|
|
|
 |
Sok szép vidékét bejártam az idén Magyarországnak, voltam a csorbái tónál, a Lengyelnyeregnél, a tarpataki zuhatagnál, megmásztam hét ősi várrom düledékeit, rengeteg erdőkön hatoltam át, mikben a medve bandaszámra kóborol, de azt az egyet meg kell vallanom, hogy mind valamennyi tájék fölött Somogy vármegye tabi járását illeti meg az elsőség - a rossz utak tekintetében. Ilyen utak még Boszniában sem lehetnek, - Siófoktól Zala helységig az egész út a lehetetlenségek meglepő változatossága. Gödrök, amikbe vakmerőén bele kell rohanni, pocséták, amikben a ló hasig gázol, vízmosások, amiknek kígyóvonalát mesterséges tekervényben kerülgeti az ügyes kocsivezető. Itt-ott megrakták a dágvány mentén fűzfakarókkal, hogy el ne süllyedjen a szekér. Némely helyen mutatja a bedűlt árok, hogy ott egy előttünk haladt kocsi beledűlt a mélységbe, s előre figyelmeztet, hogy jó lesz kiszállni és fogni a kocsi oldalát, nehogy ez is utána dűljön. Rettegés fog el a gondolattól: hogyha szemközt talál jönni egy másik szekér, hogy térünk ki egymásnak? Dehogy jön! Három óráig baktatunk előre, s nemhogy szekeret, de még gyalog embert sem találunk; még a mezőn sem látható egy emberi alak.
A réten ott savanyodik a lekaszált csaté, a pocsolyában ott bűzöl a lekötözött kender; aztán a hátahoporjás hegyeken ott terül el hosszan a mély hallgatag erdő. Ez az erdő volt a tanyája Somogy hírhedett rablóinak; itt uralkodott Patkó, Hajnal és Kutyási, meg Séta Pista. Innen látogattak be a szegénylegények a tabi plébánoshoz fényes nappal, s míg a csendőrök az utcán bersáfoltak, azalatt kedvükre raboltak a fickók, s a zsákmányt a plébános saját fogatán nagy dalolva vitték odább. A dolognak még szomorúbb vége is lett. Aznap éjjel a plébános arra riadt fel, hogy a kapuján egy ember átmászik; hirtelen puskát ragad, kilő a sötétbe, s a kapumászó halva esik le. Az pedig nem volt zsivány, hanem a szolgáló szeretője.
Látni kell ezt a tájat, hogy az ember megértse a somogyi Abruzzók kalandorainak viselt dolgait. Soha szolgabfró, útibiztos erre a tájékra nem vetődik: az utakat tavasszal beboronálják, s azzal minden meg van téve. így aztán az is megérthető, hogy az express levél, amit három nappal előre küldünk Zalába, érkezésünket tudatva az ottlakókkal, éppen három órával később érkezik meg, mint mi magunk; lévén a geometriai távolság Siófok és Zala között - két magyar mérföld.
Ezt az út-leírást pedig szükségképpen előre kellett volna bocsátanom, mert ez szolgál kulcsául a tovább leírandóknak.
Mikor az ember végre épkézláb eljutott annak a hegyi pataknak a hídjához, amelyik az egész völgyet, mint egy széles mocsár, elöntve tartja, s a hídról bombanagyságú görgeteg kövekkel meghordott úton szerencsésen keresztültörtet tengelytörés nélkül, akkor maga előtt látja Zala helységet, és annak túlsó végén, egy szép park közepette, azt az úri lakot - ahol vágyai célját találja.
Itt lakik Zichy Mihály, a világhírű művész.
Jobb helyet bizony ki nem találhatott volna, ha az volt a célja, hogy ateliérjében háborítatlanul dolgozhassék, mert itt ugyan rá nem bukkan más, mint aki művészetének fanatikus tisztelője.
*Jókai Mór születésének 180., halálának 100. évfordulója alkalmából.
|
|
|