Előző fejezet Következő fejezet

MAGYAR KÁLMÁN

ERŐDÍTETT TEMPLOMOK ÉS KOLOSTOROK ÉSZAKKELET - SOMOGYBAN

Tab és környéke a 16–17. századi végvári harcok idején

 

I. Bevezetés

A Tabi Kilátó (helytörténeti olvasókönyv) 2004–2005. számában írtam Tab és környéke régmúltjáról, elsősorban a régészeti források alapján. Az erődítmények várak, végvárak Tab környékén című tanulmányomban azonban nem mutattam be az itteni 16–17. századi erődített templomok és kolostorok rendszerét. Ezeknek a védőművekkel várrá átalakított egyházaknak – még eddig ismeretlen és különleges – szerepük volt a jelzett időszak végvári küzdelmeiben. Jelen tanulmányomban ezt a hiánypótlást kívánom elvégezni a Tab környéki erődített egyházak és kolostorok feldolgozásával.

1543-ban, Pécsnek és siklósnak a törökök által történt elfoglalása után Somogyban is megélénkültek az úgynevezett végvári harcok. Nagyon jól jellemzi az itteni helyzetet Várday Tamás somogyi földesúr oklevele, amelyet ura, I. Ferdinánd király nevében Szenyér várából bocsátott ki. Ebben szerepel, hogy „Somogy a török torkában van, azaz a megyét a törökök nap mint nap veszélyeztetik, sőt elfoglalással fenyegetik.”

Kérdés az, hogy mit tettek a magyar, illetőleg a somogyi földesurak ennek a török veszélynek az elhárítására? Közismert az, hogy a középkori magyar földesurak kihasználták a mohács és nyomában a kettős királyválasztás kínálta lehetőségeket. Érdekeik és főleg gazdasági előnyök, birtokadományozások következtében hol ide, hol oda álltak, többnyire minden gond és következmény nélkül.

1. ábra: Középkori várak Somogyban
(M. Hrotkó Zsuzsanna rajza)

 

Nézzük csak a jellemzőbb helyi példákat! Solymosi László írja a somogyi Várdai családdal kapcsolatban, hogy Várday Tamás testvére, Pál, 1526 végén esztergomi érsek lett. Eleinte Szapolyai János embere volt, később Ferdinánd pártjára állt és helytartója lett. Várday Tamás sorsa is testvéréhez hasonlóan alakult. 1530-ban még János király vette védelmébe feleségével és sógornőjével együtt, és Somogy megye főispánját, Báthory Györgyöt bízta meg, hogy birtokjogaikat megvédje. Várday Tamás később Ferdinánd szolgálatába állt és a király hivatali embere személynöke lett. Ilyen minőségében adta ki ki-ki Szenyér várában ura nevében az oklevelet.

2. ábra: Régészetileg megkutatott középkori várak, kastélyok, erődítmények
(M. Hrotkó Zsuzsanna rajza)

 

A somogyi földesurak helyzetét is kétségtelenül János király halála tette egyértelművé. Ugyanakkor szolimán szultán Buda elfoglalása után stratégiai hódításokba kezdett, amelynek során megvetette másfél évszázados dél-dunántúli uralmának az alapjait. A tolnai várak elfoglalása után Somogy következett. A veszély nagy volt, mert a megyét 1540-es évek elejére félkörben török várak vették körül. A már elfoglalt területet a törökök négy közigazgatási egységre, szandzsákra osztották. Ebből az egyik, a koppányi már Somogyba, annak ÉK-i részére, éppen Tab környékére esett. Elég gyorsan a hozzátartozó kisebb-nagyobb török erősségek is kiépültek, hogy a sorozatos portyázásokkal rettegésben tartsák Somogy megye lakóit. Ezzel a régi taktikával készítették elő az itteni népet a meghódolásra.

3. ábra: Erődített templomok, kolostorok
(M. Hrotkó Zsuzsanna rajza)

 

A kiépülő különböző nagyságú és típusú török erődítményekkel, végvárakkal szemben a somogyi oldalon hasonló és viszonylag gyorsan megépített magyar erősségek kerültek kiépítésre.

4. ábra: Castrumok (várak) Somogyban
(M. Hrotkó Zsuzsanna rajza)

 

5. ábra: Castellumok (kastélyok) Somogyban
(M. Hrotkó Zsuzsanna rajza)

 

Mindkét végvárrendszert a viszonylag sok, egy-egy fontosabb út vagy átkelőhely, közigazgatási és gazdasági, földesúri birtokközpont, illetőleg egy-egy település népének megvédésére szolgáló erődítmény megépítése jellemezte. A rendszer gyors kiépítését a Somogyban lévő sok földesúri vár, kastély, kúria továbbá kolostor és templom tette lehetővé. (1–6. ábra)

6. ábra: Felméretlen és azonosítatlan középkori várak
(M. Hrotkó Zsuzsanna rajza)

 

II. Kolostorok és templomok megerődítésének kezdetei (1526–1544) Somogyban

 

1. Adatok az „általános” képhez

A rendelkezésünkre álló adatok alapján viszonylag tiszta képet alkothatunk a somogyi kolostorok és templomok megerődítésének, azaz a védelmi vonalba való állításukkal kapcsolatos általános jellemzőkről. (3. ábra)

7. ábra: A kaposszentjakabi erődített bencés kolostor (1500-tól castellum)
(M. Hrotkó Zsuzsanna rajza)

A somogyi egyházi létesítmények védelmi célból való átalakítására a két király pártján álló földesurak egymás elleni harcainak idejéből, így már az 1527–1538 közötti időből több jellemző példánk is van. A somogyi nagyobb egyházi építmények közül a bencés rend apátságai: Somogyvár és Babócsa, valamint a különböző gazdasági telepeik viszonylag elhanyagolt, nehezen karbantartható állapotban voltak. Somogyvár bencés apátsága például az 1508-i rendi visitatio idején erősen leromlott, helyenként romos állapotot mutatott. Különösen jó állapotban volt ekkor – az 1500-ban már castellumként, azaz kastélyként említett – kaposszentjakabi bencés apátság. (7. ábra) Somogyvár apátságát a 16. század elejétől, majd 1526 után a bencés rend megpróbálja erődíteni, azaz védelmi célokra is alkalmassá tenni. A megfelelő védelmi célt szolgáló kiépítésére csupán az új nagyhatalmú tulajdonos, enyingi Török Bálint idejéből, az 1530-as évekből van adatunk. Nyilvánvaló, hogy a nagy anyagi áldozatokkal járó átépítést, a megerődítést általában az egyházi körök, beleértve a különböző rendeket, nem voltak képesek egyedül végrehajtani. Sok esetben kényszerűségből a stratégiai fontosságú helyeken lévő apátságokról, templomokról éppen ezért már maguk az egyháziak is egyszerűen lemondtak. Az a jellemzőbb, hogy a fontosabb birtokokkal együtt ezeket különböző, többnyire a nagyobb hatalommal és katonai erővel rendelkező főurak szerezték meg, akik I. Ferdinánd király segítségével igyekeztek megerődíteni azokat.

Az egyházi kézben lévő váraknak, de maguknak az egyházi létesítményeknek a fenntartásával – függetlenül a török katonai veszélytől is – ebben a korban már nagy gond volt. Jól látszik ez a helyzet éppen a török 1543-as támadását megelőzően például az esztergomi káptalan birtokában lévő szenyéri vár esetében. Szenyér váráról már 1530-ban is romladozó és elhanyagolt állapotot jeleznek a különböző írások és oklevelek. Az akkori adatok szerint a törökök elől a Délvidékről elmenekült három nemes úr foglalta el és minden gondozás nélkül, pénztelenségükre hivatkozva, vagy tíz évig csupán lakta. Végül sikerült tőlük megszabadulni és az esztergomi káptalan normális, fizető bérlőket találhatott. 1542-ben a káptalan általános szemlére Kamondi Bálint nevű főesperesét küldte ide, vagyis a somogyi birtokainak központjába, Szenyér várába. A főesperes 1542. november 16-án elöljáróinak írt levele szerint a vár ugyancsak leromlott állapotban, fegyverek és élelem nélkül állt. Ezért összehívta a vártartományhoz tartozó 109 jobbágytelek parasztját, s közölte velük, hogy a káptalan a várat le akarja romboltatni, mert nincs a védelmére pénze. A jobbágyok szó szerint kikönyörögték, hogy ezt ne tegyék, mert a török ellenség már a közelben van, s nincs más hely, ahová menekülhetnének. A főesperes ekkor nevezte ki a vár élére kapitánynak a már említett Várday Tamást két alvárnaggyal. Tíz gyalogos katonát is fogadott, de a vár élelmezése és fegyverzete továbbra is megoldatlan maradt.

Sorolhatnánk a további példákat is, mert a ferences rend régi, 13. században felépült, de erre az időre már a jeles főkegyúr gondozását nélkülöző csákányi kolostora is eléggé elhanyagolt állapotban volt. (8. ábra)

8. ábra: Csákány kolostorerőd alaprajza
(Giulio Turco felmérése, 1569.)

 

Több esetben ezek a különböző rangú – és rendű egyházi épületek: kolostorok és templomok még a két király között folyt pártharcok vagy azt kihasználó birtokfoglalások során nagyon komolyan megsérültek, sőt el is pusztultak. Jól jellemzi ezt az esetet például Perky Lajos lovaskapitány kőröshegyi birtokfoglalása, amely többek között egy ilyen „kolostor dúlást” eredményezett. Perky 1532-ben sorra foglalta el ugyanis közeli rokona, Báthory András somogyi birtokait. Ennek során Kőröshegyre is rátámadt, ahol a védők az ottani ferences kolostorba vonultak vissza, de a harc során leégett a kolostor teteje is.

Maga a kolostorépület ettől kezdve egészen a 18. század elejéig tető nélkül állt, s utána lett teljesen rommá.

Nyilvánvaló tehát az is, hogy sok esetben nem a jó állapotú, hanem sokszor már csak romos egyházi építmények álltak a sürgősen szükséges erődítések rendelkezésére. Külön szerencse, ha a különböző stratégiai érdek miatt ezeket a romladozó, de fontos helyen lévő egyházi építményeket nem rombolták le, mint sok esetben tették, hanem a más funkcióra felhasználták, vagyis azt megerődítve helyreállították. Néhányszor éppen egy gyors és váratlan ellenséges támadás vagy a központi, helyi hadiérdek a lerontásukat szorgalmazta. Ekkor egyszerűen a földdel tették egyenlővé ezeket, hogy az ellenség ne használhassa fel újból katonai célokra.

Éppen ezért a nagy török veszély diktálta például egy-egy kegyúri egyház gyors megerődítését és az egyház, valamint a templom melletti temető eredeti funkciójának megszüntetését. Igen jellemző, mert nagyon sok forrásadat van rá a nagybajomi eset. Nagybajomban 1540-től kezdődően, de legkésőbb 1543-ban a templom kegyura megerődítette, illetőleg várrá építette ki az egyházát. (3. ábra) Nagybajom ekkor a somogyi első védelmi ék hosszabb oldalának a közepén, tehát a legsebezhetőbb pontján feküdt. Nyilvánvaló, hogy a török portyák okozta károk a falu földesurait arra késztették, hogy erődítést létesítsenek a községben. Erre a célra a település legnagyobb középkori épülete, a kis dombon álló templom felelt meg a legjobban. A végső cél az volt, hogy a templom építményét felhasználva olyan nagyságú erődítést hozzanak létre, amely a falura törő portyázó töröktől legalább a lakosság életét és némi odamenekített ingóságát megvédte.

Hogyan is történt ez a „templomerődítés”? 1540-ben már nem szerepelt a forrásadatok között a nagybajomi plébánia, tehát ekkor szűnt meg a egyház és a temető igazi funkciója. A három év alatt kiépült nagybajomi vár szilárd magja a templom lett, melyet sánccal, és a fából és földből készült palánkkal vettek körül. A palánkon belül az erődítést készítő földesuraknak házaik is voltak. Az egész erődítést a földesurak jobbágyai készítették el. A védelemről – a fogadott zsoldos katonákon túl – a földesurak familiárisai, szolgái és a végveszélyben idemenekült lakosság gondoskodott. Tudunk a várnagyokról, alvárnagyokról, kapuőrökről.

Nagybajomnak külön szerencséje volt, hogy a török által is rettegett híres királyi kapitány, a szomszédos nagyobb korotnai vár ura, Valpóvári Allya Mátyás lett 1550-től itt is a várkapitány. Ennek ellenére ez a nagybajomi vár, erődített egyház csak gyenge földesúri erősségnek számított, a török igazi távoltartására már nem volt alkalmas.

9. ábra: Balatonszárszó-Kiserdei dűlő erődített templom (refugium).
(Viemann Zsolt rajza, 2001.)

 

Sokkal alkalmasabbnak tűnt a védelemre egy nagyobb kolostornak, mint például a csákányinak a megerődítése. (8. ábra) Ezt a Nagybajomtól nem távoli ferences kolostort ugyancsak a nagybajomi templomerődítéssel egy időben alakították át várrá. Első említése 1542 derekán történik, amikor ezt is Valpóvári Allya Mátyás királyi kapitány kapta birtokba a korotnai erősséggel és a hozzátartozó uradalommal együtt.

Végső soron Csákány ferences kolostorát 1544 után alakították át várrá. Olyan módon, hogy a templomot és a kolostori négyszöget csak sánccal erődítették, illetőleg palánk csak félig vette körül. Pallat Jeromos leírása szerint „igen szép helyen fekszik és félmérföldnyi körzetben nincs egyetlen hely sem... van egy árka is, amely hasznos mélysége 8 lábnyi. Van a végháznak egy magas, erős tornya, melyből Segesdet lehet látni. „A leglényegesebbnek látszik ez a magas és erős torony, amelyből a közeli és a távoli környéket szemmel lehetett tartani.

Világosan követhető a kolostor és a templomerődítések kezdetével kapcsolatos „általános kép és képlet”. A szomszédos megyék, Baranya, Tolna és Fejér nagyon fontos várainak török kézre kerülése után, elsősorban Somogy nemessége – a rendelkezésünkre álló adatok szerint – többnyire központi, királyi segítséggel több helyen is erődítésbe, a végvárvonal megerősítésébe kezdett. Ehhez szorosan hozzátartozott, hogy a rendelkezésükre álló fontosabb, stratégiai jelentőségű helyeken álló egyházi építményeket is kisajátítsák és várrá, erőddé építsék át. Ilyen korábbi templomerődítésekre alig van példánk a megyéből. Egyedi eset az úgynevezett 14–15. századi szárszói (Balatonszárszó) refugium, azaz egy korai templomerődítés, amelyet a kiserdei dűlőben nemrégen tártak fel. (9. ábra). Ez azonban már a 15. században elpusztult.

