-elve biztosításával.
A kezdeti országszervezés, megtelepedés, berendezkedés céljára a szükséges békés viszonyokat megteremtették. A könnyűlovasság volt az erő. A nyugati hadjáratokat tehát főleg ország biztosító, ellenséges támadásokat megelőző, védelmi jellegű katonai akcióknak minősíthetjük. Ennek minden bizonyítéka fönnáll és megcáfolhatatlan! Ezeket a hadjáratokat a könnyűlovasság vívta meg sikeresen. Ez volt a szerepe és a jelentősége a 9. és a 10. században.
Ez volt a magyar történelemben a magyar könnyűlovasság három nagy korszaka közül a legjelentősebb, legsikeresebb és a magyar nép szempontjából a legeredményesebb.
Megállapítható, hogy a magyar keresztény állam megalapítását követő néhány évtized után a neofiták túlbuzgóságával és valószínűleg az idegen befolyás hatására - nem állapítható meg, hogy vajon nem ártó célból-e úgy szervezték át haderejüket, hogy elhagyták és szinte el is felejtették ősi, keleti, magyar könnyűlovas hadművészetüket, harceljárásukat, az egész könnyűlovas csapatnemet és helyette a hadművészetben hanyatlást jelentő, nyugati, páncélos lovas hadakat fejlesztették ki. Az ősi harcmódot már csak a székely és a csatlakozott besenyő és kun lovascsapatok képviselték.
És míg Pozsonynál maga Árpád is, de 1030-ban még Szent István is a könnyűlovas hadművészet fölényével verte meg a betört német hadakat, Szent László már mint páncélos lovag ismeretes történelmünkben. A tudatlan krónikás az ősi harceljárással küzdő, a színlelt visszavonulással maguk után vonni szándékozó könnyűlovasokra azt írja, hogy a gyáva székely és besenyő lovasok megfutamodtak és ahelyett, hogy a főerők ekkor beavatkoztak volna, csak néztek értetlenül. (1278.) És még Győrffy György történész is azt írja: lehet, hogy a magyarok nem is ismerték ezt a harcmódot! (Győrffy Gy.: A magyarság keleti... 1990.)
Ez volt a könnyűlovas harcmód első eltemetése. Meg is lett a borzalmas hatása, már a 13. században. A tatárjárás országvesztése erre vezethető vissza. A mongolok ezzel az ősi keleti könnyű lovas harcmóddal verték szét IV. Béla páncélos lovasságát, az egykor oly fölényes könnyűlovas hadművészettel rendelkező magyarokat.
Ám ebből se okultak a magyar katonai vezetők. Mikor 200 év múlva a Balkánon megjelentek könnyűlovas harcmódjukkal a törökök, Nikápoly (1396.), Várna (1444) Mohács, (1526) ... egyik csapás
érte a másikat.
A legnagyobb magyar hadvezér, Hunyadi János tehetsége kellett hozzá, hogy fölismerte, a pusztító török akinasi és szpáhi lovasok könnyűlovas harcmódjával szemben ugyanezt a harcmódot kell alkalmazni, ha meg akarja állítani a hatalmas oszmán áradatot. Ó azonban még vegyesen, a lovagi páncélos csapatokkal keverve alkalmazta a könnyűlovasokat. Ez volt a fő fegyvernem az ő idejében a magyar királyság hadseregében. Őnála tehát még csak mellékesebb, könnyűlovasokat igénylő feladatokra használták őket, mint felderítés, biztosítás, járőrözés, Mátyás király, a nagy hadseregszervező, aki a fekete-sereg idegen zsoldosaival nem utolsó sorban a magyar nép emberanyagát is kímélte, fő szempontja természetesen a haderő saját akarata szerinti alkalmazása volt, a nemesi haderő alkotmányban megszabott alkalmazási korlátaival szemben. Ő volt, aki az ősi magyar könnyűlovas hadművészetet visszahelyezte régi jogaiba, fontos fegyvernemének használta bár, mint a zágrábi leveléből ismeretes, még nehéz lovasai is voltak, ilyeneket is küldött apósa megsegítésére, Otranto török-támadóival szemben. Ez abban a levélben található, melyben a kutatók a „huszár" elnevezést először megtalálták.
Mátyás harcaiban is még a nehézlovasság kiegészítésére használta könnyűlovasságát, bár már többször főleg ezekre támaszkodott. Legkiemelkedőbb hadvezéri műve, s a huszárság első, igazi nagyszabású szereplése az 1471-74. évi cseh-lengyel háborúban következett be, midőn a 10-12-szer nagyobb ellenséges erőket (6000-rel szemben 60.000 fő állott!) a könnyűlovas harcmóddal, az élelmiszer és anyagi utánpótlás megakadályozásával és elpusztításával, a lengyel hátország feldúlásával, állandó rajtaütésekkel olyan helyzetbe hozta, hogy azok voltak kénytelenek békét kérni.
