|
|
Kegyelettel vettünk búcsút Mátyás királytól, aki az országos gondok között városunknak nemcsak visszaadta régi fényét, hanem olyan új építészeti elemekkel is gazdagította történelmi jelentőségű épületeinket, amelyek méltó emléket hagytak a halálát követő szomorú századok nemzedékeinek is. Ami ezután következett, csak hanyatlást, megaláztatást és gyors visszaesést hoztak az országra, de különösen Visegrád városára. De a család sorsa is szomorúan alakult. Hiába eskette meg a főurakat, a prelátusokat és a várnagyokat Mátyás Corvin János királlyá választására, a többség nem ismerte el a király fiát törvényes utódnak. Beatrix is ehhez a többséghez csatlakozott. A lengyel Ulászló mellé állt, mert hitt abban, hogy Ulászló feleségül veszi. Nem vette észre, hogy egy csúnya komédia áldozta lehet. 1490-ben ugyan titkos házasságra lépett Esztergomban Ulászlóval, és anyagiakkal is támogatta őt. A házassági ceremónia latin szövegében Ulászló hibás válaszokat adott, s ezzel a frigy érvénytelenné vált. Az őt ért kudarcok után 1501-ben, tizenegy évi esztergomi tartózkodás után Beatrix visszatért Itáliába, s többé nem láthatta Magyarországot.
 |
| Corvin János képe, 1487 |
A zavaros körülmények között Corvin János sorsa sem alakult szerencsésebben. A kezében maradt várak - Ráskai Balázs budavári provisor felügyelete alatt - egy ideig a herceg kezén maradtak, de az ő birtokába került a korona és a kincstár is. Az országgyűlés azonban arra kötelezte, hogy a koronát adja át, a korona alá tartozó birtokok azonban még kezén maradtak. A herceg bízott támogatóiban és a koronát nem szolgáltatta vissza az országgyűlésnek. Corvin János ezután merész lépésre szánta el magát. Rövid időre birtokba vette az apai örökséget, majd a tőle elpártolt főurakat tanácskozás ürügyén Visegrádra hívatta, hogy várnagya segítségével elfog 9SS3 3Z árulókat. Ez a kísérlet azonban sikertelen maradt. A főurak megneszelték a tervet, egyenként kiosontak a várból, és mikor már szerencsésen lóra ültek, Báthori István a főnemesség vezére megfogadtatta velük: „nem ültetnekfattyút a trónra."
Még kockázatosabb volt a korona és a királyi kincsek birtokba vétele. Amikor jelentős katonai erő kíséretében a herceg a Délvidék felé vette az útját, a kincsekkel nem jutottak messzire. Báthori István erdélyi vajda és Kinizsi Pál alsó-magyarországi főkapitány nemsokára utolérték és legyőzték seregét. A kincsek nagyobb részét elvették, de a korona továbbra is a herceg kezén maradt. A történtek után a rákosi országgyűlés 1490. július 15-én megválasztotta a lengyel Jagelló-házból való Ulászlót, aki II. Ulászló néven lett Magyarország királya. Ekkor még a királyjelölt nem tartózkodott Magyarországon. A szokatlan helyzetben az országgyűlés előkelői tárgyalásokba kezdtek a korona és a várak visszaadásáról. Július végén olyan megállapodást kötöttek, hogy a koronát és a várak nagyobb részét visszaadják, de Visegrád, Tata, Komárom és Pozsony zálogként továbbra is a herceg kezén maradhat.
Szeptemberben a királyi tanács úgy határozott, hogy a megválasztott, de még meg nem koronázott király számára Bianca Sforza milánói hercegnőt kell feleségül kérni, aki korábban Corvin János jegyese volt. Amikor a megválasztott II. Ulászló átlépte a magyar határt, a Pozsony megyei Farkashidán oklevélben foglalták a megválasztás feltételeit. Visegrád számára az volt a legfontosabb, hogy a leendő uralkodó elfogadta a főurak megalázó feltételeit, nevezetesen azt, hogy Visegrád fellegvárát a koronaőrök rendelkezésére bocsátja:
„Hogy az ország koronáját a főpap urak és bárók kezéből semmi ürügy, vagy kereseti szín alatt sem készakarva, vagy fondorkodva ki ne vegyük, hanem hagyjuk és engedjük meg, hogy azt az ő régi szokásukhoz és szabadságukhoz képest azok tartsák és őrizzék, akiket bizonyos számmal a maguk kebeléből egy értelemmel e célra kiválasztanak és kirendelnek, és hogy régtől fogva a korona megőrzésének céljára rendelt Visegrád várát a koronaőrök kezéhez adjuk és szolgáltassuk."
Az oklevél szerkesztésével csaknem egy időben külön hadtestet indított II. Ulászló Visegrádra. Közben a hírhozók azzal lepték meg II. Ulászlót, hogy siessen egységeivel Visegrádra, mert öccse, János Albert is Visegrád felé tart, ő is meg akarja szerezni a koronát és Visegrádot. Visegrád várnagya heves ostrom és a vár egyik tornyának lángba borulása után nyitotta meg a vár kapuit. Bonfini arról tudósít, hogy a várat Ráskai Balázs védte, aki csak a pécsi és az egri püspök rábeszélésére döntött a fegyverletétel mellett. Ulászló választott király ezután a koronával együtt 1490. augusztus 9-én Budára érkezett, és Buda várát Visegrád várával együtt hívatalosan is átvette. Ezt követően megbízottainak sikerült egyezségre jutniuk a Corvin-párl kép viselőivel. Utána 1490. szeptember 18-án Székesfehérvárott II. Ulászlót királlyá koronázzak Az új király országlása nem sok jót hozott Visegrádra. A hatalmi viszonyok megváltozása és a király erélytelensége azt eredményezte, hogy Visegrád vára királyi tulajdon, de abban a főurak és a főpapokból állított koronaőrök az urak. Ezzel megszűnt a város kiváltságos hely zete. A nagy építkezések elmaradtak, a mesterek mecénás és megrendelő nélkül részben a környező városokba, részben pedig Budára költöztek. A város elhanyagolt állapota a Mohács felé tartó ország sorsát példázta. 1492-ben új törvényt hoztak a korona megőrzéséről, mely a világi rendekből választott koronaőröket, ezért különös, hogy egyházi személyeket is találunk soraikban. (1492. évi I. tc.) Egy évvel később - a castellánusok tornyának udvari falán -reneszánsz faragványokkal ékes koronaőri táblát helyeztek el, amelyen a világi személyek mellett egyházi előkelők neve is szerepel. Az is különös, hogy a koronaőrök nem a fellegvárban laktak, hanem maguk helyett várnagyokat neveztek ki az őrzési feladatok ellátására. Ennek bizonyítására ide csatoljuk az egyik várnagy esküjének szövegét 1493-ból:
„Én, Némái Kolos László, Visegrád várának kapitánya elismerem és adom tudtára jelen írásommal mindenkinek, akit illet, hogy Krisztusban tisztelendő atya, Tamás, győri és egri választott püspök úr, az én uram familiárisai közül engem nevezett ki Visegrád várának várnagyává, és bízott meg a Szent Korona őrzésével. Ezért keresztény hitemre, becsületemre és emberségemre ígérem, és esküszöm az élő Istenre, Szűz Máriára és minden szentre, hogy püspök uramnak mostantól kezdve ebben a tisztségben hűségesen szolgálok, és hű leszek, s a nevezett várat és a Szent Koronát hűségesen őrzöm és megtartom. Továbbá, ha püspök uram meg találna halni vagy valamely más szerencsétlenség érné a visegrádi várat, én a Koronát hűségesen megtartom említett uramnak, vagy helyette testvérének, tisztelendő Ferenc budai prépost úrnak, és a Szent Koronát arról a helyről, ahová az én uram, a tekintetes és nagyságos Szapolyai Istvánnal, Szepes grófjával és Magyarország nádorával elhelyezte, az ő tudta és szabadon nyilvánított akarata, továbbá kifejezett hozzájárulása nélkül soha sem mozdítom el, sem kezemet arra nem vetem, s nem adom ki sem a királyi felségnek, sem a főpapoknak, főuraknak, vagy más valakinek. Ha pedig az én püspök uram vagy a fentebbemlített esetben Ferenc prépost úr tőlem vissza akarná venni várat és a Szent Koronát, és engem onnan el akar mozdítani, más valaki akar a vár élére helyezni, minden nehézség, ellenállás, keresett jogcím nélkül visszaadom és visszabocsátom. Mindazonáltal hozzáteszem, hogy sem püspök uramat, sem említett testvérét nem vagyok köteles a várba annyi emberrel beengedni, hogy azok az én és várnagy társam, vagy a hozzánk tartozónknál nagyobb számmal és erősebbek lehessenek, s nem vagyok köteles még kifejezett parancsra sem uramnak vagy testvérének több emberét beengedni és a várba felvenni, mint amivel én és várnagytársam, ti. a nádor úr embere rendelkezik. Ha azonban megtörténne, hogy valamelyik hatalmas úr a várat ostrom alá veszi, ebben az esetben tisztelendő uramnak és az említett nádor úrnak vagy fiának, a tekintetes és nagyságos János úrnak embereit egyenlőszámban társammal együtt köteles vagyok a vár védelmére bocsátani. Ami pedig Visegrád várának és a Szent Koronának őrizetét és megtartását illeti, ugyanolyan hűséggel tartozom az említett nádor úrnak és következésképpen fiának, János úrnak, mint amilyennek püspök uramnak és következésképpen testvérének Ferenc úrnak, és ezt Illetően nem vagyok jobban kötelezve püspök uramnak és Testvérének mint az említett nádor úrnak, és fának Jánosnak. Mindezen magatartásra pedig keresztény hitemre becsületemnek és emberségemnek elvesztésére, örökös gyalázat és hitszegés bűne alatt esküszöm, hogy uramnak, Tamáspüspöknek és testvérének az említett Ferenc prépost úrnak hűségesen, rendíthetetlenül szolgálva megtartom. Ennek hitelességére, bizonyságára és megerősítésére a jelen oklevelet a saját nemesi címeremmel díszített pecsétemmel erősítem meg, és püspök uramnak, következésképpen testvérének adtam. Kelt Visegrád várában az Úr 1493. esztendejében."
1491-ben a pozsonyi békeszerződés súlyos következményekkel terhelte volna meg a II. Ulászló halála utáni Magyarországot. III. Frigyes fia, Miksa német-római király - az 1463-ban megkötött alku alapján - a magyar trón várományosának tekinthette magát akkor, ha Ulászlónak nem születik fiú utódja. Erre az esetre a szerződés úgy rendelkezett, hogy a koronaőrök a koronát Visegrád várával együtt a német-római király vagy örökösei számára mindenkor kötelesek hűséggel megőrizni. Ehhez az egyezményhez adták hozzájárulásukat egy évvel később Báthory István országbíró - mint hivatalban lévő koronaőr - és Ráskai Balázs budavári udvarbíró.
Visegrád városi életének hanyatlását indította el az 1492-ben hozott törvény. Ennél sokkal súlyosabb volt az 1498. évi országgyűlés II. Ulászló által szentesített törvényei között a 39. cikkely, amely arról rendelkezett, hogy Visegrád város szabadsága - amely az ország szabadságának sérelmére van - szűnjék meg. Ez a nagyvonalú megállapítás azt a gondolatot sugallja, hogy ezek az intézkedések is azok közé tartoznak, amelyek II. Ulászló idején a városok fejlődését korlátozták, vagy a mi esetünkben ellehetetlenítették. Ezt a vélekedés megerősíti Werbőczy István „Hármaskönyvének" idevágó utalása is, amely éppen Visegrád város szabadságának eltörlését hozza fel példának arra, hogy a dekrétum ereje hatálytalaníthatja a korábban elnyert kiváltságot. Ezért felmerül a kérdés; valóban az történt, hogy az országgyűlés eltörölte egy szabad királyi város privilégiumait, valóban elvették a Visegrádot várossá tévő szabadságjogokat? Ha ez lenne e törvénycikk értelme, akkor a későbbi időkben nem találkozhatnánk Visegrád várossal, vagy annak polgáraival. Ennek teljesen ellentmond az 1499-ben kelt királyi oklevél, melyet II. Ulászló egy visegrádi polgár ügyében írt Nagyszombat városához, és amelyben Visegrád város tanácsáról is történik említés. Ezen kívül megmaradt egy Visegrád város által kibocsátott irat 1517-ből, valamint a város további említése a később kelt oklevelekben. A sommás értelmezés ezért mindenképpen finomításra szorul. Mi volt az a szabadság, vagyis kiváltság, amelyet a 1494. évi or-s/.aggyűlés megszüntetett?
 |
| II. Ulászló (1456-1516) a Thuróczy Krónikából |
Amennyiben közelebb akarunk kerülni a kérdés megválaszolásához, és szemügyre vesszük az 1 492-ben tartott országgyűlés határozatait, amelyek között 102 cikkely foglalkozott Visegráddal, akkor sem látunk tisztábban. Ezekben arról olvashatunk, hogy Mátyás király azt a kárhozatos szabadságot adományozta Visegrád város polgárainak, hogy nem kötelesek törvény elé állni semmiféle kihágás vagy adósság ügyében, amelyet most az országgyűlés megszüntet. Az valóban különös, hogy Mátyás idejében létezett egy város -amelyben még egy uralkodói rezidencia is volt -, ahol a lakosok nem feleltek köztörvényes bűneikért és minden korlát nélkül halmozhatták adósságukat. Ez sem lehet túlságo san hiteles olvasat. Ezek szerint tehát a kortársak még pontosan ismerték a szűkszavú fogalmazás értelmét, mi azonban híjával vagyunk bizonyos ismereteknek, amelyek alapján a fenti rendeletek tartalmát valójában megérthetnénk. Ennek ellenére mégsem reménytelen a kérdés megoldása, mert segítségünkre lehet a kérdés megértésében az a Visegrád város által írt és Bártfa város tanácsához címzett, 1475. szeptember 8-án kiállított oklevél, amely arra szólítja fel Bártfa tanácsát, hogy Hans Klein polgárt összes javaival engedje Visegrádra költözni. A kérés indoklásául bemásolták a levélbe Mátyás király oklevelének szövegét, amely a megnevezett polgár elköltözésére is alapot adó kiváltságok leírását is tartalmazza.
Az átírt oklevél formája szerint királyi parancslevél, amely leírja az adományozott kiváltságot, és felszólítja az ország hatóságait, hogy szabadon engedjék el azokat, akik Visegrádra szándékoznak költözni. Keltezés hiányában csak közvetett adatok alapján következtethetünk a kibocsátás idejére. Ezek segítségével szinte bizonyos, hogy a másolat 1475. szeptember 8-án keltezett, tehát az eredetit ennél korábban írhatták. Ebből az átírt másolatból további adatokat is megismerhetünk. A szakirodalomból régóta ismert, hogy Mátyás király száz erdélyi szász jobbágycsaláddal akarta Visegrád lakosságát növelni. Ennek okleveles bizonyítékát 1474. március 12-én adta ki a király. A szászoknak szánt adományok lényegesen szegényebbek, mint a bártfaiaknak megírt kiváltságok. Ebből arra lehet következtetni, hogy a szászok nem mozdultak Erdélyből, ezért a király több - őket hívó - oklevelet adhatott ki a későbbi években.
