Előző fejezet Következő fejezet

SÉTÁK A FÖLD ALATTI VISEGRÁDON

 

KOVÁTS ISTVÁN

 

A 2009-ben millenniumát ünneplő Visegrád történelmi öröksége tulajdonképpen mintegy 5000 évet ölel fel.  A római birodalom megerősített határvidékeként, majd a középkori Magyarország egyik fontos központjaként, utóbb pedig török végvárként létező, az idők folyamán sokszorosan elpusztult település mint falu, mezőváros, majd - a XIX.  század második felétől kezdve - országosan ismert üdülőhely éledt újjá.

Az egykor itt élt emberek mindennapi életéről, az őket körülvevő anyagi kultúra sokszínűségéről leginkább a tárgyakkal foglalkozó régészet eredményei alapján alkothatunk képet.  Bár az archeológia tényekkel és adatokkal dolgozik, végső célja mindig a nagy történelmi és művelődéstörténeti összefüggések feltárása, a termelési viszonyok, az anyagi és szellemi kultúra, a vallás, az egykor élt ember életének hiteles rekonstruálása és ábrázolása.

Visegrád műemlékeinek megóvása érdekében a szlovák származású Viktorin József (1822-1874) a település plébánosa, helytörténész, író, irodalomszervező indított mozgalmat.  A Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága 1872 áprilisában ülést tartott, majd Schulek Frigyes, Henszlmann Imre és Zsigmondy Gusztáv Visegrádon meghatározta az első teendőket.  Ennek értelmében Henszlmann, a kor kiemelkedő művészettörténésze és régésze vezetésével elkezdődtek az ásatások is a Fellegvár és a Salamon- torony területén.  Lényegében ezzel indult meg a honi műemlékvédelem korai korszakának egyik legfontosabb helyreállító munkája.

 

Schulek János és Lux Kálmán a királyi palota feltárásán, 1940-es évek

 

Hosszabb szünet után 1912-ben folytatódott a várrendszer területén a felújítás, vezetésére Schulek Frigyes fia, Schulek János kapott megbízatást a Műemlékek Országos Bizottságától.  E munkában segítette az 1923 júniusában megalakult Várbizottság.  Schulek János nevét az egykori királyi palota 1934.  évi megtalálása és az 1944-ig tartó, kiemelkedő jelentőségű építészeti, szobrászati alkotásokat és más régészeti leleteket felszínre hozó ásatásai tették ismertté.  Ő kezdte meg az előkerült leletanyag restaurálását, leltározását, tudományos feldolgozását.  Ali.  világháború után 1948-ig nem folyt intézményesített tudományos kutatás Visegrádon.  1953-ban vált a Mátyás Király Múzeum gyűjtőhelyből önálló intézménnyé.  Ettől az évtől 1983-ig Héjj Miklós, 1983-tól napjainkig Szőke Mátyás vezetésével végzi a múzeum szakembergárdája az évek során egyre bővülő feladatokat.  Egyes területek ásatásába és kutatásába időről-időre más intézmények kutatói is bekapcsolódnak.

 

Korabeli újságcikk a Herkules -kút megtalálásáról

 

 

A középkort megelőző korszakok régészeti emlékei Visegrádon

 

ŐSKOR

 

Visegrád térségéből legkorábban a késő - neolitikum/korai rézkor idejéből ismerünk telepnyomokat.  Egy magányos lakóház kb.  5ooo éves maradványai kerültek elő Lepencén.  Itt többek között - rézár, agyag férfi idol stb.  - agyag hálónehezékeket is találtak, ami a halászat meglétére utal.

A már folyamatos emberi megtelepedés nyomai Visegrádon -középső bronzkori előzmények után - a késő-bronzkori időszakára tehetők.  Kb.  3000 évvel ezelőtt az ún.  „urnasíros kultúra" népe telepedett meg a Lepence-patak mentén.  A Duna és a Doboshegy közti enyhén emelkedő partszakasz hegy felőli részén későbronzkori és koravaskori régészeti objektumok (gödrök, lakógödrök) láttak napvilágot.  A korai vaskor időszakában valószínűleg erődített települést?) épült a Várhegyen; ez részleteiben igen kevéssé ismert, hiszen a középkorban felépülő Fellegvár szinte pontosan elfedi ezt a korai telepet.

 

Ásatás szelvény metszetfala, Visegrád Lepencen, 1987

 

Késő bronzkori sir feltárása Lepencén, 2008

 

A Dunakanyar vidéke az egyik legkorábbi kelta szállásterület.  Jelentős temetőik kerültek elő Pilismaróton, Szobon és Vácott.  Visegrádon kelta leletek Dióson, Lepencén, a Várkertben és a város több pontján ismertek, ezek nagyjából a Kr.  e.  III. -I.  századot fogják át.

 

RÓMAI KOR

 

Pannónia a Római Birodalomban fontos katonai-stratégiai szerepet töltött be.  Ez kiemelten igaz Visegrád térségére; a Dunakanyar vidéke ugyanis ék alakban nyúlt be a rómaiaktól meg nem szállt Barbaricum területére.  A dunai limes őrtorony-és erődláncolatát több lépésben évszázadok alatt építették ki a határon túli barbár népek (északon főleg kvádok és markomannok, a Duna alsó szakaszán szarmaták)támadásaival szemben.

 

Késő római üvegpalack a diósi római temetőből, 1989

 

Kora császárkori temető feltárása Lepencén, 1987

 

Gizellamajori római erőd feltárás közben, 1990-es évek első fele

 

A gizellamajori erőd hypocaustumos (padlófűtéses) fürdőjének feltárása, 1990-es évek

 

Másodlagosan felhasznált küszöbkő kiemelése a gizellamajori erődben, 2000 körül

 

Későbronzkori temető feltárása a volt Lepencefürdői strand területén, 2008

 

A kora császárkor (I-III. század) katonai objektumai közül megemlítendő a Lepencen, a Kisvillam lábánál és a Várkertben a Duna feletti teraszon előkerült őrtornyok.

Visegrádon a korai császárkor időszakára tehető település Lepencén bukkant elő.  Ali.  számú út mellett húzódott e település [I—III.  századi temetője, amelynek mintegy 120 sírja ismert.  Valószínűleg ehhez a temetőhöz tartozott az a település, amelynek szélét az újabb ásatáspk során sikerült feltárni a lepencei strandfürdő területén.  Itt több mint 60, szabadban levő, agyaggal tapasztott sütő-főzőkemence bukkant elő.

A dunai határ különleges stratégiai helyzetével is magyarázható, hogy a Kr. u.  IV.  századtól a visegrádi limes szakasz igen nagyarányú megerősítése figyelhető meg.  Az I.  Constantinus uralkodása alatt megépült a Sibrik-dombi katonai tábor, valamint a gizellamajori erődítmény, amelyek már egy egységes védelmi rendszer kulcspontjainak tekinthetők.

A Visegrád-Gizellamajorban feltárt négyzetes alaprajzú, négy legyező alakú saroktoronnyal ellátott 50x50 m-es erőd a 340-as években épült.  Az erődítmény 100-200 főnyi legénysége a dunakanyari limes egyik határszakaszát, valamint az előtte húzódó limes-utat is ellenőrizte.

Az erődtől DNY-ra, a diósi löszteraszon húzódott a temető, amelybe minden bizonnyal a katonák, illetve családtagjaik temetkeztek.  A Sibrik-dombon megépített szabálytalan háromszög alaprajzú 114x130 m-es katonai tábor a dunakanyari limes egyik legfontosabb erődítménye.  Ezt három legyező alakú saroktorony és 11 patkó alakú torony védte.  Helyőrségét mintegy 300 fős auxiliáris csapat adta.  Kr. u.  380 körül a római csapatok zöme feladta a tábort; katonaság csupán a kapu helyén épített toronyban maradt.  A késő római őrtoronyláncolat fontos pontjai Visegrádon: Szentgyörgypuszta I—II. , Visegrád-Kőbánya burgus építési táblája szerint Valentinianus császár és Valens,valamint Gratianus társcsászárok uralkodása alatt 372-ben épült.  Végül a lepencei strandfürdővel szemben, a 11.  út túloldalán állt egy nagyméretű (18,3x18,3 m-es) négy belső pilléres burgus, amelynek szintén megmaradt építési táblája.  E szerint ezt az őrtornyot a kőbányaival egyidőben 371 –ben építették.  Leletanyaga között meg kell említeni azt a három császárportrét, amely minden bizonnyal az építtető uralkodókat - Valentinianust, Valenst és Gratianust ábrázolják.  A lepencei őrtornyot a rómaiak a IV.  század végén kiürítették és lerombolták.

 

A küszöbko reliefjének rajza

 

A népvándorlás kora

 

Visegrádon a népvándorlás változatos időszakának régészeti emlékei csak szórványosan maradtak meg.  Barbár népelemek hagyatéka (elsősorban cserépedények, és fegyverek darabjai) a Sibrik-dombi táborhoz hasonlóan a gizellamajori erődben és temetőben is előkerültek.  Ugyanitt egy kisebb csoport hun kori (V.  század közepe) leletei(nomád jellegű tükör, arany rekeszes gyűrűfej, nyílhegyek és egy magányos torzított koponyás női sír)is előbukkantak.

A Dunából előkerült ezüstveretes, egyenes pengéjű, kétélű, VII.  századi kard az egyik legjobb állapotú a Kárpát-medence hasonló avarkori fegyverei közül.  A Széchenyi utcában a hegy lábánál a későavar (IX. század) időszakból származó temetőrészlet mellett Diós, Várkert, Sibrik-domb, és Lepence lelőhelyekről ismerünk avar leleteket.

A honfoglalás korai időszakára (X.  század első harmada) utal a Visegrád belterületén az Apátkúti-patak mentén előkerült temetőrészlet.  E sírok közül kiemelkedik egy rangos női temetkezés, amelynek mellékletei között aranyozott ezüst, szív alakú csüngővel ellátott kettős veret, ezüst karperec és gyűrű található.

 

Ezer év a régészeti emlékek tükrében

 

AZ ÁLLAMALAPÍTÁS IDŐSZAKA ÉS AZ ARPÁD-KOR

 

Visegrád igazi jelentősége a magyar államalapítás korában Géza fejedelem és Szent István uralkodásával érkezett el.  A X.  század második felében a magyar fejedelmi központ abba a régióba tevődött át, amelyet középkori okleveleink Médium Regni-ként, az ország közepének említenek.  Ez a terület - a Székesfehérvár- Esztergom-Visegrád és Óbuda, majd Buda-által határolt rész - sok szempontból is kivételes helyzetűnek számított a fiatal keresztény királyságban.  Azzal, hogy Géza fejedelem a 970-es években Esztergomot székhelyévé tette, a Dunakanyar és vele Visegrád szerepe is jelentősen megnőtt.  Az új fejedelmi székváros védelmével és a Duna-szoros, valamint a Várkert-völgyön keresztülhúzódó, Esztergomba vezető régi római út nyomvonalának ellenőrzésével magyarázható, hogy a Sibrik dombi katonai tábor még álló falait felhasználva ezt a területet is ellenőrzésük alá vonták Géza fejedelem katonái.  A X.  századi megtelepedés az erőd falai között régészetileg is igazolt.

A vár maga jellegzetes típust képvisel a korszak várépítészetében.  Nem különösebben építették át, hanem egyszerűen kijavították az egykori római castrum falait: pusztán ez a helyreállított, késő római őrtornyokkal megerősített fal biztosította a védelmet.  A régészeti kutatások bizonyították azt is, hogy nem építettek sáncot a fal köré.

A váron belül I.  András és fia Salamon uralkodása alatt épülhetett az a nagyméretű, kemencével fűthető kétosztatú kőház.  Az is-páni vártól keletre épült fel egy kis plébániatemplom, majd helyén egy nagyobb esperesi templom is.  A várispánsági központ - a várral, esperesi templommal, a XI.  század közepén épült Szent András monostorral - a Várkertben elhelyezkedő Árpád-kori faluval egészült ki.

Az ispánsági vár létrejöttével a faluból ún.  „váralja" lett, amelynek lakosai különböző szolgáltatásokkal tartozhattak az ispánnak, a Szent András-monostornak, vagy akár az esperesi templomnak.

 

Árpád-kori mészégető kemence feltárása, Visegrád-Várkertben, 2004

 

 

Simbrik dombi késörómai erőd és ispáni vár a fel légvárból

 

A falu régészeti nyomai már az 1930-as években napvilágot láttak, majd az 1950-es évektől hosszabb-rövidebb időszakokon keresztül napjainkig folynak az ásatások.  E munkák során kerültek elő az Árpád-kori település házai, műhelyei, vermei és egyéb települési objektumai.  Előbukkant a falu plébániatemploma és temetője is.

A lakóházak többségét - éppúgy mint az ország nagyobb részén, de Európa más tájain is - a földbe mélyítették.  Az egyetlen helységből álló agyagpadlójú, lépcsős lejáratú földházaknak általában nem volt épített fala; a nyeregtető szelemengerendáját ágasfák tartották, a tető széle pedig a földre támaszkodott.  Minden házban kő-kemence volt, amelyhez kéményt nem építettek, a füst szabadon távozott a házból a tető résein keresztül.  A lakók leginkább a szabadban éltek, a házakban valószínűleg csak éjszaka, illetve nagy hidegben tartózkodhattak.

A várkerti falu házainak egyikét-másikát műhelynek használták.  Az egyik legjellegzetesebb egy vasfeldolgozó műhely volt, amelyből az itt folyó ipari tevékenység nyomai - vassalakdarabok, vascipók, nyersvas-darabkák - kerültek elő.  Figyelemre méltó objektum egy bronzolvasztó kemence is, amelynek belsejében pillérek tartották az olvasztótégelyt.  A környéken talált rosszul megolvadt fémdarabokról feltételezhető, hogy azok korábbi bronzöntvények újraolvasztásra szánt töredékei.  A leletek alapján a kemence a XII.  századnál valószínűleg nem későbbi.  Az újabb ásatások során egy igen jó állapotú mészégető kemence is előkerült.  E mellett az esperesi templom XI.  századi faragványai közé tartozó oszlopfő-töredék is napvilágot látott, ami azt valószínűsíti hogy a mészégetéshez szükséges nyersanyagot - legalábbis részben - a templomból szállították ide, annak XII.  századi megszűnése után.

