|
|
Korábban már utaltunk arra, hogy az önkényuralom nehéz évtizedei után az 1867-es kiegyezés új korszakot nyitott az ország fejlődésében. Ez az új korszak terelte kedvező irányba Viktorin József plébános kezdeményezéseit, a történelmi emlékek megmentését és a Visegrádot felkereső vendégfogalom dinamikus növekedését. Ezeket a spontán meginduló folyamatokat Viktorin korai halála sem tudta megállítani. A kiegyezés után megindult nemzeti ébredés hatására a történelmi emlékek értéke is megnövekedett. Fokozottan érvényes volt ez Visegrádra, amely a 14. században királyi központ volt és ahol a nemzet legbecsesebb ereklyéjét, a magyar Szent Koronát közel kétszáz évig őrizték. A magyar műemlékvédelem legnevesebb szakemberei gondoskodtak arról, hogy a kormány által megítélt támogatási összegeket a legfontosabb teendők elvégzésére használják. 1872-ig a fellegvár leletmentő és helyreállítási munkái a tervezett ütemben folytatódtak, majd ebben az évben elkezdték az alsóvár lakótornyának munkálatait is.
1873-ban a műemlékvédelemre szánt összeg csak kisebb munkák elvégzésére volt elegendő. A következő évek tevékenysége arra irányult, hogy lerövidítették az alsóvárból a fellegvár felé haladó sétány útvonalát, és eltávolították az öreg falak tövében felhalmozódott omladékot, majd leszállították a fellegvárban előkerült leletanyagot a lakótoronyba. Az is természetes, hogy a visegrádi példa alapján több történelmi városban megindult a műemlékek helyreállítása. Ez a pénzügyi alapok kimerítéséhez vezetett. A műemlékek védelmének országos kiterjesztése azt is jelentette, hogy a rendelkezésre álló pénzalapokból egyre kevesebb pénzt tudtak fordítani a mintaterület, Visegrád történelmi emlékeinek megmentésére. A Viktorin halála utáni évek Visegrádról szóló publikációi arról tesznek említést, hogy az 1871-1879 között elvégzett műemléki munkák hatására jelentősen megnövekedett Visegrád vendégforgalma.
„Azóta, hogy a magas kormány gondjai közé vette fel a várromok fenntartását, - mit azonban néhány év óta remélhetőleg csak ideiglenesen ejtett el, - igen sokan látogatják meg Visegrádot a nyári évad alatt; kivált a múlt évben rendezett s vasárnap- és ünnepnapokon Budapestről reggel induló gőzhajói kéj-kirándulások ébresztettek élénk érdeklődést a várromok látogatása iránt, mire buzdítólag hat azon intézkedés is, mely szerint a várromokat látogatók még ugyanazon nap este visszatérhetnek a fővárosba azon gőzhajón, melyen a szt. -endrci dunaágon jöttek Visegrádra. Egyébként kétszer van naponkint alkalom a fővárosból Visegrádra eljuthatni a Petőfi-téri állomástól délután 2 és 3 órakor induló gőzhajón. "
Ez az 1887-ből kelt idézet azt is sejteti, hogy kultuszminisztérium pénzforrásai valóban kiapadtak, s közel félszáz évet kellet várni arra, hogy a 19. század második felében megindult állagmegóvási és helyreállítási munkák folytatódhassanak. De ezt a hiányt más gond is tetézte. A törvényhatóságok szigorú rendelete megfosztotta Visegrádot az előző században kivívott mezővárosi rangjától, mert ez a minősítés nem törődött a város ősi történelmével, meglévő műemléki értékkészletével, ezért nagyközséggé minősítette. A település vezetői erre összezárták soraikat, és olyan kiváló embereket választottak meg képviselőknek, akik alkalmasak voltak a fejlődés irányának kijelölésére és a meghozott határozatok végrehajtására. Közösen felismerték, hogy Visegrád tájképi értékei és gondozásba vett műemlékei alapján a kialakult kirándulóforgalomból és a szép ütemben fejlődő üdülőnépesség gyarapodásától várhatja életlehetőségeinek tartós javulását. Ez a felismerés akkor fogalmazódott meg a képviselő-testület tagjaiban, amikor a filoxérajárvány a lakosok nagy részét fosztotta meg fő bevételétől.
A szőlőművelés és a bortermesztés tudománya legtöbb családnál apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre szállt át Visegrádon is. A Fekete-hegyen termesztett kék fajták közül a csóka szőlőt, a rác feketét, a kölni kéket, a fekete muskotályt és a kadarkát tartották a legjobbnak. Jó asztali borok voltak ezek, de minőségük nem ért fel a Szentendrén termesztett hasonló híres vörös borokkal. A Fekete-hegyen kívül a Sibrik-dombon, a Várkert területén és a Várhegy keleti lankáin zömmel fehér fajtákat, mézes fehért, muskotályt és kövidinkát is telepítettek. A szőlő művelése általában nem sokban különbözött a jelenleg szokásban lévő formáktól. A nyitás, metszés, karózás, kapálás, kötözés, gyomlálás, fedés és trágyázás egész évben folyamatos munkát kívánt. A termés betakarítása, a szüret a korábban kialakított szokások alapján az egész közösség ünnepének számított. Ezeket a hagyományokat szinte a napjainkig megőrizték annak ellenére, hogy jelenleg nincsenek szőlőparcellák Visegrád határában. A szüret munkájából minden korosztály kivette a részét. Ének és zeneszó mellett hozták be a fogatok a szőlőt a pincesorra, ahol megkezdődött a termés feldolgozása és a must tárolása.
 |
 |
| Visegrád látképe a 19. század végén | |
 |
| A Salamontorony alatti villák az 1870-cs és az 1920-as években |
A bor egy részéből a család és a barátok részesedtek, de a szükség úgy hozta, hogy a termés nagyobb részét eladásra szánták. A borok felvásárlásával a budai és a pesti kereskedők foglalkoztak, akik borvásárokat rendeztek a különböző városrészekben. A filoxéra 1875-ben jelent meg hazánk területén. A vész megjelenését először délen, Pancsován észlelték, majd öt évvel később már Pest megyét is elérte a veszedelem. Tahitótfalun Málnay dr. szőlejében találták meg a beteg vesszőket, aki már évekkel korábban tapasztalta a pusztulást, de a baj igazi okát nem ismerte. Visegrád határában 1882-ben fedezték fel a szőlősgazdák a pusztító betegséget, de a védekezési módok ismerete nélkül nem tudták a vészt megállítani. Csaknem egy évtized kellett ahhoz, hogy részben állami támogatással és a gazdák összefogásával megtalálják a védekezés módját. Szénkénegezéssel, direkt termő amerikai fajták telepítésével és amerikai alanyú oltványok ültetésével sikerült a lakosok fő bevételi forrásának egy kis hányadát visszaadni. Új szőlőfajtákkal is kísérleteztek, s ennek hatására a 19. század végéig, sőt még a huszadik század elején is a Fekete-hegy volt a település legnagyobb összefüggő szőlőterülete. A község vezetősége új jövedelem megteremtésével is kísérletezett. Eperfák telepítését szorgalmazták, és selyemhernyó-tenyésztéssel próbálták az elszegényedett lakosok megélhetését biztosítani. Az erdő még ebben az időben is munkaalkalmat és jövedelmet biztosított, a kijelölt legelőkön pedig állattartással is foglalkoztak, de a legeltetést a kiránduló- és üdülőforgalom miatt szigorú feltételekhez kötötték.
A kedvezőtlen hatások ellenére Visegrád dinamikus fejlődését a 19. század második felében már nem lehetett megállítani. Ennek egyik forrása a várromok iránt mutatkozó érdeklődés fokozatos növekedése volt. Ehhez járult az is, hogy a természeti környezet gazdagsága, a Dunát kísérő hegyvidék látványa és a tiszta levegő arra késztette a polgári réteg tehetős tagjait, hogy számos fővárosi család - saját elhatározásából - egészségének megőrzése érdekében a nyári évadot itt akarta eltölteni. Ennek köszönhető, hogy a század utolsó évtizedeiben nyaralók és üdülőpaloták sora épült az alsóvárlakótornyának tövében. Ezekközött is az első volt Bakody Tivadar egyetemi tanár, aki minden igénynek megfelelő, kiválóan felszerelt szanatóriumot épített, amelyben számos idegbeteg és gyengeségben szenvedő nyerte vissza egészségét, életerejét. Példája rövid idő után követőre talált. Dr. Szohner József 1887-ben nyitott szanatóriumot, mert felfedezte, hogy Visegrád területén nem fordult elő tüdővészes megbetegedés. Ezért nyitott olyan szanatóriumot Visegrádon, amilyen nem volt az Osztrák-Magyar Monarchiában. Ez a „pneumatikus és lég-enybelégzési intézmény" a „gége, a hörgők és a tüdők idült hurutjait" gyógyította addig, amíg ezek a betegségek nem mentek át gü-mőkórba. Ez a gyógymód alkalmas volt a haldoklás, a mellizzadmány és a szívbajok kezelésére és megszüntetésére is. A „légeny-belégzés gyógymódot" Németországban szabadalmaztatták, amely alkalmas volt a tüdővész gyógyítására mindaddig, amíg ahhoz nem társult gumókor. Ez a két gyógyintézmény Visegrádot már a 19. század utolsó évtizedeiben gyógyhellyé avatta. A gyógyítás munkáját segítette, hogy Visegrád 1886-ban egy kiválóan berendezett ésjólvezetett gyógyszertárral isgya-rapodott, amely segítette Bakody professzor, majd Szohner doktor munkáját, és egyben ellátta a közeli községek lakosainak szükségleteit is.
Dr. Bakody Tivadar orvos-tanár és Dr. Szohner József nagyszabású építkezései hamar követőkre találtak. A 19. század utolsó negyedében kisebb palotákat építettek azok a csalá dok is, amelyek az év nagyobb részét Visegrádon akarták eltölteni. Ezek között a legigénye sebb volt Dr. Latinovits Frigyes felsőházi tag palotája, amelyet a romantika korának nagy építésze, Feszi Frigyes tervezett.
A Latinovits család ennek a teleknek a Dunára néző oldalán vadászházat is épített. En nek a háznak a stílusa még másik két visegrádi házon is felismerhető. A jelzett időben, a Salamon-torony utca és a Duna partján épülő házsor felezőpontján széles lépcsőt alakítottak ki. A lépcsősor tengelyében ekkor kezdték el az üdülőnegyed legnagyobb palotájának tervezését és felépítését. Ez a rangos épület Pálffy-Daun Lipót gróf birtokában volt, aki Ferenc József osztrák császártól és magyar királytól 1879-ben hercegi címet kapott. Felesége, Lónyay Olga asszony arról volt ismert, hogy támogatta a visegrádi szegényeket, és jelentős összeggel járult hozzá a reformátusok imaházának megvásárlásához.
A villanegyedben, Pálffy-Daun Lipót kerti házának szomszédságában épített kisebb nyaralót Podhradczky József történész, aki 1870-ben jelentette meg a Budai Krónika saját jegyzeteivel ellátott kiadását. Alatta Dr. Szukováthy Imre orvos, a Testnevelési Főiskola alapítója, az Ifjúsági Vöröskereszt alelnöke, a Magyar Cserkész Szövetség elnöke vásárolt telket és épített rangos nyaralót a Salamon-torony utca bal oldalán. Az épületek sorát a Duna felé Dr. Zsitvay Tibor háza zárta, aki minisztersége mellett a Magyar Turista Szövetség elnöke volt. Ő kezdeményezte a Nagy-Villám-hegy csúcsán egy kilátó építését, aktívan is részt vett a fellegvárba vezető turistaút korszerűsítésében és támogatta a Budapesti Orvosok Turista Egyesületét abban, hogy a kilátó alatt turistaház épüljön.
Az üdülőnegyed Duna-parti házsora is ebben az időben épült. Zsitvay Tibor háza mellett a Blonin család épített házat olyan stílusban, mint a Latinovits család vadászháza. Később ezt a házat a Mátray család vásárolta meg. A mellette lévő vendéglő (a mai Reneszánsz étterem) a visegrádi Papp vendéglős család birtokában volt. A széles lépcsősor másik oldalán Görgey István, Görgey Artúr öccse építtetett villát, a mai Vár szállót. A 19. század végén ez lehetett a Duna-sor egyik legrangosabb épülete. Mellette a Dr. Orencsák-ház, a Latinovits-vadászház, és két kis polgárház, Baráth Lőrinc és Dömötör József háza zárta be az utcasort. 1894 nyarán egy rangos párizsi újság tudósítója járt Visegrádon, és ezt az üdülőnegyedet az Osztrák-Magyar Monarchia legrangosabb épületegyüttesének minősítette.
Mátyás-szobor melletti kis terecske legrangosabb régi háza egy barokk épület, kőkeretes, kosáríves barokk kapuval. Ez a ház a török kiűzése után, a 18. század elején épült, s akkor a község vendégfogadója volt. A 19. század végén ebben a házban lakott a kalandos életű Zubovits Fedor (1846-1920), aki harcolt Garibaldi csapataiban, Spanyolországban, Egyiptomban, később pedig a török hadseregben, az oroszok ellen. A szomszéd házat a Zacskó család építette. A Fő utca másik oldalában telepedett le Dr. Györgyi Géza egyetemi tanár és Dr. Gróh Gyula, műegyetemi rendes tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A régi, középkori német város helyén kialakult üdülőnegyed külön településrészt alkotott a 19. század utolsó negyedében. Ez a helyzet az üdülési igény növekedésével csak akkor változott meg, amikor a Budapesten élő családok tömeges megjelenésével a nyári szezon három hónapját vették igénybe a visegrádi lakosok házaiban. A vendégek elhelyezését csak úgy tudták megoldani, hogy a házban élő család összehúzta magát és nyárra a kamrába, vagy egy kisebb szobába költözött.
 |
| 19-20. századi visegrádi villák |
 |
 |
| Pálffy villa |
 |
Zubovich Fedor huszárkapitány (1846-1920) |
 |
| Zubovich villa külső képe |
 |
| Zubovich villa belső képe |
 |
 |
| Zubovich villa belső képe | |
|
|