Mi volt tehát Visegrád kárhozatra ítélt szabadsága, ami 1498-ban olyan nagy mértékben kiváltotta az országgyűlés tagjainak határozott ellenszenvét és igen kemény ítéletét? A „bűnös" kiváltság hét pontját már megismerhettük a Mátyás király koráról szóló fejezetben. Ezért csak arra térünk vissza, hogy a gyilkosokkal kapcsolatos királyi kegyelem valóban kiváltotta az akkor élők ellenérzését. A kegyelem mellett azonban figyelni kell arra a feltételre is, hogy ez csak arra az esetre volt érvényes, ha az élete további szakaszában nem követett el kihágást. Az adósság elengedése és az adómentesség biztosítása azt jelentette, hogy sokak számára nagyon vonzó volt ez a lehetőség, és ez átköltözésre késztetett sok ember. Nagy kár, hogy nem ismerjük - mert az oklevél tételesen nem sorolja fel - a városnak adott régebbi szabadságait, amelyek minden bizonnyal az Anjouk korában, és Zsigmond idejében keletkezhettek, és amelyeket ez az oklevél régi formájukban megerősítette.
Ezek után az a vélemény alakulhat ki, hogy az oklevél tartalmát nem annyira a város-ellenesség, mint inkább a Mátyás által bevezetett újítások eltörlésének szándéka motiválta. A Visegrád városának adományozott kiváltságok valóban kivételes helyzetbe emelték az itt élő és ide betelepült polgárokat. A tárgyalt oklevelek alapján az is ismert, hogy szinte azonos szavakkal indokolták azt, hogy mi késztette Mátyás királyt a kiváltságlevelek kiadására. A város „a korábbi időkben teljesen elhanyagolttá vált." A következő oklevél pedig romokról és elhanyagoltságról írt. Hiteles források hiányában a Zsigmond uralkodási ;Idején még virágzó város pusztulásának okait, körülményeit nem ismerjük. A 15. század közepe előtt támadt zavaros körülményekre gondolhatunk elsősorban, amikor az udvar előkelői és a polgárok elköltöztek, így üresen maradtak házaik, palotáik. Azt is végig követtük már, hogy Mátyás csak a 15. század hetvenes éveiben ismerte fel az itt álló királyi építmények jelentőségét, és a számára kedves hely újjászületését a kedvezményekkel ide települt lakosok munkája alapján képzelte el. Azt is megállapíthatjuk, hogy az erdélyi szászoknak küldött szabadságlevélen kívül újabb felhívásokra volt szükség ahhoz, hogy a város életében kedvező változás születhessen. A példa nélküli és mások jogait sértő intézkedések valóban új életet leheltek a város életébe, de olyan rövid életűek voltak, hogy kevéssel élték túl Mátyás királyságát.
II. Ulászló uralkodásának első éveiben - talán a közhangulat hatására - elkerülte Visegrádot. Először 1495 tavaszán, nyarán és őszén jött el Mátyás király kedvelt és szeretett városába, amikor felfedezte az itt talált páratlan értékeket, majd utána hat alkalommal maga is élvezte az itt töltött napokat. A lengyel honból érkezett, de a cseh királyságot is birtokló király országlását a külső béke és a viszonylagos belső nyugalom ellenére a gyengekezűség jellemezte. A felszín nyugalma nem a királyi hatalom erejét, hanem a főurak felülkerekedését jelentette. A békés állapotokat 1514 tavaszán Dózsa György parasztfelkelése bontotta meg, amit kegyetlen megtorlás követett. Ulászló harmadik házasságából fiú utód született. A királyi pár második gyermekének születése közben a felesége, Candalei Anna meghalt. Újabb házasságot azért nem kötött, mert II. Ulászlót szélütés érte. Ebből felépült, de hosszas betegeskedés után 1516-ban távozott az élők sorából. Utóda a tíz éves Lajos lett, aki apjától anarchiába hajló országot, üres államkasszát és pusztuló végvári rendszert örökölt.
 |
 |
| II. Ulászló aranypénzei | |
 |
| II. Ulászlóés családja, 1511-12 |
|
|