Miután a török csapatok 1542 őszén a Dombai nevű nemesi család birtokában lévő Dombóvárat is elfoglalták, északnyugat–északi irányokban a Balaton felé nyomultak előre. Mi amint már azt jeleztük ezzel a nagyarányú török támadással a Somogyban lakók helyzete válságos lett. Veress D. Csaba is írja, „hogy ekkor a magyar lakosság – elsősorban a nemesség – tömegesen menekült a Balaton mögé, vagy a Balaton környéki várakba...”. Martonfalvay Imre deák emlékiratában is szerepelt az, hogy „feleségem is csak alig szaladhatott volt lak (öreglak) várába az török előtt!”

Ekkor már világossá vált, hogy a törökök elsődleges célja a dél-balatoni stratégiai helyek megszerzése, illetőleg megtartása és kiépítése.

 

2. Források a dél-balatoni korai (1540–1555) templomerődítésekről

Az ÉK és a Dél-Balaton felé irányuló sikeres török támadás 1544 nyarán még nem érhette el teljes célját. 1544 nyarán az isztolni–belgrádi Ahmed szandzsákbég ugyanis még csak egy sikertelen támadást hajtott végre a közeli (Tolna) Ozora vára ellen. Nem történt meg tehát a törököknek a tolnai terület teljes elfoglalása, mert még egy évig magyar kézen maradt az ugyancsak fontos Simontornya, a várával együtt. Ugyancsak komoly támadás érte ekkor a koppányi, előbb Dersffy Miklós, majd Zrínyi Miklós kapitánysága alá tartozó várat is. A magyar őrsége által elhagyott fontos várat időlegesen még el is foglalták a török csapatok. A törökök egyelőre Koppányt, a későbbi Törökkoppányt csak névlegesen csatolták az általuk elfoglalt részekhez.

10. ábra: A törökök által épített új várak, palánkok
(M. Hrotkó Zsuzsanna rajza)

 

1544-re – a koppányi várkastély kivételével – sikerült a törököknek az Enying környéki Török Bálint birtokokat és javakat is birtokukba venni.

Az igazi nagy török támadás azonban a somogyi rész ezen területét birtokló, illetőleg ellenőrzése alá tartozó volt apátsági vár, a nemrégen megerődített tihanyi apátság és őrsége semlegesítésére indult. Ha Ozorát nem is sikerült Ahmed szandzsákbégnek 1544-ben megszereznie, helyette viszont kárpótolhatta magát a Balaton déli partján, de pontosan a Tihanyi félszigettel szemben lévő Endréd (Balatonendréd) várának elfoglalásával. (10. ábra)

Az akkori tihanyi magyar várkapitányt elsősorban stratégiai veszteség érte, mert a török szinte az ő vára torkában építette ki egyik nagyon fontos hadibázisát. A fő vesztesek, a terület akkori igazi birtokosai, a népes tóti lengyel család tagjai voltak, akiknek érdekében magyar Bálint fonyódi és szigligeti várkapitány is többször fellépett, 1544-től elsősorban katonailag.

A legjellemzőbb most az lett, hogy a nagyobb várakhoz: Pécshez, siklóshoz hasonlóan veszett el Endréd is, mivel nemcsak a tulajdonosa, hanem a vár őrsége még a török ostrom előtt elhagyta azt. Ebben az esetben Baranyai Mátyás, az egyik tóti lengyel lány férje már a törökök közeledtének a hírére elmenekült a várból. (10. ábra)

A török Kjatib Mehmed Záim krónikája 1544. március 25. és 1544 március 14. közötti időben történt elfoglalásról ír. Ahmed egy felső és alsóvárból álló, átlagban 130 fő török őrséget befogadó várrá építi át az eredetileg Endrédi Somogyi család tulajdonában létező, 15. századi várkastélyt. Tehát a török csapatok nemcsak azonnal megszállták, hanem meg is erősítették és palánkokkal és vizes árkokkal vették körül, vagyis végvárrá képezték ki az endrédi várkastélyt.

Ugyancsak ekkortájt építettek megerődített palánkot a törökök a mai Balatonszemesnél. (10. ábra) A vár ÉNY felől a Balaton fölé magasodó meredek partra támaszkodott. A foki (Siófok) Törökvár 1610 táján történő megépítéséig ez volt a törökök dél-balatoni hadikikötője, úgynevezett vízivára, amelyhez olykor legalább hatvan hajó is tartozott.

Ezekkel a foglalásokkal a török sereg – Endrédtől Balatonszemesig (Bolondvár) kijutott a Balaton déli partvidékére. Nagyon fontos bázisául szolgált ez a két vár a törökök itteni további terület foglalásához.

Tudunk arról is, hogy ezekből kiindulva 1543–44-ben a törökök elfoglalták Karádon a Podmaniczky család ottani várkastélyát és belőle építették ki az ottani palánkvárukat. (10. ábra) Vagyis D felé is biztosították a hátukat a magyar támadásoktól.

Az így meghódított és három török palánkvárral megerősített első somogyi hódoltsági terület az endrédi központtal 1546-ban járási, azaz náhijé résszé alakult át. Kezdetben a simontornyai szandzsák négy kerületének egyike volt és 1 város, valamint 18 falu tartozott hozzá.

A magyar katonaság első ellenlépéseként 1543–44-ben gyorsan felrobbantotta az endrédi török palánktól délnyugatra 8 kilométerre lévő Kereki-Fehérkő úgynevezett hegyivárát. (2–3. ábra) A korszerűtlen és a könnyen belőhető várat, amely ekkor Perneszy Ferenc tulajdonában volt, csupán a biztonság kedvéért semmisítették meg. Nehogy a törökök katonai bázist vagy figyelőhelyet építhessenek ki benne.

Ekkor hozták létre a terület itteni, illetőleg a Dél-Balaton vidékén ekkor nagyobb birtokkal rendelkező tóti lengyelek a Somogy ÉK-i részébe, így Tab körzetébe is beékelődő első török hódítási területtel szemben már 1544-ben a fonyódi korszerű templomerődítésüket, az alsóvári (fácánosi) palánkvárat. (3. ábra) A vár helyén Fonyód árpád és középkori faluja állt, templommal. A nagybajomi templomerődítéshez hasonlóan az akkori tulajdonos és kegyúr, lengyel Boldizsár a templomból és a temetőből, azt körbeárkolva és sáncolva, egy híddal rendelkező belsővárat hozott létre. A toronnyal is rendelkező épület, azaz kastély a katonaság kaszárnyája és messzebbre látó figyelőhelye is volt. A mellette lévő négyszög alakú faluhelyet négyszögletes alakú külsővárként, palánkkal és sánccal, árokkal kerítették be. Tudjuk, hogy előtte vette feleségül a későbbi időben nagyon híressé lett, magyar Bálint várkapitány lengyel Boldizsár testvérét, Brigittát. Brigitta és a kiskorú fútestvérei nevében, egyfajta gyámként intézkedett magyar Bálint. Éppen ezért nemcsak a behatoló török elleni vívott háborút, hanem egyformán viaskodott a lengyel javakra időnként ugyancsak igényt tartó tihanyi vagy a Fonyódtól délebbre lévő, Allya Mátyás korotnai és nagybajomi várkapitánnyal. Az utóbbival magyar Bálint még több – akkor kialakított – várkörzetben is komoly összeütközésbe került.

Allya Mátyás egyik legfontosabb várkörzetéhez tartozott a Fonyódtól DNY-ra lévő csákány erődített kolostora. (8. ábra) Az előző részben már említettük, hogy az 1544-es évekre erődítették meg az ott a 13. századtól álló ferences kolostorát. Ismerjük a tőle K-re közel lévő – az ugyancsak egy gótikus templom megerődítéséből létesített – szőcsényi erődtemplomot. (11. ábra) Az utóbbira 1548-ból van adatunk, amikor a helytartótanács megemlítette, de nem tervezett oda újabb erődítést.

Ugyancsak ezen a vidéken, Szőcsénytől ÉK-re hozták létre marót-vár templomerődítését. A 2000–2002. között Költő László által Somogysámson-Marótpusztán a marót-várban folytatott régészeti kutatások is azt igazolják, hogy itt is, de valószínűleg még másutt is, templomok erődítése révén hoztak létre palánkvárakat. (12. ábra)

11. ábra: Somogyzsitfa-Szőcs ÉNY vára az 1569-es és a 2005-ös felmérés alapján
(M. Hrotkó Zsuzsanna rajza)

 

Ez az 1540-es évekből ismert marót-vár – az ásatások szerint – egy 5x5 méteres toronnyal ellátott, négyszögletes szentélyzáródású templom megerődítésével készült. A több periódusú templomot és temetőjét egy négy sarokbástyás földvárral erősítették meg. Oly módon, hogy a DNY-i bástyát és a K-i, valamint a NY-i sáncot részben ráépítették a temető korábbi sírjaira. A templomot, illetve a temetőt kerítő, korábbi, sekélyebb árkot betöltötték. A sáncot belülről támasztó, egyetlen cölöpsor árkát beleásták a temető szélső sírjaiba. Maga a sánc is részben a temető szélső sírjai fölé épült. A betöltődött kisebb árok helyett a sáncon kívül egy mélyebb árkot ástak. (12. ábra) A földvártól D-re, az úgynevezett váralja településen 186, a várral egyidős objektum került elő. Ez a település az 1540-es évektől, túlélve a vár 1566-os pusztulását, még a 17. században is létezett.

12. ábra: Somogysámson–Marótpuszta–Marót vár ásatási alaprajza
(Költő László – Tálos János rajza)

 

Ehhez a Fonyód hátát biztosító, több erődített templomból álló végvársorhoz sorolható az 1526 után a tóti lengyel család lengyeltótiban lévő birtokközpontja. (6. ábra) Az itteni kettős toronnyal rendelkező masszív bazilika nemcsak figyelőhelyként, hanem erődített várként hozzátartozhatott – a közelében egy másik dombon lévő – családi központ várkastélyként emlegetett részéhez.

Már ezekből az adatokból és forrásokból is világosan látszik, hogy az 1540-es évek első felében milyen intenzív erődítési munkák folytak mindkét oldalon. A betörő törökök első, a dél-balatoni vidéken, így a Tab környékén kiépülő palánkváraival szemben főképpen a Fonyódon, a Csákányban, Szőcsényben és Somogysámson-Marótpusztán – a kolostorok és templomok felhasználásával – úgynevezett castellumok, azaz kastélyok jönnek létre. (3. ábra) Nyilván még ehhez a korai védelmi rendszerhez sorolható a somogyvári és a tihanyi bencés apátság várrá átépített együttese is.

Különösen a fonyódi és a tihanyi vár kapitányai és katonasága nagyon sokat próbált tenni „becsapásaival” és rajtaütéseivel a tőle D-re és K-re megjelenő, majd egyre növekedő török hódítás megállítására.

 

III. Dél-Balaton vidéki török–magyar végvári harc kiteljesedése (1555–1575) és a templomerődítések

 

1. Általános kor és helyzetkép

A Dél-Balaton Zamárdi, Szántód, Endréd, valamint Karád és Tab környéke a török betörések előtt nagyon sűrűn lakott hely volt. A mai Zamárdi helyén, de endréden, sőt a délebbi települések, így Kapoly területén is két-két település létezett, mindegyik külön egy-egy egyházzal, vagyis az említett helyeken legalább két egyház létezett. Ezeknek a népességi viszonyait utoljára a 15. század közepén említik az okleveles források. A török hódoltság idejéből több a rájuk vonatkozó adat a török defterekben, illetőleg a tihanyi összeírásokban is találunk lakosságra vonatkozó összeírásokat, így zamárdira, Endrédre és a már tárgyalt Kapolyra.

Magyar Eszter kutatásai is igazolják, hogy az úgynevezett török háborúk első hullámait túlélte a környék, bár veszteségeket itteni falvak is valószínűleg szenvedtek. Az 1536-os adójegyzék azonban itt még nem említett frissen elpusztult vagy felégetett települést. Az előző fejezetünkben is szerepelt, hogy Buda eleste után indított nagy hadjáratok révén került sor az érintett települések: Endréd, Zamárdi, Kőröshegy, Szántód, Balatonszemes, majd lejjebb Karád és környéke hódoltatására. Az 1555-ös újabb nagy török hadjáratig, így közel 10 évig Tab és környéke: Kapoly és más itteni települések viszonylagos nyugalomban élhettek. 1554–55-ben indult meg az a török „invázió”, amely nemcsak Koppányban, hanem a megye közepén: Kaposvár és környékén is megszilárdította a török uralmát. A török támadásokat ekkortól erőteljesebb magyar ellencsapások is követték, amelyben már nagyobb veszteség érte, mind emberben, mind másban a vidéket.

Az 1554–55-ös évekig jól állta a sebtében, főképpen a templom- és kolostorerődítésekre támaszkodó magyar végvárvonal a török portyázók meg-megújuló támadásait.

Az itteni nagyobb „háborúnak” 1552-es nyitánya volt, amikor Koppányt 57 ulufedzsi-lovas és 29 szerb gyalogos-martalóc szállta meg. Azonban néhány héttel később a szigetvári magyar őrség rajtaütésszerű támadással a megerődített koppányi palánkot visszafoglalták.

A Balaton vidéket nem kis mértékben negatívan érintette Veszprém püspöki várának 1552. június 2-án történt és azután tizennégy évig tartó török foglalása. Világossá vált az is, hogy a török a Balaton déli részén, elsősorban Somogyban is a hódoltsági terület kiterjesztésére törekszik. A somogyi területek elleni nagy támadás 1555 augusztusában kezdődött el. Tojgun pasa budai beglerbég a budai, szekszárdi, mohácsi és a simontornyai szadzsákok csapataival először Koppány ellen indult. Augusztus végén véglegesen elfoglalták a török csapatok Koppány várát és palánkot, amelynek élére a beglerbég Naszuf béget nevezte ki.

1556-ra kiépült Koppányban a koppányi szandzsákszékhely, amelyhez az 1555-ös foglalás várközpontjai, azaz náhijé (járás) székhelyei tartoztak elsősorban. (10. ábra)

Tojgun pasa csapatai – 1555. szeptember 7–12. között – ostrommal elfoglalták Kapos várát. Ezt követően a török csapatok Somogy megye „szívéből” két irányba folytatták támadásukat. Az egyik irány a déli területek, így elsősorban szigetvár ellen irányult. A fővezér október 4–13. között sikertelenül ostromolta szigetvárat. Ezután a közeli fontos Babócsa várához (1. ábra) vonult át a fősereg, amelynek bevétele után Tojgun pasa budai beglerbég megszüntette az itteni hadműveleteit.

A Kaposvártól elvonulva – a Dervis pécsi szandzsákbég vezetése alatt működő – török hadak először a nagybajomtól keletre lévő Koroknya (Korotna) várát, majd a nagybajomi templomerődöt foglalták el. (3. ábra) Koroknyából is, (ahogy még ekkortájt szokott!) a vár őrsége már az ostrom előtt gyáván elfutott. Az így elfoglalt jelentősebb koroknyai várban a törökök őrséget is hagytak. A közeli bajomi templomerődöt a törökök csupán felégették, majd lerombolták. Nagybajomtól északnyugatra a török csapatok megálltak, az esztergomi káptalan szenyéri várát már nem támadták meg.

Ezután Dervis bég a Balaton déli partja felé Somogyvár irányába indult támadásra hadtestével. Somogyvár bencés apátságának megerődített várát a magyar közvélemény igen fontosnak ítélte. (3. ábra) Többek szerint, ha a török beveszi és megépíti, akkor – egy 1553-as levél szerint: „jaj lesz Kanizsának, csurgónak, sőt vége lesz pettaunak is, és az egész vidéknek!” nem így ítélték meg a törökök, akik szeptember közepén bevették a somogyvári kolostorerődöt. Somogyvárt nem erődítették és nem szállták meg, hanem helyette a vele szomszédos lak várát állították helyre és megerősítették őrséggel. Ettől kezdve a laki (öreglaki) török vár lett a koppányi szandzsákhoz tartozó laki náhijé egyik fontos központja. (2. ábra)

Somogyvártól É-ra tovább már a koppányi Nazuf bég csapatai támadtak, akik 1555. szeptember 22-ről 23-ra forduló éjszaka kiértek a Balaton déli partvidékére. A törökök váratlanul megrohanták a fonyódi templomerőd várát, amelyben csak 25 magyar katona tartózkodott, mivel az őrség zöme éppen portyán volt. Az éjféltől hajnalig tartó harcban először a török katonák elfoglalták a külső palánkot és felgyújtották az tárolt szénát és szalmát. A vitézül küzdő kisszámú magyar kiszorította a törököket a palánkból. Sőt kilenc törököt le is vágtak és hármat pedig fogságba ejtettek. A harc után – a környező falvak magyar parasztjai szerint – a törökök három szekéren vitték el sebesültjeiket.

A környező falvak, de a fonyódi templomerőd sem maradt sokáig nyugalomban. A már említett hadtestparancsnok, a pécsi Dervis szandzsákbég ugyanis október 13. után felszólította a Balatontól déldélkeletre elterülő magyar falvakat, „hogy adják meg magukat kegyelemre. Mert, ha ezt nem teszik meg és nem lesznek a szultán alattvalói, úgy a Balatonig minden falut elpusztít”. Írása nyomatékosításául néhány nap csendesség 1555. október 10-én a koppányi Nazuf bég már nagyobb csapattal, mivel az endrédi és a fehérvári törökök is itt voltak, újra megtámadta a Balaton vidékét sikerrel védő Fonyód templomerőd várát. A törökök csupán 96 szekér gabonát tudtak zsákmányolni, mert a Trombitás Balázs porkoláb vezette fonyódi magyar katonák a törököket újra visszaverték.

Ettől kezdve közel két évtizeden keresztül sikerrel védte meg vitéz kapitánya, palonai Magyar Bálint vezetésével a fonyódi erődített templom az egyre szűkülő, hódolatlan dél-balatoni vidéket.

1555–1556 után Somogy ÉK-i területén az ottani falvak és a vidék lakossága számára egy új, a török hódoltság sanyarú helyzete alakult ki. A vidék török központja az endrédinél a jóval jelentősebb katonai erőt képviselő és ezért veszélyesebb koppányi szandzsákszékhely lett.

A források is azt bizonyítják, hogy a dél-balatoni vidék hódolatlan része elleni a kisebb-nagyobb török támadások szinte mind innen indultak. Ugyanakkor a koppányi szandzsákot és náhiéjit érintő magyar ellencsapások, főképpen a fonyódi templomerődítésből és a tihanyi várrá kiképzett bencés apátságból folytak egészen 1575-ig, a fonyódi palánkvár elestéig.

1566-ben volt persze egy, a vidékünket tragikusan érintő nagyon fontos esemény: a Dél-Dunántúl maradék hódolatlan területét védő Szigetvár eleste. Ez az esemény azonban – az 1555-ben elesett Somogyvár erődített kolostora kivételével – csupán a még megmaradt kisebb erődített templomokat, így például Marótot, érintette. A még hódolatlan somogyi és a dél-balatoni terület „védőbástyája” megmaradt Fonyód és ezt a szerepet őrizte meg részben a csákányi, a szőcsényi erődített kolostor is. (3. ábra)

 

2. ÉK-somogyi templomerődítések az 1555–1575 közötti időszakban

A ma embere már nehezen tudja elképzelni, hogy milyen fontos feladatot hajtott végre egy-egy ilyen itteni végvár, így például az említett templomokból, kolostorokból kialakított somogyi és veszprémi várak. Állandóan szemmel tartották a már megszállt területeken az ellenség mozgását, kikémlelve és állandóan nyugtalanítva életük és berendezkedésük minden mozzanatát.

A törökség koppányi megjelenésével például megváltozott az itteni népesség aránya, új lett a szokás rendszere, sok esetben a régebben itt élő magyarság rovására. Hegyi Klára kutatásai szerint a koppányi szandzsákba ebben az időben például folyamatosan özönlöttek be a vlahok. Az 1570-es adóösszeírás szerint már 32 falujuk szerepelt. Az 1580 körüli időre Somogyban már legalább száz vlah faluról tudunk. A falulakó vlahokkal együtt egy meghatározatlan nagyságú, de mégis számottevő „sátorlakó” pásztor népesség is megjelent Somogyban. A koppányi szandzsák ezen telepesei a vlahok és a martalócok szokásos határvédő szolgálatát látták el a balkánihoz hasonló szervezetben. Határvédelemre Somogyban is, Tolnában is nagy szüksége volt a törököknek, mivel 1566 után a szigetváriak helyére lépő kanizsaiak és palotaiak, akik egészen Dunáig és Pécsig adóztattak, éppen ezeken a vidékeken nyargaltak át. Adatok vannak arra, hogy Zrínyi György kanizsai kapitány magukat a vlah (magyarul írt szövegben oláh) falvakat dúlja, égeti, adófizetésre kényszeríti. Persze hasonlóan próbál cselekedni a két környékbeli jelentősebb végvár: Fonyód és Tihany várkapitánya is, akik erősen dúlják a töröknek behódolt itteni vidéket, persze az említett végváraknál jóval kisebb katonai erővel.

Egy jó példánk van éppen arra is, hogy az akkori tihanyi várkapitány mennyire szemmel tartotta a számára is fontos ÉK-i somogyi területet. Az ő adózási körzetébe számított területen a legkisebb török katonai mozgást vagy katonai bázis kiépítést azonnal meg is kívánta akadályozni.

A törökség az elfoglalt itteni területek megtartására, illetőleg a továbbiak megszerzésére különböző katonai objektumokat, illetőleg figyelő szolgálatokat próbáltak létrehozni, különösen a kezdeti időben. Ilyen – az eddig általunk ismerteknél – jóval több lehetett az ÉK-i területünkön. Egy különösen a templomerődítés vonatkozásában érdekes esetre közvetlenül a koppányi szandzsákszékhely létrejötte utáni időből, 1557–1558-ból nekünk is van adatunk.

Takaró Mihály és a tihanyi erődített kolostor őrsége 1557. március 22. előtti napokban átkeltek ugyanis a Balaton jegén és megtámadtak – a mai Siófoktól délre lévő Ságvár falunál – „egy török „kastélyt”, valami megerődített templomépületet.” (3., 10. ábra) Az eseményt Takaró Mihály Nádasdy Ferenc nádornak írt leveléből idézzük fel: „a minap mentem vala át (ti. a Balatonon) Ságvárra egy kastélyra, és valami nyolc törököt szorétottam vala benne, úgy mint három óráig vívám reájok, és megvevém tülek (ti. elfoglaltam tőlük), végre reájok szorítám és az toronyba szaladának, ez torony pedig igen magas és erős, mégis mind addig égettem reájuk, hogy immár mind meg adgyák vala magukat és kötelet is kérnek vala (ti., hogy a toronyból lemásszanak) végre a sindelyt mind leverék, énneköm is porom (puskaporom) mind elfogya és nem késhettem, mert ki vethetöm vala őket. Az egyik kiszökellék (kiugrott) az toronyból, az most is nálam vagyon, az többi ott marada, én is eljövék onnen, és az kastélyból hoztunk vala kilen paripákat és egyéb szerszámokat, pajzsot, sisakot, páncélt, nyerget, mind azféle hadakozáshoz való szerszámot. Ezt írhatom nagyságodnak, hogy ez is azt beszéli az rab török az mit pribék. Bizony az kik megmaradának ketten, nagy szerencsésen maradának meg, mert az dereka az kastélnak fottig (földig) mind leromlott az nagy égésnek miatta. Egy falumbeli bírót beküldtem vala látni, mint maradtak és azt beszélé, hogy kinek keze, kinek lába égett el...”

A török által megszállt ságvári erődített templomot 1557. március 22-én ugyan lerombolta Takaró Mihály tihanyi várkapitány. Egy év múltán, 1558. július 7-én írta Takaró Mihály nádasdy Tamás dunántúli főkapitánynak, „mastan egyéb újságot nem írhatok Te nagyságodnak, az elmúlt vasárnapra virradóan somogyba mentem vala által az uraimmal (vitézeimmel) egyetemben. Ságvárott az törökök egy szentegyházat erő-sítettnek vala meg, melyben régtől fogva laktanak. (3, 10. ábra) Reájok ütök, istennek akarattyából megvettem (elfoglaltam) vala tőlek, négy töröknél többet nem szoríthattam vala bennek, az egyiknek fejét vették vala, az hárman az toronyba szorultak fel. Tovább egy hóránál (óránál) viattam (ostromoltam) reájuk, az tornyot puskával erősen lőettem, az endrédi törökök valamiképpen eszekbe vették volt, azon közben oda érkezének. Azokat, hogy meglátám, ahol mi kevés marhájok a töröknek lész, kihordatám és bőven szalmát hordaték az torony alá, reájuk gyújtám az szentegyházat, aztán eljövénk. Azonban a köröshegyi törökök is előnkbe érkezének, az hajókba beszállánk a vízre (Balatonra) előttek. Az töröknek három lovát találjuk vala az szentegyházban, azokat a hajók mellé kötöztetém, úgy hozhatták által. Az törökök a víz (Balaton) mellett egy egész mérföldig kísértenek, ők is lőttenek, mi is őket. Istennek akarattyából békével csak egy ember kár nélkül eljövénk, jól lehet ütés esett rajtunk, de egyéb bántódásunk semmi nem lett.”

Világosan látszik, hogy Ságváron 1557–1558 közötti időben a törököknek egy szentegyházból erődített kastélyuk volt. (10. ábra) Takaró Mihály azt is írta, hogy ebben már régtől fogva laktak, vagyis a törökök akár a vidék első, azaz 1543–1544-es foglalása óta már megszállva tarthatták.

Ez az 1557–1558 között a törökök által megerődített ságvári templom a későbbi időkben már nem szerepelt.

Az is valószínű, hogy az 1556-ban kialakított koppányi (Török-koppány) szandzsákszékhely környékének fontosabb útvonalait és az ott lévő stratégiai pontok építményeit, így a toronnyal rendelkező templomokat a törökök megszállták. Kezdetben csak figyelőhelynek, majd szükség esetén támaszpontnak, sőt várnak is használták. Egy ilyen, általuk megerődített szentegyháznál, mint azt a ságvárinál is láttuk, csupán kisebb létszámú, 8–10 török katona állomásozhatott.

A ságvári török templomerődítmény helyét ma még nem azonosíthattuk. 1989-ben már pedig számba vettük Ságvár középkori lelőhelyeit. A Bere-pataktól D-re szerepel egy Torony nevű rész, ahol régészeti leletek is előkerültek. Ettől D-re pedig említenek egy régi templom nevű helyet is.

Takaró támadásának hírére (vagy netán a harci zajra, lövésekre?) nem véletlenül érkezett legelőbb az endrédi török őrség, mert ők voltak a legközelebb Ságvárhoz. Az ugyancsak nem messziről támadó kőröshegyiek, pedig bekeríteni próbálták Takaró Mihályt és embereit, azzal, hogy a Balaton partjánál vágtak eléjük, nem sejtve, hogy nekik egy kikötőben elrejtett hajóik is vannak.

Az 1544-es dél-balatoni török foglalással kapcsolatban adatokat kaptunk az endrédi, a szemesi és a karádi török végvárak kialakításáról. Nem szerepelt ekkor a forrásokban még a kőröshegyi török végvár. (3, 6, 10.) Mikor jöhetett létre – az endrédi és a szemesi balatoni szakasz közé ékelődő – kőröshegyi török végvár? 1556-ban már biztosan létezett, mert ekkor már szerepelt a koppányi szandzsák egyik náhijéaként a kőröshegyi járási székhely, amelyhez 13 falu tartozott. Ugyanakkor szerintünk az is biztos, hogy egy ilyen jelentősebb járási székhelyen komolyabb végvárnak is lennie kellett! Kérdés az is, hogy hol lehetett egyáltalán ez a kőröshegyi erősség, amelyben egy jelentősebb török helyőrség is állomásozhatott? érdemes külön is foglalkoznunk ezzel a kérdéssel, mivel mindenki arra gondolhat, hogy bizonyára az ottani jelentősebb 15. századi ferences kolostort erődíthették meg?

Az I. fejezetünkben szerepelt valóban a kőröshegyi ferences kolostor, amelynek tetejét az 1532-es Perky-féle támadás során felgyújtották és azután tető nélkül állt még az 1700-as évek első felében is. Nyilvánvaló, hogy nem ez a tetőnélküli kolostor került megerődítésre, vagyis nem belőle alakult ki a török végvár. Hol lehetett akkor mégis ez a kőröshegyi török végvár? Egy egészen késői forrásadat szól a késő-középkori kőröshegyi kastélyról. Széchenyi György, az egervári és pölöskei végházak főkapitánya, Szentgyörgyvárnak és a hozzá tartozó jószágok ura, a kanizsai keresztény táborból 1688. augusztus 26-án kelt levelében írt a „Kőröshegy nevű kastélyés faluhelyünkről. „Az 1688-ban említett kastélyt 1780 körül – a ma álló épület helyén – barokk stílusban átépítették. Azt is láttuk, hogy Kőröshegy 1532-ben még nem lehetett megfelelően erődített hely, hiszen Báthory András emberei a ferences kolostorban álltak ellen fegyveresen a Kőröshegyet elfoglalni akaró Perky Lajosnak. 1558-ban viszont már a kőröshegyi náhijé végvárának töröksége szerepelt, akik Takaró Mihályt a Balaton partján megtámadták. Tehát 1532–1558. közötti időben jöhetett létre az ottani erősség. Van egy másik adatunk, miszerint a Kőröshegyet 1683-ban feladó törökök „ a protestánsoknak 1671-ben a romos kolostor mellett megépített fatemplomát felégették és a faluval együtt mindent leromboltak. „Valószínűleg az ekkor lerombolt török palánkvár helyén létezhetett az 1688-ban Széchenyi által említett kastély.

Egy későbbi, 1748-as adat szerint a reformátusok „... régi egyháza mellett... a település közepén falaival, s ennek külső oldalán egy toronnyal és sekrestyével elég hosszú egyház áll: boltozott szentéllyel, sekrestyével, restaurált állapotban.” északon lehetett a kolostor néhány épülete, mert itt a négyszögletes, keresztül-kasul húzódó cellák alapfalai is fennmaradtak. Ez a leírás nagyon jól illik a ma is fennálló, restaurált, támpilléres, gótikus ferences templom, toronnyal rendelkező épületére. Ugyanekkor, 1748-ban szerepel egy másik egyházra vonatkozó leírás is: „... praeter hanc ecclesiam circa fnem pagi a merididie iterum prostant rudera duorum ecclesiarum.” azaz nemcsak az említett ferencest temploma van a településnek, hanem a település végén délre még két templom romja létezik. Ez középen kereszt formához hasonlóan („quae laterralibus capellis aedifcata fuit”) két téglakápolna/oldalkápolnás építményből állt. Még most is látszik a két ismeretlen titulusú kápolna boltozatos szentélye („et adhuc sub fornice sanctuarium cum capellis et sine Titulo patrocinii”) írták ekkor. Tehát 1748-ban a ferences kolostort a település közepén említik, míg tőle délre, a település végén állt a kereszt alakú, kétkápolnás egyház, részben épen.

Kőröshegyen már a 11. századtól létezett egy, a pannonhalmi bencésekhez tartozó bencés majorság, az úgynevezett szent Márton egyházzal. A szomszédos Szántód révhely a tihanyi bencés apátság birtoka volt. 1390 táján írnak a környéken egy Vízesvár helyről, illetőleg vízvári cser erdőről. Ez a szent Márton tiszteletére szentelt bencés egyház lehetett a település szélén, az egykori majorsághoz tartozó, úgynevezett kereszt alakú, több kápolnával rendelkező templom.

1812-ben szerepel Kőröshegyen egy erődített egyház leírása: „láthatók egy másik templom omladékai is, amely kereszt alakú és hasonlóképpen gótikus stílusban épült (ti., mint a ferences kolostor temploma) és minden oldalról sánc veszi körül.” ez azt bizonyítja, hogy az árpádkortól ott álló szent Márton titulusú bencés egyház került – Fonyódalsóvár (Fácános) mintájára – megerődítésre. Az egykori vár további részei, palánkjai körbevehették nemcsak az 1960-as évekre elhordott homokdombon egykor álló egyházat, hanem az 1688-ban említett kastélyt is. Ez utóbbi nagyjából a mai Széchenyi kastély területén állhatott. 1982-ben, amikor itt a régi bencés templom, az egykori sánccal körülvett, erődített egyház helyén végzetünk kutatásokat már csak az eldózerolt téglafalak másodlagos helyzetben lévő töredékeit találhattuk meg.

Nyilvánvaló, hogy a kőröshegyi török végvár az erődített szent Márton egyház és a későbbi úgynevezett Széchenyi kastély területére terjedhetett ki. Az is még kérdés, hogy egyáltalán kik voltak megerődítői és mikor keletkezhetett? láttuk, hogy 1532-ben még nem létezett. Éppen ezért – a Balaton ezen vidékét 1544-ben ért gyors török foglalás miatt – a magyarok talán csak megkezdhették a bencés szentegyház megerődítését. Szerintünk 1544 tájától a törökök építhették ki egy járási szintű központot jellemző végvárrá. (3., 6., 10. ábra) Ez annál is biztosabbnak látszik, mert a Kőröshegytől délre, a szomszédságban lévő Kereki korszerűtlen várat is csak ekkor, 1543–44-ben robbantották fel a magyarok, hogy a török ne használhassa fel.

Világos tehát, hogy ÉK Somogy területének 1555–1575 között folyó végvári harcaiban két jelentősebb, toronnyal is rendelkező erődített egyháza: a ságvári és a kőröshegyi – a koppányi szandzsák megszervezése idején (1556) – a törökök kezében volt. Ezeket a régi magyar egyházakat ugyanis a török katonaság építhette ki palánkvárrá, illetőleg figyelőhellyé. Az egyik közülük, a kőröshegyi a koppányi szandzsák járási szintű végvárává lett. Míg a ságvári egy, a Török/Koppányt é felől, Tihany irányából fenyegető magyar veszélyt jelző török figyelőhellyé vált.

A török hadvezetés világosan átlátható támadó és védelmi stratégiát követett. Az 1555-ös időszakot követően a Dél-Balatont, illetőleg az ÉK-somogyot legsikeresebben védő magyar végvárakkal: Tihannyal és Fonyóddal szemben úgynevezett erődés várláncolat hozott létre. Ennek volt része a ságvári, a kőröshegyi és a területünkön nagyobb számban meglévő különböző rangú és rendű török templomerődítés, illetőleg az azok kiépítésére irányuló – számunkra eddig ismeretlen – minden kísérlet. (10. ábra) Több ilyen török erődítési kísérletről tudunk ebben ez időben.

1558-ban már Mesztegnyő szent Miklós tiszteletére szentelt domonkos kolostorát kezdték el erődíteni a törökök. (3., 10. ábra) a közeli Szenyér várkapitánya, orosztonyi Péter írta Nádasdy Tamás nádornak: „mesztegnyőnek a kapuját megcsinálták, készen van az „ol ház”, csak egy kapu kell még rá... a szétrombolásával nem szabad várni, mert minden órában várják Mesztegnyőbe a törököket... rúddal és doronggal nem lehet, csak ágyúlövéssel szétrombolni...” Zrínyi Miklós is írt ekkor Nádasdy Tamásnak. Levelében szerepelt a mesztegnyei zárda (monasterium meztegne) török általi megerősítése. Mesztegnyő Szenyér és Fonyód elleni török bázisul is szolgálhatott.

Jól ismert az is számunkra, hogy a török portyázok rendszeresen támadták a kiszemelt terület fontosabb várainak a környékét is. 1565-ben már ÉNY-i irányból próbálták hátba támadni és meggyengíteni Fonyódot. Az ÉNY-i somogyi területet védő balatonszentgyörgyi erődített egyházat körülvevő palánkvárat (6. ábra) foglalták el egy meglepetésszerű rohammal ekkor a törökök. Csányi Ákos tiszttartó azt írta erről Nádasdy Tamásné Kanizsai Orsolyának: „ ma hajnalban lövések esnek túl a Balatonon... a házat mind falustól meg égették, látom az füstöt, az nagy szélbe, soha az Balatonon az én embereim által nem mehetnek, hogy bizonyt írhatnék nagyságodnak mennyi volt az török és mennyi keresztényt szegényeket el vitte...”

Folyamatosan folyt a törökök révén a Balaton környékén is ez a stratégiai térnyerés. 1572-ben Bornemissza János kanizsai kapitány jelentette, hogy a törökök simonyi (somogysimonyi) falu templomát meg kívánják palánkkal erődíteni. (3., 10. ábra) Sőt már el kis kezdték készíteni bizonyos részeit, így elkészült ez emelcsős kapuja. Ezzel az újabb bázisukkal a közeli Szőcsény erődített templomát, de csákányt és Fonyódot is fenyegette a török.

Lehetne még sorolni az ennek az időszaknak a legjellemzőbb somogyi templomerődítéseit. (3., 10. ábra) Talán még annyit erről, hogy az 1565-ben megalakult udvari haditanács javaslatára sok esetben megelőző stratégiai „templom-erődrombolást” maga a habsburg hadvezetés rendelte el. Közismert például a tapolcai templomerőd esete. A tapolcai malom-tó feletti magaslaton a már meglévő templomépületet kőből épített erődítményekkel vették körül. Később ezt akarták sforza pallaviciniék előbb sánccal, palánkkal nagyobb erősséggé kiépíteni. Azt követően mégis fontolgatták, hogy inkább le kellene a tapolcai templomerődöt rombolni.

1553-ban szerepelt több olyan adat, amely az erődített helyeket, kolostorokat vizsgáló török felderítőkről szólt. A török felderítés szemelte ki ugyanis ezeket a különböző, nagyobb jelentőségű erődítménnyé könnyen kiépíthető helyeket. Ekkortájt a tapolcai erőd közelében is megjelentek ezek a török felderítők. Sforza Pallavicini gyorsan javasolta, hogy azonnali döntés szülessen például a tapolcai templomerőd lerontására. Javasolta, hogy ez ne a könnyen alkalmazható felgyújtás vagy a részleges lerombolás, hanem csak az alapokig történő elpusztítás legyen. Francesco Sforza Pallavicini generális végül arra utasította Gyulaffy László királyi kapitányt, hogy romboltassa le a tapolcai erősség erődítményeit, úgy, hogy „csak a templomot és a szerzetesek házát hagyassa épségben, s azokat adja át a priornak. Gyulaffy László 1554. június 29-én azt jelentette Nádasdy Ferenc nádornak, hogy az utasítást végrehajtotta. „Jelenleg mégis az (erődítés) elég szilárd formájú, úgy hogy a török azt újra szeretné építeni.” Amint azt Ságvár és más esetben is láttuk egy-egy erődítés elégséges alapjául szolgált már a templom és a mellette lévő kolostori vagy csak szerzetesi ház.

Nyilván való, hogy több stratégiai jelentőségű helyen fekvő egyházi építményünknek is ez a földszínéig történő, teljes elpusztítás lehetett a sorsa. A szájhagyomány ugyanis a forrásoknál még több esetben és több helyen megőrzött az elpusztult középkori templommal kapcsolatban erődítettséget. Ilyen szájhagyomány útján szereplő erődítettségről tudunk például nagy, vagy egyházas-Kapoly esetében is. Ezekre, így például Tab vonatkozásában is, csak a régészeti ásatások szolgáltathatnának, legalábbis egyelőre, talán az ezeket a feltevéseket igazoló vagy cáfoló bizonyítékokat.

 

IV. ÉK Somogy helyzete a 16. század végén és a 17. század elején

(1575–1606) és a templomerődítések szerepe

 

1. Forrásadatok az általános helyzetképhez

Az előző fejezetekből is világosan kiderült a törökök Dél-Balaton vidékén követett foglalása és térnyerése. Hegyi Klára jól summázta ezt a Török berendezkedés Magyarországon című, 1995-ben megjelent munkájában. Az 1551–1552-es, majd az 1555–1556-os évek hadi eseményei nyomán alakult ki az Oszmán Birodalom Magyarországi tartománya. 1566. szeptember elején Szulejmán szultán hadjárata elfoglalta Szigetvárt. Ez nagy riadalmat okozott és a véghelyiek, köztük az általunk tárgyalt Szenyér, Szőcsény, Csákány, Marót, Marcali és Lak őrsége a várakat elhagyta, vagy fel is gyújtotta, többet lerombolt. (1. ábra) Végül a nagyszerűen helytálló Fonyód mellett csupán a térség templom erődjeiből a szőcsényi és a csákányi maradt keresztény kézen.

Az 1570-es évek közepére Kanizsa lett a központ, kanizsai főkapitányság néven. Az új védelmi zóna első főkapitánya, Tahy Ferenc lett.

Somogy megye megmaradt részét – az 1544-től kiemelkedő sikereket folytató – két erődített egyház vára: Fonyód és Tihany védte meg a török foglalástól. A megmaradt somogyi részeket fenyegető veszélyt – éppen az ÉK-i területünkre magát befészkelő koppányi szandzsák – törökjeinek 1555-től állandósuló támadásai okozták. Koppány bégje Nuszuf különösen „aktívnak” bizonyult. Egy István nevű koppányi plébánost hódoltatási célból „püspökké” nevezett ki. Ez az István „püspök” – Nuszuf szandzsákbég utasítása szerint – hódoltató leveleket is küldött a Balaton déli partvidékén lévő Kéthely, Marcali, Kanizsa, Csákány, Mesztegnyő és Szenyér magyar erősségek parancsnokainak, amelyben felhívja a figyelmüket, „hogy térjenek a koppányi szandzsákbég hűségére.” az eredménytelen „ideológiai harc” után tevőlegesen is támadást indított a koppányi szandzsák katonasága, így például Csákány erődített kolostora és szakácsi falu ellen. A támadást követően Magyar Bálint – magyar vitézeivel együtt – egészen Mesztegnyő faluig követte a törököket. Ugyanakkor 1557 augusztusában a koppányi bég a Balaton felől is megtámadta Fonyódot. Nemcsak a környező Somogy megyei lakosságot hajtotta Nuszuf a vár alá ostrommunkára, hanem a lakosságtól összeszedett hajókat, ladikokat, dereglyéket is – az ostrom támogatására rendelte.

A balatoni végvár rendszer, így Fonyód védelmét növelte, hogy a 16 század elejétől a Balaton vízállása több méterrel magasabb volt a korábbinál, illetve a mainál, s elérte a 109–110 méter tengerszint feletti magasságot.

1558. október közepén a simontornyai és a koppányi török csapatok újra a legnagyobb ellenfelüket, Fonyód várát rohanták meg, Betörtek a külső palánkba, ahol több házat fel is gyújtottak. 1559. január 11-én újra támadtak a koppányi török katonák és sikerült nekik felgyújtani a vár szénakészletét. A fonyódi katonák ennek magtorlására Koppány alá mentek és elhajtottak onnan ökröket. Folyamatos harcban teltek a fonyódi magyar és a koppányi, valamint más környékbeli török várak katonáinak a napjai. Ez vonatkozott a Somogy ÉK-i részére felügyelő tihanyi vár őrségére is. 1558-ban a veszprémi és a fehérvári török csapatok háromszor is rajtaütöttek Tihany várán. Tihanyt erre az időre már jobban megerődítették, mivel az előző időben a vár falai romokban hevertek. A templomból és a quadraturából álló épületegyüttest, a belső várat mind a négy irányból falak vették körül. Takaró Mihály kívül a falakhoz földtöltést rakatott és a vár árkát pedig jól kiszélesítette. Megerősítették a vártól távolabb fekvő külső kaput, az úgynevezett sarampot, amely addig csupán a „latorkertnek” nevezett fapalánkkal volt megerősítve. Az egyetlen nyugati bejáratot Aszófő felé egy őskori sánc és árok védte, melynek bejáratát torony és felvonóhíd védelmezte. A vártól délnyugatra emelkedő Csúcshegyen kettős sáncgyűrűvel körülvett őrtorony állt, mint előretolt megfigyelőpont.

A bencés rend egyszerűen nem tudta még a szükséges karbantartásokat sem elvégeztetni a számos és több száz éve fennálló apátságán. A végvári védővonalba bekerülve ezeken az egyházi építményeken óriási munkát kellett végeztetni nagy pénzen. Ezek a romos, düledező épületek látszanak az 1550-es években már igen rossz zalavári apátsági végvárban is. Mezőlaky Ferenc világi kommendátor írta 1557. november 7-én az alábbiakat: „soha kőfalnak hitványabb fundamentumát nem láttam, mint ennek volt. Ha a szentkirály rakatta, tisztesség adassék neki, ha az apát urak rakatták, igaz bestye áruval (anyaggal) rakatták volt, csak szemfényvesztés, mind éjjel-nappal, kézzel-lábbal érte leszek. Palánkkal e héten ha az Úr engedi, megcsináltatom kikeletre, ha meg nem halok, úgy rakom meg, hogy ítélet napjáig el nem dől. A várnak többi közül való falai nem félelmesek, csak a szentegyház sanctuariuma és a fölötte való magas kőfal igen hasadozott. Ha a szentegyház romlott volna el, azt a várban belül esztendőnként csináltathatta volna az ember...”

Tehát a harcban helytálló keresztény várkapitányoknak nemcsak az ellenséggel, hanem a vár romlásával, a fenntartásával is meg kellett küzdeniük. A silány építmények és a fegyverzetbeli hiányok mellett a legnagyobb gondot a várak ellátása jelentette. A királyi hadbiztos ekkortájt tartott tihanyi szemléje szerint: „ Oly szegények, hogy mikor az őrálláson egymást felváltják, egyik a másik ruháját veszi magára, hogy a hideg ellen védekezzék, míg azok, akik dolgukat az őrségen bevégezték, kunyhóikban lappanganak!” Az egész végvidéken szájról szájra szállt a keserű szólásmondás: „a magyar katonának vagy éhen kell halnia, vagy rablóvá kell lennie!

A balatoni várak egyes kapitányai erőszakkal egymás falvait is elfoglalták és megadóztatták saját katonáik ellátására. Különösen kitűnt ebben Magyar Bálint – Szigliget és Fonyód várainak kapitánya. Ő már az 1540-es évek második felében elragadta a távoli Palota (Várpalota) várától Orda (Onda, ma Ordacsehi) és Szőllőskislak falukat. Tihany várától pedig elfoglalta és „hatalmasul bírta” a Balaton déli partvidékén Szamárd (Zamárdi), Lulla, Ságvár és Csege falvakat, összesen huszonöt Somogy vármegyei falut... melyek előbb vagy utóbb tihanyi birtokok voltak. Veszprém eleste után ugyanis még a Nyugat-Magyarországra menekült veszprémi káptalan tizenkét faluját is – évi 200 forint összegért – a tihanyi vár kapta meg. A tihanyi vár, például a somogyi régi tihanyi apátsági falvak jövedelmeit és más szolgáltatásait is bírta, de ezeket sokszor elragadta tőlük Magyar Bálint.

Takaró Mihály tihanyi kapitánynak is először Magyar Bálinttal gyűlt meg a baja. Magyar Bálint ugyanakkor már 1558. március 12-én panaszt nyújtott be Nádasdy Tamás nádornak és főkapitánynak, hogy Takaró Mihály elfoglalta több faluját. Takaró Mihály a vád ellen tiltakozott, hogy ő csak Zamárdi faluban adóztatott annál a három–négy háznál, ami Tihany várához tartozott. (Az igazság az volt, hogy Takaró Nagy-Berényt jogtalanul foglalta el.) Ellenben szerinte Magyar Bálint mindig és mindenhol kegyetlenül bánik a szegény néppel! Ezzel elkezdődött a két magyar kapitány közti évtizedes civódás. Ennek a két kapitány közötti vetélkedésnek, harcnak tudhatjuk be talán Szántód 1560-as években történt pusztulását, sőt Zamárdi 1570 tájára való elnéptelenedését is. Dávid Géza számításai szerint ugyanis, például az endrédi náhijéban 1540–1590 között mindössze egy, a nagyon fontos Sió menti révátkelőhely, Kapurév falu pusztult el. Sem a töröknek, sem a magyar várkapitányoknak végső soron nem állt érdekében a szándékos falupusztítás, hiszen ezáltal csak a szolgáltatóktól és az adózóktól estek el. Bár magyar Bálint és Takaró Mihály is ilyen falupusztítással vádolta meg egymást, mindegyik a másikat, mintegy ádáz ellenfelét. Takaró Mihály tihanyi kapitánnyal kapcsolatban például Magyar Bálint „közölte, hogy annak (ti. Takaró Mihálynak!) hajdúi úton-útfélen sarcolják a szegény népet, fosztogatják és az erdőkben lábuknál fogva akasztják fel őket. Nem az ellenség, hanem Takaró Mihály hajdúi pusztítják el a földet.”

Írtunk már arról is, hogy Magyar Bálint felesége, Lengyel Brigitta révén – az ezen a vidéken is jelentős birtokkal rendelkező – tóti lengyel család rokona volt. Lengyel Brigitta kiskorú testvéreinek Magyar Bálint volt a gyámja és birtokaik kezelője, s így joggal tartott több itteni falu adójára és szolgáltatására. Különösen, hogy ezeket is kénytelen volt a szigligeti és elsősorban a fonyódi végvár fenntartására felhasználni. Ugyanakkor Magyar Bálint – éppen az itteni falvak haszna miatt – összeütközésbe került a Koppány környékén eredetileg birtokos Perneszy család tagjaival is. A tóti lengyelek közelében lévő osztopáni és más Perneszy birtok jövedelmét és javait is állítólag ugyancsak Magyar Bálint foglalta el. A valósághoz tartozik az is, hogy ezek gazdátlanná lettek, mivel a Báthory András szervitorai közé tartozó Osztopáni Perneszyeknek a Somogy megyét ért első török támadások következtében menekülniük kellett. 1544–1545-ben birtokaik vagy török uralom alá jutottak, vagy annak veszélyzónájába. Mint Báthory familiárisok, a három testvér: Farkas, István és Imre Dél-Somogyba kerültek. Közülük István és Imre hol Báthory, hol Zrínyi szervitoraként szerepelt. A lényeg az, hogy mivel távol kerültek valamikori birtokaiktól, nem tudták fenntartani birtokjogukat sem Osztopán, sem Törökkoppány környékén. (1, 6. ábra) 1555-ig a kaposvári Dersffy Farkas, majd utána a fonyódi kapitány, Magyar Bálint tette rá a kezét, főképpen az Osztopán vidéki birtokaikra.

Követhetnénk ezt a Fonyód, Tihany templomerődjei és Koppány, valamint a környék török várai között évekig még tartó végvári harcok menetét. Fonyód és Tihany dicsőséges helytállásának vitézi eseményei többször kerültek még feljegyzésre. A lényeg az, hogy az 1566-os nagy veszteség, szigetvár eleste után a fonyódi végvár még kilenc éven keresztül, egészen 1575-ig fenntartotta a Balaton-part déli, főképpen Fonyód közeli sávjáig az ellenséges török csapatokat.

1569-ben Giulio Turco olasz hadmérnök felmérést is készített a fonyódi, a csákányi és a szőcsényi keresztény kézen maradt várairól. (8., 1. ábra) Ez alapján próbálták korszerűsíteni és megerődíteni, a viszonylag egyszerű védőművekkel és kis létszámú csapatokokkal rendelkező három – kolostor és szentegyház megerődítésével készült – végvárat.

Előbb Szőcsény (1573 táján), majd Fonyód (1575) került belőlük török kézre. Az 1576. évi regensburgi birodalmi gyűlésre benyújtott királyi előterjesztés mellékleteként szereplő várjegyzéken a kanizsai, győri és bajcsavidéki végvidék várai között már csak Kéthely és Csákány kolostorerőd vára szerepelt. Az 1582-ben az augsburgi birodalmi gyűlésre benyújtott hasonló anyagban – Kéthely mellett – ugyancsak Csákány említése létezik. Zrínyi György 1594. március 14-én megindított hadjáratának egyik fontos állomása Szőcsény török kézre került templomerődjének visszafoglalása volt. Március 26-án a török által elhagyott és felgyújtott Szőcsény úgy került Zrínyi kezébe, hogy a török őrség innen egészen Babócsáig elmenekült.

Ezek a hadiesemények már az úgynevezett tizenöt éves háború somogyi török–magyar küzdelmeihez tartoztak. A Balaton-part déli sávja, főképpen Szemes és környéke (10. ábra) jelentős súllyal szerepelt az ide-oda hullámzó, sok somogyi áldozatot követelő harcokban. 1599-ben egy évre keresztény kézre került a szemesi török hadikikötő, amelyet a Budáról Kanizsa felé 1600 augusztusában vonuló török sereg egy nap alatt foglalt vissza, leölve a védőit. A keresztény sereg számára kezdeti sikereket hozó somogyi végvári harcok újabb tragikus szakasza következett, amikor 1600 őszén elesett Kanizsa végvára.

 

2. Somogy ÉK-i részén 1575–1606 közötti időben létező templomerődítések

Az előző fejezetből is kiderült, hogy a Balaton déli partja – Fonyód elvesztése után – teljesen török kézre került. Ekkor már jobbára csak a tihanyi kapitányok harcoltak Endréd, Kőröshegy, Szemes, Ságvár, Karád és más török palánkvárak (10. ábra) portyázóival. A környéken folytatott hadműveletek, portyázások és a török seregek megállítására tett különböző, de végül is kisebb eredményeket hozó erőfeszítések nyomán a dél-balatoni hadiút fontos csomópontjánál, a szántódi révnél nagyarányú pusztulás észlelhető. Ez szerepelt az 1609-ben kiadott tihanyi urbáriumban, amely szerint Szamardy puszta területét a Várasendrédiek művelik... Fél évszázada puszta Szántho... A szomszédságban lévő magyar települések életében komoly törést és széles körű pusztulást okozott az 1593-ban induló és 1606-ban végződő tizenöt éves háború. Legfőképpen a háború folyamán a tatár csapatoknak az ország területén való teleltetése. Sok Balaton-parti és somogyi település ekkor vált végleg pusztává. A Balatontól 2,4 km-re délre fekvő szabadi-pusztatoronyi dűlő kiemelkedő magas dombján 1982. áprilisában előkerült, korsóba rejtett pénz és kincslelet (13. ábra) is egy ilyen 16. század végi hadieseménnyel kapcsolatos támadáshoz kapcsolható. Több mint ötezer darab I. Mátyás király (1458–1490) kisezüst dénárjaival kezdődő és az 1591-ig, tehát a 16. század végéig besorolható, különböző magyar és lengyel királyok kisebb nagyobb pénzérméi, így garasa és lengyel moneta jutott ekkor a birtokunkba. Vászonzacskóban ezüst hajkarikák, ezüstgyűrűk (köztük monogramos pecsétgyűrű), illetőleg sárkányos díszű darabok, csüngővel, karikán, valamint aranyozott ezüst, ékköves fejdísz volt elrejtve. A következő évben, vagyis 1983 nyarán a kincslelet előkerülési helyétől É-ra 150 méterre lévő Pusztatoronyi romnál végeztünk feltárást. (14. ábra) Megállapíthattuk, hogy a megmaradt É-i romfal, illetőleg a K-i sarok kőből készült. A további maradványokat már kutatóárkokkal, illetőleg szelvényekkel tisztáztuk. Kiderült, hogy a közel 20 méter hosszú, keskeny, 5–6 méter széles, félköríves szentélyű egyház az épületegyüttes D-i részén állt. D-ről egy kis, téglalap alakhoz hasonló torony (harangtorony?) ugrott ki belőle. A NY-i főbejáraton kívül egy kétosztású, valamint egy nagyobb toronyszerű épületből vezetett bejárat a templomba.

13. ábra: Balatonszabadi-Pusztatorony kincslelete, 1982.
(M. Hrotkó Zsuzsanna rajza)

 

14. ábra: Balatonszabadi-Pusztatorony 11–16. századi templom feltárási rajza (1983)
(M. Hrotkó Zsuzsanna rajza)

 

15. ábra: Díszes ezüst és bronz mellékletek a sírokból
(M. Hrotkó Zsuzsanna)

 

Úgy tűnik, hogy a hosszanti, román kori toronnyal, (Északon) sekrestyével rendelkező toronyhoz a 14–15. század folyamán épült hozzá, É-ról a vaskos kúria vagy toronyszerű kőépület.

Ez önmagában is egy különleges és bonyolult épületkomplexumot jelentett, amelyben a D-i a szakrális, míg az É-i szárny a világi, a lakás céljára szolgálhatott.

16. ábra: Különleges övdíszek, csatok a sírokból
(M. Hrotkó Zsuzsanna)

 

Sikerült NY-on a teljes temetőrészt meghatároznunk, amely 35 méter hosszan, egészen a domb aljáig húzódott körben. Különböző korú és rendeltetésű, főképpen 14–15. századi temetkezések különleges mellékletei (15–16. ábra) kerültek a felszínre. A templom közelében, tőle K-re volt szabadi falu, amelynek leletei, legfőképpen a díszes és díszítetlen kerámiák jutottak a felszínre. (17–18. ábra)

17. ábra: Árpád-kori díszített kerámiák Szabadi faluhelyről.

 

18. ábra: Bevágásokkal díszített kancsófülek.
(Rajzok: M. Hrotkó Zsuzsanna)

 

A domb DNY-i lábánál egy hat méter széles és 3 méter mély árok, a külső erődítés sáncárka létezett. (19. ábra) Az derült ki, hogy a 11– 13. században már létező kő és téglaegyházat a 14–15. században hozzáépítésekkel bővítették és támpillérekkel, új gótikus boltozattal látták el. Végül, valószínűleg a 16. század időszakában sánccal, árokkal is megerődítették. Az erődített templomtól D-re 150 méterre lévő ház padlója alá rejtették el az említett „kincsleletet”. Tulajdonosa, a ház nemesi gazdája rejthette el a padló alatti mélyedésbe az erre utaló pénzérmék tanúsága szerint 1591 után. Magyar nemesi tulajdonosa: Petky Ferenc vagy Farkas, a tizenöt éves háború egyik, a környék vagy szabadi ellen irányuló támadása előtt rejthette el a hosszabb időn át gyűjtött vagyonát a erődített templom D-i dombjának lábánál.

19. ábra: Balatonszabadi-Pusztatorony erődített egyháza
(M. Hrotkó Zsuzsanna)

 

A mai Balatonszabaditól É-ra meglévő Pusztatoronyi dűlő magasan kiemelkedő dombja a középkor adott szakaszában fontos figyelőhely is lehetett. Balatonszabadi korai templomának NY-i bejáratától 35 méterre megtalált 6 méter széles, 3 méter mély, V alakú árok körülvette az említett kőtornyot, a templomot és az udvarházat, amely persze csak a kisebb portyázó seregektől védte azt meg.

A Balatonszabadi-Pusztatoronynál álló erődített templomnak a sorsa egybefügghetett a közeli Fok sorsával is. (10. ábra) Éppen ezért röviden összefoglaljuk a Fok (Siófok) Törökvárával kapcsolatos forrásadatokat.

Siófok belterületén, Balatonkiliti északi végében, a kórház mellett keletre emelkedő dombon áll az egykori uradalmi magtár (Granarium) épülete. A hagyomány szerint itt törökkori vár volt, a Sió mai medrétől NY-ra 200 méterre. Az itteni egykori régi temető és a Kaposvár felé vezető országút miatt erősen bolygatott a terület, így ma várnak határozott nyomai nem látszanak.

1907-ben Kuzsinszky Bálint a Zsidótemetőtől É-ra lévő vasúti őrháztól D-re vastag kőfalmaradványokat, Sági Károly szerint a – 17. század első felében épült – foki Törökvár maradványait találta meg. Szerinte ez a Törökvár nem az úgynevezett Granarium-nál található. Ugyan a magtár Sió felé eső oldala mellett 1970-ben az akkori agyagbánya falában egy V alakú, feltöltődött árok keresztmetszete látszott. Vagyis elképzelhető az is, hogy a magtárnál csak a vasúti őrháznál megtalált Törökvár kisebb elővára, az úgynevezett tarisznya vára állhatott csak.

A Sió fontos akkori kettős torkolatánál az 1610-es években épült fel a foki Törökvár. Első írásos említését 1619-ből ismerjük: „... az Törökök a végzés ellen (ti. a zsitvatoroki békekötés tiltó rendelkezése ellenére) efféle erősségeket építöttenek. Az Dunántúl Fokot az Balaton mellett, holott annak előtte (ott) erősség nem volt.” Bél Mátyás 1731-ben erről az alábbiakat írta: „... A török a Sió folyó szöge (foka) előtt, ott, ahol a tóból kiömlik, egy védművet létesített, s azt mindaddig őrizte, amíg a Bécs alóli visszaszorítása (1683) nyomán kiüríteni nem kényszerült.” Veress D. Csaba kutató szerint: „az erősség magja a mai siófoki kórház közelében álló és egy Granariumnak nevezett dombon volt. Körülötte mocsaras terület „terpeszkedett”, keleti oldalán volt a sió, ahol a törökök balatoni hadi naszádjai és sajkái állomásoztak.”

A foki (siófoki) erőd és megerődített kikötő a balatoni török hadihajós fottilla legfőbb bázisa volt, ahonnét sorozatos támadásait indította a Balaton északi partvidéke ellen. Hegyi Klára szerint 1613-ban Fokán (siófokon) 57%-ban keresztények szolgáltak. 1628/29-ben a koppányi szandzsák katonái között a foki martalócok is szerepeltek. 1640-ben, 1647-ben Tóti Lengyel Gáspár szigligeti kapitány levelében is szerepel a foki török erőd és az 1000 ember átszállítására alkalmas sajkákból és apró hajókból álló foki török hajóhad. 1657-ben a török innen támadott a Balatonon át. Félelmetes lehetett ez a török hajóhad, mert még a keszthelyi palánkon kívül élő polgárok is kénytelenek adózni a foki török parancsnoknak. Erről az 1651. március 9-én kelt budai defterből tudunk.

Az 1683-as Bécs alatti vereség következtében elvesztették itteni erős pozíciójukat a törökök. 1684 szeptemberében Babócsay Ferenc veszprémi főkapitány Vázsony és Tihany 10-10 hajdújával a Balaton déli partvidékén a sió torkolatáig nyomult előre és elfoglalta a foki török erődöt és a megerősített kikötőt. Ekkor a tihanyi őrség a várat kifosztotta... A török olyan gyorsan menekült, hogy még tíz mázsa muníciót is a várban hagyott. 1704-ben ez a foki elhagyott török végház még állt. Valószínűleg még a kuruc kori harcokban is felhasználták és az 1700 évek első felében történt „újjátelepítéskor” bontották el. Kő és téglaanyagát több ma is talán még Siófokon álló régi házban esetleg fellelhetjük.

Balatonszabadi-Pusztatorony magyar kézben lévő erődített templomának első biztos pusztulási adatát pedig az előkerült úgynevezett kincslelet adta meg. A kincset tulajdonosa, egy Petky nevű magyar nemes rejtette el 1591 után a megerődített templom D-i területén álló háza padlója alá.

1593-tól a tizenöt éves háború végéig nyomom követhetők a hadiúton ide-oda vonuló és egymással harcban álló török és magyar seregek. A közeli kisebb várak: Endréd, Szemes is gyakran cserélnek gazdát. A nagyobbak, mint a közeli Tihany, Veszprém, Palota vagy Székesfehérvár ugyancsak hol magyar, hol török kézben vannak. Nagyarányú seregmozgások és a falvakat felemésztő „teleltetések” is folynak vidékünkön. Nyilvánvaló, hogy 1591 utáni időben az értékeit pénzével együtt környéket támadó török-tatár seregek elől rejthette el a Pusztatoronynál tulajdonos magyar nemes.

A néphagyomány szerint 1593–1596 között a tatárok révén pusztult el Zamárdi is. „... a vaskereszti tetőn, a Tatárcsapáson át rontottak le a falura, és felgyújtották. A falu elpusztult és maradék népét a leroskadó templom temette maga alá karácsony éjjelén.” Hasonló pusztulás érhette a pusztatoronyi templomot. A közelében elrejtett kincs ottmaradt, mert tulajdonosa időközben elmenekült és többé nem tért vissza a török kézre került Pusztatoronyi területre.

1606 után a Fok és környékén a török érdekeltség, mint azt láttuk különös jelentőséget nyert. A Somogyot ÉK-felől megközelítőknek nyilván itt kellett átkelniük a Sión, hogy továbbjuthassanak a rév irányába, illetőleg a megye belsejébe. Ezt a törökök is nagyon jól tudták! Nem beszélve arról sem, hogy 1606 után a Balaton déli partja, de az egész somogyi terület különösen fontos lett számukra. Nagy hadikikötőjüket sem véletlenül helyezték ide, Fokra. Innen próbálták meg az egész Balatont ellenőrzésük alá vonni, amellyel, mint láttuk jelentős sikereket is értek el.

A Balaton északi partján azonban a 17. század elejétől rendre történnek török bázis, illetőleg erődépítések. 1614-ben egy Molart nevű illetőnek a budai pasához benyújtott panasza nyomán tudjuk, hogy Balatonbogláron a törökök palánkot építenek a puszta szentegyházból. Nyilván az ott álló elhagyott templomot kezdte el a török várrá kiépíteni. Ez a sors érte 1600-as évektől a pusztatorony magyarok által elhagyott erődített templomát is. A török őrség megszállta és figyelőhelynek használta fel. Az itt állomásozó kisebb török őrség sikerrel vigyázhatta a közeli Balatont és a mellette vezető hadiutat.

Ezek alapján már nyugodtan kijelenthetjük, hogy szerintünk a jövőbeni különböző jellegű történeti és régészeti forráskutatások még több és nagyon fontos példákkal is szolgálhatnak az 1575–1606 közötti időszakban Somogy dél-balatoni, illetőleg ÉK-i részén folytatott török és magyar templomerődítésekre.

 

V. Rövid összegzés

 

Dolgozatunkban Somogy ÉK-i részének 16–17. századi végvári időszakával foglalkoztunk, elsősorban abból a szempontból, hogy milyen szerepet is játszottak benne az erődített egyházak: a templomok és a kolostorok.

Tab és vidékére ugyanis szinte alig van forrás vagy csak nagyon kevés adat utal a középkorban már virágzó települések és egyházak pusztulására és azok későbbi sorsára. Az is magyarázat lehet erre, hogy ezen a területen több esetben – az elpusztult települések helyére – a 18. század elején vagy első felében teljesen új népesség: német vagy szlovák, vagy más vidék magyarsága érkezett.

Nyilván már az is jelzés értékű, hogy – néhány forráson kívül – alig ismerjük ezen települések elpusztulásának pontos körülményeit, illetőleg adatait. Éppen ezért kívántuk egy itteni nagyobb tájegység, ÉK Somogy 1544–1606. közötti időszakának meghatározó hadieseményeit, illetőleg a települések életében nagyon fontos szerepet játszó egyházaik sorsát végig követni. Szerintünk ezekből ugyanis megkaphatunk egy olyan törvényszerűséget, amely alapján – az ismeretlen adatok helyére – behelyezhetjük a valószínűsíthető történést, illetőleg a még történelmi hitelességgel elfogadható múltjuk rekonstrukciós képeit.

Munkánk után megállapíthattuk, hogy Tab és környéke, de általában Somogy ÉK-i része már az első török eredményes hódoltató hadjárattól, azaz 1543–1544-től kezdve egészen 1606-ig, vagyis a tizenöt éves háború – embert nem kímélő, sőt elpusztító – időszakáig rendkívül exponált, sőt a különböző hadak útjába eső, egyfajta háborús célterületté vált.

Legelőször csak szemes és Endréd, valamint Karád török várainak, majd 1555-től Koppány szandzsákszékhelynek közelsége volt az itteni települések életére, többnyire negatívan meghatározó. A nap, mint nap itt folytatott török–magyar végvári harcban magyar oldalról a megerődített Fonyód egyháza és Tihany bencés apátsága játszott különleges szerepet. 1544–1575 között időben Fonyód, valamint a hátországát védő Csákány és Szőcsény erődített kolostorainak volt elsősorban köszönhető a dél–balatoni vidék keresztény kézben való megmaradása.

Tihany végvára a bencés apátság itteni birtokainak, míg Fonyód a tóti Lengyel család jövedelméért harcolva egyben a saját létért és fennmaradásáért is küzdött. Az is nyilvánvaló, hogy a kor hadiszelleme és hadparancsa szerint jártak el, időnként a különböző értékeket sem kímélve. Ezek a hadparancsok pedig többnyire a változó hadiérdekek szerint szabták meg egy-egy település, vagy a bennük lévő stratégiai fontosságú épületek, így az alapvetően fontos egyházak sorsát.

Dolgozatunk elolvasása után az érdeklődőnek aligha kérdéses, hogy milyen sorsa is lehetett Tab nagyon korai és igen jelentős Szent Péter egyházának. Virágzó középkori léte után csupán egy hasonló titulusú egyház ottani 18. századi építéséről vannak adataink. Az eredeti templomra vonatkozó források nem írták le azt, hogy melyik időszakban és milyen módon is érhette el a tabi középkori egyházat a pusztulás. Mi nagy valószínűséggel leírhatjuk, mivel Nagy-Kapoly településéhez és egyházához hasonlóan ugyancsak a fontos hadiút mellett feküdt, így talán vele azonos módon és egy időben pusztulhatott el. Az is lehetséges, hogy a harcok elől egyszerűen védettebb helyre is vándorolhattak a lakók.

Hiszen Nagy-Kapoly lakói is, odahagyva a mai Kapolypuszta melletti dombon, az igen forgalmas helyen lévő templomukat és faluhelyüket, átvándoroltak a védettebb, Kis-Kapoly völgyébe. Magyar Eszter szerint a környék legkésőbb, 1679 után elhagyott települése volt éppen ez a Nagy-Kapoly.

Nagy-Kapoly templomát a mai Kapoly lakói erődítettnek, így a török időkben létező, egyfajta fontos figyelőhelynek tartják. Ennek meglehetett a valós alapja, amire éppen a – többnyire a török által erődített helyként vagy végvárként felhasznált – ságvári, kőröshegyi és balatonszabadi-pusztatoronyi egyházak általunk kiderített esetei adták a legjobb példákat.

Felvethetnénk azt is, hogy a török saját imahelyként, dzsámijaként is felhasználhatott több itteni keresztény templomot. Erre valóban a nagyobb helyeken, mint Pécs vagy Szigetvár esetében, ugyancsak megvannak a példáink. (Persze, mivel ezeket a templomokat valóban saját imahelyként, dzsámiként felhasználták és az ostromok során vagy utána nem pusztították el, viszonylag jó állapotban ma is megmaradtak.)

A leggyakrabban azonban a harc hevében egy-egy nagyobb ütközet során, ahogy a sokat is idézet Dzselálzáde Musztafa is írta: „a templomok kigyulladtak, leégtek, a füst eltakarta az eget.” Nyilvánvaló, hogy itt is az ellenség harcolt az ellenség ellen, török a magyar ellen. Mi is többnyire azt bizonyíthattuk tanulmányunkban, hogy a templomok felgyújtását, lerombolását vagy várként való felhasználását mindenkor a stratégiai, sőt a hadiérdek határozta meg. Erős falaik és magas tornyaik ugyanis mindig védelmet nyújthattak az ellenségnek, vagy az odamenekült lakosságnak. Ezért volt szükség a gyakori megsemmisítésükre vagy lebontásukra!

Világos tehát, hogy a törökök is elsősorban katonai szempontból és nem a keresztények iránti gyűlöletből rontották le az egyházakat. (Annál is inkább, mivel a somogyi, így a koppányi szandzsák végváraiban 1570-től az 1600-as évek elejéig bezárólag ismert forrásadatok szerint a török várőrség fele, de 30–40%-a biztosan keresztény volt.)

Több esetben a törökök ezt a romboló munkát a reformátussá lett gyülekezetek tagjaival végeztették el. Így például az Alsó-Segesden egykor állt középkori katolikus templomoknak azért nem maradt meg még az alapjuk sem, mert 1570-ben a Várhegyen épülő török palánkvárhoz a helyi protestánsok kézről kézre adogatva juttatták el az építőanyagot. Erről legelőször a helyi szájhagyományon keresztül maradtak fenn írásos források.

Sajnos erről az ÉK-i vidékről, legalábbis egyelőre, nem ismertek az olyan adatok például, miszerint a magyar lakosság pénzt fizetve a török parancsnoknak, megmentette volna a lebontástól templomát. Ilyen adatunk van Baranyából, éppen a kezdeti időből, 1546-ból több is. Itt a sellyeiek 80, a nagyharsányiak 100 ezüstön oltalmazták meg templomukat a lebontástól.

Számunkra viszont nagyon fontosak voltak az általunk felhasznált – a régészeti kutatásokkal kombinált – történeti források. Ez adta meg számunkra például a kőröshegyi török végvár eredetét és kialakulásának nem elhanyagolható hadi és kultúrtörténeti szerepét. Újra megállapíthattuk hogy a bencés rend korai építkezései ezen a vidéken is a bonyolultabb rendszerű, kőtemplomokat produkálta. Ezeket a fontos és jó fekvésű helyeken fekvő épületeket előszeretettel hasznosították saját céljaikra, így erődítésre is a törökök.

Balatonszabadi-Pusztatorony 1591 utáni kincsleletének váratlan előkerülése és az azt követő ásatás során bebizonyosodott az, hogy nem csak véletlenül Pusztatorony ma is a hely neve.

Munkánk nyomán erről is kiderült, hogy a 16. században és talán utána is magyar, majd török erődített egyház, azaz figyelőhely volt itt is, amely vigyázta a Fok és Somogy belsejébe vezető hadiutat.

Ezek és az általunk most felhasznált különböző kutatási anyagok azt is bizonyítják, hogy még érdemes és minél több oldalról és szempontból szükséges megvizsgálni egy-egy vidék már ismertnek tűnő korszakát. Ez persze, csak akkor lehetséges igazán, ha megvan erre a nagyon fontos, mint itt is most, a legkisebb történeti és a régészeti értéket megbecsülő, helyi igény.

 


 

IRODALOM

 

a 800 éves igal (Szerk.: Czanyó Sándorné) Kaposvár, 1993, 3–31.

Aradi Csilla: Adalékok a Várdai család XIII–XVI. századi történetéhez LÉ 28. 3–10.

Aradi Csilla: Somogy megye Árpád-kori és középkori plébániaszervezetének létrejötte és megszilárdulása Budapest, 2005. 1–300.

Ágh Géza: A szőcsényi leletről. ArchÉrt u. f. 7. 1887. 434–435.

Badál Ede: Kőröshegy középkori templomainak történetéről. Budapest, 1955.

Bakay Kornél: Előzetes jelentés a somogyvári bencés apátság 1972–73. évi feltárásáról. SMK 1. 1973. 341–347.

Bakay Kornél: Második jelentés a somogyvári bencés apátság feltárásáról (1974–75). SMK 2. 1975. 191–206.

Bakay Kornél: Somogyvár bencés apátság romjai. TKM 20. Budapest, 1985.

Bakay Kornél: Feltárul a múlt? A múlt jövője. in: Múzsák. Budapest, 1989. 101–316.

Bakay Kornél: Somogyvár-Kupavárhegy in: Régészeti kutatások Magyarországon 2002. (Szerk.: Kisfaludi Júlia) Budapest, 2004. 266–267.

Bánkuti Imre: Tolna megye a Rákóczi-szabadságharcban (1703–1711). in: Tanulmányok Tolna megye történetéből II. Szekszárd, 1979.

Békefi Remig: A Balaton környékének egyházai és várai a középkorban. Budapest, 1907.

Belényesy Károly: Templom körüli erődítés Balatonszárszó határában. in: Cseri M. – Tárnoki J. (szerk.): Népi építések a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig. Szentendre – Szolnok. 2001. 421–435

Belényesy 2003 a Belényesy Károly: Középkori refugium Balatonszárszó határában (Előadás). Konferencia a Magyar Nemzeti Múzeumban 2003. május 13–16. (Szerk. Ritoók Ágnes) Budapest. 19.

Belényesy 2003 b Belényesy Károly: Balatonszárszó, Kiserdei-dűlő. RKM 2000. (Szerk: Kisfaludi Júlia) Budapest. 92–94.

Belényesy Károly – Marton Tibor – Oross Krisztián: Balatonszárszó – Kiserdei-dűlő. in: A tervezett M7-es autópálya Somogy megyei szakaszán 2000–2001-ben végzett megelőző régészeti feltárások előzetes jelentése. (Szerk.: Király István Szabolcs) II. Kaposvár. 2002. 9–14.

Bél, Matthias: Compendium Hungariae Geographicum ad exemplar Notitiae Hungariae Novae Historico – Geographicae, in partes IV. Posonii et Cassoviae 1777. Különös részben a 2. fejezet Somogyvármegye. SMK 8. 1987. 105–107.

Bendefy László: Mikoviny Sámuel Somogy megyei térképei. LÉ 7. 1976. 131–163.

B. Benkhard Lilla – Lukács Zsuzsa: Lengyeltóti plébániatemplom. (TKM Kiskönyvtára 549) Budapest, 1996.

Bilkei Irén: A zalai és kapornaki konventek hiteleshelyi levéltárainak regesztái 1542– 1544. (Zalai Gyűjtemény 54) Zalaegerszeg, 2002.

Bóna István: Az Árpádok korai várai. Debrecen., 1998.

Borsa Iván: A szenyéri uradalom Mohács előtti oklevelei. (Második, befejező közlemény) LÉ 10 1979. 59–150.

Borsa 1980 a) Borsa Iván: Egy középnemesi család a középkori Somogyban. Az Antimus család, elődei és rokonai. lé 11. 3–46.

Borsa 1980 b) Borsa Iván: A mohács előtti megyei archontológia ügye. in: Ünnepi tanulmányok Sinkovics István 70. születésnapjára. (Szerk.: Bertényi Iván) Budapest. 45–57.

Borsa Iván: A szenyéri uradalom Mohács előtti iratanyagának vizsgálata. in: Mályusz Elemér emlékkönyv (Szerk.: h. Balázs Éva – Fügedi Erik – Maksay Ferenc). Budapest. 1984. 59–76.

Borsa Iván: Csepelyi falukép 1412-ből. LÉ 18. 1987. 3–39.

Borsa Iván: Az országbíró által öt törvénykezési ülésszakon megbírságolt Somogy megyeiek lajstroma (1437–1447). LÉ 19. 1988. 3–40.

Borsa Iván: a Mérey család levéltára 1265–1526 (Forrásközlés). LÉ 24. 1993. 3–26.

Bozsoky Pál Gerő: Segesdi krónika. Szeged, 1993. (Veszprémi Egyházmegye Múltjából 15.)

Bubics Zsigmond: Esterházy Pál Mars Hungaricusa. Budapest., 1895.

Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. II. Budapest., 1894.

Csorba Csaba: Erődített és várrá átalakított kolostorok Dél-Dunántúlon a törökkori végvár rendszerben. LÉ 5. 1974. 13–47.

Dávid Géza: A simontornyai szandzsák a 16. században. Budapest, 1982.

Dávid Géza: Szigetvár 16. századi bégjei. in: Szita 1993. 159–191.

Deákvarga Dénes: Kaposvár és Bát, a két szomszédvár. Somogyi Honismeret 1998. I. 9.

Deákvarga Dénes: Hol rejtőzik Kaposvár vára? LÉ 24. 1993. 31–46.

Dobai András: Somogy megye az első katonai felvétel (1782–1785) idején. LÉ 14. 1983. 81–161.

Dornyay Béla: A balatonszemesi Bolondvár. ifjúság és Élet 7. 1932. 236–240.

Dornyay Béla: A somogyvármegyei Szőcsény és Csákány várairól. Vasi Szemle 4. 1937. 204–213.

Dornyay Béla – Vigyázó János: Balaton és környéke részletes kalauza. Budapest., 1934.

Draveczky Balázs: Somogy megye régészeti képeskönyve. Kaposvár, 1970.

Draveczky Balázs – Sági Károly – Takáts Gyula: A Somogy megyei múzeumok régészeti adattára. Kaposvár, 1964.

Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban (1387–1437). Budapest, 1977.

Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. I–II. Budapest, 1996.

Engel Pál: Magyar középkori adattár. Magyarország világi archontológiája, 1301–1457. Középkori magyar genealógia. PC-CD ROM Budapest, 2001.

Entz Géza – Gerő László: A Balaton környékének műemlékei. Budapest., 1958.

Erdélyi László: A pannonhalmi főapátság története. Pannonhalmi Szent Benedek Rend története. III. Budapest., 1905.

Esze Tamás: Kuruc vitézek folyamodványai 1703–1710. Budapest, 1955.

Esterhazy Pál: Mars Hungaricus (Szerk.: Iványi Emma és Hausner Gábor) Zrínyi Könyvtár III. Budapest, 1989. sajtó alá rendezte és a Mars Hungaricus latin szövegét magyarra fordította, a Visszaemlékezés, valamint a levelek jegyzeteit és az Esterhazy Pál című kísérőtanulmányt írta Iványi Emma. Bevezette és szerkesztette, a Mars Hungaricus jegyzeteit – Iványi Emma gyűjtésének felhasználásával írta Hausner Gábor.

Etényi Nóra, G.: „Szigetvár 1664. évi ostroma”. Egy téves hír analízise – és a Zrínyi hagyomány. Történelmi szemle 41 (1999) 209–227.

Karácson Imre: Evlia Cselebi török világutazó Magyarországi utazásai. I–II. Budapest., 1908.

Evlia Cselebi török világutazó Magyarországi utazásai 1660–1664. Budapest., 1985.

Feldzüge des Prinzes Eugen von Savoyen. I. Serie. VI. Band. Wien, 1870.

Fenyvesi László: Az igali portya és a körmendi kótyavetye balkáni tanulságai. (Adalék a hódoltsági rác-vlach-iflák-vojnik problematikához, 1641) in: Magyar és török végvárak (1663–1684) Szerk.: Bodó Sándor és Szabó Jolán (Studia Agriensa 5) Eger, 1985. 199–218.

Ferenczy Károly: A balatonszentgyörgyi Csillagvár. Műemlékvédelem 2. 1958. 95– 104.

Fitz Jenő: A fonyódi vár feltárása. Alba Regia 2–3. 1961–1962. 104–114.

Fügedi Erik: a 15. századi magyar arisztokrácia mobilitása. Történeti statisztikai Kötetek. Budapest, 1970.

Fügedi Erik: Vár és társadalom a 13–14. századi Magyarországon. Budapest, 1977.

Gallina Zsolt: Fonyód-Bézseny-puszta. in: Honti Szilvia stb.: A tervezett M7-es autópálya Somogy megyei szakaszának megelőző régészeti feltárása (2002–2003). Előzetes jelentés III. Somogy megyei Múzeumok Igazgatósága, MTA Régészeti Intézete. SMK 16. 2004. 34–40.

Gál József: Bevezetés, birtokok, falvak a szenyéri uradalom okleveleiben, a tapsonyi Anthimus család és Szenyér in: Szenyér története 1994. i3–62.

Genthon István: Magyarország művészeti emlékei. I. Budapest, 1951.

Genthon István: Magyarország művészeti emlékei. I. Dunántúl. Budapest, 1959.

Gerecze Péter: A somogyvári Szent Egyed (Aegidius)-monostortemplom maradványai. Archaeologiai Közlemények 20. 1897. 131–160.

Gerecze Péter: A műemlékek helyrajzi jegyzéke és irodalma. (Magyarország műemlékei 2. szerk.: Forster Gyula) Budapest, 1906.

Gerő László: Magyarországi várépítészet. Budapest, 1955.

Gerő László: Magyar várak. Budapest, 1968.

Györffy György: A honfoglaló magyarok települési rendjéről. archÉrt. 1970. 191– 238.

Györffy György: István király és műve. Budapest, 1977.

Györffy György: Kaposvár az Árpád-korban. in: Kaposvár 1975. 63–73.

Györffy György: A szent László-kori Somogyvár ... Szent László és Somogyvár. in: Tanulmányok a 900 éves somogyvári bencés apátság emlékezetére (szerk.: Magyar Kálmán) Kaposvár, 1992.

Hatházi Gábor: a török palánkok kutatásának újabb eredményei Fejér megyében in: A hódoltság régészeti kutatása Opuscula Hungarica III. (Szerk.: Gerelyes Ibolya és Kovács Gyöngyi) Budapest, 2002. 107–128.

Henger László: Szenyér hősi küzdelme az életért. in: Szenyér története (Szerk.: Gál József) Szenyér, 1994. 140–151.

Hegyi Klára: Egy világbirodalom végvidékén (Magyar História) Budapest, 1976. 5– 292.

Hegyi Klára: „Aranyásó Szpáhik” a királyi Magyarországon. in: A tudomány szolgálatában. Emlékkönyv Benda Kálmán 80. születésnapjára. (Szerk.: Glatz Ferenc) Budapest, 1993. 103–111.

Hegyi Klára: Török berendezkedés Magyarországon (História Könyvtár. Monográfák 7.) Budapest, 1995.

Hegyi Klára: Balkáni katonák és katonaparasztok a budai vilájetben in: A hódoltság régészeti kutatása Opuscula Hungarica III. (Szerk.: Gerelyes Ibolya és Kovács Gyöngyi) Budapest, 2002. 21–36.

Herk Mihály: Karád története. Karád, 1985.

Hazai Okmánytár III. Győr, 1866.

Hoss József: A kaposvári plébánia története. in: A veszprémi egyházmegye múltjából. (Szerk.: Pfeiffer János). Veszprém, 1948.

Hóvári János: Fonyód a török hódítás korában. in: Fonyód története (Szerk.: Kanyar József) Kaposvár, 1985. 113–166.

Hungler József: A törökkori Veszprém. Veszprém, 1986. 1–116.

Jáger Márta: Mesztegnyő (Szerk.: Bősze Sándor) Budapest, 2001. 5–214.

Jankovich B. Dénes: Adatok a Rinya-völgy középkori településtörténetéhez. LÉ 7. 1976. 3–37.

Kanyar József: Somogy megye levéltára. Kaposvár, 1962.

Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról. Kaposvár, 1989.

Kanyar József (szerk.): Kaposvár. Várostörténeti tanulmányok. Kaposvár, 1975.

Kerecsényi Edit: Kanizsa és környéke helyzete 1594–97 között Haym Kristóf várkapitány és a bécsi udvar levelezése tükrében. in: Szita 1993. 251–274.

Kiss Gábor: Várak, várkastélyok, várhelyek Magyarországon. Budapest, 1984.

Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. I–II. Budapest., 1988.

Kiss Z. Géza: A baranyai reformáció történetéhez in: Szita 1993. 293–314. (Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és a vár felszabadításának 300. évfordulójára (1989) Pécs, 1993. (Szerk.: Szita László)

Kocztur Éva: Somogy megye régészeti leletkatasztere. RF Ser. II. 13. Budapest, 1964.

Komjáthy Miklós: A középkorvégi Kaposvár. in: Kaposvár 1975. 75–92.

Koppány Tibor: A Balaton környékének műemlékei, Budapest, 1993.

Koppány Tibor: A középkori Magyarország kastélyai (művészettörténeti Füzetek 26) Budapest, 1999.

Koppány Tibor – Sági Károly: A kereki Fehérkő vár története (SMF 9) Kaposvár, 1967.

Költő László: Somogysámson-Marótpuszta – Agyagbánya. 16. századi templom körüli temető feltárása. in: A középkori templom körüli temetők kutatása. Konferencia a Magyar Nemzeti Múzeumban 2003. május 13–16. (Szerk.: Ritoók Ágnes) Budapest

Költő László: Somogysámson, Marótpuszta, agyagbánya. in: Régészeti kutatások Magyarországon 2000. (Szerk.: Kisfaludi Júlia) Budapest. 203–204.

Költő László: Somogysámson, Marótpuszta. in: Régészeti kutatások Magyarországon 2001 (szerk.: Kisfaludi Júlia) Budapest. 214–215.

Költő László – Dobó Bernadett: Egy 15–16. századi veretes öv restaurálása és rekonstrukciója. SMK 16. 2004. 237–241.

Kubinyi András: A kaposvári uradalom és Somogy megyei familiárisok szerepe Újlaki Miklós birtokpolitikájában (adatok a XV. századi feudális nagybirtok hatalmi politikájához). LÉ 4. 1973. 26–30.

Kubinyi András: Mezővárosok egy városmentes tájon. A középkori Dél-nyugat Magyarország. A Tapolcai városi múzeum Közleményei 1. 1989. 319–330.

Nagybirtok és főúri rezidencia Magyarországon a XV. század közepétől mohácsig a Tapolcai városi múzeum Közleményei 2. Tapolca, 1992. 211–229.

Kubinyi András: Egy üzletelő diplomata várúr mohács előtt: Ákosházy Sárkány Ambrus. in: Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára. Tanulmányok. (Szerk.: Pammer Nóra). Budapest, 1994. 263–289.

Kumorovitz L. Bernát: Veszprémi regeszták. Budapest, 1955.

Kuzsinszky Bálint: A Balaton környékének archeológiája Budapest, I–II. 1920.

Lipp Vilmos Levele Keszthely vidéki ásatásairól. archÉrt 12. 1885. 231–233.

Lipp Vilmos Levele legújabb Keszthely vidéki kutatásairól. archÉrt 6. 1886. 41–43.

Lukács Károly: Magyar Biológiai Kutató intézet munkái XV. Tihany, 1943.

Magyar Kálmán: Előzetes jelentés az ötvöskónyi reneszánsz várkastély feltárásáról (1966–1972). SMK 1. 1973. 349–356.

Magyar Kálmán: Az ötvöskónyi Báthory várkastély. (SMF 18). Kaposvár, 1974.

Magyar Kálmán: Régészeti kutatások a középkori Hedrehely területén. (adatok Hedrehely mezőváros középkori történetéhez) SMK 3. 1978. 161–184.

Magyar Kálmán: Somogyvár ispánsági- és megyeközpontról. LÉ 10. Kaposvár, 1979. 3–49.

Magyar Kálmán: Kaposszentjakab. (TKM 68) Budapest, 1981.

Magyar Kálmán: A somogyi XIV–XV. századi mezővárosi fejlődés történetéről SMK 1982 5. 69–90.

Magyar 1983 a Magyar Kálmán: Az Árpád-kori Somogy francia kapcsolatairól. SMK 6. 13–108.

Magyar 1983 b Magyar Kálmán: Szántód puszta és környéke a középkorban. Budapest.

Magyar Kálmán: Források Somogy honfoglaló nemzetségéről. Adatok a magyar nemzetségi szervezet középkori történetéhez. LÉ 1984. 15. 3–40.

Magyar 1985 a Magyar Kálmán: Fonyód története az őskortól a középkorig. in: Fonyód története (Szerk.: Kanyar József). Kaposvár. 25–104.

Magyar Kálmán: Az utolsó nagy magyar polihisztor, Fonyód régésze. (Bacsák György 1870–1970). in: Fonyód története (Szerk.: Kanyar József) Kaposvár. 5–23.

Magyar Kálmán: A segesdi királynéi ispánság történetéről (XI–XV. század) LÉ 16. 3–76.

Magyar Kálmán: A középkori Segesd város és megye története, régészeti kutatása. Egy királynéi központ a X–XIII. században. in: Somogyi Almanach 45–49. Kaposvár. 3–184.

Magyar Kálmán: A főnyed-várszigeti és vörs-pogányszigeti feltárások eredményei. in: Konferencia a Kis-Balaton régészeti kutatásáról 1988. október 18–19. (Kiadvány) 25–26. Kaposvár.

Magyar Kálmán: Boglárlelle a honfoglalástól a késő középkorig. in: Boglárlelle. Tanulmányok. (Szerk.: Laczkó András) Kaposvár. 43–80.

Magyar Kálmán: A középkori kaposvári vár. (Kaposvári Kiskönyvtár 5.) Kaposvár.

Magyar Kálmán: Kaposvár – Kapos(zselic)szentjakab. TKM 68. Budapest.

Magyar Kálmán: Siófok története a honfoglalástól a mohácsi vészig. in: Siófok, 1989. várostörténeti tanulmányok (Szerk.: Kanyar József). Kaposvár.

Magyar Kálmán: Babócsa története a honfoglalástól a mohácsi vészig. in: Babócsa története. Tanulmányok a község régmúltjából 1040–1990. (Szerk.: Magyar Kálmán) Babócsa, 1990. 15–219.

Magyar Kálmán: Marcali története a honfoglalástól a mohácsi vészig. in: Marcali története (Szerk.: Kanyar József – Laczkó András). Kaposvár. 61–97.

Magyar Kálmán: Somogyvár Magyarország virágzó Árpád-kori központja. (Források a XI–XIV. századból) és Somogyvár és Saint-Gilles régészeti emlékei... Különös tekintettel a somogyi Árpád-kori francia–magyar kapcsolatokra. in: Szent László és Somogyvár. Tanulmányok a 900 éves somogyvári bencés apátság emlékezetére. (Szerk.: Magyar Kálmán) Kaposvár. 11–53, 155–220.

Magyar Kálmán: A honfoglalásés Árpád-kor régészeti emlékei. Nemzeti történelmünk I. Jubileumi kötet. Kaposvár.

Magyar Kálmán: Szigetvár és a dél-somogyi mezővárosok, várak kapcsolata 1526– 1664 között (különös tekintettel Babócsára és Kálmáncsára). in: Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történelmi konferencia előadásai a város és a vár felszabadításának 300. évfordulóján (1989). (Szerk.: Szita László). Pécs. 219–240.

Magyar Kálmán: Várak, erődítmények kutatásának módszertana (Árpád-kori várak és települések a Dél-Balaton vidékén). in: A harmadik (tapolcai) magyar Történelmi iskola előadásai és iratai. A Zürichi Magyar Történelmi Társulat Kiadványa. Budapest–Zürich. 12–22, 136–141.

Magyar Kálmán: A babócsai Nárciszos-Basakert Árpád- és középkori településtörténete a régészeti kutatások alapján (különös tekintettel a terület XIV–XVII. századi várára). SMK 10. 73–91.

Magyar Kálmán: Nagyatád és környéke XI–XV. századi településtörténete (különös tekintettel a várak és a települések rendszerére) SMK 12. 113–159.

Magyar Kálmán: Somogyi reneszánsz várkastélyok kőfaragványairól. Az ötvöskónyi és koroknyai (korotnai) várkastélyok kőemlékeinek periodizációs problémái. Magyar egyháztörténeti évkönyv 2. 115–131.

Magyar Kálmán: A segesdi mezőváros XVII. századi kovácsműhelye (régészeti leletek az 1987-es feltárásból). SMK 13. Kaposvár, 1998. 155–184

Magyar Kálmán: A segesdi mezőváros XVII. századi kovácsműhelye (előzetes közlemény az 1987-es feltárás régészeti leleteiből). The Tools of the 17. th c. Forge in oppidum Segesd (Preliminary report). in: Gömöri János (szerk.): Hagyományok és újítások a korai középkori vaskohászatban. Traditions and innovations in the Early Medieval Iron Production) Sopron – Somogyfajsz, 1999. 230–240.

Magyar Kálmán: Szent István államszervezésének régészeti emlékei. Segesd–Kaposvár, 2001.

Magyar Kálmán: Babócsa-Nárciszos. in: Török hódoltságkori települések régészeti emlékei. A hódoltság régészeti kutatása. Opuscula Hungarica III (Szerk. Gerelyes Ibolya – Kovács Gyöngyi) Budapest, 2002. 91–98.

Magyar Kálmán: Kaposvár, Vár. in: Régészeti kutatások Magyarországon 2000. (Szerk.: Kisfaludi Júlia) Budapest 155–157.

Magyar Kálmán: Taszár története és régészeti lelőhelyei. (Kézirat) Kaposvár.

Magyar Kálmán: A kaposvári vár területén végzett legújabb régészeti ásatások eredményei. SMK 16. Kaposvár, 2004. 187–222.

Magyar Kálmán – Nováki Gyula. Somogy megye várai a középkortól a kuruc korig. Kaposvár, 2005.

Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387–1437. Budapest, 1984. a térképen Babócsa, Csurgó és Kaposvár szerepel, mint Zsigmond-kori vár

Margittay Rikárd: A szemesi Bagolyvár. Balatoni Kurir. 1943. szeptember 30.

Marosi Endre: Itáliai hadiépítészek részvétele a magyar várrendszer kiépítésében. HK 21. 1974. 28–74.

Melhárd Gyula: Néhány Somogy megyei körsáncos őrhalomról. A Somogy-vármegyei Régészeti és Történelmi Társulat Évkönyve 1879–81. 41–49.

Merényi Lajos: A török végek őrhada 1577-ben. HK 7. 1894. 259–262.

Miklós Zsuzsa: Árpád-kori (XII–XIV. századi) kisvárak Magyarországon. in: Középkori régészetünk újabb eredményei és időszerű feladatai (Szerk.: Fodor István – Selmeczi László). Budapest, 1985. 143–156

V. Molnár László: Kanizsa vára a török félhold uralma alatt (1600–1690). SMK 7. Kaposvár, 1985. 47–92.

Móricz 1960 a Móricz Béla: A balatonszentgyörgyi „Csillagvár” építéstörténete. Műemlékvédelem 4. 82–90.

Móricz Béla: A balatonszentgyörgyi Csillagvár (Somogyi séták 11) Budapest.

Nagy Iván: Magyarország családai címerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Pest, 1862.

Nagy Emese: Előzetes jelentés a kaposszentjakabi apátság feltárásáról. SMK 1. Kaposvár, 1973. 335–339.

Nováki Gyula: Két Somogy megyei középkori vár új felmérése. Műemlékvédelmi Szemle 1996/1. 47–51.

Pálffy Géza: A Magyarországi és délvidéki végvárrendszer 1576. és 1582. évi jegyzékei. Hadtörténeti Közlemények 108. 1995. 114–185.

Pálffy Géza: Várfeladók feletti ítélkezés a 16–17. századi Magyarországon levéltári Közlemények 68. 1997. 199–221.

Pálffy Géza: A császárváros védelmében. A győri kapitányság története 1526–1598. Győr, 1999.

Pálffy Géza: Európa védelmében. haditérképészet a Habsburg Birodalom Magyarországi határvidékén a 16–17. században. Pápa, 2000.

Pálffy Géza: A Bajcsavárig vezető út: a stájer rendek részvétele a Dél-Dunántúl törökellenes határvédelmében a XVI. században. Hadtörténelmi Közlemények 116. 2003. 463–499.

Pesty Frigyes: Helységnévtár. Somogy vármegye (Kézirat. Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár) 1864.

Péter Katalin: A magyar romlásnak századában Budapest, 1975. 5–204.

Reöthy Ferenc: Kőröshegy. TKM 325. Budapest, 1988.

Rómer, Flóris: Résultats généraux du mouvement archéologique en Hongrie. in: Compte-Rendu de la huitiéme session á Budapest 1878. Budapest.

Ruzsás Lajos: Városi fejlődés a Dunántúlon a XVI–XVII. században. in: Szigetvári emlékkönyv Szigetvár 1566. évi ostromának 400. évfordulójára (Szerk.: Ruzsás Lajos) Budapest, 1966. 33–46.

Sági Károly: Siófok török vára. in: Siófok. Várostörténeti tanulmányok. (Szerk.: Kanyar József) Kaposvár, 1989. 129–141.

Sándorf György: A magyar várépítészet korai szakaszáról, irodalmi adatok és terepbejárások alapján. archÉrt 106. Budapest, 1979. 244–254.

Sátori János–Henger László: A szenyéri vár. in: Szenyér története (Szerk.: Gál József) Szenyér, 1994. 63–122.

Solymosi László: A hódoltság néhány somogyi település történetében LÉ 8. Kaposvár, 1977. 11–64.

Solymosi László: Nagybajom és pusztáinak története a kora középkortól a jobbágyfelszabadításig. in: Mikóczi Alajos – Solymosi László: Nagybajom története. Kaposvár, 1979. 15–325.

Somogy Megye földrajzi nevei (Szerk.: Papp László – Végh József) Budapest, 1974.

Csánki Dezső (szerk.): Somogy vármegye. (Magyarország Vármegyéi és Városai) Budapest é. n. (1896)

Sörös Pongrác: A tihanyi apátság története. Második korszak. Budapest, 1911.

Szakály Ferenc: A babócsai váruradalom 1561-es urbariuma és a babócsai vár 1563-as leltára. LÉ 2. Kaposvár, 1971. 51–89.

Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl kereskedelmi útvonalai a XVI. század derekán. LÉ 4. Kaposvár, 1973. 55–112.

Szakály Ferenc: Kaposvár a török időkben. in: Kaposvár 1975. 99–127.

Szakály Ferenc: Baranya megye hódoltsági történetének kutatási feladatairól. in: Szita 1993. 11–23.

Szalay Ágoston: Négyszáz magyar levél 1504–1560. Magyar levéltár 1. pest, 1861. 1–283.

Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. (A szigetvári történész konferencia előadásai a város és a vár felszabadításának 300. évfordulóján 1989.) Pécs, 1993.

Takács Ince: Szent Ferenc fai a Veszprém egyházmegye területén, különös tekintettel a XVII. és XVIII. századra. Veszprém, 1948.

H. Takács Marianna: Magyarországi udvarházak. Budapest, 1970.

Takáts Sándor: Régi magyar asszonyok. Budapest, 1914.

Thury József: Török hadak Magyarországon 1526–1566. Kortárs török történetírók naplórészletei. (Thury József fordításait Kiss Gábor válogatta, jegyzeteket bővítette) Budapest, 1984.

Tímár György: Királyi sziget. Szigetvár várgazdaságának iratai 1546–1565. Pécs, 1989.

Tolnai Gergely: Templomvárak, erődtemplomok Magyarországon. Esztergom, 2001.

Tóth Péter: Somogy vármegye leírása 1812-ből. LÉ Kaposvár, 1988. 19. 41–91.

Tóth Sándor László: A mezőkeresztesi csata és a tizenötéves háború Szeged, 2000. 1–313.

Tóth Tibor: Elfelejtett somogyi várak (Külső-somogyi vártúrák) Tabi Kilátó (Szerk.: Bertalan Béla) Tab, 1998–1999. 277–299.

Török Hadak Magyarországon 1526–1566. Kortárs török történetírók naplórészletei. (Thury József fordítását válogatta, jegyzeteit bővítette Kiss Gábor) Budapest, 1984. 3–237.

U. et C. 1967a A Művészettörténeti Dokumentációs Központ Forráskiadványai IV. 1 füzet ABOS-KYS KAPUS (1–25 fasciculus) Művészettörténeti adatok (Szerk.: Henszlmann Lilla) Budapest

U. et C. 1967b A Művészettörténeti Dokumentációs Központ Forráskiadványai IV. 2 füzet Laak–Zsámbok (1–25 fasciculus) (Szerk.: Henszlmann Lilla) Budapest

U. et C. 1970 A Művészettörténeti Dokumentációs Központ Forráskiadványai IV. 3. füzet Abara–Zsujta (26–35. fasciculus) (Szerk.: Henszlmann Lilla) Budapest

U. et C. 1975 A Művészettörténeti Dokumentációs Központ Forráskiadványai XI. 4. füzet Abos–Zsadány (39–50 fasciculus) (Szerk.: Sármány Ilona) Budapest

Valter Ilona: Árpád-kori téglatemplomok nyugat-Dunántúlon. Budapest, 2004.

Vártúrák kalauza I. Dunántúli várak és vártúra-útvonalak. (Szerk.: Dely Károly). Budapest, 1973.

Vass Előd: Törökkoppány 1556. évi első török adóösszeírása. LÉ 3. Kaposvár, 1972. 57–74.

Vass Előd: Szigetvár város és a szigetvári szandzsák jelentősége az Oszmán-Török Birodalomban 1565–1689. in: Szita 1993. 193–217.

Velics Antal–Kammarer Ernő: Magyarországi török kincstári defterek I. Budapest, 1886.

Veress D. Csaba: Várak a Balaton körül. Budapest, 1996.

Nagy Imre – Nagy Iván – Véghely Dezső (szerk.): Zichy okmánytár. pest 1871–1880

Mályusz Elemér (szerk.): Zsigmond-kori oklevéltár. i. (1387–1399). Budapest. 1951.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet