|
|
Az egyik Tab környéki falusi általános iskolában történt az 1960-as évek elején. A nemrég tanítani kezdett fiatal orosztanárnőnek feltűnt, hogy egyik kis tanítványa olyan szavakat is tud, amelyekről még nem volt szó az órán. A kérdésre, hogy ki tanította meg neki ezeket, a leány őszintén válaszolt:
Hatvan év nagy idő az ember életében. Ha még élnek, a nyolcvanas éveiket tapossák a háború után jóvátételként a Szovjetunióba hurcolt legfiatalabbak. Ha még élnek. Hiszen az átélt szörnyűségek nagyon megviselik az embert. Felejthetetlenek. Évtizedeken keresztül rossz álomként kísértenek, nem beszelve a szerzett egészségkárosodásról.
Sokan sírba vitték már a „kommunista paradicsom" poklát. A sok szenvedésről, megtört sorsokról alig tudunk valamit. Az emlékezés nem a sebek feltépése akar lenni, hanem figyelmeztetés. Adatgyűjtés, beszéltetés az utolsó pillanatokban.
Már nem kellene róla hallgatni, de ki tudja még elmondani, hogyan is történtek a dolgok hatvan évvel ezelőtt? Mielőtt az átélt szörnyűségeket a mendemondák „tán igaz se volt" kategóriájába utalnák sokan, gyűjtsük össze a szemtanúktól, amit még lehet.
A történetek szenvedő alanyainak általában csak egyetlen „bűnük" volt: német hangzású névvel élték meg a 2. világháború végét. Az elmúlt évtizedben végre megjelenhetett néhány személyes visszaemlékezés. Támogatnunk kell minden ilyen kezdeményezést, hisz régi keleti mondás szerint „a leghalványabb tinta is többet ér, mint a legélesebb emlékezet".
2005-ben a háború befejezésének 60. évfordulója alkalmából a Somogy Megyei Honismereti Egyesület is konferenciát szervezett a világháború áldozatainak tiszteletére és emlékére. Sok településen elkészült a „Hősök könyve", amely legalább az áldozatok nevét és adatait rögzíti. Az emlékművekre vésett aranyozott betűk megannyi tragédiát sűrítenek magukba.
Néhány évtized múlva a puszta adatokon kívül mi marad? Nem hallgathatunk. Kétezer éves felszólítás bátorít:
„Ne féljelek hát tőlük! Hiszen semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne kerülne, s olyan titok sincs, ami ki ne tudódnék..."(Máté 10, 26)
Koppány-völgyi falvak idős embereinek elbeszélését szakirodalmi-és anyakönyvi adatokkal kiegészítve született meg ez az összefoglaló, hogy az agyonhallgatni akart történetek felelevenítésével egy kicsit törleszthessünk a múlt adósságából.
A szovjet katonák hadoszlopa 1944. december 3-án vonult át Török-koppány vidékén. Ellenállásba nem ütköztek, jelentősebb harcok a környéken nem voltak, a frontvonal nyugatabbra, Marcali környékén alakult ki. Törökkoppányban a szovjetek ideiglenesen kisebb helyi központot alakítottak ki. Berendellek a környező, zömében német nemzetiségű falvak bíróit, s összeíratták a volksbundistákat. Először csak őket akarták elvinni, de miután nem voltak megelégedve a létszámmal a volksbundisták egy része még a front érkezése előtt nyugatra menekült, többen pedig különféleképpen igyekeztek kihúzni magukat a beígért kényszermunka alól -, sokkal több emberre kötelező parancsot adtak ki.
1945. január 21-én Szorosadról minden 17 és 35 év közötti embernek jelentkeznie kellett a községházán. Sőt, a férfiaknál 45 év volt a felső határ. Akkor még „malenkij robotról", kis munkáról beszéltek. Induláskor öt napra szükséges élelemmel és meleg ruhával kellett jelentkezni. Először tényleg csak néhány napos, esetleg hetes munkára gondoltak az összeterelt emberek: tán lövészárok ásásra, romeltakarításra kell menniük.
Somogydöröcskén, ahol a háború elején a környék legnagyobb Volksbund szervezete működött, még kegyetlenebbül hangzott az utasítás.
A visszaemlékezők szerint minden 17 és 45 év közötti embernek jelentkeznie kellett Törökkoppányban. Csupán az az asszony mentesült a kényszermunka alól, akinek három hónaposnál fiatalabb gyermeke volt. De még ezeknek az anyáknak is át kellett vinniük igazolásképpen csecsemőjüket, s bemutatni az orosz parancsnoknak. Hiába dúlt zord téli idő, menni kellett mindenkinek, aki beleesett a korhatárok közé. Az öregek, akik a szánok elé befogott lovakat hajtották, hazavihették a csecsemőjük által megmentett néhány anyát.
