Előző fejezet Következő fejezet

III.  FEJEZET

 

MERÉNYLET A VISEGRÁDI KIRÁLYI UDVARBAN

 

Az, hogy a biztonság növelése érdekében szüksége volt a királynak Szent György lovagjaira, azt a néhány évvel későbbi évek történései igazolták.  Amikor az udvar Visegrádra költözött, Károly Róbert rövid időn belül konszolidálta a közviszonyokat, mert csak egyszer törte meg a békés élet biztonságát egy nem várt esemény.  A történeti források teljes bizonyossággal a városban épített királyi udvarházhoz kötik azt az eseményt, amely hosszú időre felborzolta az akkor élő emberek kedélyét.  A Zách-család kiirtása a 14.  század legvéresebb tragédiájaként vonult be a történelem lapjaiba.  A szörnyű eseményről - közel harminc évvel később - így számolt be Kálti Márk irodalmi igénnyel írt Képes Krónikája:

„ Ebben az időben, amikor Magyarország a béke óhajtott nyugodalmán örvendezett, és ellensége sehonnan sem háborgatta, a békebontó, gyűlölethintőördög a szívébe szállt egy Zács nemzetségben, Felicián nevű, már éltesebb, deresedő fejű nemesnek: hogy egyazon napon karddal ölje meg Károly király urat és Erzsébet királynéúrasszonyt meg két fiát, Lajost és Andrást.  Ezt a Feliciánt a néhai nádor, Trencséni Máté tette naggyá; utóbb Mátét elhagyta és a királyhoz tért; a király megkedvelte, szabad bejárást engedett neki, és ajtaja mindig nyitva állt előtte.

Amint azután az Úr 1330-ik évében, április tizenhetedikén, húsvét után való szerdán a király a királynéval és a mondott két fiával a visegrádi vár alatt, házában ebédelt, Felicián észrevétlenül a király asztalához lépett: kirántotta éles kardját és veszett kutya dühével, hirtelen a királyra rontott; irgalmatlanul meg akarta ölni a királyt, a királynét és fiaikat.  A kegyelmes isten azonban megkönyörült rajtuk, és nem vihette végbe szándékát.  A király jobb keze ugyan könnyen megsebesült - jaj, a királyné jobb kezének négy ujját egyszeribe lecsapta: ujjait, melyekkel a szegényeknek, sínylődőknek és nyomorultaknak osztotta az alamizsnát, mely ezekkel számtalan templomnak varrt mindenféle köntöst és fáradhatatlanul küldte az oltárokra és az egyháziaknak a drága bársony díszruhákat és kelyheket! Midőn azután az ott álló királyfiakat is meg akarta ölni, rávetették magukat a gyermekek nevelői, Kenezics Gyula és János nádor fia, Miklós; fejükön halálos sebet kaptak, míg a gyermekek elmenekültek.  Ekkor egy jó hajlandóságú ifjú, a patakmegyei Sándorfia, János, a királyné al-étekfogója, úgy rohant Feliciánra, mint valami vérengző fenevadra: csákányával keményen nyaka és lapockája közé csapott, átvágta és leterítette; most az ajtókon mindenünnen benyomuló királyi bajvívó vitézek rémes kardjaikkal ízenként vagdalták össze a nyomorultat és összekaszabolták, mint egy szörnyeteget.

Fejét Budára küldték, kezeit, lábait más városokba; majd egyetlen növendékfiát és hű szolgáját - akik elfutottak, de meg nem menekülhettek - lófarkra kötözve emésztették el: tetemüket és csontjukat kutyák falták fel az utcán.

Méltó is volt, hogy minden ízében szétmarcangolják Feliciánt, aki maga is keservesen megcsonkította sok keresztény testét, és hogy ne emberi módon haljon, de eb létére eb módján, hogy hirtelen üssék le, mint az ebet, aki folyvást a szegénység sanyargatója volt.  Kivonszolták a királyi udvarban levő Klára nevű, gyönyörű szűz leányát is; orrát, ajkát oly kegyetlen elmetélték, hogy csak fogai látszottak; két kezéről is levágták nyolc ujját, hogy csak hüvelykei maradtak; félholtan utcaszerte több városban lóháton hurcolták és a szerencsétlent ilyen kiáltásra kényszerítették:

- így lakoljon, aki hűtlen a királyhoz!

Volt még Feliciánnak egy Sebe nevű nagyobbik leánya is, egy Kopai nevű nemesember felesége: Léva vára előtt Becsei Imre, az ottani várnagy parancsára ennek fejét vették, Kopait mindhaláligbebörtönözték; ezenfelülfiait keresztes vitézekkel egy tengeri szigetre küldték, hogy sose lássák viszont szülőföldjüket.  Végül sok Felicián nemzetségben nemest lemészároltak.

Így tehát a nyomorult Felicián fölségsértés bűnébe esett, felzavarta az országot, kiirtotta sarjadékait, gyalázatba döntötte és elpusztította nemzetségét, ebek martaléka lett, s e világból távoztában alvilági bilincsekbe hullt, pokol töltelékévé vált - szóbeszédül a világnak, okulásul a hűtleneknek Szinte hihetetlen, hogy történt valaha valahol, egyetlen napon, ily szörnyű eset.

Károly király eddig kedvező szelekkel hajózott és szerencséjének sajkája tetszésére hasogatta a tenger tarajos hullámait; de már a forgandó szerencse elfordította tőle arcát, hátatfordított neki, mindenfelől háborúság támadt, seregét legyőzték; kezét-lábát is nagy fájdalmak hasogatták. "

 

Zách Felicián, Orlai Petrics Soma festménye, 1860

 

Az 1330.  április 17-én történt tragédia valódi okait teljes hitelességgel napjainkig nem tudta feltárni a tudomány.  A felszínre került források különbözőképpen ítélik meg a döbbenetes esemény igazi okait.  Azt biztosan tudjuk, hogy Zách Felicián jómódú nemes úr volt, akinek Nógrád megyén kívül Gömör, Pozsony és Nyitra megyében is voltak birtokai.  Arra is több forrás utal, hogy ő kísérte el 1308-ban Csák Mátét a Visegrád melletti kékesi kolostorba, ahol Károly Róbertet királynak ismerte el.  1321 -ben Csák halála után átpártolt a királyhoz, aki őt bizalmába fogadta.  Először Sempte várnagya lett, majd szabad bejárása volt a visegrádi királyi udvarba.  Klára nevű leánya már fiatalon Lokietek Erzsébet királyné udvarhölgye lett.  A lány tüneményes szépségét a lengyel krónikák is megörökítették.  Egyik történész azt is megírta, hogy a visegrádi udvarba jött vendégségbe Kázmér lengyel herceg - Erzsébet királyné unokaöccse -, aki nénje segítségével elcsábította a gyönyörűséges Klárát.  Apja, amikor tudomást szerzett az esetről, annyira elragadtatta magát, hogy az egész királyi családot ki akarta irtani.

Zách tettét irgalmatlanul megbosszulta a király.  A bosszú részleteit Kálti Márk krónikájából részletesen megismerhettük.  Ezzel azonban nem zárult le a király bosszúja.  1330.  május 15-én összeült a vésztörvényszékké alakult országos tanács - amelyben a legtekintélyesebb országnagyok foglaltak helyet -, és Zách egész nemzetségét bűnösnek nyilvánították, a család tagjait „harmadíziglen" kiirtani rendelték.  Az ítéletet utána kegyetlenül végrehajtották.  Ráadásul a családot teljes vagyonelkobzásra is ítélték.  Egyes történészek politikai aktusnak tekintették Felicián tettét, és lázadását a király és a legyőzött bárók közötti harc utolsó felvonásának nyilvánították.  Olyan feltevések is napvilágot láttak, amelyek a saját korabeli történet alapvonásait egy évszázaddal korábbi időre vetítették vissza.  így kapott szerepet Gertrúd királyné Bánk bán feleségének elcsábításában.

A történetnek van még egy érdekes összefüggése is.  Már szóltunk arról, hogy az udvarban élő Szent György-lovagok egy emberként sorakoztak fel a királyi család és az udvar szereplőinek védelme érdekében.  A Krónikából azt olvashattuk, hogy mikor a merénylő a királyné ujjait levágta és a gyermekek életére tört, Kenezics Gyula és János nádor fia Miklós fejükön halálos sebet kaptak.  Akkor Sándor fia Cselen János, a királyné al-étekfogója rárohant a vérengző Záchra és csákányával leterítette.  Utána az ajtókon benyomuló királyi bajvívó vitézek éles kardjaikkal ízenként vagdalták össze a nyomorultat.  A lovagrend tagjait nem ismerjük, mert a rend titkos társaságként működött.  Azonban joggal feltételezzük, hogy a tusában közreműködő udvari emberekben és a bajvívó vitézekben a Szent György Lovagrend tagjait fedezhetjük fel, akik életük árán is maradéktalanul teljesítették a királynak tett fogadalmukat.

Békésebb időkben bizonyos jogszabályok biztosítékot teremtettek arra, hogy a rend és a király oldalára állt új birtokosoknak a királyhoz való hűsége tartósan fennmaradjon.  Már a rozgonyi győzelmes csata után az olvasható az oklevelekből, hogy a király fővesztéssel sújtotta az erőszakos cselekmények elkövetőit és a hatalmasodókat.  A király az ezzel kapcsolatos pereket a királyi udvarban tárgyalta és kegyetlenül megtorolta.  Azzal is emelte az ilyen természetű perek fontosságát, hogy a legfontosabb pereket Visegrádon, a királyi kúriában folytatták le.  Ezeken a tárgyalásokon jelen voltak az éppen Visegrádon tartózkodó nagybirtokosok, de közreműködtek abban a per folyamán ott tartózkodó köznemesek is.  Ezek a tárgyalások a király, az országbíró vagy más bizalmi emberének elnöklete alatt folytak.  Ezzel az intézkedéssel a politikában elsősorban a központi hatalom elvárásai érvényesültek.  Az 1320-as évektől ez a központosítási törekvés indította el azt a kúriai reformot, amely az udvari papság vezetőjét, a kápolnaispánt hiteleshelyi jelleggel ruházta fel.

(Ez a szervezet nagyjából a közjegyzők feladatkörét látta el. )

***

Az ország belső rendjének helyreállításával, a gazdasági élet újjászervezésével megnőtt országunk tekintélye.  A növekedés eredményeivel párhuzamosan az udvari élet megszervezése és a királyi család elhelyezése volt a legfontosabb feladat.  Azt már nyomon követtük, hogy az alsóvár lakótornya, mint az uralkodói reprezentáció fontos kelléke, az átköltözés után miként nyújtott néhány évre biztos elhelyezést a királyi család számára.  Azt is láthattuk, hogy a város területén megépített udvarház hogyan vált a kor igényeinek jobban megfelelő királyi épületté, amely már a család kényelmének kiszolgálása mellett bizonyos közfeladatok ellátását is magára vállalhatta.  Ez a két épület mégsem volt elegendő a gyorsan növekvő szükségletek kielégítésére.  Erre az időre fejeződött be a fellegvár átépítésének, bővítésének munkája, s ettől kezdve vált alkalmassá arra, hogy mind külső megjelenésével, mind pedig belső kényelmével méltóképpen reprezentálhatta az Anjou király nemrég megszilárdult hatalmát is.  Valószínűsíthető azonban, hogy a korábban rendbe hozott, vagy újonnan épített épületek továbbra is királyi rezidenciaként működtek, ennek ellenére az andezit hegyet koronázó fellegvár lett a további évek leginkább csodált épülettömbje.

A fellegvárban folyó építkezések befejezését a szakemberek a 14.  század első harmadának végére helyezik.  Az udvartartás Visegrádra költözése idején a fellegvári együttes csak egy kváderekből épített kaputoronyból, egy ötszög laprajzú kaputoronyból és egy övezőfal-ból állott.  Lakópalota csak az északnyugati oldalon volt.  A kaputoronyhoz kapcsolódó két palotaszárny építése már Károly Róbert idejére esik.  A nyugati szárny palotája ekkor még csak egyemeletes volt, melynek északi végén még egy szoba lehetett.  Ezzel szemben a felső várudvar keleti palotája már az első periódusban a földszinti rész fölötti két szinten egy-egy nagyteremmel rendelkezett.  Ekkor épült az északi kis ciszterna is.  Ezeket az építkezéseket a királyi udvar megnövekedett igényei miatt kellett végrehajtani.  A harmincas évek elején a királyi család elhelyezésére a fellegvár termei voltak legalkalmasabbak.  A királyné a nyugati, a király pedig a több emeletből álló keleti oldalon rendezte be rezidenciáját.  Károly Róbert megélénkült diplomáciai tevékenysége miatt azért kellett az építkezés ütemét gyorsítani, mert sokoldalú nemzetközi kapcsolataiban már fel lehetett ismerni egy nagyszabású találkozó összehívásának körvonalait.

 

Zách Felicián merényiele (Képes Krónika)

 

Közben azonban a királynak még egy fontos teendője akadt.  Gyermeksége idejétől hordozta magába a nagy fájdalmat, hogy a magyar királyságot megnyerte ugyan, de nagyapja kizárta őt a nápolyi királyságból, és helyette nagybátyját, Róbert herceget ültette trónra.  Róbert király öregsége idejére felcsillant a remény, hogy fiát, András (Endre) herceget ültetheti Nápoly trónjára.  Kálti Márk Képes Krónikája így számolt be az eseményről:

„Az Úr 1333.  évében, július havában elindult a király Visegrádról fiával, a hatesztendős Andrással - és jó vitézi kísérettel keresztülhaladt Zágrábon, átkelt a tengeren, hogy fiát a pápa, XXII.  János úr akaratából és a nemes Róbertnak, Szicília királyának kívánságára és kérésére Szicília királyává koronázza.  A király kíséretében voltak Csanád esztergomi érsek, András váradi püspök, a longobárd Jakab orvos, a csanádi püspök és a fent említett Dancs mester s az ország igen sok más nemese.  Március havában tért vissza a király épségben, s mind a vele levők is egészségesek voltak.  Fiát pedig otthagyta, de nem megkoronázva, miképpen kívánta; mégis nagybátyja, Róbert király gyámsága és védelme alatt.  Ez a Róbert szicíliai király nagy bölcsességű, szent életű ember volt; a kor azonban már megroskasztotta és le akart mondani a világról meg a királyi méltóságról, hogy szemlélődőéletetfolytasson és az említett fiú kövesse a trónon.  Később azonban jobb határozattal élve, nem akart életében lemondani a királyságfelséges ormáról, de úgy rendelkezett, hogy halála után örökség jogán a fiú nyerje el a királyság koronáját; Róbert királynak volt ugyan örököse, de ez már igen korán megadta adóját a halálnak. "

A krónikás irodalmi fogalmazása nem követte híven a megtörtént eseményeket.  A tanácskozás létrejötte előtt valóban követek jöttek-mentek Visegrád és Nápoly között, a magyar zászlósurakból álló kíséret is előkelő volt, de az agg Róbert nem fogadta örökösévé a gyermek Endre herceget.  A nápolyi Castel Nuovóban lefolytatott tárgyalások során 1333 szeptemberében tényleg megszületett az egyezség, melynek értelmében Róbert király unokája és örökösnője férjhez megy Károly Róbert kisebb fiához, Endréhez, amint a két gyermek eléri az egyház által megkívánt kort.  Ez a megegyezés kielégítette Róbertet és Károly Róbert is azzal térhetett haza 1334-ben, hogy ha ő nem is, de fia, Endre mégis itáliai ősei örökébe lephet.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet