| |
„Az 1848-49-i forradalom után Mtságos Zichy Domonkos úr leköszönvén püspökségéről, közörömünkre Mtságos Ranolder János úr lett veszprémi püspöknek kinevezve, ki is apostoli buzgóságánál fogva alig hogy elfoglalá püspöki székét, azonnal a megye látogatásával kezdé meg apostoli munkáját, s Tab is szerencsés volt kedves fő-pásztorát kebelébe fogadni. 1851-ik évi május 6-án felséges nap volt ez Tabra nézve, hogy 762-nek adva fel a bérmálás szentségét, azokat Isten bajnokaivá kente, nem-csak kenetteljes szavait hallatá híveivel a templomban, de mint jó pásztor egyenként is szólitgatá híveit, meghíván különösen az atyákat és anyákat a plébánia lakba s ott egyenként és mindnyáját oktatá keresztényi polgári és szülői kötelességeikre. Nem hagyá látatlanul az oskolát, mert hiszen legkedvesebb élvezete magát a kisdedek körében találni, azokat oktatni, s velük atyai kegyeletét éreztetni. Végezvén a plébánia házban atyai látogatását, megvizsgáltatá az összeroskadáshoz már közel álló plébánia épületet, s annak felépítését kegyesen megígérvén, 1852 évben ígéretét teljesíté is, mert ugyanazon év tavaszán 1000 forintot a megye tárából a ház építésére kiutalt, utóbb pedig a fent írt összeget még 200 forinttal megtoldani kegyeskedett."
 |
Ez a feljegyzés a tabi plébánia történeti könyvében olvasható. Ki volt az a püspök, akinek az egykori tabi plébános ilyen szép emléket állított?
Ha a közélet nagyjainak életét tanulmányozzuk, azt tapasztaljuk, hogy az alkotó emberek szerények, magánosak, de rendkívüli akaraterő lakik bennük és közérdekű céljaikban rendületlenül hisznek, és erre teszik fel életüket. Ilyen ember volt Ranolder is.
1806. május 16-án Pécsett született. Atyja Ranolder Ferenc, kesztyűsmester, akinek már atyja is ezt a mesterséget folytatta. Miután elemi ismereteit a pécsi belvárosi iskolában megszerezte, tanulmányait szintén Pécsett folytatta a ciszterci szerzetesek gimnáziumában. Minden osztályt kitűnő eredménnyel végzett el. 1824-ben felvételt nyert a pécsi kispapok közé.
Püspöke a pesti egyetemre küldi, hogy a hittudományi karon tanuljon tovább. A „kesztyűs fia a kesztyűsök köténye helyett a reverendát öltötte magára." Az egyetem teológiai fakultásán is mindvégig kitűnő tanuló volt.
1829. május 1-jén szentelték pappá. Felszentelése után másfél évet tölt a püspöki hivatalban Pécsett, majd királyi kegyből a bécsi Augustineumba kerül, hogy tanulmányait a bécsi egyetemen folytassa. Itt húsz hónapot tölt és megszerzi a doktorátust.
1831. június 15-én kapja meg biblikus tanári kinevezését a pécsi papnevelő intézetbe. 1834-35-ben tevékeny részt vállal a Szentírás magyar nyelvre való fordításában. Másik jelentős tudományos munkája a Hermeneutica (Szentírásmagyarázat). E művével azt akarta elérni, hogy a teológusok kezébe olyan könyvet adjon, mely alapvető eligazítást ad. Könyvének sikerét jelzi, hogy két kiadást is megért: 1838-ban Pécsett, 1859-ben pedig Budán. Ennek a tudománynak sok kérdésterülete van. Ilyen pl. a nyelvfilológiai, vagyis: lehetséges-e egyáltalán a biblia-magyarázat és milyen módszerrel; az egzisztenciális értelmezés, vagyis olyan magyarázat, amely csak az ember létkérdésének megoldását látja a Bibliában; a történeti módszer, mely a megírást és az akkori kort egységben vizsgálja. Ezeket a szempontokat ismerte fel Ranolder, aki a Bibliát úgy tekintette, mint Isten művét az emberek között. Isten azonban e működése közben az emberek gondolkodásmódját használja és az ő környezetüket veszi figyelembe. A Biblia tehát Isten igéje, de nem lehet anélkül magyarázni, hogy ne vennénk figyelembe ezt az emberi szempontot. A bibliamagyarázat tudományos művelése alapos történelmi és nyelvi tudást igényel. Ranoldernél mindez együtt volt, hiszen mindvégig kitűnő tanuló, nyelvtudása pedig szinte predestinálta a bibliai kutatómunkára. A bibliai nyelveket egyetemi évei alatt sajátította el, egyetemi tanársága alatt pedig a modern nyelvek tanulását tűzte ki célul. Beszélte a német, francia, olasz és angol nyelvet.
Tankönyvének megírása a király óhajával is találkozott, aki azt kívánta, hogy az iskolákban jegyzetek helyett könyveket használjanak. Ranolder könyve még a pápa tetszését is megnyerte. Mikor mint pesti egyetemi tanár 1843-ban, második nagy európai útján Rómát is látni kívánta, magával vitte könyvének a pápának szánt példányát. Egy másik alkalommal találkozván a pápával, Így nyilatkozott IX. Piusz az említett könyvről: „Igen tetszett, amit a szentatyák és az Egyház tekintélye felől a Szentírás értelmezésében benne olvastam. Dicsértem már egyebeknek is."
1840-től 1846-ig volt a pesti egyetem tanára és hitszónok az egyetemi templomban. A vakációs időt külföldi utak tették értékessé. Élményeit A Religió folyóiratban tette közzé „Utazási vázlatok" címen. „Legforróbb vágyam volt mindig - írja - országokat, vagy inkább embereket látni, s tanúja lenni az életnek, mely bennük felvirágzik, a szellemnek, mely őket lelkesíti. Hisz hazáját ismerni mindenkinek oly édes és szent kötelessége. Óh, pedig egy katolikusnak vajmi nagy hazája van."
1846. március 20-án a pécsi szeminárium vezetésével bízza meg püspöke. E feladatának és munkájának súlyát érezve írja: „Nem tudom, kitüntetésnek tekintsem-e, vagy inkább mint terhet vállaljam..." Érezte a neveléssel kapcsolatos felelősséget, hogy az Egyház jövőjének, reménységének, a későbbi papságnak a felkészítését bízták rá. Ranolder 1848. októberéig volt a pécsi papnevelde igazgatója. 1849. áprilisában kerülhetett Bécsbe, mert ettől kezdve nem követhető pécsi tartózkodása.
Az 1849-es év tragikus események sorozata a nemzet szempontjából, de nem mentes ettől az Egyház sem. Windischgrátz seregei Buda felé közelednek. 1849. január 30-án Hám János prímás és Sfitovszky pécsi püspök aláírásával egy körlevél jelenik meg a magyar püspöki kar nevében, mely békére inti a magyar népet. Mikor Hámnak ezt a tettét megtudja a Debrecenbe menekült magyar kormány, az igazságügy-minisztérium egy végzést bocsát ki, mely hazaárulónak bélyegzi a prímást és a pécsi püspököt. E végzés után mindketten Bécsbe menekültek. Scitovszky Ranoldert vitte magával Bécsbe, ahol a magyar egyházi ügyek referense lett. Miután Windischgrátz Budát is elfoglalta, a konzervatív gondolkodásúak hódolatuk mellett átadták neki 1849 decemberében emlékiratukat is. Ebben az emlékiratban leplezetlenül kifejezik, hogy a forradalom jogot ad a bécsi udvarnak arra, hogy visszavonjon minden olyan intézkedést, mely a forradalomhoz vezetett.
Az emlékirat röviden, de éles vonásokkal jellemzi az ezidőbeli katolikus főpapságot: „A prímás, Hám János jámbor, szent férfiú, de politikailag nulla... Scitovszky János pécsi püspök értelmes ember és valamennyi főpap között legtetterősebb, ki még nagy szolgálatokat fog tenni." Tehát a bécsi udvar is elégedetlen lehetett Hám János politikai magatartásával, ezért kényszerítette lemondásra. Le is mondott 1849. július 17-én. Ranoldernek Bécsben töltött referendáriusi tevékenységével kapcsolatban csak egy adat található. Ő hitelesítette Hám Jánosnak az esztergomi érsekségről lemondó levelét: „Hogy ez a másolat a maga eredetijének híven megfelel, bizonyítom Ranolder János apátkanonok."
Váratlan esemény folytán a veszprémi püspöki szék is megüresedett. 1842-től gr. Zichy Domonkos volt a veszprémi püspök, aki azonban 1849-ben lemondott, mert Görgey a püspök fivérét, Jenőt 1848. szeptember 30-án halálra ítélte és kivégeztette. Zichy Domonkos lemondásával a legnehezebb időben árvult el az egyházmegye. Lemondólevelét ugyanazon a napon adta be a császárhoz, amelyiken, ugyancsak Olmützben kiadott császári alkotmány megszüntette az akkori Magyarországot és a Habsburg Birodalom részévé tette.
Ranolder püspöki kinevezése és felszentelése
Az 1848-49-es szabadságharc nemcsak a magyar népnek, hanem a magyar néppel sorsközösséget vállaló magyar papságnak is egyik legdicsőbb eseménye. Nem hallgatható el a katolikus papság hősies kiállása és hazaszeretetének megnyilatkozása. Kiürültek a papnevelő intézetek, mert a kispapok nagy része beállt katonának, a papok közül is sokan fegyvert fogtak. Mintegy 600-ra tehető azok száma, akik így küzdöttek, több mint százan pedig tábori lelkészként vették ki részüket a szabadságért való küzdelemből. A legtöbb püspöki palota és szeminárium - köztük a veszprémi is - tábori kórházként szolgált a szabadságharc idején.
A szabadságharc bukását a megtorlás időszaka követte. Az osztrákok elsősorban a háborúban részt vett császári tiszteken álltak bosszút. Az aradi 13 vértanú között csak egy nem volt katolikus. A számonkérés nem kerülte el a katolikus püspököket és alsópapságot sem. A büntetés legenyhébb fokozata a már említett Hám Jánosnak esztergomi érsekségről való lemondatása volt. Majd a király visszavonta Lonovics Józsefnek az egri érsekké, Jekelfalusy Vincének szepesi, Horváth Mihálynak csanádi püspökké való kinevezését. Haynau Rudnyánszky József besztercebányai püspököt hat évi vasban történő fogságra és a püspöki méltóságtól való megfosztásra ítélte. A börtöntől a nuncius közbenjárása mentette meg, de számkivetésbe kellett mennie. Jekelfalusy Vincét Bécsből rendőri kísérettel Pestre küldték, s csak hosszú vizsgálat után engedték szabadon. Onovics Józsefet a hírhedt Újépületben tartották fogva, majd száműzték. Brémes László váradi püspököt Haynau halálra ítélte, majd az ítéletet 20 évi börtönre változtatta. Az elítélt püspökök sorát Lemény János görögkatolikus püspök zárja, akit szintén lemondásra kényszerítettek. Az alsópapság még kegyetlenebb megpróbáltatásnak volt kitéve. Felette vészbíróság ítélkezett és ötöt azonnal kivégeztetett. Majd 16-ra ugyancsak kimondták a halálos ítéletet. Ki nem végezték őket, de napokig, sőt egyesek hetekig készültek a siralomházban a halálra - lelkileg így gyötörve őket -, végül kegyelmet kaptak. Fellelhető adatok szerint 300-ra tehető a szabadságharc után bebörtönzött vagy meghurcolt papok száma.
Ilyen körülmények között jelölte a veszprémi püspöki székbe az uralkodó a bécsi kancellárián egyházi referendáriusként működő, aránylag fiatalkorú, máris szép pályát befutott papot, Ranolder Jánost. Közben megjött az egyházi megerősítés is, úgy, hogy 1850. április 18-án már szózatot intézhetett papságához, mint kinevezett, de még fel nem szentelt püspök. Püspökké szentelése 1850. május 12-én volt szülővárosában, Pécsett. A szentelést Scitovszky János, a nem régen pécsi püspökből kinevezett hercegprímás végezte.
A püspök
Miután elfoglalta hivatalát és elkezdte áldásos főpapi tevékenységét a Religio katolikus folyóirat, melyben előbb az ő írásait olvashatták, most róla ír: „Mindjárt első megjelenésekor a szegények segítőjének mutatkozott. Az élő keresztény szeretetre buzdította híveit a szószékről... Mindenre kiterjedő figyelmét és segítőkészségét dicsérik... Vajha mindig ilyen kezekben lettek volna az egyházi javak! Nem kétlem, gyérülne számuk a főpapok elleneinek. De meg kell vallanunk, e részben nem volt eléggé kielégítő a közelmúlt. A szegények öröksége elégszer nem egyházi célokra fordíttatott."
Mindenre kiterjedő figyelmét és segítőkészségét kortársai és későbbi visszaemlékezők egyaránt vallják. Híveinek anyagi helyzete mellett papjainak a sorsa sem volt kevésbé fontos számára. Különösen a szabadságharc miatt gyanúba került papjait védelmezte püspökségének első napjától kezdve. Egy korabeli forrás így emlékezik meg erről: „Sok küzdelmébe került, míg a lelkeket felemelte és bizalmássá tette. Meg kell vallani, hogy a megtorlás korszakában sokat enyhített, sőt nem egy esetben személyes közbejöttének köszönhettük az üldözöttek teljes felmentését. Egy egész sereg egyházmegyei pap került vád alá. A legtöbbjét ő vonta ki a bíróság kezéből. Internálta őket valamely zárdába, míg a kedélyek lecsendesedtek." A katonai hatóságoknak pedig azt felelte, hogy az illetők már büntetés alatt állnak.
Ranolder minden szavát és tettét az alaposság, a hűség és megfontoltság jellemzi. Biztosíték pedig ezekhez a képzettsége és rendkívüli akaratereje. Ezt láthattuk tudományos munkássága fő területénél, a szentírás magyarázatnál. A nyelvi és történelmi szempontot megelőzi a „szentatyákhoz", vagyis az Egyház hagyományához való igazodás. Ezért nincs olyan katolikus kiadású Biblia, melyben nemcsak az egyes könyvekhez, fejezetekhez, de a versekhez is ne lenne rövid értelmezés. Elgondolkoztató ez napjainkban, amikor felkészültség nélkül magyarázzák sokan a Szentírást „saját szájuk íze" szerint.
Érvényes ez a hozzáértés az oktatás és nevelés kérdéséről vallott felfogása is. Sürgeti az ifjúság nevelését a papság által. Minél inkább elmélyed a gondolatban, annál jobban érzi, hogy a katolikus papságnak az ifjúsággal kell kezdenie a keresztény nevelést: „Az evangéliumi szolgának fő kötelessége a keresztény hitben és erkölcsben való nevelése annak az ifjúságnak, melyet az Úr Jézust követve az Egyház mindig oly szeretettel karolt fel. Ha az ifjúság nevelését elhanyagolják, kétségkívül a tudatlanság homályába téved, a szabadosság örvénye és a vágyak rabló szele ragadja magával, a hit és erkölcs virágzó dogmái felforgattatnak, kinek-kinek a privát kényelme lesz az ösztönzője, nem lesz más regula, mint a jelen élvezet, jó és rossz határát nem ismerik, vége az őszinteségnek, hűségnek és a házasságban, az ítélkezésben; az igazságnak, az engedelmességnek és tiszteletnek a törvények iránt. Szétzüllik az alap, oda az épület..." Főleg nagy szeretetet tanúsítsanak azokkal szemben, akik más hitűek környezetében élnek, vagy az édesanyától távol magukra vannak hagyatva. Maga az iskolai vagy templomi nevelés azonban csak akkor hozza meg a megfelelő gyümölcsöt, ha otthon a szülők is elősegítik a pap munkáját példájukkal és szavukkal. „Közületek senki sem hanyagolja el ezt a kötelességét, hazánkban a katolikus hit tisztasága újból felragyog, az erkölcsi durvaság és a különféle bűnök kimúlnak, az egyéni és állami jólét örvendetesebb emelkedést kap és mivel ez a ti munkátok, a ti koronátok is lesz, lelki örömmel és békével élvezitek." - írja 1859-ben kiadott nagyböjti körlevelében.
Az iskolaalapító
Ranolder püspök 25 éves főpapi tevékenységének legjelentősebb és legmaradandóbb műve az általa alapított leánynevelő intézetekben testesült meg. Ez a mű azonban sok küzdelmet és nagy áldozatot követelt tőle. Egyházmegyéje öt városában: Veszprémben (kettő), Pápán, Keszthelyen, Kaposvárott és Tapolcán, valamint Pesten alapított leánynevelő intézetet. Ezzel beírta nevét az oktatásügy történetébe.
Először is indítványát a városi hatóságokkal el kellett fogadtatnia, ami nem kis küzdelemmel járt. Másodszor az iskolákat fel kellett építeni. Erre áldozta püspöki jövedelme legnagyobb részét, mely nem kis áldozat volt.
A reformkornak a művelődés általános szintjének emelése mellett egy újabb igénnyel is szembe kellett néznie. Ez a nőnevelés kérdése volt. E téren eddig a régi feudális vélemény tartotta magát: a leány kizárólagosan csak a családban tölt be lényeges és jelentős szerepet. A nevelés feladata ezért nem lehet más, mint a leány megfelelő előkészítése erre a szerepre. Fokozta ezt az igényt az is, hogy az Egyház igen nagy jelentőséget tulajdonított az édesanyának a kisgyermeke vallásos nevelésében. ezért is szorgalmazta a leányok megfelelő szintű oktatását.
Úgy látszott, hogy ez a vázolt nézet is csak eszmény. Ezt lehetett volna alapnak tekinteni, de hol volt ettől a valóság? Ezt a sürgető körülményt ismerte fel Ranolder. Ez a felismerés pedig nem elhanyagolható szempont, mikor olyan közéleti személyiségek is, akik egyébként az abszolutizmus politikai ellenfelei voltak, így pl. Gyulai Pál, a nőnevelés ellen foglaltak állást. Vele folytatott sajtópolémiát az első magyar szerkesztőnő, Szegfi Mórné Kánya Emília (1830-1905): „Kettős feladata van a nevelésnek, az egyik erkölcsi, a másik hivatásszerű. Az erkölcsi nevelés célja a szívbeli nemes tulajdonságok kifejtése, hogy az életen keresztül a jóság és becsület, szeretet és hűség, a szorgalom és önmérséklet és általában a szívbeli nemes érzelmek vezéreljék tetteiben az embert, szóval, hogy erkölcsös legyen. A nevelés ezen része tehát általánosan emberi, és kezdődik a legzsengébb ifjúkorban a szülei házában, és folytatódik az iskolai nevelés teljes befejezéséig. - A hivatásszerű nevelés viszont kizárólag egyéni. Ennek feladata: kifejteni azon tehetségeket, melyek által az ember hasznos tagja lesz a polgári társaságnak... A tanodákban millió meg millió férfi nyer évenként tehetsége, hajlama és képessége szerint kiképeztetést... Csak nő számára nincsenek ilyen intézetek!"
Ranolder püspök ilyen intézeteket akart. De kik legyenek az ifjúság nevelői? Csakis olyanok, akik mindkét követelménynek megfelelnek. Így kapcsolódtak be hazánkban az oktató-nevelő munkába az irgalmas nővérek, ahogy nálunk ruhájuk színéről nevezték őket, a „szürke nénék". Olyan népszerűségre tettek szert, hogy mindenütt a legnagyobb örömmel fogadták őket. Szőllősy Károly: Paulai Szent Vince leányai hazánkban c. könyvében ezt írja: „Katolikusok és nem katolikusok, az egyháziak és világiak, hadvezérek és tudósok egyformán tevék a nénék dicséretével; mert ők ép oly készséggel és angyali türelemmel ápolják a harctéri sebesülteket, mint a kórházak szintén nehéz betegeit; egyenlő szeretettel óvják és ápolják a kisdedeket, valamint tanítják a már iskolára kötelezetteket. A nénikék szolgálatkészsége nem ismer különbséget; ők mindent Istenért, Isten iránti szeretetből tesznek... A Szent Vince apácáknak az az előnyük is megvolt, hogy kolostoraik alapítása nem volt oly költséges, mint a régi apácák kolostoraié... a nénikék ellátása fölötte kevésbe kerül. Átlag 200 forintot számítanak egy nénike ruházási és élelmezési költségeire". (Velük szemben egy világi tanítónő évi fizetése 800-1200 forintot tett ki.) Érthető tehát, hogy miért bízta iskoláinak vezetését az irgalmasrendi apácák vezetésére. A püspök által alapított hét intézetből a hozzánk közel állót mutatom be.
A kaposvári iskola
A múlt század hatvanas évei Magyarországon a liberális szellem meghonosítását jelentik. A szabadelvű szellem sok tekintetben megváltoztatta eleinek gondolkodását az állami, társadalmi és kulturális életről. Ennek a korszaknak kultúrpolitikája az új iskolák szervezése helyett a katolikus iskolák községesítésével (államosításával), akarta az úgynevezett felvilágosodást előre vinni. Pedig lett volna alkotnivalója, ha tekintetét a nagy iskolahiányokra vetette volna. Ez a közszellem lopódzott Kaposvár vezetőinek lelkébe is. A város vezetősége 1869. június 6-án a plébános teljes mellőzésével a katolikus híveket népgyűlésre hívta. A gyűlés nem volt népesnek nevezhető. Itt a plébános ellen intézett heves kirohanások közepette kimondták a régi katolikus iskola községesítését anélkül, hogy az egyházhatóság hozzájárult volna. Komesz György plébános küzdött a községesítés ellen. A veszprémi püspök külön is felhívta a kaposvári hívek figyelmét, hogy tekintettel a város katolikus jellegére, tartsák fenn a katolikus iskolát legalább addig, amíg a katolikus önkormányzat gondoskodik róla. Kiemelte előttük, ne engedjék ki kezükből őseik verítékes munkájának eredményét. Semmi sem használt. A községesítést végrehajtották.
Az iskola községesítése nem találkozott a katolikus hívek tetszésével. 1873-ban a hitközség gyűlés tartására kérte a városháza nagytermét Bárány polgármestertől. Jellemző a közhangulatra, hogy a polgármester csak avval a feltétellel adta oda a nagytermet, ha a községesített iskolát a gyűlésen nem támadják. A plébánia levéltárában az engedély így található: „A mai délután tartandó kath. hitközségi népgyűlés heliségeül a városház termét átengedem azon kikötéssel, hogy létező törvények s a helyi községi iskola elleni erőszakos lépésre izgatni nem fognak."
Idővel lassan napirendre tértek a kérdés felett. Egészen azonban elfelejteni nem tudták. A katolikus iskola megszüntetéséről mindig fájó szívvel beszéltek. A községesítés általi katolikus iskola megszűnésével a kaposvári hívek minden katolikus kultúrintézmény nélkül maradtak. A szomorú állapoton Ranolder János veszprémi püspök segített.
Püspöksége első éveiben a korszellem hatása alatt leánynevelési célokra nagy alapítványt tette. Az alapítványból felállítandó leányiskolákat a Szent Vincéről nevezett irgalmas nővérek vezetésére bízta. A kaposvári intézet megalapítására 1873-ban került sor. Ranolder püspök először Kaposvár városának ajánlotta fel az iskolát. A város azonban nem fogadta el. Szinte érthetetlen a város vezetőségének az eljárása. Ranolder csak azt kérte, hogy a város az aggápolda telkén építse meg a négy elemi osztályt, fölötte pedig az apácák lakását. Az építés 3000 Ft-ba került volna. Ezzel szemben a püspök átadta volna a városnak az iskola fenntartására letett 20 000 Ft-ot. A kamatok évenként 1200 Ft-ot tettek volna ki. Mellette megtakaríthatták volna a két leányosztály és a kézimunkaosztály tanítójának évi 1388 forintra rúgó fizetését. Tehát két év alatt bőségesen megtérült volna az építés költsége, s akkor lett volna a városnak ingyen iskolája. A vezetőség a város anyagi helyzetére hivatkozva utasította el Ranolder ajánlatát. Valószínűbb ok azonban a város vezetőségének szabadelvű gondolkodása. A fiúiskolát e tárgyalások évében községesítette. Nem akart másik katolikus jellegű iskolát.
Az elutasító határozat után a püspök más megoldást keresett. Megvette Gál Lajostól az intézet mai telkét a rajta lévő épületekkel együtt. Az átalakítási és bővítési munkálatokat 1872 nyarán kezdték meg. S egy év alatt készültek el vele. Az iskola és a zárda hatvanezer forintba került. A fenntartási költségekre Ranolder püspök 20 ezer forintot tett le alapítványként.
Az intézmény ünnepélyes megnyitását, egyben felszentelését 1873. szeptember 29-én tartották meg. Ranolder János püspök előrehaladott kora miatt nem végezhette személyesen az iskola megáldását. Képviseletében Pribék István felszentelt püspököt küldte el, aki Kemenes Ferenc kanonok és Jánosi Gusztáv titkár kíséretében érkezett Kaposvárra. A püspöki misén annyi ember jelent meg, hogy alig fértek el a templomtéren. Az ünnepi beszédet Kemenes Ferenc mondta. A beszédről a Somogy c. szabadelvű lap azt írta, hogy ha nyomtatásban megjelennék, harcot keltene a magyar állam ellen. A szónok valószínűleg a hitvallásos iskolákról szólott, s hangsúlyozta az egyház iskolafenntartó jogát.
A szentmise után a püspök bevezette a már szeptember 26-án megérkezett apácákat. Éspedig: Schaffgotsch Annát, Borbély Saroltát, Saller Vincentinát, Kartner Norbertát, Riedel Angelikát, gróf Fries Kerubinát. Az ünnepség után Fatér István a város nevében megköszönte az alapító bőkezűségét. Majd 32 fehér ruhás kislány versekkel köszöntötte a nővéreket.
A zárda kezdettől fogva utcai emeletes és udvari földszintes részből állott. Az utcai részben helyezték el a nővérek házikápolnáját, a maguk és bennlakó növendékek lakosztályát. Az elemi iskola két osztálya a főépület földszintjén volt, kettő az udvari épületet foglalta el. Ez az udvari épület valamikor istálló volt és magtár. Mint ilyen, az átalakítás után sem felelt meg valójában az iskolaépület igényeinek. Az épület templom felőli részén két torony alakú díszítés volt, mely - miként a belseje is - jó benyomást tesz a szemlélőre. A folyosók igen keskenyek voltak, minthogy eredetileg lakóháznak épült. A termek azonban elég magasak és tágasak.
A megvásárolt háznak csak igen kicsi udvara, kertje pedig egyáltalán nem volt, ezért kénytelen volt a püspök a szomszédos plébániához tartozó kertnek egy részét a kegyúr jóváhagyásával a zárda számára megvásárolni.
Először az elemi négy osztály nyílt meg, mellette a női kézimunkaosztállyal. Az irgalmas nővérek iskolájának belső életéről nem sokat tudunk. A tanítás mindjárt kezdetben díjmentes volt. Feltűnő jelenség ez a múlt század hetvenes éveiben. Az a szülő, aki vidéki iskolába vagy később a helybeli polgári iskolába nem küldhette gyermekét, szívesen adta a nővérekhez, mert itt a tanítás mellett jó nevelésben részesült. Vonzotta a szülőket az is, hogy karácsonykor 50-100 gyermek ruhasegélyt kapott. 1876-ban a négy elemi és külön kézimunkaosztálynak összesen 375 tanulója volt. Ebből 20 leány bennlakóként tanulhatott.
Az 1948-ban államosított intézetet az Egyház visszaigényelte. Ma katolikus gimnáziumként működik. Kezdettől van tabi tanulója.
Szociális tevékenysége
A közvélemény már püspöksége elején felfigyelt Ranolderre, mint a szegény emberek segítőjére. 1857-ben a Vasárnapi Újság 41. számában a püspök képével méltatás jelent meg, melyben a megemlékező ezeket írja: Hazánk egyházmegyéi sorában első rangú helyet foglal el a veszprémi püspök, a jótékonyságáról és tudományosságáról ismeretes Ranolder János. Ki egykor hazánk mostani korszakának művelődési és haladási történetét megírja, e férfiú nevét is gyakran lesz kénytelen elismeréssel említeni. Alig van e hazában oly ága a jótékonyságnak, melyet a köztiszteletben álló férfiú ne gyakorolt volna, alig van közhasznú intézet, melynek létét, virágzását jótékony adakozásai által ne bizonyította volna, s ki a múlt évek hírlapjait figyelemmel olvasta, e névvel gyakran találkozhatott az adakozók hasábjain." Legkedvesebb rokonait is vagyon nélkül hagyta, mindenét közcélra fordítva.
„Veszprém városának sok szegénye volt - írja Eötvös károly - akik közül naponta 600 fogadta el a püspök kegyes adományát. János püspök tehát kiadta a rendeletet, hogy naponként annyit süssenek és főzzenek, hogy minden szegénynek jusson minden napra kenyér, sült és egyéb ennivaló annyi, amennyi vasárnappá teszi a hétköznapot is. Valláskülönbséget pedig ne ismerjenek..."
Ranolder híveinek nemcsak lelkipásztora volt, hanem szerető atyja is, aki megértő gyermekeivel szemben, sőt szívből együtt érez velük szenvedéseikben. Ez az atyai szeretet sugallta, hogy a városi kórházban szenvedő betegeknek, kiket gyakran meglátogatott, nehéz sorsát elviselhetőbbé tegye. 1855 elején elhatározta, hogy a városi elöljárósággal egyetértve segítségére siet a kórháznak. Már egy évvel előbb gondoskodott jó, türelmes, „mindent Krisztusért" tevő irgalmas nővérek betelepítéséről, akik a betegek igazán jó ápolóinak bizonyultak. Részükre a város a kórház alapítványának kamataiból évi 400 forintot tartozott fizetni.
Mint felsőházi tag, rendszeresen részt vett az országgyűlésen. Az 1865. december 10-i országgyűlés az alkotmányos rend közeledtét jelezte. A közelgő választásokkal kapcsolatban ezt írja körlevelében:
„A bekövetkező nagy napokra kell készülnünk, hogy méltók legyünk nagyszerű múltunkhoz, melyből ezer év néz vissza ránk; s biztos alapra fektessük a jövőt, mely életkérdésül áll előttünk... Szavazatotokkal csak oly béke és nyugalom szerető férfiak megválasztásához járuljatok, kiket képviselői működésükben egyedül a hon java vezérel. A nemzet jövője tétetett kezükbe; vigyázzatok, hogy ábrándok által tévutakra vezettetve meggondolatlanul el ne játsszátok azt, mert unokáitok még a sírban is számonkérik egykor tőletek." Választói bizalmatokkal csak oly alkalmas férfiakat tiszteljetek meg, kik vallásosak, erényesek s hívek a hazához; kik mind magánéletben, mind közpályán szeplőtelen becsületességgel s példás munkássággal működtek; s kik a hazaszeretetet nemcsak ajkukon hordozzák, hanem polgári életük fedhetetlenségében tettekkel mutatták meg."
Nagy hatással lehetett Ranolderre Széchenyi példája. Talán szerepe volt abban is, hogy tanulmányutakra menjen, hogy világot lásson és tapasztalatot gyűjtsön; hogy ő is jövedelmének nagy részét iskolák alapítására fordítsa, melyekben a magyar nyelv művelése és a magyar szellemű nevelés a jellemző. Széchenyi lelkesedése indíthatta arra is, hogy felismerje a magyar „bércek" értékét és szépségét. Látta, hogy főleg a Dunántúl egyes részein a borkivitel nyújtaná a legtöbb hasznot. Csopakon, Badacsonyban, a Somlyó hegyen és Hegyalján szőlőket telepít. Modern alapokra helyezte a fajtanemesítést. Milliókra menő szőlőoltványt adományozott a népnek.
A gazdasági élet fellendítése területén nemcsak a szőlészet fejlesztését szorgalmazta, hanem örömmel üdvözölte és ajánlotta a kormánynak azt a honi ipart fejlesztő rendelkezését, hogy a selyemhernyó-tenyésztést minél inkább honosítsák meg az országban. - Észrevette a gondokat is, melyek megoldásához segítségét nyújtotta. A Somogy megyeiek igen nehezen jutottak liszthez, mivel malom a közelben nem volt, így Zalába kellett gabonájukat vinni, hogy megőröljék. Ezek az utak pedig nemcsak fáradságosak voltak, de hosszú időbe is kerültek. Ezért építtetett Ranolder Karádon gőzmalmot.
A rendkívül gazdag életműből kiragadott mozaikok alapján elmondható: Ranolder János veszprémi püspök a reformkor embere volt. Kortársai szerint alacsony termetű és törékeny testalkatú embernek látszott, de arca és megjelenése tekintélyt sugárzott. Püspöki tevékenysége hazánk történelmének egy súlyos megpróbáltatásoktól és ellentmondásoktól terhes időszakára esett. A levert forradalom és szabadságharc után a magyar politikai élet szereplői számára csupán két lehetséges út volt járható: vagy az emigráns sors, vagy a hazai politikai élet megteremtése az abszolutizmus korlátok közé szorított lehetőségei között. Ebben a nehéz korban külföldre bujdosva könnyebb volt a hőssé válás. Az itthon maradottaknak, főleg a politikai élet alakítását vállalóknak, vállalni kellett az idegen hatalommal való együttélést, sőt az ebből fakadó bizalmatlanságot is. Várakozni a megfelelő pillanatokra, hajlani a kompromisszumokra, de megőrizni a nemzet szuverenitását.
A politikai gyakorlatnak ez az irányzata csak hosszabb távon érhet el sikereket és számíthat elismerésre. Az ilyen elképzelést valló politikusok között találjuk Ranolder János veszprémi püspököt. Természetesen, nála figyelembe kell venni azt, hogy ő elsősorban pap volt és csak másodsorban politikus. Tette azt, amit adott esetben tennie kellett. Mentette a szabadságharcban részt vetteket, küzdött népe szellemi és anyagi felemeléséért. Így nagy szerepe volt a nemzeti érdekek szolgálatával abban, hogy az ország nem vált Ausztria összbirodalmának tartományává. Elfogultság nélkül elmondható róla, hogy nemcsak a veszprémi egyházmegyének, hanem a XIX. század hazai történelmének is kiemelkedő egyénisége volt, aki a nőnevelés fontosságának felismerésével, a kor elvárásainak megfelelő iskolaalapításaival, iparfejlesztési tevékenységével, érzékeny és gyakorlati szociális gondolkodásával jelentősen hozzájárult a saját működési területén a kiegyezés után fellendülő polgári fejlődés kibontakozásához.
| |