Négyen megpróbáltak a törökkoppányi iskolában kialakított gyűjtőhelyről megszökni. A létszámellenőrzéskor kiderült a hiány, s hamar orosz katonák indultak keresésükre. Egyikük az akkor alig 20 éves Reidl József a csodával határos módon megmenekült. Ó volt az egyetlen, aki Somogydöröcskéről a kijelölt korosztályból megúszta a malenkij robotra hurcolást. A másik három falubelijét géppisztollyal kényszerítették újra Koppányba. Reidl József a szökése előtt látta utoljára testvérét; öccse sohase tért haza a Szovjetunióból.
Miklósiból január 22-én délelőtt vittek át 16 embert Törökkoppányba. Két napi hidegélelemmel „kéthetes" munkára kellett jelentkezniük. Még aznap szánokkal indultak tovább Andocsra.
 |
Itt, a ferences rendház pincéjében kétnapos kényszertartózkodás következett. Andocson döbbentek rá sokan, hogy a beígért „kis munka" mégsem fog olyan rövid ideig tartani. A pincébe terelték a bonnyai embereket is. Jólelkű helybéli asszonyok kenyereket sütöttek, a kolostorhoz hozták, adták be a rácsos ablakon. Tudták, nagy szükségük lesz élelemre a hosszú útjuk során a szerencsétleneknek.
Két nap múlva újra összeparancsolták a környék falvaiból a szánkókat, majd elosztották az embereket. Több mint tízen szorongtak mindegyik szánon, amikor fegyveres kísérettel megindult a menet a havas, fagyos úton Igal felé. Onnan Somogyszilen keresztül Lápafőre mentek, ott éjszakáztak.
A helyzetet felismerve többen próbálkoztak szökéssel. Az orosz katonák egyre durvábbak lettek. Minden szán végében egy fegyveres figyelt, hogy mindenképpen megakadályozzák a további létszámcsökkenést. Dombóvárról, a vasútállomásról visszaengedték a fogatosokat. Időközben újabb csoportok kapcsolódtak a menethez. Főleg tolnai és észak-baranyai sváb falvakból: Csikóstőttősről, Kaposszekcsőről, Sásdról.
Dombóvárról vasúton vitték a malenkij robotosokat Bajáig. Az ideiglenes bajai deszkahídon már több száz fős csoportot hajtottak át. Néhány embernek halálmenetet jelentett a következő három nap. Eddig tartott a hóban menetelés Kiskunhalasig. Többé nem látták azokat, akik kidőltek a sorból.
Akik bírták a gyaloglást, Felsőszentivánon, majd Jánoshalmán az iskolában éjszakáztak. Kiskunhalason a laktanyában már több mint ezren várták a bevagonírozást. Nemcsak a közelebbi falvakból Csávolyról, Rémről, Borotáról, Császártöltésről hajtottak ide embereket, de Csepelről és a déli Bácskából is. Amikor zsúfolásig megteltek a fűtetlen marhavagonok, meglódult a vonat az ismeretlen kelet felé.
 |
Szeged és Hódmezővásárhely állomásokra még emlékeztek az adatközlők, de Romániába érve már nem tudlak megnevezni városokat. Nemcsak azért, mert számukra ismeretlen nevek voltak ezek, hanem azért sem, mert leginkább sötétedés után indultak meg a vagonok, napközben a nyílt pályán sokat vesztegeltek. A nyomorúságos utazás során vizet nem kaptak, a havat olvasztották fel, azt itták. Amikor az idő kicsit enyhült, a tetőről csurgó koszos esővizet fogták fel. Néha bedobtak nekik egy-egy papírzsák száraz barna kenyeret, esetleg nyers krumplit. Többen már az úton meghaltak vérhasban. Amikor a vonat megállt, a holttesteket kitették a sínek mellé, majd mentek tovább. Szökésről már nem lehetett szó. Aki megpróbálta életével fizetett.
 |
Három hét múlva értek el az ukrajnai Donyec-medencébe. Dombaszk járásban, egymástól 5-9 km távolságra létesítették a lágereket. Liszisanszk, Vojkova, Krupszki, Csernomo, Melnikó, Novodrozsenko így nevezték a környék bányáit. A Koppány-völgyéből elhurcoltak közül a legtöbben Liszisanszk, és Melnikó szénbányáiba kerültek. Őrtornyokkal, szögesdróttal védett lágerekben laktak külön barakkokba zsúfoltan a férfiak és a nők. A nőket megérkezésükkor beoltották, hogy hormonműködésüket gátolják.
Három műszakban dolgoztak: reggel hattól délután kettőig, délután kettőtől éjjel tizenegyig, ill. éjszakán át reggel hatig. A kitermelés folyamatos volt. Hetente, műszakváltáskor elvileg kaptak egy-egy pihenőnapot, de általában ekkor a közeli kolhoz földjeire rendelték őket, vagy a lágerben találtak nekik tevékenykedni valót.
A bányában, több száz méterrel a felszín alatt végezték a legnehezebb munkát. Robbantások után gyakran hanyatt fekve, vagy négykézláb fejtették a szenet, vitték hátra a vágatban, rakták a csilléket, majd a felszínre küldték a kitermelt mennyiséget. Sok szörnyűséges baleset is történt.
Étkeztetéskor a munkahely szerint tettek különbséget az adagokban. A felszínen dolgozóknak naponta 50 dkg fekete kenyér járt. Este, ha beértek a lágerbe adtak még egy kis répából, uborkából, kukoricadarából főzött levest. Normanapokon többet kellett teljesíteni, ilyenkor egy kis koptatott búzát, burizst is ehettek. A szénfejtésnél dolgozók naponta egy kiló kenyeret kaptak, s a munka végén kicsit bőségesebben levest.
Az éhség, a nélkülözés és a kemény munka hamar kikezdte az egészséget. Sokan legyengültek, megbetegedtek. Tetűt hamar talált magán mindenki. Aztán jött a tífusz és a vérhasjárvány. 1945 októberétől 1946 januárjáig halt meg a legtöbb ember. A liszisanszki lágerben ahol úgy 1200-an dolgoztak azon a télen naponta 10-14 fogolytársuktól kellett végső búcsút venniük. Ha megtudták társaik halálhírét, egyre fásultabban fogadták. Megváltásként tekintettek a halálra, amely megszabadította őket a nélkülözéstől, hidegtől, szenvedéstől. A fagyos földben alig lehetett sírt ásni. A legtöbben jeltelen gödörbe lettek bekaparva a láger kerítésén kívül. Amikor tavasszal elolvadt a hó, több helyen temetetlen karok, lábak látszottak ki a földből.
Szörnyűséges hónapok, évek teltek el lélekölő kemény munkával. Bár kaptak némi bért a teljesítményük szerint, de abból szigorúan levonták a szállás és étkezés költségét. Azt a néhány rubelt, amire szert tettek, főként élelmiszerekre költötték. Már amikor alkalom adódott egy kis kipréselt napraforgó pogácsát, kukoricalisztet vagy kecsketejet venni.
Mérhetetlen honvágyukat az is növelte, hogy két éven át semmit se tudtak az otthon maradottakról, s természetesen a somogyi szülők, testvérek sem az elhurcoltakról. Két év elteltével adhattak először életjelt magukról. Akkor érkeztek haza az első tábori lapok a Szovjetunióból.
A csontsoványra fogyott, nagyon súlyos betegeket 1947 tavaszán már hazaengedték. Többen közülük alig néhány hónapot éltek itthon. Aki kicsit egészségesebb volt, azt tovább dolgoztatták. Legtöbbjüknek 28-32 hónapig tartott a „malenkij robot", de akadt olyan Miklósiból elvitt ember, aki csak 57 hónap elteltével jöhetett haza.
Ukrajnát elhagyva a romániai Foksániban5 kialakított hadifogoly-elosztó táborban kellett várakozniuk. Sokuk számára ott derült ki, hogy nem mehetnek szülőfalujukba vissza, mert az otthon maradottak időközben Németországba kerültek. Aki nem tudta igazolni pl. tábori lapokkal hogy otthon várják, az hetekig Eoksániban rostokolhatott, míg a hazatértek igazoló lapja meg nem érkezeit. Ha pedig tényleg nem maradtak hozzátartozói a faluban, akkor a fogolytáborból mehetett a nyugati száműzetésbe.
1947 nyara a magyar belpolitikai élet fordulópontja volt. Az MKP (Magyar Kommunista Párt) mindent megtett, hogy megszerezze a hatalmat. A Iegalantasabb eszközöktől sem riadtak vissza. A lágerekből hazatérő embereket is propagandájuk részévé tették. Minden fogoly hozzátartozója vörös csillagos értesítést kapott:
A vagonokban mindenütt plakátok hirdették, sulykolták a Szovjetunióból régi hazájukba érkezett agyongyötört emberekbe: Rákosi Mátyásnak köszönhetik hazatérésüket. Debrecenben nyilatkozatokat írattak alá mindegyikükkel, hogy a Magyar Kommunista Pártra szavaznak. Csak ezután indulhattak tovább.
 |
Budapestről már személyvonaton mehetett mindenki otthona felé. Itthon aztán kemény büntetést kilátásba helyezve megértették velük, hogy szigorúan tilos a Szovjetunióban eltöltött időkről beszélniük. A tiltás annyira eredményes volt, hogy még az 1990-es évek végén is félve kérdezték az idős emberek: nem lesz nekünk ebből bajunk, ha elmondjuk, mi történt ott kinn?
Évtizedeken keresztül csak néma könnyek, és a templomnál vagy a temetőkereszteknél gyújtott gyertyák emlékeztettek halottak napján az ukrajnai szénbányák haza nem térhetett áldozataira.
Az összegyűjtött adatok szerint Szorosadról 25, Miklósiból 10, Somogy-döröcskéről 35 ember járta meg a Donyec-medencei lágerek poklát. Töb-bet hurcoltak el szülőfalujukból malenkij robotra: ezekben a számokban nincsenek benne azok. akik útközben Dombóvárig sikeresen megszöktek. A három Koppány-völgyi faluból Ukrajnába kikerült 70 emberből 24-en sose térhettek haza, csontjaik a lágerek kerítése mellett porladnak. Nevük, összegyűjtött életrajzi adataik rögzítésével emlékezzünk rájuk!
A Donyec-medencei lágerekben, a „malenkij robot" során elhunytak névsora
A német nemzetiségű polgári lakosság elhurcolása mellett meg kell emlékeznünk a magyar falvakból a háború végén a Szovjetunióba vitt, frontról hazaszökött katonákról is. Az egyik „malenkij robotos" leánya -a somogyegresi születésű Szabó Róbertné szül. Márkus Edit gyerekkori emlékeiből meríthettünk csak adatokat, mert bár Somogyegresről a Szovjetunióba vitt nyolc ember mindegyike hazatért, ma már egyikük sincs az élők sorában.
1945 telének végén tehát a német nemzetiségűek elvitele után -három orosz katona jött Somogyegresre. A kisbíróval berendeltették a községházára a hazatért magyar katonákat. Ott tudatták velük, hogy háromnapi lövészárok ásásra, kis munkára, „malenkij robotra" viszik őket, s már haza se mehettek. A családtagjaiknak kellett három napra való élelmet és fehérneműt utánuk vinni. A nyolc férfit a miklósi szőlőhegyen keresztül gyalog kísérték Andocsra. Az oroszok Miklósi határában pincéket törtek fel, majd lerészegedtek. Foglyaik mégsem mertek elszökni, mert egyértelműen tudatták velük, ha megtennék, kivégzik családjukat.
Elhurcolásuk után néhány héttel érkezett róluk az első életjel Temesvárról. A láger kerítésén kidobott papírdarabkát a jó szándékú megtalálója eljuttatta Somogyegresre. Két édesanya hátizsákba rakott ruhával és élelmiszerrel azonnal indult szeretteik után. Tehervonat tetején utazva végül is még idejében odaértek Temesvárra, sikerült találkozniuk az elhurcoltakkal.
A foglyokat Odesszába vitték marhavagonokban. Ahogy a családi hagyomány megőrizte, ők többnyire erdőben dolgoztak, fakitermelést végeztek. „Malenkij robotuk" több mint két és fél évig tartott. 1947 nyarának végén, ősz elején legyengülve, megtörve, lesoványodva érkeztek haza. Nevük feljegyzésével állítsunk emléket nekik is.
Somogyegresről a „malenkij robot"-ra hurcollak névsora
(Zárójelben az elhurcoltak születési helye, Ideje és anyja neve olvasható)
Sok-sok tragédia színtere szűkebb hazánk, Somogy is, benne kis falvaink. Az itthon maradottak fájdalmát, imáját tükrözi a somogyegresi kántortanító által írt ének, amelyet sokat használt, elsárgult énekes gyűjteményében találtunk meg:
Hadifoglyokért
Minden bizonnyal a templomban nemcsak Somogyegresen énekellek a Szovjetunióban raboskodókra gondolva az alábbi, ismeretlen szerzőtől származó, Szűzanya segítségét kérő imát4:
Hatvan év elmúltával is nagyon fontos a tragédiák feltárása. Amíg lehet, első kézből. Sokan hordozzák a történelem súlyát ismeretlenül körülöttünk. Azok a könnyek, sebek, melyek 60 év után is felszakadnak, figyelmeztetnek bennünket. Egy Isten nélkül élni akaró társadalom mindig nagyon embertelen lesz. Merjünk tanulni a történelemből. Soha többé háborút!
|
|