|
|
Albert király temetését Fehérvárott napokon belül megtartották. Ezzel széthullott a Luxemburg-birodalom és Habsburg Albert birodalma. Az ország kel laborra szakadt: I. Ulászló lengyel király és Erzsébet királyné pártjára. A zavaros évek háborús állapotok állandósulását hoztak Magyarországra, amikor a közbiztonság is jelentősen meggyöngült. A két párton állók választott uruk vagy asszonyuk nevében - arra való hivatkozással, hogy uruk érdekeit képviselik - elfoglalták az ellenfél várait, birtokait. A hatalmaskodás nehezen viselhető állapotot eredményezett az országban. A rendek egy része Erzsébet özvegy királynét elismerte Magyarország királynőjének. Utána, 1439. november 3-án a királyné újból visszatért Visegrádra. Közben a királyi tanács urai szótöbbséggel úgy döntöttek, hogy a Szent Koronát Visegrád várával együtt átadják Erzsébetnek. Ez a lépés egyáltalán nem nyugtatta meg a királynét, ezért utazott vissza Visegrádra, mert saját szemével akart meggyőződni arról, hogy minden rendben van-e a Szent Korona körül. A verifikáláson - amelyen Kottaner Jánosné is részt vett - egy kisebb ládába helyezték el a Szent Koronát, majd mellé tették azt a kisebb koronát is, amellyel Erzsébetet megkoronázták.
Ezt a ládát a királyné fellegvárt hálóházában helyezték el, ahol fatális módon még aznap este tűz támadt. A lángot ugyan gyorsan sikerült eloltani, de a történtek miatt a jelen lévő tanácsurak ragaszkodtak ahhoz, hogy a pecsétet még egyszer elhelyezzék és a korona ládáját igazi helyére, a koronaboltba vigyék. Utána kötelezték Bazini Györgyöt a fellegvár kulcsainak átadására, majd 1439. november 9-én okiratba foglalták, hogy a közben kinevezett Garai László, az új koronaőr - a királyi tanács bizalmi embere - a Szent Korona őrzéséért nemcsak a királynénak, hanem a királyi tanács világi és egyházi tagjainak is felelősséggel tartozik.
 |
| Albert, 1437-1439 |
Az események nem várt fordulata után Erzsébet azzal az érzéssel hagyta el Visegrádot, hogy a Szent Korona őrzése kicsúszott a kezéből, és a tanácsurak kezébe ment át. Ez a fájdalmas felismerés határozta meg viselkedését a királyi tanács tagjaival Budán december 23. és 31. között foganatosított tárgyaláson, melynek az volt a célja, hogy a 31 éves özvegy fogadja el férjének a 16 esztendős lengyel Ulászlót. Azt nem hozták Erzsébet tudomására, hogy közben az országnagyok budai tanácskozásukon küldöttséget jelöltek ki azzal a felhatalmazással, hogy Ulászló lengyel királyt hívják meg a magyar trónra. Erzsébet királynő - mint ahogy azt Kottaner Jánosné naplójában leírta -csak azért egyezett bele színleg a tanácsurak házassági tervébe, mert csak az járt a fejében: miként keríthetné a tanácsuraktól saját birtokába a koronát. Ezt azért tette, mert ha mégis fiút szül, azt semmiképpen ne lehessen kisemmizni az ország birtoklásából.
