|
|
|
Somogy. Az egész ország köztudatában úgy él, mint Somogyország. Egyik legszebb fekvésű kisvárosa Tab, melyet két oldalról szelíd kertek és bortermő hegyek öveznek.
Tekintsünk vissza az időben: milyen is volt Tab környéke egy-kétszáz évvel ezelőtt? Szántók, erdők, kicsi falvak, ősi kúriák. Gazdag határú, többnyire zsúptetejű, talpgerendás, kéménytelen, füstös falú házikókból álló települések. Kicsinyek, egyutcásak, a régi irtásos telepeken rendezetlen csoportokban.
A falvakat körülölelő különféle fák őspéldányainak egymásba ölelkező véghetetlensége, sötét és gyilkos tekintetű a félelmes szívű vándornak - ilyen vidék volt Karádtól a Balatonig. A rejtekadó erdők földjén betyárok portyáztak. A disznait makkoltató kanász - félnomád életmódja miatt - gonosz hajlam nélkül is könnyen eshetett hibába. A folytonos semmittevésben, baltavetésben, famászásban - és ha néha faluba került vagy búcsúba ment- véres verekedésekben edzette magát, s igen gyakran a kaposvári vasak közt senyvedt el, vagy élete akasztófán ért véget. Néhány nyársra húzott malac elegendő volt, hogy a megtévedt kondást súlyos tömlöc vagy botozás fenyegesse, mégis, a jószág ellopását inkább virtusnak, mint bűnnek tekintette. A törvénnyel szembekerült kanász abban a reményben bujdosott el, hogy valamikor csak elvonul a feje fölül a veszedelem. Kezdetben, mint „járkáló, menős, kujtorgó" igyekezett más vidékeken, távoli majorokban, tanyákon szolgálatot keresni. Egy-egy falat kenyérért, harapás szalonnáért, pohár borért szállásokra, falusi portákra kopogtatott be, aztán kit így, kit úgy hányt-vetett a sors, meg a maga természete: gúnynéven „krupli, kertaljai, kapca" vagyis betyár lett.
A megszokott, rendes életükhöz visszatérni nagyon kevesen tudtak közülük; legtöbbje koldusként az árokparton, vagy a vármegyetömlöcében fejezte be az életét. Az elszántabbak, szilajabbak bandákba verődtek, beállítottak egy-egy birtokoshoz, szereztek maguknak ruhát és betevő falatot, vagy elálltak a kereskedők útját, s kifosztották őket. A nemesi portákról, kúriákból, kastélyokból - néha az őket üldözőktől - szereztek fegyvert, mások bujdosó társaikhoz csatlakoztak, így szaporodott a számuk annyira, hogy Somogy egy időben hét vármegyét látott el betyárral.
De nem csak a kondásokból lettek bűnözők; a katonaszökevények is gyakran csatlakoztak hozzájuk. Ha közelebbről megvizsgáljuk a szökevények életformáját, megint csak a kanászoknál kötünk ki. Somogy ban a katonák 90 %-át a vármegye börtöneiből sorozták. A földbirtokosok és a vármegye nem a falusi jól dolgozó emberektől szabadult meg, inkábba tolvajoktól, rablóktól, zsiványoktól, sőt gyilkosoktól. A falu népe pedig a kocsmázó, verekedő, garázda elemektől, afféle „falu rossza" -itól, s adták őket 12 évre katonának. Az eddigi szabad életet megszokott emberek nem könnyen hajtottak fejet az őrmesterek pálcája előtt, nem tudták megszokni a parancsszót - inkább megszöktek.
A katonaállítás a következőképpen történt: a vármegye megkapta, hogy az adott évben hány főt kell besorozni. Körülnéztek a tömlöcben, onnan egy bizonyos létszám megvolt. A maradékot leosztották a falvakra. így történt ez Németegresen (ma Somogyegres) és Bede-gen is. Rábukkantam a vármegye iratai között Bedeg 1824-ben kelt panaszára, mely szerint az „alávaló németegresiek" ellopták a falu kanászát, és katonának állították, mikor pedig Bedeg is őt akarta besorozni. Kérték a „ Tekintetes Vármegyét", hogy orvosolja a bedegiek panaszát és büntesse meg eme „szörnyű alávalóságért" Németegrest.
Ki kell térnünk a börtönből szabadult rabok és a falu viszonyára is. Ha lopás vagy bármilyen bűncselekmény történt, rögtön a volt elítéltet gyanúsították, vették elő. Szabályosan kiüldözték a faluból, kénytelen volt elmenni a zaklatások miatt. Megbélyegzett ember volt, amit a külsején is szemmel láthatóvá tettek: a vármegye parancsára minden szabaduló rabnak kopaszra borotválták a fejét és levágták a bajuszát - megfosztották minden férfiúi ékességétől (hisz abban a korban a férfiak hosszú hajat és nagy bajuszt viseltek). Sokszor bizony ezek a büntetésüket letöltött, szülőfalujukból elüldözött emberek adták a rablóbandák utánpótlását.
A betyárok történetétől elválaszthatatlanok a csárdák. Mi is volt az a csárda? - tehetjük fel a kérdést. A régi értelmezés szerint: az uradalom által bizonyos évi díj ellenében bérbe adott („árendált")borkimérő hely, ahol ételt és szállást is lehetett kapni. Rendszerint az utak mellett nyíltak, hogy a vásárokra/vásárokból igyekvő kereskedők és vándorok megpihenhessenek, felfrissülhessenek. Különbséget kell tennünk a falusi borkimérések és a csárdák között. A klasszikus értelemben vett „korcsmák" a falusi élet meghatározói voltak; ott dőlt el a „világ sora" egy-egy meszely (3,5 deciliter) bor mellett. Itt kötöttek barátságot, vesztek össze életre-halálra, itt rendezték le vitás ügyeiket a falusi legények, és itt rendezték a táncmulatságokat is.
Csárdák nemcsak az utak mellett voltak, hanem pusztákon, erdős, elhagyatott utak mentén is, ahova csak az erdei emberek, kanászok, csavargók, betyárok jártak. Azt hihetnénk, hogy ilyen helyen nem élt meg a csárdás. De igen! Sőt, még meg is tudott gazdagodni. Ismerte az odajáró, kószáló, kujtorgó embereket, magányukat. Magához vett két-három utcalányt- a „lányaim", a „feleségem" címen, mert a vármegye büntette a prostitúciót. A nő nélkül élő pásztorok hamar hírét vették, és gyülekezőhelyükké vált a csárda. A betyárok rejtőzködő életmódjának is segítségére voltak ezek az eldugott helyek.
Nem a néprajz szemszögéből, és nem a ponyvaregények idealizált és a szépirodalmi művek romantikával átszőtt betyárjairól lesz szó. Most a száraz tények alapján szeretném bemutatni a Tab környéki betyárvilágot; a bírósági ítéletek és a vallatási jegyzőkönyvek alapján, melyekből fehéren-feketén megismerhetjük a betyárok tetteit, tolvajlásaikat, rablásaikat, elkövetett gyilkosságaikat, megdöntve azt a hitet, hogy Somogy népe szerette és pártolta a bűnözést, az útonállást.
Menjünk vissza az időben, úgy 240 évet. Pontosabban 1765-ig, az első betyártörténet idejére, ami Tab környékéről szól.
Betyár Miskát Kapolyon fogták el, 1765. január 21-én.
Nagy, vagy Betyár Miska, 30 esztendős.
„1765-ös esztendő Március 13. Napján Kaposvár városában Somogy vármegye büntető törvényszéke ítéli.
Miképpen ezen Istentelen s nyilván való tolvaj rab személy nem gondolván sem isteni, sem pedig világi törvények kemény büntetésivel, ki egész életét nem hogy állandó szolgálatban, élete jobbulása felöl gondolhatott volna, hanem csavargásokban, s tolvajságban töltötte. Felebarátjának véres verítékével szerzett javai szomjúhozván, több hasonló tolvaj társaival Szőlősi pusztán (Sérsekszőlős) kilenc sertéseket le vagdalni, s e képpen felebarátjait meg is károsítani semminek állított.
Mihez képest kivánnya az istentelen gonosz s nyilván való tolvajrab személy, több cselekedeteinek. Orgazdáinak meg nyilatkoztatására előtte is a Hóhér által minden fokonként keményen meg kínoztassék, azután pedig magának meg érdemlett büntetésére, mások pedig rettentő példájára fölakasztassék."
Csordás Palit Besenyében fogták el, 1790. július l-jén. Közösen követtek el gyilkosságot Balog István göllei születésű 28 esztendős kanásszal. Az ítéletet 1790. július 18-án hajtották végre.
Csordás Pali, 23 esztendős, Kányában született szökött katona.
„ítéltetett rettenetes cselekedete e vason álló rabszemélynek Csordás Palinak, hogy tudni illik és a most folyó esztendőben Július hónapnak első napján a Hedrehelyi mezőn minek utána Zsíros István nevezetű kanásztól bocskorát erőszakkal elvették, és az helyett rosszabbat adtak volna neki. Eltökéllett gonosz indulatból, egy más ártatlan kanászt, Szeles Jánost lator módra megtámadván, midőn magát szaladással menteni kívánná, utána esvén szántszándékkal levágták és több halálos sebeknek ejtésével szörnyű gonoszsággal meg ölték és ruhájától megfosztották. Mind a maguk szája vallásából oly tisztán kivilágosodván, hogy ezen dologban legkisebb ellenvetést sem lehetne nyomosán tenni. Csordás Pali ugyan már ez előtt is, két ízben Nemes Vármegye fogságában lévén, magát meg nem jobbította. Mind ketten arányos bűnösöknek találtatván, maguk ritka gonoszságuknak büntetésül mások pedig rettentő példájául kerékbe töressenek, úgy hogy felül kezdvén a töretést, minekutánna minden tagúk összetöretik, testük a kerékre kitetessék.
Kaposvár Július 14. 1790."
Joó Miskát (38 éves, törökkoppányi születésű) felakasztották Miháldon, 1803. augusztus 9-én, délután három órakor.
„Joó Miska raboskodó csavargó szabad szája vallásából nyilvánosan kitetszik, hogy nyolc esztendőktől fogva csupa csavargásban folytatta életét és három ízben volt tömlöcbe. Egyszer Zala Egerszegi fogságban, két esztendei tömlöcözésre és 200. Pálca ütésre már ítéltetve volj. Azon kívül Pió Miskával és Bódi Jancsival, kik ezen Tekintetes Nemes Somogy Vármegyében, mint valóságos rablók, már ez előtt akasztófára ítéltetvén, föl is akasztattak, valóságosan társalkodott. Azon kívül, hogy csavargóknak és rablók űzésére való Pandúrok, és több helységbéli emberek ellen a Magasdi Pusztán puskáját kisütötte, azután pedig amidőn magát futásra vette, ezen futásban az
őtet követő üldözők ellen több ízben visszafordulván, nála lévő puskáját ellenük fordítván ezért a raboskodó csavargó a Statárium Törvény második pontja szerint föl akasztassák.
Költ, Miháhldon, Agustus holnapnak 9-dik napján, 1803-dik esztendőben."
Fántsi János korának egyik leghíresebb rablóvezére volt. Fántsinak Sobri Jóska a nyomába sem léphetett. Talán azért nem ismertük, mert róla nem jelent meg ponyvaregény, így csak Somogyban volt ismert. Tettei lassan feledésbe merültek, belepte őket a feledés pora. Poroljuk le most egy időre, hogy megismerhessük élete sorát, és rablásai történetét.
Fántsi János, 25 esztendős, tabi születésű.
„Fántsi János a Miklósi helység által Víz Keresztkor múlt egy esztendeje, ez Nemes Somogy Vármegyéből katonának állítván, az első elszökésekor elvett érzékeny testi büntetését, élete meg jobbítására nem fordítván. Karácsony után két héttel Szabadkáról másodszor ismét elszökött, és eközben a feleséginéi Miklósiban meg mutatván magát, azután csavargásra vetemedett. Sőt, hogy veszedelmes úton-állásokat, rablásokat és tolvajságokat annál hathatósabb móddal és erővel hajtson végre, magát pisztollal, puskával, puskaporral, golóbissal és baltával felszerelte, magához hasonló gonosz társaknak szerzésére is vetemedvén. Iregben, Tekintetes Tolna Vármegyei mezővárosban, Mogor Jancsi és Kinder Tamás társaival össze szövetkezett, s ide Tekintetes Nemes Somogy Vármegyébe visszajött, s velük útonállókká s gonosz rablóvá lett. Magukat még elegendő erővel nem lenni gondolták Sárdi Kováts József útonálló szökevénnyel összebarátkozván ezzel együtt a Bézsenyi birka majornál Csámpás Istókot, s Cigány Bálintot is magukhoz vették, ezek rettenetes szövetségben, mindnyájan öldöklő fegyverekkel, pisztolokkal, puskákkal, puskaporral, söréttel, reposszal, vágott s egész golóbisokkal, s még ezen kívül jól kiköszörült baltákkal fel fegyverkezve, több rendbeli útonállásokat, és rablásokat elkövetni nem félemlettek, nevezetesen:
1-es. Leilei cserben, Három Pestre menő Zsidók útját állván, halállal való fenyegetés közben azokat nagyobb summa pénzüktől, verés közben kirabolni bátorkodtak.
2-es. Balaton Berényi hegyben a hegy saroknál egy tyúkásznak útját állván, az 12 forintjától megfosztván, a tyúkász maga nagy nehezen a rablók körmei közül kiszabadulván el futott. A zsákmányon pedig ezen gonosztévők egyformán osztoztak.
3-szor. Alig végezték a tyúkász kirablását, valamely portékás Zsidó éppen akkor arra menvén, ennek is útját állták és több rendbeli portékáját elrablották.
4-szer. Puttonyos olajkárt, Kölkednél kiraboltak, 14 forint készpénzt, egy üveg olajat, büdös kenyöcsét is elraboltak.
5-ször. Vajda Fiscalis (ügyvéd) Úrnak az Anyósi Csárdánál útját állták.
6-szor. Kaposvárról, Balatonra halért menő Vármegye deákját, kirabolták a Marcali erdőn, halvásárlására adott 10 forintot elrabolták.
7-szer. Gebhardt Doktor Úrnak kirablása az Anyósi Csárdánál.
8-szor. A Körös Hegyi Csárdánál a Karádi Ispánnak, amidőn az uradalmi Cassát Veszprémbe szállította, útját állták, ezt az összes készpénztől, nagy arany gyűrűjétől, dupla puskájától, és pár csizmájától meg fosztották, és kirabolták.
9-szer. A kölkedi Csárdánál még egy kosaras kirablása.
10-szer. A Nagy Atádi Berger Márkus Zsidó és annak felesége Ludistan Regina kiraboltatása. Berger Márkus, mátkáját vitte haza Kanizsáról lakó helyére. Magasdon túl, ahol a Bagolai határ összeütközik, útját állván, megfosszák a hozománytól és az új asszonyon erőszakot követnek el.
Az üldöző Pandúrok elől menekülve a Puszta Kovácsi erdőben egy süldőt levágtak, és azt a tarisznyába tették. Egy Varjaskéri vesszővágó szegény embert pedig kenyerétől megfosztottak."
Dávodpusztán, az úgynevezett cifra malomnál fogták el őket árulás következtében. Nem adták meg magukat, kemény tűzharcot vívtak a „vármegye kutyáival", azaz a pandúrokkal. A talponítélő bíróság, más néven a Statáriális Törvényszék halálos ítéletet hozott 1824. március 15-én. A vármegye irataiban említés esik a kivégzés helyszínéről is.
„Jelentem hivatalosan, hogy ki küldetésem szerint e mai napon ez az 15-dik Márciusban 1824-dik esztendőben Fántsi János a Terebezdi határ szélen készített ujj akasztófára Segesd felöl, Kinder Tamás, és Mogor János pedig Böhönyei, és Szenyéri határok között az Ország utakrul jó meglátszó ujj készített akasztófára, hogy a Hóhér által akasztattak délután két óra után, a fent írott napján.
Sigh. Böhönye Die 15, március 1824. Tallián József mint Köz és Tábla Bíró."
A talponítélő bíróságok mindig az elfogás helyéhez legközelebbi faluban tartották meg a tárgyalást, és elrettentésképpen akasztották a bűnelkövetőket a főútvonalak mellé.
Miért volt Tab környéke a betyárság utolsó menedéke, és tevékenységének egyik elhíresült vidéke? Könnyen megtaláljuk a választ. Ez a vidék még az 1900-as évek elején is érintetlen erdőségeket tudhatott magáénak. Nem beszélve arról, hogy ezen keresztül vezetett egy országos kereskedelmi útvonal, mely lehetőséget adott a rablásra. Az erdőségekben a legkifizetődőbb és legolcsóbb volt a sertéstartás. Egy 1852-es összeírás szerint (akkor még nem Tab volt a járási székhely - Karád és Igal osztozott a címen) Tab környékén, azaz a régi tabi járás területén mintegy 400 fő volt a kanászok létszáma, Somogy Vármegyében az akkori összeírások alapján 4500. Hatalmas sertéskondák bolyongtak Somogy erdeiben (mintegy 250 000 állat), hiszen a vármegye legszegényebb rétege, a cselédség is tartott külön kanászt. A birkanyájak csak az 1870-es évek végén kezdtek megjelenni nagyobb számban, amikor az erdőirtásokkal nagyobb legelőkhöz jutottak. A tehénpásztorok, vagyis gulyások elenyésző részét képezték a pásztorságnak.
Ezen kis kitérő után folytassuk a betyárok történetét. Nem csak a kanászokból és katonaszökevényekből váltak zsiványok. Néha -igaz, elvétve - falusi lakosok is összeálltak egyszeri rablásra. Ilyen volt egy törökkoppányi banda esete.
Szekeres vagy Pál János, Zámbó Vendel, Leveles Mihály, Somogyi vagy Nemes Jóska, Starmer vagy Jáger Jancsi, Kalota István, Gábor Mihály törökkoppányi lakosok.
Kihasználva az 1849-es szabadságharc utáni összeomlást, és azt, hogy nem szilárdult még meg a megyében a közbiztonság, összeálltak és rablóbandát alakítottak, hogy a zavarosban halászva meggazdagodjanak. 1849. augusztus 24-én puskákkal, baltákkal felfegyverkezve indultak rabló portyájukra, mivel fülest kaptak, hogy a felsőzsitfai molnárt érdemes meglátogatni. Éjszaka érkeztek az áldozat házához. Egyikük azzal az indokkal kopogtatott be, hogy üzenetet hozott. Miután kinyílt az ajtó, lerohanták, majd a földre teperték a molnárt, sikoltozó feleségét és gyermekét párnákkal takarták le, hogy ne ismerjék fel őket. A férjet alaposan helybenhagyták, hogy adja elő a pénzét, közben átkutatták a házat. A rablás sikeres volt: 3466 ezüstforintot, 19 aranyat, egy selyem és egy pamut keszkenőt, a molnár porcelán pipáját, 2 duplacsövű puskát, 2 duplacsövű pisztolytzsákmányoltak. (Ez igen tekintélyes summának számított akkoriban, hiszen 20 ezüstforint volt egy pár jármos ökör, egy pár ünneplő csizma pedig 1 ezüstforintba került.)
Nem sikerült elkölteniük a rabolt pénzt, mert lebuktak. A faluban gyanús lett, hogy jól élnek, hiszen ilyen kis közösségben nem lehet sokáig titokban tartani a hirtelen jött gazdagságot. Feljelentés érkezett ellenük a vármegye pandúrjaihoz.
Idézünk az ítéletből:
„Raboskodók ámbár vétségük nagyszerűsége halálos büntetést vonna maga után, minthogy mégis rablásuk alkalmával nagyobb szerű kínzást nem követtek el, és az általuk elrablóit pénz összeg, és a többi tárgyak nagyobb részt a kárvallott részére megkerültek, ugyan ezért bevádlott raboskodók egyenként, Négy évi fogságra, és félévenként 30 pálca ütések elszenvedésére, és a meg nem térített árnak, úgy a költség egyik a másikáért, a vasváltság mindenki magáért megtérítésére ítéltetnek."
Ezzel nincs vége a történetnek. Miután letöltőnek a börtönbüntetést, meghúzták magukat a faluban, hiszen - mint már az előzőekben említettem - megbélyegzett emberek lettek a falu népe szemében. De volt közöttük egy, aki nem tudott parancsolni magának. Ez volt Szekeres vagy Pál János. 1857. július 5-ről 6-ra virradóra a miklósi uradalom ispánjának, Kulcsár Mihálynak bezárt óljából 43 sertést lopott el - mintegy 500 forint értékben. Ismét nem volt szerencséje - a disznók értékesítésekor elfogták, 1858. január 14-én öt évi súlyos börtönre ítélték, amit - mint visszaesőnek - a Lipótvári Állami Fegyházban kellett letöltenie.
A szabadságharc leverése után visszaállították a keményen büntető Statáriális Bíróságot, sok rabló végezte akasztófán.
Börzsöny István, 30 esztendős, tabi születésű.
'ítéltetett. Börzsöny István raboskodó azzal vádoltatik, hogy Szőke Jancsi, és Horváth Jancsi társaival előre történt összebeszélés után a Kéri pusztára (Bedegkér) elmenvén, s ott Vas Mihály és Geszti János Kanászok által őrzött 39 Darab sertésből álló nyájat f. hó 13-án dél után feltalálván - Börzsöny István raboskodó a nála töltött pisztolt Vas Mihály mellének szegezte, mondván: - Baszom az Úr Istenedet, menj a pajtásodhoz, mert különben meghalsz, - míg ezen kanász a bujtárjához kísértetett az idő alatt az egyik rabló Geszti Jancsit -Börzsöny István pedig Vas Mihály kezeit megkötözte, - a kanászok
szemei is be köttettek, és 39. Darab sertés elhajtván társaival. A kanászokat bekötött szemmel ide s tova hurcolván a tetvesi bükkösig kísérte. A hol azokat a víz mosásba bele fektetvén, fenyegetvén ha felkelnének."
Mikor hajtották a sertéseket a vásárra, Somogyvárnál a falusiak rajtuk ütöttek. Két társának sikerült elmenekülnie, de Börzsöny István szembeszállt a támadókkal. Nagy nehezen tudták csak legyőzni, s elfogni. Végül az igazságszolgáltatás elé került, s halálra ítélték.
„Raboskodó Börzsöny István, mint az álladalomnak veszélyes tagja magának méltó büntetésére, másoknak rettentő példájára az élők sorából kötél által kivégeztetni rendeltetik, és ítéltetik."
Az ítéletet 1850. április 18-án, Kaposváron végrehajtották.
„Melyek után az elítéltnek a halálra való készülete, a szabályok értelmében 3 Óra leforgása engedtetvén, - 11 és 1/4 órakor dél előtt az elítélt a vesztőhelyre kivitetett, az ítélet végrehajtása - kötél általi ki-végeztetés megtörtént."
Nem szabad kihagyni a regények által elhíresült Patkó Istvánt sem, hiszen Bábonyban alussza örök álmát a híres betyárvezér. Halálának hiteles történetét Somogy Vármegye irataiban találtam meg, melyet itt szó szerint közlök.
„1862. Szeptember hó 21-én az Igali Járásbeli pandúr őrmesternek tudomására jutott, miként Patkó János elhíresedett rabló főnök több társával együtt a nyimi sűrűben tanyázik, - az összesen egy káplár, s három közpandúrral az nap estve felé az említett sűrűbe a rablók elfogása végett elindultak, s ott a rablókat meglepték, s velük összeütköztek, a mely alkalommal a rablók közül az őrül kint állott Balassa István, a pandúrok által, - a rablók által pedig a pandúr káplár azonnal agyon lövetett, a további heves csata után sikerült még a pandúroknak Patkó vagy Csorba István rablót is halálosan meglőni, - ekkor a sértetlenül maradt két rabló az erdőben tovább menekült, - azonban az erdő sűrűsége miatt a pandúrok az üldözést sem tovább nem folytathatták, s a sötétség bekövetkezte miatt a meglőtt Patkó vagy Csorba Istvánt azonnal föl nem találhatták, ez okból tehát a pandúrok másnap reggel a Csendőrökkel együtt, s több polgárok társaságában a meglőtt rabló felkeresésére, a helyszínre kimentek, s azt az erdő szélén halálos sebeiben egy kazal mellé húzódva föl is találtak -ki még aznap meg is halt."
A pandúrok Magyarország Királyi Helytartójától fejenként 100 forintjutalmat kaptak a Patkó-bandával való leszámolásért.
A rablóvilág utolsó fejezetéhez tartozik az alábbi történet. Ha nem ebben a korban születtek volna, s követik el tetteiket, híres rablók, regényíró tollára való betyárok lehettek volna.
Berta János, németegresi születésű, Csöndes György, nagyberényi születésű. Az alispán az évnegyedes jelentésében így írt róluk: „...1878. Október 14-én pedig a Nágocs-Puszta Kapolyi útban eső madarasi lejtőn a nágocsi vásárról hazatérő több kereskedőt és iparosok, két fegyveres útonálló által kiraboltattak. A tettesek Berta János Német Egresi, és Csöndes György Nagy Berényi kanászok, kik több rendbeli sertéslopás miatt, Veszprém és Tolna vármegyék részéről üldöztetvén, mert mint fegyveres útonálló által kiraboltattak. A tettesek Berta János Német Egresi, és Csöndes György Nagy Berényi kanászok, kik több rendbeli sertéslopás miatt, Veszprém és Tolna vármegyék részéről üldöztetvén, mert mint fegyveres csavargó és útonálló rablók félelemben tartják a vidéket, különösen garázdálkodván a Megyeri, és puszta Darányi korcsmában, sőt ezen utóbbi helyen Október 20-án a távozni akaró egyik békés polgárt baltával is megsebezték. Leg erélyesebb nyomozásukat elrendeltem, mégis a foglárság, nagyobb serkentése tekintetéből, az illető fegyveres kujtorgók kézre kerítőjének 20-20 forint díjjal jutalmazik..."
Majd a jutalmat 50 forintra emelték. Megvolt a hatása, mert Berta Jánost 1878. november 14-én elfogták Pörneszi pusztán a Nagyberényben állomásozó pandúrok, és a Tabi Királyi Járási Bíróság elé állították. Csöndes Györgyöt csak egy hónappal később sikerült kézre keríteni, Tolna megyében. Sorsukról többet nem tudunk, sem az ítéletről, mert ezeket az iratokat az 1900-as évek elején kiselejtezték.
A Tabi járásban volt az utolsó igazi betyárrablás - a miklósi plébánost fosztották ki. Az elkövetők nem somogyi származásúak; Tolna megyéből, hegből jöttek.
Sós István, Szilágyi Pista, Tóth Pista
Ez a történet 1888. február 18-án kezdődött. Miklósi község plébánosánál az esti órákban kopogtattak. Minden hátsó gondolat nélkül nyitott ajtót, ahol két ismeretlen állt. Az egyik azonnal megfogta a plébános torkát és belökdöste a belső szobába, míg a másik őrködött. Az előbbi haramia elővette a revolverét, s az áldozat mellének szegezte. Erős káromkodások között megfenyegette, hogy ha a pénzt elő nem adja; lelövi. Feltörték a templom pénztárát, melyben csak 1 forint 50 krajcárt találtak. A plébános is elővette az összes pénzét és a rablóknak adta, de azt a 20 forintot is kevesellték. Úgy határoztak, hogy a plébános hasára parazsat tesznek, akkor biztos elő fogja adni a többi forintot. Szerencsére nem találtak parazsat. Miután látták, hogy nincs több pénz, azt mondta az egyik rabló: „No, pap, mivel jól tudsz imádkozni, az életed meghagyom!" - ezzel távoztak. A zajra és a kiabálásra összefutott a környező házak népe, de nem mertek közbelépni, így a szemük előtt vonultak el a banditák.
A rablás után azonnal értesítették a csendőröket. Csizmadia Lajos, a karádi őrparancsnok azonnal, forró nyomon indult. Február 20-án, a délelőtti órákban a csepelyi csárdában talált rájuk. A két haramia javában mulatott. A csárdás szép leányával táncolt az egyik, mikor a csendőrök rájuk törtek. Csak nagy küzdelem árán sikerült vasra verni a zsiványokat. Kaposváron, a rögtönítélő bíróság elé állították őket, ahol királyi ügyész mindkét vádlottra kötél általi halált kért, mégpedig úgy, hogy a halálos ítéletet először Sós Istvánon hajtsák végre. A rögtönítélő bíróság azonban a rendes bíróság elé utalta az ügyet, s az börtönbüntetést szabott ki. Hogyan fogadták a vádlottak az ítéletet? A Somogy című lapot idézzük: „Midőn megtudták, hogy nem ítélik őket halálra, az egyik így fakadt ki, - ugye megmondtam, hogy a kender még nem érett meg az én számomra?" - 11 évre ítélték őket.
Az 1800-as évek vége felé leáldozott a betyárok napja, hiszen Somogy Vármegyét is elérte az iparosodás, a fejlődés. Kilépett az évszázados „helyben járásból", s elindult egy gyors fejlődés útján. Kiépült a vasút, a megyei utak száma egyre nőtt. Az iparosodás magával hozta az erdők irtását, így kiszorultak a sertéskondák. Velük együtt sorvadásnak indult a több ezres kanásztársadalom, amely a betyárság „utánpótlását" adta. Megszilárdult a közbiztonság, az 1884-es évben felállították Somogyban a csendőrőrsöket, s ettől kezdve központi irányítás alá került a bűnüldözés. Az eredménye látványos volt az emberek számára -ez a közbiztonság már az újjászervezett csendőrségnek köszönhető. Somogy Vármegye népe felszabadult az erőszakos cselekmények alól, nem kellett állandó félelemben élnie; félteni életét és kevéske vagyonkáját.
Beszélnünk kell azokról is, akik a közbiztonságot fenntartották Somogy Vármegyében; ők voltak a pandúrok... Somogy megye, vagy miként a helybéliek büszkén hangoztatják - egyfajta különállóságukat bizonygatván - Somogyország, a közrend védelmére hozta létre a pandúrság intézményét. A háborúk sora, a pusztulás, az általános nincstelenség, sőt a kilátástalannak tűnő jövő - mind-mind elősegítette a bűnözés gyakoriságát. A pandúrok mégis megálltak a helyüket. Megállta a helyét az elszegényedett kisnemes, s az egyszerű pórnép fia is, akik a tisztességes emberek védelmére adták fejüket, de megállta a helyét Somogy Vármegye elöljárósága is, hiszen nem egy tekintetben olyan színvonalon szabályozta a szervezet működésének rendjét, amely még a mai (modernnek nevezett) világunkban is méltó megbecsülést vívhatna ki. A központi hatalom megszilárdítása, s nem utolsó sorban a rend helyreállítása érdekében létre kellett hozni egy olyan központi irányítású bűnüldözői fegyveres egységet, amely csak a vármegye megbízottjának, a főispánnak tartozott elszámolással.
Ez a fegyveres szervezet a pandúrság intézménye lett. Felállításával sikerült megteremteni Somogy vármegye első központosított bűnüldözői szervezetét. Pontos dátummal rendelkezünk a megalakítás időpontjáról: 1767. december. Negyven fővel indulta pandúrcsapat, s ez a létszám maradt egészen 1790-ig, amikor ötven főre emelkedett. Ezután sürgősen létre kellett hozni egy igazi, mindenre kiterjedő szolgálati szabályzatot a vármegye vezetésének, hiszen a „kézi vezérlés" hosszabb távon nem működhetett. Az első „Rend Szabás"-t az 1795. november 25-i megyegyűlés fogadta el. A pandúrcsapatot járásonként osztották fel, ezt követően a járási főszolgabíró parancsolt felettük, de élükön járásonként a káplárok álltak. 1800-ban újból átszervezték a működési rendet; járásonként főosztályt és azokban 10-10 fős alosztályokat hoztak létre. Ezzel egy időben 30, majd öt évvel később újabb 30 fővel növelték a létszámot. A főosztály élén a strázsamester parancsnokolt, az alosztályén a káplár vagy a vicekáplár állt - ez utóbbi csak legénységi fizetést kapott. Ez a szervezési forma megmaradt egészen 1848-ig. A strázsamesterek felettese a vármegye hadnagya volt. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a pandúrok már nem tartoztak közvetlenül a főispán alá, ellenben a mindenkori járási főszolgabíró - aki a közvetlen elöljárójuk volt- három havonként beszámolással tartozott tevékenységükről. Parancsot csak a főszolgabíró adhatott.
A rendszabásokból ismerjük a pandúrok egyenruháját; kék nadrág, kávészín lajbi és dolmány fekete szőrzsinórozással, szürke köpeny, fekete vagy szürke süveg, rajta a vármegye címere rézből kiverve.
Télire subát kaptak. Járt még kávészín bakancs - amit később tehénbőr csizma váltott fel -, s a felszerelésüket kávészín bőröv, patron- és pisztolytáska tette teljessé. Ez a viselet megmaradt 1843-ig, s közben mindössze annyiban változott, hogy süveg helyett kalapot kaptak. A pandúrok felszerelését központilag biztosították, a költségeket a vármegye, vagyis az államkassza állta. A vármegye rendelete szerint egy esztendőre két nadrág - egy nyári és egy téli -, egy lajbi, két pár bakancs, két pár talpalás járt. A köpenyt, dolmányt, subát háromévente cserélték. A tarisznyát, pisztolytáskát, szíjakat csak akkor, ha nagyon elhasználódtak. Az 1800. szeptember 15-én tartott megyegyűlés által elfogadott pandúrrendszabás szigorúan megtiltotta polgári ruha viselését.
A rendfenntartók bérezésének pontos összegét csak 1795-től ismerjük. A pandúrlegény évi fizetése 53 forint, a kápláré 73 forint, a strázsamesteré pedig 272 forint volt. (A strázsamester nem kapott ruhát, magának kellett készíttetnie.)
Lényeges kérdés volt abban az időben, hogy mennyire érezték a központi (vármegyei) hatalom támogatását, ugyanis csak annak tudatában mertek föllépni a földesurak törvénytelenségei ellen. A vármegye teljes hatalmával a pandúrok mellett állt.
Álljon itt példaként Nágocsi Zichy József m. p. Királyi Tanácsos, Arany Sarkantyús Vitéz panaszlevele.
„Tekintetes Nemes Vármegye! Panaszképpen kéntelenítem a Tekintetes Vármegye előtt terjeszteni már két esztendőiül fogva a köztsendes bátorságnak ügyelésére fel állított Pandúr seregnek vakmerő gonosz erköltstelenségeiket félelmesen jelentvén... a Somogyi Strázsa Mester Úrtól vásáromra rendelt egy káplárság alatt lévő 7 főből álló tsapat, oly büszke meg kissebítésemmel, hogy Ű tudniillik a káplár az én bizonyosság tévő levelemet tsak olyfélének kitörlésére alkalmaztattya... Távol légyen, hogy ezen félelmes panaszom által Ts. Nemes Vármegyének bölts rendelésében gántsot találjak, meg becsülhetetlen a N. Vármegyének végzése és a bátorságra ügyelő rendelése. Ezek eránt a vétkesek érdemes büntetéseiket vegyék és a föllebb írott gonoszságrul az Elöljárók által el szoktassanak a Tekint. N. Várm. Előtt alázatos könyörgésemet terjesztvén grátiájába ajánlott vagyok.
Sigh. Nágots dic 3 jun. 1800. A. T. N. Vármegyének alázatos szolgája Zichy József m. p. Királyi Tanácsos és Arany Sarkantyús Vitéz"
A levél bizonyságot ad arról, hogy Zichy József utasítani akarta a pandúrokat, de írásbeli rendelkezésére a strázsamester meglehetős gorombasággal válaszolt. A vármegye nem foglalkozott a panasszal.
A pandúrok szerződéses bűnüldözők voltak. Ez azt jelentette, hogy a felvételükkor hat évre szegődtek el, s csak annak letelte után (ha vállalták, s meg is feleltek) véglegesítették őket. Ha szolgálatteljesítés közben megrokkantak vagy kiöregedtek, a vármegye könnyebb állást ajánlott, esetleg végkielégítést fizetett nekik, amit közadakozásból fedeztek. Később, 1832-től megalapították számukra a „nyugdíjpénztárt". A hat év szerződéses szolgálat alatt egyértelműen megmutatkozott, hogy ki alkalmas a végleges szolgálatra. A fennmaradt okmányokból kiderül, hogy nagyon kevesen maradtak meg és öregedtek ki pandúrként. Sokan meghaltak a gonosztevőkkel vívott összecsapásokban, mások nem bírták a kemény szolgálatot, és önként kiléptek. Járőröztek úttalan utakon, erdőkön-mezőkön üldözték a bűnözőket. Hóban, fagyban, sárban, esőben is menni kellett, s mindig gyalog, mert az erdőkben nem lehetett kocsival vagy lóháton mozogni. Ráadásul a betyárok sokkal jobban fel voltak fegyverkezve, mint a pandúrok. A kastélyok kirablásával jobb és több fegyverhez jutottak, nem is adták meg magukat könnyedén - csak kemény harc árán kerültek a törvény kezére. Nem is csoda tehát, hogy a szolgálatot teljesítők közül csak kevesen érték meg az öregkort.
A somogyi pandúrok bátrak, kitartóak voltak, és hűségesek a vármegyéhez. A vezetés szinte biztos lehetett abban, hogy az újra és újra feltűnő bandákat a legrosszabb esetben is egy év alatt felszámolják. Csak azok fosztogathattak hosszabb ideig, akiknek sikerült átmenekülniük Horvátországba, Szlavóniába, vagy a szomszédos vármegyék valamelyikébe. Igen jól példázza a pandúrok kitartását, hűségét a nép által rájuk akasztott csúfnév: „a vármegye kutyái". Valóban: akit megfogtak, azt nem eresztették, sok gonosztevőt juttattak hóhérkézre vagy rács mögé. Mindez változatlan volt a Szabadságharc leveréséig.
1850 őszére teljesen összeomlott a közbiztonság. Ennek ellenére 1850. október l-jével menesztették a megyei pandúrokat - igaz, a fizetésüket az év végéig még folyósították. Az újonnan felállított (tapasztalatlan, idegen nyelvű) csendőrség viszont nem bírt a rabló, gyilkoló, fosztogató bandákkal, nem tudták megoldani a közbiztonság fenntartását. Kaotikus állapotok uralkodtak vármegyeszerte. A központi hatalom kénytelen volt elengedni, s ennek nyomán, 1850. december 30-án visszaállították a pandúrság intézményét. Járásonkénttíz pandúrt engedélyeztek, alárendelve a Császári-Királyi Csendőrségnek. 1860-tól átszervezték a rendfenntartó erőket. Ennek során -a csendőrségtől tanulva - pandúrállomásokat állítottak fel, például Nyimben. A strázsamesteri rendfokozat megszűnt, helyébe az őrmester lépett, a helyettes káplár helyett pedig az őrvezetői megnevezés dukált. A vármegye területén bárhová áthelyezhetők lettek a pandúrok.
A nyimi pandúrállomás névsora 1863-ban: Stiásznyi József - őrmester, Durcsány János, Ilia Cyörgy, Benedek László, Cseh Gábor, Lancsalics József. A Kiegyezés után, miután megszüntették a Császári-Királyi Csendőrséget, a vármegyében 180 főre emelték a pandúrok létszámát, s újabb állomásokat hoztak létre.
A kötcsei állomás névsora: Stiáczni József - őrmester, Kerkápolyi József- őrvezető, Cseh Tibor, Benedek László, Steiner Bern át h, Keszi Mátyás, Pap Sándor, Preszteli József, Vörös István, Orbán István.
A nagyberényi állomásnévsora: Majer József, Ósz József, Horváth István, Nagy Mihály.
A törökkoppányi állomás névsora: Csernich József - őrvezető, Bodó József, Környei János, Berta Gábor, Fábián Antal.
Az 1881-es év fordulópont volt Somogy Vármegye pandúrságának történetében. Ekkor alkották meg az 1881. évi III. törvénycikket a Magyar Királyi Csendőrség felállításáról, s ettől kezdve a pandúrok helyzete bizonytalanná vált.
A törvény alapján új bűnüldözői testületet hoztak létre, amit teljesen katonai mintára szerveztek, ráadásul nem vármegyei szinten. A csendőrség nem volt alárendelve a vármegyei adminisztrációnak, hiszen az ország területén csendőrkerületeket állítottak fel, melyben Somogy Vármegye a 6. számú volt, székhelye pedig Székesfehérvár lett. A csendőrségről szóló törvény elfogadását követően a vármegye és a pandúrság helyzete nem volt irigylésre méltó, mivel nem kaptak tájékoztatást a pandúrok további sorsáról.
Központi utasítások csak 1883. december l-jén érkeztek a vármegyéhez, melynek értelmében 1884. január l-jétől teljes egészében a csendőrség vigyáz Somogy Vármegye közbiztonságra. A bejelentés nyomán, azonnali hatállyal 134 pandúrt bocsátottak el, a belügyminiszter rendelete alapján még végkielégítést sem kaphattak az államtól. A vármegye azonban nem hagyta cserben őket. Jankovich főispán, a vármegye költségének terhére, kéthavi fizetésüknek megfelelő összeget utaltatott ki részükre, mely összeget amegyegyűlés is megszavazott. Ezen kívül visszafizették a nyugdíjra még nem jogosult pandúrok nyugdíjalapba befizetett pénzét is.
Ilyen szomorú véget ért a pandúrok 117 éves története. Elismerésre méltó múltjuk, a közbiztonságért vívott sikeres tevékenységük ellenére, végül át kellett adniuk helyüket a kor követelményeit megtestesítő új rendvédelmi szervezetnek, a csendőrségnek, akik őrködtek a vármegye élet- és vagyonbiztonságán, akik hullatták vérüket Somogyért. Tetteik és hírük legalább nevükben fennmarad az utókor számára.
|
|
|