| |
Részlet a huszárok utolsó harcaiból
„Ne sírjatok magyar lányok, visszajönnek a huszárok, valaha, valaha, vagy soha..." - valaki belekezdett a nótába, a trombitás fújta az indulás jelét, a hosszú katonavonat a Rákóczi-induló hangjai mellett lassan kigördült az állomásról. Végigszállt a dal a vonaton, szálltak foszlányai az elhagyott város felé... „Valaha, valaha, vagy soha".
Ki hitte volna akkor közülünk, hogy ebbe az ősi, színmagyar gömöri városkába, Rimaszombatra soha többé nem térünk vissza és újra elszakítanak sok millió magyart egymástól.
A 20. felderítő huszárszázad indult Oroszországba ezen a tavaszi napon, 1944. május 15-én, borsodi, gömöri, nógrádi és hevesi magyar legények.
A század a Dnyeszter mentén, ahol már apáink és nagyapáink is harcoltak, védelemben vett részt, július végétől pedig a túlerő elől - de kemény csapásokat mérve - vonult vissza a távoli, kéklő Kárpátok felé.
Ősz elején az Alföld szélén járőröztek a huszárok, de október 6-án, ezen a második gyásznapon - és éppen Aradról - megindult a nagy orosz támadás az Alföld ellen. A század Gyuláról visszavonulva, Békés város előtt, a Körös-csatornák vidékén már lóháton, kézigránátot dobálva tört keresztül lovasrohammal a szovjet harckocsi-oszlopon.
És mit tesz Isten! - a tank tornyában a ruszki, nyakában géppisztollyal, rémült arccal emelte fel kezét megadásra. Igaz, álltak a harckocsik, nem járt a motor és a kezelők elől a házaknál zabráltak, mi pedig az Élővíz-csatorna töltése mögül oly hirtelen és váratlanul törtünk rájuk, hogy az ijedségtől páni félelembe estek. így vágtatott át a zsilip keskeny átjáróján, a harckocsik közt a század. Mire észbe kaptak, már messze jártunk, akkor küldtek egy üdvlövést. Lóháton megrohamozni páncélosokat - őrültség, de a meglepetés sikert hozott. Mi se kezdtünk volna bele, de hátulról már közeledtek újabbak felénk. A Duna-Tisza közét végigharcolta a század, így került át a Dunántúlra. Gyönk, Pincehely, Simontornya felől vonult vissza, amikor jött a parancs: „1944. XII 2. A 20. gyaloghadosztály foglaljon védőállást a Sió mentén, a Balatontól Ozoráig. A védelem súlypontja: Siófok, Mezőkomárom és Ozora." (És erre a 30 km-re jutott 5-600 baka, meg vagy 150 huszár. Szembe vele pedig a 3. Ukrán Front csapatai.)
A huszárok a Siótól délre, Szabadhidvég község előtt foglaltak hídfőállást, hogy az oroszok előnyomulását késleltessék. De ezek gyors ütemben törtek előre. December harmadikára már kemény harci nap köszöntött. Kora délelőtt alig foglalta el védőállását a század - géppuskák, golyószórók, gránátvetők a falu szélén, házak tetején -, máris feltűntek a géppisztolyos felderítők. Megszólaltak tűzfegyvereink, megállították őket. Dél felé újabb erős harcjárőrök bukkantak föl, ezeket is a földhöz szegeztük. Azonban szinte kiapadhatatlanul mindig több és több földszínű ruhás csoport közeledett, szinte megállíthatatlanul. Szokásos módjukon, a veszteségekkel mitsem törődve hajszolták előre az oroszok megfélemlített tömegeiket. Két oldalról légvédelmi gépágyúink zúdították rájuk repeszgránátjaikat, de már a túloldalról is megszólaltak az ágyúk és az aknavetők.
Két sebesült huszárt már hátra kellett küldeni. A fegyverek szünet nélkül tüzeltek, a géppuskacsövek szinte forrók voltak már. A támadás egyre közelebb ért. Délután öt óráig sikerült a védőállást megtartani. Félórával előbb jött a hír: az oroszok elfoglalták a cecei útkereszteződést, Siófokra harckocsikkal törtek be. Tarthatatlanná vált a helyzet. A tüzérségi és aknabecsapódások egyre sűrűbbé váltak. A század lépcsőzetesen, tervszerűen kiürítette a védőállást. Előbb a nehézfegyverek mentek vissza a hídon, s foglaltak ott új tüzelőállást, majd a golyószórósok követték őket. Már csak a század géppisztolyosai biztosították a kiürítést. Végül azok is lóra szállva, vágtában hagyták ott a községet. A hidat felrobbantani nem tudták, nem volt műszaki anyag, pedig a Sió, még így télidőben is akadályt jelentett volna nemcsak a járműveknek, de még a gyalogosoknak is. Persze, így utólag, tudjuk, hogy kár lett volna a hidat elpusztítani.
A huszárszázad elvégzett feladata után visszalovagolt Középbogárdra, ahol a hadosztály egyetlen tartalékát képezte. Majd másnap Lajoskomáromban folytatott újra védelmi harcot. Ezután Várpalotán és környékén, majd Székesfehérvár visszafoglalásánál tüntette ki magát, január 31-én Dunapenteléig tört előre és ettől északra Rácalmás községnél voltak tűzharchoz lóról szállva... De ez már messze esett a kedves Sió-csatornától, ahol szerencsére, legalább hősi halottja nem volt a huszároknak. Az egyenlőtlen küzdelemben is bátran és hűségesen helytálltak és az ősi huszárvirtushoz méltóan védték a hazát, népünk függetlenségét, szabadságát.
(Adonyi-Náredy Ferenc és Nagy Kálmán: Magyar huszárok a II. világháborúban - Sárvár, 1990. - c. történelmi tanulmánya alapján.)
| |