Erzsébet királyné 1440. január 19-én ismét visszatért Visegrádra, ahol a királyi palotában vett szállást. Kottanernével a királynői koronát és saját ékszereit a fellegvárból a palotába csempésztette, majd ezekkel együtt szánon Komáromba utazott. Itt dolgozták ki a Szent Korona elrablásának minden részletét Ciliéi Ulrikkal, amit azután Kottaner Jánosné, született Wolfram Ilona asszony hajtott végre. Az özvegy királyné megbízásából ő vállalkozott arra, hogy a visegrádi fellegvár szigorúan őrzött kincseskamrájából megszerezze a koronát a születendő gyermek számára. Kottanerné, a Szent Korona ellopásának - 1440. február 20-ról 21 -re virradó éjjel nagy bátorsággal, csellel és még nagyobb szerencsével végrehajtott -izgalmas történetét német nyelvű emlékiratában örökítette meg. Ez a kézirat ma is megtalálható a bécsi Nemzeti Könyvtárban. A kéziratot Mollay Károly egyetemi tanár fordította le magyar nyelvre és tette közzé könyv alakban. Az izgalmakban bővelkedő esemény legérde-l'b fejezeteit az ő fordításából közöljük:
„Amikor aztán elérkezett az ideje annak, hogy Isten csudatétclét véghez vigye, akkor Isten egy férfiút küldött nekünk, aki elvállalta, hogy kihozza a szent koronát: ez magyar volt,...-nak hívták (az emlékirattal foglalkozó szakirodalomban Kcsscleőkcői Lipthay Bálint neve merült fel, de ez pontosan nem igazolható), hűségesen, okosan, férfihoz méltó módon fogott neki a dolognak, s előkészítettünk mindent, ami a dologhoz kellett, szereztük néhány lakatot és két reszelőt. Ő, aki velem együtt akarta kockára tenni az életét, fekete bársony hálóköntöst s egy pár nemezcipőt vett fel, és mindegyik cipőjébe egy-egy reszelőt dugott,a lakatokat pedig köntöse alá rejtette, én meg magamhoz vette nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, de nálam voltak az elülső ajtóhoz való kulcsok is, amelyekből három volt, mert a sarokvasnál lánc volt, meg egy kapocs, ide is raktunk lakatot, mielőtt annak idején eljöttünk, azért, hogy senki más oda lakatot ne tehessen. Mikor pedig elkészültünk, nagyságos úrnőm egy szál embert hírnökül küldött előre Visegrádra, hogy tudtára adja Pöker Ferenc várnagynak és Vajdafi Lászlóúrnak, akikre addig az udvarhölgyek voltak bízva, hogy ezek úgy készüljenek, ha értük jön a szekér, útra készen álljanak, hogy őnagyságához kocsizzanak Komáromba, mert szándékában van Pozsonyba menni, s ezt az egész udvarnéppel közölték. Mikor márkészen állt a szekér, amelyet az udvarhölgyekért kellett küldeni, és a szán, amelyen nekem kellett utaznom, s a segítőtársam is aggódott, akkor két magyar nemesurat osztottak be hozzánk, akiknek lóháton velem kellett jönniük az udvarhölgyekért. Elindultunk. Akkor kapta a várnagy a hírt, hogy én megyek az udvarhölgyekért. Ő is és úrnőm többi udvarnépe is fölöttébb csudálkozott azon, hogy engem ilyen messzire elengedtek fiatal úrnőm tői, mert ez még fiatal volt, s nem szívesen engedett el magától, ezt mindnyájan jól tudták. A várnagy ekkor gyöngélkedett, mégis szándékában állt, hogy az ajtó elé feküdjön, amely első bejáratul szolgált a szent koronához. Betegsége ekkor súlyosbodott, ahogy Isten akarta, a férficselédeket viszont ide nem fektethette, mivel ez a hölgyek házában volt. Ezért vászonkendőcskét borított arra a lakatra, amelyet mi a sarokvas mellé tettünk, s pecsétet nyomott rá. Amikor megérkeztünk a visegrádi várba, az udvarhölgyek megörültek, hogy nagyságos úrnőmhöz kell utazniuk, készülődni kezdtek, és ruháik számára ládát csináltattak. Ezzel sok bíbelődés volt, úgyhogy a nap nyolcadik órájáig kopácsoltak. Az, aki velem volt, szintén bejött a hölgyek szobájába, és elszórakozott az udvarhölgyekkel. A kemence előtt egy kevés tűzifa hevert, amellyel fűtöttek nekik, ez alá rejtette a resze-lőket. Ámde a férficselédek, akik az udvarhölgyek szolgálatára voltak, meglátták, és sugdolózni kezdtek. Én meghallottam, s rögtön megmondtam neki. Ekkor annyira megijedt, hogy színét változtatta, magához vette a reszelőket, és máshová rejtette őket. Hozzám pedig így szólt: ,,Asszonyom, nézzen utána, hogy világítani tudjunk. "Én megkértem egy öregasszonyt, hogy adjon néhány szál gyertyát, mert sokat kell imádkoznom, minthogy éppen szombat (1440. február 20.) éjjel volt, ti. farsang napját követő szombat. Fogtam a gyertyákat, és szobámba menet elrejtettem őket. Miután aludni tértek az udvarhölgyek, és mindenki más is, én a kis szobámban maradtam egy öregasszonnyal, akit magammal hoztam, és aki egy szót sem értett németül; a dologról sem tudott, az asszonyházban sem volt ismerős, ott feküdt, és mélyen aludt.
Amikor elérkezett az ideje, az, aki velem volt, a kápolnán keresztül szorongva jött az ajtóhoz és kopogatott. Kinyitottam neki, majd mögötte ismét bezártam. Elhozta magával szolgáját, akinek segítenie kellett, akit keresztnevén ugyanúgy hívtak, mint őt, ...-nak, és aki felesküdött neki. Én meg odamegyek, hogy elhozzam a gyertyákat, hát elvesztek. Oly nagyon megijedtem, hogy azt sem tudtam, mit csináljak, a dolog majdnem abbamaradt a világítás miatt. Aztán meggondoltam magamat, visszamentem és csöndben felköltöttem az asszonyt, aki a gyertyákat adta, s azt mondtam neki, hogy a gyértyák elvesztek, pedig még sokat kell imádkoznom. Erre ő másokat adott, ennek meg örültem; odaadtam őket segítőtársamnak, s nekiadtam a lakatokat is, amelyeket aztán rá kell tennie, odaadtam neki nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, amellyel megint le kellett pecsételnie, s odaadtam neki azt a három kulcsot is, amely az elülső ajtóhoz tartozott. Akkor ő a lakatról levette a rápecsételt kendőcskét, amelyet a várnagy tett oda, kinyitotta az ajtót, szolgájával együtt bement, és keményen dolgozott a többi lakaton, úgyhogy az ütögetés és a reszelés zaja kivehetően hallatszott. Az örök és a várnagy népe ezen az éjszakán különösen éberek voltak a gond miatt, amely rajtuk volt, mégis a mindenható Isten, úgy látszik, mindnyájuk fülét betömte, és egyikük sem hallott semmit. Mert én mindent jól hallottam, s nagy félelmemben és aggodalomban őrködtem egész idő alatt, s nagy ájtatosan letérdeltem, és kértem Istent és Miasszonyunkat, legyenek mellettem és segítőtársaim mellett. Nagyon aggódtam lelkemért, jobban, mint az életemért. Arra kértem Istent, ha mindez ellene való volna, ha ezért el kellene kárhoznom, vagy pedig ebből baj származnék az országra és lakóira, akkor Isten legyen lelkemnek irgalmas, és inkább hagyjon előbb is meghalnom. Mialatt így fohászkodtam, nagy zaj és zörgés támadt, mintha sokan páncélban lettek volna az ajtó előtt, ahol segítőtársaimat leeresztettem, s úgy rémlett, mintha az ajtót betaszították volna. Nagyon megijedtem és felálltam, hogy figyelmeztessem azokat, hagyjákfélbe munkájukat. Akkor eszembe ötlött, hogy az ajtóhoz menjek, s így is tettem. Amint az ajtóhoz értem, megszánta zörgés, és már senkit sem hallottam. Azt gondoltam, talán csak kísértet volt, s megint imámhoz láttam, és Miasszonyunknak megfogadtam, hogy mezítláb Maria-zellbe zarándokolok, és amígzarándokutamat nem teljesítem, addig szombat éjszakánként nem alszom tollakon, és minden szombat éjjel, ameddig csak élek, Miasszonyunkhoz külön imádkozom, hogy megköszönjem a kegyét, amelyben részesített. És megkérem, köszönje meg helyettem fiának, Jézus Krisztusnak, a mi kedves Urunknak nagy kegyelmét, amelyben irgalma által oly láthatóan részesített. Mialatt így imádkozom, megint csak úgy rémlik, mintha nagy lárma és páncélzörgés volna annál az ajtónál, amely az asszonyház igazi bejárata volt. Annyira megrémültem, hogy félelmem ben csak reszkettem és verejtékeztem, s arra gondoltam, nem kísértet volt az bizony, hanem míg én a kápolna ajtajánál álltam, addig ők szépen körülmentek, s így nem tudtam, mitévő legyek: hallgatóztam, hallom-e az udvarhölgyeket. De nem hallottam senkit. Akkor vigyázva lementem a kicsi lépcsőn, majd az udvarhölgyek kamráján át az ajtóhoz, amely az asszonyháznak igazi bejárata volt. Amikor az ajtóhoz értem, senkit sem hallottam. Megörültem és hálát adtam Istennek, folytattam imámat, s azt hittem, hogy az ördög műve volt, aki szívesen meghiúsította volna a dolgot.
Imádságom végeztével felálltam, hogy a bolthajtásos helyiségbe menjek, s lássam, mit művelnek: 6 azonban már szembe jött velem azzal, hogy sikerült, az ajtó lakatjai azonban oly erősek voltak, hogy nem lehetett őket lereszelni, a tokot ki kellett égetni, ettől erős szag keletkezett, úgyhogy aggódtam, nem kérdezősködik-e majd valaki a szag miatt, de Isten őrködött felettünk. Mikor aztán a szent korona egészen szabaddá vált, mindenütt megint betettük az ajtókat, és más lakatokat vertünk rájuk azok helyett, amelyeket levertünk, újra rányomtuk nagyságos úrnőm pecsétjét, a külső ajtót megint bezártuk, visszatettük a lepecsételt kendőcskét úgy, ahogy megtaláltuk, és ahogy a várnagy odatette, én meg a reszelóket beledobtam az árnyékszékbe, amely az asszonyházban volt, ott majd megtalálják a reszelóket, ha bizonyíték végett feltörik. A szent koronát a kápolnán keresztül vitték ki, ahol Szent Erzsébet nyugszik (Árpád-házi Szent Erzsébet (1207-1231) Türingiában van eltemetve, ide hozták át hamvait Marburgból 1539-ben. A Fellegvár róla elnevezett kápolnájában csak ereklyéi lehettek] ide én, Kottaner Jánosné egy miseruhával és egy oltárterítővel tartozom, azt majd nagyságos uram, László király fizesse meg. Itt segítőtársam fogott egy vörös bársony vánkost, felfejtette, kivette belőle a tollak egy részét, a szent koronát beletette a ván-kosba, majd újra bevarrta.
Akkorára már majdnem teljesen megvirradt, felkeltek az udvarhölgyek, és mindenki más is, hogy elinduljanak. Az udvarhölgyeknél szolgált egy öregasszony, akiről úgy rendelkezett nagyságos úrnőm, hogy fizessék ki a bérét, és hagyják hátra, hadd térjen vissza Budára. Miután az asszonyt már kifizették, hozzám jött, és azt mondta nekem, hogy valami furcsa dolgot látott a kemence előtt heverni, s nem tudja, mi lehet az. Nagyon megijedtem, mert jól tudtam, hogy ez abból a tokból való volt, amelyben a szent korona állt, kibeszéltem tehát a fejéből, ahogy csak tudtam, majd a kemencéhez lopakodtam, és ami törmeléket csak találtam, mind a tűzbe hajítottam, úgyhogy egészen elégtek, az asszonyt pedig magammal vittem az útra. Mindenki csudálkozott azon, miért tettem ezt. Erre kijelentettem, hogy magamra vállalom, mert nagyságos úrnőmtől ki akartam eszközölni ellátása t a bácsi Szent Márton egyháznál, amit aztán meg is tettem. Mikor aztán az udvarhölgyek és az udvarnép készen voltak, hogy útra kelhessünk, az, aki velem volt, aggódott, fogta a vánkost, amelybe a szent korona be volt varrva, szolgájánakgondjaira bízta, aki neki elébb segített, hogy vigye ki a vánkost az asszonyházból arra a szánra, amelyre én ós őültünk. A derék fickó akkor a vállára vette a vánkost, ócska tehénbőrt borított rá, ennek hosszú farka volt, amely hátul lelógott, úgyhogy mindenki után nézett, és elkezdett nevetni. Mikor aztán az asszonyházból leértünk a falu ba, szívesen ettünkvolna valamit, de heringnél egyebet nem találtunk, ebből ellünk hát egy keveset. Bizonyára nemsokára a nagymisét énekelték, annyira előrehaladt már a nap, pedig még aznap Visegrádról Komáromba kellett érnünk, ami meg is történt, noha még tizenkét mérföld (73 km) oda az út. Mikor aztán útra keltünk, akkor vettem észre, hol van a vánkosnak az a sarka, ahol a szent korona feküdt, hogy rá ne üljek. íis há lát adtam a mindenható Istennek kegyelméért, de azért gyakorta vissza-visszanéztem nem jön e valaki utánunk, aggodalmam egyáltalán nem szűnt, sok minden gondolat megfordult a fejemben, és csudálattal töltött el, mit tett eddig az Isten vagy mit szándékozik még tenni. Mert amíg a várban voltam, egyetlen éjszakát sem aludtam át nyugodtan e nagy ügy miatt, amelyet rámbíztak, és sok nehéz álmom volt."
A sikeresen lebonyolított lopási akció után egy nappal megszületett a kis László (Albert király utószülött gyermeke). A Ciliéi és Garai-csoport támogatását élvező királynő reményei kiteljesedését látta a gyermek érkezésében. Bár a gyermek születése előtt Erzsébet úgy nyi latkozott, hogy harminc éve ellenére elfogadja férjéül a 16 éves Ulászlót, a lengyelek királyát, 1440. február 22-e, a gyermek világra jötte után megszegte az egyességet és a birtokában lévő Szent Koronával előkészítette a csecsemő koronázását. És 1440. május 15-én Szécsi Dénes, Esztergom bíboros érseke az ellopott koronával Székesfehérvárott királlyá koronáztatta fiát, V. Lászlót. Ez a kész helyzet azonban nem oldotta meg a két táborra szakadt előkelők elégedetlenségét.
A sikeresen lebonyolított lopási akció után egy nappal megszületett a kis László (Albert király utószülött gyermeke). A Ciliéi- és Garai-csoport támogatását élvező királynő reményei kiteljesedését látta a gyermek érkezésében. Bár a gyermek születése előtt Erzsébet úgy nyilatkozott, hogy harminc éve ellenére elfogadja férjéül a 16 éves Ulászlót, a lengyelek királyát, 1440. február 22-e, a gyermekvilágra jötte után megszegte az egyességet és a birtokában lévő Szent Koronával előkészítette a csecsemő koronázását. És 1440. május 15-én Szécsi Dénes, Esztergom bíboros érseke az ellopott koronával Székesfehérvárott királlyá koronáztatta fiát, V. Lászlót. Ez a kész helyzet azonban nem oldotta meg a két táborra szakadt előkelők elégedetlenségét.
 |
| Erzsébet, Zsigmond német- római császár és magyar király leánya |
A másik liga - az Ulászló oldalán felsorakozott Hunyadi János és Újlaki Miklós - azzal érvelt, hogy egy csecsemő semmiképpen nem alkalmas a töröktől fenyegetett ország megvédésére. A liga tagjai ezért delegációt küldtek Krakkóba azzal a szándékkal, hogy Ulászlót felkérik a magyar trónra, és a perszonálunió létrejötte alapján együttes erővel fordulnak a török ellen. Lépésüket csak az nehezítette, hogy a Szent Korona Erzsébet tulajdonában volt. Különös megoldásukat egy hosszú levélben indokolták. Levették Szent István fejereklye tartójáról a koronát és azt erre az alkalomra bizonyos tulajdonságokkal ruházták fel; kinyilvánították, hogy ennek a tárgynak „hatása, jelképisége, misztériuma és ereje" van. A gyors lépések hatására 1440-ben egy héttel a csecsemő koronázása után - I. Ulászló bevonult Budára. Ez a polgárháború kezdetét jelentette. Ez év június derekán Budán az ország rendjei hűségesküt tettek I. Ulászló megválasztása mellett, s ezzel együtt érvénytelennek nyilvánították V. László koronázását. Július 17-én - ugyanaz a Szécsi Dénes bíboros-érsek, aki V. Lászlót megkoronázta - Szent István ereklyetartójával királlyá koronázta I. Ulászlót. Egy év múlva, 1441. január elején Bátaszék közelében Hunyadi János és Újlaki Miklós vezetésével jelentős győzelmet arattak a csecsemő királyt képviselő Erzsébet-pártiak fölött. Utána végig járták az országot és Thuróczy-krónikája szerint „a győztesek a lakosságot Ulászló király engedelmességére szorították." A két tábor közötti harc csak a törökellenes háború során ért véget. Hunyadi János, mint Nándorfehérvár főkapitánya 1442-ben Szeben szomszédságában és a Jalomica folyónál hatalmas győzelmet aratott a törökök fölött.
Ez a győzelem arra késztette IV. Jenő pápát, hogy közös összefogást hirdetett a Balkán felszabadítására. Az egyesített sereg I. Ulászló vezetésével, Hunyadi János és Újlaki Miklós elővédjével kelt útra 1443. július 22-én a „hosszú hadjáratra", amely 1444-ig tartott. Cesa-rini pápai legátus és Ulászló a korábbi békekötés dacára Hunyadit feloldotta a „pogánynak tett esküje" alól, a király pedig Hunyadit Bulgária királyságával kecsegtette. A törökök azonban átkeltek a Boszporuszon. A magyar sereg Várnát elfoglalta, de a törökök kétszeres túlereje elvágta a magyarok visszavonulási útját. Ennek ellenére a döntő ütközet magyar sikert ígért. Hunyadi páncélos lovasai legyőzték a török szárnyakat, majd üldözőbe vették a menekülőket, amikor Ulászló király megrohamozta a janicsárokat. Ez a meggondolatlan lépés a király életébe és a magyar sereg vereségébe került. A magyar király fejét levágták, és lándzsára tűzték. Az ütközetben Cesarini pápai legátus és több magyar főpap és főúr is odaveszett. Ulászló mivel házasságra nem lépett és gyermeke nem született, így automatikusan megszűnt a magyar-lengyel perszonális unió.
A tragikus események hatására a magyar országgyűlés elismerte V. László királyságát (uralkodott 1444-1457), de a kormányzást - a négyesztendős gyermek helyett- a főkapitányokból álló országos tanács látta el. A következő lépés az volt, hogy a kiskorú gyermek oldalán 1446-ban egy korábban nem ismert tisztséggel kormányzói méltóságra emelték Hunyadi Jánost, a törökellenes háborúk sok csatát látott hősét. Ekkorra már a kormányzó az ország leggazdagabb bárója lett. A 15. század közepére ezer falu, 57 mezőváros és 28 vár tartozott birtokához. Hunyadi ebben a méltóságában újabb hadjáratokat indított a török ellen. A szultán azonban Rigómezőnél véres vereséget mért Hunyadi seregére. Rigómezőnél a török is akkora vérveszteséget szenvedett, hogy ilyen súlyos árért a győzelem sem kárpótolhatta.
Hunyadi később -V. László uralmának elismerése után - kényszerűségből megvált a kormányzói tiszttől. Később országos főkapitányi kinevezést kapott és elnyerte a besztercei grófi címet is. A korona elorzása és a két koronázás miatt Visegrád vára és királyi palotája egy időre elveszítette jelentőségét Az 1450-es években Újlaki Miklós erdélyi vajda volt a vár, Visegrád és Maros város birtokosa. Amikor V. László király szabadult III. Frigyes fogságából, hazatérését ahhoz a feltételhez szabta, hogy az országgyűlés követei adják birtokába a visegrádi várat. Adatunk van arról, hogy 1456-tól a fellegvár fölött valóban a király rendelkezett. Ezt erősíti V. László királynak 1456. június 1-jén Budán kelt és a visegrádi királyi várak várnagyaihoz és alvárnagyaihoz írt levele. Ebben az időben Újlaki familiárisai, Temesközi László és szentgyörgyi Vince Tamás voltak a várnagyok Visegrádon.
Hunyadi János továbbra sem tett le a török elleni támadások megszervezéséről. 1456-ban II. Mohamed 90 ezer fős sereggel rontott Magyarországra, és megostromolta Mándorfehér-várt. A várat Szilágyi Mihály hét ezres serege védte. Hunyadi a szorult helyzetben 12 ezres reguláris és kb. 30 ezer fős keresztessel ért a vár közelébe. A Dunát lezáró török hajóhadat Hunyadi áttörte, majd seregének egy részével a várba vonult, másik részét pedig a Száva szigetére állította fel. A szultán egységei már betörtek a várba, ahol véres harcot vívtak, amikor Hunyadi újabb egységeket vitt a várba. A keresztesek másnap átkeltek a Száván, és - Hunyadi tiltása ellenére - a szultán táborára rontottak. A keresztesek elfoglalták a törökök táborát. Erre a szultán a ruméliai lovasság élén a győztesek ellen vonult. Hírtelen haragja miatt fedezetlenül hagyta saját ágyúit. Hunyadi lendületes rohammal elfoglalta az ágyúkat és a rohanó ellenség ellen fordította. A vert hadat a szultán csak Szófia környékén tudta megállásra kényszeríteni. Hunyadi az óriási győzelmet azért nem tudta kihasználni, mert őt is elérte a táborban kiütött pestisjárvány. Zimonyban hunyt el 1456. augusztus 11-én. Hunyadi János korának legnagyobb hadvezére volt. A nándorfehérvári diadal a középkori Magyarország egyik legnagyobb katonai sikerének bizonyult. Emlékét a déli harangszó hirdeti, amelyet a nagy összecsapás előtt a pápa rendelt el a katonák buzdítására. Azóta szól a harang a hősök emlékezetére.
 |
 |
| V. László ezüst érméje | |
 |
| V. László király (1440-1457) |
|
|