|
|
|
Olyan történeteket elevenítek most fel, amiket a ma élő öregek is csak hézagosán tudnának elmesélni. Akik nekem ezeket elmesélték, azok többsége már régen meghalt. Ezeket a történeteket kb. húsz évvel ezelőtt mesélték nekem kedves, nyíltszívű, szépen mesélő, derűs hangulatú öregek. Viszonylag könnyű dolgom volt, mert a beszélgetés folyamán könnyedén tereltem rá a beszélgetés fonalára azt a témát, amire kíváncsi voltam. Meséltek babonás történetekről, népszokásokról, helytörténeti eseményekről. Volt népdal, ballada. Török-koppány és környékén pedig elég sok híres betyár megfordult. így aztán van a gyűjtésemben jónéhány, amit érdemes leírni. Mielőtt azonban a lényegre térnék, érdemes megjegyezni, hogy ezek a mesélő öregek megkülönböztették a betyárokat a zsiványoktól. A betyárokat szinte hősöknek tüntették fel, akik a szegényeket védték, sőt sokszor segítették. A gazdagokat sem nagyon bántották, csak akik zaklatták őket. A zsiványok gátlástalanul megtámadtak mindenkit, akik útjukba kerültek. Ezért a betyárokat sokszor jó ismerősként, vagy éppen barátként emlegették.
Még sokáig lehetne ezeket a dolgokat fejtegetni, hiszen a „betyárbecsület" kifejezés is innen eredhet. Azonban ezeket a fejtegetéseket nem folytatom. Lássuk a betyártörténeteket!
Varga Vince volt törökkoppányi lakos által megénekelt betyárdal alapján mi is kellett ahhoz, hogy valaki betyár legyen?
A legtöbb betyár pásztorból lett. A pásztorokat így osztották fel: birkákra a juhász, a tehenekre csordás, a disznókra a kanász, a lovakra a csikós vigyázott. Ezek őrzését csak a szegény sorsú, általában a nőtlen férfiak vállalták. Éjjel-nappal, télen-nyáron a jószág mellett kellett lenniük. Istállókban, nádkunyhókban aludtak. Ólmos botokkal, fokosokkal, karikás ostorral voltak felszerelve. A rajtuk levő ruhán és a pásztorfegyverükön kívül még csak a pipájuk volt a sajátjuk, egyebük nem. Becsületük (megbecsülésük) nem sok. Minél szegényebb, annál kevesebb. Nem becsülte őket senki sem, sem a gazda, sem a zsandár. Ha hiány volt a jószágban, őket vették elő. Ezért hát vérre menő harc volt a szegény pásztor és a zsivány között. Ha hiány volt, nem hallgatta meg őket senki. Ráfogták, hogy összejátszott a zsiványokkal. Bizony börtön, vagy akasztófa lett volna a dologból, ha időben meg nem szöknek! A betyárok közé menekültek, akik befogadták őket. Talán ez is a betyárbecsülethez tartozott?
Ócsag Gábor volt törökkoppányi lakos szintén azt fejtegette, hogyan lett valaki betyár. Ő azonban már névhez kötötte az elbeszélését.
Karikás Jancsi, a juhász, egész éjjel a csárdában mulatott. Bánatában tette, mert elhagyta a szeretője, pedig hűséget fogadtak egymásnak egy szép tavaszi este, a kislány ablaka alatt. Aztán minden este beballagott a faluba. Egy napon aztán csukott ablakot talált. Mögötte gyertyafény az asztalon. Az asztal egyik oldalán a kislány, a másik oldalán a falu gazdag legénye. Köztük egy kancsó bor és egy tál pogácsa. Összefacsarodott Jancsi szíve. Izmos teste ugrásra feszült, de aztán sóhajtva legyintett. Az ablak alól a csárdába ment borba fojtani a bánatát. Legszívesebben a gazdag legényt fojtotta volna meg.
Megszámolta kevés pénzecskéjét, aztán belépett. Amíg a pénze tartott ivott, mint a fuldoklók. Mámoros fejjel, késő éjszaka, vagy inkább kora hajnalban ment vissza a nyájhoz. A subájába tekeredett és aludt, mint aki meghalt. Mire felébredt, már rég sütött a nap, az állatok a tilosba mentek, egy része a lucernásban felfúvódott, más részét meg sem találta. A maradékkal szorongva hazament.
A gazda azonnal túladott rajta, de a passzusába beírta, hogy a rábízott jószágot elhagyta. Ezért aztán nem fogadta fel senki. Disznólopásra adta a fejét. Kétszer sikerült. Az egyik faluban a bíró írást kért a disznókról, persze nem volt. A disznókat lefoglalta és értesítette a kaposvári pandúrokat. Jancsi a pandúrokat persze nem várta meg, megszökött. Jó messziről nézte, hogyan forgatják fel utána az egész falut. Nyakába vette az egész világot, meg sem állt a bakonyi ősrengetegig. Ott találkozott hozzá hasonlókkal. Cimboraságot fogadtak életre-halálra, és csak a gazdagokat rabolták ki.
Ócsag Cáborné, volt törökkoppányi lakos mesélte Kapa Pistáról a következő történetet:
Az 1848-49-es szabadságharc után Törökkoppány körül még szoros volt az erdőgyűrű. A patak partján nagy volt még a nádas, ez jó búvóhelyet biztosított a betyároknak. Bujdosniuk kellett, hiszen keresték őket az osztrákok, de a magyarok is. Mert ez a múlt század (19. sz.) közepén történt.
Kapa Pista hol az erdőben, hol a nádasban bujkált, de az éhség behajtotta a faluba. Lobogós, bő ujjú inget és bőszárú gatyát viselt. Nagyon hosszú, gondozatlan haja volt.
Egyszer bement az elbeszélő nagymamájához, aki akkor még új fiatalasszony volt a háznál, és nem mert neki kenyeret adni. A déd-mama ismerte a betyárt és adott neki egy jó nagy darab zsíroskenyeret. Közben megmagyarázta a betyárnak, hogy a menye azért nem mert adni kenyeret, mert még új asszony a háznál. Figyelmeztette Kapa Pista az új asszonyt, hogy el ne járjon a szája, mert felgyújtja a falut.
Még háromszor volt náluk. Utoljára a dédpapától kért kenyeret és bort útravalónak. Kínált érte egy zacskó ezüst pénzt, de nem merték elfogadni tőle.
Egy hét múlva a Bakonyban elfogták.
Juhász Lászlóné volt törökkoppányi lakos mesélte a következő történetet Patkó Vilmáról:
Ez a történet, vagy inkább csak mese, a 19. és a 20. század fordulója után történt. Vásározó tolvaj lehetett, akkor már régen vége volt a betyárvilágnak. Állítólag Patkó Bandi (vagy Pista) leszármazottja, ezért jegyeztem fel.
A koppányi bükkösben tanyázott egy mély gödörben, földbe vájt odúban. Szeretője is volt, de az elhomályosodott Patkó Vilma mellett.
Vásárokra járt, mindig jól öltözködve, sok ékszerrel kirakva. Senkiben sem keltett gyanút. Gazdagnak látszott, ráadásul igen szép volt, minden férfi szeme megakadt rajta.
Mindig az előtt a sátor előtt állt meg, ahol arany és ezüst ékszereket árultak. A vásárokban otthonos beszéddel és viselkedéssel a férfiakat merészebbé tette. A szerelemre mindig éhes kóborló vásárosokat környékezte meg, akik aztán ajánlatokat tettek neki. Gondolták, egy kis szerelmi játék megér egy kisebb arany vagy ezüst ékszert. De mindig ráfizettek erre a kalandra, hiszen a mámor pillanatában Patkó Vilma alaposan megdézsmálta az aranykészletet.
Sokszor elfogták, sokat ült börtönben. Márianosztrán halt meg.
Rohonczi Károly törökkoppányi lakos mesélte Patkó Pistáról a következő történetet:
Nagyapja a szőlőhegyen született és ott is élt. Ez abban az időben szokás volt Törökkoppányban. Sok család élt kint a szőlőhegyen. Tehát a nagyapja mesélte, hogy a 19. században a 70-es években a koppányi erdőben sok betyár élt. Több bandába verődtek, de egymás útját nem keresztezték. Valami Rádi nevű ember tartotta velük a kapcsolatot. (Ezt több elbeszélő is alátámasztotta). A lopott lovakat az adta el és az élelmiszert is ő szokta nekik vinni. Ezek a betyárok a büki kút körül tanyáztak. Kellemes búvóhely volt és vizük is volt.
Egyszer a betyároknak menekülni kellett, de olyan gyorsan, hogy még a lovaikat is otthagyták a fákhoz kötözve. (Egyes elbeszélők szerint lovak nélkül mentek Lápafő felé, de elfogták mindet).
Nagy sokára fedezték fel a búvóhelyet gombászók vagy favágók, már azt nem tudni. Elég az hozzá, hogy az éhen pusztult lovak foszladozó dögszaga vezette őket nyomra. A döglött lovaknak már a csontja is látszott és foszladozott a kötél, amivel ki voltak kötve. Egy korhadó asztalt is találtak ott, belevésve: Patkó Pista. Állítólag ennek az erdőrésznek Patkó-kút a neve.
Nagy Pál, volt somogyacsai lakos mesélte Juhász Andrásról:
Vándorkereskedőnek öltözve járta a környéket. A szép lányoknak olcsóbban adta az áruját, s a különbözetet természetben kérte. Kitől megkapta, kitől nem.
Egyszer egy gazdag emberhez is elment, de az minden ok nélkül kikorbácsoltatta. Ezért rettentő bosszút esküdött. Megleste egy este, amikor valahová elment, vagy éppen jött. Rátámadott és rettenetesen megverte. A pandúrok már régen keresték. Egyszer a somogyacsai erdőben majdnem utolérték. Az utolsó pillanatban tudott egy odvas fába belebújni. A közelben levő favágók látták, de hallgattak. Még a nyomait is eltakarták száraz falevelekkel.
Györki Ferencné, volt törökkoppányi lakos meséje egy bújtatott betyár hálájáról:
Élt valamikor régen egy öregember a törökkoppányi szőlőhegyen. Egy éjjel felzörgette valaki. Kérte, bújtassa el, ha van benne emberség. Az öregember nem kérdezett semmit, beeresztette. Akkor látta, hogy sebesült betyár, alig áll a lábán. Megápolta és eldugta. Hol a pincében, hol a padláson rejtegette. Éppen úgy járt dolgozni, mint máskor. A házát sem zárta be, mint máskor. A tolvaj úgyis feltörte volna. A becsületes ember meg úgysem vitt el semmit, így a pandúroknak nem volt gyanús semmi. A betyár felgyógyult. Erőre kapott, elmehetett. Búcsúzáskor nem hálálkodott, csak annyit mondott: A Bírópusztán van egy kis félreeső kazal, vegye meg a jószág alá. Úgyis kevés a szalmája. A betyár addig erősködött, jól jár, ha hallgat rá, amíg megígérte, hogy megveszi.
Kevéske pénzecskéjével beballagott a faluba a bíróhoz, és megvette azt a bizonyos szalmakazlat. A bíró még örült is a jó vásárnak, hiszen pénzt kapott érte, amikor éppen fel akarta gyújtani, mert nem kellett neki.
Az öregember befogta a két keshedt tehenét és elkezdte hordani a szalmát. Közben törte a fejét, miért is kellett ezt neki megvenni. Egyszer csak valami keménybe koppant a villája. Nézi, hát egy jókora vasfazék, bőrrel lekötve. Kapja, hogy felveszi, de belenyögött, mert alig tudta mozdítani. Valahogyan felhúzta-vonta a szekérre. Szalmát rakott rá és hazavitte. Otthon becipelte a konyhába. Levette róla a szorosan rákötözött bőrt, hát tele volt mindenféle arany, ezüst, rézpénzzel.
Ez volt a betyár hálája. Ez a betyár állítólag Patkó Bandi volt.
Csizmadia Ferenc somogyacsai lakos mesélte az Akasztó-domb történetét.
Nagyapjától hallotta, akinek szintén a nagyapja mesélte. Tomé-pusztán tanyázott egy betyár. Nevét már nem tudta. Ezt a betyárt a nágocsi pandúrok már régóta lesték, vérdíj is volt kitűzve a fejére. Ezt a betyárt egyszer aztán rajtakapták, üldözőbe fogták. A somogyacsai határban egy domb tetején megbotlott a betyár lova, elesett és eltört a ló lába. A betyárt elfogták. Ott a helyszínen, a domb tetején levő fára azonnal fel is akasztották.
így lett az a domb Akasztó-domb. Állítólag ezt a fát vágták ki kb. 20-25 éve talajjavításkor.
Bódi Ferenc, volt törökkoppányi lakos (Nógrád megyei születésű), aki akkor a törökkoppányi Hangyaszövetkezet boltvezetője volt, mesélte a pórul járt „Vörös bikáról". Őneki pedig fiatal korában egy nagyon öreg ember mesélte el, amit az ő öregapja mesélt. Az öregember is, de még az ő öregapja is, a koppányi szőlőhegyen éltek.
Tehát a történet: A 19. század második felében élt Cseszmén, ez a Törökkoppányban egy erdőrész elnevezése a törökkorból, az erdészházban egy erdész. A rendes nevét már nem tudta senki. A vörös elnevezést a haja, szemöldöke és a bajusza színéről kapta, a bika nevet pedig a hatalmas termete és vad, goromba természete miatt. És persze azért is, mert minden nővel próbálkozott, aki útjába akadt. Az erdőben még a rózsagyűjtő kislányok sem voltak tőle biztonságban.
Ugyanebben az időben élt a lápafői erdőben egy betyár, Jóska volt a neve (Savanyú? Sobri? - ki tudja már?) Magas, erős fiatalember volt. Az sem vetette meg a szép fiatal nőket. Ő azonban kedves, szép szóval próbálkozott. Minden erőszak nélkül. Általában a vásárokon szemelte ki magának, aki tetszett. A vásárokra a környék minden valamirevaló embere elment. Ezért Jóska kedvére válogathatott.
Egyszer érkezett egy kocsi egy házaspárral. De milyen házaspár volt! Mint egy aggastyán a dédunokájával! Hajlott hátú, roggyant té-dű, reszketeg férj. És a feleség? Minden férfiszem megbicsaklott rajta. Hát ez nem lehetett szerelmi házasság! A férj a kocsin hagyta ifjú feleségét és ment intézni a vásáros ügyeit. Szegény asszonyka egyedül maradt a bámész, vetkőztető férfiszemek kereszttüzében. Volt is mit nézni rajta: szép arca, dús fekete haja két copfba fonva, koszorúba tekerve. Sudár, karcsú termet. Most szemlesütve ült. Zavarában kendője szélét tépdeste.
Észrevette őt Jóska is. Hogyne vette volna észre! Hiszen pont ilyent keresett. De távol állt tőle az erőszak a nőkkel szemben. Az önkéntességet sokkal többre becsülte. Látásból már ismerte az asszonyt, a nevét is tudta. így hát bátran odament és a nevén szólítva, köszöntötte, mintha gyermekkori ismerőse lett volna. Az asszony az első meglepetés után hajlott a huncutságra. Hiszen ő is észrevette Jóskát. Majd egy fejjel magasabb volt mindenkinél. Tetszett neki a bátor fellépése, szép termete, tisztelettudó viselkedése. Sejtette, hogy a szabad szegénylegények sorsát viseli. Csendesen beszélgettek, azt csak ők tudták, miről. A bámészkodók is szétszéledtek, mert Jóska egyszer-kétszer rájuk villantotta a szemét, korántsem olyan szelíden, mint az asszonyra.
Jó sokára jött a férj, nem gyanított semmit. Elfogadta az ismerős mesét. Máshol járt az esze, nem a szerelmen, azt már régen elfelejtette. Jóska búcsúzott. Egy halk súgás az asszony fülébe: Holnap délután a Török-kútnál! Az asszony fülig vörösödve hajtotta le a fejét.
És másnap délután találkoztak a Török-kútnál. Indokot könnyű volt találni. Rőzsegyűjtés. A férj még örült is, hogy ilyen dolgos felesége van. A betyár boldog örömmel várta. Kézen fogta az asszonyt és vezette a rejtekhelyére.
Attól kezdve gyakran találkoztak. Hanem egyszer Jóska késett, mert a pandúrokat kerülgette. Pont akkor keveredett arra a Vörös Bika, az erdész. Meglátta a szép fiatalasszonyt, aki bizonyságképpen rozsét szedett. Az nem volt udvarias. Rögtön természetben kérte a rőzse árát. Az asszony hiába ellenkezett. A Vörös Bika leteperte. És megtette azt, ami egy asszonynak a legborzasztóbb: erőszakkal magáévá tette.
Jóska, a betyár, akkor érkezett, amikor az asszony egyedül sírdogált. Ott találta az asszonyt szégyenével, fájdalmával. Jóska kikísérte az erdőből az asszonyt, utána az erdő sűrűjébe ment gondolkodni, hogyan álljon bosszút.
Reggelre kész volt a terve. Ismerte a Vörös Bika útját. Egy betyárnak tudnia kellett, hogy mikor kivel találkozhat. Hát jóval korábban kiment az útra és leült egy kidőlt fatörzsre. Egy betyár türelmével várakozott. Bár nem kellett sokat várni, már jött is a Vörös Bika. Hatalmas alakja feltűnt az úton. A betyár megvárta, amíg odaér és csak akkor lépett elő. Semmi fegyver nem volt nála.
A Vörös Bika meghökkent a váratlan találkozáson. A biztonságérzete hamar helyrebillent, mert látta, hogy a betyár egyedül van. Merthogy a betyárral van dolga, semmi kétség. Bízott hatalmas erejében.
Jóska csípőre tett kézzel megkérdezte, hol volt tegnap délután. A betyár szemvillanásából látta, kár tagadni. De azért egy hetyke „Mi közöd hozzá?" választ odavágott. Most már azt is tudta, hogy az asszony nem rőzsegyűjtés kedvéért volt az erdőn.
A betyár olyan magas volt, mint ő, de sokkal karcsúbb. így hát azt hitte, ráijeszt és kész. Megragadta Jóska mellén a ruhát és rángatni próbálta, szidalmazta az asszonyt is és őt is.
Ám Jóska nem volt ijedős természetű. Megfogta a támadó két vastag kezét és könnyedén összeverte, mint amikor a kisgyereket tapsikolásra tanítják. A Vörös Bika, amikor látta, hogy most aztán emberére akadt, valóban bikára emlékeztető, vad, vérben forgó szemekkel és fújással akart a vasmarkokból szabadulni. Szabadult is a bal keze. No most megmutatja ennek a betyárnak! De ebben a pillanatban mintha a koppányi nagyharangot kondították volna a bal fülébe. Pedig nem a nagyharang volt, hanem Jóska jobb ökle találkozott a Vörös Bika bal fülével. Míg erre ráeszmélt, megkapta a párját a másik fülére is.
Az üres zsák módjára összelottyanó Vörös Bika arra eszmélt, hogy egy fához van kötve egy szál ingben, mezítláb, gatya nélkül.
Jóska egy rövid beszédet mondott az asszonyok és a lányok megerőszakolásának bűnéről. Aztán egy bottal azt a hatalmas vöröshangya fészket felkavarta, amelyik Vörös Bika lábai előtt volt.
Egy kicsit nézte az elsápadó bűnöst. Aztán megkereste a lovát és elvágtatott. Jóska betyár csak a koppányi szőlőhegyig vágtatott, Jancsi bácsihoz, akitől ez a történet ered. Azt mondta neki: Amit most mondok, titok. Ha valaki megtudja, halál fia vagy! Elmész a Törökkúthoz, ahol három út találkozik. Attól délre tíz lépést menj az erdőbe és szabadítsd ki a Vörös Bikát, de csak estefelé! Egy aranyat adott Jancsi bácsinak és még annyit mondott hozzá: Megbüntettem, mert meggyalázott egy asszonyt, aki nekem kedves volt.
Jancsi bácsi elballagott a megadott helyre, mintha csak éppen arra lett volna dolga. Amit látott, megrendítette. A Vörös Bika egy cseppet sem mutatott daliás alakot. Az ájulás környékezte és halálsápadt volt. Alul viszont a vöröshangyák égőpirosra csípték a szúnyogok segítségével. A szeméből patakzott a könny és taknya-nyála összefolyt.
Jancsi bácsi eloldozta és segítette a patakhoz. Segített neki mosakodni, hűsíteni, enyhíteni a fájdalmát, végül segített neki öltözködni. Közben nyögve, esedezve kérte: Te Jancsi! (akkor még fiatalember volt Jancsi bácsi), el ne mondd senkinek, mert belehalok a szégyenbe! És ő is adott egy aranyat Jancsi bácsinak.
A Vörös Bika meggyógyult. Valószínű, használt a lecke, több erőszakoskodásáról nem lehetett hallani.
És Jóska, a betyár? Jancsi bácsi úgy emlékezett rá, hogy egy hétre rá agyonlőtték a lápafői erdőben. Pandúrok-e, egy ellenlábas banda-e, vagy az orvvadászok? Már nem lehet tudni.
Hát az asszony? Úgy mesélték, féltő gonddal nevelte egy szem fiát, aki hatalmas, szépszál ember lett.
Jancsi bácsi pedig olyan régen meghalt, hogy ma már a nevére sem emlékszik senki.
Arra a kérdésemre, hogy miért éppen Jancsi bácsihoz ment a betyár, azt a választ kaptam: Valószínű tudták a betyárok, kik éreznek velük, kikben bízhatnak.
Törökkoppányban a gyűjtéseim során találtam egy pár régi, nemzetiszín szalagos, Pátria hanglemezt ezzel a felírással: Törökkoppányi népdalok. A Magyar Rádió és a Néprajzi Múzeum gyűjtése. Feltettem őket az én régi lemezjátszómra és áhítattal hallgattam a felhangzó dalokat, melyeket Holcz György, Györki György, Árvái Pál-né és Sümegi Jánosné énekeltek. Megtudtam azt is, hogy ezeket a dalokat 1938-ban vették fel. A történetét is megtudtam. De most nem az a fontos, hanem egy dal, amit Györki György énekelt, furulyázott. Ezt nem értettem. Az énekben csak két szó volt: tangor és andandóri. A dallam is egyre gyorsabb és hangosabb volt. Soktól kérdeztem, hogy ez mit jelent, de nem tudták. Egyszer ismét Bódi Feri bácsinál voltam. Beszélgetés közben megkérdeztem, hogy emlékszik-e az 1938-ban felvett népdalokra és az énekesekre. Természetesen emlékezett. Sőt! Györki György egy mesét is mondott az egyik daláról. Rögtön tudtam, hogy ez az, amit keresek. Kértem Bódi Feri bácsit, mesélje el. És Feri bácsi szíves-örömest mesélni kezdett:
Élt valamikor régen Törökkoppányban egy egyedül élő vizesmolnár. Kint lakott a falu szélén a malomban. (Itt még láttam egy vízimalom maradványait ezelőtt kb. 40 éve. Lehet, hogy ennek a helyén állott ez a bizonyos malom, sőt talán a török kori malom is). Ez a molnár jószívű volt. Segített mindenkinek, aki rászorult, akár szegény volt, akár gazdag. A szegényektől nem fogadott el kamatot. A kisebb összegeket sokszor vissza sem kérte, bevasalta a gazdagabbakon. Ez a molnár meggazdagodott.
Egy este már jó későre járt, amikor kopogtattak az ajtaján. Ajtót nyitott. Beengedte az idegent, aki pisztollyal pénzt követelt. A molnár hallotta, hogy a lápafői erdőben egy betyár tanyázik, hát ő jött el. Savanyú Jóska a neve. A molnár nem volt gyáva ember. Erő dolgában sem kellett segítséget kérnie. Azonban a fegyveres fenyegető betyár óvatosságra intette. Tudta, hogy ha a pénzt odaadja, akkor is agyonlövi, nehogy kitudódjon a dolog. Ezért kérte szépen a betyárt, hogy eldalolhassa, elfurulyázhassa a kedvenc dalát. Addig egyen-igyon, pihenjen, úgyis elfáradt, míg a lápafői erdőből ideért. A betyár leült, evett, ivott, hallgatta a dalt és a furulyát. De a dal csak két szó volt: Tangor és Andandóri. A dallam pedig elég egyhangú volt. Ezt a két szót ismételgette megállás nélkül és fújta egyre hangosabban. A betyár már kezdte unni, de hát megengedte, hát csak fújja, majd elfárad. De azt nem tudta, hogy a molnárnak két hatalmas kutyája van. Az egyik Tangor, a másik Andandóri. Ott aludtak az ablak alatt, a kiskertben. A két kutya az első énekhangra felébredt. Rögtön tudták, mit kell tenniük. A molnár szobájának a fala a kiskert felől tömés volt és az ablak alatt a legvékonyabb. Azonnal elkezdték kaparni. Ezért kellett hangosítani a dalt és a furulyaszót, hogy a betyár ne hallja meg. A két kutya végül áttörte a falat és lekapták a betyárt.
A betyár fogoly lett, a molnár megmenekült. De hogy mit csinált a fogoly a betyárral, azt már Bódi Feri bácsi nem tudta.
Csak én folytattam gondolatban: A nagyon erős, jószívű emberek könnyen megbocsátanak. Valószínűleg a betyár ennek, hogy szabadon elmehet, jobban megörült, mint a pénznek. Bizonyára ígéretet tett, hogy sem ő, sem a társai többé nem zaklatják a molnárt.
Elnézést kérek a még élő mesélőktől, akik nekem ezeket a történeteket elmondták, mert egy kicsit kerekítettem, módosítottam. Hiszen ők is módosítottak az eredeti elbeszélésen. Mástól hallott elemekkel egészítették ki, vagy éppen vettek el belőle. Még az igaz történet is módosul, ha szájhagyomány útján terjed. Ezért változtattam én is egy kicsit. Lehet, hogy ezekben a mesékben is volt valami igazság. Ennyi idő után nem lehet ezt kideríteni.
|
|
|