Előző fejezet Következő fejezet

II.

VISEGRÁD A STARHEMBERG CSALÁD BIRTOKLÁSA ALATT

(1700—1756)

 

2. VISEGRÁD TELEPÜLÉSTÖRTÉNETE —

A MEZŐVÁROST BENÉPESÍTŐ LAKOSSÁG EREDETE ÉS SZÁRMAZÁSI HELYE

 

A lakosság származási helyére vonatkozó megbízható ismereteket egyedül az anyakönyvek nyújtanak. Az anyakönyvekben található információk azonban véletlenszerűek, hézagosak, belőlük a mezőváros településtörténete csak töredékesen állítható össze. Ez a jelenség valamennyi fokozatosan, nem egyszerre betelepített falu esetében általános, és oka a korabeli anyakönyvezetési gyakorlatban található. A 18. század első felében még nem követelték meg az anyakönyvvezetések során azt, hogy a bármilyen szentségben részesülők illetőségét, születési helyét, származási helyét feltüntessék. A mindenkori plébános vagy anyakönyvvezető szorgalmán, ügybuzgalmán múlott, hogy a település lakosságáról mit jegyez fel, és mit nem. A 18. század első felében tehát a lakosságnak csak egy kis részéről tudjuk meg, hogy honnan költözött ide. (A visegrádi lakosok eredetének a tárgyalását szintén az adatok felsorolásával kezdem, majd ezután térek rá a következtetések levonására, az adatok magyarázatára.)

 

2/a Az ismert származási helyű visegrádi lakosok névsora

(Az adatok forrása legtöbbször az anyakönyv és csak ritkán más irat.)

Az anyakönyvi bejegyzések rövidítéseinél a mai német származás- és eredetkutatással foglalkozó szakirodalom41 rövidítéseit vettem át a következők szerint. A név előtt álló évszám mindig a származási hely feltüntetésének az első időpontját jelenti, függetlenül attól, hogy az illető személy neve előfordult-e már az anyakönyvekben, vagy sem.

A családnevekhez hasonlóan a születési helyeknek, településeknek a neveit is hallomás után jegyezték le, ezért ezek pontatlanok, és emiatt beazonosításuk is gyakran lehetetlen.

Rövidítések:

Egyéb forrásból ismert származási hely = X

Születési, ill. anyakönyveknél keresztelési dátum = *

A házasságkötés = oo

Halálozási, ill. temetési dátum = f

Keresztszülő vagy keresztszülők = k

Tanuk a házasságkötésnél = t

Özvegy, özvegyasszony (viduus, vidua) = v, va

 

1712

1713

1714

• Balthasar Walner (natus ex Schwevia Blindtheim) ∞ va Rosina Delerin (oriunda ex Buda), t: Mathias Ehard/ Echkhard, Andreas Codrus;

1715

1716

1717

1719

• Perillustrissimus dominus Joseph Kapny † (az új provisor);

1721

• Anna Janok (aus Wissingen) f Berger Jakab felesége;

1722

1723

1724

• Steiner Mihály (ex Kleinthurweil [Torbágy]) †;

1732

• Johann Grienpart ∞ va Georgii Hitzelberger, t: Thomas Doren (ex suburbio Budensi Neustift [Buda elővárosa]), t: Johann Michael Schröder a vőlegény részéről, Gaspar Schmidt, Lehner András a menyasszony részéről;

1740

1741

• Joseph Klingenmayer budai polgár ∞ Mária, Kapny József visegrádi provisor, tiszttartó lánya, t: Josef Play és Berger budai polgárok;

1742

• Leopold Schmultz (vietor ex Neumüller, Austria ∞ Apollonia, Rechthaller Mátyás faber (kovács) leánya, t: Michael Fröhlich (vietor dominalis [földesúri kádár, de inkább pincemestert jelentett]), Franciscus Hammer- schmidt „venator dominalis" (földesúri vadász);

1743

1744

1745

• t: Hoffmann Johannes „ex Moguntino" (Mainz);

1746

1747

1748

1749

1750

1752

• Kari Szvoboda „bohemus vietor ex Brandeys" (kádár) ∞ néhai Szemetka József özvegye, t: Farkas Mihály, Nagy Márton;

1753

1754

1756

1757

 

Ha a fenti névjegyzéket összevetjük Visegrád korábban közölt lakosság-összeírásainak és az azt kiegészítő névsoroknak a névanyagával, első látásra szembetűnő, hogy a lakosság legnagyobb része ismeretlen eredetű. A betelepülők származási helyéről részletesebb tájékoztatást csak az 1710-es és az 1740-es, 1750-es évek anyakönyvi bejegyzései nyújtanak.

A születési helyet elsősorban a házasságkötéseknél jegyezték fel (adatsorunk legnagyobb részét ez teszi ki), de itt se követke­zetesen és teljesen. Még a viszonylag adatgazdag 1750. évben is a házasulandók döntő többségénél nem szerepel semmilyen bejegyzés. A házasságkötéseknél jelentkező adatok természetesen nem adnak támpontot a család Visegrádra költözésének az időpontjára vonatkozóan, az apa, a család eredeti szülőföldjét, gyakran csak fia, vagy lánya esküvőjének alkalmával ismerjük meg, tehát ideköltözésük óta egy emberöltő is eltelhetett. Ez különösen nehézzé teszi azt, hogy az egyes időszakok bevándorlóinak eredetét tipizáljuk, megállapítsuk, hogy a család melyik bevándorlási hullámban jött Magyarországra. Pl. Fröhlich Mihály 1736 óta élt Visegrádon az anyakönyvi bejegyzések szerint, de eredete csak 1744, fia házassága után került bejegyzésre. Ugyanez a helyzet Leopold Schindler kuttenbergi származású kádármesterrel is. Az ismert szülőföldű német származású betelepülők közül gyakran kötött egymással házasságot azonos helységből, vagy szomszéd, faluból származó menyasszony—vőlegény. Sok ilyen esküvő volt az 1710-es években Nagymaroson is. Ezeknek a fiataloknak is a szülei voltak az eredeti német bevándorlók.

A házasságkötésekhez kapcsolodva, de azoknál jóval ritkábban az esküvői tanuknak az eredete is ismertté válhat. Néha megemlítik az elhaltak eredeti hovatartozását is, de nem találunk helynevet az anyakönyvekben a keresztelőknél egyik szereplővel kapcsolat­ban sem.

Ennek az anyakönyvezetési gyakorlatnak az a hátránya a falu lakóinak eredetét megismerni kívánó utódok számára, hogy azokról a betelepülőkről, akik esetleg már családostul, kisgyermekékkel jöttek ide és gyermekeiknek a házasságkötési ideje nem esett egybe a precízebb, közlékenyebb plébános működésének a korszakával — semmi közelebbit nem tudunk meg. Ugyanígy homályban maradt a származása annak a jövevénynek is, aki egészen fiatalon jött ide, és akinek házasságkötése idején nem volt szokás feltüntetni a születési helyet.

A visegrádi anyakönyveknek más falvakétól eltérő jellegzetessége az is, hogy az itt élő magyarokról a németeknél is gyérebb az információ még a viszonylag adatgazdag két periódusban, az 1710 és 1750-es években is.

A német származásúaknál is gyakran csak a tartományt, vagy az országrészt írják le, és nem adnak közelebbi helységnevet, vagy egyszerűen csak a nemzetiséget közlik: Pfalz/ma: Baden-Württenberg, Bavaria/Bajorország, Schvévia/Svábföld/Svévus stb. Ugyanez mondható el a jóval kisebb számban betelepülő osztrák, cseh és morva eredetűekről: Bohémia/Csehország, bohemus, moravus, austriacus.

 

2/b A végleges megtelepedés története

A településtörténet részleteinek a tárgyalásánál, az anyakönyvi adatok értékelésénél figyelembe kell venni azt, hogy a helység betelepülése a Dunakanyar és a Budai hegyvidék településtörténetének szerves része, így itt is a régióban általánosan megfigyelhető folyamatok játszódtak le.

A történetírás kimutatta, hogy a Budai hegyvidék, és vele együtt a Dunakanyar benépesítése és felvirágoztatása nem egyedül a német telepesek érdeme.42 Valamennyi vizsgált településen 1686 körül — tehát a török kiűzése és a németek megjelenése közötti időpontban — az összeírásokban szereplő névanyag szerint vagy megmaradt, vagy visszaköltözött a korábban is ott élő magyar lakosság, akik végül is elvégezték a községek újjáépítését a háborús pusztítások után. Ez a helyzet jellemzi a volt Starhemberg uradalom falvait is (Nagymaros, Kisoroszi), amelyekben 1686-ban még csak magyar lakosságot találunk és ahol még az 1732-es uradalmi összeírás is külön tömbben veszi számba a régi magyarokat és a jövevény németeket. (Nagymaroson helyen lakó (kontinuus) családok 1688 és 1732 között Fejér, Pál-Molnár, Gál, Trompol, Keméndi, Csizmadia.)43

A Buda környéki települések etnikai összetételének és településtörténetének másik sajátossága az, hogy az eredeti magyar mag fokozatosan egészül ki egyenként vagy kis csoportokban beköltöző német és kisebb létszámú szórvány szláv telepesekkel. Visegrádhoz hasonlóan ezekben a településekben is csak a lakosság töredékénél lehet megállapítani az eredeti származási helyet.

Mielőtt Visegrád településtörténetét az egyes etnikumok szerint részletezve tárgyalnánk, érdemes a legnagyobb népcsoport, a németség migrációjáról, magyarországi költözésének jellemzőiről általánosan szólni.44

A német telepesek Magyarországra költözése több hullámban történt. A legelső periódusról, amely az 1690-es években .kezdődött, Visegrád újjátelepítésének tárgyalása alkalmával már említést tettem, hiszen a falu első német első lakói ekkor költöztek be A Rákóczi-szabadságharc eseményeinek hatására a beköltözés üteme lelassult, vagy inkább megállt, A szatmári béke után a német telepesek toborzását újra kellett indítani.

Az 1740-es évek beköltözései még mindig nem jól szervezettek. Az országba még ekkor sem a megbízható, biztos egzisztenciájú személyek jöttek, hanem azok, akiknek odahaza se volt semmijük és a gyors meggazdagodás reményében vágtak neki az útnak.

Az 1720-as évekre esnek a csoportos, szervezett betelepítések,különösen a dunántúli nagybirtokokra. 1723-tól kezdődően mind a csoportos, mind a szórványbetelepülők helyzete könnyebbé vált, 1723-tól a betelepülők az állami adó alól 6 év, ha iparosok voltak és új hazájukban is mesterségüket akarták folytatni, 15 évi mentességet kaptak.

Az 1720-as évek telepítési akcióinak sikeréhez az is hozzájárult, hogy egyrészt 1724-től már a határról visszaküldték azokat, akik nem rendelkeztek az új élet megindításához elégséges anyagiakkal, másrészt a földesurak is megtanulták, hogy az új egzisztencia megteremtéséhez időre van szükség, új jobbágyaiktól nem várhatnak túl hamar jövedelmet. A német telepeseket ebben a korszakban már nem lakatlanul álló puszta faluhelyre telepítették, hanem lakott magyar falvakba. Az összetelepítés azonban konfliktusokkal járt együtt különösen akkor, ha az etnikumú vallással párosult. Nevezetesen katolikus németeket telepítettek református magyar falvakba. Visegrád térségében több példa volt arra, hogy nem sikerült az eltérő etnikumú és vallású népcsoportokat működőképes faluközösséggé összekovácsolni. Dunabogdányban a Zichyek birtokát az 1723-ban zárt közösségben betelepített németség elől a régi magyar református családok fokozatosan a környező magyarlakta falvakba települtek át (Kisoroszi, Tótfalu, Pócsmegyer, Vác stb.). Pilismaróton a magyar etnikum bizonyult erősebbnek, a betelepített németség szökdösött el, Pilismarót megmaradt magyar falunak.45

A Buda környékére és általában a Magyarországra irányuló tömeges német beköltözés az 1730-as években megcsappant és megmaradt a század eleji egyéni kezdeményezésű szórványbeköltözések szintjén. (A 18. század második felének nagyarányú és méreteiben is a legtöbb német telepest hozó állami kezdeményezésű hulláma ezt a térséget nem érintette és főleg az ország déli területeire irányult.)

A magyarországi német migráció általános tendenciáin belül Visegrád településtörténete és nemzetiségi összetételének az alakulása a Starhemberg időszakban a következőképpen alakult.

1699-ban Visegrád vegyes etnikumú bányatelepülés volt. A későbbi meghatározó jelentőségű nemzetiségek, a német, valamint a magyar és a felvidéki szláv lakosságon kívül érdekesség, hogy a rác—szerbek eljutottak Visegrádra is, pedig legtávolabbi, legészakibb kirajzási pontjuknak Szentendrét tekintették a szakiro­dalomban.

A kialakulóban lévő bányaváros lakossága a kamarai vezetésű bányatársaság megszűnése és a kamarauradalom eladományozása,1700 után átalakult: és jelentősen lecsökkent. A kamarai szóhasználat szerint rácoknak nevezett szerbek eltűntek, valószínűleg az akkor virágkorát érő, több mint ezer lakost számláló szerb városba, Szentendrére költöztek.46 Elköltöztek a bányászok. A bányászok akkor is, és a későbbiekben, a 18. század végén meginduló kőbányászat, majd timsóbányászat idején is a Garammenti bányavárosokból (Besztercebánya, Selmecbánya, Körmöcbánya) és a közelükben fekvő falvakból jöttek ide. 17. század végi ittlétüket néhány mobilitásra már képtelen özvegyasszony helyben maradása bizonyítja. 1703-ban bányászattal kapcsolatos családnév már csak kettő található Visegrádon, a Hevér és Fossor. Az 1712 óta rendszeresen vezetett anyakönyvekben és az 1715 utáni összeírásokban nevük már nem szerepel.

A 17. század végén a Dunakanyarba került néhány belga család, akik lehet, hogy a Buda és Magyarország visszafoglalására érke­zett nemzetközi hadsereg katonáiból maradtak itt. Visegrádon élt akkor az anyakönyv által belgának mondott L'amour család, valamint a Szobon megtelepedett és a 19. század leghíresebb magyarországi fakereskedőjévé magát kinövő Lutzenbacher család. (A Lutzenbacherek a 18. században még Maróton bérlik az uradalmi halászatot.)47

Az 1699-es kamarai összeírás sajnos nem tartalmaz lakosságnévsort, és így, adatok híján lehetetlen megállapítani, hogy az 1701 óta folyamatosan készített megyei összeírásban szereplő német és magyar családok közül kik éltek itt már a kamarai igazgatás idején is és kik voltak a Starhemberg betelepítés első vállalkozó szellemű beköltözői. Bizonyos adatokból azonban következtetni lehet a Stahremberg időszak előtt is már Visegrádon élt családokra. Közéjük tartozhattak a fentieken kívül azok a háztartások, amelyek az 1703-ban készült megyei összeírás szerint már jelentős szőlőtulajdonnal rendelkeztek. A szőlő ugyanis csak többéves művelés után fordul termőre és válik adóalappá. Az 1703-ban összeírt szőlőket még az 1700 előtt itt lakók kezdték építeni, mert nem feltételezhető, hogy a frissen beköltözöttek szőlőtelepítéssel kezdték gazdálkodásukat.

A 18. század elején, de még az első anyakönyvekben is többen vallották magukat szabad állapotúnak a településen. A szabad ál­lapotú emberek korábban végvári vitézek, vagy pedig nemességüket igazolni nem tudó kisnemesek lehettek, akik a volt bányavállalathoz tartoztak. Említésre méltó közöttük Dobos Márton, akiről feltételezhetően a későbbi Dobos hegyet elnevezték (újonnan betelepült faluban gyakran neveztek el dűlőnevet a terület első művelőjéről, vagy irtójáról a 17. század végén (pl. Dorog, Szántódpuszta).48

Nem hagyta el Visegrádot a bányaművelés megszűnése után a Lamour, Miller, Kodrus, Dobos, Makai, Vitkovics család és Acheritz József, aki az 1703. évi összeírás szerint a község leggazdagabb embere volt. Valószínűleg az elsők közt érkeztek a 18. század német családjai közül a Rif, Maar, Lehner, Brunner Thomas és Scheili nevűek. Kiemelést érdemel közülük Scheili János, a ma ismert legrégebbi olyan visegrádi lakos, akinek a leszármazottai most is itt élnek..

A Starhemberg korszak első ideköltöző magyarjainak származási helye nem ismert (Varga, Lengyel, Csombor, Kemény, Farkas, Szinai). A két utolsó, a Farkas és Szinai leszármazottai szintén napjainkig Visegrádon éltek és élnek. A magyarok közül többen uradalmi szolgálatban álltak. Lengyel Mátyás sokáig a település egyetlen molnára, uradalmi molnár volt, a falusiaknak, csak később, 1740 után voltak saját malmaik. A Kemény család tagjai uradalmi hajdúk voltak, Csombor Péter pedig sokáig uradalmi kocsis.

Az ismert származású németek első nagyobb csoportja a Dillinsenből, Teisenhofenből jött Visegrádra az anyakönyvi bejegyzések szerint. Feltehetően innen jött az ismeretlen eredetű németek egy része is, hiszen a német családtörténeti szakirodalom kimutatta, hogy az 1700-as évek eleién jelentős népességkirajzás indult meg erről a vidékről Magyarországra, elsősorban a Dunakanyarba és a főváros környéki Duna-menti falvakba (Taksony, Dunaharaszti, Soroksár).49 Némelyikük neve megtalálható a visegrádi anyakönyvekben is a származási hely megjelölése nélkül (Hitzlberger, Enderle, Steinbinder). Előfordulhat, hogy más, az anyakönyvekben csak svevus (sváb) névvel megjelölt családok is erről a kis térségről jöttek. Dillingen környéke ma már Bajorország, de abban az időben, a 18. század elején a lakosság vallomása alapján még sváboknak számítottak. A Dillingen környéki aprófalvakban az anyakönyvek átvizsgálása esetén valószínűleg több, a korabeli visegrádi lakosságnévsorokból ismerős névre bukkannánk az Endreléken, Steinbindereken, Hitzelbergereken és Gerstmayereken kívül. Utóbbiak eredetéről az anyakönyvek hallgatnak, származási helyüket az említett német szakirodalom tisztázta. A vizsgálatba érdemes bevonni a felsorolt falvak szomszédait is, hiszen pl. a Gerstmayerek a Berghausen melletti Wolpertstetten lakosai voltak és ez a helység sem szerepel a visegrádi anyakönyvekben.50 Érdekes, hogy a Dillingen környéki falvakból senki sem telepedett meg Nagymaroson, pedig azonos uradalomról lévén szó, valószínűleg hasonló feudális szolgáltatások, illetve a kezdetekben néhány évig azonos kedvezmények vártak volna rájuk ott is. A Dillingen környéki betelepülők, ha nem is mind egyszerre, de valószínűleg társulva, csoportosan vágtak neki az új életnek. Erre utal, hogy többen is azonos vagy szomszédos falubeliekkel háza­sodtak itt Visegrádon megtelepedve (Grünheim/Gremeheim: Gaspar Jenisch, Maria Moser; Marcus Wáldner, Maria Ertl, Teisenhofen). Sokan idős, feltehetően egyedülálló szüleiket is magukkal hozták, vagy később idehívták. Több idős személy, főleg asszony halt meg ezekben az években e csoport tagjai közül, akik egyedül annyi idős korban már biztosan nem változtattak volna hazát (Zeller Konrádné 70 évesen 1722-ben, Szvoboda anyja 83, Walner Teréziáé 90, Gestmayer anyja pedig 82 éves korában halt meg 1733-ban).

Az ismert eredetű német betelepülők között találhatók még Bajorországból, Pfalzból és a Német Birodalom legtávolabbi vidékeiről érkezettek, mint ahogy ez a mellékelt térképen látható (Erfurt, Bamberg, Kassel stb.). Az 1720-as, 1730-as években azon­ban nem találunk olyan vidéket, ahonnan többen esetleg társulva jöttek volna ide. Az ok kereshető a forrásanyag hiányában is, hiszen a visegrádi plébános ezekben az években nem törődött hívei szülőföldjével.

A négy ismert mainzi, illetve Mainz környéki betelepülő között nem lehet semmiféle kapcsolatot vagy szervezett áttelepülést felfedezni. Nincs kizárva azonban, hogy az anyakönyvek átvizsgálása más eredményt adna, itt is megtalálnánk néhány új visegrádi hátrahagyott rokonait, hiszen Mainzból és környékéről többen választották Nagymarost is lakóhelyül, tehát a Starhemberg uradalomban telepedtek le.

Az 1730-as, 1740-es évekre kialakul egy stabil csoport a településen a magyarokból és a német beköltözők első hullámából, akiknek társadalmi és gazdasági életét a következő fejezet fogja tárgyalni. Nem véletlen, hogy Bél Mátyás is valamikor 1733 és 1747 között jegyzi fel, hogy Visegrád véglegesen helyben maradó lakói kezdik megszokni lakóhelyük mostoha körülményeit, alkalmazkodnak hozzá és anyagiakban már-már gyarapodnak is.51

 

A Visegrádra csoportosan betelepülő németek származási helye.

Az évszám magyarázatát ld. a szövegben. A zárójelben a betelepülők száma látható.

 

A Visegrádra Németországból egyénileg betelepültek származási helye.

Az évszám és a zárójel mint az előző ábránál. A csoportos betelepülés központjának jele: x

 

A 18. század első évtizedeiben még jelentékeny arányú szlávság lassan eltűnik a német—magyar mezővárosból annak ellenére, hogy a nagy kolerajárvány (1738) miatt jelentős lakosságcsökke­nés következett be és Visegrád el tartóképessége kedvezőbb lett. Ebben az időszakban népesülnek be azonban ismét a Pilis hegység belsejében lévő falvak, Pilisszentlászló, Pilisszentkereszt, Pilisszentlélek, amelyek a török hódoltság idején szintén elnéptelenedtek. Az említett falvak földbirtokosa a pesti pálos rend volt. Közülük 1740 előtt egyedül Pilisszentlászló volt lakott, ahová főként szlovákiai (volt felvidéki) szlávok vándoroltak be.52 A többi pilisi falut is ők népesítették be, de néhány szláv család Visegrádról is átköltözött, pl. az 1701 óta Visegrádon lakó Kránitz Lőrinc fia már szentlászlói lakos.

Érdemes felfigyelni arra a tényre, hogy a továbbiakban is rendszeresen, szórványosan, egyenként, vagy akár csoportosan beköltöző németek közül egy sem akadt, aki a Pilis hegység közepén fekvő, erdővel körülvett falvakat választotta volna lakóhelyül. Igaz, ezeknek a falvaknak a lakossága a magyar etnikummal sem bővült. Az ok valószínűleg az egyes etnikumok korábbi életmódjával, gazdálkodási szokásaival függ össze, a betelepülők igyekeznek ennek a lehető legjobban megfelelő településre költözni.

A 18. század közepén Visegrádra érkező szláv nemzetiség már nem a mai Szlovákia, a Felvidék településeiről, hanem Cseh- és Morvaország területéről jött, szinte kivétel nélkül mint iparosmester, vagy kötelező vándoréveit töltő legény. Az ismert eredetűek szülőhelye az ország teljes területén szétszórva található: Chomuto (Komotau), Medenec (Kupferberg), Hramec Kralove (Königrátz) stb. A földesúri vadászok nagy része már ekkor cseh—morva származású volt Magyarországon, a visegrádi uradalomban pl. Landmann Ferenc és Jan Kobiczky.53

A magyar betelepülők ebben a későbbi időszakban Pozsony, Nagyszombat, Vác, Buda környékéről jöttek, jól mutatva azt a tényt, hogy az uradalom kapcsolatai a Dunától északra elhelyezkedő területre terjedtek ki. Mind a gazdasági, mind a társadalmi érintkezés Bars, Hont, Nógrád, Pozsony megyékkel volt a legerősebb. Kivételt képeztek a Dunamenti német lakosságú települések, ahol Báta, Baja volt a déli határ. Ezeket kivéve a déli területek felé, a Dunántúllal (Fejér, Veszprém megye stb.) nem épültek ki kapcsolatok, a déli határ a Komárom, Tát, Csolnok, Dorog vonalnál húzódott megőrizve a másfél százados török hódoltság katonapolitikai határait.

A pestisjárvány után ismét megindult egy nagyobb arányú német betelepülés a Starhemberg uradalomba — bár ennek írásos nyomai inkább Nagymaroson csapódtak le (ld. a korábban említett „újsváb" elnevezést). A kibocsátó terület ez alkalommal az Ehingen környéki apró sváb falvak vidéke volt. A visegrádi uradalomba ebben az időszakban az alábbi helyekről jöttek: Rechtenstein, Talheim, Emerkingen, Granheim (?). Egymáshoz való közelségük alapján arra lehet gondolni, hogy szervezett telepítésről, vagy az anyafalvak lakóinak közös akciójáról van szó.

A német anyanyelvű lakosság másik felét osztrákok alkották. Az 1740—1750 között érkező ismert eredetű osztrák bevándorlók szinte kivétel nélkül Alsó-Ausztriából, a Bécstől észak-nyugatra fekvő területekről, Krems kornyékéről származtak. (Hozzájuk sorolható a Zanaim-i (znojmói) iparos is, bar a település ma Csehországhoz tartozik.) Az osztrák jövevények foglalkozásukat tekintve vagy vándoriparosok voltak (kádár, ács, kőműve, akik beházasodás miatt alkalmanként ipart is váltottak, pl. Leopold Schmutz kádárból lett kocsmáros), vagy pedig uradalmi alkalmazottak. Utóbbiak közé számítható a Ludweisből származó Mihály, a visegrádi Frohlich család őse, aki pincemesterségig, sőt kulcsárságig vitte. Az osztrákok azonban eltérő időben, különböző településekről vándoroltak be, semmi nyom nem utal szervezett telepítésre, vagy arra, hogy a betelepülő osztrákok között korábban valami kapcsolat lett volna. Nem tartoztak a mezőváros alapítói közé, hanem már egy kialakult településbe illeszkedtek bele, mert nincs arra adat, hogy az 1730-as évek előtt megjelentek volna Visegrádon. (Az 1710-es években itt élő Hüebler Mihály földesúri molnárt, Bleyer jószágkormányzó földijét valószínűleg ura hozta magával Bécsújhelyről.)

Külön említést érdemel az a tény, hogy az egész uradalomban, tehát Visgrádon kívül sem Nagymaroson, Kisorosziban vagy bárhol, nincs írott nyoma annak, hogy bárki is Linz, és, Eferding környékéről, a Starhembergek családi birtokáról jött volna. Vagyis ha Visegrád betelepülése nemcsak spontán módon történt, akkor az esetleges toborzás és szervezés menetébe a földesúri család egyáltalán nem avatkozott bele.

Az már a szerencsétlen véletlennek köszönhető, hogy a származási hely kevés esetben ismert éppen azoknál a visegrádi családoknál, akik 1700 körül költöztek ide és utódaik máig is visegrádi lakosok. Az anyakönyvi adatokból azonban az is kiderül, hogy a 18. századi eredetű bizonyíthatóan sávb-német családok többsége leányágon beolvadt a ma is itt élő családok elődeibe, tehát a mai visegrádiak az ő leszármazottamnak tekinthetők. Pl. Gerst-mayer—Wrinmayer 1759, Muckstadt—Schrödet/Schrödin 1747, Hitzlperger—Helm 1750. Mindezek alapján már feljegyzésre méltó azoknak a visegrádiaknak a száma és névsora, akik a 18. század közepe, a Starhemberg család birtoklásának vége óta mind a mai napig Visegrádon éltek: Scheili. Szinai, Hüebler, Schubauer, Bóth, Farkas, Frőhlich, Grossz, Gerstmayer, Muckstadt, Helm, Szimeth, Hainisch, Schült, Schmidt.

Az első Nádel 1758-ban jelent meg Visegrádon. A később Visegrádi (is) átköltözött családok közül már 1779-ben Nagymaroson élt a Zeller, Bergman, Nikrais, Neubrandt, Obtrischal/Obtrishali, Zoller/Csoller, Besenbacher Ritzl/Ritzel, Schinagel (a volt ura­dalmi kasznár), Jung.

A régi visegrádiak közül ugyanakkor Nagymarosra költözött a tárgyalt időszakban a Draxler, Lehner, Apfel család egy-egy tagja.54

Összefoglalva az eddigieket megállapítható, hogy Visegrád végleges megtelepítése a Starhemberg birtoklás idejére tehető, éttől az időtől kezdve áll fenn lakosságkontinuitás a betelepült őslakosok és a ma is itt élő visegrádiak között.

 

Lábjegyzetek:

  1. Elsősorban Werner Hacker művei több mint 10 kötetben, amelyek az idegenbe (főleg Magyarországra) költöző németek történetével foglalkoznak, és az el-költözöttek névsorát is tartalmazzák. A címek felsorolásától eltekintek. Sajnálatos, hogy a hatalmas névanyagban egyetlen egy Visegrádon megtelepedett személlyel sem találkoztam. Anton, Wirth: Gemeinden an der Donau. In: „Unsere Post". Die Heimatzeitung der Deutschen aus Ungarn. 1985. Január. Stuttgart. Uő.: Auswanderung von Tapfheim bei Donauwörth nach Taksony. In: Unser Hauskalender. Das Jahrbuch der Deutschen aus Ungarn. 1993.
  2. L. Gál É: Óbuda. 66. 1. Hasonló következtetést von le adatai alapján már Bonomi is: Eugen, Bonomi: Die Ansiedlungszeit des Ofner Berglandes. Südostforschungen. 1940.
  3. A középkori Nagymaros német lakói eltűntek a 17. századra. Ld. 3. sz. jegyzet, valamint OL U et GF:7 N:59. 1688., Linz: 1732.
  4. Magyarország története 1686—1790. Bp. 1989. 4/1. 49—52. 1.
  5. Az óbudai uradalom településeire: Ld. Gál É: Óbuda. 68. 1. Magyar Eszter: A pálos rend pilismaróti uradalma a XVIII. században. In: A Dunántúl településtörténete VII. Veszprém. 1989. 249—250. 1.
  6. PML CP. II. 31. 1701. Szentendre
  7. A Lutzenbacher—Érdy (magyarosított név) családról Vörös Károly: Budapest legnagyobb adófizetői 1873-ban. Tanulmányok Budapest Múltjából, XVIII. 1971. 266. 1. A 19. század közepén több alkalommal megpróbálják megszerezni a kincstártól az Óbuda—visegrádi koronauradalom fakereskedelmének monopóliumát, sikertelenül.
  8. Hasonló helynévadással találkozunk az ország más részein, pl. Somogyban. Magyar Eszter: Szántódpuszta a török hódoltságtól a szabadságharcig. Szántódi Füzetek VII. 11—12.1. Siófok, 1984.
  9. Wirth A.: Gemeinden. 28—30.1.
  10. Wolpertstetten is Dillingen közelében található, tehát a Blindtheim stb. falucsoportba tartozik.
  11. Bél Mátyás idézett művének magyar fordítása: Bél Mátyás: Pest megyéről. Pest Megyei Múzeumi Füzetek X. Szerk.: Ikvai Nándor. Szentendre, 1977. 128. 1.
  12. Fügedi Erik: Beitrage zur Siedlungsgeschichte der Slowaken im 18. Jahrhundert auf dem Gebiet des heutigen Ungaras. Studia Slavica Academiae Scientiarum Hungaricae. 1965. 289—329. Uő: Agrárjellegű szlovák település a török alól felszabadult területen. Agrártörténeti Szemle 1966. 3. 317. 1., Magyar E: A pálos rend 1989.
  13. Ld. a betelepülők származási helyeit feltüntető térképmellékleteken.
  14. Visegrád és Nagymaros községek anyakönyvei, uradalmi és kamarai összeírások.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet