|
|
A törökök kiűzésétől a 17. század végéig másfél évtized telt el, és ez alatt az idő alatt a néptelen Visegrádból a koronához tartozó kamarai uradalom birtokán megjelentek azok a családok, akik - rendkívül nehéz körülmények között - új életet kezdtek formálni az üszkös romokon. 1700-1 756-ig - mint az előzőekben láthattuk - a gróf Starhemberg család kapta meg adományként a koronabirtokot. Ebben három település szerepelt: Visegrád, Maros és Kisoroszi. Az adománylevél ennél több települést és nagyobb területet is tartalmazott, de ezek az adománylevél keltezése idején még teljesen lakatlanak voltak. Ez az okmány felsorolt minden jelenlegi és jövőbeli haszonvételt, ami ezen a birtokon egyáltalán megtalálható.
 |
 |
| Kegyérmék, keresztek a Visegrádra betelepült nemetek hitéletének tárgyai az Általános iskola udvarán feltárt 18. századi temetőből | |
 |
 |
 |
Visegrád esetében megkapták a hozzá tartozó csekély szántóterületet, réteket, vizeket, halastavakat, erdőket, bozótosokat. Ezzel szemben a Starhemberg család nem kapta meg a kincstári tulajdonban maradt bányákat, egy jelentős erdőterületet, mert az ebből kitermelt faanyagot a bányaműveléshez használták fel. Az új birtokos család megjelenésével nem távozott el, hanem Visegrádon maradt változatlanul a budai kamarai adminisztráció vezetője, az erdőfelügyelő. Ezt a tisztséget Piati Péter látta el, aki irányította a katonaság és a kincstár részére szánt fakitermelést. A magyar országgyűlés az uradalom elzálogosítása után 1704-ben tiltakozott az uradalom elzálogosítása ellen. A tiltakozás mellett hosszú pereskedés kezdődött az adomány visszaszerzése érdekében, de a család leszármazottai csak 1755-ben kényszerültek a jogtalanul megszerzett birtok visszaadására. Ennek a több mint félszáz éves korszaknak két jelentős hozadéka volt. Ebből egyik Visegrád lakosságának végső megtelepedése, a másik pedig a gazdasági viszonyok fejlődése alapján a mezővárosi rang megszerzése.
A telepítés dinamikájáról nem maradtak források, de az országos, és az uradalmi összeírások adataiból kitűnik, hogy a mezőváros betelepítése fokozatosan történt, a lakosok száma csak lassú tempóban növekedett. Ennél biztosabb adatbázis áll rendelkezésünkre az egyházi anyakönyvek vezetésének 1712-ben történt megindításából. Az egyházi anyakönyvek megnyitása előtt 1703-ban készült az első megyei összeírás. Az ebben szereplő névsorból többen arról nyilatkoztak, hogy az összeírás ideje előtt már jó pár évvel azelőtt itt éltek Visegrádon. Ebben az adatsorban 26 név szerepel. Első és második Visegrád mezőváros bírája: Claudius Lamour (belga származású), és Hans Miller, akik akkor már vagyonnal rendelkeztek, ezért mentesültek a feudális szolgáltatás alól. A többi név: Joseph Acheritz, Johannes Haver, Jacob Lener, Jacob Bildt, Michel Brunner, Hans Scheili, Hans, Maar, Martin Vaivoda, Hans Hart, Adam Kugler, Tott Márton, Hans Eihner, Sándor Cod-rus, Johannes Bitkovitz, János Makai, Kis Mihály, Dobos Márton, Jacob Schlogli, Martin Gyeginger, Kranitz Gyurka, Josep Kaisinger, Caspar Thomas, Gregor Fossor és Hans Schmidt. Hans Scheili nevét azért húztam alá, mert a megnevezett személy leszármazottai a folyamatosság megszakítása nélkül a jelen korig is Visegrádon élnek A kérdéses időszakban Dubniczky István egyetlen nemesembert neveztek meg Visegrádon, aki 1710 kör nyékén átköltözött Bogdányba.
A Rákóczi-szabadságharc leverése utáni békésebb évtizedek olyan helyzetet teremtettek, hogy Visegrád lakossága is tovább gyarapodhatott. Ezzel a bevándorlás első szakasza lezárult. Erre az időre tehető a Starhemberg-uradalom birtokigazgatásának átszervezése, modernizálása, amely fellendülést hozott a lakosság életében is. A kamarai adminisztrá ció megszűnése után Pleyer tiszttartót rendelte Visegrádra és őt bízta meg a gazdálkodás átszervezésével. Ez néhány év múlva éreztette hatását, és kedvezett a újonnan érkezők be településének is. Szórványosan ekkor érkeztek új lakosok a Felvidékről, Cseh- és Morva országból, valamint Ausztriából Visegrádra. Ezt a lélekszám növekedést az 1 728-ban elrendelt országos összeírás adatai is kimutatták, amely már negyven adózó háztartást vett számba. Emellett az anyakönyvi adatok még további 82 személyt rögzítettek. Az országo san elrendelt összeírások után elsőként 1732-ből maradt meg az első uradalmi összeírás, amely hiteles képet ad az állandó lakosok számáról, s ezen belül arról, hogy ekkor nyolc van telkes jobbágy, házas és hazátlan zsellér élt Visegrádon. Ezen felül további hús/ ló le hetett az összeírásból kimaradt személyek száma. Ezek nagyobb rész vagy cselédek, molnárok, pásztorok, vagy honoráciorok, olyan személyek, akik tanítással, vagy orvoslással foglalkoztak. A lakosság gyarapodásának üteme - a növekedés ellenére - sem volt egyenes vonalú. 1717-ben a gyermekeket sújtotta egy ismeretlen eredetű járvány, a 18. század harmincas éveinek végén pedig a pestis okozott nagy riadalmat, mert sok áldozatot szedett Visegrád lakosai közül is.
 |
| Régi visegrádi nevek a település 18. századi urbáriumában és anyakönyveiben |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
| A Visegrádra betelepült németek legelső nemzedékének kegytárgyai az 1712-re elkészült plébániatemplomuk (mai általános iskola épülete) körüli temető sírjaiból |
Ez az országosan is sok áldozatot követelő járvány a betelepültek közül is annyi áldozatot szedett, hogy csak új telepítési akcióval lehetett az elhunytakat pótolni. Ez a népmozgás főleg újabb német telepesek megjelenését eredményezte a Német Birodalom területéről. Az akció során a szomszéd települések közül Nagymarosra azért került népesebb csoport, mert a járvány - az egykori ikervárosban - csaknem háromszor annyi áldozatot szedett, mint Visegrádon. A 18. század közepén, a Starhemberg-korszak végén 118 volt az összeírtak száma, majd a Mária Terézia uralkodási idején kiadott urbárium 126 zsellért, az 1771-ből ránk maradt megyei összeírás pedig 125 önállóan adózó háztartást rögzített. A betelepülés üteme a század második felében lassúbb lett, de a kőbányászat növekedése és a Lepence-patak völgyében megtalált timsóbánya megnyitása a század utolsó évtizedében népesebb bevándorlást eredményezett.
A különböző fajtájú összeírások, de az anyakönyvek sem nyújtanak bővebb tájékoztatást a Visegrádon élő magyar személyekről, családokról. Pedig az ide betelepült, vagy visszatelepült magyarokról azért lenne szükséges részletesebben is megemlékezni, mert ezek a személyek és családok - a németekkel együtt - aktívan részt vettek Visegrád újjáépítésében, mezővárosi rangjának kialakításában. Ez érvényes nemcsak Visegrádra, hanem az egész Duna-szoros területére is. Különösen így volt ez Nagymaroson és Kismaroson. Az előzmények ismeretében megállapítható, hogy a visszaköltözött magyar lakosok egészültek ki a később betelepült németekkel, valamint a gyérebb létszámú szláv (cseh-morva-felvidéki) elemekkel.
Minthogy a megmaradt dokumentumok elfogadható módon nem adnak számot a visszajöttek és a betelepültek származási helyéről, az utókor ezért nern tud hiteles képet rajzolni ennek a rendkívül nehéz korszaknak aktív résztvevőiről.
A német-sváb lakosok esetében a Visegrádon vezetett anyakönyvek több családnál adnak megbízható tájékoztatást. Tudjuk és ismerjük, hogy Felső-Duna mentéről Diliingen környékéről érkezett egy jelentős csoport, akik minden bizonnyal egy közösség tagjaiként jöttek Visegrádra. A csoport tagjai később a szomszédos falu lakosaival kötöttek házasságot. Ugyancsak ismertek a Német Birodalom területéről, Bajorországból, Pfalzból és más helyekről érkezett lakosok. A német betelepültek kisebb hányadát az Ausztria területéről, elsősorban a Wachauból, Kremsből érkező telepesek alkották. Ők zömmel a 18. század közepén hagyták el korábbi lakóhelyüket és érkeztek meg Visegrádra. Az érkezőkről az is megállapítható, hogy nem csoportosan, hanem egyéni döntésük alapján keltek útra, mert többségük olyan vándoriparos volt, aki kádár, ács, vagy kőműves mesterségét Visegrádon kamatoztatni tudta. Az viszont különlegességnek számít, hogy a Starhembergek családi birtokáról - Linz és Eferding környékéről egyetlen személyt sem lehet találni, aki Visegrádon akarta volna életlehetőségét biztosítani.
Ezek után azt is érdemes megvizsgálni, hogy miből élt és gyarapodott a 18. századi Visegrád lakossága. Azt már a korábbiakban láthattuk, hogy a föld, a mezőgazdaság, kevés kenyeret adott, a gyér szántóterület hiába egészült ki irtványföldékkel, ez sem tudta a mezőváros lakosságának gabonaigényét biztosítani. Az élelmes családok viszonyt olyan minőségű gyümölcskultúrát alakítottak ki kertjeikben, hogy messze földön keresték az itt termesztett cseresznyét, szilvát és diót. Ezeket a gyümölcsöket Pest és Buda piacain is keresték. Ezeknek a csonthéjas gyümölcsösöknek a termesztése olyan hagyományt teremtett, amelyet az akkori emberek leszármazottai nemzedékről nemzedékre tovább adtak. Ennek a kedves hagyománynak a továbbélését bizonyítja Markó Ferenc 1850 körül készült festménye, amely az itt termesztett szilva berakását ábrázolja egy dunai dereglyébe.
Az előbb elmondottak következménye, hogy a mezőgazdaság szűkös eltartó képessége miatt sok iparos ember élt a mezővárosban. Ezek kisebb része a szolgáltató szakmában dolgozott. így tudunk ácsokról, bognárokról, asztalosokról, takácsokról, kádárokról, kőművesekről, szabókról, csizmadiákról, molnárokról, pékekről, mészárosokról, kovácsokról és seborvosokról. Ezeknek a szakmáknak a képviselői a 18. században már szinte mindegyik faluban jelen voltak. Magasabb szakmai felkészültséget igénylő luxuscikkek előállítóiról nincsen tudomásunk. Az ilyen szakmákat művelő iparosok Visegrádon nem találtak kellő keresletre, ezért inkább a közeli nagyobb helyeken, Vácott, vagy Szentendrén telepedtek meg. A szolgáltatást végző iparosok ezért nem tudtak Visegrádon önálló céhekbe tömörülni, hanem inkább a közeli városok céheihez tartoztak.
 |
| Visegrád 1796-ban a G. Townson könyvében levő metszeten |
Minthogy a város közeli erdeiből kivágott értékes fafajtákból nagy mennyiséget dolgoztak fel, ezért a fafeldolgozó ipar volt a felsorolt szakmák között a legnépesebb és legerősebb. Már a száEad harmincas éveiben rengeteg szerszámfát dolgoztak fel a visegrádi iparosok. Az összeírásokból számos ilyen iparost ismerhetünk meg. Ezek a dokumentumok azonban nem tartalmazták azt, hogy a faipar melyik ágazatában dolgoztak. Szintén a fával volt kapcsolatban a különböző szerszámokat gyártó szakmák és a teknővájó mesterség elterjedése is. A kádár szakmában azért dolgoztak sokan, mert a Visegrádtól Szentendréig húzódó területen sok szőlő volt. Az itt termelt szőlők borát „budai vörös" néven ismerték és kedvelték A visegrádi kádárok Almásy Ferenc és Leopold Schmutz-Smutz mesterek keze alól kerültek ki, akik a mesterség minden fortélyára megtanították őket. Később, a 18. század közepén az itt élő kádárok céhbe tömörültek jogaik védelmében. Minthogy a Fekete-hegy szőlőtáblái nem nagy területet foglaltak el, feltehető, hogy ez a céh készítette a megnevezett borvidék szőlősgazdáinak hordóit. Az természetes volt, hogy kiváló minőségű tölgyfából készültek ezek a hordók. Ez nemcsak biztos kenyér volt, de meg is lehetett tollasodni belőle. Nem csoda hát, hogy ezek a kádárok voltak ezekben az időkben a mezőváros legtehetősebb polgárai.
A felkészült, jó munkát végző mesterek az uradalmat is ellátták termékeikkel. Ez természetesen nemcsak a kádárokra, hanem más mesterségek művelőire is állt. Az uradalom számára készített hordókon kívül maradt feljegyzés arról is, hogy helyi kőművesek és asztalosok kaptak megbízást a mesterségük körébe tartozó munkák elvégzésére. Schwarz Sebestyén ajtó- és ablakkereteket szállított az uradalmi épületekhez, a kőművesek pedig az uradalmi épületeken végeztek javításokat. Megszerzett tudásukat ők elsősorban az új házak építésénél tudták kamatoztatni. A bányászat is több ember számára adott kenyeret. Nemes fémet ugyan nem találtak, de a megnyitott bányák állandó munkaalkalmat jelentettek. Minthogy a szállítás és fuvarozás nagyobb része a Dunán bonyolódott le, a hajózás is jó megélhetést biztosított. A dereglyék tulajdonosa egyben a kormányos szerepét is betöltötte, a hajóslegényekre és a vontatókra is szükség volt a szállítás lebonyolításánál. De az is nélkülözhetetlen volt, hogy a nagy folyam partján meghatározott szélességű út legyen. Az ekkor élt hajósok életéről és működéséről Jókai Mór Az arany ember című regényében olvashatunk részletes ismertetést.
Az ismertetett foglalkozási ágak művelőinek kisebb csoportjából emelkedtek ki azok, akik a mezőváros életében vezető szerephez jutottak. Ezek egy része az először megtele-pülőkből és leszármazottaikból emelkedett ki. Általában azok kerültek ebbe a csoportba, akik korábban valamilyen ipari, vagy mezőgazdasági tevékenységük mellett vállalkozói tevékenységet is folytattak. A város vezető rétegének másik része pedig alkalmazott, vagy cseléd volt az uradalomban, de tehetségük és szorgalmuk révén kiemelkedtek, majd később nagyobb jövedelmet hozó vállalkozásba kezdtek. Az ebben a csoportban szereplők többsége telkes gazda is volt. Övék volt a legtöbb szántóföld, kert, és a szőlőterületek legnagyobb része. Emellett állattenyésztéssel is foglalkoztak. Ezek után nem nehéz felismerni, hogy ezekből a családokból került ki a mezőváros vezető rétege, a mindenkori bíró és az esküdtek is.
Nem lenne teljes a társadalmi összkép, ha nem emlékeznék azokról is, akik a legtöbbet dolgoztak, de ennek ellenére szegénységben élték le életüket. Számuk szerint ez a társadalmi réteg volt a legnépesebb a 18. században. Ezek az emberek nem tudtak földet vásárolni, hanem legfeljebb kisebb szőlővel rendelkeztek. Ezért megélhetésük legnagyobb részét az erdő adta. A Starhembergek uradalmából rengeteg erdőt termeltek ki, s ezt a nagy mennyiségű tűzifát a termelés helyéről a Dunáig nekik kellett rakodni, szállítani és hajókba rakni. A kitermelés során keletkezett nagy mennyiségű hulladék fa összegyűjtése az ő jövedelmüket egészítette ki. Arról is maradt feljegyzés, hogy több szegény ember foglalkozott szénégetéssel, mert ez is biztos kenyérnek számított. Sokkal kevesebb volt azoknak a szegényeknek a száma, akik napszámosként dolgoztak vagyonosabb családoknál. Ezen kívül az előjá-róság is alkalmazott - főleg az állattenyésztésben - embereket, pásztorokat, kondásokat és a település biztonságára vigyázó éjjeliőröket.
