|
|
|
Forrásanyag hiányában nincs lehetőség arra, hogy a visegrádi uradalom birtokszervezetéről és gazdálkodásáról részletes képet adjak, rekonstruálva azt a keretet, amely az itt élő lakosság életét megszabta. Mindössze azt tehetem meg, hogy a rendelkezésre álló töredékinformációkat összehasonlítom a magyar gazdaságtörténeti szakirodalom által feldolgozott 18. századi uradalmak működésével és megpróbálom meghatározni, hogy hogyan viszonyul hozzájuk, milyen helyet foglal el közöttük a visegrádi uradalom gazdálkodása.
Az uradalom gazdálkodásáról a Starhemberg birtoklás végső szakaszában az 1749-ben és 1755-ben készített összeírások és leltárak alapján, a korábbi évekre vonatkozóan a család linzi levéltárában található, 1732-ben kelt töredékekből, számlákból és számadásokból lehet a legtöbbet megtudni.67
Egy uradalom gazdálkodását a 18. században még alapvetően a természet- és gazdaságföldrajzi tényezők határozták meg.
A Duna két partján elterülő visegrádi uradalom legjelentősebb ágazata az erdőgazdaság volt. Ez tette ki az uradalmi jövedelmek túlnyomó részét Visegrád mezővárosban: az 1910 Ft évi bevételből 1030 Ft az erdőgazdaságból eredt. Nagymaroson némileg más volt a helyzet. Az erdőből származó jövedelmek itt is jelentősek, de a nagymarosi bevételeket kiegészítette az allodiális szántóföldek és szőlők, a serfőző és téglaégető haszna.68
Visegrád gazdasági élete tárgyalásánál ezért elsősorban a falu életét még ma is meghatározó erdőgazdaságról kell beszélni. Az ágazatot az uradalmi erdőgazdálkodás határozta meg, ebbe, mint a lehetőségek által adott keretbe illeszkedett a helyi jobbágyság erdőhasználata, vagyis megélhetésüket csak az uradalom által engedélyezett szintig és módon nyerhették az erdőből. Az az uradalom által eladott famennyiség, amely az 1755-ben készült kamarai összeírásban szerepel, az uradalom gazdálkodásának már csak a végső szakaszára jellemző, korábban a visegrádi erdők nagyobb igénybevételnek voltak kitéve.
Starhemberg Gundacker
1709-ig, a budai kamarai adminisztráció megszüntetéséig a Starhemberg birtokos család uradalmi igényein kívül a visegrádi uradalom erdeiből látták el a kamarai adminisztráció hivatalait tűzifával és innen került ki a kamarai alkalmazottak illetményfája is. A hivatal által felhasznált famennyiségnél sokkal nagyobb tételt képviselt magának a budai katonai garnizonnak a tűzifaszükséglete, amelyet a Visegráddal kapcsolatos kamarai elképzeléseknek megfelelően, főként innen szereztek be. A kamarai igények fedezésére Piaty János császári erdőinspektor testvére, Piaty Péter személyében külön császári erdőmester is tevékenykedett a visegrádi erdőkben és lakott Visegrádon.69 Piaty illetékessége elvben csak a kincstár és a katonaság számára történő fakitermelés irányítása volt és területileg is a kincstár számára rezervált erdőkre terjedt ki. Visegrádon azonban a földbirtokosnak is volt erdőmestere — mint akkor nevezték — fővadásza, tehát az erdők kettős kezelés, illetve irányítás alatt álltak. Piaty favágatási és szállítási ügyekben nem is az uradalommal, hanem Pest megye tisztviselőivel tárgyalt.70 A visegrádi erdőkből még 1725-ben is vágtak és szállítottak fát a kincstár számára. Bár a kamarai hivatalok ellátására szolgáló fa mennyisége ekkor már pontosan meg volt szabva — 1000 ölnél nem lehetett több évente—, ez a birtokos család által ellenőrizhetetlen közös erdőhasználat tág lehetőséget adott a visszaélésekre. 1725-ben panaszolta a Starhemberg család, hogy Zenegg Kristóf, a budai kamarai adminisztráció főszámvevője a megszabott 1000 öl tűzifán kívül még 800 ölet vágatott a visegrádi erdőkből, ám ez utóbbi tételt már a saját zsebére adta el.71 A kincstár számára rezervált erdők valószínűleg a Kaiserwald erdőrészben feküdtek, mert az 1755-ben készült erdőleírásban ez az egyetlen német nyelvű helynév az erdő magyar dűlőnevei és határnevei között.72
A kamara és az uradalom közös erdőhasználata az 1730-as években, Kapny János provizorsága (tiszttartósága) idején szűnt meg a visegrádi erdőkben. Megszűnésének körülményeiről nem maradtak adatok. Az 1720-as évek végén Pest vármegye és a Budán állomásozó katonaság levélváltásaiból kiderül, hogy a földesurak ekkor már más uradalmakban sem hajlandók ingyen adni a fát a katonaságnak. 1755-ben Visegrádon éves szerződések alapján — bár az uradalom szerint nyomott áron — szállítják a fát a budai kormányhivataloknak, a katonai élelmiszerraktárnak és az invalidusháznak. A leszállított fa mennyisége nem ismert, az érte kapott ár évi 250 Ft.
1753-ban a visszaváltási per megindítás után Hrabovszky Antal királyi jogügyigazgató sem tesz már különbséget Visegrádon a kincstár számára rezervált és az uradalmi erdők között, hanem felszólítja a Starhemberg örökösöket, hogy szüntessék meg a nagyban űzött hamuzsírégetést Visegrádon, mert ez a helyi koronauradalmi erdőket már jórészt tönkretette.73
Meg kell említeni, hogy a hamuzsírégetés jövedelme nem szerepel az uradalmi bevételek között sem 1749-ben, sem 1755-ben, erről mint nemkívánatos tevékenységről, hallgattak, mint ahogy nem tájékoztatták a kamarai összeíró bizottságot a visegrádi erdőkben korábban folytatott szénégetésről sem. A kamara 1756 után a kamarai kezelés idején egyik tevékenységet sem engedte meg. (Az erdőkben található Szénégető dűlőnevek nagy valószínűséggel még a Starhemberg korszakból származnak.)
Ez a kivívott önállóság az erdőgazdaságban kétszeresen előnyös volt a Starhemberg uradalomnak az adománylevélben rögzített helyzethez képest. Egyrészt kizárták a kamarai tiszteket az uradalomból, másrészt a kincstári célra kötelezően adandó fáért is pénzt kaptak. Az uradalom szabadabban tudott fájával gazdálkodni és kereskedni. A fejlődésnek induló főváros lakossága rohamosan nőtt a 18. században. 1755-ben a tűzifa ölenkénti ára már a 2 Ft-ot is elérte és szinte korlátlan mennyiségben el lehetett adni. Ugyanakkor megmaradt mint állandó vevő, a hadszertár, az invalidusház. Az uradalom igyekezett is kihasználni a piaci konjunkturát, fakitermelése meghaladta az erdők károsítása nélkül kivágható mennyiséget. Az eladásban a vízi út, a könnyű és gyors szállítási lehetőség is segítette.
Viszonylag megbízható képet az uradalom erdőhasználatáról az 1732 évi belső használatra készült számlák és nyugták alapján kaphatunk a 18. század első feléről. Eszerint az erdőkből kihozott jövedelem mind összegszerűen, mind a pénzzé tett erdei haszonvételek fajtáit tekintve már ekkor is jóval felülmúlja a kincstár számára 1755-ben készített jövedelembevallás adatait.
1755-ben az uradalmi tisztek azt vallják, hogy a tűzifaeladásban nem lépik túl az 1000 ölet, azt a mennyiséget, amely a visegrádi erdőkből az erdők károsítása nélkül még kitermelhető. A valóság más. 1732-ben csupán az uradalommal szerződésben álló két visegrádi hajós—fakereskedő vállalkozó 1400 ölet szállított Budára és adott el. 1755-ben a kamarai összeírásban az áll, hogy a helyi jobbágyság 80 Ft erdőbér ellenében gallyfát gyűjthet és el is adhat a visegrádi erdőkből, ám az 1732-es számadások szerint ennél nagyobb mennyiséggel kereskedhettek. 180 Ft erdőbérért csak maguk az idegen (más falubeli), elsősorban dömösi favágók vihettek el fát Visegrádról. Jelentős volt az ipari fa, és a szerszámfa eladása is. A helyi iparosokon, a 8 kádármesteren és más mestereken kívül 1732-ben ide jártak tölgyfáért és egyéb speciális fanyersanyagért az óbudai, a szentendrei, a pilisszentlászlói, a márianosztrai, a bogdányi, a ráckevei, sőt még Buda Neustift nevű elővárosából származó mesteremberek, elsősorban bognárok, kádárok. 1732-ben az erdőbér 357 Ft volt, az egyes mesteremberek egyenként 4—20 Ft-os összegeket fizettek. A tételek közül kiemelkedik a dömösi favágók 180 Ft-os favágási bérlete.74
Az uradalom akkori erdőgazdálkodásának a színvonalát jellemzi, hogy nem a maguk által kivágott szerfát adták el darabonként az iparosoknak, hanem az utóbbiak szabadon válogatták ki a nekik megfelelő fákat és azt legényeikkel az erdőn helyben dolgozták fel. Ez a káros gyakorlat terjedt el egyébként általában a 18. századi magyarországi erdészeti kultúrában. A Pilis hegységben hasonlóan jártak el a visegrádi uradalmon kívül a pesti pálosok pilismaróti uradalmában is.75 Az erdőn végzett fafeldolgozás káros hatása nemcsak abban nyilvánult meg, hogy az iparosok kiszálalták a legértékesebb egyedeket, hanem a munkaterületen a csemetéket, az újulatot is tönkretették. Már a Starhemberg uradalom inspektora észrevette és szóvá tette (többek között), hogy az uradalom számára nem gazdaságos az iparosok erdőbér (Waldrecht, ius silvarum) fejében történő fentebb leírt erdőhasználata, mert a kár, amit az erdőben munka közben okoznak, az erdőbérnek legalább a kétszeresét teszi ki. Nem elég azonban az erdőbért a duplájára emelni, hanem az iparosok faellátását átalánybér fizetése helyett másképp kell megoldani. Addig is az erdőn dolgozó mesteremberek mellé erdőcsőszt kell állítani, mert szerszámfa vágás ürügyén gyakran a szomszéd falubeliek legelőnek való tisztásokat égettek az erdőben és ott mezőgazdasági termelést is folytattak.76
A visegrádi tölgyerdőknek a helyi és a környékbeli fafeldolgozó iparosok tevékenységénél sokkal nagyobb kárt okozott az a gazdálkodás, amely szerint bükk helyett tölgyet vágtak ki és szállítottak Budára tűzifának. Ez a dolog valószínűleg nem csak 1732-ben fordult elő. 1732-ben a helyi jobbágyság 558 öl tölgyfát vágott ki az uradalomnak. Varga Gyurka fakereskedő—hajósvállalkozó 20 öl tölgyfáról számolt el egy alkalommal és nem lehet tudni, hogy a Varga Gyurka által szállított 1732. évi 738, és társa, Franz Joseph Rostenberger fakereskedő—hajós által szállított 700 öl tűzifából mennyi volt a tölgy. Az ára alapján lehetett éppen tölgy az egész szállítmány is. A Starhemberg család az abszentista (birtokától távol élő) földesurak gazdálkodási gyakorlatát folytatta, — maguk hosszabb időt valószínűleg nem is töltöttek birtokukon, ahol elszállásolásukra amúgy sem lett volna lehetőség — nem törődtek a birtok értékeinek a megőrzésével. Fővadásza, erdésze, Franz Johann Vogel és a birtok jószágkormányzói pedig vagy nem tudtak arról, vagy nem érdekelte őket, hogy a kipusztított tölgyerdők helyén szakszerű felújítás híján az erdőállomány elcseresedik, vagy más értéktelenebb fafajták — jobb esetben bükk — veszik át a tölgy helyét. Valószínűleg ez a gondatlan erdőhasználat is hozzájárult ahhoz, hogy a visegrádi erdők állományalkotó fafaja a 18. század második felében — az alábbi tárgyalandó 1755-ös határjárás szerint — már nem a tölgy, hanem a bükk és a csertölgy. Pedig a visegrádi hegyeket korábban értékes tölgyesek borították. A török kiűzése utáni állapotokat rögzítő kamarai biztosok még tiszta tölgyesekről számoltak be Visegrádnál.77 1732-ben Vogel erdész még 442 Ft makkbért szed be a más falubeliek sértései után. (A 18. század második felében a makkoltatás elveszti jelentőségét.) 1732-ben a faluban nyolc kádármester van, akik elegendő faanyagot, tölgyet találtak munkájukhoz.
Még a 18. század második felében a kamarai kezelés idején is küldenek kádármestereket a visegrádi uradalomba a ráckevei és a bácsi kamarauradalmakból, hogy az itteni jó tölgyfából hordókat készítsenek.78
Az erdőkön kívül mind Visegrádon, mind az egész uradalomban alig volt más allodiális föld, illetve jövedelemforrás. Visegrádon Mária Terézia Urbáriuma csak 5,5 teleknyi szántóföldet talált. A községet az Urbárium a IV., a legrosszabb földminőségű kategóriába sorolta, ahol egy egész telkes gazdának 40 hold földet kellett volna bírnia, mégis az uradalom a töredékteleknyi földek után is egész telkes cenzust szedett.79 Visegrádon a telkes jobbágyok, a házas és házatlan (más házánál lakó) zsellérek cenzusa teszi ki az uradalom bevételeinek legnagyobb részét az erdészeti jövedelmeken kívül, annak ellenére, hogy a nem konvenciós uradalmi cselédek: a földesúri kádármester, a hajdú és az erdőőrök, valamint a bíró és az albírák mentességet élveztek a cenzus alól. Az 1901 Ft évi jövedelemből 259 Ft-ot.
A cenzus mellett a mezővárosból a következő úrbéres jövedelmek várhatók:
Borkilenced: közepes évet, átlagos termést számolva mindössze 60 urna bor, urnánként 1 Ft 25 dénárért lehetne eladni, az érték 75 Ft (a jobb minőségű marosi bor ára: urnánként 1 Ft 75 dénár).
Gabonakilenced: őszi búzából 50 pozsonyi mérő, értéke mérőnként 75 dénár, összesen 37 Ft 50 dénár. Tavaszi gabonából 45 pozsonyi mérő a kilenced, mérőnként 40 dénárral számolva, a várható összeg 18 Ft. A bárány és méhkilenced értéke elenyésző. Az uradalom bérli az esztergomi érsekségnek járó tizedet is egy összegben, amelyért évi 133 Ft 50 dénárt kap.
Allodiális szántók egyáltalán nincsenek, hiszen a föld még az ott lakóknak sem nyújt megélhetést. Hasonlóan nincsenek allodiális szőlők sem Visegrádon. Van egy uradalmi kert Mühlgarten néven a Malom-patak mentén, valószínűleg a malom közelében, amely néhány gyümölcsfa termésén kívül 1 szekérnyi széna hasznot hoz. Jövedelme jelenleg a tiszttartóé. (Ez a rét tartozott a Starhemberg uralom előtt a budai kamara erdőmesteréhez, Brunnerhez.) A másik földesúri kert — a Godroszkert nevű — szénát alig terem, dió- és szilvafái miatt évi 2 Ft-ért valamelyik officiális (földesúri alkalmazott) vagy jobbágy szokta bérelni.
Az egyetlen földesúri rét a Disznós-hegyen található, nagyságát az összeírás nem adja meg. Terméketlen, a földesúri officiális használja. A későbbiekben bérbe adják majd, ha akad rá bérlő.
A kevés allodiális jövedelmen kívül az uradalom a regálejogú jövedelmeket is igyekezett bérbe adni. A patakon működő földesúri malmot 1755-ben már a földesúri molnár bérelte évi 70 Ft-ért. A jobbágyok saját malmaik után megváltást fizettek, mivel a malomtartás földesúri monopólium volt.
Grienpart János jobbágy saját vízimalma után 16 Ft-ot fizet évente. A malom 1 óra járásnyira van Visegrádtól és más adatokból ismert, hogy a Lepence-patak torkolatánál feküdt. Fröhlich Mihály hajómalmát a Dunán, a Kisoroszi és Visegrád közötti Kis-Dunaágban állította fel, utána évi 15 Ft-ot fizetett.
A Nagymaros és Visegrád közötti révátkelést Schaili Mátyás visegrádi jobbágy bérelte évi 60 Ft-ért. A komp és az átkelőhajók azonban annyira rossz állapotban vannak és elavultak, hogy további működtetésük tarthatatlan. A felújítás mintájául a Komáromban a Vág folyón működő révet szeretnék követni, ennek elkészülte után az átkelés és a bérlet feltételei is megváltoznak.80
Viza, ponty, tükörponty, csuka és harcsa Marsigli Duna-könyvéből (1774)
A dunai halászatot Stiffelreiter Jakab visegrádi lakos bérelte — sajnos nem ismert, hogy melyik folyószakaszon —, árendája csak 15 Ft évente, mivel kevés halat tud ott fogni. A jó dunai halászóhelyeket már korábban lefoglalták a nagymarosi halászok, akik a tanyának nevezett vizafogó helyeket bérelték. (A dunai halászatban ekkor a vizafogás jelentett egyedül komoly értéket.)
A mészárszéket Hoffer András nagymarosi mészáros bérli évi 20 Ft-ért, ezenkívül a levágandó állatok tartásáért legeltetési díjat Nagymaroson fizet, ezt ott számolják el.
A mezővárosban 6 pálinkafőző üst működik, amelyek után összesen évi 9 Ft-ot fizetnek. A mezőváros kocsmájából 6 Ft konyhapénz folyt be. A község kocsmájában április l-jétől szeptember végéig a földesúr borát mérik, de a kimért bor mennyisége csak 65 urna (majdnem megegyezik a Visegrádról származó kilencedbor mennyisével), a tiszta nyereség: 65 Ft.
Jelentősebb volt a sörkimérés haszna — a visegrádi németek ekkor még sörivók voltak —, sörből a bor értékének a kétszeresét mérték ki. A visegrádi kocsma sörét is az uradalom egyetlen serfőzőjében, Nagymaroson állították elő.
A természetföldrajzi adottságok miatt az uradalom allodiális földjei, jövedelmező ipari létesítményei Nagymaroson voltak. Nagymarost birtokosai már az Anjou-kor óta Visegráddal szerves gazdasági egységként kezelték. XIV. századi városi kiváltságlevelében is az áll: feladata, hogy a mezőgazdasági termelésre alkalmatlan határú Visegrádot ellássa mezőgazdasági termékekkel és mindennel, amire az akkori királyi székhelynek szüksége volt.)81 Az elv azóta sem változott. Az 1500 Ft értéket képviselő, újonnan és jól megépített, minden szükségessel ellátott földesúri serfőző házon kívül Nagymaroson található a konyhát is magába foglaló falusi kocsmánál jobb kivitelű, szintén új vendégfogadó. A nagymaros—visegrádi révnél volt a Felvidék és a délebbi részek közlekedési csomópontja. Korábban a vámszedés is Visegrádon történt, a vámot a Starhembergek helyezték át Kismarosra, ahová a Bars, Nógrád, Hont stb. megyékből vezető utak összefutottak, tehát itt jelentős utasforgalomra lehetett számítani.
A visegrádiaknál jóval szerényebb földesúri udvarházat az 1730-as években a volt kálvinista imaházból alakították át. Jelenleg a marosi kasznár lakja (1755). (Nagymaros magyar lakói a török kiűzése idején reformátusok voltak, vallásukat sokáig őrizték.) Az uradalmi csűr csak arra volt elegendő, hogy a helyi tizedgabonát befogadja, ezért is építettek Visegrádon emeletes magtárat.
A téglaégető ház és kemence a Duna partján helyezkedett el. Falazótéglát, boltozat építésére alkalmas téglát és cserépzsindelyt égettek benne. Az uradalmi építkezéseken kívül eladásra is gyártottak téglát, a vármegye nemesi tisztségviselői vásároltak a nagymarosi téglából, pl. Mágocsy Mihály pest megyei alispán. Szállítottak a Maroson égetett téglából a Starhemberg család hatvani uradalmának építkezéseihez is.82
A földesúri csűr mellett a Duna-parton működött egy kis mészégető kemence, a benne égetett meszet az uradalmi építkezésekhez használták fel, többek között Visegrádon is. A jövedelmek összegzésekor megjegyzik, hogy a mészégető semmi hasznot nem hoz, tehát nem eladásra dolgozott.
A Nagymaroson fekvő allodiális földek nagysága 254 pozsonyi mérő (= 125 hold, holdját 1200 öllel számítva). Az allodiális (földesúri) földeket két nyomásban művelik. A földesúri szőlők is Maroson vannak a Rőz-hegyen. Terjedelmük 90 kapás. (Ez a mértékegység nem teljesen egységes, azt a földterületet jelenti, amelyet egy napszámos egy nap alatt meg tud kapálni.) A marosi allodiális szőlők évi 200 urna bort teremnek átlagosan, minőségük jobb, mint a Visegrádon termett szőlők bora, urnánként 1 Ft 75 dénárt érnek.
Az uradalomnak Kismaroson van egy új típusú, tejtermelésre szakosodott belterjes tehenészete 15 állattal, amelyek után a „helvéta" vagy svájcer bért fizet, tehenenként 6 Ft-ot. A tehenészet sajátos kiterjesztéseként az uradalmi falvakban, így Nagymaroson és Visegrádon összesen 11 jobbágy tart bérért uradalmi teheneket és ökröket. A német származású parasztok valószínűleg már szülőföldjükön megismerték a belterjes, istállózó, svájci típusú, abban a korban a legmodernebbnek számító szarvasmarhatartást. (Adatok híján a parasztoknál kihelyezett tehenek és ökrök bérleti feltételei nem állapíthatók meg.)
A jelentős nagyságú nagymarosi földesúri réteket a helyi jobbágyok és a mészáros bérlik.
Földesúri állatállomány híján a visegrádi legelőknek a földesúrra jutó hányadát is a falusi parasztok bérlik évi 68 Ft-ért.
Zebegényben is az állattartás dominál az allodiális jövedelmek között. Az ott tartott 400 uradalmi birkát olyan területen legeltetik, amelyet más módon mezőgazdaságilag nem tudnának hasznosítani (tehát nem az erdőben!). A birkák fajtája — és így tartási módja — nem ismert, mert a latin szöveg nem különbözteti meg a német birkákat (parlagi juhokat) a magyar rackától. Nem sokkal 1755 előtt létesítették a sertéstenyészetet, de a sertéstartást már nem akarják a hagyományos gazdálkodási szokásoknak megfelelően az erdő makkjára és füvére alapozni, hanem allodiális kukoricást művelnek a sertések takarmányozására, sertésfialtatót és hizlalót is építettek. A gazdálkodás fő hangsúlyát itt is a legjövedelmezőbb gazdasági ágra, az erdőgazdaságra akarják helyezni. Elegendő munkáskéz hiányában azonban az erdőket nem tudják kellően kihasználni, a fát kivágatni, a Duna partjára, majd Pestre szállítani, ezért Zebegényben még folytatni akarják a lakosság szervezett betelepítését.83 Összefoglalásul megállapítható, hogy a visegrádi Starhemberg uradalomban a magyarországi átlaghoz viszonyítva fejlett módon gazdálkodtak. A 18. század elején Magyarországon nem volt még általános a svájci típusú tehenészet (beleértve a jobbágyoknál kihelyezett ökör- és tehéntartást), valamint a takarmányozáson alapuló sertéstenyésztés.
Az emeletes, kőből épült magtárak is jobbára a 18. század végén, a napóleoni háború kiváltotta gabonakonjunktúra hatására jelennek meg országosan és váltják fel a vermekben történő gabonatárolást. Lehetséges, hogy a jól tárolt gabonával a katonaság ellátásába igyekeztek bekapcsolódni a fakereskedelmen kívül — mint ezt később az uradalom a kamarai irányítás idején tette.
A kőből épített pincék is a haladás irányába mutatnak, a pincékben gondosabb borkezelést elérve fejlettebb borászatot lehetett művelni. Az igényesebb borászatra utal a présházak megjelenése, ahol a szőlő taposása helyett a préselt szemekből készítették a bort. A modernebb, kőből épített borospincék feltűnése is inkább a 19. század közepe után vált általánossá Magyarországon.
A visegrádi uradalom egy abszentista, a birtokaitól távol élő, onnan csak pénzt váró földesúr gazdálkodását mutatja, amelyben már a kapitalista gazdálkodás jegyei is felfedezhetők. A szorosan vett feudális szolgáltatásokon kívül (cenzus, kilenced) a földesúr és a jobbágyai közötti viszonyra a pénzközpontúság jellemző. Kevés az uradalmi kezelésben lévő gazdasági tevékenység, az allodiális és regálejogú jövedelemforrások nagy részét is bérbe adják az egyéb bevételi lehetőségeken kívül. (A képbe jól beleillik az uradalom természeti kincseivel, pl. erdeivel való felelőtlen gazdálkodás.)
1732-ben az uradalom két része között szoros kapcsolatot tartó révet már nem uradalmi kezelésben működtetik konvenciós révészek segítségével (mint pl. a szántód—tihanyi uradalomban, ahol szintén víz választotta el egymástól az uradalom szerves gazdasági egységet alkotó részeit). A révet az egyik visegrádi jobbágy bérli, aki az idegenek átszállítása után szerzett jövedelméből bért fizet, az uradalom számára végzett fuvarokért pedig készpénzt kap.84
A nagymarosi serfőzőházat évi 500 Ft-ért bérli Geiger Mátyás vállalkozó, aki maga látja el sörrel belátása szerint az uradalmi kocsmákat.
A téglaégető sem földesúri üzem, vezetője nem konvenciós cseléd, hanem teljesítménybérben fizetett alkalmazott. (A téglásmester sem szerepel a mezőváros úrbéres lakosainak a listáján.)
Az 1732-ből ismert két legjelentősebb visegrádi hajós—fakereskedő vállalkozó csak az ölfa Pesten, illetve Budán elérhető árával számol el a tiszttartónak, a favágás, az erdőből való kihordás, a behajózás, szállítás és eladás munkáját maguk szervezik és irányítják, mint önálló vállalkozók. Az uradalmi ölfának az uradalom hajóin szállított részét a visegrádi jobbágyok szintén pénzért vágják és hordják ki a Duna partjára. A pénzért történő ölfavágatás azonban nemcsak a Starhemberg uradalom sajátja, ezt a formát valószínűleg a Dunakanyar erdeiből a fővárosba szállított fa nagy mennyisége tette szükségessé. Pénzért vágatták a fát a pesti pálosok pilismaróti uradalmában éppúgy, mint Dunabogdányban, amely ekkor még Zichy birtok volt. Az viszont már ismét csak a Starhemberg gazdálkodásra jellemző, hogy az igényesebb munkafázisokat a mezőgazdasági munkákban is napszámosokkal végeztették robotosok helyett, így pl. az aratást és a szőlőművelés munkáit.85
Az uradalom fent vázolt gazdálkodásához igazodott az uradalmi alkalmazottak és cselédek összetételének és számának a megválasztása, vagyis az uradalom birtokszerkezetének a kialakítása, amelyre az alkalmazottak és a cselédek alacsony száma volt a jellemző.
A 18. század kezdetén az uradalom élén a budai kamarai adminisztráció volt titkára, Johan Joseph Pleyer/Bleyer állt, mint a Starhemberg grófok magyarországi birtokainak plenipotenciáriusa, jószágkormányzója.86 (Ilyen magas rangú tisztség a négy faluból álló kis visegrádi uradalomban — a kortárs uradalmakhoz viszonyítva — felesleges is volt.) A közvetlen gazdasági feladatokat Kövér János udvarbíró (Hofrichter), majd Binder Márton tiszttartó irányították. Pleyernek nagy része volt abban, hogy Visegrád oppidumból gyakorlatilag falu lett és a mezővárosi kezdemények elsorvadtak. Mária Terézia Urbáriumának kilenc kérdőpontjára adott paraszti válaszok, vallomások szerint Pleyer a korai német és magyar megtelepülök szerződését, kontraktusát elvette — a megtelepítési szerződés szövegét ezért máig sem ismerjük — és a mezővárosi polgár státusnak megfelelő pénzbeli feudális járadék mellett a robotot is bevezette.87 Valószínűleg ezután épült ki az a kevés allodiális gazdálkodás az uradalomban,amely már megkívánta a robotosok munkáját is. A korai idők mezővárosi polgári státusa az anyakönyvekben is tükröződött, ahol a visegrádi lakosokat még cíviseknek nevezik.88 Az 1703-ban készült megyei összeírás szerint Visegrád még egy összegben, csak pénzzel adózott földesurának.89
1719-ben Kapny János vette át a néhány faluból álló uradalom vezetését. Előfordul, hogy őt is plenipotenciáriusként emlegetik, de a legtöbb iratban provisorként szerepel, amely megfelel a tiszttartói címnek, és így az uradalom vezetőjének a rangja az uradalmi méretekkel összhangba került. Kapny esküvőjét is Visegrádon tartotta. A Starhemberg korszakban a leghosszabb ideig állt az uradalom élén és annak gazdálkodási arculatát is meghatározta. A megye közéletében is részt vett, a megyei közgyűlésekre rendszeresen meghívták a kalocsai érsekség és a váci püspökség provisorával együtt.90
1742-ben már Jakob Nefther/Neffer a jószágkormányzó, vagy tiszttartó („plenipotentiarius seu provisor"), 1744 és 1746 között pedig Táborszky Nepomuk János viselte a tisztséget. A Starhemberg időszak utolsó tiszttartója Riegel József volt, aki egészen a birtok kamarai kezelésbe kerülésének az idejéig maradt hivatalában. (Riegel a későbbiekben is Visegrádon élt.) Az ő tevékenységének az idejére esnek a nagyobb arányú uradalmi építkezések (magtár, új udvarház, pincék), az új lakosság-telepítések Zebegényben és Kismaroson, valamint a gazdálkodás modernizálása a Visegrádon kívüli falvakban.
Az adminisztrációs ügyeket vezető személyt felváltva nevezték hol számtartónak, hol írnoknak (rationista, scriba, actuarius). A tisztséget 1732-ben magyar ember, Pataky Mihály töltötte be, szép németséggel vezetve az elszámolásokat. Utódai közül 1744-ben egy Fischer nevű személyről, majd 1751—55 között Hochkoffer Ferencről maradt fenn említés. Hochkoffer a magtár megépítése után kasznárrá lépett elő, és Fröhlich Mihály pincemestert is (cellarius) az új pince felépítése óta tartják számon kulcsárként (claviger). A gazdasági szervezet átalakítását, amely a gazdálkodás megújulását követte, megszakította a birtokoscsere, az uradalmat átvette a kamara. Az uradalom is egy nagyobb egység, az Óbuda—visegrádi koronauradalom részévé vált, és ez az új helyzet új gazdasági irányítás kialakítását kívánta meg.
A Starhemberg korszakban az uradalomban teljesen hiányoztak az uradalmi cselédek közül a konvenciós iparosok, mint pl. az uradalmi kovács, a kőműves, az ács stb., akiket a többi, a pénzforgalmat lehetőleg mellőző magyar uradalmakban a 18. század első felében szinte mindenütt alkalmaztak. Visegrádon az uradalmi kádárok is inkább pincemesteri teendőket látnak el, mert ha az uradalom számára hordót készítenek, a hordó árát készpénzben kapják meg. Esetenként fizették meg az uradalmi ács munkáját is (pl. Almásy Ferenc kádár, Gerlitz András ács 1732-ben).
1755-ig alacsonyabb beosztású gazdasági vezetőt, pl. ispánt nem alkalmaztak Visegrád mezővárosban, valószínűleg az allodiális földek hiánya miatt. Az ispáni teendőket az 1730-as évek végéig a hol erdésznek, hol fővadásznak nevezett Johan Michael Vogel végezte. Vogel 1712-ben, az anyakönyvek vezetésének a kezdetekor már az uradalom konvenciós erdésze volt, hivatalát egészen 1736-ban (62 éves korában) bekövetkezett haláláig viselte.91 Az 1730-as években nem csupán erdészeti ügyekkel foglalkozott, bár ő írta alá 1732-ben az erdőbérrel, a makkoltatási bérlettel, faeladásokkal kapcsolatosnyugtákat és számlákat. 0 számolt el azonban a kisoroszi kocsma bevételével, a visegrádiak által használt uradalmi legelők bérleti díjával is (amennyiben ezek erdei legelők voltak, mindenképpen hozzá tartoztak volna), beszedte a visegrádi uradalmi malom, a mészárszék és a bolt után járó pénzt, kifizette a révész járandóságát, vagyis Kapny Józsefnek ő volt az egyetlen segítsége a visegrádi ügyek irányításában.
A tiszttartóhoz tartozott viszont 1732-ben a visegrádi jobbágyok favágó napszámainak a kifizetése, valamint a fakereskedő—hajós vállalkozókkal történő szerződések megkötése. Az erdész, vagy fővadász — aki magát Jager und Waldtforstnernek írta alá — nem vezette önállóan az erdőgazdálkodáshoz tartozó valamennyi ügyet, megfelelően annak, hogy az erdőgazdaság a mezőgazdaságtól csak a 19. század második felében vált el teljesen és lett önálló üzemággá a legtöbb magyar uradalomban.
Vogel egyébként az egyetlen alkalmazott a visegrádi uradalomban, akinek a deputátumát (járandóságát) pontosan ismerjük.
Ez 1732-ben a következő volt:
| Készpénz: | 48 Ft |
| 10 akó sör, akóját 1 Ft 25 dénárral számolva: | 12 Ft 50 dénár |
| 200 font hús, fontja 4,5 dénárral számolva: | 9 Ft |
| Összesen: | 69 Ft 50 dénár92 |
Vogel utódaként erdőmestert (magister dominalis silvarium) 1744 óta alkalmaztak az uradalomban, feladata az uradalmi ölfaeladás megszervezése volt, és a konvenciós alacsonyabb rangú erdésszel párhuzamosan tevékenykedett.93 Lehetséges, hogy a megnövekedett nagyságú uradalmi ölfaszállítás túlnyomó részét az immár összeállt uradalmi hajópark vette át, amelynek falerakata a Lepence-pataknál volt. (A pilismaróti pálosok is itt hajózták be a birtokukról, Pilisszentlászlóról elszállítandó fa nagy részét.)
Vogel többévtizedes szolgálata végére gazdag ember lett, szakmáján kívül pénzkölcsönzéssel is foglalkozott. A Pest vármegye által összeállított adósságnévsor alapján fél Bogdány és Szentlászló az ő, illetve leszármazottéinak az adósa volt.94
Az uradalom vezető erdészének mindig voltak segítői, erdőőr beosztottai. Vogel alatt dolgozott Fillinger György erdőőr, 1744-ben rövid ideig az erdészi hivatalt is viselte, majd Szemetka János volt az erdőőr vagy erdész. Az erdőőrök nem voltak konvenciós cselédek, a visegrádi telkes jobbágyok közül kerültek ki. Fizetséget nemigen kaptak, mindössze a feudális szolgáltatások teljesítése alól mentesültek tevékenységük idejére. Nagy volt a fluktuáció, az erdőőri munka nem volt állandó foglalkozás, pl. 1749-ben Szemetka János már kádármesterként kereste a kenyerét és Kárász János volt az erdőőr. Feladatuk főleg rendészeti jellegű volt és nem igényelt hozzáértést.95
Az uradalmi konvenciós erdészek (vadásznak is nevezték őket) már hosszabb ideig viselték tisztségüket — amennyiben nem jártak szerencsétlenül, mint az 1746-ban hivatalba lépett Wolfgang Faich, aki vadászat közben halt meg 1747-ben.96 1750—1755-ig a fővadász vagy erdőmester Fejes Lénárd volt (akit a visegrádiak Hartlnak neveztek), mellette Landman Ferenc erdész és Schédler Lénárd erdőőr már éveken keresztül foglalkozásánál maradt.
Állandó uradalmi cselédnek számítottak a hajdúk, akik a német etnikumú Visegrádon mindig magyar emberek voltak. (Ez lehet azonban a töredékes adatok véletlen játéka is.) 1732-ben Molnár István és Rácz Péter volt a két uradalmi hajdú, akikről érdemes megjegyezni annyit, hogy tudtak írni. Többek között Vogel erdésznek segédkeztek a bérleti díjak beszedésénél. Hajdúnak általában a visegrádi jobbágycsaládok gyermekeit fogadták fel, pl. 1743—1747 között a visegrádi őslakos Kemény (1712 óta itt élnek) család leszármazottját, Kemény Józsefet, míg 1752-ben Kemény János állt hajdúként szolgálatban Kátay Jánossal együtt. A hajdúk az 1730-as évekig konvenciós uradalmi cselédek voltak, akik hivatalviselésük idején még az összeírásokból is hiányoztak. Később, amikor már a helyi telkes jobbágyok közül jelölik ki őket, az erdőőrökhöz hasonlóan csak a feudális szolgáltatások alól mentesülnek.
A többi belső (az uradalmi háztartáshoz tartozó) cselédet is a falubeliek közül választották, pl. az 1712 óta ismert Csombor család fia volt éveken át az urasági kocsis. A belső cselédek közül név szerint említik Johan Gerathvol kertészt 1746-ban az egyik anyakönyvi bejegyzésben. Valószínűleg az urasági tisztek kertjét művelte, amely a földesúri udvarháznál helyezkedett el. 1750-ben már uradalmi molnár volt, jól mutatva az uradalmi alkalmazottak számára adott mobilitás lehetőségét.
Külön kategóriát képvisel az építőmester Johan Friedenfels Baumeister, aki nem tartozott sem a cselédek, sem az alkalmazottak közé. A romokból átépített uradalmi épületek körül dolgozott. (Az uradalmi építkezések kivitelezéséről még a mezővárosi iparosság tárgyalásánál szó lesz.) Friedenfels Visegrádon nősült 1731-ben és az eredetileg szabad állapotú Erhardt Mátyás özvegyét vette el. A plébános az anyakönyvekben mindig kitér a részletekre, ha illusztris személyekről van szó, így róluk többet megtudhatunk. Az építőmester tanúja Vogel Mihály urasági erdész, Reichtaller Mátyás kovács és bíró, Filling György uradalmi alkalmazott és Grosz Mihály bíróviselt személy volt. Az építőmesteren, építészen kívül szobrászt (sculptor) is foglalkoztattak hosszabb ideig a visegrádi udvarban, legalábbis Hamann Péter szobrásznak is Visegrádon volt az esküvője 1744-ben.97 Az udvari mesterek közül név szerint ismert még Leitner Jakab kőfaragó, ő azonban feltehetőleg nemcsak uradalmi épületeken dolgozott.
Lábjegyzetek:
|
|
|