|
|
|
A somogyi helytörténet-kutatás egyik nagyon fontos műhelye Tabon van. A tabi Városi Könyvár igazgatója, Bertalan Béla már évekkel ezelőtt kialakított egy tudományos műhelyt Tab és környéke történetének feldolgozására. A szerző elsősorban ennek a területnek a régészeti és műemléki, valamint a történeti forrásanyagát segítette összegyűjteni. A munka keretében készült el több, így elsősorban Tab Árpád-és középkori történelmével foglalkozó tanulmányunk. 2002-ben került sor Tab régészeti anyagának a feldolgozására Tab története az őskortól a XVIII. század elejéig címmel. 2003 nyarán került leadásra Az erődítmények, várak és végvárak ÉK-Somogyban című tanulmányunk a X-XVII1. századi várak Tab környékén alcímmel. Ezek a tudományos történeti feldolgozások egy nagyszabású tanulmánykötet, egy városi monográfia alapmunkálataihoz, valamint a város kulturális és tudományos arculatát évről évre bemutató folyóirat, a Kilátó köteteihez tartoznak.
A már több mint tíz éve folyó történeti, régészeti és más feldolgozómunka során bebizonyosodott, hogy nem csak a szűken vett Tab közigazgatási területének anyagával szükséges foglalkoznunk. Ezért került sor a szomszédos települések: Törökkoppány, Nagyberény, Bábonymegyer és más falvak, így például Kapoly történeti és régészeti forrásanyagának összegyűjtésére, feldolgozására, majd módszeres kiadására. A legutóbbi, a két éve megjelent Kilátó kötetében Hegedűs István plébános összegyűjtötte a pannonhalmi Rendtörténetben szereplő és elsősorban a XV-XVII. századra vonatkozó kapolyi történeti forrásanyagot. Ebből, illetőleg más történeti könyvekből az derült ki, hogy Kapoly is meghatározó szerepet jelentett a vidék történeti múltja szempontjából. A kutatóműhely ezért döntött Kapoly történeti múltjának alaposabb feldolgozásáról.
A kapolyi történeti anyagfeldolgozás négy egységre tagolódna:
A Rippl-Rónai Múzeum Régészeti Adattárában a 456. számon és a 942. alszámon, valamint az 1/14/1/c sorszámon szerepel az első régészeti adat:
Kapolyon csiszolt kővéső került elő 1924-ben Sm. M. SZ I. I. 77.
A Rippl-Rónai Múzeum Régészeti Adattárában az 1793. számnál a 943. alszámon, valamint az 1/14/2 sorszámon szerepel:
Kapoly-szántódpusztai régészeti leletek. 1970.
A Szántód-kapolypusztai útelágazásnál a műút közelében lévő dombon földmunkák során elpusztult 40 római sír. Az egyik nagy, négyszögletes római téglákkal körülvett sírban egy ÉD-i tájolású csontváz feküdt.
A csontváz mellett szarvasagancs és díszes üveggyöngyök is voltak.
A római temető közvetlen közelében XVII-XVIII. századi telep maradványai:
Tűzhely és állatcsontot tartalmazó magas, szürke fazék jutott a felszínre az agyagos talajból.
Magyar Kálmán leletmentése (1970.)
A Rippl-Rónai Múzeum Régészeti Adattárában 2161. számnál a 944. alszámon, valamint az 1/14/4-5. sorszámon szerepel:
Kapolyi régészeti tárgyakról bejelentés 1972. VI. 28.
Kiszálltam Kapolypusztára délután 1 órai indulással. A gépkocsi műszaki hibás volt. A helyszínen már nem találtam meg Vargha Józsefet. Paizer József, Kültelek utca 18. szám alatti lakos sem tartózkodott a megadott címen.
Az állítólagos bronzszobor ügyében nem történhetett ennélfogva helyszíni kutatás.
Kaposvár, 1972. március 16.
 |
A Rippl-Rónai Múzeum Régészeti Adattárában a 2237. számnál a 245. alszámon, valamint az 1/14/4. sorszámon szerepel:
Kapoly
Kapolyba utaztam, ahol két, kútból előkerült kő, illetőleg agyagszobrot jelentettek. A kő (állítólag Madonnát ábrázoló) szobrocskát Soós József a tabi Művelődési Ház igazgatója elvitte a Községi Tanács elnökétől. A másik, a patics-szobor szétmállott (?) és a kézbesítő kidobta. A kőszobor nyomán a tabi Műv. Házban jártam, de Soós József szabadságon volt.
Kaposvár, 1972. június 29.
A Rippl-Rónai Múzeum Régészeti Adattárában a 2161/A számnál a 946. alszámon, valamint az 1/14/5. sorszámon szerepel a 12-2/73-as iktatószámú levél másolata:
A fenti számra és tárgyra hivatkozva közlöm, hogy az átiratban közölt Paizert Ferenc kútásás közben valóban talált kb. 10-12 méter mélyen egy térdelő „Madonna" szobrocskát, amely mészkőből volt faragva, kb. 30 cm magas.
E szobrocskát, valamint egy XVIII. századból származó kalodát, Soós József a tabi Művelődési Ház igazgatója vitte el, azzal a indokkal, hogy azt beszállítja a Somogy Megyei Múzeumba.
A lelet további sorsáról nem tudok.
| Kapoly, 1973. január 25. | Pecsét helye | Városi János s. k. |
| tanácselnök |
Kaposvár, 1973. január 27. A másolat hiteléül: Körös Lajosné
A Rippl-Rónai Múzeum Régészeti Adattárában a 948-as alszámon és az 1/14/7. sorszámon szerepel:
a somogyi régészeti topográfiához A község neve: KAPOLY
Járás: SIÓFOKI
1.) Milyen régi hangzású dűlő vagy határnevet ismer falujában?
Kozmái dűlő, Beké tava (völgye), Bötse, Fáncsi erdő, Szederjesi erdő, Szőlők útja, Felső-hegyi-úti dűlő, Ligeti dűlő, Kismező, Hegyháti dűlő, Lóhereföld, Alsó-hegy, Páskom, Böhm földek.
2.) Hol kerültek elő régi leletek a földből?
A szántód-kaposvári út kapolypusztai útkereszteződésében, amikor az új útkereszteződést építették ki néhány éve - csontok és mellettük állítólag egyéb emléktárgyak.
A kapolypusztai egykori templom helyén állítólag ostyasütő vas és nagy kulcs - állítólag a templomé volt - mindez kb. 70 éve, 1905 táján.
Böhm földeken pénzérmék.
3.) Milyen régi épületmaradványokról hallott és ezek hol fekszenek?
A) Az egykori kapolypusztai templom föld alatti romjai.
B) A mai református lelkészi lak udvarán (telkén) föld alatti üregek és téglák (vagy kövek). Szerintem feltételezhető, hogy a török idők után eltűnt kapolyi római katolikus templom a mai református lak telkén vagy annak környékén állhatott, -tehát nem a mai római katolikus templom helyén.
C) Kapolypusztán többfelé találtak szerényebb házak némi nyomait a földben.
D) Kapolypusztán terjedelmesebb épületek nyomai is vannak még.
4.) Hol bolygattak meg régi temetőt? Hol kerültek elő csontvázak?
A) A szántód-kaposvári út kapolypusztai útkereszteződésében, amikor az új kereszteződést építették ki néhány éve.
 |
B) A kapolyi „régi" temető mezsgyéjén kívül többfelé is, attól délre főként.
C) Kapolypusztáról Somogymeggyesre haladva az úton, kb. 5-700 méter után jobb kéz felől egy régi téglaboltozatos hidat látunk. Ennek a környékén is csontokat találtak. Ugyancsak tovább menve a híd után, majdnem már beérve a somogymeggyesi vasútállomásra, még a vasúti átjáró előtt szintén csontok kerültek elő: hallomás alapján, de nem régen történt az eset.
5.) Tud-e olyan esetről, amikor az emberi csontok mellett lócsontok (főképpen lókoponyák) is voltak és ezek hol találhatók?
Nem tudok.
6.) Ki gyűjt régészeti tárgyakat a faluban? Ilyenekről nem tudok.
7.) Ki foglalkozik a falu történetével?
A faluban senki, legalábbis ilyenről nem tudok.
8.) A HAGYOMÁNY SZERINT HOL ÁLLOTT A JELENLEGI KÖZSÉG ŐSE?
Kapoly falu ott, ahol ma.
Kapolypuszta is ott, ahol ma, csakhogy Kapolypuszta a török idők végére vált lakatlanná, azaz azóta „puszta". Azelőtt jelentős település volt.
Kapolypuszta szerintem igen ősi település nyomairól árulkodik mindenképpen. Állítólag a közelében vitt el az egykori római út is, amelyről talán tudnak is valahol a szakemberek és mintha szóltak is volna a kapolypusztaiak, hogy rá is bukkantak a római útra.
9.) Vannak-e pusztatemplomok a határban?
Nincsenek. Csupán a már említett kapolypusztai templom föld alatti maradványai.
Somogymeggyesi filia határában volt egy ún. „Mexikó pusztai" kicsi kápolna, melynek romjai ma már valószínűleg nincsenek meg a föld felett, talán a földben igen. Hogy a kis kápolna mekkora jelentőségű volt, nem tudom. Kis harangocska is volt a tornyában, s ez most a somogymeggyesi római katolikus templom haranglábán függ.
Dátum, Kapoly, 1975. október 18. Adatközlő neve és címe:
Hegedűs István plébános, 8671. Kapoly, Szabadság utca 58.
A Rippl-Rónai Múzeum Régészeti Adattárában a 950-es alszámon és az l/14/9-es sorszámon:
A község neve: Kapoly Járás: Siófoki
1.) Milyen régi hangzású dűlő- vagy határnevet ismer falujában?
Beketói-dűlő, Nagy Kozma, Hidegvölgy, Pörkölt sűrű, Toroki lap, Ligeti-dűlő, Rókaluk, Parragszőlő.
2.) Hol kerültek elő régi leletek a földből?
Község belterületén a pinceásásoknál került elő régi temető (régi koporsók, fényes, nikkelezett, kopásmentes sarkantyúk). Község külterületén: Puszta-Kapolynál régi sírok, s régi kézi harcászati szerszámok (szúrókés), régi pénzek kerültek elő.
3.) Milyen régi épületmaradványokról hallott és ezek hol fekszenek?
Község külterületén, a szőlőhegyen régi pincék maradványai.
4.) Hol bolygattak meg régi temetőt?
Puszta-Kapolynál útjavítás közben emberi csontok kerültek elő (3 évvel ezelőtt). Az emberi koponyacsonton a szem le volt fedve cserépedény darabkával. (Ez török szokás volt?)
5.) Tud-e olyan esetről, amikor az emberi csontok mellett lócsontok (főképpen lókoponyák) is voltak és ezek hol találhatók?
Teljes pontossággal nem állapítható meg, valószínűség szerint azonban lehetséges volt. A 6-7. kérdésre nem válaszolt a kitöltő!
8.) A HAGYOMÁNY SZERINT HOL ÁLLOTT A JELENLEGI KÖZSÉG ŐSE?
A jelenlegi község a most tőle 2 km-re lévő Puszta-Kapoly helyén állott. Ez volt az eredeti Kapoly.
Arra a kérdésre, hogy vannak-e pusztatemplomok a határban, a kitöltő nem válaszolt.
Németh István református lelkész
Kapoly, 1975. október 18-án
A Rippl-Rónai Múzeum Régészeti Adattárában a 949-es alszámon és az l/14/8-as sorszámon található Hegedűs István levele:
Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága 7400 Kaposvár, Rippl-Rónai tér
A hozzám intézett és 1975. június 10-én kelt levelükre csak most tudok válaszolni.
A megküldött kérdőívekre pontos választ akartam adni, már amennyire lehetett, s ezért is késtem a válasszal. A kérdőívben adott válaszok még így is néhány helyen csak hallomás alapján vannak általam megadva, de eléggé megbízhatóak, mert mindennek utánajártam.
Szívesen állok rendelkezésükre máskor is, ha tudok. Már csak azért is, mert magamat is érdekel, és Kapoly történetét, helyesebben inkább a plébániáét, össze is gyűjtöttem és a források jegyzékét is összeállítottam erre vonatkozólag.
Régészeti tárgyak külön nem igen érdekelnek, mert nem érzem magamat szakembernek. Viszont igen érdekelne, ha meg tudnám, hogy hol állott az egykori, a török időkben elpusztult kapolyi templom. Ez különben már plébános elődeimnél is fölvetődött, de a kérdés felvetésénél tovább nem jutottak.
Eddigi észrevételeim és sejtéseim alapján a mai református lelké-szi lak telkén vagy annak közelében kell talán keresni az egykori kapolyi templom helyét. Ezt arra alapozom, hogy egyrészt tudnak a helybeliek arról, hogy a nevezett telken föld alatti épületmaradványokra, üregekre bukkantak ásás közben stb. Másrészt azonos fekvésben van a hely a mai temploméval, és az akkori régi templomok valóban ilyen fekvésben szoktak épülni.
Szerény feltételezéseim szerint a török bonthatta le a régi templomot, és tégláit elvitte Kaposvárra a várerődítésekhez, mint azt már sok más épülettel, templommal is megtett akkoriban. Hogy a templom úgy tűnt el máról hónapra, az abból is sejthető, hogy semmi írásos feljegyzés nincs róla, míg ugyanakkor a kapolypusztai templom még a múlt században is fönnálló rommal rendelkezett, illetve emlékeztek is rá éppen ezért. A Kapoly falui templomról viszont teljes a hallgatás mindenütt és mindig.
Genthon István azt állítja, hogy a mai kapolyi római katolikus templom az előző templom helyén épült. Ezt viszont senki nem tudja, hogy mire alapítja, t. i. a szerző. Éppen ezért erősen meg is kérdőjelezik a bencések például, akik jól ismerték Kapolyt. Hogy templomnak kellett lennie, ebben megegyeznek ők is, de hogy hol, éppen ez a kérdés?
Amilyen örömmel kutatok természetemből fakadó tudásszomjból is, éppolyan szomorúan állapítom meg viszont, hogy szinte gálád módon bánik az emberiség a tudománnyal, azon megbízható, vagyis valódi tudománnyal. Éppen ezért az is vitt rá arra, hogy amennyiben módom van rá, magam nézzek utána, aminek lehet, mert pl. csak a plébánia-történeti adatok is igen kusza módon és bizonytalanul voltak „összedobálva". Még fájdalmasabban láttam azután, hogy sok plébánián még közel annyi adat sincs meg. Igaz a háborúban is sok elpusztult, elveszett.
Igen jó lenne, ha az egész országban össze lehetne fogni minden rokon szaktárgyat és a szakmában „jártas" embereket, azaz jobban be kellene vonni minden megbízható munkatársat. Tervszerűbben, átgondoltabban kellene megszervezni a kutatómunkát, nem pedig olyan „ötlet" és „alkalom"-szerűen, mert így sok értékes segítőtárs marad ki esetleg a hasznos munkából.
Kapoly, 1975. október 18. Hegedűs István plébános
A Rippl-Rónai Múzeum Régészeti Adattárában a 4322-es számon és a 951-es alszámon, valamint az 1/14/10-es sorszámon található:
A kapolypusztai elágazásnál
Itt 1968 körül (Ez téves!) az elágazás levágásakor a Tab felé vezető szakasz ívében lévő domb alján a kanyarban, az útnak a pataktól távolabb eső oldalán két, négyszögletes téglával körülrakott sir került elő. Mivel a múzeumtól senki nem jött ki, a leleteket (edények, fiatal egyének vázai stb.) széthordták. A további földkitermelést abbahagyták, így a föld még rejthet magában további sírokat.
Rippl-Rónai Múzeum Régészeti Adattárában a Régészeti lelet bejelentési naplóból származó 1/14. számú Úti jelentéshez tartozó kivonat: Kapoly-Hegyhát Naplószám: 1988/7.
 |
| Szabó István helytörténész |
Ld. Németh Péter 1988. V. 29-én kelt úti jelentése. Térképszám: 603-442.2. sz.
A Rippl-Rónai Múzeum Régészeti Adattárában a 65-ös számon lévő úti jelentés:
Bognár Zoltán (Kapoly, Rákóczi utca 1.) műszerész kisiparos. A kapolyi elöljáróság tagja, valamint az alakulófélben lévő kapolyi helytörténeti csoport ideiglenes vezetője a Kapoly-Hegyhát dűlőben dózerolás során előkerült emberi sírokról, vascsatról, korsóról tett bejelentést.
A helyszínen átadta az előkerült leleteket, amelyeket több ízben gyűjtött: vascsatot, vastöredékeket, egy bronz karikát, ezüst fülbevaló töredékeket, amelyek 9. századi leletek.
A Kaposvár-Tab műúttól a kapolyi szőlőbe vezető dűlőút (a 603-442. számú térképszelvényen 2. számmal jelölve) homokba vágott út, amelyet a nagy esőzések időnként bemostak, ezért szükséges a dűlőút dózerolása, amelyek során már több ízben kerültek elő csontvázak, leletek.