Az egység hiánya, a széthúzás, a tehetségtelen vezetés a nehéz páncélos harcmóddal Mohács mezején a pusztulás vermébe rántotta újra az országot. Majd megkezdődött a török elleni végtelen vérontás. Ekkor következett a magyar könnyűlovas, a huszár második legjelentősebb, történelmi korszaka, melyben kizárólag magyar érdekekért harcol.
De ismétlem, nem ekkor, nem a török elleni harcokban és nem idegen példákra támaszkodva született meg a magyar huszár, hanem az ősi, fölényes magyar hadművészet feltámasztásával, újjászületésével.
Természetesen azok a szerb lovasok, akik nem álltak be a török martalócok közé (mert ilyenek is voltak) és a magyar délvidékre menekültek, bekerültek Mátyás zsoldosai közé, hiszen cseh, német, sőt lengyel katonák is voltak szolgálatában.
Az ország három részre szakadása idején, a török elleni harcok magyar harcosainak, a várvédő hajdúknak és főleg a huszároknak történelmi jelentősége szinte felmérhetetlen. Nélkülük nem maradt volna meg az ország. A hősi ellenállás lelke: nem a nagyurak, meg az alkudozó politikusok voltak, hanem a huszár, a színmagyar huszár, aki nem alkudott hitére, hazájára, mint balkáni fegyvertársai, hanem életével és vérével védte és meg is védte a hazát.
Az idegen uralkodóház is fölismerte a magyar huszár értékét, nem volt elég a haza védelmében ontott vér, nyugatra is vittek huszárcsapatokat. 1643-ban közel nyolcezer magyar huszár harcolt távol a hazától. Az erdélyi fejedelemség kizárólag könnyűlovas csapatokkal rendelkezett. A lőfegyverek alkalmazása kezdetén még mindig megmaradt meghatározó tényezőnek mozgékonyságával, a fegyverek nehéz kezelhetősége következtében. A rossz anyagi helyzet is hozzájárult az olcsóbb könnylovas fegyverek, szablya, kopja, egy ideig a nyíl gyártásához, használatához.
Mikor végül sor került a török kiűzésére, annyira kivérzett a huszárság, hogy Budavár elfoglalásánál (1686) már csak mintegy 15.000 fő magyar, főleg huszár vett részt - bár igen kiemelkedően - a harcokban. A nemzet pusztulásának megállítása és a szabadság kivívásának céljából indított Rákóczi-szabadságharcban kiemelkedő jelentőségű volt a mintegy 52 lovasezred hősi harca, elszánt küzdelme. Újra nemzeti hadserege volt a magyarságnak. Ám a nemzetközi helyzet alakulása, a pestis és az ország kifáradása, a túlerő vetett véget a magyar huszár nemzeti érdekekért folytatott küzdelmeinek.
Harmadik, kiemelkedő jelentőségű korszaka volt, a magyar huszárnak, midőn az idegen érdekekért, az örökösödési háború küzdelmeiben ontotta vérét osztrák, francia, porosz oldalon, Ebben az időszakban ismerték föl Európa-szerte a magyar huszár kiemelkedő katonai jelentőségét, ez tartotta fönn hírnevét napjainkig!
Nemzeti szempontból az 1848-49-es - idén épp 150 éves szabadságharc évfordulóját ünnepelve emlékezhetünk meg az abban részt vett, a nemzetiségek támadása hírére a külországokban állomásoztatott magyar huszárok engedély nélküli, merész hazatéréséről, küzdelmes lovascsatáiról, Görgey falvidéki menetéről, a tavaszi hadjárat győzelmeiben, majd a végső csatákban végig helyt álló huszárokról. Sajnos, ekkor nem volt lehetőség olyan nagy hírnév szerzésére, számukra, mint a 18. században. Hiányzott a lovas hadvezér és nem volt elég, képzett huszárparancsnok, hiányzott a nemzeti hadsereg. Sajnos, ebben a háborúban nem használták ki eléggé a lovasság harcmódjában rejlő lehetőségeket a gyors, mozgékony, rajtaütéses támadások, nagy harcfelderítések, oldal és háttámadások alkalmazásával.
A 20. század I. világháborújában ugyancsak kevéssé helyes alkalmazásuk miatt, a korszerűtlen öltözetben, idejét múlt harcászati elvekkel csak az értékes lovascsapatok elvérzése következhetett. Pedig jelentősége még ez időben fennállott, lévén 1918-ig az egyetlen gyorscsapat.
A haditechnika rohamos fejlődése egyre hátrébb szorította a lovasság, a huszárság harci alkalmazásának a lehetőségét. Egykor csatadöntő, országos katonai jelentősége a sorozatfegyverek bevezetése, a tüzérség fejlődése, a páncélos és repülő erők bevezetése miatt annyira csökkent, hogy még II. világháborúban ugyan alkalmazták, de utána a még modernebb, tömegpusztító fegyverek az egész háború, a hadvezetés, a hadművészet teljes átalakítását követelték meg, ahol a lovas katona, de még a gyalogos is eredeti formájában végleg megszűnt.
A II. világháborúban 1941-től 1945-ig a magyar könnyűlovasság részéről mintegy 40 önálló huszárszázad, gyalogezred huszárszakasz vett részt az elfoglalt területek megszállásában, biztosító feladattal, valamint a magasabb parancsnokságok, hadtest, hadosztály közvetlen beosztásban az 1., 2. és 3. hadsereg minden harcában, a Donnál, a Kárpátokban, Erdélyben a magyarországi harcokban, az aradi támadásban. A sereglovasság keretében 1941-ben a gyorshadtest keretében az 1. lovasdandár - két huszárezred, kerékpáros zászlóalj, lovastüzérség, harckocsi támogatással - a Tatár-hágótól a Dnyeperig előretörve sikeres (felderítő) támadó, elhárító, körülzáró és védelmi harcokat folytatott. Július első napjaitól október 6-ig mintegy 1600 km-es menetet hajtott végre. Kiemelkedő jelentőségű volt a felderítő tevékenysége a rossz utak és nagy esőzés miatt elakadt gépkocsizó dandárok között előretörve a Bug folyó előtt, a Sztálin-erődvonalnál, majd a Bug mentén, az Ingul folyónál, Umannál.
Legsikeresebb harca volt 1941. augusztus 4-8-án Umannál, ahol a lovas-dandárparancsnok, vitéz Vattay tábornok saját elhatározásából indított északi irányú felderítésével megállapította hatalmas körülzárt orosz erők kitörési kísérletét és saját erőivel megtorpantotta a sokszoros túlerőt, ezzel időt biztosított a körülzáró erők sikeres felvonulásához és így hadászati jelentőségű siker kivívását tette lehetővé. A 4. és 6. orosz hadsereg erőit, mintegy 130.000 foglyot ejtettek, jelentős hadianyagot zsákmányoltak. A Dnyeper folyó mellett kemény, védelmi és elhárító harcokban vettek részt sikeresen, hazaszállításuk előtt. 1944-ben került sor az újonnan megszervezett, 3 huszárezredből, kísérő lovas- és gépkocsizó tüzérséggel, kerékpáros zászlóaljakkal, páncélos erőkkel, repülőkkel megerősített 1. honvéd huszárhadosztály alkalmazására. Ez a korában legmodernebb szervezésű, fegyverzetű, kiváló szellemű lovas hadosztály lett volna hivatva arra, hogy a magyar határt védje. Sajnos, az erőszakos német vezetés, minden tiltakozás ellenére kiszállította a Pripjaty mocsarakba, ott nem a fegyvernemi sajátosságainak megfelelő alkalmazásban, partizánok ellen és a támadó szovjet páncélos főerők ellen vetették be, ahol ugyan keményen helytállt, azonban rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett emberben és hadianyagban egyaránt. 1944 augusztusában, Varsó előtt megállította az oroszokat, ami a németeknek már 1943 óta nem sikerült. A hadosztály romjainak hazaszállítása után a Duna-Tisza közén újra kemény csapásokat mért a szovjet és román csapatokra, Kecskeméttől Alpárig visszavetette a páncélosokat, román hadosztályokat vetett vissza a Tisza mögé, majd Budapest védelmében vett részt részeivel. Az újjászervezett huszárhadosztály a Dunántúlon ismét keményen védett a Velencei tónál és a Vértes hegységben. 1945 januárjában visszafoglalta a Vértes hegységet. Gyalog is vitézül helyt állt az utolsó emberig.
A magyar könnyűlovas, a huszár történelmünk kezdetétől az utolsó pillanatig megmutatta, hogy a magyar népért, a hazáért, a szabadságért, a becsületért kész életét és vérét áldozni, soha nem adta föl a harcot, mindig újrakezdte, törhetetlen erővel és hittel, Nemzetünk ezerszáz éves fennállásának egyik fontos harcos eleme volt. Benne megtestesül az ezeréves magyar férfi szellem, népünk sok kiváló tulajdonsága, a bátorság, vitézség mellett az igaz emberiesség, lovagiasság, a nők tisztelete, a gyengék védelme, az igazság, a szabadság szeretete, az egymás iránt érzett és tanúsított valódi bajtársiasság, segítőkészség.
Őrizzük meg hálával emlékét!
 |
| A kuruc seregbe állott huszárok harca. Ismeretlen magyar művész gouache-a |
 |
| A legszebb huszárviselet: a magyar nemesi testőrség egyenruhája. Bikkesy-Heinbucher József kőrajza |
 |
| Eskütétel |
 |
| Huszártábor 1860 táján. Kari Coebel krétarajza |
| |