I.

VISEGRÁD TÖRTÉNETE A TÖRÖK KIŰZÉSE UTÁN

A KINCSTÁRI IGAZGATÁS IDEJÉN

(1684—1700)

Visegrádot 1684. június 13-án szabadította fel a török megszállás alól a mintegy 40 ezer fős szövetséges császári haderő Lotharingiai Károly herceg főparancsnoksága alatt. Visegrád felszabadítása egyik előkészítő hadművelete volt a Buda visszafoglalására irányuló nagyszabású hadjáratnak. Mivel a városban és a várban csak török helyőrség és lakosság tartózkodott (a magyarok már korábban szétszéledtek), a hadak elvonulása után a település romokban, lakatlanul állt. Az 1685-ben itt járt udvari kamarai bizottság szerint Visegrád, a vár és a város is teljesen elpusztult. A felmérés adatai nem egészen megbízhatóak.1 A Szentendrei-sziget első falvát, Kisoroszit (amelyet a korai kamarai felmérés még pontatlanul Nagyoroszfalunak nevezett) pusztának, lakatlannak írta le. Sok település (köztük Kisoroszi is) csak ideiglenesen, a hadak vonulásának idejére néptelenedett el, lakóik megszöktek, majd a csendesebb idők beálltával visszaszivárogtak, és újra kezdték földjeik művelését. Az 1688-ban Visegrádon járt kamarai bizottság2 — amelynek feladata már a kamarai javak számbavétele és a kamarai gazdálkodás lehetőségének a felmérése volt —, Kisorosziban 18 házban 7 parasztháztartást talált, szépen művelt szántóföldekkel. A központi felméréseknél mindig pontosabb, megbízhatóbb, szintén 1688-ban készült helyi összeírás szerint Kisorosziban 9 család élt, akik állandó lakók lehettek, hiszen szántóföldjeiken kívül folyamatosan termő szőlőjük is volt a Duna túlsó partján, a visegrádi oldalon, valamint igásállatokkal, lovakkal is rendelkeztek. Kisoroszi lakói tehát csak a hadjáratok idejére, átmenetileg tűntek el.

Visegrád 1595-ben

(Häufler J.: Visegrád albuma. Szeremley Miklós rajza)

Lakott településként vészelte át a hódoltságot és a visszafoglaló háborúkat szinte valamennyi Visegráddal szomszédos falu is, így Dömös, Marót, Nagymaros mezőváros (oppidum), Kisoroszi és Bogdány. Lakóik 1688-ban még kivétel nélkül magyarok. A falvak többségében (Kisoroszi, Bogdány, Nagymaros, Dömös, Marót) a lakosság református vallású.3

Visegrád esetében más volt a helyzet. Visegrád középkori eredetű lakossága 1641-ben hagyta el a várost és ez az 50 év túl hosszú idő volt ahhoz, hogy valamiféle lakosságkontinuitás, folyamatosság maradhasson. Nem lehet tudni, hogy Visegrád régi lakói hová költöztek. A török kori összeírásokban (defterekben) szereplő visegrádi nevek közül a későbbiekben egy sem bukkan fel a szomszédos falvak 17. század végi lakosságnévsoraiban, és nem találkozunk velük az újonnan betelepült visegrádi magyarok között sem, tehát esetleges leszármazottaik nem költöztek vissza a hódoltság után.

A visegrádi defterekben található családnevek közül a hódoltság után felbukkan Mészáros Ádám neve, aki a később tárgyalandó bányatársulat egyetlen visegrádi résztulajdonosa volt. A város első lakói közt szerepel a régi nevek közül Farkas Mihály neve is, de mindkét vezetéknév olyan általános a magyarban, hogy maga a név nem bizonyítja, hogy túlélők, vagy hazatelepülők lettek volna.

Az 1688-ban a Budai Kamarai Felügyelőség által kiküldött bizottság a következőképpen látta Visegrád helyzetét és jövőjét. A vár maga romos, a későbbiekben használhatatlan, de a Várhegyen látni lehet, hogy nemrég még szép gyümölcsöskert és szőlőhegy borította. A hegy lábánál fekvő város is le van rombolva, azonban itt is szép gyümölcsösök találhatók. A települést értékessé teheti a dunai átkelés, a rév, valamint az itt felállított vám. Jövedelmezni fog a bor és sörkimérés. A gabona és borkilenced nem lesz jelentős, mivel itt túl nagy mezőgazdaságot folytatni nem lehet. . A Várhegytől délre azonban hatalmas kiterjedésű tölgyerdők terülnek el, amelynek fáját az osztrák kamarauradalmak mintájára a kamarai központba, Magyarországon Pestre és Budára lehet szállítani. Az ott állomásozó katonaság igényeinek fedezése mellett elegendő tűzifát kaphatnak a serfőzők, a szén- és mészégetők. Mindezekre a célokra évi 2000 öl tűzifát szántak, és úgy látták, kitermelhető még ezenkívül évi 1000 öl tűzifa, amit el lehet adni, az akkori árfolyamon, ölenként 1 forintért, vagyis a visegrádi erdőkből a kamara évi 3000 öl fára számított. Természetesen a fa kivágására és szállítására jobbágyokat kell telepíteni nemcsak Visegrádra, hanem célszerű a Visegrád körüli falvakból uradalmat kialakítani.4

Visegrád (Jacob Alt, 1824)

Más forrásból is értesülünk arról, hogy a török által elhagyott, keresztény lakosság által még nem lakott településeket minél előbb be akarták telepíteni — lehetőleg németekkel — nehogy a végvári katonaság rájuk tegye a kezét. (A közeli Zsámbékot is végvári katonák foglalták el. Mint majd látni fogjuk — az aggodalom Visegrád esetében sem volt alaptalan. A visegrádi koronauradalmat ugyanis 1641-ben a komáromi vár ellátása céljából Komáromhoz csatolták és emiatt a visszafoglalás után a komáromi várkatonák is jogot formáltak rá.)5

Johann Stefan von Werlein budai kamarai inspektor 1688-ban kiadott egy megszállólevelet. A levél szerint néhányan jelezték a szándékukat a kamarának arról, hogy a lakatlan Visegrádon kívánnak megtelepedni, ezért a kamara számukra bizonyos, közelebbről meg nem határozott kiváltságokat ígért. Az ígért kiváltságok teljes általánosságban mozognak, néhány év robot és tizedmentességet helyeznek kilátásba a további intézkedésig, de a megtelepedés konkrét feltételeiről, a leendő lakók kötelességeiről és lehetőségeiről semmit nem tudunk meg. Arról sem, hogy kik fontolgatták a Visegrádra való költözés gondolatát. A megszállólevél nem tesz említést nemzetiségi elvárásokról, hanem bármely nemzetiségű jövevényt elfogad. A megtelepítő levélnek az adatok szerint akkor még nem volt hatása, Visegrád még néhány évig lakatlan maradt.6

A németség nagyobb tömegben történő szervezett beköltöztetésére és letelepítésére első ízben az 1690-es években került sor. A bécsi udvari bizottság 1689-ben hirdette meg telepítő pátensét a Német Birodalom lakói számára. A pátensben már konkrétabb feltételeket közölnek a megtelepedni szándékozókkal, pl. a jövevényeknek 5 éves adómentességet ígértek. A következő években indult meg a német telepesek áradata, ekkor még elsősorban a Felső-Rajnavidék sűrűn lakott területeiről. Az 1690-ben érkezett első csoportok főleg egyházi birtokokra költöztek. A korai periódus telepítései ritkán voltak sikeresek. A jövevények az elterjedt mendemondák, hírek miatt (Magyarországon az elvetett rozsból is búza lesz, a szőlőtőkéken pedig aranyvessző terem) túlzott várakozással és a termelő munka megindításához szükséges pénzhez képest túl kevés tőkével érkeztek. Ugyanakkor szülőföldjüket az ismeretlen, bizonytalan jövő miatt nem a megalapozott egzisztenciájú, jómódú parasztok, hanem az otthon is nehezen boldoguló, nincstelen, ezért könnyebben mozduló, vállalkozó elemek hagyták el. A befogadók, a telepítők, egyházi, világi földesurak stb. is csak hosszabb idő után ismerték fel azt, hogy az újonnan betelepülőknek nagyobb segítségre, a terhek lényegesebb enyhítésére van szüksége.7

A Pest megyei adóztató hatóság, a vármegye első ízben 1692-ben és 1693-ban tünteti fel Visegrádot lakott településnek.8 Első lakóiról, nemzetiségükről, létszámukról semmit sem tudunk. Ezt még ekkor a vármegye sem tudta megállapítani, nem is írta össze az adókivetés alapegységeit, a porták számát (a portaszám nem azonos az adott településen élő családok számával, annál kevesebb, eszmei adóegységet jelent). A vármegyei tisztviselők még 1696-ban is arról panaszkodtak, hogy a rácok és németek még jönnek mennek, nem telepednek meg sehol véglegesen, nehezítve ezzel a vármegye számára az adókivetést. A megyei iratok szerint Visegrád 1694-ben átmenetileg ismét lakatlan. Ugyanakkor a budai kamarai adminisztrációnak tervei vannak az uradalommal, éppen 1694-ben készítenek javaslatot arról, hogy mely falvakat lehet és érdemes a középkorban és a török hódoltság idején is a visegrádi várhoz tartozó visegrádi uradalomhoz csatolni. (A környékbeli települések közül több település, pl. Dunabogdány ebben az időben a Zichyek óbudai uradalmának a része volt, noha korábban a visegrádi koronauradalomhoz tartozott.9

Az 1696-os országos összeírás idején Visegrád már ismét és végérvényesen lakott hely volt. Lakóit az összeírás új jövevényeknek nevezte, akik különböző, közelebbről meg nem nevezett helyről származtak, nemzetiségükre nincs utalás. A végső megtelepedés nem régen következhetett be, hiszen az itt élő 28 házas zsellér családnak még semmi vetése sem volt, talán még igásállatokkal nem rendelkeztek valamennyien, hiszen a réteket ekkor még a kisorosziak kaszálták. A visegrádiak még szőlőt sem műveltek, a Várhegy oldalán a Kisoroszi felé eső szőlőket szintén ez utóbbiak bérelték és használták ugyanúgy, mint amikor Visegrád még lakatlan pusztafalu volt.10

Az erdőket kezdettől fogva nem bocsátották a falusiak rendelkezésére, hanem fenntartották (rezerválták) a kamara számára, elsősorban a Budán és másutt állomásozó katonaság részére szállítottak belőle fát. 1696 óta állandó tételként megtalálhatók a visegrádi erdőkből származó faszállítmányok a budai kamarai admi­nisztráció iratai között. A fakitermelést és a szállítást a budai erdőhivatal szervezte, a visegrádi és kisoroszi lakosok feladatai között már ekkor is rendszeresen szerepel a fakitermelés és a Duna-partra történő fahordás.

Hamarosan a budai kamarai erdőmester, név szerint Brunner György, kamarai jágert is állított az erdők kitermelésének az irányítására. Brunner, aki tisztét 1699-ig viselte, maga is berendezkedett Visegrádon, ezt mutatja, hogy a későbbi Malompatak tájékán rétet foglalt magának, 1699-re már malmot is működtetett ugyanitt és a romos városi házak közül is rendbe hozatta valamelyiket, vagyis ingatlant szerzett Visegrádon.11

A 17. század végén az itt élő lakosságot nem annyira a földesúri vagy a vármegyei terhek sújtották, mint a császári katonaság ellátására adandó szolgáltatások, fa- és szénaszállítmányok, vagyis fuvarozás a katonaság számára, más néven a forspont, ezen kívül a hadiadó, főleg ennek természetbeni formája, a katonaság be­szállásolása. Kezdetben a visegrádiak még nem is tudtak eleget tenni ezeknek a kötelezettségeknek, 1696-ban földesuruk, a budai kamarai adminisztráció kéri Pest vármegyét, hogy a 100 forintnyi hadiadót ne vessék ki rájuk, mivel még teljesen szegények, még nincs gazdaságuk, kétkezi munkával és fuvarozással tartják fenn magukat.12

A helység adómentessége fokozatosan csökken, 1697-ben szénát, 1698-ban pedig már frissen feltört szántóföldjeik búzatermésének egy részét kell a katonaságnak szállítaniok, amellett, hogy a hadiadó alóli mentességüket is megszüntették. 1699-ben beszállásolási kötelezettségüknek is eleget tesznek, a Kollonics ezredből helyeznek el katonákat Visegrádon. A kamara által előírt robotjukat, a faszállítást és favágást folyamatosan teljesítik.13

1699-re nagy változások következtek be a település életében. A kamarai birtokot, amely a török korban egy ideig a komáromi vár tartozéka volt, átmenetileg egy bányatársaság vette bérbe. A társaság vezetői: a komáromi harmincados, a komáromi vajda, győri nemesek és polgárok, valamint a budai kamarai adminisztráció tisztviselői, akik azonban óvatosságból mindig név nélkül szerepelnek az iratokban. A tagok között megtalálhatók a komáromi vár katonái, győri, esztergomi, váci és budai polgárok és katonák, zsámbéki volt végvári katonák, a szomszédos községek bírái, valamint ismeretlen jogállású lakói. Közülük egyedül Mészáros Ádám volt visegrádi lakos. Társadalmi állása ismeretlen. A Mészáros név a későbbiekben nem szerepel sem a helyi anyakönyvekben, sem a többi írásos forrásban. A bányatársaság kutatási engedélye Visegrádon kívül Szokolyára, Perőcsényre, Marosra, Nagybörzsönyre és még további helységekre szólt, ahol joguk volt aranyat, ezüstöt és más érceket bányászni. Visegrádon egyetlen bányát nyitottak, de sajnos nincs rá adat, hogy pontosan mit is bányásztak benne. A bánya a határ Szentlászló felé eső, délnyugati részében volt, közel a Dömösre és Marótra vezető utakhoz. Három járatát nevezik meg, a Szentháromság akna Visegrád felé nézett, innen 100 lépésre nyílt a Miasszonyunk elnevezésű tárna, a harmadik volt a Szent István tárna. Egy 1755-ben keletkezett Visegrád és Szentlászló között folyó határperben a bányát Régi Bánya néven említik. Helye esetleg a mai Bányahegy környékén lehetett.

Egy másik periratban a Régi Bánya helyét a Lepence-patak forrása mellett írják le, a forrást akkor még Hidegkútnak nevezték (Pesthy Frigyes helységnévtára szerint is ismertek a helyiek a 19. század közepén egy Bergwerk nevű határrészt).

A bányatársaság elhagyott városi telkeket és ingatlanokat is szerzett Visegrádon, valamint 3 évre bérbe vette a révet is azzal az indokkal, hogy a bányaművelés sokba kerül. A bányatársaság megtelepedése nem történt a kamara beleegyezése nélkül (hiszen magas rangú kamarai tisztviselők is voltak a tulajdonosok között), és mint az 1699-es összeírás megjegyzi, a bányászok további Visegrádra telepítéséről, és így a város fejlesztéséről a kamara szándékozott gondoskodni. A budai kamarai adminisztráción belül azonban voltak az itteni bányászatnak ellenzői is, pl. Hrabovszky István királyi jogügyigazgató.14

Hrabovszky István jogügyigazgatónak nem annyira a bányászat, mint a bányatársaság összetétele ellen volt kifogása, amelyet a komáromi vár vezetői uraltak. A királyi jogügyigazgató beigazolódni látta a korábbi kamarai félelmeket, azt, hogy a komáromi vártisztek a török kori helyzetet kihasználva megpróbálják az uradalmat végleg megszerezni.

A problémát Visegrádnak és a hozzá tartozó uradalomnak az eladományozása oldotta meg. 1699-ben az uradalmat Bécs védője, Ernst Rüdiger Starhemberg gróf szerezte meg 40 ezer rajnai arany forintért. Halála után (1700) a birtokot egyenes leszármazottai örökölték, gyámjuk Gundacker Starhemberg lett. Az uradalom elidegenítése előtt az akkori szokás szerint leírást, leltárt készítettek a birtokról és a róla várható jövedelmekről 1699-ben. A leírás meglehetősen szűkszavú, lakosságnévsort sem tartalmaz, de az egyetlen forrás abból az időszakból, amely mégis valami felvilágosítást ad a település helyzetéről. (A következő 50 évben 1749-ig, hasonló, leíró jellegű levéltári forrás egyáltalán nem maradt fenn a visegrádi uradalomról, annak Starhemberg korszakáról. A Starhemberg család levéltárában mindössze 1732-ből maradt néhány összeírás és számla. Visegrád első helytörténészének, a 19. század végén élt Viktorin plébánosnak a hagyatéka — a feltételezések szerint jelentős helytörténeti forrásanyag, benne a falu Historia Domusa, amelyet rendszerint minden plébánián vezettek — a Matica Slovenska birtokába került, és gyakorlatilag hozzáférhetetlen. Visegrád történetének ezt az időszakát mindössze a különféle összeírások és az anyakönyvi bejegyzések alapján csak a hézagosan lehetett rekonstruálni.)15

A falu külső képére 1699-ben is a hajdani romok nyomták rá bélyegüket. Első volt közöttük az erősen megrongálódott vár, amelyet 1688-ban még 60 ezer forintra értékelt a kamarai bizottság. A volt városban a következő említésre méltó és esetleg még kijavítható épületeket írták össze a birtokátadási leltár során: két romokban álló templom, valamint a pénzverőkamara. Romokból helyreállított épületekben laktak itt tartózkodásuk idején a kamarai erdőmesterek, a korábban említett Brunner György és utóda 1699-ben Piati Péter, valamint a bányatársaság helyi megbízottjai. A város és a palota tehát ekkor még nem volt a földig lerombolva, mint ezt Bél Mátyás 1737-ben kiadott leírása alapján vélhetnénk. (Bél állításainak a munkája illusztrációiként megjelent, Mikovinyi Sámuel által készített rajzok is ellentmondanak, amelyeken jól látható, hogy a Duna partján, ha romosan is, de álltak még a városfalak, mint erre az építészeti ismertetés során még visszatérek.)16

A településen a bányászat folytatása idején, 1699-ben 51 ház állt, ami legalább ugyanennyi háztartást jelentett, nem számolva a más házánál lakó házatlan zselléreket. A lakosságszám tehát lényegesen magasabb volt, mint a birtokos változás után a Starhemberg korszak elején. Az 1699-es leírás szerint a népesség nemzetiségi összetételét tekintve német, magyar és rác volt. (Még ebben az időszakban is tartott a rácok (délszlávok) tömeges északra költözése. A 17. század végén Szentendre több ezer lakosú, többségében rác bevándorlókból álló város volt.) A visegrádi házak a leírás alapján rossz minőségű viskók voltak, nincs utalás arra, hogy a palota romjait felhasználták volna. A palota romjaiból, köveiből való falusi építkezés elmélete szintén Bél Mátyás tudósítása alapján ment át a köztudatba, de a vélekedés régészetileg nem igazolható.17

Annak, hogy Visegrád újjáépült, végleg megtelepült helység lett, a mészárszék és a kocsma megnyitása is bizonyítéka.

Borkimérési joguk csak Szent György naptól Szent Mihály napig tartott, vagyis a településnek még nem volt saját telepítésű szőlőhegye. Működött már a patakmalom is két kővel, és egyaránt alkalmas volt finom süteményre való, valamint kenyérliszt őrlésére. A malom viszont a budai kamarai tisztviselő, erdőfelügyelő tulajdonában volt, és nem biztos, hogy a faluközösség építette. Egyértelműen az összekovácsolódott, már véglegesnek számító közösség meglétére utal azonban a mezővárosnak az az erőfeszítése, hogy az egyik templomromot rendbe hozza és az istentiszteletekhez szükséges felszereléssel ellássa. Más német újratelepítéseknél pl. Dorogon is előfordult, hogy a többszöri nekirugaszkodás és megtelepítési kísérlet után a lakosság akkor érzi már végleges otthonnak új lakóhelyét, amikor belefog saját temploma építésébe. Ez az állapot Dorogon is 1700 körül következett be. A templomépítéshez a lakosság mindkét település esetében kevés segítséget kapott a hatóságoktól, Dorogon a hadiadót egy alkalommal fordíthatták erre a célra. Visegrádon 1698-ban kezdik el a templom helyreállítását és a segély szervezését. A kamarai adminisztrációt arra kérik, hogy a visegrádi erdőbe téli makkoltatásra beengedett idegen falubeli sertések után járó 40 Ft makkbért megtarthassák maguknak. A következő évben erdőbérük elengedését kérik, és azt az összeget is a templom céljaira kívánják fordítani. 1701-ben már van hol tartani az istentiszteletet, de a templom felszerelése még hiányzik, ezért büntetéspénzüket — amelyet a kamara számára vágott fa megdézsmálása miatt róttak ki rájuk — kívánják erre a célra fordítani. 1712-re készen áll az első plébániatemplom a mai iskolaépület helyén, Visegrád elválhat Nagymaros anyaegyháztól, kinevezik az első plébánost és megindul az anyakönyvek vezetése.18

Megállapítható tehát, hogy mind a mezőváros templomépítésének befejezése, mind a lakható épületek helyreállítása illetve rendbehozatala már a Starhemberg időszakra esik.

Visegrád városképe a Duna felől. Ismeretlen szerző műve.

(Bél M.: Notitia... III. 470/a. l.)

A vár és a mezőváros alaprajza felülnézetből. Mikovinyi Sámuel térképe.

(Bél M.: Notitia... 470/a. l.)

A helység határa is jelentősen eltért mai képétől, ugyanis az erdők a legtöbb helyen leértek a Dunáig, a kopár hegyoldalak hiányoztak. A falusiak ekkor még csak igen kevés szántófölddel rendelkeztek, általában 3 pozsonyi mérővel (= 1,5 x 1200 négyszögöles hold). Rétjük egyáltalán nem volt, az erdőkben és a Duna partjára lehúzódó gyümölcsösökben kaszáltak. A partig lenyúló hosszú belső telkek, kertek, ugyanakkor már a későbbi településszerkezet csíráit hordták magukban, hiszen a település egyetlen utcája akkor is a mai Fő utca vonalában húzódott. A régi szőlőhegyek teljesen elvadultak, csak nyomokban látszottak, újat még nem foglaltak maguknak a helyiek.

A visegrádiak fő megélhetési forrása a bányászaton kívül az erdőgazdaság lehetett. A városka művelési ági szerkezete is egyértelműen ezt indokolja, a határ 70%-át még 1865-ben, az első hivatalosnak, megbízhatónak tekinthető kataszteri felmérés idején is erdő borította. Az alább részletezett művelési ági megoszlás alapján érthető, hogy a visegrádiak történelmük során soha nem élhettek meg mezőgazdasági termelésből, minden időszakban kiegészítő keresetre volt szükségük.19

Művelési ágak kat. holdban és százalékban 1865-ben

A lakosság az erdőgazdaságból élt már ekkor is, éppen ezért meglepő, hogy 1699-ben és a kamarai földesuraság idején évi 500 Ft erdőbért, erdőhasználati díjat fizettek a kamarának azért, hogy saját megélhetésük biztosítására is fát vágjanak és adjanak el az erdőkből azon kívül, amit a kamara számára robotban és pénzért vágtak. (Arról, hogy a maguk vágta fával hol és kivel kereskedtek, nincsenek adatok.) A korabeli szokásoktól eltérően ugyanis a helyiek az erdőkkel egyáltalán nem rendelkeztek, az 1696-os országos összeírásban is az áll, hogy Visegrádnak nincs saját erdeje, az erdő a kamara és a hadsereg számára van fenntartva. A helyiek nehezen is nyugodtak bele ebbe a helyzetbe, földesuruk, a budai kamarai adminisztráció évente rendelte be a visegrádi bírót és esküdteket figyelmeztetve őket arra, hogy az erdőket az engedélynek megfelelően használják, a kamara számára vágott fából ne lopjanak, stb. A Visegrádra kirendelt kamarai erdőmester Brunner György, majd Piati Péter erdőőröket, korabeli szóhasználattal jágereket is rendelt ki az erdők őrzésére.

Ami a kamarai jövedelmeket illeti, a faeladáson és az erdőbéren még a következő jövedelmei származtak. Vadászat: a visegrádiaknál tilos volt az erdőkben vadászni, mivel Visegrád koronabirtok volt és az erdei vadak a királyt illették. Hasonlóan tilos volt a pisztrángos patak halászata. (Az adat arról tudósít, hogy abban az időben a mai Malom-patakban még megélt a pisztráng.)

A rév jelentősége is nagyobb volt, mint a Starhemberg korszakban, mivel Maroson vezetett 1699-ben a postaút, ahol postamesteri állomás is épült, a kamarai vám pedig Visegrádon volt. (Mind­kettőt a 18. század elején helyezték el innen.) A révátkelés bérlete 3 évre 400 Ft-ot ért. A malom évi bérlete 80 Ft, a kocsma haszna évi 100 Ft volt, a mészárszék 30 Ft-ot jövedelmezett az uradalomnak a kamarai becslés szerint.

A település történetében e korai időszakáról meg kell még jegyezni annyit, hogy a falu lakosságának a meghatározó etnikuma a sokszínűség ellenére már a német lehetett, mert a bíróval és az esküdtekkel a kamara németül levelezett és nem latinul, mint tette ezt a magyar anyanyelvű falvak esetében.

Lábjegyzetek:

1. Magyar Országos Levéltár (OL) Kamarai Levéltár E 156. Urbaria et Conscriptiones F:2 N:10. (A továbbiakban: U et C)
2. Eredetije a bécsi Hofkammerarchiv Hoffinanz Ungarn állagában. Rote F. 319. 21. febr. 1688. (OL Filmtár 2230. doboz, 1688.)
3. U et C F:7 N:59 (1688). Taffemer tájékoztatása Nagymaros török kori lakóinak a nemzetiségéről pontatlan). Tafferner, Anton: Quellenbuch der donauschwabischen Geschichte. I—IV. München 1974—Stuttgart 1982. (A középkorban a német lakosságú város elmagyarosodott vagy német lakói elvándoroltak. A 16—17. században református vallású magyarok lakták.)
4. Ld. 2. sz. jegyzet, Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák 1546—1590. évi összeírásai. Bp. 1985.
5. OLU et C F:23 N:13
6. OL E 279. Budai Kamarai Adminisztráció. Expeditionen, 1688. okt. 6. Nyomtatásban kiadta: Tafferner A.: im. IV. k. 47. 1. Megemlítve a visegrádi Mátyás Király Múzeum 1988-ban rendezett „A 300 éves Visegrád" c. kiállítás forgatókönyvében, amelyben tévesen határozták meg Visegrádot 1688-ban lakott helynek.
7. Magyarország története 1686—1790. Bp. 4/1. 49—50.1.
8. Pest Megye Levéltára (PML) IV. 1-a. Közgyűlési jegyzőkönyvek (a továbbiakban: Közgy. jkv.) 1692. 241., 245.: 1693. 384. A Zichy család a komáromi várkapitányság jogcímén Visegrádra is igényt tartott, amely jól kiegészítette volna óbudai uradalmukat. L. Gál Éva: Az óbudai uradalom a Zichyek földesurasága alatt (1659—1766). Bp. 1988. 46-48.1.
9. PML Közgy. jkv. 7. kötet 122.1. 1696.
10. OL E 158. Kamarai Levéltár. Conscriptiones portarum. 31. kötet, OL E 279.1696. jún. 30. N:6L: 1696. dec. 14.N:40.
11. OL E 279. 1696. jan. 19. N:63.: 1696. máj. 16. N:30.; PML Közgy. jkv. 1697.203. 1.; OL 279. Lajstromkönyv 63. 1. 1699.; PML IV. 23. Közterhekkel kap­csolatos összeírások CP. II. 31. 1701.
12. OL E 279. 1696. dec. 14. N:40.; PML Közgy. jkv. 1696. 83. 1.
13. PML Közgy. jkv. 1697. 185.1., 1698. 319.1., 1699. 456., 628.1.
14. OL E 286. Budai Kamarai Adminisztráció. Buchhalterei. 1699. máj. 11. N: 199. Datálatlan irat. A levéltári jelzet az irat keletkezési idejét 1686 és 1703 közé teszi. A fentiek ismeretében ez leszűkíthető az 1696 és 1699 közötti időszakra. Valószínűleg 1699-ben kelt, hiszen az uradalom 1699-ben már Starhemberg-birtok.
15. OL U et C F:87 N:69. A Starhemberg család iratait a linzi tartományi levéltárban őrzik. Érdeklődésemre a magyarországi birtokokra vonatkozóan csak az alábbiakban használt töredék anyaggal tudtak szolgálni. A kb. 80 db iratból álló anyag fotokópiáit a linzi levéltár megküldte az Országos Levéltáron keresztül. Valamennyi 1732-ben kelt, nagyobb részük a hatvani uradalomra vonatkozik. A Viktorin hagyaték Nagyszombatra kerülését néhai Dr. Héjj Miklós nyugalmazott múzeumigazgató szíves közléséből tudtam meg, az információért ezúton is köszönetet mondok. A nagyszombati levéltárba írt levelemre Elzbeta Holosova levéltárostól azt a felvilágosítást kaptam, hogy a hagyatékot részben a liptószentmiklósi székhelyű hazafias szlovák kulturális egyesület, a Matica Slovenska, részben a Liptószentmiklósi Városi Múzeum vette át. A Historia Domusba jegyeztek fel a plébánián minden — a falu életében bekö­vetkezett—jelentős eseményt.
16. Mathias Beel: Notitia Hungariae Novae Geographico Historica. IV. Cis-Danubianae. I. Pars. 1737. III. kötet. 470., 479. 1. Visegrád város Duna felőli látképét ld. a jelen füzet borítólapján. A rajzot ismeretlen szerző készítette. Mikovinyi Sámuel a kötetben található térképeket és település-alaprajzokat rajzolta.
17. Szőke Mátyásnak, a visegrádi Mátyás Király Múzeum igazgatójának szíves közlése. A több évszázados visegrádi parasztházak lebontása, ill. átépítése során nem került elő a néhai palotából származó faragott kő olyan mennyiségben, amennyi Bél állítását igazolná.
18. Magyar Eszter: A kései feudalizmus másfél évszázada. Kézirat. Dorog város monográfiájának része a dorogi önkormányzat tulajdonában. OL E 279. 1699. febr. 20. N:67., 1700. jún. 14. N: 72.; OL E 286. 1699. jan. 16.N:12
19. Magyarország művelési ágak szerinti terjedelme és földjövedelme. Buda, 1865.