Bognár Zoltán több beásás helyét is megmutatta, ahol a környékbeliek a földmunka során előkerült csontok után kutattak. Egy sírt a bejelentő Szabó Istvánnal (Kapoly, Rákóczi utca 19.), a pusztaszemesi MGTSZ főkönyvelőjével, helytörténésszel közösen „tártak" fel. Ez a sír ez év márciusában került elő. Tulajdonképpen a gép által félbevágott váz medencéje és a koponyája körüli részét bontották ki. A fejnél kézzel formált korsó állt, benne állatcsonttal. Munkálkodásukról felvételeket is készítettek, amelyet a leletmentéshez csatlakozó Szabó István nekünk át is adott, de a korsó és a negatívok a tulajdonában maradtak.
 |
Terepbejárást folytattunk a dűlőúttól Ny-ra, ahol pattintékok és jellegtelen őskori kerámiákat találtunk.
A dűlőúttól Ny-ra lévő első szőlőben, amely Cseh Lajos tulajdonában van, a tulajdonos a déli cölöpök leásásakor több ízben kerámiatöredékeket talált. Ezeket átadta nekünk, amelyek jellegtelen őskori és középkori darabok voltak.
Bognár Zoltán szerint a dűlőút KNy-i tájolású sírok K-i részét vágta át. Szabó István szerint a dűlőúttól K-re is húzódik még a temető. Ő a saját kertjében is talált csontvázat, de mellékletekről nem tett említést.
Bognár Zoltán szerint a temető D-i irányban kb. a műútig terjed.
Több helyen került elő csontváz, s egy helyütt korsó is. Szabó István szerint É-i irányban a szőlőhegyen is folytatódhat a temető. Az egyik parcellában szerinte csontváz került elő.
A bejelentő ígéretet tett arra, hogy a gépi munka a további intézkedésig szünetel (ez a terület az ő tanácstagi körzetébe tartozik, így ez megoldható.) A temető esetleges leletmentő ásatása az őszi betakarítás után lenne a legmegfelelőbb. Addig Bognár Zoltán a lelőhelyet figyelemmel kíséri, és bármilyen leletről értesíti a múzeumot.
Szóban tisztáztuk, hogy mint helytörténészek a múzeum támogatását élvezhetik, de a konkrét régészeti feladatokhoz szakember jelenléte szükséges.
A leletbejelentéssel való késlekedést a Kapoly Szabadság utcában előkerült lelettel magyarázták (lásd alább!).
Kapoly, Szabadság utca: 1977-ben vagy 1978-ban Fenyvesi Mihály szomszédjának telkén Peizer Ferenc kútásó 6-7 méter mélyen a sárga altalajban (?!) 20-30 ép és töredékes idolt talált. A leletekről Városi János volt kapolyi tanácselnök tett bejelentést állítólag a kaposvári múzeumnak, de a leleteket Tóth József volt siófoki párttitkár vitte el egy ismeretlen személy társaságában egy középkori (újkori?) kalodával egyetemben. Mivel a leletről a régészeti szakirodalom nem tud, az eset tisztázása nehézségbe ütközik és az említett Tóth József már nem dolgozik a párt apparátusában, 50-52 éves lehet, szülei Balatonszéplak-Felsőn laknak (Az utóbbi adatokat a leletek megkeresése érdekében vettük fel...)
Bognár Zoltán és Szabó István a környék helytörténeti nevezetességeit (így a régészeti lelőhelyeket is) már régóta figyelemmel kísérik. Jelentős leletanyaggal rendelkeznek, amelyek közül néhányat a múzeumnak átadtak. Bognár Zoltán a Jaba-, Kis- és Nagy-Koppány patakok menti lelőhelyeket, míg Szabó István főleg a korábbi lakóhelye, Lulla körzetét kutatja. Az általuk bejárt lelőhelyek, illetőleg ismert leletek is szerepelnek az úti jelentésben.
Ilyen a 2-sel jelölt Kapoly-Szőlőhegy (vagy régen Kültelek utca) 1 szám, ahol Varga István pinceásáskor kb. 2-3 méter mélyen agancskapát és orsógombot talált, a leletekről Szabó István két db felvételt átadott.
Ez a terület jelenleg nem használatos régi agyagbánya és innen leletek korábban is többször előkerültek.
Kaposvár, 1988. V. 29. Németh Péter régész
A Rippl-Rónai Múzeum Régészeti Adattárában a 130-as számon szereplő úti jelentésben is kapolyi régészeti lelőhelyek szerepelnek:
1. Kapoly-Kenderáztató
Bognár Zoltán szerint római villa helye. A területen néhány római cserepet és tetőfedő cserép töredékét találtuk. (A lelőhelyet a 603-442 térképen 3. számmal jelöltem.)
2. Kapoly-kapolypusztai elágazás
A földkitermelés során megbolygatott római temetőt jártuk be. Néhány őskor (lengyeli kultúra?) és középkori, valamint zömében római kori kerámiát találtunk. Nagy számban található márvány sírkőtöredék is. Két darab faragott töredéket behoztam a Múzeumba. (A lelőhelyet a térképen 1. számmal jelöltem. )
Kaposvár, 1989. november 29. Németh Péter régész
A Rippl-Rónai Múzeum Régészeti Adattárában az 7167-es számon szereplő úti jelentésben is kapolyi lelőhelyek szerepelnek:
Az utolsó fejezetben szerepel:
Kapolyon felkerestük Bognár Zoltán helytörténészt, aki megmutatott egy kelta karperecet, amelyet Andocs-Mexikópusztán talált, valamint Kapoly környéki lelőhelyekről előkerült bronzkori, honfoglalás kori és avar kori nyílhegyeket. Említést tett arról, hogy Tab-Ugajon a volt orosz laktanya közelében római villa nyomai látszanak. 1998 tavaszán a lelőhelyeket közösen bejárjuk.
Kaposvár, 1997. október 27.
| Gál Zoltán | Nyári Zsolt | Németh Péter |
| adattáros | rajzoló | régész |
A Rippl-Rónai Múzeum Régészeti Adattárában szereplő 1246-os sorszámú levélben szerepel Kapoly község gázellátását ellátó gázvezeték tervezett nyomvonalával kapcsolatos múzeumi vélemény:
1. lelőhely: Az NA 150-es szakasz Kapolypusztától K-re lévő részen derékszögben megtörve folytatódik Kapoly község irányába. Erről a területről (Öntözött terület, kapolypusztai elágazás) egy római temető sírkövei ismertek. Ugyanakkor a területen római kori, őskori (neolit, késő bronzkor, urnamezős kultúra) és későközépkori kerámia található.
2. Soron kívüliek dűlő D-i részén, a Kenderáztató nevű lelőhelyről római kori kerámiaanyag került elő.
3. lelőhely: Az NA 80-as szakasz a kapolyi vasútállomáshoz közel eső részén, a szőlőhegyre felvezető út és a Kaposvár-Tab műút men tén IX. századi temető maradványai ismertek. A kapolyi szőlőhegyen kelta kori leleteket is találtak.
| Kaposvár, 1999. 04. 22. | M. Aradi Csilla régész |
| szakvéleménye alapján | |
| Dr. Király István Szabolcs | |
| megyei múzeumigazgató |
A Rippl-Rónai Múzeum Régészeti Adattárában szereplő 2003. június 18-i kapolyi és kapolypusztai kiszállás úti jelentése:
2003. február-március hónapban előadásokat tartottam Törökkop-pányban, ahol Bognár Zoltán és Szabó István kapolyi lakosok bemutatták a náluk a kocsiban lévő kapolyi régészeti leleteket. Március végén személyesen és levélben megbeszéltem Bertalan Béla tabi könyvtárigazgatóval, aki kapolyi alpolgármester, hogy a kapolyi régészeti leleteket és lelőhelyeket egy közös helyszínelés keretében szükséges lenne számba venni és megmenteni. Erre került sor 2003. június 18-án, amikor Bertalan Béla és Szabó István kocsiján, Bognár Zoltánnal együtt négyesben régészeti lelet- és lelőhely ellenőrzést végeztünk Kapoly községben.
1. A szántódi és tabi útelágazástól É-ra kb. 100 m-re megálltunk a műúton, ahonnan jól látható a kapolypusztai majorság. Bognár Zoltán elmondása szerint az úttal szemben, azaz Ny-ra lévő dombháton, pontosan a majorság É-i kerítésétől É-ra lévő dombháton (ahol a helyszíneléskor napraforgó tábla volt), annak K-i lejtőjén a tavaszi és őszi szántás után két sorban házalapok, paticsmaradványok és zsákszámra középkori kerámia található. Az említett település É-i szélén, a mai pusztai vízfolyás partjának közelében a 80-as évektől egy 20x20 méteres területen egy kovácsműhely maradványai: vassalakok, vasbucák, különböző eszközök kerültek elő. 2. A kapolypusztai majorságtól Ny-ra 300 méterre az erdőn túl (jelenleg búzaföldön) szántáskor 15x10 méteres elszíneződés, tégla, kő, malter maradványai mutatkoznak. A mélyúttól É-ra 20 méterre figyelhető meg egy templom maradványa, körülötte 50-60 méteres területen embercsontok jelzik a temetőt. A K-i részén a temetőrésznek egy 1,5 méter mély árok, a temetőárok is megfigyelhető. A szántásban megfigyelhető templomalaptól Ny-ra 80-100 méterre egy út 4-5 méteres szakasza is látszik, amely a Ny-on futó Hadúthoz csatlakozik. Ez az ún. Hadút a 66-os számú szántódi-kaposvári műúttól Ny-ra 800 méterre lévő fasornál látszik. Az innen számított második dombháton É-D-i irányba fut É-ra Kerekibe, míg D-re Csicsalba, a mai Somogymeggyesre. A ma földútként használt egykori Hadút 10-15 méter szélességben több száz méteres szakaszokban követhető.A templom helyét terepbejártuk, megállapítva az esetleges erődítettségének a lehetőségét. Út mellett, kiemelkedő és jól belátható és védhető terepszakasszal rendelkezik.
 |
| Bognár Zoltán helytörténész |
3. Ezután négyesben átmentünk a Hegyhát dűlő lelőhelyére. Szabó István elmondása szerint a kapoiy-pusztai majortól 1,5 km-re K-re lévő hegyháti dűlő déli oldalában (a Kapolypuszta és Tab közötti országúttól É-ra 3-400 méterre) a föidútnái 1972-ben a nagy eső kimélyítette az utat. Ekkor a K-i oldalában dózerolás után sűrűn egymás mellett, NyK-i tájolású sírok mutatkoztak. Az egyiknél kézzel készített, fekete bögre került elő. A temető lefelé 200-250 méterre lenyúlik, egészen a Táncsics utca házsor É-i végéig. K-re egészen a Rákóczi utca Ny-i pereméig is elnyúlik, mert 2001-ben a Rákóczi utca 20 számú háznál diófa ásásánál ugyancsak csontváz került elő. A Rákóczi utca 19 számú ház telkének a közepén 1979-ben pinceásás során egy ló csontvázát ásta ki a gép. (Sajnos nem figyeltek rá és szétásták!)
4. Az említett temetőtől É-ra 100 méterre Horváth Zoltán (Rákóczi utca 24) háza kertjének a Ny-i végében a dűlőút mindkét végében őskori kerámiák és pattintékok kerültek elő. Kluk József szőlejében 1968-tól napjainkig, nagy mennyiségben őskori kerámiák és őrlőkövek jutottak a felszínre.
5. Szabó István telkén (Kossuth utca 14.) két ásónyomnyi mélységben égetett föld között XIII-XIV. századi kerámiák, Kis-Kapoly településnek a maradványai kerültek a felszínre. 2003-ban az út szélén kemencék foltjai is mutatkoztak. A Kultúrháztól számított második háznál 1996-ban Borza János paticsos, fehérre meszelt falmaradványokat talált.
6. A faluvíz ellenkező oldalán, a római katolikus templomtól ÉNy-ra mintegy 100 méterre, A Szabadság utca 13. számú ház alapjának ásásakor 2001-ben kemencemaradványok mutatkoztak. Összesen hat kemence került elő. A kemencék egymástól 2 méterre és a felszíntől 80 cm-es mélységben, a partoldalban voltak. Egy-egy kemence 1 méter hosszú folttal és 40 cm vastag alappal rendelkezett. Az alapok tapasztásából nagyszámú alj, oldal, perem, fül került elő. Az egyik kemencében bronztöredék és állatcsont volt. Az előkerült barnásszürke, nagyméretű kerámiák és egy 25x20cm-es lapos és törött őrlőkő, más leletek társaságában 4 nagy dobozban Szabó István garázsában látható.
7. Bognár Zoltán említett lakásánál (Rákóczi utca 1/A) találhatóak a kapolypusztai majorságtól É-ra a víz mentén előkerült kovácsműhely leletanyaga: mesterjegyes bárd, sarló, csiholó, lakat és a víz mellett előkerült vízhajtásos köszörűkő. Őskori leletek is vannak: a bronzkori bögre Kapolypuszta kertészeti részénél 1963-64-ben a melegház építésénél került elő. A Varga István által (Szőlőhegyi út 1) 1975-ben pinceásás során talált agancs. Római leletek is vannak: tegulák, egy fibula, pénzek, amelyek a Kenderáztató dűlőben lévő római villa helyén kerültek elő.
8. A Rákóczi utca 1/A-tól K-re 500 méterre láthatók a középkori Csaba falu maradványai. A dombhát kiterjedt Árpád-és középkori település maradványai, elsősorban kerámiák kerültek elő.
Terepbejárásunk során azonosítottuk a Rákóczi utca 1/A-tól, tehát a kapolyi bejárattól É-ra 2 km-re a Szabó István házánál (Kossuth utca 14) is megtalálható Kis-Kapoly, másképpen Kápolnás-Kapoly középkori faluhelyet. Innen Ny-ra 3 km-re a majorságtól É-ra volt a Nagy-Kapoly, azaz Egyházas-Kapoly települése.
A két Kapolyt a pincesori úton keresztül a majorsági horhói út kötötte össze a középkorban. Ettől az ún. Alsó-Horhótól 4-500 méterre É-ra van a Felső-Horhó, amelynek útja a középkorban Kötcsére, illetőleg Nagycsepelyre vezetett KNy-i irányban.
Az előző (1.) fejezetben részletesen felsoroltuk a XIX. századtól egészen a napjainkig előkerült kapolyi régészeti lelőhelyre vonatkozó forrásanyagokat. Ezek alapján kiderült, hogy potenciálisan legalább tíz lelőhellyel számolhatunk a mai község területén. A lelőhelyek öt nagyobb egységre választhatók szét. Földrajzi elhelyezkedésüket nézve megjegyezhetjük, hogy ezek törvényszerűen a folyóvízmenti völgyidombi, illetőleg vízmenti völgyi elhelyezkedésűek. Mindegyik lelőhely egységre jellemző, hogy már az őskortól, ezen belül már a csiszolt kőkorszaktól, azaz a neolittól találunk rajtuk az ott élő emberekre vonatkozó tárgyakat, illetve település nyomokat. A különböző korok településeit a mellettük folyó víz, illetve a mellettük, vagy a közelükben vezető utak is jellemzik. Biztosan tudjuk, hogy a római korban használt (1. ábra 9.) útvonal a Főső-Póca (1. ábra 8.) őskori és középkori települése, valamint az egykori Egyházas Nagy-Kapoly települése mellett (1. ábra 1.) vezetett el. Somogymeggyes/Csicsal, valamint az innen és a ságvári római erődtől idevezető római utak leágazásánál helyezkedett el a nagy római villa (1. ábra 10.), a hozzátartozó római település és temetője (1. ábra 2.). Itt is szívesen megtelepedett az őskor embere. Az őskor (neolit, rézkor, bronzkor, vaskor) emberének igen nagy telepe ismert a hegyháti és a temetői, valamint az ún. szőlődombi (vagy hegyi) dűlőkből (1. ábra 7'.). A hegyháti dűlőben pedig egy nagy népvándorlás kori (Vll-lX. századi), szerintünk avar temető sírsorai húzódnak (1. ábra 6.) egészen a környező utcák házaihoz lefelé a domblejtőn, nyugati és keleti irányban. Külön egységet jelent a Temető-dűlőtől K-re, a völgyben a Kapoly-árok mindkét partjánál előkerült Kis-Kapoly település, valamint a víz két oldalán a közelében előkerült kétkemen-cés lelőhely (I. ábra 3., 4-5.). Ezekre a különböző korú régészeti lelőhelyekre az a jellemző, hogy szinte mindegyik a földművelés: szántás, szőlőművelés rombolásának van kitéve. Az útkanyarban egykor létezett római temetőt az 1970-es évek elején az útépítés tette tönkre. Egyházas vagy Nagy-Kapoly területére Kapolypuszta épületei, művelt földjei kerültek. A római villa (1. ábra 10.) területét a földművelés, a hegyháti dűlő avar temetőjét ugyancsak a földművelés, de legjobban a dűlőút gyalulása pusztítja. Az őskori nagy települést a szőlőművelés, a pinceásás nap, mint nap érinti és rombolja. A régi Kis-Kapoly Árpád- és középkori, valamint más települései házakkal, valamint a hozzájuk tartozó építményekkel beépültek. Róluk házalap vagy gyümölcsfa ültetés, agyagbányászás során előkerült leletekből kaphatunk információt.
Külön köszönet, hogy az előkerülő leleteket, lelőhelyeket a falu lokálpatriótái: Szabó István (Kossuth utca 14.), Bognár Zoltán (Rákóczi utca 1/A) felderítik, megőrzik és a Múzeumnak bejelentik. A község könyvtárigazgató alpolgármesterével, Bertalan Bélával együtt ők azok, akik megpróbálják folyamatosan közkinccsé is tenni a kapolyi régészeti leleteket.
 |
| 1 . ÁBRA KAPOLY RÉGÉSZETI LELŐHELYEINEK TÉRKÉPE (M. HROTKÓ ZSUZSANNA) |
Tab és Kapoly környékének az első megtelepült emberét 18-17 ezer évvel ezelőttről találhatták meg a kutatók. Ismert a fonyódi Kopaszhegy, valamint a még közelebbi, úgynevezett ságvári kőkorszaki, azaz a paleolit korszak embere. A csoport és egyben a magyarországi gravettien legfontosabb települését Ságvárról ismerjük. A rénszarvas vadászatot folytató vadásztelepen két úgynevezett kultúrréteg települési szintje került elő. Az alsó kultúrréteg 18600, míg a felső réteg 17400 éves. Köztük több mint egy méter vastag feltöltési réteg képződött. A két réteg anyaga és ipari terméke gyakorlatilag azonos. A rénszarvas után vándorló ember periodikusan mindig ide tért vissza. Csongrádiné dr. Balogh Éva a ságvári lelőhelyen végzett ásatások (1928 és 1957 között) anyagának tételes átvizsgálása során összesen 431 darab eszközt, több ezer szilánkot és gyártási hulladékot regisztrált. Gábori Miklós a „Magyarország története" című kötetben írja: „A szerszámok kis méretű, rövid vakarok, pengék, apró gravett-hegyek, nyélbe erősíthető ékek stb. Velük együtt agancsból készült kapák, illetve vágóeszközök, csákányfejek és egy úgynevezett „kommandóbot" került felszínre. Jól emlékszünk, hogy ilyen agancskapát talált 1975-ben a Szőlőhegyen pinceásás során a kapolyi Varga István is.
Dr. Balogh Éva megállapította, hogy „az alsó kultúrrétegben a vakarok és az árvésők szinte egyenlő arányával szemben a felső kultúrrétegben a vakarok száma több, mint kétszerese az árvésőké-nek. Az alsó kultúrrétegben jóval nagyobb arányban fordulnak elő a tompított hátú pengék, mint a felsőben. Ennek következtében valószínűleg az alsó kultúrréteg népességénél intenzívebb vadászati, illetve azzal összefüggő hústrancsírozó-feldolgozó tevékenységgel kell számolni, mint a felső kultúrréteg esetében. A nagyszámú vakaró előfordulása alapján a felső kultúrrétegben az alapvető specializált rén- és lóvadászat mellett a helyhez kötöttebb bőrmegmunkálás jelentősége volt számottevőbb."
Nagyon fontos, hogy Ságváron két különböző jellegű lakókunyhó maradványa, alapja került elő. Ezek Magyarországon az első és legrégibb mesterséges lakóépítmények. Az egyik kunyhó alapja erősen a földbe volt mélyítve. A tartó rudakból, ágakból, bőrökből álló építmény a lakógödröt fedte. A másik lakókunyhó konstrukciója kissé félgömbszerű, vázát agancsok képezték, amelyet szintén bőrökkel és még esetleg földdel fedtek.
Valószínűnek látszik, hogy Ságváron téli szálláshely lehetett. Annak az útnak volt a visszatérő állomása, amely a rénszarvascsordák ÉNy-DK irányú, illetve fordított, tavaszi-őszi vándorlását követte. Tab-Kapoly Ságvárhoz viszonylag közel fekszik. Nagyon fontos lehet a kapolyi szőlőhegyi lelőhely (1. ábra 7.). Sajnos itt szisztematikus kutatás még nem folyt. Ilyenformán az itt előkerült leletek tartozhatnak akár a mezolitikum, az úgynevezett átmeneti kőkor leleteihez is. Tudjuk, hogy az átmeneti kőkor lelőhelyei főleg folyó menti homokdűnékben, magaslatokon helyezkednek el, mivel a jégkor utáni felmelegedés idején az alacsonyabb fekvésű területek mocsarassá váltak. A mezolitikum leleteit elsősorban a rendkívül kis méretű pengék, vakarok, az úgynevezett tompított hátú és félhold alakú kis kések jellemzik. Az utóbbi két eszközfajtát foglalatba erősítették, így készültek az első sarlók, a magas növények begyűjtéséhez használt kések, a korszak szigonyai. Később az eszközök geometrikussá, trapéz alakúvá váltak. Ezeket Európa-szerte elterjedt és fejlett tardenoisi műveltség emlékeinek tartják.
A somogyi Pamuk és Kaposhomok területén előkerült szórványos leletek az úgynevezett „dűne-mezolitikumhoz" tartoznak. Sajnos a pontosabb korukat azonban nem ismerjük.
Magyarország területén a mezolitikum és a neolitikum közti összefüggés, kontinuitás szintén nem bizonyítható. Ezért nem könnyű Ka-poly területén sem - ásatások hiányában - ezeknek a korszakoknak a pontos meghatározása. 1979-ben Honti Szilvia a római lelőhelytől (1. ábra 2.) K-re ugyanitt a domboldalon késő-neolitikus edénytöredékeket talált. Megtalálható tehát itt is az egész Európa területére jellemző forradalmi gazdasági változások korszakának a bizonyítéka. A beköszöntő új korszak forradalmi jelentősége abból állt, hogy az ember „megindult a természet meghódításának az útján". Gábori Miklós szavaival élve: „Zsákmányolóból termelővé lett, a természet erőinek kiszolgáltatott lény - az élelemtermelés révén - környezete tudatos átalakítójává vált. „A Krisztus előtt 6-5. évezred folyamán a gyér vadászcsoportok helyébe népes földművelő közösségek, falvak kerültek. Az ottani emberek állandó falvakban búzát, árpát, kölest termesztettek. Háziállatokat: kutyát, kecskét, juhot, szarvasmarhát szelídítve, szaporítva, tartva éltek. Jobb csiszolt és átfúrt kőeszközöket készített ekkor a lakosság. A szövés-fonás révén ruhákat is készítettek. Felfedezték, hogy lágy anyagból, az agyagból szilárd edényeket lehet készíteni, amelyek változatos főtt táplálék készítését és az élelem tárolását is lehetővé tették.
A régészeti kutatások első időszakában az újkőkort, a neolitikumot az őskőkortól technikai ismérv alapján határolták le és csiszolt kőkor-szaknak nevezték. Ma már tudjuk azonban, hogy ennek a késő paleolitikumtól a bronzkor végéig élő technikának nem volt történelmi elhatároló szerepe. Az újabb időkben az újkőkortól általánosan kifejlődő fazekasságot tekintették meghatározónak. A neolitikus életforma lényege a növénytermesztésen alapuló és az állattartásra, halászatra épülő úgynevezett komplex gazdálkodás, amely egyben lehetővé tette az állandó megtelepedést. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy a földművelés általában teljes történelmi korszakkal előzte meg az állattartó-pásztorkodó életmódot. Európában például a réz- és a bronzkorszak határa előtt nem számolhatunk pásztortörzsekkel.
Az úgynevezett „java neolitikumban" Európa-szerte önálló csoportokra bomolva fejlődik tovább a hajdan egységes kultúra. A dunántúli vonaldíszes kerámika belső fejlődése is közép-európai típusú. A Dunántúlon és Nyugat-Szlovákiában alakult ki a zselizi csoport. Ez a népesség félig földbe mélyített-nagy cölöpvázas-nagycsaládi házakban élt, de már feltűntek a kiscsaládi házak is. Déli típusú csőtalpas edények, több színű festett edények, az edényperemekre vésett háromszögletű bajelhárító emberarcok, állatidolok kerültek elő telepeiken. Később a D-i irányból felhatoló emberek létesítik a körárkokkal védett településeket. A telepeken gazdag idolplasztikai alkotások, ember alakú edények, karcolt és festett díszedények a Balkán hatását mutatják. A hosszú életű lengyeli kultúra késői szakaszai már a korai rézkorba tartoznak. 1989 novemberében a lengyeli kultúra leleteit találta meg Németh Péter a kapolypusztai elágazásnál (1. ábra 1.). A rézkor legkorábbi, de már a neolitikumban kialakuló fázisát a hazánkban először feltárt neolitikus telep és temető lelőhelye alapján lengyeli kultúrának nevezik. Alapja a kultúrának a helyi, a késő neolitikus zselizi lakosság, amely egy déli eredetű népességgel került kapcsolatba, illetve olvadt össze. E folyamat részletei még nem világosak, vagyis pontosan nem lehet meghatározni, hogy melyik teljesen új, a déli népesség hagyatéka, vagy milyen az összeolvadás mértéke, illetőleg avagy csupán érintőleges déli hatások (például a közel-keleti típusú csontsarlók használata) figyelhetők csak meg.
 |
| 2. ÁBRA A NEOLIT, A PALEOLIT ÉS A CSISZOLT KŐKORSZAK LELŐHELYEI KAPOLY KÖRNYÉKÉN |
Ez a lengyeli kultúra több területi csoportban és több időrendi fázison át fejlődött. Településterületük és a települési sűrűségük megnövekedett, mert ekkor népesültek be a korábban lakatlan magaslatok és erdővidékek. Ennek a kultúrának a gazdálkodása és települési rendje - az új színezetű anyagi kultúra ellenére - is neolitikus maradt. A társadalom lassan fejlődött. A különböző nemzetségek térségünkben is nagycsaládokra bomlottak. A munkamegosztás jelképeként szokássá vált a nemek közti megkülönböztetés is. Kialakult az úgynevezett őstisztelet. Ez például a nagycsaládfők temetkezésénél figyelhető meg. Koponyájuk helyébe erejüket szimbolizáló vadkanagyarakat temettek el a sírokba. Haláluk után fejük az „ősök panteonjába" került. A nagycsaládok férfitagjainak a sírjaiba a lengyeli kultúrában is fegyvereket: kőbaltákat és kőkéseket helyeztek el. A vérrokonsági szervezetben élő lengyeli parasztok anyagi kultúrája - a déli előképeket követő szép, festett kerámiák kivételével - alig fejlődött.
Az igazi, az úgynevezett rézkori műveltséget a Dunántúlra behatoló újabb népcsoportok hozták létre. A dunántúli, a balatoni csoport néven összefoglalt, különböző területi és időrendi szakaszokra bontható régészeti elemeket még kevéssé ismerjük. Annyi azonban bizonyos, hogy egy friss égei-anatóliai művelődési elemeket is magával hozó észak-balkáni vezető réteg mutatkozott, akik magasabb műveltségi szinten álltak, mint az általuk itt talált népesség vezetői. Ezek a főnökök a hódításuk eredményeképpen emelkedtek ki, de ugyanúgy különböző szakrális jelvényekkel különböztették meg magukat. Jelvényeik a női jelképek végsőkig leegyszerűsített, mértaniasított formái voltak. Hódító népesség lehetett, amelyre a mély árokkal védett, erődített telepeik utalnak. Az égei-tengeri csigakürt használata pedig a déli eredetű harci szervezetüket mutatja. Ennek a balatoni csoportnak az ötvösei lehettek az arany és réz ékszerek megmunkálásában a többiek tanítómesterei. A középső rézkor vége felé a balatoni csoport teljesen átalakult és a rézkor vége felé teljesen felbomlott.
A késő rézkor sokat vitatott népessége a területünkről is ismert, úgynevezett péceli kultúra népessége. E mögött a nagy régészeti kultúra mögött tulajdonképpen gazdasági, ideológiai, népi és politikai egység nem állapítható meg. Ez a kultúra nem egységes, hanem különböző népi és művelődési hatások keveredéséből keletkezett. A kultúra legkorábbi, szinte önállónak tekinthető fázisa az úgynevezett bolerázi csoport, amely a Dunántúlt népesíti be. Merőben új a temetkezési módja, amely az általánosan alkalmazott halotthamvasztás. Ennek érdekes változata a csupán a felszínen „eltemetett", kövekkel védett hamvasztásos rítusa.
A baden-péceli kultúra tehát a déli és az északi emberek művelődésének és társadalmának sajátos ötvözete. A kétféle komponens embertanilag is elválik egymástól. A déli mediterrán, sőt negroid típusok és erőteljes testalkatú ős-európaiak (úgynevezett Cro-Magnon-típusok) találkoznak egymással. Ez a kultúra - Erdély kivételével - az egész Kárpát-medencében elterjedt. A Duna-Tisza mentén, általában a nagyobb vizek mellett kis halászfalvak léteztek. A földművelésre alkalmas síkságokon vagy áradmányos területeken - a földművelés mellett - járulékos állattartással foglalkozók éltek. A hegy- és dombvidéken, nemritkán a hegyek csúcsán, az erődített falvakban állattartók falvait találjuk. Ezek a péceli csoportok és falvak - jelen ismereteink szerint - saját vezetőik alatt éltek. Legfeljebb az egyes vezetők, főnökök között léteztek alkalmi szövetségek. A péceli anyagi műveltség
csak látszólag szegényes. A sajátos bőrutánzó edényformákon kívül balták, pattintott kő nyílhegyek, csont- és rézáruk jellemzik. A sírokban (amelyek többnyire zsugorított halottakat temetnek!) kagyló-, csiga- és rézgyöngyök fordulnak elő. A drága öntött réz harci baltákat és a háromszögletű pengéjű, nyeles tőröket nem tették a sírokba. Különleges lelet a Vörsön magányosan eltemetett főnök vagy varázslópap ókori keleti típusú vagy eredetű szakrális méltóságjelvénye: a rézdiadém.
 |
| 3. ábra Fontosabb őskori lelőhelyek a Dunántúlról |
A 3. évezred utolsó harmadában a Dnyeper és az Ural folyók között, valamint a Kaukázus északi előterében új nagy kultúra körvonalai bontakoztak ki. Hordozói az európai történelem első ló- és szarvasmarhatartó pásztortörzsei voltak. A pásztornemzetségek kétkerekű, nagy lakókocsikban vándoroltak, követték és őrizték állataikat. A névtelen harci főnökök gerendából ácsolt sírkamrába kerültek eltemetésre, amelyek fölé több méter magas földhalmot, kurgánt emeltek. Ezek a jól szervezett pásztortörzsek elfoglalták a középső rézkor, majd a péceli kultúra népeinek a telepeit. Ők hozták magukkal az első, háziasított lovakat. Kialakult az új történelmi korszak gazdasági alapja, a bronz, az új fém és új technika.
Közismert, hogy a rézolvasztásnak az ókori keleten már a Kr. e. 5. évezredben vannak nyomai, öntött ékszerek formájában. Ez a technika általánosan elterjedt a Kr. e. 4-3. évezred fordulóján Elő-Ázsiában és Dél-Kelet Európában is. Az öntött réz azonban lágy vagy éppen törékeny volta miatt nem szorította ki a kőeszközöket. A kő felett csak az ötvözött réz, a bronz aratott döntő győzelmet. A bronz a réz ötvözete 3-12 % ónnal, egyes országokban, így hazánkban is, antimonnal. Kemény, rugalmas, olvadásfoka alacsonyabb (800-1000 °C fok), mint a tiszta rézé. Jól önthető égetett agyag- és kőmintákban. Először egyrészes mintákban lapos eszközöket öntöttek (vésők, tőrök). Később két, majd háromrészes öntőmintákkal bonyolult formájú eszközöket és ékszereket is elő tudtak állítani. Népi és művelődési szempontból a déli beáramlás a legjelentősebb. Elsőnek a kelet-thaciai, dél-macedóniai korai bronzkori teli-telepek népe hatolt É-ra. Kénytelenek voltak menekülni, mert telepeiket Kis-Ázsia és a Kelet-Balkán felől érkező támadók pusztították el (Kr. e. 19. század). Csoportjaik a Dunántúlon, így Somogyban is megtelepedtek. Ilyenek például az úgynevezett somogyvári csoport emberei, akiknek telepei magaslatokon, dombok ormain fekszenek. Anyagi kultúrájuk meglepő, mert szinte készen ültették át az égéi kori bronzkort ide É-ra. A Dunántúl középső szakaszán a szintén összetett eredetű, K-i és helyi eredetű kisapostagi kultúrából sarjad ki a mészbetétes edények kultúrája, amely talán a legjellegzetesebb és legismertebb magyar középső bronzkori egység. A Dunántúl hamvasztással temetkező középső bronzkori népessége tartozik a mészbetétes edények kultúrája gyűjtőfogalomhoz. A Dunántúl középső részén, így a Balaton környékén csak kis falvakkal, vagyis egy-egy nagycsalád lakóhelyével számolhatunk. Ehhez a népességhez tartozó leletanyag, több dús mészbetétes díszítéssel rendelkező kerámiájuk, bögréik kerültek elő Kapolyon (ilyeneket találunk Bognár Zoltán gyűjteményében is). A Dunántúl déli felén élő, magaslati falvakban megtelepült nemzetségek edényeiket dús mészbetétes ornamentikával díszítették. A központi telepeken élő vezető réteg helyben öntött, sajátos alakú és díszítésű bronz ékszereket viselt. Egyes vezetők tulajdonában ékszerkészletek, illetőleg fegyverek gyűltek össze. Ezek a népek elsősorban síksági és erdei legeltetésből, állattartásból éltek. A földművelés alárendelt szerepet játszott az életükben. Egyetlen országos jelentőségű iparáguk a már említett fazekasság volt. Termékeik nagy műhelyek sorozatárui, vagyis nem házi készítmények. Általában finom, vékony falú, ízléses mintával díszített, nagyon változatos formaviláguk van. A sírokba tömegesen helyeztek el mellékletként edényeket, nemritkán 30-40 darabot. Ezek az edények a Kárpát-medence összes közép-bronzkori népéhez eljutottak. A nagyobb bronzöntő műhelyek termékei sok száz kilométeres távolságokra jutottak el. A korszakban igazi külkereskedelmi kapcsolatok alakultak ki. Megjelentek az Északi-tenger borostyángyöngyei, amelyek az úgynevezett borostyánkő útvonalunkon, így Zala megyén keresztül jutottak el D-re.
Ezt a virágzó időszakot szakítja meg a Közép-Duna-medencébe betörő halomsíros csoportok, egy vad és mozgékony vadász-pásztor népesség támadása. Bronzhegyű nyilaikkal és hosszabb-rövidebb pengéjű, szúrásra alkalmas kardokkal támadtak a Duna-völgy lándzsával és harci baltákkal védekező, nehézkesebb, megtelepült parasztnépeire. A helyben maradó, ellenálló déli mészbetétes edényes törzsek telepeit a támadók elpusztítják. E telepek ugyanúgy lakatlanná válnak, mint az elhagyott északi telepek. Az ellenség elől elásott bronz ékszerkincsek É-on és D-en is egyaránt a földben maradtak, mert nem volt többé, aki azokat előkeresse. Somogyban is nagyon sok ilyen, úgynevezett bronz-depot leletegyüttes került elő ebből az időszakból. Néhány helyen megmaradtak a nagy teli-telepek, ahol a régi lakosság az új hódítókkal keveredett, illetőleg élt együtt. Kialakultak az úgynevezett koszideri típusú bronzok. Krisztus előtti 13. században bekövetkező, az előbbinél súlyosabb támadás vetett véget a 800 éves bronzkor hagyományainak. A sok évszázados állandó megtelepülés következtében 5-6 méter magasra növekedett teli-telepek örökre elpusztultak. Az őskor folyamán rajtuk többé nem telepedett meg ember. Nagyon sok úgynevezett koszideri típusú bronzkincs is előkerült a Kárpát-medence, illetve Somogy területéről.
Kapoly területén - a szántódi elágazás környékén - a domboldalon K-re (1. ábra 2.) sok későbronzkori edénytöredék jelzi az ott élő népesség régi telepét. A korszak gazdaságáról és társadalmáról az egyenlőtlenül eloszló kutatások miatt viszonylag keveset tudunk. A Kr. e. 11-8. népességének telepeit, várait és falvait eddig még nem vizsgálták megfelelően. A temetők szegényes, földműves népe fölött egy jól felfegyverkezett katonai arisztokrácia uralkodott. Az ő sisakos, lándzsás kis bronz lovas szobraik is ránk maradtak. Több sáncvár is létezett, amelyek törzsi központok lehettek és egy-egy városközpontú államocska létezését sugallják. A lényeg az, hogy a bronzöntés példátlan módon fellendült. Általánosan használt fegyverré válik a bronz markolatú bronzkard és a hosszú pengéjű bronzlándzsa. Megtalálhatóak az első bronzsisakok, lábvértek, sőt mellvértek és a bronzpajzsok is. A bronzkereskedelem szálai nagyon messzire elágaznak. Például a Tolna megyei Kurdon itáliai bordás bronzedényeket (cisztákat) találtak egy nagy bronzvederben (situla). Nagy kiterjedésű urnatemetkezésekben - a hamvakon kívül - csupán kisebb ékszereket: bronzfibulák, tűk és használati eszközök, így például bronz borotvák kerülnek elő. Az arisztokrácia korong alakú arany ruhadíszeket, aranydiadémokat viselt. Ezeknek a különleges pompát mutató vezetőknek még a kardjuk tokját is aranyveretek borították. A vezetők gazdagságát jellemzi, hogy asztali készleteik többnyire aranycsészékből álltak.
Az új nagy korszak, az úgynevezett vaskorszak emberei Kr. e. 7. század elejétől Nyugat-, Észak- és Közép-Dunántúl, Ausztria szomszédos K-i felével együttes területen terjeszkedtek. A kultúra ÉK-i határa a Pilis-Vértes-Balaton vonala volt. Ez a más néven Hallstatt-nak nevezett kultúra Somogyon át ékszerűen benyomult Tolna határáig (Szalacska, Lengyel). Ez arra utalhat, hogy a késő bronzkori helyi lakosságot új, nyugati vagy délnyugati irányból érkező hódítók vették uralmuk alá. Ezek az új népelemek a hegyek csúcsán, a dombok ormán 5-10 méter magas föld- és helyenként kősáncokkal körülvett, nagy kiterjedésű telepeket létesítettek, mint például Ti-hany-óvárban. E nagy telepekben nemcsak a törzsi vezetőség, az úgynevezett arisztokrácia lakott, hanem veszély esetén a környező falvak lakossága állatállományával együtt sáncaik között keresett menedéket. Sajnos ezekről a vaskori várakról mélységében nem sokat tudunk, mivel alig folyt belsejükben régészeti kutatás. Szalacska (Nagyberki) törzsi vára közelében emelkedett az arisztokrácia sírhalom rendszere, amely több sírból állt. A köznépre csak a szegényes hamvasztásos temetők utalnak. Ezek létszáma 3-5 háznyi lehetett, mert a temetőik mindenkor nagyon kicsinyek. A kevés mellékletet tartalmazó sírokban vasból a késeket és a borotvákat találjuk. Az arisztokrácia halmainak belsejében gerendákból vagy kövekből épített négyszögletes, vagy kör alakú sírkamrákban pihentek az előkelők. Az ő hamvaik mellett voltak a kedves fegyvereik: a hosszú, szúrásra és vágásra egyaránt alkalmas vaskardjuk, különböző típusú lándzsáik, időnként a vas harci baltájuk, fémveretes pajzsaik, valamint a nagyon ritka és drága bronz és vassisakjuk. Több előkelővel együtt eltemették a kétkerekű harci szekerét vagy a négykerekű kocsiját. Külön eltemették a felszerszámozott főnöki lovakat is. Hitviláguk szerint ugyanis az előkelők a túlvilágra kocsikon utaztak. Ez a szokás az illíreknél és a trákoknál még a római korban is erősen tartotta magát.
A halomsírokat sokszor nagy mennyiségben látták el pompázatos és nagyon nagy méretű élelemtartó hombárokkal és italt tartalmazó edényekkel. Ezek a gondos munkával, szabad kézzel készített edények szabad kézzel kerültek megformálásra. Igazi formai és technikai remekművek, amelyeket gyakran festettek vagy grafittal is bevonták őket. A kerámiákat ellepik a vallási szimbólumok: napkorong küllős kocsikerék alakjában és a bikafejek. A bika alakjában tisztelt istenség a római Pannónia őslakossága körében is tovább élt.
A Dunántúl déli és délkeleti felében a Krisztus előtt 5. századtól kezdve a hatalmas földvárak melletti halomsírokkal egy új népesség: az illyr, vagy illír nyelvű törzsek tűntek fel. A Pécs-Jakabhegynél vagy Regölynél megfigyelhető népesség adja ezt a tárgyakkal is megfogható úgynevezett illír lakosságot. Az illírség köznépi temetői jóval gazdagabbak, mint az egyéb Hall start-kultúra területén élt lakosság temetkezései. Ők tartoztak az illírség északi ágához. Ők voltak azoknak a „pannon"-nak nevezett törzseknek az elődei, akikről ez a tartomány a római nevét: Pannónia kapta. Az Alföld és a Dél-Dunántúl népét Hérodotosz a trák törzsek és szokások közötti részben említi. Ez egy Kr.e.-ről származó „preszkita" lakosságra vonatkozik. A közismert szkíta lakosság a Dunántúlról, így területünkről hiányzik azonban. Különféle lófajták, kocsitemetkezések, amelyek erős kelta hatásokkal jelennek meg a 4. századtól. Nagyon fontos, hogy az új nép, a vaskorszak La Tene időszakában bejövő keltaság terjeszti el a fazekaskorongot és a jellegzetes kelta edénytípusokat. A kora és a késővaskor edénytípusai jelentkeztek Kapoly 1. ábra 2/A és a 7. lelőhelyeinél. Ez azt jelenti, hogy a két domb oldalában, illetőleg a platóján a Kr. e. 4. század elején megjelenő kelták is megtelepedtek.
 |
| 4. ábra Pannónia kelta népcsoportjai |
Az úgynevezett pozitivista történetírás éppen a vaskorban húzta meg azt a határt, amely a „történelem előtti" kort a „történeti" kortól elválasztotta. Azok az értesülések, amelyeket előbb a görög, majd a római szerzők közvetítettek felénk, már a történészek, a nyelvészek kellő forráskritikával megszűrték. Ezek szerint ez a kelta vándorlás az Alpoktól É-ra eső területekről indult el. Ez az indoeurópai nyelvet beszélő kelta (gall) népesség a Kr. e. 4. században, annak elején indította meg támadását Itália, pontosabban Róma és a Kárpát-medence, közelebbről a Dunántúl meghódítására. A Dunántúlon a Kr. e. 4. században fokozatosan terjeszkedő keltáknak az itt élő pannon lakosságot kellett legyőzniük, illetőleg leigázniuk. A Dunántúl volt a további déli terjeszkedésük kiindulópontja. A kelták szkordiszkus nevű néprésze komoly hatalmi tényezővé vált a Kr. e. század első felében. A Dunántúl teljes területét a bojuszok törzse tartotta uralma alatt. Ez a törzs volt a kelta állam vezető törzse, amely Noricum királyság néven a Kr. e. 2. és 1. században szoros kapcsolatban állt a rómaiakkal. Ezekre a noricumi vas- és ezüstbányákra a rómaiak már igen korán rátették a kezüket. A három kelta nép közül legkésőbben a tauriszkus-bojusz szövetség tört meg, s ezzel megteremtődött a lehetőség a rómaiak itteni területi foglalására.
Az előző, a kelta hódítók felső, harcos rétegének hagyományait tükrözik talán a dunántúli kelta személynévadásban fellelhető jellegzetes arisztokrata nevek. A késő vaskori temetkezések között nagy számban találunk gazdag, sok melléklettel ellátott harcos sírokat, amelyekbe a halottat fegyvereivel együtt temették el. Ezek a sírok javarészt csontvázas sírok, ellentétben az őslakosság sírjaival, amelyek hamvasztásosak. A római kori őslakosság temetkezései között szórványosan meg lehet találni a csontvázas sírokat. Ezek bizonyítják az egyes kelta nemzetségek szívós hagyományszeretetét. S azt, hogy a kelta állam fejlett rendszerében léteztek a késő vaskor utolsó századának legjellegzetesebb települései: a földvárak (oppidumok), amelyekben pénzverést is folytattak. A görög pénzeket másolták helyi használatra, például a Nagyberki-Szalacska oppidumban is. Az ott előkerült pénzverőminta (verőtő) is ezt bizonyítja.
A szomszédos Tabon előkerült kelta leletekkel kapcsolatban is megírtuk, hogy a késői vaskor, a kelták időszaka nagyon jelentős fejlődést hozott. Közismert, hogy a földművelés eszközeként megjelent a vas ekepapucs, a vasból készült ásó, kapa, fűrész, fejsze, sarló és a kasza is. A legelők mellett a szénafelhasználással a nagyarányú istál-lózó állattartás is megkezdődött. Megjelent a tengely körül forgó, vízszintesen őrlő kézi malom. A korszak küllős, vas szerelésű kocsija és a mai lovas kocsik között szerkezeti különbség szinte nincs. Nagyszerű fazekasáruk jöttek létre a lábbal hajtott korongon és a kézi korongon készült kerámiák révén.
A dunántúli kelta törzsek kereskedői a római Aquileiába szállítottak árukat: rabszolgát, élő állatot és bőröket. A római áruk is eljutottak területünkre.
 |
| 5. ÁBRA RÓMAI KORI (KR. U. I. SZÁZAD) CIVITAS BEOSZTÁSOK PANNÓNIA TERÜLETÉN |
Rómának nemcsak a noricumi ezüstbányákra, hanem a hozzájuk vezető területek útvonalaira is szükségük volt. Róma ezért hosszas háborúival meghódította a későbbi Pannóniát. A római csapatok előbb Kr. e. 35-ben elfoglalták a Száva völgyét, majd Kr. e. 11-ben a Dunántúl teljes területét is. A római győzelem után először a Dunántúlt és a mai Horvátország Ny-i részét magában foglaló Illyricum tartományt szervezték meg. Kr. u. 8-tól alakult meg a Pannónia tartomány a mai Dunántúlból és a Dráva-Száva közéből. A területen élő, korábban szabad kelta törzseket közigazgatási egységekbe, az úgynevezett civitasokba osztották be. Az I. század végén alakult meg a civitas Cotinorum, amely a Balatontól, római nevén a Pelso tótól (lacus Pelso) délre kereshető.
 |
| 6. ábra Pannónia felosztása négy tartományra |
A pannóniai kelták a Kr. u. 6-ban kitört nagy pannon-dalmata lázadásban nem vettek részt. A lázadás két vezető törzse a pannóniai Breuci és a dalmatiai Daesidiates voltak. Nagy véráldozattal és a Rómára is jellemző „oszd meg és uralkodj!" taktikával sikerült a lázadást megfékezni. A dél-pannóniai törzseket ekkor szabdalták kisebb közösségekre. A Breuci és az Amantini törzsek egykori szállásterületén például négy vagy öt kisebb, katonai felügyelet alatt álló közösség, civitas jött létre. A délpannon lakosság egy részét áttelepítették a kelták lakta Észak-Pannóniába. Itt a Bojuszok és az Eraviszkuszok közé ékelődve Azali néven hoztak létre belőlük civitast. Négy légiót ál-lomásoztattak a Duna partján. A part mentén nagyjából egyenlő távolságra (20-30 km) segédcsapati táborok épültek. Pannóniát Traianus két részre: Superior és Inferior területre osztotta fel. Nem követhetjük részletesen, de még vázlatosan sem Pannónia római kori történelmének gazdag eseményeit. A helyi kelta elemeket, az ún. őslakosságot az italicusok I. századi, a Rajna mentiek és a galliaiak Flavius-Traianus kori nagy bevándorlása után továbbszínezte a Severus kori (Kr. u. 193 után) keleti bevándorlás. A municipális nagybirtok vagy a municipális kereteket is szétfeszítő latifundiumok kialakulása a Duna vidékén is megindult a 2. század folyamán. A meginduló jelentős pannóniai romanizációt rendre megzavarták az úgynevezett barbár betörések, amelyek a limes rendszerén áthatoló germán és más népek beözönlését eredményezték a későbbiekben. 294 után, vagyis a szarmata kérdés lezárását követő években született meg Pannóniában az új közigazgatási reform. A Balaton déli része, illetőleg a tárgyalt településünk, Kapoly és Tab a Valéria tartomány része volt. Calerius nevéhez fűződik a Dunántúl egyes részeinek művelhetővé tétele is. Erdőket irtottak, a Sió csatornázásával mocsaras vidékeket hódítottak el a földművelés céljára. A késő római idők gazdasági és tulajdonviszonyaira Pannóniában a mezőgazdasági nagybirtok a jellemző. Az itteni nagybirtok létére utal - több más adat mellett - az is, hogy a nagyméretű, gyakran fényűzőén kialakított birtokközpontok (villák) a 4. században terjedtek el az egész Pannóniában. A régészeti kutatások tanúsága szerint a Dunántúl átlós útjai mentén több ponton is feltárt vagy meghatározott óriási méretű erődített telepek szintén császári birtokok központjai voltak. Ilyen villa maradványai kerültek elő Kapoly területén (1. ábra 2/A). A Kenderáztatónak nevezett részen a jellegzetes római falmaradványok mellett a nagy számban előkerült korabeli leletek a bizonyítékok. A villához egyszerűbb település is tartozhatott, amelynek lakói egy külön temetőben helyezték el halottaikat (1. ábra 2.). Sajnos az elágazást kialakítók az 1970-es évek elején a sírokat eldózerolták. Honti Szilvia leírása szerint (lásd: régészeti források fejezet) „az útnak a pataktól távolabb eső oldalán két, négyszögletes téglával körülrakott sír került elő... a leletek: edények, fiatal egyének vázai stb. széthordásra kerültek." Az 1970-es helyszínelésünk során a következőket állapíthattuk meg: „A Szántód-kapolypusztai útelágazásnál a műút közelében lévő dombon a földmunkák során 40 római sír pusztult el. Az egyik nagy, négyszögletes római téglákkal körülvett sírban egy É-D-i tájolású csontváz feküdt." Megállapítható, hogy a római temető egyik, illetőleg talán egy másik csontvázas temetkezését figyelhettek meg a helyszínelő régészek. A teljes domboldalra kiterjedő temető ahol Németh Péter még római sírkőtöredékek maradványait is felfedezte, sajnos teljességgel az útépítés földhordása miatt megsemmisült.
 |
| 7. ÁBRA PANNÓNIA FONTOSABB BELSŐ MUNICIPIUMAI ÉS CSÁSZÁRI VILLAKÖZPONTJAI |
A kapolyi római villa, illetve a római temető maradványa a roma, út közelében került elő (1. ábra 9.). Nem kell csodálkoznunk, hiszen területünk a Balaton déli partja, illetőleg a Ságvár felöl bevezető romai utak egyik csomópontja volt. A nagyon fontos sagvan erőd feltarója, Tóth Endre megállapította, hogy „Ságvár esetében azonban a szögletes tornyok miatt lehetséges egy tetrarchia-kon megépülés is. Az ásató megtalálta az erőd déli oldalánál a korai Tricciana (l-lll. század) települését is, amelyre a későbbi erőd ráépült. Az ásató régész szerint: „A IV. század első felében tehát azokat a császári nagybirtokokat, amelyek a főútvonalak mellett feküdtek, megerődítették és katonai utánpótlási bázisként használták." Kapoly és Tab római villa, illetőleg épület maradványa, temetője nemcsak egy fontos római út, hanem a ságvári császári nagybirtokközpont közelében feküdt. Szerepük a késő római időszakban fontosnak mondható volt.
 |
| 8. ÁBRA A SÁCVÁRRÓL VEZETŐ ÉSZAK-DÉLI LEGFONTOSABB RÓMAI ÚTVONALAK |
Tudjuk azt is, hogy a már vázolt római időszak a III. század közepének barbár betörései után jelentősen megváltozott. Még a IV. századi fellendülés idején, a gyakori belső támadás fokozott veszélye miatt építették át a közelben lévő ságvári császári jelentős birtokközpontot.
 |
| 9. ÁBRA A SÁGVÁRI RÓMAI BELSŐ TÁBOR (CSÁSZÁRI VILLAKÖZPONT) ÁSATÁSI REKONSTRUKCIÓJA |
A Kr. u. 5. század elején a K-ről Ny-ra özönlő, úgynevezett barbár népek áradatát sem Róma, sem az itteni erődök nem tudták már feltartóztatni. Kapoly és környéke lassan elnéptelenedett. Vidékünk jómódú népessége a biztonságosabb Ny-i vagy D-i tartományokban keresett menedéket. Róma ugyanis innen is kivonta igazgatási rendszerét és katonaságát. A romanizált lakosság bizonyos csoportjai, így az ókeresztény városi lakosság helyben maradhatott. Erre bizonyíték az a leletcsoport, amely a ságvári erődben elrejtve feltárást nyert. A déli kapuépítmény keleti tornyában előkerült gödörben elásták az erőd ókeresztény bazilikájának bizonyos liturgikus tárgyait: bronzserpenyőt, vaspatenát, vasmécsest, ezüstözött kapszulát (ereklyetartót) és egy, a szentek alakjaival díszített és nevükkel ellátott ládika bronzvereteit.
Nyilvánvalónak látszik, hogy a keresztény lakosság bizonyos része, rétege talán az iparosság, a földművesség, valamint a továbbélő bennszülött, kelta népesség helyben maradhatott.
Ez a vidék ugyanis a hun, a keleti gót, a longobárd, majd avar fennhatóság alá került. Erre a legjobb bizonyíték a Kapoly-Hegyhát dűlőben megtalált VII-IX. századi nagy avar temető sírmezője. A fontos római út közelében egy jelentős avar népesség települt le, amelynek nagyon fontos leleteit a 3. fejezetben fogjuk ismertetni. A kettős, illetőleg az esetleges több időpontban bekövetkező honfoglalás kérdéskörében az avar népesség kiemelten fontos történelmi forrás-szerepet kapott. A 3. fejezetet: Kapoly történetét a korai honfoglalástól a későközépkorig címmel ezért kívánjuk külön közölni.
Az ábrákat készítette M. Hrotkó Zsuzsanna (Dr. Magyarné Hrotkó Zsuzsanna régész-grafikus).
A Balatontól D-re lévő területen az V. században megszűnt az antik városkultúra. A kapolyi római villa-gazdaság is előbb gót, hun, gepida, de főképpen longobárd fennhatóság alá került. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a villa rangosabb tulajdonosai, illetőleg a római tisztviselői elmenekültek. Ismert, hogy a ságvári romok közt vegetáló maradvány lakosság - latin nyelve és keresztény vallása mellett - néhány kézműipari hagyományt is megőrzött a VI. századig. A régészeti lelőhelyek, például a közeli Tamásiban, longobárdok germán népességére is fontos forrásul szolgálnak. A temetőikben előkerült harci mének is a jelentős állattartó életmódjukra utalnak. Nagy állatállományuk egy tizedéből még az utánuk itt letelepedő avarok is részesültek. A Baján kagán vezetésével megjelent avar nép szövetséget kötött a longobárdokkal és közösen 567-ben tönkreverték az őket fenyegető gepidákat. A longobárd király, Alboin ezután megegyezett Bajánnal, hogy az örök szövetség fejében átengedik területeiket az avaroknak. 568 április 1 -jén utoljára ülték meg a húsvét ünnepét, azután mindent felégetve maguk mögött, elindultak itáliai hadjáratukra. Velük ért véget a germán törzsek közel 600 éves folyamatos betelepülése, és több mint 150 esztendős uralma a Kárpát-medence különböző területei felett.
A megjelenő avarok, akik a zsuan-zsuanok, illetőleg a heftalita-hunok utódai lehetnek, hamarosan berendezkedtek területünkön. A kétszázharminc éves avar uralom új politikai, gazdasági és közlekedési viszonyokat hozott létre a Kárpát-medence központi területein. A bizánci kormányzat azt hitte, hogy az avarok támadása a nagyobb és erődített városok ostromain megtörik. Éveken át komoly aranyadománnyal is igyekeztek megvásárolni az avaroktól a békét. Ez a mesésnek tűnő bizánci aranyadó azonban a birodalom évi aranyjövedelmének az 1,1%-át tette ki. Közel fél évszázadon keresztül folyt Baján támadása Bizánc ellen. 626-ban azonban Konstantinápoly alatt nagy vereség érte az avarságot. Ettől kezdve mindörökre elmaradt a bizánci aranyadó. Húsz év múlva a különböző segédnépek is függetlenítették magukat az avar uralom alól. Az avar nagyhatalom összeomlott és elsősorban a Kárpát-medence területére szorult vissza. A nagy avar támadások a különböző szláv népek balkáni betelepedésének nyitottak teret. A VII. század folyamán a Kárpát-medence központi területein élő avarokat egyre szorosabb szláv gyűrű fogta körül.
Az avarok élén európai megjelenésük idején a kagán állott. 562-601 között név szerint ismerjük e méltóság viselőjét, Bajánt. (Baján törökül hatalmas, gazdag és egyszerre volt jelző és személynév is). Népei atyának emlegették, éppúgy, mint Attilát, aki saját magát minden nép urának tartotta. Méltóságát az égből származtatta, aki az ég fia volt és az égben született. A korabeli türk kagánokhoz hasonlóan korlátlan hatalmú úr volt. Dinasztiája a 630-as években kitört zavarok után is fennmaradt. A 670-ig tartó korai avar korszakra tehát a kagán, illetve a kagáni dinasztia abszolút hatalma a jellemző. Tehát az avarok egyetlen uralkodó alatt álltak. A kagán és fiai mellett néhány korai avar méltóságviselő, mint a tarkan is, szerepelt. Jelentős lovas hadsereg állt a kagán vezetése alatt, így Konstantinápoly ostrománál a hadsereg avar magja 30 ezer lovas volt. A harcképes, szabad férfiak száma alapján az avar népesség jóval meghaladhatta a százezres létszámot. A korai avarság nem telepítette be az egész Kárpát-medencét. Települési tömbjüket széles gyepűsávok határolták.
Az 568-tól egészen a IX-X. századig a Kárpát-medencében megtalálható avar régészeti leletanyag arra utal, hogy nemcsak megélték Árpád 896-os honalapítását, hanem bizonyos elemei az úgynevezett honfoglaló magyar népességbe be is olvadtak. Ez a tény rendkívül fontos az avar-magyar kérdés kutatásához. Éppen ezért tárgyaljuk egy kicsit részletesebben az avarság társadalmi, gazdasági és egyéb viszonyait. Be kell mutatnunk - az eddig előkerült - régészeti leletek alapján nyert, vagy nyerhető különböző bizonyítékokat.
Általában az avar hadsereget könnyű fegyverzetű, nomád lovas íjászokból álló katonaságnak tartják. A különböző források azt bizonyították, hogy hadseregük magvát közép-ázsiai-perzsa típusú nehézpáncélos lovasság alkotta. Körülbelül 3000 lehetett a vaslemezekből összefűzött törzspáncélt viselők száma. A többiek bőrpáncélt viseltek. A lovasok többsége acélosra edzett hegyű páncéltörő kopjával, kétélű hosszú lovassági karddal, csontmerevítős reflexíjjal volt felszerelve. Háromélű nyílhegyeik súlyosabbak voltak, mint a korabeli európai nyíl. Nyilaikat félelmetes biztonsággal lőtték ki és közel kétszer olyan távolságra, mint a germánok. Célzott lövéseket kb. 150 méterre adtak le. Az avar lovasság legfőbb újítása mégis a vaskengyel volt. A keletrómai és a germán lovasok nem ismerték a kengyelt, nem tudtak felállni és forogni a nyeregben. Újszerű volt az avarok stratégiája és taktikája. Országokat, területeket három különböző irányból egyszerre rohanták meg. Megosztott seregekkel támadtak, majd színleg hátráltak és lesből megtámadták az őket üldözőket. Nehézlovasságukat könnyű íjászok kísérték, illetőleg különböző gepida vagy más nemzetiségű gyalogosok tartoztak hozzájuk. Seregüket általában ménesek, vagyis a tartalék lovak ezrei kísérték.
A korai avar társadalom meglepően egységes volt. Ez az időszak nagyjából 630-ig tartott, amikor Kuvrat - avar fennhatóság alatt élő -pontusi bolgár törzsei elszakadtak az avarságtól. 670 táján új népek, új vezetőréteg, mint például Kuvrat fia Kuber, költöztek az avar birodalom területére. Ez az átalakulás már az úgynevezett középavar időszakban bekövetkezett. A 670 utáni úgynevezett későkorszakban pedig - a lemezekkel kivert, vésett szalagmotívumos övek helyett -megjelentek a sajátos, bronzból öntött, úgynevezett griffes-indás motívumos övek. A VIII. század első évtizedétől kezdve az avar birodalom bukásáig ez a leletanyag uralkodott és mellette minden más jellegzetesség háttérbe szorult. A későavar korszaknak már semmi kapcsolata nem volt Bizánccal, így viszonylag keveset tudunk róla.
Az avarság gazdasági alapját a pásztorkodó nagyállattartó életmódjuk határozta meg. Az avar vereségek után 600-tól már nincs lehetőség a legelőváltó, mozgó pásztorkodásra. A VII. század elejétől a megmaradt országot felosztották szállás- és legelőterületek szerint. A családi-nagycsaládi tulajdonviszonyok a korai avaroknál fejlettebbek voltak, mint a késő avar korszakban. Földbe mélyített, cölöpvázas és kőkemencés házaik voltak. Mindhárom korszakban a megtelepült állattartó-földműves közösségek mellett léteztek csak nagyállattartó, úgynevezett pásztorközösségek is. Az avarok népe csodakovácsokban és különböző népekből származó ötvösökben bővelkedett. A vasat a gyepvasércből nyerték, amint azt a somogyi, így a Kapolyhoz viszonylag közel eső, Zamárdi vasolvasztó telepei is mutatják. Az arany és ezüst elmaradása okozta a középavar időszaktól a nemesfém teljes eltűnését a viseletekből. Ettől kezdve az uralkodó fém a bronz lett. Övek, fülbevalók és karperecek készültek belőle, de olyan tömegben, hogy egy késő avar kori bronzkultúra alakult ki, egyedülálló módon a VIII. századi Európában. A rómaiak által ideszállított sok száz tonna bronzot öntötték újra, illetőleg használták fel saját céljaikra.
Közel száz éves forráshiány után 782-ben tűnt fel az írott forrásokban az avarság. Az avar állam élén ekkor a kagán, illetőleg az úgynevezett jugurus állt. A kagáni székhely, az úgynevezett hring a Duna-Tisza közén lehetett. A jugurus az avar birodalom tiszántúli, keleti felének az ura volt. A késő avar birodalom Ny-i részének az ura -a szintén török nevű és eredetű - tudun, alkirály volt. A birodalom déli felében a tarkan kormányzott. Ez a hatalom közigazgatási jellegű lehetett és több ilyen megbízott tarkant ismerünk Avarországból. A hozzájuk sorolható késő avar kori nemesség (nobilitas) teljesen elszakadt a vidéktől és a néptől. Ők a fő- és részfejedelmek szállásán, illetőleg azok környékén éltek. 795 táján éppen ezek a részfejedelmek vívtak egymással belháborút, aminek folytán az avarság vezető nélkül maradt. Könnyű martaléka lett az avar birodalom - a Nagy Károly vezette - frank állam támadásainak. Persze ez nem az avarság teljes pusztulását jelentette, hiszen az egykori nagy birodalom különböző területein még a X. században is jelentős avar népek éltek. Bizonyos népcsoportjaik magyarul beszélhettek, és ők alkották népünk, azaz a magyarság alapnépességét, azokat, akik Árpád honalapítása előtt már itt éltek. Az avar élet társadalmi rendjét és szokásait legjobban a feltárt temetők tükrözik. Most nem foglalkozunk a különböző korszakok fejedelmi, illetőleg az előkelőkhöz köthető temetkezéseivel. Nagyon fontosak a 601 után létesült közösségi temetőik. A VII. század elejétől kezdve egymás mellett fordulnak elő az állandóan megtelepülő közösségek több száz síros, és az időnként még mindig pásztorkodó (félnomád) közösségek 20-30 síros temetői. A kis temetőkben megfigyelhető az avar arisztokrácia jelenléte. A nagy közösségek temetőiben általában a szegény szabadok és a szolgák temetkeztek.
Az eddig feltárt korai temetők nagy részében a társadalmi ranglétra szerint helyezkedtek el a sírok. A temető közepén vagy a tengelyében, így ha a dombon van a temető, akkor mindig annak a gerincén csoportosultak a szabad harcosok lovassírjai, illetőleg asszonyaik temetkezései. A vezető réteg körül helyezkednek el a könnyűfegyver-zetűek és asszonyaik sírjai. A kör külső szélén következtek a szolgák, így a vaskést viselő férfiak és üveggyöngy nyakláncos asszonyaik. Ennél szegényebb rabszolgarétegnek alig van nyoma.
A temetőkből látszik, hogy a nagycsaládi és nemzetségi rokonsági kötelékek már felbomlottak. A bizánci aranyból legjobban részesült birtokos családok sírjai mellett egy gazdagabb katonai kíséret, illetőleg egy nekik dolgozó nincstelenebb szolgaréteg figyelhető meg. 626 után megszűnt a bizánci aranyadó, s vele az „aranyos" köznépi viselet. Helyébe a korábbi arany ékszerek formáit utánzó ezüst, rosszezüst, bronz és üveg ékszerek léptek, a társadalmi rétegződés rendjében. 626 után is ugyanaz a társadalmi rend figyelhető meg a temetőkben, mint a korábbi nemzedék temetőinél.
A temetőkben a középavar korszakban bekövetkezett változás, az új népek megjelenése is megfigyelhető. Kuvrat negyedik fia, Kuber kíséretével és bizonyos népcsoportjával beköltözött az avarokhoz, méghozzá a mi vidékünkre. Az avar kagán ugyanis állítólag foglyok százezreit telepítette le Pannoni Sirmiensisen túlra a Duna bal parti területeire. Avarokkal és bolgárokkal is keveredve éltek. Gyermekeik keresztény hitükön maradtak. Később szabad emberré váltak. A kagán külön népnek tekintette őket. Kuvrat fia Kubert állította vezérükké. Kuber atyja Kovrat (Kuvrat) ugyanis keresztény volt és feltehetően fiait is e hitben neveltette, tekintettel, hogy Bizánc szövetségese, sőt barátja is volt.
A Sió mentén és a Mezőségben 670-től új fejedelmi központ tűnik fel. Az Ozora-Tótipusztán talált fejedelmi családi sír ékszerei, köztük aranykeresztjei, meglepő rokonságot mutatnak az onugor-bolgár leletekkel. Ezek az újonnan jöttek - köztük a harcosok és az asszonyok - viseletre, fegyverzetre, temetkezési szokásait tekintve, jelentősen különböztek az avaroktól. Megjelentek az ívelt pengéjű szablyák, a széles csontborítású, nagy teljesítményű íjak, a döfésre használt, hosszú pengéjű lándzsák és a hosszú tőrök. Sorolhatnánk még az új típusú lószerszámdíszeket, eszközöket. Például más az asszonyaik viselete is. Bóna István szerint: „Az avar birodalmat ezek az új keleti népek alapjaiban szervezték át, ezek között csupán az egyik csoport lehetett Kuber és kísérete... A lemezekkel kivert övek vésett szalagmotívumai Kelet-Ázsiáig követhetők. A vezető réteg szablyái, ékszerei, talpas serlegei és füles kancsói közép-ázsiai párhuzamokkal állnak kapcsolatban..."
A kutatás a legutóbbi időkig a bajáni avarsághoz sorolta a 670 utáni középayar lemezes csoportot. Többen a későbbi, az úgynevezett későavar griffes-indás stílust is ebből a csoportból vezetik le. Kétségtelen, hogy a középavar korszakban nyitott köznépi temetőket több esetben zökkenő nélkül folytatták a késő avar korban. László Gyula ismert kettős honfoglalás elmélete szerint 670-ben jelentős griffes-indás néptömeg vándorolt be a Kárpát-medencébe. Eredetileg külön griffes és külön indás öveket viselő nemzetségek jelentek meg. Az indás öves nép őshazáját a Káma-vidéki Lomovatovo-kultúrában látta. Tehát ez az indás öveket viselő nép a Káma vidékéről költözött be hazánkba. Arról a területről, ahová a nyelvészet életföldrajzi adatai a magyarság őshazáját helyezték. Ennek a csoportnak a népei tehát onogurok (ungar, venger stb.) nevezett nép, azaz magyarok lettek volna.
Ennek az elméletnek a somogyi bizonyítékaival még külön fogunk foglalkozni! Nagyon fontos, hogy az avar kor folyamán végig használt, nagy kiterjedésű, több száz vagy éppen több ezer síros temetők részben már a korai avar korban keletkezett állandó falvakról tanúskodnak. Ezek szerint egy bizonyos földművelő népcsoport emberei éltek itt folyamatosan a Vl-X. században. A földművelés egyre növekvő szerepére utalnak a sírokból nagyszámban előkerült szárnyas, sertés és tojásmellékletek. Találtak több helyen a babonás okokból elhelyezett tárgyakat: sarlókat, valamint cserépfazekakat.
A központi avar területeken kívül az úgynevezett végek, a gyepük stratégiai pontjain létesített temetők eltérnek a bemutatott anyagtól. Valamennyiben feltűnően nagy számú a lovastemetkezés, vagy a sajátosan avar fegyvermelléklettel rendelkező gazdag sír. Itt szolgálhatott a késői avar birodalom határőrsége, az úgynevezett „hivatásos" katonai réteg.
Összességében megállapíthatjuk, hogy a korábbi avar korszakok temetkezési helyeit folytató és az újonnan nyitott temetők között lényegében nincs különbség. Valamennyiben a kötött nagycsalád-rend uralkodik. A nagycsaládi parcellákat a temetőkben - az élethez hasonlóan - egy-egy élő nemzedék számára előre kijelölték. Az avar egyén helyét családi és társadalmi rangja már eleve meghatározta. Innen van a temetők rendezett, soros jellege. A közösségi vezetők, nyilván a nagycsaládfők, a rangjukat jelző díszes övekkel temetkeztek az egymást követő nemzedékek temetőrészeiben. Az avar kori közszabadok közösségét a felövezettek alkották. Fegyvert, szablyát, íjat, nyilat csak elvétve találunk sírjaikban, lovat még ritkábban. Drága fegyvereik, paripáik a nagycsaládon belül öröklődhettek. Ezek a felövezettek öveiket, mint a nevüket, nyilván szertartások közepette személyi jegyként kapták. A felövezettek társadalma alá tartozó köznép rétegződése még teljesen ismeretlen.
1988-ban került elő a Kaposvár-Tab műúttól a kapolyi szőlőbe vezető dűlőútnál egy olyan sír, amely az avar időszakhoz tartozhat. Németh Péter jelentése szerint egy félbevágott váz medencéjéről, illetőleg koponyájáról van szó. A koponyánál egy kézzel formált bögre került elő, amely Szabó István megtaláló tulajdonában maradt. A 2003. június 13-án folytatott helyszínelésünk során Szabó István elmondása szerint a Hegyhát dűlő lelőhelyén, a Kapolypuszta és Tab közötti országúttói É-ra 3-400 méterre lévő földútnál 1972-ben a K-i oldalon sűrűn egymás mellett Ny-K-i tájolású sírok mutatkoztak. Szerinte a temető lefelé 200-250 méterre is lenyúlik, egészen a Táncsics utcai házsor É-i végéig. K-re egészen a Rákóczi utca Ny-i pereméig terjedt ki, mivel 2001-ben a Rákóczi utca 20. számú háznál diófa kiásása során is találtak csontvázat. A szomszédban, a Rákóczi utca 19. számú ház telkének a közepén pinceásás során 1979-ben egy ló csontváza is előkerült. Egy nagykiterjedésű, soros, lovas temetkezéssel rendelkező temető található Kapoly-Hegyhát dombján (6. számú lelőhely). Az előkerült leletek: kézzel formált, fekete bögre, vascsat, fülönfüggő és vascsat a VII-IX. századig terjedő időszak nagy sírszámú köznépi avar temetőhöz tartoznak. Sajnálatos, hogy szisztematikus régészeti feltárás nem folyt még ezen a jelentős avar lelőhelyen. Ez a lelőhely jól illeszkedik a közelben Kerekiben, Zamárdiban és Siófok-Kilitiben feltárt nagyobb sírszámú avar temetők anyagához.
Az először Költő László által közölt VI-XI. századi somogyi lelőhelytérképen a Segesd-Pogányszentpéter (Ény) és Segesd-Nagyba-jom (ÉK), valamint a Segesd-Babócsa (É-D) és a Nagybajom-Drávamente (Ény) teljesen leletszegény. Vagyis Somogy megyének Segesd-től D-felé eső - legalább 40x40 km-es területe (a Dráva mente kivételével!) megszállatlan, üres lett volna a VI-XI. század között? Szerintünk ebben az esetben a - javarészt erdős terület - kutatatlanságáról lehet csak szó! Szerintünk a céltudatos régészeti kutatás eredményeképpen ez a lelőhelyszám akár megduplázódhat. Végső soron az avar lelőhelyek száma - a klasszikus honfoglaló lelőhelyekhez képest - legalább a 4-5-szöröse lenne, azaz Somogy megyében legalább 80-100 lelőhelyet jelenthetne. Ez az avar lelőhelyszám még tovább növekedhetne, ha a X-XII. századi úgynevezett Bjelo-brodo-i népes, köznépi temetők bizonyos rétegeiről is kiderülnének, hogy valójában az avar vagy az avar kori köznép még tovább élő temetői lehetnek. Nyugodtan mondhatjuk ma, hogy a nagy létszámú avarság miatt kerülhetett a későbbi időszakban Somogy a kevésbé megszállható területek közé. Már az avarkorban elfoglalt somogyi területekre csupán ellenőrző, elsősorban a katonai szereppel rendelkező honfoglaló magyarság kerülhetett. Ez a tény valóban igazolni látszik László Gyula nekünk írt azon megállapítását: „Somogy tele van késő avar-onogur leletekkel, amelyek megérik a 896-os úgynevezett honfoglalást. Azt is sejtjük már, hogy a magyar államalapítás szinte belenő a késő avar-onogur előzményekbe. A késő avar népesség „együttélésére" a kora avarok népességével nagyon jó példa a Bárdos Edith által feltárt Zamárdi-Réti földi dűlő temetője. Idézve az ásatót. „a sírok Ny-K-i tájolásúak. Viszonylag egységes a temető, mindössze a Ny-i szélén van egy erőteljesebb eltérés. A VII. században élte virágkorát az a település, „város", amely ide temetkezett. A VII. század fantasztikus gazdagságát és sokszínűséget tükröz leletanyagában, demonstrálva az avarság konglomerátum jellegét." Nagyon fontos a régész azon megállapítása is, „hogy folyamatosan használják a temetőt az ominózus 670-es dátum után is."
 |
| 1. ábra Középkori úthálózat Somogyban |
 |
| 2. ábra Kora Árpád kori bizánci szentek és idegen eredetű népek Somogyban |
Jó lenne éppen ezért tüzetesebben is megismerni a kapolyi nagy avar temető sírjait is, hogy milyen népesség is használhatta azt? Pontosan meghatározni, hogy milyen társadalmi szerkezetben éltek itt az avar korszak emberei. Vajon megérhették ők is Árpád bejövetelét? Nem lenne meglepő, mivel Vörsön és Kaposváron is előkerült ilyen IX-X. századi továbbélő népesség.
A neolit időszaktól kezdve nagyon jelentős dombháti települések népessége jól érezte magát itt a kapolyi területen. A római kor fontos villagazdagsága, fejlett szervezete, úthálózata az avar időszakban részben elpusztult, de mégis fontos megtelepedési alapot adott a későbbi itteni telepeseknek. (1. ábra)
Az avar korszak utáni időszak, az ugyancsak jelentős évszázadok leletei még hiányoznak Kapolyról. Ez részben a terület feltáratlansá-gával is magyarázható. Árpád vezér leszármazói, köztük a Megyer törzshöz tartozó Koppány, a somogyi dux herceg jelentős udvarhelyet épített ki magának a mai Török/Koppány területén. A Megyer törzs népei mellett a Kér törzsbeiiek, valamint besenyő, berény, uz és más, főleg török fajú népek telepedtek meg ezen a vidéken. Az avar időszak keresztény népessége, ha nem előbb, de a X-XI. században egy jelentős bizánci térítést is átélhetett. A K-ről ideérkezett népek egy része már régebben ezen a valláson lehetett. Az ezekre vonatkozó régészeti leletek, illetőleg történeti források Kapoly vonatkozásában egyelőre még nem ismertek. (2. ábra)
A település első említésekor 1152-ben Copul (in villa Copuliensi). Puszta személynévből keletkezett magyar névadással. Egy példa rá 1359-ben a Kapál de Somos személynév. A név alapjául a Kapolcs személynév szolgált. Kapolcs (Copulch egy kun férfi) névadással tartozik egybe. Veszprém megyében már 1238-ban létezett egy ilyen Kopulch nevű település. Ezek szerint Copul, Kapoly a Kapolcs kun névadással is kapcsolatba hozható. Mindez fontos, hiszen a szomszédos Tab, Thob a német eredetű Theobald, azaz Tibold német személynév becéző, rövidült formája. Ez a terület egykori német birtokosának nevét őrzi. Krónikáink egy helyen azt is közlik, hogy Vencellinus fia Radi volt. Radi nemzette Miska-t, akinek fia Koppány és Márton voltak. Ennek a Vencellin fia Radi-nak a birtoka lehetett a Lelléhez tartozó mai Rádpuszta. Radi az úr méltóságot jelölő szavunk -di kicsinyítő képzős alakjából, az urodiból fejlődött, csonkult, becéző származék (Urodi-Oradi-Radi).
Valószínű, hogy István király országszervezése, azaz államszervezése során ez az Urodi lett az Urodi-Oradi-Rad-Arad vár és megyéje ispánja és egyben a névadója is. Nagyon érdekes, hogy az aradi prépostság II. Béla idejében - András remete adománya révén - éppen Somogy megyében és pontosan a Vencellin-Rád nemzetség birtokából, így Besen (Besenyő), Karád és Rád-ból kap részeket. Kiss Lajos nyelvész szerint a Rád személynév kapcsolatba hozható az 1057-ben Baranyában is birtokos Rád, Radó nádorral. Már idéztük, hogy Radó nádor első somogyi birtokadományozásakor azokat a birtokokat adja át, amelyeket örökségképpen Vencellintől kapott, s amelyekkel őt István király jutalmazta, midőn a csatában Koppány somogyi vezért megölte.
Fontos adatok ezek és az is, hogy az említett Karád, Besenyő, sőt Rád sincs nagyon távol a másik német lovag, Theobald, Tab és környéki birtokaitól. Guzsik Tamás is azt írja, „hogy a kiterjedt egyházi birtokok mellett a csatában részt vett és érdemeket szerzett német lovagoknak és családtagjaiknak is voltak birtokaik a megyében. Balatonszemes szomszédságában, Radon (Lelle-Rádpuszta) is volt ilyen kiérdemesült lovagi családnak úgynevezett téli szálláshelye. Valószínűleg Szólád esetében is hasonló helyzetet feltételezhetünk." Nagyon fontos a közigazgatásilag ma Szóládhoz tartozó egykori Nezde falu néveredete. Itt is rontott névalakról van szó, de ez nem személynevet takar, hanem a német lovagok részére alapított telep megjelölését (Neusiedl = új település). Hasonló névromlás példája a Fertő-tó melletti Nezsider község neve is. A burgenlandi település német neve ma is Neusiedel am See (tó melletti új település).
Nyilvánvaló tehát, az oklevelekből látható, hogy a XIII. századra megtörtént nagyarányú itteni birtokátrendeződés mennyire megnehezíti az államalapítás kori somogyi, köztük a Kapoly-Tab környéki történeti események rekonstruálását. Mégis, ezekből azért tudunk következtetni - a már említett német eredetű szállástelepülések mellett - a más népek és törzsek itteni szereplésére. A kun névvel kapcsolatba hozható Kapoly mellett említettük a másokkal, így a berényekkel (Nagyberény), a besenyőkkel (Besenyő = Szólád, Kőröshegy stb.), Kér, Megyer törzsbeli népek településével (Fiad-Kér, Karád-Kér, Bá-bonymegyer stb.) kapcsolatba hozható helyneveket. Koppány (Török-koppány, Koppányszántó) a Szent Istvánnal hadakozó Koppány somogyi herceg birtoka, szálláshelye volt. Törökkoppánytól egészen Siófokig, a mai napig él Koppány és István ezer évvel ezelőtti harcának az emléke. Például Koppány Karád nevű alvezére védte volna Istvánnal szemben a karádi Kupavárat. Számtalan ilyen várral, azaz Kupavárral összefüggő népmonda őrizte meg Somogyban és Tolnában, de elsősorban a Dél-Balaton vidékén Koppány és István 997-ben lezajlott csatáját. Somogyvár és Törökkoppány - több változatban -egy egész mondacsokrot őrzött meg ezzel kapcsolatban. Ez sem véletlen, hiszen a történeti források és a régészeti kutatások éppen ehhez a két helyhez kötik Koppány somogyi vezér, azaz dux és herceg központját és udvarházát.
Ezek egyikéből, valószínűleg Koppányból indulhatott el seregeivel Veszprém irányába. Az útvonal, legalábbis az egyik Foknál, a Siófoknál vezető Hadút lehetett, amely becsatlakozott az É-i, a Balaton másik partján vezető római eredetű Hadútba. A veszprémi érseki levéltár középkori oklevelei szerint Koppány és hadai Balatonkenese felől vonultak a későbbi püspöki székhely irányába. A Liter és a Veszprém közötti fennsíkon ütköztek meg az Esztergom irányából idevonuló István seregével. A helyi hagyományok szerint a közeli Csatár-hegy is a Koppány elleni csatáról (!) kapta volna nevét. Mi persze tudjuk, hogy itt a csatár, csitár szolgáltató, fegyverkészítő népek éltek a kora Árpád korban. A csata helyét valóban meghatározhatja az is, hogy Literrel kelet felől egy Királyszentistván nevű falu határos. ÉK-i határában az a Sóly nevű település található, ahol már 1009-ben kápolna állt Szent István vértanú tiszteletére. Szintén a csatahely közelében, közvetlenül a Veszprém melletti részen található Szentkirályszabadja. A somogyi részen, a Fok melletti Hadút közelében, egy fontos átjárónál található Szabadi, a mai Balatonszabadi ősi települése, az általunk kutatott úgynevezett pusztatoronyi részen.
Ezek a ma is létező települések, elsősorban neveik is Istvánra, valamint a Koppány feletti győzedelmes csatájának emlékére utalnak. István király - a német lovagok jelentős segítsége mellett - Szent Márton és Szent György segítségével győzött Koppány, illetőleg az őt támogatók felett. Ehhez kapcsolható az a sok Szent György egyház, amely Veszprémben, Somogyváron kívül nagyon sok helyen megtalálható, például Somogyban is. Ez a Szent György patrocinium, de általában a bizánci szentek tisztelete terjedt el a besenyő, a berény és a már felsorolt népcsoportoknál. (2. ábra) Ez nem lehet véletlen, nemcsak azért, mert ezek a K-i területről idekerült népek eleve már bizánci keresztények lehettek, hanem azért is, mert Somogyban már 948-tól kialakulhattak a bizánci egyháznak bizonyos szervezetei, sőt egyházai is. Tudjuk, hogy István király édesanyja, Sarolt is bizánci keresztségű lehetett, sőt szerintünk maga Koppány herceg is. István és Koppány korai szerepét, annak pontosabb körülményeit alaposabban kellene vizsgálnunk. Igazán keveset tudunk ennek a csatának a pontos lefolyásáról. Szerintünk az is elképzelhető, hogy a Veszprémnél legyőzött Koppány seregeinek maradványával visszamenekült Somogyba, pontosabban a somogyi váraikba. A Képes Krónika a Koppány felkeléséről és haláláról szóló fejezetben - Koppány halálával kapcsolatban - nem említ pontos helyet. Igazán az a meglepő, hogy egy másik helyen pedig éppen Somogy szerepel Koppány halála helyeként. Az idegen nemzetségek névsorában Vencellinről ez olvasható: „Lejött Bajorországból Vecellin is, a wasserburgi, aki Szent Istvánnal Somogyban megölte Koppány vezért." Vagyis az látszik valószínűnek, hogy több somogyi népmonda megőrizte a történelmi valóságot: a Veszprém mellett csatát vesztett somogyi vezér - maradék seregével - utóbb saját várában (vagy váraiban?) próbált szembeszállni ellenfelével, Istvánnal. A kiváló népdalgyűjtővel, Vikár Lászlóval is megbeszéltük ezt. Szerintünk a Koppány és István harcáról, annak helyszíneiről szóló eredeti népmondák egy történelmi valóságmagot őrizhettek meg. Nem véletlen az sem, hogy Kapoly és környékén megtalálhatók azok a népcsoportok, egyházi titulusok és településnevek, amelyekből bizonyos következtetéseket levonhattunk a Szent István-i államszervezés itteni történéseire. Ilyen mozaik például az, hogy Fok (Siófok) egyik fő egyháza, de a szomszédos Tabé is, Róma védőszentjének, Szent Péternek a titulusát viselte. Hiszen nyilvánvaló az is, hogy István fejedelem 996-ban Bajor Gizellával megkötött házassága után megkezdődött, majd nagyon intenzíven folyhatott itt is, és az országban is az úgynevezett római, tehát a nyugati vallással összefüggő térítőmunka. Ennek megvannak az országos (Székesfehérvár, Esztergom, Kalocsa, Nyitra, Bihar stb.) és a helyi somogyi (Somogyvár, Siófok, Tab stb.) bizonyítékai. Csakúgy, mint a bizánci térítésnek a szóládi részen, a korai időben a Hadút őrzésére odatelepített Besenyő (Besenyőmái) népnél. Ennek a településnek a bizánci kedvelt szent, Szent Miklós volt a védőszentje. Olyannyira, hogy később egyháza alapján Szentmiklós lett a neve is. Ezek az eredetileg talán bizánci vallású besenyők őrizték a fontos Nyest települést, valamint a szóládi várat is.
Milyen történeti, illetőleg régészeti forrásbizonyítékokat ismerünk Kapolyra? Vajon a római korban kialakított út- és településhálózat milyen mértékben változott meg? Hiszen Kapoly régészeti, úgynevezett csomópontjai nagyjából a fontosabb vízfolyások, így a későbbi Kis-Koppány patak és a mai Faluvíz völgye mellett helyezkedtek el. Kisebb őskori telep létezett Kapolypusztánál (1. lelőhely), valamint a római temető (2. lelőhely), továbbá a villa (10. lelőhely) környékén (2/A). A legkorábbi és legnagyobb őskori telep, illetőleg faluhely a Hegyhát dűlő fölötti, ún. Szőlőhegyi (dombi) dűlő területéről ismert (7. lelőhely). Már részletesen taglaltuk a római temető és a mellette lévő villagazdaság lelőhelyeit. Az egészet egy É-i irányból, az úgynevezett Föső-Póca település és a Kapolypuszta felőli kanyaron átvezető római út kötötte össze. A Hegyhát és Szőlő, illetőleg Temető dűlővel párhuzamosan lévő túlsó völgyben, a Falu vagy Kapolyi víz mentén égetőkemencék (4-5. lelőhely) léteztek. Az úgynevezett Faluvíznek a Szabadság utcai oldalán, a Rk. Templomtól ENy-ra mintegy 100 méterre eső területén 2001-ben hat kemence maradványa került a felszínre. Szabó István megfigyelése szerint ezek a kemencék egymástól 2 méterre és a felszíntől 80 cm-es mélységben, a partoldalba ásva jutottak a felszínre. Az egyik kemencében megolvadt bronzmaradványok, illetőleg állatcsontok voltak. Egy-egy kemence 1 méter széles folttal és átlagban 40 cm vastag alappal rendelkezett. Az alapok - többször is megújított - tapasztásából nagyobb számban barnásszürke alj, oldal, perem és fül töredékei, illetőleg nagyobb darabjai kerültek elő. Idetartozott egy 25x20 cm-es lapos és törött őrlőkő. Ezek a kerámiák is az őskor, a bronzkor időszakára datálják a kemencéket.
A 2001-ben házalapozás során előkerült őskori kemencék lelőhelyével nagyjából szemben, a Faluvíz másik, a Kossuth utcába eső részén, az út szélén ugyancsak kemencék foltjai mutatkoztak. A 2003-ban előkerült kemencék korát jelzi a Szabó István telkén (Kossuth utca 14.) két ásónyomnyi mélységben, égetett, paticsos maradványok között talált kerámiák (3. ábra). A kisméretű töredékek között három perem, egy oldal és egy aljtöredék volt. A két barnásszürke, szélesebb kihajló, tagolatlan perem és a vöröses színű, kisméretű peremmel rendelkező, szemcsésebb darab a XIII—XIV. századi időszak telepkerámiájához tartozott. Hasonló vörösesbarna, szemcsés anyagú, egy levágásnyommal rendelkező talptöredék. Jellegzetesebb a szürke, oldalán vonalkázással behúzott, vékonyabb falú XII-XIII. századi töredék. A vízparthoz közel, a domblejtő K-i szélén előkerült telepmaradvány egy XII-XIV. századi település maradványához tartozhatott. Kiterjedtebb lehetett, mivel 1996-ban ebben az utcában, a Kultúrháztól számított második háznál Borza János fehérre meszelt, paticsos falmaradványokat talált. Egyes adatok szerint, mint azt Hegedűs István katolikus plébános is állította, ez a település átterjedhetett a Faluvíz másik oldalára is. Hegedűs írása szerint „a mai lelkészlak udvarán, telkén, föld alatti üregek és téglák (vagy kövek?) kerültek elő." A volt kapolyi plébános egyik írásában arra is gondolt: „Szerintem feltételezhető, hogy a török idők után eltűnt kapolyi római katolikus templom a mai református lak telkén, vagy annak környékén állhatott, - tehát nem a mai római katolikus templom helyén." Sajnos ez a vélemény még sem a történeti források, sem a régészeti kutatások alapján nincs bizonyítva. Egyszerűen nem tudjuk, hogy ennek az Árpád - és vélhetően középkori - településnek hol lehetett a temploma, illetőleg a hozzátartozó temetője.
 |
| 3. ábra A Kossuth u. 14-ben talált kerámiatöredékek |
Az eddig ismert régészeti leletek alapján a Faluvíz két partján, a jelenlegi község központjában - már az őskorban is lakott helyen - az Árpád- és a középkorban is megtelepedtek. A leletek alapján egy kiterjedtebb, faluszerű település állhatott itt a már említett időszakban. (3-4. számú lelőhely)
Vajon az ettől Ny-ra lévő nagyon jelentős őskori, római és népvándorlás kori lelőhelyeken: a Hegyhát és a Szőlődomb, valamint a Temető dűlő területén folytatódott-e az élet az avarkor, illetőleg a IX-X. század után? Az eddig előkerült leletek azt mondatják velünk, hogy nem!
Ellenben a mai Kapolypuszta területén, fenn a dombon 1905-ben - az egykori templom helyén - ostyasütővas és egy nagy kulcs került elő. Ugyancsak Hegedűs István, egykori kapolyi plébános írta, hogy „Kapolypusztán többfelé találtak szerényebb házak némi nyomait a földben. Ugyanitt terjedelmesebb épületek nyomai is vannak még." A falu papi krónikása azt is megírta: „Kapolypuszta is ott, ahol ma, csakhogy Kapolypuszta a török idők végére vált lakatlanná, azaz azóta „puszta". Azelőtt jelentős település volt. Németh István református lelkész is azt írta: „Puszta-Kapolynál régi sírok, s régi kézi harcászati szerszámok (szúrókés), régi pénzek kerültek elő... A jelenlegi község a most tőle 2 km-re lévő Puszta-Kapoly helyén állott. Ez volt az eredeti Kapoly. „Ez a kapolypusztai templom még a múlt században is fönnálló rommal rendelkezett, illetve emlékeztek is rá éppen ezért." (1. számú lelőhely)
2003. június 18-án Bertalan Bélával, Bognár Zoltánnal és Szabó Istvánnal közösen helyszíneltünk Kapolypuszta területén. A szántódi és a tabi útelágazástól É-ra kb. 100 méterre megálltunk a műúton, ahonnan jól látható volt a majorság. Bognár Zoltán szerint az úttal szemben, azaz a tőle Ny-ra lévő dombháton (pontosan a majorság É-i kerítésétől É-ra lévő dombháton) ott, ahol a helyszíneléskor bejárhatatlan és beláthatatlan napraforgó tábla volt!), annak K-i lejtőjén a tavaszi és az őszi szántás után két sorban házalapok, paticsmaradványok és zsákszámra középkori kerámia található. Ennek a nagykiterjedésű középkori településnek az É-i szélén, a mai pusztai vízfolyás partjának a közelében egy kovácsműhely maradványait gyűjtötte össze. A 80-as évektől egy 20x20 méteres területen vassalakok, vasbucák és különböző kovácseszközök, gyártmányok kerültek elő. A műhely melletti víz közelében találta a vízhajtásos köszörűkő darabját. (Lakásán lévő gyűjteményében őrzi a kovács által készített mesterjegyes bárdot, különböző sarlót, csiholót és lakatokat).
Négyesben felmentünk a majorságtól Ny-ra 300 méterre az erdőn túl (jelenleg búzaföldön) lévő úgynevezett templomdombra. Itt szántáskor 15x10 méteres elszíneződés, tégla, kő, malter maradványai mutatkoztak. A mélyúttól É-ra 20 méterre figyelhető meg a templom maradványa. Körülötte egy 50-60 méteres körben embercsontok jelzik a temetőt. A K-i részén ennek a temetőrésznek egy 1,5 méter mély árok, a temetőárok maradványa is megfigyelhető. (1. számú lelőhely)
A szántásban jobban, de a vetett területen is megfigyelhető templomalaptól Ny-ra, úgy 80-100 méterre, egy út 4-5 méteres szakasza is jól követhető. Ez csatlakozik a Ny-on futó Hadúthoz. Ez a régi római alapokon futó középkori Hadút a templomtól is jól látszik. A 66-os számú Szántód-kaposvári műúttól Ny-ra 800 méterre lévő fasornál jelölhető be. A műúttól számított második dombháton fut É-D-i irányba. Ezen ma is megközelíthető É-ra Kereki, míg D-i irányban rajta a középkori Csicsalba, azaz a mai Somogymeggyesre jutunk el. A ma földútként használatos egykori középkori Hadút- 10-15 méteres szélességben - több száz méteres szakaszokban megmaradt. (1. ábra)
1974-ben Ősz József és Hrotkó Zsuzsanna segítségével a ma Kapolyhoz tartozó Póczapuszta melletti szántásból egy nagy kiterjedésű középkori település került elő. Ez a középkori Póca (Polcza, 1343-ban possessio Poulcha) egy jellegzetes Árpád- és középkori majorság volt. Közvetlenül a római eredetű, illetőleg a későbbi középkori Hadút mellett. A mintegy tízholdnyi területen É-D-i irányban húzódó település - a Nagycsepely-Kiskúton talált településhez hasonlóan - egy patak Ny-i oldalán terült el. Az erősen téglatörmelékes területen több ház és hármas utcasor nyomát tudtuk felfedezni. (8. számú lelőhely)
Az elpusztult házak helyén és a környékén főképpen XIV-XVI. századi kerámia, de szórványosan vasanyag, illetve állatcsont is előkerült. Az akácos, az akkor úgynevezett zártkerti résztől K-re egy kiemelkedő ponton, ahol régebben jelentősebb vasanyag (6-8. ábra) és övdíszek (4-5. ábra) kerültek elő, most egy gazdagabb, középkori ház (talán udvarház?) nyomai is a felszínre jutottak.
Az említett udvarháztól DNy-ra nagy mennyiségű vassalak volt. Valószínűleg egy kovácsműhely helye lehetett.
A középkori templom és temető, a jelzett település közvetlen közelében, az úgynevezett zártkerti részben, a terület É-i oldalán külön állt. A kiemelkedő dombvonulaton lévő, erősen téglatörmelékes rész közelében, attól DK-re számos csontváz, a temető maradványára találhattunk.
 |
| 4. ÁBRA XII-XIV. SZÁZADI KERÁMIATÖREDÉKEK KlS-KAPOLYRÓL |
A Kapoly-Pócapuszta elpusztult templomkörüli temetőjének a helyén lévő bordázott S végű hajkarika (4. ábra 18. a XI. század második felétől keltezi a temetőt. Ugyancsak az Árpád-kori leletanyaghoz kapcsolható két bronzkarika (4. ábra 11-12.. Későbbi viszont a bronzspirál díszű párta maradványa (4. ábra 7-8.).
 |
| 5. ÁBRA KAPOLY-PÓCA TEMPLOMKÖRÜLI TEMETŐJÉNEK KÖZÉPKORI SÍRLELETEI |
Az övek tartozékai között két bronzból készült, bordázott, téglalap alakú, nagyobb csat (4. ábra 27-28.), amelyek például a nagytályai temető csatjaival megegyeznek. Idetartozik a hasonló, de kisebb vonallal és pontsorral díszített darab is. A különböző méretű övek veretes darabjaihoz csatolódik az ugyancsak itt előkerült - krokodilfejre emlékeztető-, geometrikus, leveles, pontsordíszű, bronz szíjvég, a szélén pontsorral díszített, belül szív alakú mintákkal ellátott csatlemez csatlakozója (5. ábra 14-15.). A hosszú, téglalap alakú, szélén hármas és középen a nagyobb körökkel díszített típus és a gótikus mérműdíszes kis töredékes darab is itt került felszínre (4. ábra 3., 35). Ide sorolható a kisebb, négyzet alakú, pontsorral díszített rozettás vagy az ugyancsak kisméretű, négyzet alakú és felfüggeszthető bronzdísz (4. ábra 4.). Egyedülálló darab a négyzet alakú, jellegzetes formájú, csontból készült övveret, valamint az ehhez a típushoz tartozó, bronzból való szíjvég. (5. ábra 4., 7.)
 |
| 6. ábra Középkori vasleletek Kapoly-Pócáról |
Ha ezeket az övvereteket vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a Balatonszabadi-Pusztatorony templomkörüli temetője 1983-as feltárása során találtunk belőle több darabot. Ezek a csontos övek, a négy lyukkal, recézett széllel és a kissé domborodó felületből kiemelkedő, kereteit koronggal, melynek közepén rögzítésre szolgáló vasszegek számára fúrt lyuk van - a G. Sándor Mária által publikált -magyarországi lelőhelyek típusaival megegyeznek. A szívmotívummal és a kör alakú díszítéssel ellátott típus - azonos formában - Somogyban, de Magyarországon másutt is megtalálható. (Például a híres csuti, a kisnánai középkori temető anyagában.) Motívuma ugyancsak megtalálható a kaszaperi és a nagytályai középkori temető öv-csatlemez díszénél.
A pócai kisebb, a négyzet alakú rozettás díszű darab pedig Szabó Kálmán benei anyagával rokon. A Pócán talált kis veretek, hasonló formában, de ruhadíszként egy Kecskemét környéki temető XIV. századi anyagában fordultak elő.
Ugyancsak egyedülállónak kell tartanunk azt a bronzból készült szíjvégtípust, amelynek általános formái Magyarországon csontból készítve kerültek elő.
A pócai csontműhely leleteihez tartozhat egy ritka kés- vagy bárdnyél. Egy kisebb késnyél, valamint két hegyes, árszerű eszköz és egy kereteit, sakktáblaszerű bekarcolással díszített tűtartó. (5. ábra 1-1/a., 3.).
Az övtartozékok, a csontanyag - a fentiek alapján - a XIV-XV. századra datálható. Az előkerült bronzgyűrűk szintén a Bodrog-Alsó-Bűn, a Kaposvár, 61. számú úton és a Kecskemét környékén feltárt XIV-XV. századi anyaghoz sorolhatók.
Az itt talált ruhadíszek közül ki kell emelnünk a 4. ábra 14-nél szereplő, kerék alakú, kívül kör alakú, átfúrt, függesztő fülekkel rendelkező darabot.
A különböző bronzpitykék (4. ábra 31-33.), így a forgókerék-motívummal díszített, gyöngyös kerettel körbevett típusok, valamint a félhold alakú, kör alakú díszekkel és feIfüggesztőfü11eI ellátott darabok ruhadíszek lehettek. A bordázott, félköríves, töredékes formák szintén ezt a célt szolgálhatták. Ezek a darabok már inkább a XV. századra keltezhetők. (4. ábra 16-16/a., 17., 21-21/a., 22.)
Az utóbbi időszak leleteihez tartoznak a geometrikus díszű, bronz késnyelek (5. ábra 12., 13-13/a), a tőr, a kés a kézvédők (5. ábra 16.), valamint a díszes és gótikus motívummal rendelkező késnyélvég. A nehezebben meghatározható tárgyak közül az 5. ábra 17-18. darabja övtartozéknak tartható.
A 4. ábrán (34.) lévő bordázott, hajlított, átfúrt bronzlemez rendeltetése ismeretlen. A 4. ábrán látható meghajlított darab egy öv bronzból készült merevítője is lehet. Talán hajvakaró a díszes és bordázott, tűszerű véggel rendelkező bronztárgy (4. ábra 15-15/a.) A pócai leletek sorát egy nagyméretű, vastag bronzkarika és egy nagyobb gyűszű (4. ábra 1-2.) zárja. A felismerhetetlenségig megkopott, átfúrt római pénzt is nyakban viselték. (4. ábra 30.) A furatlyuk nélküli római pénzek mellett egy 1556-os feliratú, I. Ferdinánd ezüst dénár és egy XVI. század első feléből származó osztrák ezüst dénár a keltező lelet. (4. ábra 9-10.)
A felsorolt anyag alapján határozhatjuk meg a kapoly-pócapusztai temető korát. Bizonyítható, hogy a XI-XVI. század között folyamatosan használták a templomkörüli temetőt. Olyan népesség élt itt, akiknek a viseletanyaga hasonlított a Kaposvár, 61. számú úti, a Bodrog-alsó-büi, a csuti, a kaszaperi, a Kecskemét környéki, a nagytályai, a kisnánai és a felvidéki magyar temetők - eddig ismert - XIV-XV. századi anyagához.
Ez a népesség mezőgazdasági, szántóföldi és réti munkákkal foglalkozott. Ezeknek voltak eszközei a különböző vastárgyak, így a sarlók, az ásó vagy kapa maradványai, valamint egy vonyogó töredéke. Állatgyógyászatban használhatták a Pócán előkerült villás végű, fogószerű gyógyeszközt.
A Balaton-vidék és Tab-Kapoly környék nagy hagyományú szőlőművelésére utalnak az itt előkerült szőlőmetsző kések, a különböző kacorok. Ezeket a karózó szőlőművelésnek megfelelően használták. Egyik végük az ágmetszéshez ívelt, a másik a bárdszerűen kiképzett babukával a vastagabb csonkok levágására szolgált.
Ugyancsak előkerültek az erdei famunkák szerszámainak teljes sorozata, így a különböző fejszék. Gyakori lelet a fúró, a véső, a kaparó, a fúró-véső, a favájó és a hegyes árak is. (6. ábra) A mindennapi élethez tartoztak a különböző építkezési vasanyagok. Ilyenek a tetőszerkezet, az ácsmunkák által igényelt gerenda és ácsszegek különböző típusai. Legtöbb a kisebb-nagyobb pillangós fejű, a lapos fejű, az L alakú végű, valamint a kis- és nagyméretű, vastag típusok. Ide tartoznak a különböző formájú ácskapcsok, a hagyományos, a mai formákban, illetőleg a horoggal, a láncos akasztókkal, csuklós, kör alakú pántokkal ellátott típusok. (7. ábra) Az épületek nyílásszerkezeteihez, így az ajtóhoz, ablakhoz nagyszámú vasalás, mint a többféle sarokpánt, pántvasalás, zárak, lakatok, kulcsvasalás és más darabok. Lehetne ebben a témában a sort a végtelenségig folytatni. írhatnánk a különböző tüzelőberendezések darabjairól, valamint a házban és azon kívül folyó különböző munkák fémeszközeiről. Csakúgy, mint az állattartáshoz nélkülözhetetlen és számtalan típusú zabla, patkó, lóvakaró, valamint a különböző szekérvasalások eszközeiről. (8. ábra)
A XV-XVI. századi somogyi községekben - az általánosabban használt - famegmunkáló tárgyakon kívül különböző kőfaragó és ötvös eszközök, bőrványolók és edénymintázó vasak stb. is előkerültek, így jutott a napvilágra Pócapusztán is egy forgatható, csuklósán illeszkedő lapokból álló, az egyik lapos kör alakú ostya mintáját mutató középkori ostyasütő.
A tőr, a kard és számszeríj, valamint a különböző fegyverek töredékei is több helyen előkerültek. Ezek a háborús időszakokban fegyverek gyanánt is szolgálhattak. A somogyi, és különösen az itteni falvak területén előkerült fegyverleletek is részben a török-magyar végvári küzdelmeknek, így a portyázásoknak a maradványai.
A mindennapi élet, így a szövés-fonás emlékei az orsókarikák és az orsógombok. A gabona őrlésére szolgáltak a kézi őrlők, a szerszámok élesítésére a különböző, de főképpen töredékesen előkerült fenő- és csiszolókövek.
A különböző ötvös eszközök termékei voltak a már említett „finom fémtárgyak", a többnyire díszes vagy kevésbé díszített övcsatok, bronzkarikák, lemezek darabjai. (4-5. ábra)
Már részletesen tárgyaltuk a pócai templomkörüli temetőben előkerült viseleti sírtárgyakat, illetőleg az eltemetettek öltözékének különböző maradványait.
Kapoly-Pócán is egy kora Árpád-kori falura gondolhatunk az előkerült bekarcolással díszített XI-XIII. századi kerámiák: a barnásszürke, kevéssé tagolt, peremtöredékek, a szürke és a perem alatt hullámvonallal, illetőleg bekarcolással díszített bögre-, fazék, illetve keresztbélyeges és kézi korongon készített aljtöredékek alapján, amelyek a Kapoly-Pócapuszta és Nagycsepely-Kiskút elpusztult faluhelyek régészeti vizsgálatakor került elő.
Kapoly-Póca Árpád-kori kerámialeletei közül kiemelkedett egy kívül piros, feketére égetett, széles, átfúrt bogrács peremtöredéke. Bodrog-Alsó-Bün tártunk fel ilyeneket 1979-80-ban és 1999-ben, főképpen a vasolvasztó telep elpusztult kemencéi fölé települt XII-XIII. századi település szemétgödreiből. Az itt különleges lelet a magyarság egyik - a Dél-Dunántúlon még kevéssé ismert - XIII. századig használt, kedvelt főzőedényére utalt.
 |
| 7. ábra Középkori szegek, kapcsok és vésők Kapoly-Pócáról |
A piros és barnásszürke kerámia mellett megtalálható egy-egy XII-XIII. századi finomabb fehér, vonalkázott díszű fazék töredéke is, Nagycsepelyen, de a Zamárdi Fő utca faluhelyén is. Ezek a kerámia leletek általában a XIV-XVII. századi nagyobb, dél-balatoni falvakra jellemzőek. A perem, - a nyak-, az oldal-, az alj- és fültöredékeken - a a bekarcolt hullám - és vonaldísz mellett a bepecsételt hernyódísz, valamint az L betűre, az X-re és a római I-re emlékeztető LXI minta és cikkcakkos bevágású dísz látható. (Ilyen került elő legutóbb Somogytúron a temetőben, valamint a babócsai és a segesdi ásatásainkon.) Ugyancsak gyakori a sávosan átfutó, piros festéssel díszített, jól korongolt, XIV. századi kerámia is.
 |
| 8. ábra Középkori vaseszközök Kapoly-Pócáról |
A XIV-XV. századi fehér, barnáspiros pohár- és fedőtöredékek változatai még a XVI-XVII. században is megfigyelhetők Póca, Csepely, de az öszödi, az endrédi elpusztult faluhely, valamint a Kereki-vár régészeti anyagában is.
Különösen szépek és értékesek a különböző poharak és serlegek. A talpakon lévő levágásnyomok és a gyorsan forgó korong jól látható nyomai már egy tehetősebb, a finomabb kerámiákat megvásárló lakosságra, illetőleg azok gazdag településére utalnak.
A pócai kis méretű, fehér, kaolinos, bordázott díszű pohár mellett gyakori típus a szürke, fekete, kereszt alakú fenékbélyeggel ellátott talpas pohár, valamint a pirosas színű, jól korongolt, bordázott díszű bögre.
A változatos díszű és formájú poharak, serlegek sorából kiemelkedik a Kapoly-Póca barnásfehér anyagú, nagyméretű, talpas edénye, amelynek díszes talpát oldalt eredetileg levélszerű dísszel látták el még a XIV-XV. században.
Az említett falvak - a XIV-XV. századi Kapoly-Póca dűlő településéhez hasonló - gazdasági helyzetben élhettek, ahol a drágább serleg, pohár használatára is mutatkozott már igény. A jelentősebb és a vagyonosabb lakosságra utaló kerámiák mellett előkerültek a különböző, XIV-XVII. századi korsók, kancsók, lábasok, fedők díszes, mázas, díszítetlen, mázatlan töredékei, egyszerűbb és drágább anyagból. Nagycsepelyen és Pácsmándon még a XVI-XVII. századi barnássárga mázas és szürke, fekete, bordázott fejű pipák töredékeire is bukkantak. Ezek a dohányzás itteni, tiltott, de a török által elterjesztett szokására utaltak.
A Kapoly-Pócán talált piros, mázatlan, virágmintás XV-XVI. századi kályhacsempe, továbbá a nagycsepelyi egyszerű, piros, mázatlan kályhaszem és a XVI. századi kályhacsempe töredéke utal az itteni vidék középkori falvainak az életére.
A Xlll-XIV. századi, tehát a korai bepecsételt díszű kerámiáknak különleges jelentőségük van. A Zamárdi-Pusztai dűlőben előkerült két pecsételt, hullámvonalas díszű töredék közül az egyik, egy nagyméretű oldal- és peremtöredék kifelé hajlik, illetőleg felfelé keske-nyedik. A barnáspiros színű darab oldalán kettős, illetőleg egy-egy sorban futó pecsételt fogazott minta látszik.
Ennek a somogyi területen eddig ismeretlen díszű XIII-XIV. századi kerámiának a változata a Nagycsepely-Kiskúti dűlőben is előkerült. Ezen, egy jól korongolt bögre tagolt peremén látható a három sorban futó, fogazott minta. A bögre sárgás színű nyakát- a váll alatt - ugyancsak körbefutó fogazott minta díszíti. Egyedülállóan fontos a Kapoly-Póca soros-utcás településén 1974-ben előkerült szürke színű, tagolt tányér vagy serleg töredéke, amelynek belsejét körben és egymás alatt több sorban háromszög alakú fogazott mintasor díszíti.
Az egyedülálló díszkerámia-leletek értelmezését a Szántód-Kápolna faluhelyen (Kápolna É-i oldalán) előkerült szürke színű, kifelé hajló, gömbölyített peremtöredék segíti. A peremből induló füllel, és a nyakon bemélyedéssel rendelkező darabon, a peremen egy bevágott L betű és egy vízszintesen vagy ferdén elhelyezkedő vonás látszik. A Balaton-parton eddig ismeretlen kerámiatípus másik darabját a Nagycsepely-Kiskúti dűlő elpusztult faluhelyérő ismerjük. A jól grafitozott kerámia gallérperemében egy pajzsban kereszt, illetőleg felette kis vágás látszik. A tőle D-re lévő Karád-Fehéregyháza elpusztult faluhelyén jutott napvilágra a harmadik, az előbbieknél nagyobb, erősen grafitos osztrák kerámia, amelynek kis töredékén nem látszik a bélyegminta.
Ha ezeket a pecsételt díszű kerámiákat vizsgáljuk, akkor a magyarországi anyagban Budáról a XV. század második felében, Diósgyőrből a XIV. század második felében, valamint a Dunántúlról, főképpen a XV. századból elszórtan ismert néhány hasonló példány. A zamárdi pecsételt, hernyódíszes töredék inkább a diósgyőri vár korábbi anyagával rokon. Ez egyben feltételezi, hogy a budai anyagnak is lehet korábbi, XIV. századi rétege. Érdekes, hogy a dunántúli Győrben előkerült tál belső oldalán van a hullámvonaldísz, míg az egyszerű bélyegzős motívum a lapos peremen helyezkedik el.
A pócai fejlettebb technikával készült tálka belső, háromszög alakú pecsételésének motívuma a szombathelyi egyik pohár mintájával rokon. Mázas változatai a budai kápolna melletti udvar rétegéből kerültek elő. Általában ezeknek a típusa rokon a budai fazekasság által a XV. század második felében készített, fehér és sárga mázú példányaival.
A Nagycsepely-kiskúti dűlő grafitos fazék perembélyege megegyezik a bécsi fazekasműhely Budán összegyűjtött ismérveivel. A szántódi eddig ismeretlen pecsételés - az L minta alapján - Linz fazekasműhelyére utal. Ez utóbbinak Somogyból eddig Somogyvárról ismert típusjegye is a kereszt, felső szárai közt, illetőleg felette vágásvonallal. Pusztán technikai kérdés, hogy a szántódi darabnál bevágták, a csepelyinél bepecsételték a bélyeget. Ez már a XIV. század fejlettebb technikájára utalt.
A XIII-XIV. századi osztrák kerámia-bélyegek legnagyobb része a városok címerképeiből származik és aránylag egységes csoportokat alkotnak. S bár, mint azt Zamárdi, Csepely és Póca esetében is láttuk már, hogy a helyi és a távolabbról szállító magyar fazekasság őket konyhai edényekkel, sőt díszkerámiákkal is, bőségesen ellátta. Ennek ellenére a dél-balatoni középkori falvak mégis hozattak ide is osztrák grafitos fazekakat is, mert azok jobb minőségűek és időtállóbbak voltak.
A főképpen a Duna mellől, a vízi úton érkező bécsi kerámia itteni és távolabbi útvonalát a Szántód-Nagycsepely-Karád falvakban előkerült darabok alapján tudtuk követni. Érkezési útvonaluk a Székesfehérváron is átvezető, Buda-Szántód-Nagycsepely-Karád-Somogy-vár, majd Segesd, vagy Győr-Szántód-rév-Nagycsepely-Karád-So-mogyvár, illetőleg Segesd lehetett.
Nagyon fontos és rendkívüli eset, hogy több egymás melletti középkori falu anyagában előkerült ez az általában csak a főrangúak, főleg a királyi udvar számára szállított áru. Persze az is elképzelhető, mint Póca esetében, hogy egy-egy udvarház, kúria helyén jutottak a napvilágra. Ezek a bécsi és a pecsételt kerámiák, de a nagy számban előkerült díszes serlegek, poharak is a Szántód-Zamárdi-Kapoly-Póca-Nagycsepely-Karád, tehát a Dél-Balaton környéki falvak tehetős lakóira, paraszt-polgáraira, valamint a vidéki nemesség itteni, fejlettebb igényére és ízlésére utalnak.
Ezek a falvak jellegzetes, a templom körüli temető melletti térrel, valamint Ny-K-i irányú, hosszú, úgynevezett főutcával rendelkeztek. Bennük általában a soros-utcás települések körvonalai bontakoztak ki, amelyek pontos irányát a dombok és vizek iránya határozta meg. Hozzájuk észak és délnyugat felől tágas határú település, illetve külső földek tartoztak.
Az előkerült régészeti leletekből kideríthető, hogy a középkori tégla- és kőházak mellett javarészt vesszőből és agyagtapasztással készült házak álltak. A külső tapasztást itt is általában kiégették. A helyenként előkerült üvegablak-töredékekből, valamint a piros, szemcsés, zöld mázas alapon virágmintás dísszel és két-két párhuzamos taggal díszített, a peremrészen zöld mázas kályhacsempékből - a XIV. századtól Magyarországon ismert - több, két- három osztású, fejlettebb háztípusokra következtethetünk. Ezeknél a konyhában állhatott a nyílt tűzhely, a szemes kemencével, illetőleg a szobában a kályha, a házon kívül pedig a külső kemencék. A pócai faluképet meghatározta a mellette vezető - római eredetű - középkori Hadiút az úgynevezett Hadút. Tudjuk azt is, hogy az Árpád-kortól kezdve egy jellegzetes majorsági központként működött. Tőle délebbre találtuk meg a török korban elpusztult Kapoly, Egyházas, illetőleg Nagy-Kapoly egyházának és a hozzátartozó templomkörüli temetőjének a maradványát, illetőleg a helyét. Nyilván körülötte lehettek a fontosabb épületek; így a plébános háza, s talán az urasági udvarház, a kúria. Lent a domb lábánál helyezkedett el, a víz mentén a település utca- és házsora. Láttuk, hogy a település szélén, közel a vízhez, állt a kovács műhelye és háza. Sajnos régészeti kutatás még semmilyen szinten nem volt az Árpád- és középkori Kapoly egykori területén. A régi Nagy-Kapolyra éppen a Pócán, illetőleg a balatoni falvakban előkerült régészeti leletekből tudtunk kellő biztonsággal következtetni.
Jóval szerényebb elképzelésünk lehet a mai Kapoly belsejében, a mai faluközpontban állt Árpád- és középkori Kis-Kapoly, azaz Kápolnás-Kapoly településének képére. A régészeti források alapján a XII-XVII. században, sőt tovább is a mai helyén létezhetett. Egyszerűbb, vertfalas, többosztású házak és különböző kemencék kerültek elő területéről. Mindkét Kapoly - a történeti források alapján - jelentős középbirtokosok (Ugronok, Pernesziek, Endrédi Somogyiak), valamint egyházi birtokosok: a székesfehérvári prépostság és a tihanyi bencések kezében voltak.
A régészeti leletek segítségével megismert Árpád- és középkori település- és faluképet a következő (a negyedik) fejezetben - a történeti forrásanyag segítségével - próbáljuk véglegesen megrajzolni.
Az ábrákat készítette M. Hrotkó Zsuzsanna (Dr. Magyarné Hrotkó Zsuzsanna régész-grafikus).
|
|
|