Az egykori lakók környezetében élt állatokról az ásatások során előkerülő állatcsontok alapján tájékozódhatunk.  Ezek döntő aránya szarvasmarha, juh és kecske, valamint sertés.  Előfordul a tyúk és a házilúd és kisebb mértékben a ló, valamint a kutya is.  Az itt élt emberek életében a vadászat alkalomszerű volt, vadállatok (szarvas, őz, vaddisznó, mezei nyúl) maradványai csak igen ritkán kerültek elő.  A halászat egyértelmű meglétét viszont a hal-csontok(főleg csuka) viszonylag magas aránya alapján valószínűsíthetjük.

A fentiek megerősítik, hogy a völgy fekvése, éghajlata, talajviszonyai, növényzete alapján nem volt igazán alkalmas a mezőgazdaság hagyományos ágainak (gabona-, szőlő-, gyümölcstermelés, nagyarányú állattenyésztés stb. ) művelésére.  Az erdő és a Duna adta lehetőségek, valamint az állattartás és mezőgazdasági tevékenység mellett az itt élők többfajta ipari tevékenységet, mesterséget (bronzöntés, vasművesség, mészégetés stb. ) űztek, mint szolgáló népek.

A templom körüli temető feltárt 463 sírjából a XII- XIII.  századi pénzeken kívül egyszerű ékszerek (hajfonatdíszek, gyöngyök, csatok, gyűrűk) kerültek elő.  A sírokban koporsónyom nem maradt meg, de több esetben találtak a deszkák összeerősítésére szolgáló ácskapocsszerű kis vaskapcsokat ún.  iszkábákat.  Egyedülálló érdekesség az egyik temetkezés, amelyben az idős férfi halottat -esetleg halászt - csónakban temették el.  Ez talán a kereszténység idejében is továbbélő pogány szokás emléke lehet.  Babona nyomaként értékelhető az egyik házból előkerült, szájával lefelé fordított fazékban talált kakas csontváza.  Néprajzi párhuzamok alapján az ilyen együttesek betegséget, rontást távoltartó varázslásra utalnak.

A felségsértések és az uralkodóval szembeni hűtlenség megtorlásaként alkalmazott felnégyelés mai napig egyedülálló régészeti nyomait szintén a várkerti faluban találták meg.  Egy, a település templom körüli temetőjétől távoli helyen egy nagy méretű gabonatároló verem alján felnégyelt nő maradványaira bukkantak, felette és mellette hat kutya bedobált csontvázával.  A három nagy testű pásztorkutya, a kopó és a két agár közül hármat szintén felnégyeltek, míg hármat agyonvertek és tetemüket egymásra rakták.  Egyik sem tekinthető közönséges kóbor ebnek, valószínűbb, hogy az elítélt nőhöz tartozhattak; talán saját kutyái lehettek.  Ez is jelezheti az áldozat nem közönséges társadalmi rangját; de hogy mi volt az a súlyos bűn, amiért ez a fiatal nő így lakolt, valószínűleg soha nem deríthető ki.

A várkerti falu életét az egész országot sújtó katasztrófa, az 1241.  évi mongol hadjárat törte meg.  A várispánság és az esperesi templom ekkorra már rég elveszítette jelentőségét, a falu lakói elmenekültek és a település elnéptelenedett.  Ennek az időszaknak az emléke lehet egy elrejtett vaseszközlelet (ásópapucs, balta és mezőgazdasági szerszámok) amelynek tulajdonosa többé már nem tért vissza lakóhelyére.  Az egykori várispánsági központ környezetében a tatárjárás után egyedül a Szent András monostorban támadt fel újból az élet.

 

Árpád-kori külső kemencék Visegrád -Lepencc, 1987

 

A mai Visegrád területén a tatárjárást megelőző időszakban máshol is éltek emberek.  A Lepence-patak két oldalán a völgyben és az ártéri részen mintegy 5 600 m es körben egy Árpád-kori település objektumai kerültek elő.  A strand területén XI.  századi sírok és kemencék, a patak jobb partján több lakóház, szabadban levő sütő-főző kemence és három, valószínűleg ipari célokat szolgáló gödör is előbukkant.  Ez utóbbiakról elmondható, hogy-régészeti és néprajzi megfigyelések alapján - egy rövid ideig használt színesfémöntő-helyről lehet szó.  Noha ennek a településnek számos részlete nem ismert, feltételezhető, hogy egy XI—XII.  századi falu, esetleg egy ugyanilyen korú, néhány házból álló nagy területen szétszóródó tanyaszerű település állhatott ezen a helyen.

Visegrád belterületén a Széchenyi-utcában a löszös domboldalban a legutóbbi időkben, építkezést megelőző földmunkáknál került elő egy Árpád-kori temetőrészlet.  A leletmentés során nyolc sírt sikerült feltárni; a mellékletként a halottak mellé helyezett egyszerű ékszerek (hajkarikák, gyűrűk, színes üvegpasztagyöngyökből álló nyaklánc stb. ) alapján a temetkezések korát a XI—XIII.  század közé, az Árpád-házi uralkodók idejére helyezhetjük.

 

Árpád-kori sütő-főző kemence feltárása ós dokumentálása Lepencén

 

Az 1241-42.  évi tatárjárás szomorú tapasztalata volt, hogy csak jól védhető erős kővárak tudnak ellenállni a keleti nomádok támadásainak.  Ez a felismerés és az ezzel járó új országvédelmi koncepció vezetett a visegrádi várrendszer kiépítéséhez.

A 350 m magas Várhegy tetejére IV.  Béla király felesége Lasca-ris Mária emelte az első építményeket.  Egy 1259-ben kelt oklevél szerint ez a menedékvár elsősorban a Nyulak-szigeti (Margit-sziget) kolostor apácáinak nyújtott volna menedéket ellenséges támadás esetén.  A mentsvár építése 1246-47 körül kezdődhetett és az 1250-es évek elejére készülhetett el.  Ez a korai erődítmény a hegycsúcs sziklatömbjét szabálytalan háromszög alakban körülölelő, helyben bányászott törtkőből emelt védőfalakból állt.  A hegygerinc dél felé néző oldalán állt a felvonóhíddal és csapó ráccsal ellátott kaputorony, míg a legveszélyesebb, támadásnak legjobban kitett keleti oldalon az öregtorony, a vár legerősebb építménye.  Ennek szilárdságát kifelé néző, kőből falazott, ún.  sarkantyúval fokozták.  Kőből emelt lakóépítményt valószínűleg nem tartalmazott a korai erődítmény, de nem zárható ki egy faépület megléte.  Az udvaron levő sziklatömbbe két nagy ciszternát véstek; ezek egyike biztosan a XIII.  században épült, a másik ennél későbbi.

Az igen egyszerű kialakítású menedékvár elkészülte után - most már nyilván maga a király IV.  Béla - hatalmas méretű kettős erődrendszer építésébe fogott.  Stratégiai célja a Budáról a Duna jobb partján Esztergomba vezető szárazföldi, illetve a dunai vízi út ellenőrzése, szükség esetén lezárása volt, elsősorban egy Buda irányából érkező támadással szemben.

Az új erődrendszer alsóvári részének magját a 150 m magas dombon álló - Salamon-toronynak nevezett - lakótorony alkotja.  A szabadon álló hat szintes torony falai andezittufából és keménymészkőből épültek; utóbbiak valószínűleg a közeli Sibrik-dombi erőd bontásából származhatnak.  A nyugati oldalhoz egy árnyékszéktorony is csatlakozott, amelyet 1872-ben elbontottak.  A várrendszer alsó végén, a Duna partján négyzetes torony(„Vízi-bástya") állt, melyhez két irányból lőréses pártázattál védett, védőfolyosóval ellátott várfalak csatlakoztak.  Az ún.  északi völgyzárófal ma is látható maradványa a lakótornyot megkerülve egy négyszögletes kaputoronyhoz csatlakozik, majd innen két négyzetes őrtoronnyal megerősítve egészen a Fellegvárig fut fel.  A lakótoronytól délre, a „déli" völgyzárófal a Várhegy meredek, sziklás oldaláig tartott.  Az együttes építésének pontos ideje és körülményei nem ismertek, de létesítése a Fellegvár megépítését közvetlenül követő időszakra tehető.  Befejezésére utalhat, hogy IV.  Béla 1265 októberében már Visegrádon tartózkodott; innen keltezett ugyanis egy oklevelet.

A várrendszer felépítésével párhuzamosan, illetve azt követően a mai Visegrád területén kialakult egy korai település is.  Ezt először 1285-ben említik, amikor IV.  László király a túlparton fekvő Marost a visegrádi vár és az alatta élő hospesek (vendégnépek) használatára adta.  Ez utóbbiak eredetét illetően kevés az adat: érkezhettek Marosról, Budáról, de más településekről is.

E korai „városelőzmény" kiterjedéséről, szerkezetéről és jellé géről viszonylag keveset tudunk.  Feltételezhető azonban, hogy Visegrád mai területére szinte teljes egészében kiterjedt; a XIII.  század végére és a XIII. -XIV.  század fordulójára keltezhető leletek és objektumok a királyi palota, illetve a mai településközpont területéről egyaránt ismertek.  Ez a XIII.  század végi suburbium ún.  proto-urbánus település volt, közvetlen előzménye a XIV-XV.  századi városnak.  Igazi várossá azonban csak Károly Róbert 1323-ban történt Visegrádra költözésével vált.

 

A királyi palota díszudvarának feltárása, 1941-1944

 

A díszudvar az 1950-es években

 

A Herkules -kút egyik faragott kávalapja

 

A helyreállított díszudvar és Herkules-kút az 1950-es, 1960-as években

 

A kialakuló város közvetlen környezetét a Duna és az erdőségek határozták meg.  Ez utóbbi kapcsán meg kell említeni, hogy a Médium Regni jelentős területe - így Visegrád megye azon része is, ahol a Xlll.  század végére Pilis megye kialakult - erdőktől borított hegyvidék volt.  A Pilis-erdő (silva Pelys) hasonlóan a Kárpát-medence más, nagykiterjedésű erdőségeihez, egyetlen hatalmas királyi uradalmat alkotott.  Ezek az erdőuradalmak már az Árpád-korban az uralkodók kedvelt vadászóhelyei voltak, Visegrád pedig ugyanekkor a királyi tulajdonban lévő, vadászterületként hasznosított Pilis-erdő központjának számított.

 

Visegrád a XIV-XV.  században

 

Amikor a nápolyi Anjou-házból származó Károly Róbert 1323-ban elérkezettnek látta az időt, hogy székhelyét a távoli Temesvárról az ország közepébe helyezze, Visegrádot választotta, ahol a királyság középső területének legerősebb vára állott.  A király az Alsóvár lakótornya körül egy négyzetes várfalövet emeltetett, magasabban fekvő részén pedig egy zárt teraszt alakítottak ki.  Itt volt a vár kútja is, valamint egy nagyméretű, talán pénzverőházként(?) használt épület is.  Innen híd vezetett a torony harmadik szintjén levő, újonnan kialakított, felvonóhíddal védett bejáratához.  Jelentősen átépítették a torony belsejét is.

A visegrádi Fellegvárban - amely valószínűleg már a XIV.  század első felében a koronázási ékszerek őrzési helye volt - szintén jelentős építkezések folytak Károly Róbert és Nagy Lajos uralkodásának idején.  Ekkor építették ki a középső várfalövet az alsó udvarral és ciszternával és kezdték meg a szárazárok lemélyítését.  A belső vár területén három palotaszárnyat emeltek.  Ezek közül kettő kétemeletes, talán hypocaustummal(padlófűtéssel) fűtött többhelységes épület volt, míg a harmadik egyemeletes, de szintén több szobából álló.

Nagy Lajos uralkodása alatt kezdték meg a királyi palota bővítését; az építkezés befejezése már Lajos és Erzsébet lányára Mária királynőre és férjére Zsigmondra maradt.  Az új palota egy 120x120 m-es területet foglalt el.  Bejárata a Duna felőli oldalon nyílt egy kaputornyon keresztül.  Az országút és a Várhegy lejtője közötti sík részen hatalmas fogadóudvar terült el.  Ezt egy reprezentatív helységeket is magába foglaló szárny, valamint egy négyzetes alaprajzú középudvaros lakópalota határolta.  Ez utóbbi legfontosabb terei a földszinti és emeleti nagytermek voltak.  A belső udvaron árkádsor húzódott, fő dísze pedig egy toronyszerű, nyolcszögletes díszkút volt.  Az első és második emeleten lakószobák álltak, a második szinten pedig a padlófűtéssel, vízmelegítő üsttel és folyóvízzel ellátott fürdőszoba.  Innen híd vezetett egy másik zárt udvarra, amelyet falikút díszített.  E mellett alakították ki a királyi kápolnát is.

Visegrád egészen 1405-1408-ig, az udvar Budára költözéséig megőrizte fővárosi rangját; azonban továbbra is Zsigmond kedvelt tartózkodási helye maradt.

A Fellegvárban a XV.  század elő felében emelték a külső várfalatlegyetlen komolyabb erődítménye az ötszögletű bejárati kaputorony), a belső várban pedig az ún.  asszonyházat fagerendás födémű, sziklába mélyített pincével.

Visegrád az 1440-es években hanyatlásnak indult.  A királyok egyre ritkábban tartózkodtak itt.  Mátyás Aragóniái Beatrixxal kötött házassága (1476) hozott újabb jelentős változást a település életébe.  Elkezdődött a királyi palota akkor már 100 éves, elhanyagolt épületeinek felújítása.  Ekkor azonban már nem királyi székhelynek, hanem az uralkodó vidéki rezidenciájának szánták.  Alapvetően nem változtatták meg az épületegyüttes Zsigmond-kori elrendezését, inkább a részletek (nyíláskeretek, födémek, lépcsők, kályhák, egyes szobrászati elemek) átalakítására törekedtek.

A munkát egy későgótikus stílusban dolgozó kőfaragóműhely végezte, amely ebben az időben más királyi építkezéseken (pl.  Budán) is dolgozott.  A palota egyik legjelentősebb részlete, az utcai homlokzatot díszítő címeres zárt erkély 1481 előtt elkészült.  Az utolsó években egyes részeken ( pl.  a királyi lakóépületbelső oldalát díszítő loggián)már az új stílus, az itáliai reneszánsz jegyei figyelhetők meg.  Ebben az időben emelték az a két - a traui származású római szobrász, Giovanni Dalmata nevéhez köthető - vörösmárvány díszkutat is, amelyekről Oláh Miklós XVI.  századi leírása tudósít.  Az egyik, az ún.  „Múzsák Kútja" csak töredékekből ismert, helyét az eddigi régészeti kutatások nem tudták azonosítani.  A másik kút a palota belső udvarán állt; ez eredeti talapzata és számos megmaradt eleme alapján hitelesen rekonstruálható.  A Herkules-kút ma már egyedüli emléke a quattrocento medencés-tálas szö-kőkúttípusának.  Ez az első olyan jól keltezhető monumentális reneszánsz szobrászati alkotás, amely Itálián és Dalmácián kívül készült.

Átalakult a palota udvara is: egyik felén kétszintes, későgótikus oszlopcsarnok, a másikon - a lovagi tornák helyszínéül szolgáló részen - széles fedett lelátó épült.  A kápolna előtt új teraszt alakítottak ki, amelynek fő eleme a nagyméretű díszlépcső volt.

A Fellegvárban Mátyás uralkodása alatt fejeződött be a belső várudvar palotaszárnyakkal való teljes körülépítése.  A régi palotaszárnyakat is átalakították, tégladongákkal beboltozták az összes épület pincéjét és földszintjét;az egyik szárny emeletét hálóboltozattal látták el.  Az ablakokat is kicserélték nagyrészt kifelé néző, különböző méretű, keresztosztós későgótikus ablakokkal.  Ekkor készültek el egyéb, olyan védelmi célokat szolgáló munkák, amelyek már a tűzfegyverek elterjedését jelzik.  A középső vár falszorosa ágyútűznek leginkább kitett szakaszát betöltötték, a belsővár bejáratának fedezésére pedig a kapu mellett kis bástyát alakítottak ki.  Az Alsóvárban a belsővár nyugati oldalára ágyúteraszt építettek.  Betömték az Anjou-kori kutat és a torony mellett új ciszternát alakítottak ki.

A palotától északra terültek el a királyi kertek; ennek nagy része a XIV.  században még a városhoz tartozott, az 1300 körüli időszakból egy kemence, Károly Róbert korából pedig egy faház maradványai bukkantak elő a terület feltárásakor.  A kertet Nagy Lajos alakíttatta ki, ekkor épült egy kút is, valószínűleg a növények öntözése céljából.  Ennek - és egy későbbi, Zsigmond-kori kútnak - az iszapja számos korabeli növényi maradványt(gyümölcsök, magvak, gyümölcsfaágak, szőlőlevelek) megőrzött, amelyek lehetővé teszik a környezet egykori flórájának rekonstrukcióját.  A kertet Zsigmond, és Mátyás is felújíttatta, az utóbbi nevéhez kötődik egy, a terület sarkában álló kis villaépület, amely pincéjének kapuján az építkezés éve - 1479-olvasható.  A lugasokat, virágágyásokat és dísznövényeket a régészeti leleteken túl középkori kertábrázolások alapján lehet rekonstruálni.

A XIV-XV.  századi palota mindennapi életéről, lakóinak életmódjáról, a későközépkori magyar királyi udvar anyagi kultúrájáról az előkerült régészeti leletek alapján alkothatunk képet.  A fűtőberendezések zömét kályhák alkották.  A XIV.  század első felében megjelenő svájci eredetű ún.  szemeskályhákat (cserépből égetett kályhaszemekből álló berendezés) Lajos uralkodása alatt csempékből épített kályhák váltották fel.  A csempéken heraldikai jelvények, bibliai és allegorikus jelenetek egyaránt találhatók.  Az elöregedett fűtőberendezéseket Zsigmond uralkodása alatt kicserélték és Mátyás is új, reprezentatív kályhákat állíttatott fel.  Az edények egy része konyhai célra szánt, kézi-vagy gyorskorongon készített főzőedény.  Népszerűek voltak az Ausztriában készített, grafittal kevert agyagból készített, tartós használatra szánt fazekak is.  A változatos formájú és díszítésű cserépkorsókat italok -főleg bor - felszolgálására használták.  A csészék mellett az udvari asztali kultúra jellemzőek voltak a poharak is; ezek nagyobb része import velencei üvegáru volt.  Kiemelkedő darab a XIV.  századból származó szíriai patikaedény (alberello), illetve egy XVI.  század eleji oszmán-török eredetű izniki fajanszcsésze is.  Külföldi áruk a XV.  században még gyakrabban bukkantak fel: a velencei darabok mellett Rajna-vidéki és morvaországi díszpoharak és serlegek.  Az evőeszközök között számos kést találunk, és ekkor -a XV.  században - jelent meg az étkezésben a villa használata.  Említésre méltók azok a bronzcsapok - köztük állatfejes díszítésű is - amelyek a hordókban tárolt bor kieresztésére szolgáltak.  A viseleti tárgyakból csak fémek, illetve csontfaragványok maradtak ránk: veretek, övmerevítők, csatok, ruhakapcsok.  Az udvari kultúra színpompás viseleteit inkább ábrázolásokból ismerjük.  A mindennapi élet érdekes tárgyai a játékok: csont dobókockák, malomjáték figurája, csont síp egyaránt előkerültek.  A lovagi tornák emlékeit az előkerült fegyvertöredékek, vas patkók, tornalándzsa-hegyek őrzik.

 

A szíriai albarello (patikaedény) megtalálása a királyi palota utcai helységében

 

Az albarello kiemelése restaurátori segédlettel

 

Mátyás halála után az 1492-es országgyűlés határozata értelmében a Fellegvára mindenkori koronaőrök fennhatósága alá került.  Ennek emlékére állíttatta a két koronaőr, Nagylucsei Orbán egri püspök és Báthori István erdélyi vajda az ún.  koronaőr-táblát.  Ennek nyoma a mai napig látható a vár északkeleti palotaszárnyának falán.  Királyi kézben maradt az Alsóvár és a palota is.  Ez a Jagelló-ház uralkodóinak is kedvelt helye maradt, sőt 1539-ben Szapolyai János is hosszabb időt töltött itt.  A következő években azonban az országot felforgató belháború majd a török hódítás nyomán Visegrád is gyorsan hanyatlott.  A palota gazdátlanná vált, épületei tönkrementek, romjai pedig évszázadok alatt eltűntek a föld alatt.  A maradványokra majd fél évezred múltán Schulek János bukkant rá.

A XIII.  század végén kialakuló kis hospes-település a királyi udvar idekerülésével igen hamar jelentős várossá vált.  Kezdetben az uralkodó rezidenciáját még a várban tarthatta, de a városban is volt kúriája.  Ez lehetett az a ház, ahol Zách Felicián merényletet kísérelt meg Károly Róbert és családja ellen.  A történetet elbeszélő Képes Krónika szerint a támadás a király suburbiumban levő házában történt.  Ezt a településrészt nagy valószínűséggel az Alsóvár és a város között elterülő területen volt, ott, ahol később kiépült a királyi palota.  E helyütt a régészeti kutatások során valóban több, a XIV.  század első felére-közepére keltezhető épületet és épületegyüttest tártak fel.  Kiemelendő ezek közül az a két lakóház, amelyek nagyméretű, emeletes, többhelységes, kandallóval és padlófűtés rendszerrel rendelkező, a kor színvonalán kimondottan jómódúnak számító emberek lakóhelyei voltak.  Előkerült egy toronyszerű épület pincéje és egy kályhával fűthető faház maradványa is.  Néhány épülettől eltekintve azonban nem tudjuk pontosan, hogy a palota térségében talált XIV.  századi épületek a királyi kúriához, avagy a városhoz köthetők-e, mint ahogy az oklevelek alapján történő azonosításuk is nehézségekbe ütközik.  Ilyen azonosítható építmény például a Nagy Lajos uralkodása idején, 1356-ban említett királyi kamara, illetve az ugyanitt feltárt, 1360 körüli pénzverde.  A 30x 10 m-es kétszintes ház alagsora kőből épült, a kéthelységes emeleti rész faszerkezetű volt.  Az egyik teremből kerültek elő a verde kemencéi is.

A korabeli szintviszonyok alapján elmondható, hogy a terület fokozatosan lejtett a hegyoldaltól a Duna-partig, így nem volt ritka a hegyoldalban történő építkezés.  Ezt a több helyen előkerült középkori támfalak is megerősítik.  A folyó vízszintje a mainál jóval alacsonyabb lehetett.

A kialakuló város a XIV.  században magyar és német városrészre oszlott, amely nemzetiségi elkülönülésből származott ugyan, azonban sem etnikai, sem jogi különbségtételt nem jelentett.  Élén a XIV.  század óta városi tanács állt, bíróval és jegyzővel, az előbbi a magyar és német származású polgárok közül egyaránt kikerült, sőt a két etnikum a tanácsot is vegyesen alkotta. A két városrész egymás mellett állt, az Esztergomot Budával összekötő főút mentén.  Ez, a folyóval párhuzamosan futó út lehetett a korabeli fő utca is, amelyből kisebb utcák ágaztak ki.  A lakóépületek és telkek zöme is ezek mellett állt.  Egy telek nagyságát ismerjük a XIV.

 

Középkori műhely feltárása az ágasházi parkoló mellett, 2005

 

század végéről, ez meglehetősen nagy volt; feltételezhető hogy egy-egy telken a nemes és familiárisa együtt lakott (erre az okleveles adatok alapján számos példa akad).  A nagyobb méretű telkeken állt a tulajdonos viszonylag nagy (30x10-15-20x10 m között) lakóháza, mellette egyéb, kő-és faépítmények, gazdasági szerepet betöltő objektumok, esetleg kút is.

A régészeti kutatások alapján elmondható, hogy a város területe a települést kettészelő főút mentén a mai Visegrád szinte teljes területére kiterjedt: az Alsóvártól kezdve, az Apátkúti-patakon túl, mintegy 500-600 m-ig kiterjedt.  Nem zárható ki a városfal megléte, noha ilyen maradványok régészeti kutatások során még nem kerültek elő.

Zsigmond uralkodásától kezdve a palota egységes kialakítása kapott főbb szerepet, a város lassan hanyatlásnak indult.  Az 1430-as évek után az udvar végleges Budára költözésével a település meghatározó eleme a királyi palota és a mellette levő ferences kolostor lett.  A lakóházaknak új tulajdonosai lettek: a nagyméretű épületekbe elsősorban polgárok költöztek be, akik többször műhelyeket alakítottak a házakban.

A városban a XIV.  század első felében többnyire kisebb méretű faszerkezetes házak álltak,bár néhány jelentősebb kőépülettel már ekkor számolhatunk.  1340- 1350-től a korábbi épületekhez képest nagyobb, emeletes és/vagy pincés kőházak kezdtek épülni.  Ezeket már teljes egészében kőből emelték, néha faragott kövekkel kialakított ajtó-és ablakkereteik voltak.  Fűtésre kandallót, kályhát, a rangosabb házaknál padlófűtés-rendszert alkalmaztak,a padozatot gyakran padlótéglákkal burkolták.  Ezek mellett kisebb, egyterű kő-vagy részben kő, szerényebb kialakítású házak is megfigyelhetők, amelyek polgárok, kézművesek lakhelyei lehettek.  Néhány torony is állt, amelyek közül többet oklevelekből, illetve ásatásokból is ismerünk.  Az írásos források és régészeti eredmények alapján a korabeli Visegrádon mintegy 100-150 lakóházzal számolhatunk.

A Visegrád és Nagymaros közötti rév már a késő középkorban is létezett.  Ezt megerősíteni látszik, hogy a mai révátkelőtől nem messze a városközpont területén folyó ásatások során nagykiterjedésű üres, ám sűrűn körbeépített tér került elő, amelyről elképzelhető, hogy a középkori város piactereként, az egykori árucsere színhelyeként működött.  A kb.  200x100 m tér a Duna felé egykor nyitott volt, három oldalát 'U'-alakban házak és házsorok övezték.  Belseje a XIV-XV.  században (két nagyobb épület kivételével) nagyrészt beépítetlen maradt.  Az itt folyó régészeti kutatások számos bizonyítékot tártak fel arra nézve, hogy az időszakban az egész területet folyamatosan használták: a patakköves-kavicsos út-és járófelületek mellett külső tűzhelynyomok, alkalmi tüzelőhelyek, ideiglenes épületek meglétére utaló cölöp-és karólyukak egyaránt előbukkantak.  A tér déli oldalát a XIV.  század második felétől építették be, itt több XIV-XV.  századi középkori kőépület romfalai is előkerültek.

 

Középkori épület feltárása a leendő városközpont területén, 2003

 

15.  századi üveghuta feltárása a Rév utcai Nádler telken, 2005

 

Visegrád várossá válásával az ideköltöző királyi udvar és a kíséretükben érkező nemesek igényeit az iparosok, kézművesek elégítették ki.  A városban magas volt az ipari tevékenységet űzők aránya és ezt a régészeti feltárások számos ponton igazolták is.

1357-ben Nagy Lajos király az Alsóvár udvarán öntetté Konrád harangöntővel a visegrádi nagy harangot; ennek 1969-ben megtalált öntőforma darabjaiból a jelenleg is folyó restaurálás alkalmával sikerült rekonstruálni a kb.  280 cm átmérőjű, óriási méretű bronzharang formáját.

A város területén több ponton kerültek elő kézművesműhelyek maradványai.  A városközpontban, a feltételezett piactér északi oldalának szélén, egy a XIV.  század második fele és a XV.  század első fele közti időszakból származó üveghuta objektumai bukkantak elő.  Központi részén ovális kőfelület( az olvasztókemence része), e mellett pedig kerek gödör volt; a gödörből és környékéről nagy számban került elő tömbösödött üvegolvadék, cserepek, olvadt-salakos üvegdarabok egyaránt.  A hutához nem köthető kőépület, valószínűleg szabadon, vagy faépület esetleg féltető alatt állt.

Ettől nem messze egy, a XIV-XV.  század fordulóján működő csontmegmunkáló műhely hulladékanyaga bukkant elő.  A leletekből (több ezer azonos módon kifúrt csontlap, fűrészelt csontrudacskák, ép és selejtes dobókockák stb. ) kiderült, hogy a műhelyben elsősorban csontgyöngyöket (rózsafüzérhez, olvasóhoz) valamint szabályos, hatoldalú játékkockákat gyártottak.  Előkerült a megmunkálás fő eszköze, egy háromélű vas fúró is, amelynek alapján középkori műhelyábrázolások segítségével rekonstruálható a gyártás egész folyamata.  E szerint a korszakban általánosan elterjedt ún.  íjas fúróval vésték ki a gyöngyöket a csontlapokból.  Bár ez az egyszerű szerkezet bárhol felállítható volt, a lelőhelytől mintegy 15 méterre feltárt agyagpadlójú kőház talán a csontmegmunkálás színterét jelentette.  A házból előkerült leletek között csont övdíszek, kisméretű ár-szerű vaseszközök és a csontfaragás további hulladékdarabjai is napvilágot láttak.

Ettől északabbra, a mai 11.  út mentén az 1960-as években folyó ásatás során egy nagyméretű, téglalap alaprajzú, 22x15 m-es háromhelységes, XIV-XV. századi épületmaradványt vált ismertté.  A gazdag leletanyagból kiemelkednek a vaseszközök (lószerszámok, zabiák, sarkantyúk, mezőgazdasági-és kézművesszerszámok, kulcsok, gyertyatartó, kések, csáklya, stb).  Előkerült egy súlyosvastömb, bélyeggel ellátott ún.  sínvas is.  Ez a kovácsműhelyek egyik legfontosabb tartozékának tekinthető, későbbi megmunkálásra előkészített félkész darab volt.  Egyes szerszámok ( pl.  szarucsípő fogó) szintén kovácsműhelyekhez köthetők, azonban egyéb leletek(szögek, fogók, üllő, salakmaradvány)hiányoznak.  Nem kizárt, hogy az épület inkább fémeszközök javítását szolgálta; az ipari tevékenységet a házban előkerült három nagyméretű kemence is megerősíti.  Feltehető, hogy szerszámkészítő vagy javító, esetleg lakatos műhelye lehetett.

A Fő utcában a plébánia előtti szakaszon az 1980-as évek elején csatornabekötési munkák során középkori épület maradványai bukkantak elő.  Itt egy nagyobb méretű, feltehetően a XIV.  században épült épület pinceszintje húzódott a föld alatt.  A lelőhelyről 3 db ovális és 1 db négyzetes vékony ezüst lapka is előkerült.  A pincét betöltő rétegeket a leletanyag a XV.  század végére - XVI.  század elejére keltezi, az ezüstlapkákat pedig a pénzveréssel lehetett kapcsolatba hozni.  Ezek alapján elképzelhető az írott forrásokban 1524-26-ban működő visegrádi pénzverő kamarának az épületmaradványokkal való azonosítása.

A Fő utca egy másik pontján - nem messze az itt húzódó egyik középkori templomtól - a XIV-XV1.  század közé tehető épületmaradványokat kerültek elő.  Ezek között volt kőkemencés lakóház, kör alaprajzú cölöpépítmény, illetve egy 1400 körül működő bronzöntő műhely is.  A műhelyben téglakohók álltak, ezekben pedig bronzsalak, bronzöntecs-darabok és öntőtégelyek töredékei.  Az igen gazdag leletanyag nagy többsége bronz veret (csatok, ruhadíszek, ruhakapcsoló tű) valószínűleg ilyen, vagy ehhez hasonló kisebb tárgyakat állíthattak itt elő.  Érdekesség, hogy a nagyobb mennyiségű, Zsigmond király és Mária királynő uralkodása alatt vert pénzérmék között több hamis (ezüstbevonatú réz) sőt egy félkész hamis érem is volt.  Előkerültek továbbá olyan rézlemez darabkák is, amelyekből az érmekkel megegyező nagyságú kerek lapkákat vágtak ki.  Mindezek arra utalnak, hogy a műhelyben ebben az időben főbenjáró bűnnek számító pénzhamisítással is foglalkoztak.

A Rév utcában feltárt XV.  század végi üveghuta egyedülálló a magyarországi régészeti leletanyagban, de európai szintű érdeklődésre is számot tarthat.  A négyhelységes, 29x10 m-es, 130 cm vastag falakkal rendelkező téglapadlós építmény a XIV.  században még lakóház lehetett, a XV.  században alakították műhellyé.

 

Épen maradt kerámiaedények a Rév utca 4 .  szám alatti középkori épületek ásatásából, 2007

 

Középkori szemétgödrök feltárása

 

A középkori épület fala és a korábbi korszakhoz tartozó gödör

 

18.  századi temető feltárása a Rév utcai általános iskola udvarán, visegrádi fiatalok segítségével

 

A temető sírjai

 

Korabeli funkcióját tekintve egy műhelypárból, vagyis két műhelyből állt, amelyek két-két helységből álltak.  Ezekben 1-1 nagyméretű hutát alakítottak ki.  A távolabbi helységekben olvasztó, vagy üvegkészítő kemencék álltak.  A lemperálást, hűtést az ezekkel szomszédos, négyzetes kemencékben végezték.  A leletegyüttes igen jó állapotban maradt meg, ennek köszönhetően a gyártás egész folyamata részletesen rekonstruálható, így igen jelentős ipartörténeti emléknek is számít.  További jelentőségét a fentieken túl az adja, hogy írásos források alapján nagy valószínűséggel nevesíteni lehet egykori tulajdonosát is.  1 490-ben ugyanis Má tyás halálakor felesége Beatrix Esztergomba költözött; a királyné ottani lakosztályához az esztergomi érsek János, visegrádi üve gesmestertől 5000 darab ablakszemet rendelt.  Nem kizárt az sem, hogy János mester a visegrádi királyi palota reprezentatív, nagy ablakaihoz is szállított üveget.

A fentebb említett piactér déli oldalán az illeni terület középkori beépítése előtt nagyobb kiterjedésű üres térség - talán egy udvar húzé)dott.  Ezen a kora Anjou-korra keltezhető szinten több szemétgödör, egy ásott kút és egy szabadban álló agyagkemence, vagy kohó maradványai váltak ismertté.  A gödrökből igen gazdag XIV.  századi leletanyag került elő: az ép kerámiaedények, cseppes velencei üvegpoharak, kék és sárga festésű serleg tőre dékei mellett több mint egy tucat, a bronz öntésére szolgáló ön tőtégely is előbukkant.  Ez utóbbi leletegyüttes különösen fontos annak fényében, hogy ilyen tégelyek töredékei amúgy is nagy számban láttak napvilágot a lelőhelyen.  Kiemelkedő leletnek számít egy ólomlemez-töredék, amelyre Károly Róbert 1330-as években vert ezüstgarasának próbaveretét ütötték rá; valószínűleg maga a verőtövet készítő mester.  Mindez egy, a közelben fekvő máig ismeretlen ötvös-vagy bronzöntőműhely meglétét valószínűsíti.

 

Visegrád a XVI-XVIII században

 

Visegrád településképe és egyben lakosságának összetétele a XVI.  század első felében változott meg újra.  Mivel az ország két uralkodója, Ferdinánd és Szapolyai János egyaránt birtokba kívánta venni, a visegrádi kettős várrendszer több ostromot is átélt.  Végül 1544 tavaszán foglalták el a törökök.  Ettől az időponttól kezdve Visegrád 10 év megszakítással, mintegy 140 évre török uralom alá került.

A visegrádi török kori település az Alsóvárban, a Salamon-torony közvetlen közelében jött létre.  Ezt megerősítik az ismert XVI-XVll.  századi metszetek, valamint történeti források(pl.  utazók leírásai), amelyek ekkor csak az alsóvári lakótorony környezetét és a Fellegvárat jelölik lakott helyként, a középkori város, valamint a királyi palota akkor még álló romos kőépületeit nem.

A Salamon-torony területén végzett feltárások azt bizonyították, hogy az Alsóvár hadászati jelentőségének XVI.  századi megszűnése után továbbra is nagyobb számú katonaság és polgári személyek tartózkodtak a falakkal övezett védett területen.

A lakosság az időszakban a várfalak övezetén kívül, a mai Salamontorony utca irányában a lejtős domboldalon temetkezett.  A korszak egy másik visegrádi temetője a Fellegvár keleti kaputornya előtti kis síkságon található.  A XVII.  század végi Visegrád a hadak elvonultával romokban, elhagyatva állt.  Az egykori középkori város magyar és német lakossága már a hódoltság kezdetén szétszéledt.  Az Alsóvár környékén kialakult török kori település az egymást követő hadiesemények következtében pusztult el.

A XVII.  század végi Visegrádot tekintve szinte semmit sem tudunk az ekkor itt élők nemzetiségéről.  Bár a bécsi udvari bizottság már 1689-ben meghirdette első telepítő pátensét, először a XVIII.  század elején vannak konkrét adatok arra nézve, hogy a településre németek is érkeztek.

Az új hazát kereső német parasztok három nagyobb hullámban III.  Károly (1711-1740) Mária Terézia (1740-1780) és II.  József (1780-1790) idején telepedtek le az elnéptelenedett területeken.  A még a XVII.  század végén érkezők zöme svábok lakta tartományokból (Schwabenből és Württembergből) érkezett.

Néhány személytől eltekintve nem tudjuk biztosan, hogy a Visegrádon a XVII.  század végétől több hullámban betelepedő német telepesek többsége pontosan honnan és milyen útvonalon érkezett, mint ahogy az is csak valószínűsíthető, hogy itt milyen állapotokat találtak.  Az azonban biztosnak tűnik, hogy a végleges megtelepedés már a XVIII.  századra - nagyjából 1700 és 1756 közé - a Starhemberg család birtoklására esik.

A település legjelentősebb világi épülete a visegrádi uradalom intézőjének (inspektor) háza volt, kőkeretes kapuval és hozzákapcsolt oromfalas melléképülettel, amelyhez kerítés is csatlakozott.  Jól felismerhető az ábrázolásokon az uradalmi vendéglő, mészárszék és terménycsűr épülete, amely a XVIII.  század közepén épült.  A földszintes, vegyes falazatú (kő és tégla) épület utcai, eredeti barokk homlokzatán hat ablak és egy kosáríves kerékvetős kapu volt.  Az udvarban hátul istálló is helyet kapott.

A ma is álló dunaparti Mária-kápolna már Mikovinyi 1737-es metszetén is szerepel, valószínűleg a XVIII.  század elején épült.  A Dunával párhuzamos hegygerinc vonulatát követő fülkés stációsor (Kálvária) végén az 1770-es években emelték a kis harangtoronnyal, sátortetővel ellátott Kálvária-kápolnát, amely szintén szerepel a Visegrádot feltüntető képi és térképes források többségén.

A Várhegy és a Duna között, részben az egykori középkori város épületeinek felhasználásával nagyjából a XVIII.  század közepére alakult ki a főútvonal menti egyutcás, szalagtelkes, az Apátkúti-patak környékén halmazos településszerkezet, amely a XIX.  század folyamán tovább terjeszkedett.

A település fő szárazföldi útvonala ekkor szintén a régi - római és középkori, ebben az időben a feltöltődések miatt már megemelt járószintű - út volt, amely a településen kívül a Várkert-völgynél elkanyarodva az alsóvári lakótorony mellett elhaladva a mai Salamontorony utca vonalán keresztül ért újból a Duna partjára.  A magyarországi régészeti kutatás a török kort követő időszakokkal általában nem foglalkozik, ez már a történészek területe.  Ezért is érdekes és egyedülálló, hogy Visegrád 18.  századi történelmének kutatásában a régészet jelentős eredményeket hozott.  A település első, 1712-re elkészült temploma - az általános iskola régi épülete - körüli temető feltárása során a betelepülő németek első nemzedékének tárgyi kultúrájára, vallási életére derült fény.  Régészeti szempontból és a város 18.  századi története szempontjából is izgalmas feladat volt a Lepencén feltárt, a XVIII.  század elején épült malom kutatása.  Az épület pontos kronológiájára, használatára, a Visegrád korabeli életében betöltött szerepére nézve számos kérdés megválaszolható a valószínűleg jelentős számban rendelkezésre álló történeti adatok (összeírások, oklevelek, térképek) és a régészeti leletanyag részletes feldolgozása után.

Visegrád történelmének az őskortól a 18.  század terjedő felvázolása lehetetlen a régészeti kutatás eredményei nélkül, s úgy véljük az archaeológia számos új, izgalmas felfedezéssel fogja gazdagítani a város - nemzeti történelmi emlékhely - históriáját.

 

1.  A visegrádi egyházak történeti-építészeti-régészeti vonatkozásai e helyütt nem szerepelnek; azokat részletesen ismerteti Horváth István ugyanebben a kötetben „A visegrádi katolikus egyház története 1009-2009" című munkájában.

 

18.  századi malom feltárása Lepencén, 2008

 

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet