Előző fejezet Következő fejezet

V.  FEJEZET

 

KISZABADÍTJÁK A FÖLD ALÓL MÁTYÁS KIRÁLY PALOTÁJÁT

 

A Visegrádi Várbizottság a Műemlékek Országos Bizottságának szakmai támogatása mellett elsősorban a várrendszer megóvását és bizonyos részeinek helyreállítását tartotta fő feladatának.  Ennek ellenére már több szakemberben felmerült az a gondolat, hogy jó lenne támpontokat szerezni Mátyás király pazar fényű palotájáról is.  A történettudomány képviselői, akik olvasták és ismerték a korabeli szemtanúk leírását, túlzónak és hiteltelennek tartották a csodapalota létezését.  Varjú Elemér, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, az Archeológiai Értesítő szerkesztője, számos történelmi és régészeti munka szerzője még ezen is túlment, mert nemcsak hiteltelennek, hanem egyenesen hazudozónak minősítette Anto-nio Bonflni és Oláh Miklós megemlékezéseit és az egykori palotát a képzelet birodalmába utalta.

Schulek János fanatizmusa és rendíthetetlen kitartása kellett ahhoz, hogy hosszú évtizedek tapasztalatai alapján kulcsot kapjon a nagy kérdés megoldására.  Zsitvay Tibor vall arról, hogy Schulek János már zsenge gyermeksége idején éveket töltött Visegrádon, és figyelemmel kísérte apja, Schulek Frigyes munkáját, aki minden alkalmat megragadott az egykori palotáról szerzett ismereteinek gyarapítására.  Azok között, akik Visegrád műemlékeivel foglalkoztak és választ kerestek a palota nyomainak hollétére, Schulek Frigyes volt a legszívósabb.  Azt már tudta, hogy az épületek nyomait csak a Vár-hegy alatti területen, a hegy és a Duna között kell keresni.  Visegrádi munkálkodása idején nem történhetett építkezés, bontás, pince vagy más épületek átalakítása, hogy ne tudott volna róla.  Mindent figyelemmel kísért, pontos feljegyzéseket készített azért, hogy gyarapítsa ismereteit erről a területről.  A terepen szerzett ismereteit gyakran összevetette Oláh Miklós leírásával, és szinte lépésről lépésre haladt előre, de tapasztalatainak eredményességét még számos kérdőjel nehezítette.

A település tengelyét képező Fő utca hegy felőli oldalának házai és a hozzájuk csatlakozó kertek melléképületei szinte felkúsztak a Vár-hegy lábáig.  Ennél még nagyobb gondot jelentettek a házak fölé emelkedő gyümölcsösök.  A melléképületeket kellett volna megbontani és a gyümölcsösök földjén lehetett volna ásatásokat kezdeményezni, de a tulajdonosok bizalmatlansága és a kutatással együtt járó károk szinte kizárták a továbbhaladást.  A kertek fölötti lankás hegyoldalt kerítések zárták el, fölöttük pedig szinte áthatolhatatlan bozótosok borították, ezért elvették a kutatók kedvét a terep feltárásától, a kétes értékű munka folytatásától.  Schulek János, aki 1934 folyamán alaposan megvizsgálta a Fő u.  33.  sz.  és a vele szomszédos telken levő, középkorinak tűnő támfalat, 1934.  december 31-én kezdte meg az ásatást.

Végül a szerencse is társul szegődött az eddig végzett munka mellé, amikor 1934.  december 31-én Schulek János - apja munkásságának folytatója - az évi elszámolás szünetében kisétált az erdőhivatal kertjébe, ahol a telek végén lévő gyümölcsös támfala keltette fel figyelmét, melynek egy szakaszán egy rá támaszkodó dongaboltozat vállát fedezte fel a kutató szem.  Ez jelentősen eltért a támfal terméskövekből épített anyagától.  Először végig tapogatta a kissé kiugró felületet, s ennek alapján felcsillant benne a remény, hogy megtalálta az Oláh Miklós által leírt széles lépcsősor dongaboltozatát. ]

A felfedezés öröme azonban csak valószínűsítette, de nem tette teljesen bizonyossá azt, hogy Schulek János jó úton jár.  Akkor igazolódott be, hogy jó úton jár, amikor a Műemlékek Országos Bizottsága pénzt biztosított a Schulek János által megjelölt területen az ásatások megindítására.  A munka kezdetén nem sokat kellett várni arra, hogy a felfedezés öröme beigazolódjon.  A teraszos kiugrás enyhe lejtője és a mögötte húzódó meredek sziklafal bizonyossá tette, hogy valóban megtalálták az Oláh Miklós által leírt függőkertet.  Az ásatás folytatása során akadtak rá a sziklafal alatt épült kápolna megmaradt részleteire, a szentély padlózatára, a hajó téglaburkolatára és néhány márványtöredékre.  Utána a kápolna mellett északi irányba húztak kutatóárkot, amelynek végén a palota egyik terme került felszínre számos kőfaragvánnyal.  Innen egy ajtón át egy lépcsőházba jutottak, amelyből egy teremsor felfedezése fokozta az ásatási munkában dolgozók örömét.  A teremsor harmadik helyisége alatt egy boltozott pincét találtak.  A munka tempóját egy időre azért kellett visszafogni, mert megoldást kellett találni a kiásott föld elhordására.  Ennek egy részét a szemben lakó Dr.  Gróh Gyula házának telkére szállították.

 

A kert, amely alatt rejtőztek a palota romjai

 

A királyi palota feltárásának kezdete 1935-1941

 

 

A kezdeti munka sikerei arra sarkallták Schulek Jánost és munkatársait, hogy a tempó fokozásával teljes bizonyosságot szerezzenek az Oláh érsek leírásában szereplő palotáról.  Jó érzékkel húzták meg annak a kutatóároknak a nyomvonalát, amely megnyitotta a feltárás leggazdagabb fejezetét, a palota központi részének megtalálását.  A királyi termek feltárása után sokakban felmerült az a kérdés, hogy vajon ezek a termek a palota földszintjén, vagy emeletén lehettek-e? A kérdésre hamar választ kaptak akkor, amikor az első terem törmelékanyagának elhordása közben nem várt dolog történt.  Itt három munkás szorgoskodott: Afra Ferenc, a sógora, Csonka János és Schrankó Sándor.  Schulek János bizalmi embere, Afra Ferenc így vallott erről: ,,A terem közepén lapátoltuk a törmeléket, amikor hirtelen megnyílt előttem a föld, majd pár méter zuhanás után egy barlangszerű részen tudtam talajt fogni.  Társaimban is meghűlt a vér, amikor észlelték eltűnésemet és keresésemre indultak.  Annyi rés maradt fölöttem, hogy a kürtőn keresztül Csonka János ereszkedett utánam egy kötélen, és így sikerült kimásznunk. " Hét végén, amikor kijött Visegrádra Schulek János, Afra Ferenc elmesélte, milyen kalandban volt része.  Addigra már annyi rést nyitottak, hogy őt is leengedték a barlangba, amelyből tüzetes vizsgálódás után talált egy nyílást.  Ez a kőkapu egy téglaboltozatos helyiségbe vezetett.

Néhány nappal később kiderült, hogy a díszudvar keleti oldalfalát találták meg, amely a 15.  században a díszudvar kerengőfolyosója volt.  A folyosó mennyezetét egykor csúcsíves hálóboltozat boríthatta, melynek boltozati bordáit összetörve találták meg a folyosó kövezetén, melynek nagyobb része csaknem teljesen megmaradt.  A folyosó keleti oldalfalán a kutató szem a boltozat gyámköveit, boltfészkeit is felfedezte.  Azt egy kicsit különösnek találták a szakemberek, hogy a boltozati ívek valóban olyanok, mint amilyennek leírta őket Oláh Miklós, de teljesen függetlenek az ülőfülkék beosztásától.  A folyosó udvar felé néző oldalának megmaradt köveiből azt is meg lehetett állapítani, hogy közepén egy ajtó, mellette pedig ablakok nyílhattak az udvarra.  Ezeknek a csonka falaknak a felső részét - Schulek János feltételezése szerint - a Visegrádra betelepült német bevándorlók hordták el és használták fel, de a belső oldal ülőfülkéi szinte érintetlenül megmaradtak.

A feltárási akció során igazi meglepetést váltott ki az udvar középső része, amelyből egy tekintélyes domb emelkedett ki.  A földkupac kibontása során ez alatt találták meg a palota legértékesebb részeit, a kétlépcsős talapzaton álló szökőkút három - teljes épségben megmaradt - oldallapját.  Óriási örömöt jelentett az, amikor ott állt a kutatók előtt a gyönyörű szökőkút alsó része, amelyről Oláh Miklós oly nagy részletességgel írt.  Ez a felejthetetlen pillanat Zsitvay Tibort is megérintette, mert a Visegrádi Várbizottság 1942-ben megjelent füzetében így számolt be öröméről:

,,. . . A XX.  század romboló szellemét magával elsöpörte a rajtunk átszáguldó, pusztító világvihar.  Ismét becses lett a múlt minden emléke és az a nemzeti közvélemény, amely még nem régen közömbösen szemlélte, hogy ismert műtörténeti emlékeinket is sorra bontogatni kezdte a rideg üzleti számítás, egyszerre olyan érzékennyé vált, hogy a régi idők jelentéktelennek látszó nyomainak is megóvását, feltárását és helyreállítását kezdte sürgetni.  A régészet népszerű tudománnyá lett.  Beköszöntött az a lelkes időszak, amely sokhelyütt mozgatta meg a buzgó magyar kezeket, hogy régi nagyságunk és életjogunk elfeledett tárgyi bizonyítékait - a szó szoros értelmében - kikaparják a magyar föld alól. "

A Magyar Régészeti Társaság 1941.  decemberi ülése során Gerevich Tibor professzor külön értékelésre méltatta a 20.  század harmincas éveiben folytatott kutató és feltáró munkák eredményeit.  Országos értékelésében Visegrád is előkelő szerephez jutott: „. . .  A rendkívüli eredmények közül is kimagaslik az esztergomi, a székesfehérvári és - legújabban - a visegrádi ásatás, amely utóbbi már eddigi eredményeinek páratlan értékelésével is a legelső helyre került -, nem is szólva a jövőben várható fejleményekről, hiszen többszörösen nagyobb a grandiózus palotasor még fel nem tárt része.  Örömünk és elismerésünk Schulek János elért sikere felett éppen olyan nagy, mint jól megalapozott várakozásunk. . . " így ítélték meg a tudomány avatott képviselői azt a munkát, amelyet Schulek János hat év óta - az ásatások kezdetétől - végzett.

Zsitvay Tibor a továbbiakban így írt terveikről és a Várbizottság lehetőségeiről:

,,. . . Ez a megállapítás, amely a legilletékesebb helyről jött és a Műemlékek Országos Bizottságának legutóbb jelentősen kibontakozó támogatása, örvendetesen zárja le a »kczdeti nehézségeké kikerülhetetlen korszakát és nagy megnyugvás a Visegrádi Várbizottságra nézve, mely bízó hitével és szerény eszközeivel rendületlenül állott Schulek János feltáró munkája mellett a felfedezés pillanatától kezdve.  Az első jelentés a nyilvánosság számára már öt évvel ezelőtt megtörtónt, amidőn a Várbizottság Kiadványai I.  füzetének előszavában (1936) közöltem, hogy a nyomtalanul elenyészettnek tartott, sőt valóságban is kétségbevont, mégis nagyhírű palota nyomait végre megtalálta a szakavatott kutatóés egyre több bizonyosságot szolgáltatva, kezdi feltárni a hittel és tudással földbe mélyeszteti ásó.

Ez a mesebeli palota valóban sokáig dacolt az írásbeli dokumentumok nyomán újra meg újra nekilendült minden kutatással.  A múlt század derekán - az elnyomás éveiben, akárcsak Trianon után - a nemzet érdeklődése a múlt emlékei felé fordult.  Ekkor lepett először előtérbe régi dicsőségünk egykor legfényesebb színhelye: a Szentkorona ősi Pilisi fellegvára és parti útzára erődje: a Vízigarád.  Az egyre pusztuló romok megmentésére, tatarozására és - legalább részleges - újjáépítésére közel egy századon át ismételten indultak lelkes mozgalmak, amelyek több-kevesebb eredménnyel járva, hamarosan el is akadtak.  Ezekből az időkből kimagasló, maradandó emléket hagyott ránk a Magyar Tudományos Akadémia kezdeményezésére indult akció, amely Viktorin József visegrádi plébános úttörőösztönzésére keletkezett és amelynek során - Schulek Frigyes - tervezése és vezetése mellett az úgynevezett Salamon tornya nagyszerűújjáépítése (felerészben!) el is készült.

 

A díszudvar feltárási képei 1941-1944

 

 

 

Mindazok, akik az utóbbi száz évfolyamán Visegráddal foglalkoztak, szinte kivétel nélkül keresték annak a maga idejében európai hírű királyi palotának nyomait is, amelyről régi feljegyzések fellengzőnek látszó csodálattal emlékeztek meg.  Kutatásuk azonban mindannyiszor teljesen sikertelen volt. . . "

A tudományos világ és az eredményeket elősegítő társadalmi erők mellett meg kell emlékezni azokról a kétkezi munkásokról is, akik verejtékükkel, szívós munkájukkal járultak hozzá a palota romjainak feltárásához.  Ezek közül is ki kell emelni Afra Ferenc személyét, aki bizalmasa, szinte jobb keze volt Schulek Jánosnak.  Nekem különös ajándék volt az, hogy halála előtt - az ötvenes évek második felében - hosszú riportot készíthettem vele a Pincesoron.  Ezt az írást a Képes Magyarország című folyóirat leközölte.

***

A Herkules-kút előkerült töredékei a díszudvarban 1941-42

 

 

 

 

 

Madarassy Walter Ápádházi Szent Margit szobra a plébániakertben.  Zsitvay Adományaként 1943-ban állították fel

 

A Várbizottság utcát nevezett el Schulek Jánosról.  Az út megnyitására ünnepélyes keretek között került sor.  Az emlékbeszédet Ybl Ervin miniszteri tanácsos tartotta, a Magyar Mérnök- és Építész Egylet nevében pedig Pap Ferenc elnök méltatta a két Schulek munkásságát.  Az ünnepség csúcspontja az volt, amikor lehullt a lepel a bronz domborműről, amelyet Madarassy Walter szobrászművész készített.  (Ez a dombormű jelenleg a Salamon-torony lépcsőjének első emeleti fordulójában látható. ) Ezt az ünnepséget 1940.  augusztus 13-án rendezték.

Még ebben az évben sor került - a Salamon-torony utca felső szakaszán - a sziklaszoros kiszélesítésére és az ehhez csatlakozó várfalak tatarozására, majd ennek a programnak a befejezéseként az alsóvár déli kapujának kiépítésére is.  Ezt a munkát Schulek János tervei szerint hajtották végre.  A program megvalósításának nagyobb részét Szendy Károly, Budapest székesfőváros polgármestere, a Várbizottság tagja adományából végezték.  Egy évvel később, 1941-ben kezdtek hozzá a Mátyás-szobor és a Mária-kápolna közötti Duna-part rendezéséhez.

Ez a rövid összefoglalás is meggyőzően bizonyítja, hogy a Műemlékek Országos Bizottsága mellett milyen tartalmas munkát folytatott alapításától a Visegrádi Várbizottság az ősi település sok vihart látott műemlékeinek feltárásában, tudományos meghatározásában és az értékes tárgyi és építészeti emlékek megóvásában.  Ennek a folyamatnak kiemelkedő jelentőségű eredménye volt a sokáig rejtőzködő királyi palota felfedezése, az épített örökség részleteinek feltárása, amely a következő nemzedék számára nyújtott biztos kiindulási pon tokát és kapaszkodókat a tudományos munka folytatásához és az azóta megtörtént helyreállításhoz.  Ez korán sem merítette ki a Várbizottság tevékenységét.  Legalább ennyire tiszteletre méltó az a buzgalom is, amelyet az útját és szerepét kereső község szépítésében, csinosításában végeztek.  Ebben különösen az érdemel figyelmet, hogy milyen eredményesen tudták bevonni munkásságukba az ország és a főváros akkori neves embereit, akik részben le is települtek Visegrádon.  Bekapcsolódásukkal, segítségükkel serkenteni, befolyásolni tudták a helyi képviselők és az egész település lakosságának bevonását a közösségi feladatok végzésére, a hagyományok ápolására és megőrzésére.

Ez a szellem teljesedett ki abban az akcióban is, amely 1943-ban került megvalósításra.  Amikor már belesodródtunk a második világháborúba és a frontokon dörögtek az ágyúk, egy emlékezetes és kegyeletes esemény történt Visegrádon.  Megélt emlékei alapján így számol be erről Scheili Béla budapesti lakos, aki akkor Visegrádon töltötte ifjúságának napjait: ,,1943.  január 18-án avatta szentté Árpád-házi Margitot (1242-1271), IV.  Béla király és Mária királyné leányát XII.  Pius pápa.  Szentté avatását már 1272-ben kérte V.  István király, majd 1306-ban I.  Károly király, s később I.  Mátyás is szorgalmazta.  A fenséges eseményre végül 1943-ban került sor.  A visegrádiak a szobor előtt elhaladva, annál inkább is emlékezzenek meg erről, mivel - ahogy ezt a plébániahivatal naplójából megtudhatjuk - Magyarországon elsőként Visegrád népe hajtott főt szentté avatott Árpád-házi Margit tiszteletére szentelt szobornak.

Az egykori apáca királylány személyiségét hűen kifejező szobor Madarassy Walter szobrászművész keze által nyerte el formáját, és a pécsi Zsolnay-cégnél készült el.  A remek emlékművet - amelyet Dr.  Zsitvay Tibor, az egyházközség akkori díszelnöke 1943.  július 10-én kelt levelében adományozott Visegrádnak - P.  Böle Kornél domonkosrendi atya áldotta meg.  Az emlékmű homlokzatán örök érvényű fohász olvasható: Árpád-házi Szent Margit könyörögj hazánkért. "

***

A község belterületi határa a 20.  század első felében Szentgyörgypusztával gyarapodott.  Ez a településrész a 20.  század első évtizedéig Görgey István tulajdona volt.

A település fejlődése mellett a világban olyan dolgok történtek, amelyek egy időre nemcsak hazánkban, de szinte az egész világon visszavetették, vagy lassították az első világháború után megindult gazdasági pezsgést.  1929-ben Amerikából indul el a világgazdasági válság, amely hihetetlen gyorsasággal végigsöpört minden földrészen.  Ez a folyamat egy időre visszavetette az utazási, nyaralási kedvet, és 1933-ig a Visegrádon élő emberek is pénzhiánnyal küszködtek.  Néhány visszaemlékezésből azt lehetett leszűrni, hogy az emberek megélhetése is nehezebb lett, pénzt pedig csak a legfontosabbakra lehetett költeni.

 

Visegrádi életképek a két világháború között

 

 

 

 

 

 

 

Az akkor élő gyerekek szülei csak nehezen tudtak három fillért összeszedni irkára vagy ceruzára.  Az élet azonban Visegrádon sem állt meg.  Az állandó szükség mellett az emberek ösztöne és találékonysága áthidalta a nehézségeket.  A családok mindent - amit lehetett -maguk állítottak elő.  Mivel kevés volt a művelhető föld, ezért a lakosság jó része iparral foglalkozott.  Még a kisebb udvarokban is volt baromfi, kecske, nyúl vagy fejőstehén.  Sertéseket is hizlaltak, és a kisebb parcellákon megtermelt zöldség és gyümölcs ha nehéz munka árán is - biztosította a családok megélhetését.  Még akkor azt sem tudták, hogy hűtőgép is van a világon.  A családok nyáron vagy a pincében vagy a kerekes kutakban hűtöt-tek, a hentesek, mészárosok pedig télen a Duna jegét hordták verembe a friss húsok tárolásához.  Arról is vallott néhány éltes korú ember, hogy a szegény családokból többen kivándoroltak Amerikába.

A gazdasági válság utáni években - 1935-től - ismét megnőtt a nyaralási kedv Visegrádon.  A fellendülés gyerekek nyaraltatásával kezdődött.  A mostani Stabarecz-ház helyén egy család megszervezte a fővárosi gyermekek nyaral tatását.  Ez a ház nyaranta hosszú ideig gyermekzsivajtól volt hangos.  A nyaralók számának gyarapodását az iparosok - ezen belül a kőművesek és szobafestők - azzal szolgálták, hogy tavaszra sok házat szépítettek, tataroztak azért, hogy a vendégek jól érezzék magukat a nyaralási idény alatt.  Házak kiadásával is foglalkoztak.  Ilyen helyeken összeszorult a család, a fészerben vagy a padláson töltötték a nyarat, mert jelentős pénzt kaptak a budapesti családok nyaralta-tásából.  Az üdülő családok gyermekeire az anyák ügyeltek, a férfiak csak hétvégén jöttek ki Visegrádra.

A nyaralók nagyobb részét azok a családok jelentették, akik vagy a gazdasági válság előtt, vagy utána házat vásároltak Visegrádon.  Ezek közé tartozott Dr.  Szendy Károly, a székesfőváros polgármestere, Dr.  Váradyjenő királyi főügyész, Dr.  Gróh Gyula egyetemi tanár, Szandt-ner Gyula tésztagyáros, Wüntschee Rezső festőművész, Dörre Tivadar festő- és grafikusművész, Spitznagel Péter hajóskapitány, Mészáros János hajóskapitány, Szukováthy Imre tanár, Zilahy Irén színművész, Mátrai Loránd gyáros, Dr.  Grosschmied Béni jogász, Dr.  Brém György, Kochen Artúr erdőtanácsos, Engel Ferenc, a bölények gondozója, Gobel Alfréd ezredes, Iharos József tanár, Pretsch Anna tanár, a Podraczki család, a Makkai család és még sokan mások.  Ebben az időben már teniszpálya is volt Visegrádon, a Gróh-ház kertjének Duna felé eső részén.

Az elemi iskolában Milhoffer Lajos, Boros Paula, a későbbi években pedig Szabady Béla tanította a gyermekeket.  A népes osztályok gyermekeiből Szabady Béla egyházi énekkart szervezett.  Ez az énekkar szerepelt szentmiséken, búcsún és más egyházi alkalmakon.  A községházán korábban Metzger Károly, de a harmincas években már Kádas Sándor volt a jegyző és Gyulányi az aljegyző.  Az adótisztviselőn kívül fontos személy volt a kisbíró is.  A község rendjét a csendőrök biztosították.  Nagy tekintélyük volt.  Mindig ketten jártak őrszolgálatban, és állandó jelenlétükkel visszaszorították a bűnözést.  Ilyen körülmények között a nyaralók is biztonságban érezhették magukat.

A második világégés szele már 1939-ben megcsapta a Visegrádon élőket.  Amikor a német hadsereg lerohanta Lengyelországot, 1939 szeptemberében lengyel menekültek csapata érkezett Visegrádra.  A tisztek csoportját az iskolában, a legénység nagyobb részét pedig a családoknál, szalmán helyezték el.  Az idős korosztály tagjai arról emlékeztek, hogy Visegrád lakói gondoskodó szeretettel fogadták a lengyeleket.  Vasárnapokon saját papjukkal tartottak szentmisét.  Minden vasárnap annyian voltak, hogy alig fértek be a templomba.  Szilárd hitükkel és vallásos buzgalmukkal jó példát adtak a visegrádi híveknek.  Szép ívű énekeik és mazurkás lejtésű himnuszuk még ma is visszacseng azoknak a fülében, akik valaha is hallhatták: „Nem veszett el Lengyelország, nem, amíg élünk.  / Hogyha földünk elrabolták, újra visszatérünk.  / Dombrovszky, jöjj már, büszke nemzeted rád vár!/ Légy Te hős vezérünk, forrjon össze népünk!" Himnuszuk éneklését minden mise után nagy sírás-rívás követte, mert gondolatukban felsejlett az elhagyott haza képe.  1939 szeptemberétől a következő év tavaszáig tartózkodtak Visegrádon.  1940 farsangján a lengyelek a helyiek közreműködésével nagy bált rendeztek.  Erre az eseményre még ma is szívesen és örömmel emlékeznek vissza a bálon részt vett, még ma is élő asszonyok.

Vízi élet a visegrádi Duna parton a két világháború között

 

Vízi élet a visegrádi Duna parton a két világháború között

 

A Papp vendéglő a lépcsősor mellett

 

A lengyelek távozásától nem sokat váratott magára az az idő, amikor hazánk is belépett a második világháborúba.  Először a ténylegesek, nem sokkal később pedig a tartalékosok is megkapták a behívókat, és a bevonultak legnagyobb része a szovjet fronton teljesített szolgálatot.  De ez a háború az itthon maradottakat sem kímélte.  1944.  augusztus 23-án - amikor Románia kiugrott a német szövetségből - a Kárpátok erdélyi oldala, egy hónappal később pedig hazánk területe is hadszíntérré változott.  A hadijelentések adatai szerint a front már akkor közelünkbe érkezett, amikor december 8-án a Vörös Hadsereg elfoglalta Vácot.  December 25-én a lövészcsapatok egy része Tétényig nyomult előre, más csapategységek pedig december 25-én - karácsony első napján - észak felől Szentendrénél elérték a Dunát.  A harckocsizó egységek pedig a 7.  gárdasereggel együtt december 26-án birtokba vették Esztergomot is.  Ezzel három oldalról bezárult a gyűrű a Dunakanyar egész területének elfoglalására.  Visegrádot már december 8-a után ágyútűz érte, mert a 2.  Ukrán Front egységeinek egy része elfoglalta Verőcét és Kismarost, ahonnan több belövéssel támadták településünket.  A 2.  Ukrán Front gárdaserege és harckocsizó egységei felhatoltak Ipolyságig, innen pedig a Börzsöny megkerülésével az Ipoly és a Garam mentén Esztergom felé vonultak, ahol a német csapatok és a Szent László hadosztály egységeibe ütköztek.

Visegrádot és környékét a szovjet egységek 1944.  december 29-én harc nélkül foglalták el.  Zeller József erről úgy emlékezett, hogy az első szovjet katonák egy dzsippel érkeztek, s őket egy teherkocsi követte, melynek platóján szovjet katonák ültek felhúzott, csőre töltött fegyverekkel.  Bementek a községházára, ahol Szabady Béla tanító úr, a Nemzetőrség parancsnoka fogadta őket.  Első lépésük az volt, hogy átadták a községházán őrzött fegyvereket az orosz parancsnoknak.  A 94 éves Garami Ferenc visszaemlékezésében így adta közre a vele történteket:

,,. . . 1944 decemberében több bombatalálat érte a győri RÁBAgyárat, ahol korábban dolgoztam.  Akkor gondoltam azt, hogy - mielőtt a front odaérne - mindenképpen meglátogatom szüleimet és kiterjedt rokonságomat Visegrádon.  A közlekedés bizonytalansága miatt már korán reggel kerékpárra ültem és szürkületben érkeztem meg Esztergomba.  A város utcáinéptelenekvoltak.  A németekmég akkor Esztergomban voltak.  Ahogy kiértem a városból a Garam torkolata után, állandóan lőtték az utat.  Helemba után a golyózápor megállásra kényszerített, s az éjszakát egy kunyhóban töltöttem.  Szentestére készültek, amikor Visegrádra értem.  A karácsonyt családi körben töltöttem, de az ünnep után, december 29-én két orosz katona jött be Visegrádra.  Előőrsök lehettek.  Főtisztelendő Hell Ferenc plébános úr Milhoffer Lajos tanítóúrral együtt fogadták őket.  A tolmács Pankovics Károly volt.  Ezek a katonák nem sokra értékelhették a fogadó bizottságot, mert hamar lecsatolták láncon függőóráikat és eltávoztak.

 

Garami Ferenc fiatalkori fényképe

 

Őket gyalogosok, fogatolt tüzérek és harckocsik kísérték.  A tüzérek a lovak számára abrakot és szénát követeltek.  A katonák is éhesek lehettek, mert ahogy házról házra jártak, mindenütt ennivalót, szalonnát, kenyeret és hagymát követeltek.  Visegrádot orosz katonák harc nélkül vették birtokukba.  Tőlünk tíz kilométerre - Basaharc környékén - nagy harcok lehettek, mert állandóan ide hallatszott az ágyúzás és a kézi fegyverek ropogása.  A harcokban az orosz egységek parancsnokságát 1945.  január elején Visegrádon abban a házban helyezték el, ahol később Huszár Pál, most pedig Zeller József fia lakik családjával.  Mikor arra jártam, nekem rögtön feltűnt, hogy nyolc-tíz márkás személyautó volt a ház környékén.  Ezeket az autókat az előző harcok során zabrálták el, amikor körülvették Budapestet.  Mercedes kocsi is volt közöttük, de hamar kiderült, hogy szinte mindegyik javításra szorul.  Bementem hát a parancsnokságra, ahol egy németül gyengén beszélő Htyinantnak elmondtam, hogy enge-delmükkel segítek az autók megjavításában.  Ebbe a munkába Scheili Pált is bevontam, mert ő is értett ehhez a munkához.  így azután közel három hónapig dolgoztunk az oroszoknak.  Ez azt jelentette, hogy minket nem hajtottak el Basaharcra, meg környékére lövészárkok ásására.  Arra is jól emlékszem, hogy utána Scheili Pali teherautójának megjavításához fogtunk.  Amikor a kocsi kész lett, Blaskovics László lett a kocsikísérő.  1945 tavaszára az élet lassan visszakerült a régi kerékvágásba.  A község vezetésében sem történt nagyobb változás.  Kádas Sándor 1937-ben hunyt el, akit Illés István követett a jegyzőségben.  Ő volt a jegyző akkor is, amikor az oroszok elfoglalták Visegrádot.  A képviselők is azok maradtak - kőztük apám -, akik korábban voltak.  Az oroszok eltávozása után lassan az élet úgy ment tovább, ahogy korábban megszoktuk. "

Garami Ferenc visszaemlékezése fontos adatokat és megtörtént tényeket tartalmaz.  Zeller József ezt még kiegészítette azzal, hogy az orosz parancsnokság egy része tartózkodott az általa megnevezett házban, de ezzel majdnem szemben - Dr.  Várady Jenő budapesti főügyész villájában - is voltak orosz tisztek, köztük egy tábornok is, aki nadrágjának oldalvarrásán széles vörös csíkot (lampasztot) viselt.  A tiszteknek és főtiszteknek egy külön segély helyet rendeztek be a Fő utcai Neiser-házban, amely csak később került a Somogyi család birtokába.  Zeller József azt is megjegyezte, hogy 1945.  január 3-tól a férfi lakosság nagyobb részét elhajtották lövészárkok ásására a Búbánat-völgybe, a Hosszú-hegyre és a Szamárhegyre.  A mínusz 10 fokos hidegben, fagyos földben három vonalon folyt a munka: a Hosszúhegy, Hideglelős-kereszt, Pilisszentkereszt irányában, a pilismaróti agyagbánya környékén és a Köves-pataknál.  Közben a Szamár-hegy gerince már orosz kézen volt, ahonnan állandóan tűz alatt tartották azokat a visegrádi lakosokat, akik a lövészárkot ásták.  Sokszor olyan heves volt a golyózápor, hogy nappal fedezékbe kellett vonulniuk, és csak éjjel tudtak tovább dolgozni.

De azok sem voltak nagyobb biztonságban, akik Visegrádon élték át az 1945-ös esztendő első heteit.  A helyiek által szervezett polgárőrség csak áldozatok árán tudta visszatartani a falut megszállva tartó orosz katonákat.  Házról házra járva folyt a zabrálás (rablás) és az asszonyok, lányok sanyargatása.  Akik ellenálltak, azokat azonnal lelőtték.  A polgárőrök közül ilyen sorsra jutott Schüszterl Ferenc, Friedrich István és Herold Aladár.  A két utóbbi személyt a Pázmány utcában, sötétedés után érte az orosz katonák sorozata.  A legrémesebb mégis az volt, ami a Bakody Aurél házában történt.  Amikor 1944 szeptemberében Erdély egy részét az oroszok és a románok elfoglalták, menekülési hullám indult el az anyaország irányába és nyugat felé.  így került Visegrádra egy háromtagú erdélyi család is.  Január első hetében, amikor heves harcok voltak Marót és Esztergom között, orosz katonák törtek rá erre a családra, és a fiatal lányt akarták elrabolni.  Amikor a szülők lányuk védelmére keltek, dulakodás közben lelőtték őket.  A lánynak sikerült az udvarra kijutni, de a felbőszült katonák őt sem kímélték.  Közben a frontról szomorú hírek érkeztek: az első halott Lipcsei Lajos volt, aki korábban a Horthy-szanatóriumban volt fürdőmester.  A következő hősi halott Brém György volt.

Az akkor élő visegrádi lakosok a január eleji harcokból már megélték, hogy milyen áldozatokkal jár a második világháború.  Azt azonban nem tudhatták, hogy közelükben egy óriási offenzíva zajlik az oroszok által birtokba vett Budapest visszaszerzéséért.  Évtizedeket kellett várni arra, amíg ezeket az eseményeket a hadtörténészek feldolgozták.  Arról már korábban megemlékeztünk, hogy Budapestet a szovjet hadsereg már 1944.  december 26-án körülzárta.  Néhány nap múlva Heinz Guderian, a német hadsereg vezérkari főnöke különböző hadosztályok áthelyezésével hadműveleti tervet dolgozott ki Budapest visszavételére.  Ennek végrehajtásához vezényeltek páncélos hadosztályokat, a nyugati frontról pedig gyalogos hadosztályokat Magyarországra.

A támadás egyik változatában az szerepelt, hogy - a páncélos hadosztályok számára ideális helyről - Székesfehérvár térségéből indítanak támadást észak-keleti irányban.  A másik terv szerint 1945.  január 6-án Dorognál áttörik az orosz vonalakat, és birtokba veszik Esztergomot.  Mivel ebben a városban több száz tonna hadianyagot és élelmet halmoztak fel, ezt kellett volna eljuttatni a Duna jobb partján - Pilismarót, Dömös, Visegrád és Szentendrén keresztül Budapestre.  A gond csak az volt, hogy ehhez át kellett törni azt a zárat, amelyet az orosz csapatok Esztergomtól keletre, a Hosszú-hegy, Hideglelős-kereszt, Szamár-hegy, Búbánatvölgy és a Duna vonala között kialakítottak.  Ezt az ún.  KONRAD-hadműveletet Ernst Philipp alezredes irányítása alatt indították meg.  Ebben a merész és rendkívül kockázatos hadműveletben páncélgránátos ezred, egy páncélgránátos menetszázad, egy utászszázad, hat lövészpáncélos, két harckocsi és három rohamüteg lendült váratlan támadásba, hogy megkísérelje áttörni a szűk átjárót.  Mivel az akciót felderítés nem előzte meg, két rohamlöveg a támadás első perceiben aknára futott.  A német terv azzal sem számolt, hogy a Duna bal partjáról - He-lemba felől - szovjet harckocsik és aknavetők állandó tűz alatt tartották a németeket.  Az áttörési kísérlet - a kezdeti sikerek ellenére - nem járt eredménnyel.  Horst Lange - német katona -, aki akkor 19 éves volt, nyugdíjas korában visszatért az egykori harcok színhelyére és Dobai Pál, Esztergomban élő nyugdíjas erdőmérnökkel együtt végigjárta ezt az átjárót és környékét.  Vallomásában arról emlékezett, hogy a tíz fokos hidegben alig kaptak élelmet, mégis szembenéztek a túlerőben lévő szovjet fegyverekkel.

Ezeknek a harcoknak a tüzét látták gyakran felvillanni és a tűzfegyverek ropogását hallották akkor Visegrád lakosai.  Aki időnkben veszi a fáradságot és felkapaszkodik a Hosszú-hegy vagy a Szamár-hegy gerincére, megtalálhatja a repkényekkel benőtt futóárkokat, a régi fegyverek lövedékeinek hüvelyét, repeszdarabokat, vagy ha nem óvatos, akkor éles lövedékre is bukkanhat.  De ha leásna a földbe, akkor felfedezhetné a régi tömegsírokat is, amelyekben magyar, német és orosz katonák földi maradványai fekszenek nagy békességben.  Van olyan hely is, ahol ezeket a sírokat csak fél méteres föld takarja.  Ha elgondolkodunk, akkor nyerhet számunkra bizonyosságot az is, hogy miért vannak szovjet katonasírok a visegrádi temetőben.  Az öreg szemtanúktól tudjuk, hogy azokat a halottakat hozták ide, akik az itt székelő parancsnokság alárendeltségében harcoltak, és távoztak el az élők sorából.  Volt olyan is köztük, akik reggel még beszélgettek a Visegrádon élőkkel, és délután koporsóban hozták vissza őket.  Őket először a kápolna melletti téren akarták elföldelni.  Meg is ásták már a sírt.  Végül mégis hallgattak a helyiekre, és jobban találták végső nyughelyükön, a visegrádi temetőben.

Az emlékezés és a kegyelet kötelességünkké teszi azt is, hogy megörökítsük azoknak a nevét, akik életüket vesztették a második világháború vérzivataros esztendőiben:

 

Második világháború frontjára került visegrádiak dokumentumai

 

Második világháború frontjára került visegrádiak dokumentumai

 

Dr.  Brém György főhadnagy katonaképe

 

Huszár Pál visegrádi katona tábori levelezőlapja 1945-ből

 

Huszár Pál visegrádi katona tábori levelezőlapja 1945-ből

 

Magyar László tüzelőállásban a fronton

 

A második világháborús visegrádi hősök névsora a Mátyás szobor hátoldalán

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet