|
|
|
— Mezőgazdaság, kézművesség és kereskedelem.
A lakosság társadalmi tagozódása —
A lakosság életkörülményeiről, megélhetési lehetőségeiről szólva az 1749-ben felvett kamarai birtokleírás kiemeli, hogy a szántóföldek, rétek és legelők hiánya, illetve rendkívül csekély volta miatt a „szerencsétlen sorsú" lakosság sanyarú körülmények között él, kenyerét kétkezi munkával, főleg favágással és fahordással keresi meg.98
Mezőgazdaság
A kamarai összeírásokból kiderül, hogy a művelhető föld az országos átlaghoz képest valóban elenyészően kevés. Az 1749. évi összeírásból látható, hogy még az „egésztelkes" gazdáknak is alig van egy-két pozsonyi mérő gabonavetése. (Megközelítőleg két pozsonyi mérő tett ki egy 1200 négyszögöles holdat.) A környező falvakban, pl. Pilismaróton már 1720-ban, a háborús károk helyreállítása és a gazdálkodás megindulása után is 18 mérő volt átlagosan egy-egy család kezén, másutt ennél sokkal több."99
A visegrádi telkes gazdák a 18. század közepének mezőgazdasági mércéjével mérve még töredéktelkeseknek is alig tekinthetők, más helyeken zselléreknek számítanának. Mária Terézia Urbáriuma mindössze öt egész teleknyi földet tudott Visegrádon felmérni, ez azt jelenti, hogy a korabeli művelési technika mellett tisztán földművelésből alig egy tucatnyi család élhetett volna csak meg a mezővárosban. Az uradalom 1749-re mégis 13 egész telkes és 42 féltelkes gazdaságot alakított ki, vagyis ennyien fizették az egész és a fél telkek után járó szolgáltatásokat.
1755-re a lakosságnövekedés és az uradalmi gazdálkodás modernizálása miatt a Starhemberg uradalom kénytelen volt újabb területet kijelölni a faluhatár erdejéből, amelyet a jobbágyok kiirthattak és felszánthattak. Ez a terület volt többek között a viszonylag sík terepen fekvő Újosztás dűlő.100 A dűlőnév magyar neve egészen az 1950-es évekig fennmaradt, és neve ellenére ez az egyik legrégebben művelés alá vett szántóterület, jóval az 1767-ben kiadott Urbárium előtt keletkezett.
A visegrádi szántók és szőlők amúgy is kivétel nélkül irtáseredetűek, területüket a lakosság fokozatosan hódította el az erdőtől a hegyes terep miatt különösen nehéz munkával. Az 1715-ben készült országos összeírás szerint a visegrádiaknak még nincsenek is házhely, telek után járó szántóik, csak irtásföldjeik, amelyeket a Duna partján, a mai Dunára nyúló kertek helyén, a házhelyek végében alakítottak ki és folyamatosan műveltek. Az 1728. évi összeírás idejére ezek a földek az állandó művelés miatt kimerültek, ezért szántónak már nem használták őket, hanem csak gyümölcsősnek és a fák alatt kaszálónak.101 A közben eltelt évtizedekben a falu körüli domboldalakat és lankásabb hegyoldalakat kiirtották, itt voltak szántóik és szőleik. Ezeket az irtáseredetű földeket először csak 1728-ban sorolták a telki állományba. Az új határrendezést és a földek friss osztását bizonyítja, hogy a „tehetség" az igásállat száma alapján telkesgazdának minősülő csoport tagjai azonos nagyságú szántóföldeket bírtak telkeik után 3, illetve 1 1/2 pozsonyi mérő nagyságban. A határhasználat megszilárdulása és a lakosság elrendeződése a feudális adózási formáknak megfelelően fokozatosan történt, egész-, féltelkes, illetve zsellér kategóriába csak 1732-ben osztották be a falu lakóit.102
A telki földektől független nagyságú, kedvezőbb adóelbírálású, új irtásföldek kialakítása 1728 után is tovább folyt a földesúr engedélyével. Egyedül a földeket irtó parasztcsalád szorgalma és munkabíró képessége szabott neki határt, hiszen ekkor már irtható terület csak az erdővel borított hegyeken állt rendelkezésre.
1755-re a sík területeken kívül kiirtották az erdőt és művelték a földet a Dobos-hegyen, a Disznós-hegyen, a Sziget-hegyen (német neve Simesberg) és a Fekete-hegyen.103 A földművelés nehéz munka volt, nemcsak az erdőirtás, hanem a nehéz terepviszonyok miatt is, sok helyen a talajmegmunkálást ekével nem is tudták elvégezni, csak ásóval és kapával dolgoztak. Ezért a nehezen megmunkált földeken a külterjes gabonaművelést csak minimális mértékben folytatták, a földeket szőlőként hasznosították, vagy hüvelyeseket vetettek beléjük. 1755-ben a szántókhoz képest meglehetősen nagy volt a szőlők és a kertek területe. A szőlővel borított terület állandóan nőtt, 1755-ben is több olyan szőlőt írtak össze, amely még nem fordult termőre és így nem is adóztak utána.
Mivel az irtásföldek nagysága nem függött a telekhányadtól, 1755-ben sok féltelkes családnak nagyobb irtásföldje, szőleje és kertje volt, mint az egész telkeseknek, és alig akadt olyan zsellér¬háztartás, ahol ne műveltek volna szőlőt és kertet.
Visegrád a Dunán lefelé (Häufler J., 1840-es évek)
A kertföldek ilyen aránya is visegrádi sajátosság. A kertek hivatalosan kenderföldek lettek volna, de elsősorban kukoricát („kukurutz") termeltek bennük.104 A kukorica és a hüvelyesek a megélhetés szempontjából ezen a mostoha vidéken előnyösebbek voltak, mint a gabona, mert kisebb területen több élelmet tudtak előállítani, másrészt az említett növények kerti veteménynek számítottak és a korabeli törvények szerint nem voltak adókötelesek, tehát sem a földesúrnak járó kilencedet, sem az egyháznak járó tizedet nem fizették utánuk.
A kisterjedelmű szántókat a visegrádiak nem tudták nyomásokra osztani, a talajpihentetést, a talajerő-visszapótlást úgy trágyázás híján oldották meg, hogy a földeket csak kétévenként vetették, a közbülső időben pedig legeltették, így juttatva rájuk némi trágyát. A mezővárosban termett gabona mennyiségére a beadott kilencedből lehet következtetni 1732-ben és 1755-ben. Búzából, pontosabban az akkor elterjedt kétszeresből, vagyis búza és rozs keverékéből 1732-ben 158,7 pozsonyi mérő termett, árpából 42,8 pozsonyi mérő. 1755-re a bevetett földterület 388 pozsonyi mérőre emelkedett (ebből 105 pm az irtásföld, 283 pm a telki állomány), a kilenced alapján számolva a termés kétszeresből 500, tavasziból (árpa, vagy zab) 450 pm.105
Ez a gabonamennyiség a mezővárosi lakosság szükségleteit nem fedezte, ezért a kenyérgabonát rendszeresen vásárolni kényszerültek, elsősorban saját földesuruktól. Egy 1732-ből fennmaradt lista szerint a mezőváros szinte valamennyi lakója tartozott a földesúrnak a gabona árával. A gabonaínség 1756, a kamarai birtokátvétel után sem szűnt meg, Visegrád a 18. század végén is az uradalom állandó gabonavásárlója maradt.106
A mezőgazdaságból szerezhető jövedelmüket a helyiek híres és messze földön kelendő gyümölcstermesztésükből egészítették ki. Ezt a jövedelemforrást már Bél Mátyás kiemeli, de valamennyi forrás szól róla kívüle is. Megtalálható a jobbágyok válaszaiban, vallomásában is, amelyet Mária Terézia Urbáriumának az életkörülményeik iránt érdeklődő kérdőpontjaira adtak. Sajnos nem maradt pontos leírás a határban termő valamennyi gyümölcsféleségről, de az biztos, hogy a dió, a szilva, a csonthéjasok (cseresznye) megtalálhatók közöttük. A gyümölcsöt már ekkor is elsősorban Pest—Budán adták el.107
Rétjeik, legelőik a korai összeírások tudósításai alapján eleinte egyáltalán nem voltak, az erdei tisztásokon és az erdőben a fák között kaszáltak maguknak szénát és ott is legeltettek. Később a házak végétől a Duna partjáig húzódó gyümölcsösökké alakított kertekben az erdőkből irtott kis tisztásokon kaszáltak. A legeltetés a korszak végéig az erdőkben történt.
A földbirtoklás alakulása a mezőváros társadalmában
Ha azt vizsgáljuk, hogy a földbirtoklás hogyan oszlott meg a mezőváros tagjai között és a föld a lakosság melyik rétegének a kezében volt, megállapítható, hogy már az 1730-as évekre kialakult egy viszonylag szűk csoport, amelynek a tagjai a mezőváros társadalmi és gazdasági életében döntő szerephez jutottak. Ez a mezővárosi elit vegyes összetételű. Részben az első megtelepülőkből és utódaikból tevődött össze: Farkas, Almásy, Dobos (más néven Nagy), Vitkovics, Apfel, Traub, Hitzlberger, Gross, Schaili. Szinte valamennyien folytattak életük bizonyos szakaszában iparos vagy mezőgazdasági termeléssel össze nem függő vállalkozói tevékenységet: révész, molnár, kocsmáros, mészáros, hajótulajdonos. Ezek a foglalkozások jelentették egyébként Visegrádon az érvényesülés csúcsát. Az elitet alkotó másik réteg a volt uradalmi alkalmazottakból, cselédekből került ki, jelezve azt, hogy a Starhemberg uradalomban kifizetődő volt uradalmi szolgálatba állni. A későbbiekben valamennyien jól jövedelmező ipart űztek vagy a sikert jelentő, fent említett vállalkozásba kezdhettek: Fröhlich, Schwarz, Schedler, Schröder, Geratsvolh, Kemény.
Az iparos, vállalkozó elit többsége egyben egésztelkes gazda is volt, ők birtokolták a legtöbb szántóföldet (telek utánit és irtáseredetűt egyaránt) és kertet, valamint a szőlők legnagyobb részét, állatállományuk is nagyobb volt, mint jobbágytársaiké. A mezőgazdasági termelést néhány adat tanúsága szerint szolgáikkal és béreseikkel végeztették.108 Ők laktak a település egyetlen utcájának Duna felőli oldalán és így tulajdonukban voltak a Dunáig hosszan lenyúló gyümölcsöskertek.
Ők azok, akik mindenre vállalkoznak, iparos létükre (1749) bérlik a földesúr szarvasmarháit. Néhányan (Farkas, Almásy, Kemény) pénzkölcsönzéssel is foglalkoznak, Szentlászlóról több személy tartozik nekik kisebb-nagyobb összeggel. (Valószínűleg Visegrádon is, de a megyei adósság-összeírások Visegrádon és még néhány szomszédos faluban csak az adósokat írták össze, a hitelezőket nem.)109
Földingatlant sem azért szereznek, vagy nem azért gyarapítják tovább, mintha iparukból vagy vállalkozásukból nem tudnának megélni, hanem azért, mert a földszerzés volt abban az időben a vagyon növelésének egyetlen lehetséges reális formája. Foglalkozásukat gyakran változtatják, szükség esetén a vő folytatja tovább az após iparát, egyszóval ők alkotják a mezőváros legmobilabb rétegét. A mobilitáshoz természetesen az is hozzátartozik, hogy közülük egyesek megfelelő korú gyermekek híján vagy más okból, családi munkaszervezetben nem tudják gazdálkodásukat nyereségesen folytatni és öregkorukra elszegényednek, kénytelenek iparukat, sőt a jobbágytelket, a mezőgazdasági termelést is feladni. A bíróviselt Gross Mihály, aki egy időben pékmesterként a falu vezetői közé tartozott, öreg korára földnélküli házatlan zsellérré lett. A Welmitzer/Belmitzer család sem tudott a falusi társadalom élvonalába visszajutni, elszegényedett Haas Lénárd, aki iparosként érkezett Németországból, a falu koldusaként halt meg.
E szűk csoport tagjai közül került ki szinte rotációs rendszerben a mezőváros bírája és 12 esküdtje. Egymás között házasodtak és szoros társadalmi kapcsolatukat az is jelzi, hogy komának és tanúnak is egymást választották.
Közéjük bekerülni csak beházasodással lehetett és ez könnyebben sikerült egy kívülről, idegenből — valószínűleg nem üres zsebbel jött — iparosnak, aki az elhalt iparos özvegyével, esetleg lányával együtt az ipart is átvette, mint egy szegényebb falubelinek. Az nem is igen fordult elő, hogy egy helybéli, a földnélküli napszámos zsellérréteghez tartozó személy jusson be ilyen módon a mez város vezető rétegébe. Ebben a körben a vagyon házasodott a vagyonnal vagy az iparűzési lehetőség és a vállalkozás a döntő szempont, a házassági kapcsolatokban az etnikai tényezőnek a jelek szerint semmi szerepe nincs.
Ezt azért érdemes megjegyezni, mert több szomszédos, egységesen német etnikumú faluban másképp alakult a társadalmi fejlődés. Dunabogdányban a 18. század közepén tevékenykedő 11 iparos a házas és a házatlan zsellérek közül került ki, nem az elitből vagy a telkes jobbágyokból. Hasonló volt a helyzet Dorogon is, ahol a falu vezető társadalmi rétegét a paraszti, mezőgazdasági munkából élő leggazdagabb telkes jobbágyok alkották a 18. században és ezen a körön kívül rekedtek az iparos zsellérek, valamint a máshonnan beköltöző vállalkozók (mészárosok, kocsmárosok stb.). Dorogon és Dunabogdányban, a falu vezető elitjéhez tartozó családok kizárólag német nemzetiségűek voltak.'110
A hiányosan fennmaradt adatok is tanúskodnak arról, hogy a visegrádi társadalom vezetése, az önkormányzati tisztségek a fent ábrázolt családok kezében összpontosultak. A képviselőtestület teljes névsora csak 1739-ből maradt fenn, amikor az egyik, anyakönyvbe is bemásolt iratot valamennyien aláírásukkal hitelesítették.
Más évek adatait az elszórt anyakönyvi bejegyzésekből gyűjtöttem ki. A keresztneveket az egyszerűség kedvéért írom magyarul, mivel a névhasználat az anyakönyvekben sem egységes, bár a neveket a legtöbbször latinul írták.
1732 — bíró: Welmitzer György
esküdtek: Lehner András, Schmidt Gáspár
1736 — bíró: Almásy Ferenc
1737 — bíró: Rechthaller Mátyás
1739 — bíró: Schedler Mihály
esküdtek: Schmitt Gáspár, Lenner András, Apfel János, Nagy Márton, Georg Schilk, Farkas Mihály, Almásy Ferenc, Rechtaller Mátyás, Felner Lőrinc, Schmitt Lőrinc, Fröhlich Mihály
1741 — bíró: Schmidt Gáspár
1743 — bíró: Gál Pál
esküdtek (közül ismert): Almásy Ferenc, Farkas Mihály, Schmidt Lőrinc, Fellner Lőrinc, Schedler Mihály, Lehner András
1744 — bíró: Schmitt Lőrinc
esküdt: Wiedermann György
1745 — bíró: Schmitt Lőrinc
esküdtek: Kun Jakab, Gál Pál, Schilk Gáspár
1746 — bíró: (nem ismert)
esküdtek: Nagy Márton, Scheili György
1747 — bíró: Bóth Antal
esküdtek: (nevük nem ismert)
1750 — bíró: Schmitt Lőrinc
esküdtek: Schedler Lénárd, Farkas Mihály, Dobos/Nagy Márton, Schmitt Lipót
1752 — bíró: (nem ismert)
esküdtek: Hídvégi József, Nagy Márton, Almásy Ferenc, Farkas Mihály
1753 — bíró: Fellner Lőrinc
esküdtek: Kun Jakab, Schmitt Lőrinc
1755 — bíró: Kun Jakab
esküdtek: Schrödin/Schröder András
1757 — bíró: Feigl/Feigler Benedek
1758 — bíró: Szimet Ferenc
esküdt: Heisler Antal
Érdemes némelyik sikeres visegrádi polgár életútját külön is megvizsgálni.
Dobos, más néven Nagy Márton
1765-ben egy megyei tanúvallomásban azt vallotta, hogy 1700-tól lakik Visegrádon, 14 éves kora óta a hajózás a főfoglalkozása. Apja az 1703. évi megyei összeírásban is szereplő Dobos Márton volt, valószínűleg a Dobos-hegyen készített irtások megindítója.
Ifjabb Dobos vagy Nagy Márton a hajózást 1755-ben, az uradalom birtokos-változásának az idején hagyta abba. Ekkorra már egésztelkes gazda lett, jelentős telki- és irtásfölddel, szőlővel rendelkezett. Hajósi tevékenységéről sajnos nem maradt fenn adat, azt sem tudjuk, hogy saját hajóval dolgozott-e. Ugyanakkor 1765-ben vallott életéről Nagy János, esetleg Nagy Márton rokona, aki maga is visegrádi hajós volt. Nagy János is gyermekkorában kezdte a hajózást, azóta lakik Visegrádon. 1765-ben 55 évesnek mondta magát. Az 1755. évi összeírás alapján fél telkes gazda, aki rokonánál (névrokonánál?) jóval kevesebb ingatlant gyűjtött össze.111
Varga Gyurka
Kezdetben hajós vállalkozó, majd konvenciós uradalmi hajós. Életútjáról a Linzben őrzött töredékanyag alapján többet tudunk meg. Amikor 1765-ben egy megyei perben tanúskodott, már 80 éves volt, elmondása szerint gyermekkora óta, már a „kuruc háborúk" előtt is Visegrádon lakott. Az 1715. évi országos összeírában mint telkes jobbágy szerepel. 1732-ben önálló hajós vállalkozó, aki maga szervezte meg a fakereskedést a favágástól kezdve, tehát a favágókon és a faszállítókon kívül a hajó vontatókat is ő fogadta fel. A provizornak csak a Pesten eladott fa árával számolt el. Egy-egy útja során 3—400 Ft-tal gazdálkodott. 1744-ben, miután a fa-kereskedelmet az uradalom saját kezelésbe vette, uradalmi konvenciós hajós lett. Ugyanakkor féltelkes jobbágy volt, aki földingatlannal is rendelkezett. A hajózást ő is a kamarai birtokigazgatás kialakítása idején, 1756-ban hagyta abba — ha hihetünk a vallomásának 70 éves korában, ami abban időben rendkívül magas kornak számított —, majd átköltözött Dunabogdányba. Idős korában feltehetően már a hajóutakon nem vett részt, csak a munkákat irányította.112
Fröhlich Mihály
Kádármester. Az alsó-ausztriai Ludweiss faluból jött Visegrádra, mint ezt János nevű fiának 1744-ben kötött házasságakor megtudjuk. Az 1732 és 1736 közötti időszakban költözhetett ide, az 1736-ban készült vármegyei összeírásban még házas zsellér, 1739-ben már esküdt, 1742 óta földesúri kádármester, 1749-ben mint konvenciós uradalmi cselédet nem írják össze. Ugyanebben az évben Kolb Mihály mészárossal közösen saját tulajdonban lévő (nem földesúri) hajómalmot működtet a kisoroszi Duna-ágban. (A hajóvontató út — mint erről még szó lesz — a hegyes terep miatt a Szentendrei-sziget után már nem a kisoroszi Dunaágban vezetett, hanem a szigetcsúcsnál átcsapott a váciba.) 1750 után Fröhlich Mihály már földesúri pincemester (cellarius), majd az új uradalmi pincék megépítése után 1753-ban kulcsár, a borászat vezetője lett. Ezek után otthagyta az uradalmi szolgálatot és 1755-ben már egyedül tulajdonosa a Kisoroszi melletti hajómalomnak. Ugyanakkor a kádármesterséget is folytatta, helyesebben a műhelyt fenntartotta és féltelkes gazdaként kevés szántóval, szőlővel és kerttel is rendelkezett. Mint kádármester és malomtulajdonos egyike lett a mezőváros legtehetősebb polgárainak, aki műhelyében, malmában és a mezőgazdasági munkában is szolgákat vagy béreseket foglalkoztatott. Testvére vagy egyik fia, Frigyes 1748-ban Visegrádról Torbágyra távozott. A 18. század közepén és második felében az Almásyak mellett a Fröhlich család volt Visegrád leggazdagabb családja, majd ezt a helyet a 19. század első felében a Nádierek vették át.
Nádler János 1758-ban jelent meg Visegrádon 26 évesen. Származási helye, foglalkozása ismeretlen, státusa ekkor még más házánál lakó zsellér.113
Almásy Ferenc
Az 1710-es években Lengyel Mátyás volt Visegrádon a földesúri molnár, aki ismeretlen létszámú és összetételű állatállományához pásztort, malma és gazdasága kezelésére bérest tartott. Felesége, özvegy Almásyné a házasságba hozta fiát, Almásy Ferencet, aki más utód híján a Lengyel vagyont örökölte. 1730 óta már kádármesterként említik az anyakönyvek, később egy ideig (1732) földesúri kádármester is volt, majd a feltehetően céhbe tömörült nyolc visegrádi kádármester céhmestere lett. Mint az elsők között bevándorolt visegrádi lakos leszármazottja, a helyi viszonyokhoz képest nagy földingatlannal rendelkezett, 1755-ben neki volt a legtöbb szántóföldje és szőleje a faluban, amelyet feltehetően nem maga művelt. Pénzkihelyezéssel, kölcsönzéssel is foglalkozott szentlászlóiak, visegrádiak és mások számára. Ismeretlen mibenlétű vállalkozásához maga is vett fel kölcsönöket az egyházközség pénztárából. Többszörösen bíróviselt személy, a család a 18. század közepén gazdaságilag és társadalmilag Visegrád vezető családja.114
Schwarz Sebestyén
A Német Birodalomból bevándorló kádármester 1717-ben elvette az 1712-ben elhalt osztrák származású uradalmi molnár Hübler leányát. Az 1728. évi országos összeírás szerint már több segéddel dolgozó kádárműhelyt tartott fenn. 1749 után halt meg.
Hasonnevű fia 1755-ben földesúri kádármester volt és a műhelyt anyjával együtt vezette és vitte a féltelkes, de visegrádi viszonylatban nem lebecsülendő nagyságú jobbágygazdaságot. A rokonságból többen választották a kádár szakmát, Hübler János, aki csak az anyakönyvi bejegyzésekből ismert 1735-ben, és Hübler Ferenc kádármester, aki 1755-ben féltelkes gazda is volt.115
Grienpart/Krünpart János
molnár szintén a sikeres vállalkozók közé tartozott. 1732-ben elvette a grünheimi származású vagyonos Hitzlperger György volt földesúri molnár özvegyét. 1749-ben a kamarai összeírás szerint féltelkes jobbágyként az ácsmesterséget űzte, de ugyanekkor már saját tulajdonában volt az első Lepence-pataki malom.
A malmot még 1755-ben is ő üzemeltette és a mezőváros határában lévő földjeit is jelentősen megnövelte.116
Schröder/Schrödin András
is a szerencsés betelepülők, illetve beházasodók közé sorolható. Talheimből érkezett apjával, Tiberius Schröderrel együtt a második sváb telepes csoporttal. 1743-ban elvette a legelsők között Visegrádra bevándorló család tagjának, Lener András egész telkes jobbágynak és bognármesternek az özvegyét.
Lener/Lehner András apja, Jakab még a Starhemberg korszak, 1700 előtt költözött ide, és Lehner András a váci bognárcéh vidéki tagja volt, ún. „Landmeister". Schröder András eredeti mestersége takács volt, majd váltott, és kádárként 1755-re a földesúri pincemesterségig vitte. Ebben a szerepkörben Fröhlich Mihályt váltotta fel, és ő lett a kamarai korszakig az uradalmi borászat vezetője, de felesége jóvoltából egésztelkes gazdaként a mezőgazdaságnak sem fordított hátat. Itt jegyzem meg, hogy a Schröder család leányágon beleolvadt a mai is Visegrádon élő Muckstadt családba. 1747-ben Muckstadt János elvette Schröder András leánytestvérét. Magának Schröder Andrásnak nem voltak utódai, mivel idősebb özvegyasszonyt vett feleségül.
Kézművesség és kereskedelem
A visegrádi iparosok társadalma, gazdaságilag heterogén összetételű. Közöttük némelyek segédekkel, legényekkel is dolgoztattak (Schwarz, Almásy, Kolb) béresük, pásztoruk, szolgájuk volt, míg mások az ipart családi vállalkozásban, megint mások csak kiegészítő, részfoglalkozásban űzték. Az iparosokat a vármegyei összeírások is időről-időre számba veszik, az uradalmi összeírások, amelyek pedig ebben is megbízhatóbbak, mégis előfordul, hogy nem minden iparűzés kerül hivatalos regisztrálásra.117 Ez főleg az ipart részfoglalkozásként, csak háziiparként folytatókkal fordul elő, vagy azokkal, akik két összeírás között éppen szüneteltették iparukat. Ilyen esetekben is az anyakönyveket lehet segítségül hívni, bennük következetesebb az iparos foglalkozás számontartása. A település lakóinak ugyanis az illető személyről éppen foglalkozása a legfontosabb feljegyezni való, még akkor is, ha az ipart csak mellékesen — nem adóztathatóan — űzi vagy szünetelteti, mert a közösség számára a mellékfoglalkozásban dolgozó iparos is nyújt szolgáltatást. (Külön kategória a szakmák között a később tárgyalandó hajósmesterség és annak különféle ágai. Ezt a foglalkozást sem a hivatalos összeírásokban, sem az anyakönyvekben nem lehet megfogni, talán a szakmának a közösség szempontjából nincs jelentősége.)
Visegrádon a lakosság létszámához képest sok volt az iparos. Az anyakönyvek tanúsága szerint viszonylag sok iparos vándorolt be a 18. század első évtizedeiben, amikor a jövevények még joggáa hitték azt, hogy egy valódi mezővárosba költöznek. A korai bevándorló iparosok legtöbbje hamar továbbállt (Johan Georg Enderle) vagy feladta eredeti foglalkozását és főleg az erdőgazdaságból és faiparból igyekezett megélni. Mesterségüket azok tudják megtartani, sikeresek azok lesznek, akiknek sikerül helyi iparoscsaládba beházasodniuk.
Az állandó lakosként Visegrádon élő iparosok foglalkozási megoszlása sajátos. Egy részük az alapvető szolgáltatásokat nyújtó szakmákban dolgozott: bognár, asztalos, ács, takács, varga, csizmadia, kőműves, szabó, pék, molnár, mészáros, kocsmáros, kádár, kovács, seborvos. E szolgáltatások a 18. századi jobbágy falvak majdnem mindegyikében megtalálhatók. Ugyanakkor hiányoznak egy átlagos mezőváros specializált, nagyobb luxusigényeket kielégítő szakmái, mint amilyenek Szentendrén és Vácon megtalálhatók.118 Mivel az egyes szolgáltató szakmáknak a faluban csak egy-két képviselője van, természetesen nem jöhettek létre Visegrádon céhek (a kádárokon kívül). A visegrádi iparosok a váciakkal tartottak szorosabb kapcsolatot. Visegrádon dolgozik 1736-ban Lehner András bognár Landmeister, vagyis egy városi — itt váci — céh falun dolgozó tagja, és a váci molnárcéhben is volt Visegrádon élő.119
Visegrádi specialitás viszont a fát felhasználó iparágak, a faipar túlsúlya. Már 1732-ben is többen fizettek az uradalomnak a szerszámfa használatért éves erdőbért, mint ahány faiparosról az anyakönyvek és az összeírások említést tesznek (Fellner András, Stróbel György, Muckstadt János, Lamour István, Hübler/Hibler Ferenc, Apfel János, Drexler Mihály, Almásy Ferenc). Közülük nem mindegyikről derül ki, hogy a fát felhasználó iparok melyikét űzik. Az említetteken kívül mellékfoglalkozásban fafaragással és eladással (teknővájó, villa és egyéb faszerszámkészítő) foglalkozó jobbágyokról pedig csak a határperek tanúvallatásaiból szerzünk értesülést, amikor tanúként hallgatják ki őket mint az erdőt járó és a határokat jól ismerő embereket (Benkó János, Kovács Márton stb.).120
1755-ben két bognár és nyolc kádármester dolgozott a községben a földesúri kádáron kívül. Közülük többen segédeket és legényeket is foglalkoztattak. Éppen ezért a bognár- és kádárlegényekkel találkozunk a legtöbbet az anyakönyvi bejegyzésekben azok közül a személyek közül, akik soha nem jutnak önálló egzisztenciához, és így össze sem írják őket, mivel a legények a mester családtagjainak számítottak függetlenül attól, hogy mindeközben maguk is családosak lehettek (pl. Joean Waldtner bognár-és Kovács Miklós pintérlegény.)
A nyolc kádár a jelek szerint céhbe tömörült, mesterük 1732-ben Almásy Ferenc, 1755-ben Leopold Schmultz/Smutz volt. A mezőváros és a visegrádi uradalom bortermelése nem adhatott munkát ennyi kádármesternek, feltehetően az egész Dunakanyar igényeit az itteniek ellátták. A Dunakanyar a 18. században Szentendrétől Dunabogdányig országosan is jó hírű borvidéknek számított.121 A kádármesterek a visegrádi erdőkben található, hordókészítésre alkalmas jó minőségű tölgyfák miatt tömörültek Visegrádon. Korábban a török kiűzése utáni zavaros időkben (1700— 1715) távolabbi vidékről, Szentendréről és Budáról is jártak a kádárok a Pilis hegységbe, hogy ott legényeikkel az erdőn hordókat készítsenek.122 A kádármesterség Visegrádon jól fizetett, soraikba a falu legtehetségesebb emberei, az egésztelkes gazdák tartoztak.
A visegrádi mezőváros—falusi ipar színvonalát az is minősíti, hogy az uradalom milyen mértékben vette igénybe a munkájukat. Az uradalmi boroshordókat a helyi kádároktól, elsősorban az uradalmi kádármestertől vásárolták, minden hordó után készpénzzel fizetve.
Egy 150 akós boroshordóért 37 Ft 50 dénárt fizetett a provizor 1732-ben Almásy Ferencnek, a számlát a visegrádi jegyző tanúskodása mellett készítették el.123 Az uradalmi pincében kisebb hordók is voltak, átlagosan 4—12 akósak, ezek javítása, a régiek új hordófenékkel való ellátása, a hordóabroncsok készítése is Almásy Ferenc uradalmi kádár feladata volt ekkor.123 Az uradalmi kádárnak valószínűleg a mindenkori legjobb kádármestert (Almásy után Fröhlich Mihály, majd Schwarz Sebestyén) jelölték ki.
Az uradalom pálinkafőző házához helyi lehetőség híján budai rézkovácstól (Kupferscmidtmeister) kellett vásárolni a két akós pálinkafőző üstöket. Dengler Márton „Purger und Kupferschmidtmeister in Ofen" a számlákat saját keze írásával állította ki.
A nagymarosi kovács és a lakatos kisebb javítási és karbantartási munkákat végzett az uradalmi épületeken, főleg a különféle deszkákhoz és pallókhoz való szögeket készítették. Az igényesebb vasárut azonban Fossmann András váci vaskereskedőtől (Eysenhandler) vásárolták a visegrádi, a nagyoroszi és a hatvani uradalom számára 1732-ben. Fossmann szintén saját kezűleg állítja ki számláit.124
Gerlitz András visegrádi asztalos az uradalmi épületekhez csinált ajtókat és ablakkereteket 1732-ben kelt számlája szerint. Az ő keze munkája volt az uradalmi pince ajtaja is. Új padozatot, padlót ácsolt a cselédszobába és az építkezésekhez, a téglafalazásokhoz állványzatot készített.
A helyi kőművesekkel az uradalom csak kisebb javításokat végeztetett, ők inkább a visegrádi lakosság építkezésein dolgoztak.
A nagyobb építkezések kivitelezésével Steier Ferenc váci építőmestert (Baumeister) bízták meg, aki magát Maurermeisterkent írta alá. 1732-ben a nagymarosi templomon, a présházon és a pálinkaégető épületén dolgozott. A két utóbbi munkálatait az alapoktól a tetőszerkezetig vitte, ő szerezte be az építőanyagot, szerződtette az ácsokat a kőműveseket és a segédmunkásokat, az építkezés befejeztével pedig elszámolt az anyaggal és a kifizetett napszámokkal. (Egy kőműves napszámért 50 dénárt fizettek akkor, amikor egy öl tűzifát 25 dénárért vágtak ki az erdőn, és 40 dénárért szállítottak az erdőből a Duna-parti faraktárba.) A templomon végzett munka jellege a számlából nem derül ki, csak annyi bizonyos, hogy 60 kőműves napszámot igényelt.125
A visegrádi uradalmi épületeken dolgozó Friedenfels nevű építőmesterről létezésén kívül semmilyen adat nem maradt fenn, tevékenységi köre ismeretlen.
A mezővárosi lakosság fennmaradó nagyobbik hányadának, a földnélküli vagy csak szőlővel rendelkező zselléreknek elsősorban az erdő adott munkát, mint ahogy az erdőgazdaságban dolgozott Visegrád lakosságának túlnyomó része majdnem napjainkig. A Starhemberg korszakban maga az uradalom közel évi 200 öl tűzifát szállított le a fővárosba, és e munkák legnagyobb részét fizetett bérmunkásokkal végeztette. A visegrádi uradalom jobbágyai az ölfavágatás során keletkezett dorong és egyéb hulladék fát maguk adhatták el — ez is jövedelmezett valamit. A források nagyobb arányú szén- és hamuzsírégetésre is utalnak, amelyek szintén sok visegrádinak nyújtottak megélhetést.
Az anyakönyvekben megtalálható a favágó mesterség mint önálló foglalkozás (pl. Waldner Lipót Holczhacker), de ezt a szakmát jelöli a „lignarius" és „sector" megnevezés is. Az 1730-as évek után előfordul, hogy eredetileg is favágó foglalkozású személyek költöznek Visegrádra, megtudva azt, hogy ez itt biztos megélhetést jelent (Kolnos György favágólegény 1747, Martin Rochas 1759). A külföldi szakirodalomból ugyanis megtudhatjuk, hogy volt visszajelzés az elhagyott hazába, Baden-Württembergbe arról, hogy hogyan alakult a távolba költözött németség sorsa.126 A favágók nagy létszámát jelzi az is, hogy a halálokok között elég gyakran előfordul az erdei munkák során elszenvedett baleset. A lakosság egy része a helyi vagyonosabb polgároknál is vállalhatott napszámot. Az anyakönyvekben feltűnnek a közösség alkalmazottai is, a különféle pásztorok, — kondás, marhapásztor, tehénpásztor —, akik a helyiek állatállományát legeltették. Érdemes kiemelni, hogy azok, akik közülük megjelennek az anyakönyvekben, mind magyar nevűek (pl. Deméndi család). Ez a jelenség a többi német nemzetiségű faluban is általános, pl. Dorogon és Dunabogdányban.127 A község éjjeliőrt, csőszöket és kisbírót is foglalkoztatott.
A bányászat a Starhemberg korszakban indult újra (Újbánya a Lepence-patak forrásánál), de a források nem adnak választ arra, hogy ismét nemesfémbányászattal próbálkoztak-e. A kőbányászat a 18. század második felében kezdődött a határ egy másik részén, az Apátkúti-völgyben. Alkalmi munkát találhattak a jobbágyok az uradalmi építkezéseken és másutt is a földesúri üzem keretén belül. Fuvarosokkal is találkozunk a lakosság között, bár a visegrádi kereskedelmi szállításokat elsősorban a hajózás jellemezte.
Az erdőgazdaságon kívül a dunai hajózás nyújtotta a település lakóinak a legbiztosabb megélhetést. A hajózásban valamennyi társadalmi réteg képviseltette magát, voltak az uradalom hajóin szállító állandó konvenciós cselédek, az uradalom hajóin dolgozó alkalmanként fizetett hajósok és saját hajón fuvarozó hajótulajdonos vállalkozók. Egy-egy hajóhoz hajóslegények, vontatók és a kormányos tartoztak, a legkisebb hajón is szolgált két-három hajóslegény, míg a vontatók a parton a lovakat hajtották. A hajóslegények és a vontatók a helyi zsellérségből kerültek ki. A hajótulajdonos általában maga kormányozta hajóját, de ha több hajója volt, természetesen nem vett részt minden úton. Mindenesetre ebben az időszakban még nem vált szét a hajósok körében vállalkozói és kormányosi szakma. A hajótulajdonosok neve a 18. századi határperek tanúvallomásaiból maradt ránk (Varga, Nagy, Tót), míg a beosztott, bérmunkában dolgozó zsellérek kiléte homályban maradt.128
A 18. századi dunai hajózásról sajnos közvetlen ismereteink nincsenek. A néprajzi szakirodalom által részletesen feldolgozott dunai lóvontatású hajózás — tekintettel arra, hogy elsősorban a szájhagyományra kénytelen hagyatkozni — csak a 19. századra, annak is inkább a második felére megbízható forrás.129 A Visegrád környéki szállítóhajók legénységének és vontatólovainak a számáról is csak a 19. századból maradtak fenn pontos adatok. Minden bizonnyal nem változott a vontatás módjában az, hogy az első vontató a vezérlovon ülve, vagy azt vezetve megszabta a menet irányát és a vontatás ütemét. Az utolsó vontató a vontatóköteleket vigyázta, nehogy a parton vagy a vízben valamiben megakadjanak és összekuszálódjanak.130
Az egyre növekvő forgalom miatt fontos volt, hogy a Duna partján jó és elég széles utak legyenek a hajóvontatás zavartalan menete érdekében. A vontatóutak szélességét legalább három méterben állapították meg, ebben az esetben már két vontatócsoport is elmehetett egymás mellett. A vontatóutak készítése, állandó karbantartása, az útakadályok elhárítása (pl. kidőlt fák eltávolítása) mindig az illető vármegye feladata volt, a munkát a jobbágyok ún. Landrobotban végezték. A II. József által készíttetett Országleírás szerint a visegrádi vontatóút jó állapotban volt. Ezt el kell hinnünk, mivel az Országleírás harcászati célból készült és pontosan mérte fel az utak, hidak, átkelőhelyek állapotát.131 A hajóvontató útról térkép is készült. A vontatóút csak a Szentendrei sziget kisoroszi szigetcsúcsáig vezetett a visegrádi oldalon, a szigetcsúcsnál „átvágtak", átúsztattak a szigetre és vagy ott, vagy a váci Dunaág oldalán mentek tovább. A visegrádi Várhegy sziklái benyúltak a Dunába (itt nem lehetett a lovakat keresztülhajtani), a mai Duna-parti útvonal vezetése csak 1836 után alakult ki, amikor a parti sziklákba robbantással utat vágtak. (A szárazföldi út a Salamon-tornyon keresztül a hegyre kissé felkapaszkodva kanyargott Dunabogdány felé.)132 A hajózási szakirodalom szerint a mocsaras partszakaszokon „átvágták" a folyót és a túlsó parton mentek tovább. Az értékes vontatólovakat nem szívesen hajtották a vízbe, bár ez néha magas vízállásnál elkerülhetetlen volt. A visegrádi Mária kápolna mellett is egy rövid partszakaszon vízbe kellett hajtani a lovakat, mint azt a mellékelt ábra mutatja.133 Egyes vélekedések szerint a Duna-parti kápolnák, mint amilyen a Mária kápolna is volt és amilyen Dunabogdány határában is található, hajóspihenők helyén álltak.
Visegrád — előtérben a hajóvontatók (Rohbock L. metszete, 1856)
A vontatóútvonal mentén valóban kialakult néhány állandó pihenőhely, ahol a csoportok rendszeresen kikötöttek. Ilyen pihenőhely jött létre Szentendre és Békásmegyer között az ún. Mesterrétnél. Itt nemcsak megálltak, mint a kisebb pihenőknél, hanem a lovakat is kifogták, megetették. Szükség esetén itt éjszakáztak, a többi hajó legénységével is találkoztak, beszélgettek. Ha lehetett, az állatokat a rétre, vagy a vetésbe hajtották be vagy friss füvet vágtak nekik. Ebből természetesen verekedések, a helyiekkel perek támadtak és egy ilyen perből vált ismertté a mesterréti pihenő élete. Hasonló nagyobb pihenőhely volt a pilismaróti partszakaszon, ahol emiatt csárdát is épített a maróti uradalom.134
A hajóforgalom a visszafoglaló háborúk után hamarosan megindult a Dunán. Kezdetben a hadseregnek történő szállítások elsőbbséget élveztek, 1717-ben a szolgabírák kötelesek voltak hajósokat kiállítani a Dunakanyar falvaiból, többek között Visegrádról is.135 Az 1720-as évek után a megye uradalmai (a visegrádi, a pilismaróti stb.) már kiépítették annyira allodiális gazdálkodásukat, hogy megkezdődhetett ezekből az uradalmakból az áruszállítás a fővárosba (fa, bor, gabona). A korai időkben a jobbágyok munkáját, vagy saját hajóit is kötelezően igénybe vették a szállításoknál, mint pl. a pálos uradalomban, a későbbiekben az uradalmak vagy saját hajóikon, vagy a parasztvállalkozók hajóin szállítottak. Nem osztom azt a — néprajzi szakirodalomban kialakult — nézetet, hogy a hajóvontatás a jobbágyfelszabadítás előtt robotos munka volt, legalábbis a Dunakanyarra ez nem jellemző.'"136 Igaz, hogy a kisorosziak kötelesek voltak a bor- és gabonatizedet felvontatni Visegrádra, és a tótfalusiak is leeresztettek az uradalmi hajókon évi 50 öl fát a Zichyek uradalmi központjába, Óbudára, de ez csak a terménybeszolgáltatás része és nem az uradalmi áruforgalomban való részvétel. A kisorosziak az uradalom üres fás hajóit pénzért vontatják fel Pestről, és valamennyi Dunamenti község robotjába csak az tartozott bele, hogy a fát az erdőből kihordja és az uradalmi hajókba berakodja. A hajózás hozzáértést igénylő szakma volt és állandó foglalkozást jelentett.137
A Duna folyó hajózási térképe Visegrádnál. 18. szelvény. 1777
(Ismeretlen szerző. OL 512. Div. X. No. 92.)
A 18. század első felében használt hajók befogadóképességéről, nagyságáról sem maradtak fenn konkrét adatok a visegrádi uradalomból. Grassalkovich Antal a visegrádi tiszttartóhoz írott levelében csak reméli, de nem biztos benne, hogy az uradalomnak olyan hajója van-e, amelyik 500 akó bort is elbír.138
Az észak—déli irányú szárazföldi kereskedelem csomópontja a nagymarosvisegrádi rév volt, kezdetben középkori hagyományok szerint a visegrádi vámhellyel, amelyet később Kismarosra helyeztek. A visegrádi révnél érte el a Dunát néhány Bars és Hont megyéből vezető útvonal, de már Visegrádtól délre nem volt kereskedelmi kapcsolat az északi megyék, a Felvidék és a Dunántúl között. Az áruforgalom megállt a Dunánál és vagy Vácon csapódott le, vagy tovább irányult Pest felé. Ez a helyzet valószínűleg a hódoltság folyamán kialakult kereskedelmi szokások emlékét őrzi.
Különösen jó kapcsolat alakult ki a 18. század második felében Selmecbánya és a visegrádi uradalom között az ismét fellendülő bányászat (timsó és kő) idején. A selmeciek vásárolták meg pl. Nagymaros borát Ugyanakkor a falusias jellegű Nagymaros és Visegrád nem váltak kereskedelmi központokká, piachelyekké, bár mindkettő hetivásár tartási joggal bírt. Hiába feküdtek a Duna mellett, a révátkelésnél, túl közel esett hozzájuk Vác és Szentendre, a környék valódi piacközpontjai, saját eladni való árucikkel meg nem rendelkeztek.139
A mezővárosok hetivásárainak zajlásáról sem maradtak fenn adatok, de túl jelentősek nem lehettek, mert a birtokátadási jegyzőkönyv nem is említi a vásárpénzekből befolyt esetleges földesúri jövedelmet.
A helyi kereskedelemről megjegyzendő, hogy a 18. század első felében a Dunakanyarban — és így Visegrádon is — vándorkereskedők és a helyi szatócsboltokat vezető taksás kereskedők egyaránt görögök voltak, akik valószínűleg a közeli Szentendréről jöttek (pl. Nikodém Vertil), míg a 18. század második felében a falusi boltosok már zsidók voltak.
Visegrád Nagymaros felől (Rohbock L., 1856)
Nagymarostól futott a Börzsöny hegységen keresztül az egyik fontos országos kereskedelmi útvonal, amely Verbác irányában érte el a cseh—morva határt. Nagymaros legforgalmasabb fogadója nem is a faluban épült fel, hanem a börzsönyi országút mellett.140
Visegrádról vezetett a középkorban egy szárazföldi út is Budára, amely a Fellegvártól indult, mindenütt a hegygerincen haladt és Pomázon keresztül jutott Budára. A Dunára, Nógrád és Esztergom megyékre egy magas kősziklánál, az ún. Királyszéknél nyílt róla a legszebb kilátás. Az út leírása megtalálható Pesthy Frigyes helynévgyűjteményében, a hagyomány szerint Mátyás király útjának nevezik. Pesthy idején (1856) nyomvonala már alig vehető ki, benőtték a fák. „A visegrádi határ emlékeihez tartozik még, hogy a Fellegvárból az úgynevezett Fekete-hegyen keresztül és a Pomázi erdőkön keresztül, mindenütt a hegy gerincen Budára vezetett Mátyás király útjának nyomai most is láthatók, és király útnak nevezik ezt a nagyobbára már fákkal benőtt s alig járható útvonalat, melyen csak egy Dunára és Nógrád-, Heves-, Esztergom megyére legszebb kilátással bíró kőszikla királyi széknek hívatik, traditio szerint azért, mert Mátyás király Buda és Visegrád közti útjában ott szokott megpihenni. "141
Lábjegyzetek:
|
|
|