 |
| Az általános iskola udvarán végzett régészeti feltárás |
 |
| Az általános iskola udvarán végzett régészeti feltárás |
A dunai hajózás ebben a korban szintén jó lehetőséget biztosított a szegény embereknek. A törökök kiűzése után megindult a hajózás, mert a 17. század végén és a 18. században az áruforgalom nagyobb részét nem közúton, hanem hajóval bonyolították le. A Duna jobb partján megmaradt középkori út Visegrád északi részén nem a folyam partján, hanem az alsóváron keresztül érte el a Sibrik-dombot, majd onnan a Várkerten át, a Szent Andrásról elnevezett monostor közelében tér vissza a Duna partjára. Azért kellett ezt a kitérőt megtenni, mert az alsóvár zárófala lefutott a folyam partján épített, sok ostromot szenvedett vízivárig. Ezt a zárófalat csak a 19. században nyitották meg, amikor áthelyezték a középkori út várkerti szakaszát a folyam partjára. Ezen kívül egy másik út is vezetett Budára, amely a fellegvártól a Nagy-Villám, Sós-hegy, Hajlékos-bérc, Barát-halom gerincvonalán kígyózva vezetett át Pomázra, majd onnan Budára. Ezt a „királyok útjának" nevezett hegyi utat azóta visszahódította az erdő, ennek ellenére még a múlt század első felében készített térképen feltüntették a hajdani út nyomvonalát.
A források szerint a mezőváros német és magyar lakosai római katolikusok voltak. Azt már korábban megismerhettük, hogy a törökök kiűzése után Visegrád Maros mezőváros plébániájához tartozott. Ez a helyzet csak 1712-ben változott, amikor Visegrád önálló plébániát kapott. Ettől az időtől lehet szá-mítan i a lakosok folyamatos anyakönyvezését is. Az egyházi forrásokazt is rögzítették, hogy a plébános szolgálatát 1723-tól egy káplán is segítette. Erre azért volt szükség, mert ehhez a plébániához csatolták Dömöst, Pilismarótot, Kisoroszit és Szentlászlót is. A felsorolt települések közül Dömös hamar levált, mert 1 724-ben gróf Erdődy László itt önálló plébániát alapított A közös plébánia nem sok lelket számlálhatott, mert adatunk van arról, hogy tíz év alatt - a felsorolt községekben - csak 45 újszülött került anyakönyvezésre. A visegrádi templomnak ekkor már orgonája és orgonista kántora is volt. Az egyház által fenntartott iskolát tanító, iskolamester vezette, akiről feljegyezték, hogy szolgált a keresztelési szertartásokon is. Az ide települt új lakosok összetartozását, a közösségi szellem kialakítását nagyban elősegítette, hogy a németek, a magyarok és a szláv származású emberek egyaránt a római katolikus egyház tagjai voltak. Azért, mert a hivatalos nyelv - minden bizonnyal - német volt, a magyar és a szláv lakosok is ezt a nyelvet használták az egymás közötti érintkezés során. A vallási béke olyan helyzetet teremtett, hogy a lakosok gyermekei párválasztásuknál saját közösségükön kívül a többi nemzetiség gyermekeivel is összeházasodtak.
 |
| Az első és a második plébániatemplom és a temető Visegrád 1777-es térképén |
 |
| A visegrádi általános iskola 1999-ik évi kutatásának helyszínrajza |
 |
| Visegrád és Nagymaros térképe 1777-ből |
 |
| Visegrád a Bal ki Antal által készített 1777-es térképen |
 |
| Visegrád Karpe Mihály uradalmi földmerő 1767-es térképen |
A mezőváros lakosságának egészségügyi ellátását - a kor színvonalán - az orvos és a bába biztosította. A bába a plébánostól arra kapott felhatalmazást, hogy a szerinte életképtelennek minősített csecsemőket megkeresztelje. A település gazdasági ereje nem adott lehetőséget orvos alkalmazására, és ezért csak kirurgust, magyarul seborvost tudtak tartani. A megmaradt dokumentumok érdekes esetekről tudósítottak. A 18. században Krá-lik Mihály volt az első seborvos. Halála után - a század derekán - ezt a fontos feladatot Szimeth Ferenc látta el, akinek a neve több periratban is szerepelt. Ebbéli tevékenységének híre azért maradt meg, mert a bíróság tanúként idézte meg egy Visegrád és Szentlászló között támadt perben. Ez a dokumentum azt rögzítette, hogy a szomszédos Szentlászló egyik lakosa sörétes puskával meglőtte Fejes Hartl Lénárd visegrádi jágert, akinek a vég tagjaiból 29 sörétet távolított el a kirurgus, s majd utána hat hétig ápolta gondosan a megsebesített jáger lábait és kezeit. Ebben a korban az emberek átlagos életkora is rövidebb volt. Aki túllépte az ötven évet az már öregembernek számított, ezért az ilyen korú embereket már nem tartották alkalmasnak komoly munka végzésére.
Ezután abba is érdemes bepillantást nyerni, hogy milyen volt a 18. századi Visegrád igazgatási szervezete. A mezőváros - az akkor szokásos - önkormányzattal rendelkezett. A közösség első számú vezetője a mezőváros bírája volt, aki az esküdtekkel együtt irányította a mezőváros gazdasági, társadalmi életét és a lakosok adózását. A bírói tisztségre a földesúrnak jelölési joga volt, így a lakosok az ő általa javasolt három személy közül vá laszthatta meg a legalkalmasabb személyt. A bírói tisztség elnyerésének az esküdt testű let volt az előiskolája, ezért általában a bírót az esküdtek soraiból választották. A hatósá gok felé ő képviselte a közösséget és rá bízták a mezőváros pecsétjeinek őrizetét. Az első mezővárosi pecsét 1 740-ben, tehát a Starhemberg-korszakban készült. Új pecsétet készítettek 1756-ban, amikor Visegrád visszakerült a kamarához. Az ügyiratok készítése és annak bélyegzővel történő hitelesítése a jegyző feladatkörébe tartozott. Az esküdtek száma -a szomszédos településekhez képest - magasabb volt. A Visegrádról megmaradt íratok -a szomszéd községek két esküdtjével szemben - tizenegy esküdtről számolnak be.
1765-ben a mezőváros életében jelentős változás történt. Ekkor az óbudai uradalom a Zichyektől visszakerült a kincstár tulajdonába, s ezzel egy időben a visegrádi uradalom is a kincstár igazgatása alá került. Ezzel az intézkedéssel Visegrád elveszítette központi sze repkörét és viszonylagos gazdasági önállóságát, mert 1 787-től az uradalomnak ezt a ré szét a kasznár irányította. Ez az intézkedés minimálisra csökkentette az a lehetőséget, hogy Visegrád meginduljon a városiasodás útján. Ebben a helyzetben csekély vigaszt adott az az intézkedés, amely Visegrádot a koronauradalom erdészeti központjává tette, amelyet ü. József erdőhivatallá szervezett, önálló erdőmester vezetésével. A megváltozott körülmények következménye az lett, hogy a lakosok életkörülményei tovább romlottak. Ezen a helyzeten az sem változtatott, hogy a timsóbánya termelése a 18. század utolsó évtizedében beindult, mert ezt a bányát és a már korábban megnyitott kőbányát is nem Visegrád lakosai, hanem budai polgárok bérelték.
 |
| A 2008-ban Lepencén megtalált 18. századi malom az uradalmi felméréseken és a régészeti feltárás után |
 |
 |
| Visegrád központja az 1767-es térképen |
A kamarai vezetés hiányosságának lehet felróni azt is, hogy - bár ismerték Visegrád rendkívül szűkös birtokviszonyait - nem tették gazdasági tevékenységük szerves részévé a bányászat és az ipari tevékenység támogatását, pedig a kicsiny szántóterület miatt az erdészeti tevékenység mellett ez lett volna fő bázisa az igazi városfejlesztés folyamat beindításának. A hűbéri szolgáltatástól mentes szabad bírtok csak a lakosság szűk rétegének adott megélhetést. A favágással és fahordással kapcsolatos munka a legnagyobb robotter-het jelentette. Még ez is elviselhető teher volt különösen akkor, ha számításba vesszük, hogy a fizetett erdei munkát a lakosok a kedvezmények között tartották számon. Jelentős ipari tevékenység nélkül a megismert és művelt iparágak csak a mezőváros belső piacát tudták ellátni, a szomszédos falvak és a jelentős piaccal rendelkező városok ezért ezekből a termékekből nem részesülhettek. Ez ad magyarázatot arra, hogy a 18. század végére a lakossá lélekszáma nem növekedett, hanem inkább csökkent. Ezek az okok adnak magyarázatot arra, hogy Visegrád ebben a században - a sok erőfeszítés ellenére - nem fejlődött igazi mezővárossá. A kamarai igazgatás pedig a fejődés visszafogása miatt Visegrád megszerzett rangját semmibe vette, és értékrendjében a jobbágyfalvakkal egy sorban kezelte.
|
|